a achát

ábrándokba ringatja magát.

Nyelvújítási szóalkotás, Szemere Pál elvonása a korábbról adatolt
A, Á ábrándozik igéből. Ez nagy valószínűséggel az ábra előzményéből,
az ábráz (‘rajzol, képet alkot’) igéből ered, ahogy az ugrál igéből az
ugrándozik.
a – lásd az
aba – ‘durva posztóanyag, daróc’: abaposztó.
Oszmán-török eredetű szó, a perzsán át az arab abára megy vissza.
abál – ‘főz ‹sós, fűszeres lében›’: abált szalonna. Eredeti és
tájnyelvekben ma is élő alakja: abárol.
Szláv eredetű szó. Mi a délszlávból vagy/és a szlovákból (obariti ill.
obariť) vettük; az orosz obvaritj őrzi a varitj (‘főz’) igei tövet.
abárol – lásd abál
abbé – ‘francia katolikus világi pap címzése’. pl. Abbé Prévost (18.
századi francia író).
Francia szó, az arám abba (‘atyám’) latin abbas, abbatis
megfelelőjének folytatója; innen ered a mi apát szavunk is.
abcúg – ‘le vele! kotródjon!’ Többnyire személynévvel, pl. abcúg
Tisza! Főleg politikai gyűléseken volt divatos kiáltás, a pfujozás és
kifütyülés megfelelője vagy kísérője a múlt század második
felében.
Német szó (Abzug), a.m. ‘elvonulás’, az ab- (‘el’) és ziehen, zog
(‘húz, vonul’) elemekből, de ilyetén használata a magyarban alakult
ki.
ábdál – ‘durván kifarag, átabotában összefoltoz’.
A latin aptare (‘illeszt, fűz, készít’) igéből; ma már csak
nyelvjárásokban él. Lásd még adaptál.
abderita – ‘korlátolt, ostoba’.
Nemzetközileg használatos szó a görög Abdéritész, azaz ‘Abdéra
lakója’ nyomán; ennek a thrákiai városnak a lakói az ókorban
közmondásossá váltak korlátoltságukról (ahogy nálunk a rátótiak).
aberráció – ‘eltévelyedés, rendellenesség ‹erkölcsi, nemi
értelemben›’. – aberrált: ‘rendellenes’.
Latin tudományos szakszó (aberratio) az aberrare (‘eltéved’) igéből;
ab- (‘el’) és errare (‘téved, tévelyeg’).
ablak – ‘fényt, levegőt bebocsátó nyílás a falban’.
A legtöbb szláv nyelvben megtalálható oblok, obolok alakban;
hozzánk a délszlávból vagy a szlovákból érkezett, és nyíltabbá
válással nyerte mai alakját.
ablativus – [ablatívusz] ‘a latin főnévragozás ötödik esete’; ‘az
eltávolodást kifejező rag vagy viszonyszó és a névszó együttese
más nyelvben’, pl. a magyarban háztól, ház elől.
Latin szó, az afferre, ablatum (‘elvisz’) származéka: ab- (‘el’) és
ferre (‘visz’). Lásd még lativus, prelátus, reláció.
abnormális – ‘szabálytalan, rendellenes, fonák, torz.’ – abnormitás:
‘fonákság, szabálytalanság’.
A latin abnormis (‘rendellenes’) szóból; ab- (‘el’) és norma ‘mérték’.
Korábban nálunk is az abnormis járta; az ~ részint a német
abnormal hatására, részint a normális analógiájára lett általánossá.
abnormis – lásd abnormális abolicionizmus – ‘a rabszolgaság
eltörléséért küzdő mozgalom’. Ez különösen az Amerikai Egyesült
Államokban lépett fel sikeresen a 18. század végétől. –
abolicionista: ‘az abolicionizmus híve’.
A latin abolitio, abolitionis szóból, ennek forrása az abolere
(‘megszűntet’) ige.
abonál – ‘előfizet’. – abonens: ‘előfizető’.
A német abonnieren, illetve Abonnent átvételei latinosított
végződésekkel, a tőmássalhangzót megrövidítve. Végső forrásuk a
francia abonner ige az ŕ- (‘hozzá’) és bonner elemekből; az utóbbi a
borne (‘határ, határkő’) hasonulásos származéka, tehát az ige
meghatározott időre szóló (féléves, egyéves stb.) ügyletre utal.
Elavult szó. Lásd még bornírt.
abortusz – ‘elvetélés’; a mai köznyelvben ‘művi vetélés’:
abortusztörvény, abortuszbizottság. – abortál: ‘elvetél’.
Latin eredetű orvosi szakszó az aboriri, abortus (‘korán születik’)
igéből: ab- (‘el’) és oriri (‘ered, születik, keletkezik’). Lásd még
orientál.
ábra – ‘rajz, kép’.
Nyelvújításunk korában született, Barczafalvi Szabó Dávidtól eredő
elvonás az ábrázol igéből. A szláv nyelvekben általános obraz
(‘kép’) igen korán átkerült nyelvünkbe eredeti jelentésében, s
ábráz alakot öltött. Egy idő után azonban, a csatáz, baltáz s
hasonló igék analógiás hatására ezt a szót is igének értették, s már
Mátyás korából találunk ilyet: Krisztus ábráztassék tibennetek. A
16. században sorra megjelentek a továbbképzett ábrázol,
ábrázolat, ábrázat formák, amelyek a mai nyelvérzék számára is az
~ származékaiként hatnak. Lásd még ábrándozik.
abrak – ‘szemes takarmány lovaknak’. Korábban, a 16. századig a
cselédségnek járó élelmiszeradagot, porciót jelentette, s általában
élelmet is. Abrakolja a lovát.
Valamelyik szláv nyelv obrok szavát vettük át, ‘élelemadag’
jelentésben.
abrakadabra – értelmetlen varázsszó, varázsige, főleg
bűvészmutatványok kíséretében.
Latin eredetű nemzetközi szó, végső forrása tisztázatlan.
ábránd – ‘érzelmes elképzelés, képzelődés; csalóka remény’:
- 1 - oldal
a achát

abrázió – ‘tengerpart vagy tópart kőzeteinek kopása, pusztulása a rokonságába tartozik. Lásd még acetát, aceton, acidózis.
hullámverés hatására’. aceton – ‘kellemes illatú szerves folyadék, fontos oldószer’
Földtani szakszó a latin abradere, abrasum (‘kitöröl, letarol’) igéből: Latin vegytani szakszó, a latin acetum (‘ecet’) származéka, az ~
ab- (‘el, le’) és radere (‘dörzsöl, borotvál, kivakar’). ugyanis az ecetsav vegyi rokonságába tartozik. Lásd még acetát,
ábrázol – lásd ábra acetilén, acidózis.
abriktol – ‘oktat, kiképez’ a régebbi katonanyelvben. Későbbi tréfás achát – [ahhát] ‘színes kvarc féldrágakő’.
használatban ‘‹büntetésként› megver, ütlegel’. Nemzetközi szó, végső forrása görög, a szicíliai Akhatész folyó
A német abrichten (‘idomít, kiképez’) igéből: ab- (‘el, meg’) és neve, ahol az ókorban (az idősebb Plinius szerint) először találtak
richten (‘irányít’). ilyen ásványt. Van agát formája is.
abroncs – ‘a hordó dongáit vagy a fa kocsikereket összetartó karika
alakú vas pánt’.
A legtöbb szláv nyelvben obrucs szót találunk ilyen jelentésben. A
magyar szó n hangja azt jelzi, hogy az ~ igen korán, a második
évezred elején került nyelvünkbe, amikor sok szláv nyelv őrizte
még a nazális magánhangzókat. Az ősi szláv alak obroncs lehetett,
s eredetileg karperecet jelentett, a roncs tő ugyanis ‘kéz’ (lásd mai
orosz ruka, rucsi).
abrosz – ‘asztalterítő ‹főleg étkezéshez›’; régebben a térképet is
nevezték földabrosznak.
Valamelyik szláv nyelv obrusz (‘kendő, terítő’) szavából ered.
absnicli – ‘felvágottak, szalámirudak levágott végei, amelyeket
régebben a hentesnél külön és olcsón mértek’.
Német szó (Abschnitzel) az abschneiden (‘levág’) igéből; ab- (‘el,
le’) és schneiden (‘vág’). Elavult szó.
abszcissza – ‘‹derékszögű koordinátarendszerben› független
változó’.
Latin matematikai szakszó, abscissa (‘lemetszett’) az ab- (‘el, le’)
és scindere, scissum (‘vág’) elemekből. Lásd még zsindely.
abszint – ‘ürömmel ízesített, zöldes színű pálinka’.
Nemzetközi szó, amely a latin absinthium közvetítésével a görög
apszinthion (‘üröm’) főnévre megy vissza.
abszolút – ‘feltétlen, korlátlan, mindentől független, máshoz nem
viszonyított’: abszolút nulla fok, abszolút szám, abszolút többség,
abszolút hallás; ‘tökéletes, teljes’: ez abszolút képtelenség. –
abszolúte: ‘tökéletesen, feltétlenül’. – abszolutizmus:
‘egyeduralmi rendszer’. – abszolutórium: ‘egyetemi, főiskolai
tanulmányokat lezáró vizsga, illetve az ennek letételét igazoló
végbizonyítvány ‹1948 előtt›. – abszolvál: ‘végez
‹tanulmányokat›’; ‘teljesít ‹feladatot›’. – abszolvens: ‘végzős
hallgató’.
Nemzetközi szócsalád a latin absolutus (‘felmentett, teljes,
föltétlen’) nyomán, az absolvere, absolutum, azaz ‘elold, felold,
felment, felszabadít’ igéből (ab- ‘el’ és solvere ‘old’).
abszorpció – ‘gázok oldódása, elnyelődése folyadékban vagy szilárd
testben ‘. – abszorbeál: ‘elnyel, felszív’. – abszorbens:
‘gázelnyelő anyag’.
Latin eredetű fizikai szakszavak az absorbere (‘felszív’) igéből: ab-
(‘el, ki’) és sorbere (‘hörpöl’).
absztinens – ‘önmegtartóztató, a (káros) élvezeteket kerülő’. –
absztinencia: ‘önmegtartóztatás’. Elsősorban az alkohollal és a
kábítószerekkel kapcsolatban használatos, de beszélünk nemi
absztinenciáról is.
A latin abstinere (‘visszatart; tartózkodik) igéből: abs- (‘el’), tenere
(‘tart’).
absztrakt – ‘elvont, a valóságtól elvonatkoztatott, annak lényeges
jegyei révén kiemelt: absztrakt főnév; ‘elvontsága miatt nehezen
követhető’: absztrakt fejtegetés; ‘a természeti formák
ábrázolásáról lemondó’: absztrakt festészet, szobrászat. –
absztrahál: ‘elvon, elvonatkoztat’. – absztrakció: ‘elvonás,
elvontság’.
A latin abstrahere, abstractum (‘elhúz, elvon’) igéből: abs- (‘el’) és
trahere (‘húz’). Az ~ a német abstrakt átvétele.
abszurd – ‘képtelen, lehetetlen, esztelen, ésszerűtlen, kivihetetlen’. –
abszurdum: ‘képtelen dolog’. – abszurditás: ‘képtelenség’.
Latin eredetű nemzetközi szócsalád: absurdus (‘fülsértő, fonák,
képtelen’); tövében a surdus (‘süket’) szó rejlik. A ~ a német
absurd átvétele.
abúzus – ‘visszaélés ‹hatalommal, vagyonnal, erővel›’.
Latin szó (abusus), elemei ab- (‘el, félre’) és utere, usum
(‘használ’). Lásd még úzus, uzsora.
accusativus – [akkuzatívusz] ‘tárgyeset; a latin névszóragozás
második esete’.
Latin szó az accusare, tkp. ad-cusare (‘vádol’) igéből, amely az ad-
(‘hozzá’) és causa (‘ok, ügy’) elemekből épül fel, tehát eredetileg
‘megokol’ értelme is volt; az ~ tehát a cselekvés okára, céljára,
tárgyára mutat. Lásd még kauzális.
acél – ‘edzett vas’. Származékok: acélos, megacéloz.
Végső soron késői latin eredetű (aciale), de nyelvünkbe szláv
(valószínűleg délszláv) közvetítéssel jutott ocel alakban.
acetát – ‘az ecetsav sója’.
Latin vegytani szakszó, a latin acetum (‘ecet’) származéka. Lásd
még acetilén, aceton, acidózis.
acetilén – ‘erős lánggal égő, hegesztéshez használt szerves gáz’.
Latin vegytani szakszó (acetylenum) a latin acetum (‘ecet’) és a
görög hülé (‘anyag’) elemekből, az ~ ugyanis az ecetsav vegyi

- 2 - oldal
a achát
acidózis – ‘savvérűség, a savtermékek kóros elszaporodása a
vérben’
Latin orvosi szakszó (acidosis), az acidus (‘savanyú’) származéka a
betegségre utaló -ózis képzővel; a latin szó maga az acere
(‘fanyarnak, savanyúnak lenni’) igére vezethető vissza. Lásd még
acetát, acetilén, aceton.
ács – ‘a tető faszerkezetét készítő, gerendázatot összerovó, fahajót
építő mesterember’: tetőács, hajóács. Származékai: ácsol, ácsolat.
Ótörök eredetű: türkmén agaccsi, kirgiz zsigaccsi, ujgur jagascsi
(‘famunkás, ács’); ezek az agacs (‘fa’) szóból erednek a
mesterségre utaló -csi képzővel. Nyelvünkbe agaccsi formában
került; az intervokális g utóbb kiesett, a magánhangzó megnyúlt. A
régiségben volt s egy-két nyelvjárásban ma is van a szónak álcs
alakja; ez az inetimologikus l hang a köznyelvi ejtésből eltűnt, nem
úgy, mint a bölcs és hold1 esetében.
acsarkodik – ‘‹régebben› fogát vicsorítja’; ‘‹ma› fenekedik,
gyűlölködik valakire, ármánykodik’.
A szó tövében az agyar szónak egy igen ősi acsar változata rejlik, s
így az ige elsőként azt jelenthette: ‘agyarát mutatja’ (pl. vaddisznó,
hogy félelmet keltsen).
ácsi – ‘állj! megállj! hagyd abba!’ A cigányzenészeknek szóló kiáltás.
Cigány szó, az ács- (‘marad’) ige felszólító alakja.
ácsingózik – ‘áhítozik, sóvárog’; ‘álldogál’.
Első s eredeti jelentésében az áhít és ásít rokonságába tartozik,
mindnyájukban közös a szájtátást érzékeltető á hang. A második,
ma általános köznyelvi jelentés a hasonló eredetű és
jelentésfejlődésű ácsorog ige ráhatására alakult ki.
ácsorog – ma így értjük: ‘tétlenül álldogál’. Korábbi jelentései:
‘vigyorog; áhít; bámul, bámészkodik’. Az utóbbiból alakult ki mai
köznyelvi értelme, annak alapján, hogy a nyelvérzék az áll 1 ige
származékának vélte.
Valójában az áhít és ásít rokonságába tartozik, mindnyájukban
közös a szájtátást érzékeltető á hang; lásd még ácsingózik.
ad – ‘juttat, ajándékoz’. Származékai: adás, adat, adatol, adakozik,
adomány, adományoz, adogat, adag, adagol, adódik.
Ősi finugor szavunk: finn antaa (‘ad’), votják ud- (‘enni ad’),
mordvin andoms (‘táplál’). Lásd még adó, adoma, ebadta.
adagium – ‘bölcs mondás, közmondás’.
Latin szó az ad- (‘hozzá’) és agio (‘mond’) elemek alapján; az
utóbbi a hiányos ragozású aio, ait ige ősibb alakja.
ádámcsutka – ‘a gégefő (férfiaknál) kidudorodó porca’.
Magyar népnyelvi változat a latin poma Adami (‘Ádám almája’)
kifejezésből, amelynek pontos megfelelője a legtöbb európai
nyelvben megtalálható, és amely azon a bibliai legendán alapul,
hogy a tiltott alma egy darabja megakadt ősapánk torkában. Lásd
még csutka.
adamita – ‘középkori eretnek szekta, illetve ennek tagja’.
A bibliai Ádám nevének görögös képzésű alakja: ‘Ádám-követő’, e
szekta tagjai ugyanis vagyon- és nőközösségben éltek, és nem
viseltek ruhát.
adaptál – ‘átigazít, más célra való alkalmazáshoz átdolgoz, átalakít’,
pl. regényt színpadra, filmre adaptál. – adaptáció: ‘átigazítás’. –
adapter: ‘műszaki átalakító berendezés’.
Latin eredetű nemzetközi szócsalád: adaptare ‘hozzáalkalmaz’ az
ad- (‘hozzá’) és aptare (‘illeszt, készít’) elemekből. Az adapter angol
származék. Lásd még ábdál.
ádáz – ‘vad, dühödt, kegyetlen’.
Egy régi, illetőleg népnyelvi ádázik, ádázkodik igéből keletkezhetett
elvonás útján. Ezek az igék valószínűleg az áld származékai,
akárcsak az átkoz (a különösnek tetsző összefüggés magyarázatát
lásd az utóbbi szónál), és egyebek közt ‘átkozódik’ jelentésük volt,
innen a melléknév értelme. Az ~ kutyára értve veszettet is
jelentett. Babits szelíd kiskutyája tréfából kapta a nevét (Ádáz
kutyám).
addenda – ‘pótlás, kiegészítés, függelék ‹könyv végén›’.
Latin szó, az addendum (‘hozzáadandó dolog’) többes száma az
addere (‘hozzáad’) igéből: ad- (‘hozzá’) és dare (‘ad’).
adekvát – ‘megfelelő, hozzáillő, odaillő; egyenértékű’.
Latin szó (adaequatus) az ad- (‘hozzá’) és aequus (‘egyenlő’)
elemekből.
adeptus – ‘‹vallás, tan titkaiba› beavatott személy’; ‘tudós odaadó
tanítványa’; ‘egy eszme buzgó követője’.
Latin szó, a.m. ‘‹valaminek› megnyert’, az adipisci, adeptus
(‘megnyer, kivív’) igéből.
adhézió – ‘tapadás, tapadóerő’.
Fizikai műszó a latin adhaerere, adhaesum (‘odatapad, ráragad’)
ige alapján, az ad- (‘hozzá’) és haerere (‘csüng, tapad,
ragaszkodik’) elemekből.
adjunktus – ‘egyetemi, főiskolai karban a tanársegédnél magasabb
beosztású oktató; orvosi karon a tanszék helyettes vezetője,
kórházban a főorvos helyettese’.
Latin szó (adiunctus), azaz ‘odacsatolt’, az ad- (‘hozzá’) és a
iungere, iunctum (‘összeköt’) elemekből.
adjusztál – ‘felszerel, kiállít’, pl. ajándékdobozt szépen adjusztál
(‘díszesen csomagol’); ‘jól helybenhagy, elver’; agyusztál,
- 3 - oldal
megagyusztál’ alakban is.
A késői latin adiustare igéből, amely az ad- (‘hozzá’) és iuxta
(‘mellett’) kapcsolatából alakult, jelentése tehát ‘összetesz,
melléhelyez’. Nyelvünkbe német származéka, az adjustieren ige
révén jutott, latinosított szóvéggel.
adjutáns – ‘segédtiszt, hadsegéd, főtiszt mellé beosztott
alacsonyabb rangú tiszt’.
A francia eredetű német Adjutant átvétele, latinosított szóvéggel.
Maga a szó is végső fokon latin: adiutans, -antis, folyamatos
melléknévi igenév az adiutare (‘segít’) igéből, az adiuvare
(‘megsegít’) gyakorító származékából: ad- (‘hozzá’) és iuvare
(‘enyhít, segít’).
adminisztrál – ‘hivatali ügyeket intéz, szervez, kimutatást vezet’: jól
adminisztrálja magát (‘érdemi munka mellett vagy helyett
ügyeskedéssel, összeköttetések szervezésével stb. igyekszik
érvényesülni’). – adminisztratív: ‘hivatali, hivatalos’. –
adminisztrátor: ‘hivatalnok’. – adminisztráció: ‘hivatali
ügyintézés, a hivatalnoki kar’; ‘‹az Amerikai Egyesült Államokban›
kormány, államvezetés’.
A latin administrare ige mint a minister (‘szolga’) származéka
elsőként ‘szolgál’ jelentésű, de már az ókorban kialakult ‘irányít,
kormányoz’ értelme.
admirális – ‘tengernagy, hajóhad parancsnoka’. – admiralitás:
‘tengernagyi hivatal, tengerészeti főhatóság’.
A nemzetközi (pl. német, angol, orosz) admiral szóból alakult
latinosított szóvéggel (mint pl. generális a német General nyomán).
Az ~ azonban nem latin, hanem arab származású szó, és az emir
(‘fejedelem’) eredeti formájából alakult: amir-al-bahr, azaz ‘a
tenger fejedelme’. A két első tagból keletkezett a francia és
spanyol amiral (‘tengernagy’); az angol forma inetimologikus d-je
onnan ered, hogy a szó forrásának a latin admirabilis (‘csodálatra
méltó’) melléknevet gondolták.
adó – ‘kötelező beszolgáltatás; a kincstárnak fizetendő pénzösszeg’.
Származékai: adós, adósság.
Az ad ige származékai, s már korai nyelvemlékeinkben
megjelennek. Hogy az ~ melléknévi igenév ilyen értelemmel
főnevesült, arra talán hatott az, hogy a hazai latinságban a
szabályos tributum helyett a datio, datium szavak (dare a.m. ‘ad’)
is használatosak voltak.
adoma – ‘ismert személyhez kapcsolódó mulatságos, kerek történet,
amely élőszóban terjed’.
Erdélyi János író ötlötte ki a szót 1851-ben az anekdota
magyarítására az ad igéből, a lakoma szó mintájára. Az idegen szót
nem sikerült kiszorítania; enyhén régiesnek érezzük.
adoptál – ‘örökbe fogad, törvényesen gyermekévé fogad’. –
adopció: ‘örökbefogadás’.
Latin szóból (adoptare): ad- (‘hozzá’) és optare (‘kiválaszt’).
adoráció – ‘imádás, hódolat, bálványozás’.
Latin szó (adoratio) az adorare, adoratum (‘imád’) ige alapján, az
ad- (‘hozzá’) és orare (‘imád’) elemekből.
adrenalin – ‘a mellékvese hormonja’
Latin eredetű orvosi szakszó (adrenalinum) az adrenalis
(‘mellékvesei’) szóból; ad- (‘hozzá, mellé’) és renes (‘vesék’).
adresszál – ‘címez’. Ma főként átvitt értelemben: a fenyegetés
nekem volt adresszálva (‘nekem szólt, nekem címezték’).
Francia szó (adresser ‘irányít, címez’), amelyet a német közvetített
hozzánk; -dresse- eleme a latin directio (‘irányítás’) származéka
(lásd még dirigál).
adu – ‘kártyajátékban a legerősebb szín, amely a többi szín bármely
lapját üti’.
A francia ŕ tout [atu], azaz ‘mindenre (jó)’ származéka. Nyelvünkbe
egy ebből eredő német nyelvjárási adut alak került be. Ebből, ill.
adutt változatából úgy lett ~, hogy a t- végződést tárgyragnak
érezték, és alanyi formában elhagyták. Az igénytelenebb
nyelvhasználatban ma is él az adutt, aduttol forma. Lásd még
tromf.
advent – ‘a karácsonyt megelőző négyhetes időszak a keresztény
ünneprendben’. – adventista: ‘keresztény szekta, amelynek tagjai
Jézus közeli második eljövetelét, azaz a világ végét hirdetik’.
Latin szó (adventus) az ad- (‘hozzá, ide’) és venire, ventum (‘jön’)
elemekből.
adverbium – ‘határozószó’. – adverbiális: ‘határozói’.
Nyelvtani műszók a latin adverbium alapján, az ad- (‘hozzá, mellé’)
és verbum (‘szó, ige’) alapján, mivel a határozó általában az igei
állítmány bővítménye.
aero- – [aero] mint tudományos szakszavak előtagja a levegővel való
kapcsolatot jelzi. – aerodinamika: ‘a levegőben mozgó testekkel
és a légáramlással foglalkozó tudományág’. – aeronautika: ‘a
repüléssel foglalkozó tudományág’. – aeroszol: ‘tartalmát
gombnyomásra vékony sugárban kipermetező porlasztótartály,
spray’. – aerosztatika: ‘a léghajózás, ballonrepülés tudománya’.
A fenti tudományos szakszavak előtagja a görög aér (‘levegő’), ill.
ennek latin aer megfelelője. Az utótagok eredete rendre: lásd
dinamika; görög nausz (‘hajó’) ⇒ nautész (‘hajós’) ⇒ nautika
(‘hajózás’); latin solutio (‘oldat’) első szótagja; s végül lásd statika.
a achát
Közkeletű hiba az ~ [éro] ejtése. Lásd még ájer.
aerobic – [aerobik] ‘zenére végzett lendületes, sok izommozgással
járó tornagyakorlatok sora’.
Mesterséges szó, amelyben egymásba folynak a görög-latin aero-
(‘levegő’) és a latin rob(ur) (‘erő’) elemei, hogy a légies
könnyedséget és az izmok erősödését sugallják.
afázia – ‘beszédzavar, a beszédképesség részleges vagy ideiglenes
elvesztése agyvérzés vagy lelki megrázkódtatás folytán’.
Görög eredetű orvosi szakszó, aphaszia (‘elnémulás’); az a- tagadó
előtagból és a phémi (többes 3. személy phaszin), azaz ‘mond’
igéből.
afélium – ‘a bolygók legnagyobb távolsága a Naptól; ennek pontja a
bolygópályán’
Görög eredetű csillagászati szakszó latinos formában (aphelium),
az apo
(‘-tól’) és héliosz (‘Nap’) elemekből.
affektál – ‘kényeskedik, mesterkélten viselkedik; színlel ‹nem őszinte
érzelmet›’. – affektáció: ‘keresettség; színlelés, megjátszás’.
Latin eredetű szócsalád az affectatio (‘színlelés, fitogtatás’)
főnévből, ez az affectare (‘törekszik’) származéka, és gyökere a
facere (‘csinál’) ige. Lásd még affér.
affér – ‘kínos ügy, kellemetlen eset, összezördülés’; ‘a nyilvánosság
előtt zajló heves összecsapás, sajtóvita: A duk-duk affér (Ady és
Juhász Gyula vitája 1908-ban); ‘‹régebben› lovagias ügy’, azaz
‘párbaj’.
Francia eredetű szó: affaire (‘ügy, üzlet; párbaj’), az ŕ faire
(‘tennivaló’) szókapcsolatból, a latin ad- és facere (‘csinál’) elemek
nyomán. Lásd még affektál.
affinitás – ‘rokonság, vonzódás’. Vegyi affinitás (‘az egyes elemek
közötti, kisebb-nagyobb vegyülési hajlandóság’); lelki affinitás.
Latin szó (affinitas) az ad- (‘hozzá, közel’) és a finis (‘határ’)
elemekből, tehát közelséget, szomszédságot, családi (főleg sógori)
kapcsolatot jelentett. Lásd még finálé, finom.
affrikáta – ‘dörzshang’, mint a c, dz, cs, dzs.
Latin nyelvtudományi szó (affricata) az ad- (‘hozzá’) és fricare
(‘dörzsöl’) elemekből.
áfium – ‘maszlag, mákony’. Az ópium nevű kábítószer régebbi neve,
amelyet napjainkban már csak Zrinyi Miklós hadtudományi
munkájának címe, A török áfium ellen való orvosság éltet.
Az oszmán-török afjún (‘ópium’) latinosított végű származéka. A
török szó a perzsán és az arabon át végső soron ugyanarra a görög
opionra megy vissza, amelyből a latinon át az ópium lett.
áfonya – ‘savanykás ízű kékesfekete bogyókat termő, örökzöld
törpecserje’.
Nyelvünkben román jövevényszó (afină), a románba viszont
valamelyik keleti szláv nyelvből juthatott (lengyel afyna, ukrán
jafina).
aforizma – ‘tömören és szellemesen megfogalmazott igazság, bölcs
és magvas mondás’. – aforisztikus: ‘tömör, szellemes, csattanós
‹főleg stílus›’.
A görög aphoriszma tkp. ‘elhatárolás, meghatározás’ az aphoridzó
igéből: apo (‘el’) és horosz (‘határ’).
afrik – ‘egy afrikai törpepálma levélrostja, amellyel matracokat
töltenek’.
Nálunk német jövevény; forrása a francia crin d’Afrique [kren
dafrik], azaz ‘afrikai lószőr’ kifejezés.
afta – ‘apró, gennyes fekély nyálkahártyán, főleg a szájüregben’.
Orvosi szakszó a görög aphthai (‘kelés, fekély’) nyomán.
ág – ‘növény törzséből vagy tövéből kinőtt erősebb hajtás’, faág,
bokor ága; ‘többfelé térő folyó, barlangfolyosó egyik vonala’, pl.
Szentendrei Duna-ág; ‘rokonsági, leszármazási vonal’; apai ágon,
anyai ágon; ‘szellemi vagy gazdasági tevékenység valamely
területe’: tudományág, üzemág, üzletág. Származékai: ágazat, (el-,
ki-, le)ágazik.
Valószínűleg finnugor eredetű ősi szavunk; egyik valószínű
rokonnyelvi párhuzama, a karél-finnben élő hanka evezővillát
jelent. Más nézet szerint ugor örökség: vogul tog, tag (‘ág’). Lásd
még agancs, ágas, ágasbogas, ágaskodik, tótágas.
aga – ‘magas katonatiszti rang a régi török birodalomban’:
janicsáraga.
Oszmán-török szó, ‘úr’, eredetileg ‘báty’.
ágál – ‘színpadon szerepet játszik’; ‘hadonászva, nagy hangon,
izgága módon érvel, vitatkozik’.
A latin agere (‘cselekszik’) szóból; innen a színész régebbi neve, az
aktor is. A szó ma általános fenti második jelentését a színpadon
használt szélesebb gesztusok és emeltebb hang magyarázzák. Lásd
még: agenda, ágens, agilis, akció, akt, akta, aktív, aktuális, aktus.
agancs – ‘szarvasfélék hímjének homlokán nőtt többágú és páros
szarvféle, amely évente lehull, s egy-egy ággal bővülve újra nő’. Az
ilyet viselő állatok az agancsosok.
Mesterséges szóalkotás a múlt század derekáról, az ág főnévből az
ugyancsak mesterséges -ancs képzővel; ezt a bakancs, kullancs,
bogáncs, bilincs és hasonló szavak végződéséből vonta el Hanák
János vadászati szakíró. Mint magából a szarvas állatnévből
kitetszik, nyelvünk korábban nem tett különbséget az üreges és
- 4 - oldal
állandó szarv meg a tömör és évente megújuló képződmény között.
agapé – ‘szeretetlakoma az ókeresztény egyházban’.
A görög szó jelentése ‘szeretet’, az agapó (‘szeret’) igéből.
agár – ‘karcsú testű, hosszú lábú, gyors vadászkutya’: orosz, afgán,
perzsa agár; agárverseny.
Északi szláv jövevényszavunk: lengyel ogar, cseh ohar. A szláv
nyelvekben valószínűleg török jövevény.
ágas – ‘hántott fatörzs az ágak rövidre vágott csonkjaival’. Hívták
ágasfának is. Parasztudvarokon állították fel, s az ágcsonkokra
köcsögöket, lábasokat, más edényeket tűztek száradni.
Az ág főnév származéka; lásd még ágaskodik, tótágas.
ágas-bogas – ‘sokfelé ágazó, kusza; bonyolult, szövevényes’.
A ma már ritkábban használt ág-bog származéka; ez az ág és bog
alkalmi kapcsolataként görbe, göcsörtös ágak kusza szövevényét
jelenti. Más származéka a népi találós kérdésben: Ágadzik,
bogadzik, mégsem leveledzik, mi az? (Folyó).
ágaskodik – ‘lábujjhegyre állva magasba nyújtózik, hogy valamit
elérjen’.
Az ágas képzett származéka; a karját felnyújtó ember az ágasfához
és annak ferdén felfele nyúló ágcsonkjaihoz hasonlít.
agát – lásd achát
agávé – ‘tövises, húsos levelű (szub)trópusi dísznövény’.
Nemzetközi növénynév, forrása a görög agauosz (‘nemes, dicső’)
melléknév nőnemű alakja, agaué.
agenda – ‘teendők listája; előjegyzési napló’. Régebben, protestáns
szóhasználatban, ágenda alakban: ‘szertartáskönyv, amely
beszédeket, imaformulákat, egyházi szabályzatokat tartalmaz’.
Latin szó, az agendum (‘megteendő dolog’) többes alanyesete;
töve az agere (‘cselekszik’) ige. Lásd még: ágál, ágens, agilis,
akció, aktív, aktus.
ágens – ‘ügynök, közvetítő politikai ügyekben’; ‘fizikai vagy vegyi
folyamatokban a hatást kiváltó tényező’.
Latin szó (‘cselekvő, valamit elvégző’), az agere (‘cselekszik’)
folyamatos melléknévi igeneve. Első jelentésében régies, a
másodikban tudományos szakszó. Lásd még ágál, agenda, agilis,
akció, akt, aktív, aktuális, aktus.
agg – ‘régi; öreg’. Származéka: aggik (‘vénül, avul’): az farkas
megagván meghala (Jókai Kódex, 15. század közepe).
Ősi finnugor szavunk: cseremisz szongo (‘öreg’). Ez hosszú
átalakulás után az ősmagyarban ag lett, majd fejlődése kétfele
ágazott. Egyik ágon megőrizte, s meg is kettőzte a -g végződést.
(Ebbe a „konzerválásba” belejátszott, hogy a szó igenévszó volt, s
igei alakja mindig megtartotta -g tövét.) A másik ágon a szóvégi -g
gyengült, majd u félhangzóvá vált. Az au szabályosan vezetett
egyfelől az ó alakhoz, másfelől az avul igéhez és annak etimológiai
köréhez (a tó és tav- tőváltozatok mintájára, lásd tó). Az ~ és
származéka, az elaggott választékos, enyhén régies, az aggik
elavult szó. Lásd még aggódik.
aggastyán – ‘hajlott korú, tiszteletre méltó öregember’
A középkorban a koldulni, prédikálni járó Ágoston-rendi
(augusztiniánus) barátokat hívta a nép agostyánoknak. Ezek
szakállas, gyakran idős emberek voltak, s ezért a szó lassan ‘öreg’
jelentést vehetett fel. Eleinte melléknév volt: egy agostyán róka
(16. század). A jelentésfejlődésre és a mai hangalak kialakulására
bizonyosan hatott, hogy utóbb az agg származékának érezték.
aggat1 – ‘alkalmatlankodik’.
Az akaszt ige ak- tövéhez illesztett -gat gyakorító képzővel akgat
forma alakult ki, s ebből hasonulás útján jött létre az ~. Értelme
tehát: ‘valakibe ismételten beleakad, ráakaszkodik, akadályozza a
dolgában’. Tájnyelvi származéka az aggatódzik (‘kötekedik’).
aggat2 – lásd akaszt
aggatódzik – lásd aggat1
agglomeráció – ‘vonzáskörzet, nagyváros és a hozzánőtt vagy
szorosan hozzá kapcsolódó települések együttese.’
Latin tudományos szakszó (agglomeratio), az ad- (‘hozzá’) és
glomerare (‘gombolyít, zsúfol’) elemekből; töve a glomus
(‘gombolyag’).
agglutináló – ‘ragozó’. Az agglutináló nyelvek a szavak mondatbeli
viszonyait világosan elkülönülő és lényegében változatlan szótőhöz
illesztett ragokkal fejezik ki. Közéjük tartozik a magyar is szűkebb
és tágabb rokonságával.
A latin ad- (‘-hoz’) és a gluten, glutinis (‘enyv’) elemekből.
aggódik – ‘fél, szorong, rosszat sejt’. Miért aggódtok, kicsinyhitűek?
(Biblia) Származékai: aggodalom, aggodalmas, aggaszt, aggály,
régi aggság, aggalom.
Talán az agg származéka; a félelem úgy képes gyötörni a lelket és
kínozni a testet, ahogy az öregség. Más vélemény szerint vagy egy
‘szűk, szoros’ értelmű finnugor szó folytatása: pl. finn ankain
(‘szoros’), vagy egy ettől eltérő, ugyancsak finnugor szóé, amely
szomorút jelentett, pl. zürjén sog.
aggregát – ‘két vagy több gép egyetlen működő egységgé
összekapcsolt állapota’, pl. gőzturbina és generátor az
áramfejlesztőben. – aggregátor: ‘kisebb áramfejlesztő telep’.
Latin eredetű nemzetközi műszaki szakszavak az aggregare, tkp.
ad-gregare (‘összehalmoz, összegyűjt’) igéből; elemei ad- (‘hozzá’)
a achát
és grex, gregis (‘nyáj’)
aggság – lásd aggódik
agilis – ‘tevékeny, mozgékony, ügybuzgó, serény’: ‹régen, gyakran
ágilis alakban› ‘félnemes; közember, aki nemes lányt vett
feleségül’.
Latin szó, az agere (‘cselekszik, űz, mozgat’) származéka. Az ~
második jelentése a hazai latinságban alakult ki. Lásd még ágál,
agenda, ágens, agitál, akció, akt, aktív, aktuális, aktus.
agitál – ‘mozgósít, buzdít, valamire meggyőzéssel rávesz’; ‘izgat,
lázít, bujtogat’. – agitáció: ‘mozgósítás, meggyőzés’. – agitátor:
‘politikai mozgósító’. – agitatív: ‘mozgósító szándékú, hatású’. –
agitprop: ‘‹a pártállami időkben› agitációs és propagandaosztály,
a „politikai nevelőmunkával” megbízott részleg a különböző szintű
pártszervekben’.
Latin eredetű nemzetközi szócsalád, alapja az agitare (‘mozgat, űz,
nyugtalanít’) ige, amely az agere (‘cselekszik, hajt, mozgat’)
gyakorító képzős származéka.
agnoszkál – ‘holttestet azonosít’.
A latin agnoscere (‘felismer’) igéből; ad- (‘oda’) és noscere,
régebben gnoscere (‘ismer, tud’). Hivatalos nyelvi, ma már
ritkábban használt szó.
agnoszticizmus – ‘bölcseleti felfogás, amely szerint a külső valóság
lényegi és megbízható megismerése elvileg lehetetlen’. –
agnosztikus: ‘az agnoszticizmus híve; ‹melléknévként› azzal
kapcsolatos, rá vonatkozó’.
A görög agnosztikosz (‘ismeretlen, meg nem ismerhető’) szóból;
elemei a tagadó értelmű a- előtag és a gnószisz (‘ismeret’). Lásd
még gnosztikus.
agónia – ‘haláltusa, végküzdelem, végvonaglás’. – agonizál:
‘haldoklik’.
Görög szó, tkp. ‘küzdelem’ az agón (‘verseny’) nyomán, az agó
(‘űz, hajt’) igéből.
agora – ‘ókori görög város piactere, a közélet fontos színtere’.
Görög szó (agora) az ageiró (‘összegyűlik’) igéből. Lásd még
agorafóbia, allegória, kategória.
agorafóbia – ‘beteges irtózás a nyílt utcáktól, terektől’.
Görög eredetű lélektani szakszó (agoraphobia) az agora (‘piactér’)
és phobosz (‘rettegés’) elemekből. Lásd még agora, allegória, fóbia,
kategória.
ágostai – ‘a (magyarországi) evangélikus egyház hivatalos
önmegnevezésének eleme’: ágostai evangélikus; ágostai hitvallás
(‘az evangélikus egyház hittételeinek irata’).
Ágosta a németországi Augsburg (latinul Augusta) régi magyar
neve; itt kötötték 1555-ben a vallásbékét, amely kimondta Luther
követőinek különválását a katolikus egyháztól.
agráfia – ‘írásképtelenség’
Görög lélektani szakszó (agraphia) az a- tagadó előtagból és a
graphó (‘ír’) igéből. Lásd még grafika, grafológia.
agrár- – ‹szóösszetételek előtagjaként› ‘a mezőgazdasággal
kapcsolatos’: agrárállam, agráregyetem; agrárolló (‘a
mezőgazdasági termények ára, illetve az iparcikkek és az energia
ára közötti arány mutatója’); agrárproletár; agrárszocializmus. –
agrárium: ‘mezőgazdaság’.
Latin eredetű: agrarius (‘mezőgazdasági’) az ager, agri
(‘szántóföld’) szóból. Az agrárium a sajtónyelvben újonnan
felkapott, mesterkélt szólelemény. Lásd még egres.
agresszió – ‘támadás, katonai lerohanás, erőszak’. – agresszív:
‘támadó, erőszakos’. – agresszor: ‘háborút kezdeményező
(állam)’.
Latin eredetű nemzetközi szócsalád, alapja az agressio, korábban
aggressio (‘támadás’) főnév az aggredi, aggressus, tkp. ad-gredi
(‘odamegy, nekimegy, megtámad’) igéből; ad- (‘neki’) és gradi
(‘lép’).
agro- – ‹összetételek előtagjaként› ‘a földműveléssel,
talajgazdálkodással kapcsolatos’: agrobiológia, agrokémia,
agrometeorológia, agrotechnika; lásd még agronómia.
A görög agrosz (‘szántóföld’) szóból.
ágrólszakadt – ‘szegényes, szánalmas, nyomorult’, ‘jöttment,
hontalan, földönfutó’.
A középkori jogszokás szerint a (bitóra vagy faágra) akasztott
ember, ha a kötele elszakadt s ő élve maradt, megúszta
száműzetéssel. Ez főként a második jelentést magyarázza; az első
talán onnan eredt, hogy a valódi értelem elhomályosulván kezdték
a szót így érteni: ‘ágaktól megtépett’.
agronómia – ‘a mezőgazdaság tudománya’. – agronómus: ‘képzett
mezőgazdasági szakember’.
Görög tudományos szakszavak, forrásuk az agronomosz (‘mezőn
lakó, földműves’) főnév az agrosz (‘szántóföld’) és nomosz (‘lakás,
lakhely’) elemekből. Lásd még agro-.
agy – ‘‹eredetileg› koponya, halánték’; ‘‹ma› a koponyát kitöltő
velőszerű állomány, a gondolkodás központja’; ‘kemény, központi
rész’: kerékagy, puskaagy. Származékai: agyas, (ki)agyal,
agyalmány.
Ősi szavunk, valószínűleg finnugor eredetű, pl. finn aivo (‘halánték,
agy’). A lényeges az aj- tő; a j–gy megfelelésre élő nyelvünkben is
- 5 - oldal
van példa (jer–gyere, szíjjártó–szíjgyártó). Lásd még agyafúrt,
agyal, agyalágyult, agyon.
ágy – ‘fekvőhely, fekvőbútor’; ‘meder, vájat’: folyóágy, csapágy;
‘vetési hely’: virágágy. Származékai: ágyás, ágyaz, ágyazat.
Finnugor eredetű ősi szavunk: zürjén volj, votják valj (‘fekhelyül
leterített nemez, rénszarvasbőr’), finn vuode (‘ágy’). Lásd még
ágyasház.
agyabugyál – ‘üt-ver, elver’.
Az agyal ige tréfás ikerítéséből: agyal-bugyál.
agyafúrt – ‘ravasz’; ‘‹eredetileg› őrült’.
Alanyi szóösszötétel: ‘az agya meg van fúrva’; az agy itt eredetibb
‘koponya’ jelentésében szerepel. Vannak a szónak fúrtagyú,
fúrtfejű változatai is. A koponyalékelés ősi szokására utal, amellyel
a primitív időkben az őrültséget gyógyították; ezért jelentett az ~
eredetileg tébolyultat. Ma élő jelentése feltehetően a furfangos
beleértése folytán alakult ki, akárcsak a furmányos szó esetében.
agyag – ‘finom szemcséjű, nedvesen jól formálható talajfajta’:
agyagföld, agyagbánya; ‘ebből égetéssel előállított használati
tárgyak anyaga’: agyagedény, agyagkorsó; agyaggalamb
(‘céllövéshez használt, géppel felhajított agyagkorong’).
Ősi agy- tőből, a denominális -g képzővel (mint pl. kéreg). A tő
valószínűleg ugor eredetű, de kevés a rokonnyelvi megfelelő (pl.
osztyák as), és a hangfejlődés sem egészen szabályos.
agyal – ‘üt, ver, agyba-főbe ver’; megagyal.
Az agy szóból, annak korábbi ‘koponya’ jelentése alapján; tehát ‘a
fejét veri’. Lásd még agyabugyál, agyon.
agyalágyult – ‘agylágyulásban szenvedő’; ‘hülye, ostoba’.
Százegynéhány éve alkotott orvosi műszó az agylágyulás
betegségnévből, az agyafúrt mintájára. Köznyelvi értelmének
megrögzülését támogatta a gyagya, együgyű szók hasonló
hangzása is.
agyar – ‘vaddisznó hosszúra nőtt szemfoga; elefánt vagy rozmár
szemfogából alakult hosszú és vaskos képződmény’.
Ugor eredetű szó, pl. vogul anysar. A nys ⇒ gy hangfejlődésre
párhuzamos példa a magyar népnév. Lásd még acsarkodik.
ágyasház – ‘hálószoba, hálóterem’.
Régies szó, amelyben a ház korábbi ‘szoba’ értelmében szerepel.
ágyék – ‘a hastájnak a combok közötti és feletti része’; ‘‹régies és
választékos használatban› külső (férfi) nemi szerv(ek)’.
Ősi ágy- tőből, denominális főnévképzővel (mint árnyék, fazék). A
tő finnugor eredetű; a rokonnyelvi megfelelők (pl. vogul unys)
általában ‘far’ jelentésűek. A későbbi magyar jelentés
magyarázata, hogy a szó értelme átvonódott egy közeli testtájra.
agyon- – összetett szavak igekötő-szerű előtagjaként arra utal, hogy
az alapigével megnevezett cselekvés halált okoz: agyonüt,
agyonver, agyoncsap, agyonsújt, agyonvág; agyonlő, agyonszúr,
agyonrúg, agyontapos, agyongázol. Túlzó módon, ‘halálra’
jelentéssel: agyonhajszol, agyondolgozza magát, agyonázik.
Újabban, ‘túl-, túlságosan’ értelemben: agyonetet, agyonkényeztet,
agyondícsér; agyonbeszél, agyonhallgat.
Az agy korábbi ‘koponya’ jelentése alapján az agyonver, -üt, -csap
stb. a fejre mért halálos ütést jelezte. Innen vonódott át az ~ más,
halált okozó tettekre, amelyek már nem (feltétlenül) a fejet érték:
agyonlő, -szúr stb. Mai divatos, laza jelentéskörében már a halál
mozzanata fel sem merül, olykor még élő személy sem: egy ruhát
is lehet agyondíszíteni, agyoncicomázni.
agyő – ‘isten vele(d)’
Régebbi búcsúzási forma, a francia ŕ Dieu (kb. ‘Istennel’) kiejtés
szerinti átírása.
ágyú – ‘löveg, nagy kaliberű lőfegyver’: ágyúcső, ágyútalp, ágyútűz;
gépágyú, hajóágyú; nagyágyú (‘befolyásos ember’ a szlengben).
Korábbi alakja álgyu.
Nagy valószínűséggel ótörök vendégszó: ujgur altag, csagatáj
aldag (‘eszköz; csel, csalás’); ezek szabályos úton fejlődhettek
álgyu formára. A szó legkorábban kimutatott magyar jelentése is
‘eszköz, szerszám’; később, a puskapor feltalálása után
rögzülhetett a ‘robbanással működő hadi eszköz’ értelme. Lásd
még ál.
áhít – ‘kíván, óhajt’. Származékai: áhítozik, áhítat, áhítatos.
Hangfestő eredetű szócsalád; á hangja a kitátott szájat jelzi. A
szájtátás az önfeledt, sóvár bámészkodásnak éppúgy lehet
kísérője, mint a megilletődött ámulatnak. Hasonló eredetű szavak
még ácsingózik, ájtatos, ájul, álmélkodik, ámul, ásít; távolabbról a
bámul.
ajak – ‘a száj külső, vékony bőrrel borított szegélye’.
Az elavult aj (‘nyílás, hézag’) kicsinyítő -k képzős származéka. Az aj
ősi finnugor eredetű szó: cseremisz aj, osztják oj (‘nyílás, zsák
szája’). Az aj más származékai ajtó, ajz.
ajándék – ‘ellenérték nélkül, kedvességből átadott tárgy’. Régebben
volt ajándok alakja is.
Az ajánl igéből alakult deverbális -dék főnévképzővel (mint
nyiladék, váladék).
ajánl – ‘javasol’; ‘rábíz’: Uram, kezedbe ajánlom lelkemet.
Származékai: ajánlás, ajánlat, ajánlatos, ajánló; ajánlgat,
ajánlkozik.
a achát
Régi szavunk (első írásos adata a 14. századból való), ám eredete
ismeretlen. Lásd még ajándék.
ajatollah – ‘‹a síita mohamedán társadalmakban› a megfelelők ankver-, angvar- töve általában ‘tekint, pillant’ értelmű.
legtekintélyesebb vallási tanítók címe’.
Perzsa szó, jelentése ‘Allah csodajele’.
ájer – ‘levegő, szél’.
A latin aer [aer] főnévből, amely a görög aér (‘levegő, légkör’)
szóra megy vissza, az aémi (‘fúj’) származékára. A j itt hiátustöltő
az aer, áer két magánhangzója között. Az ~ elavult, illetve
nyelvjárásokba szorult vissza, s ott előfordul ‘bűz’ jelentéssel is.
Lásd még aero-.
ajnároz – ‘kényeztet, babusgat, dédelget’.
Ismeretlen eredetű szó; a nyelvújítás korában valamelyik
nyelvjárásból vonták be az irodalmi nyelvbe, s innen terjedt el a
köznyelvben.
ajser – ‘gazdag’.
Jiddis eredetű szó.
ájtatos – ‘imába merült; hitbuzgó, kegyes’; ‘szenteskedő’; ájtatos
manó (‘imádkozó sáska’). Az ájtatosság katolikus szertartás, pl.
litánia.
Az áhítatos (lásd áhít) alakváltozata. Kezdetben lehetett egy áítatos
alak; ez egyfelől hiátustöltő h hangot kapott, másfelől í eleme j-vé
alakult.
ajtó – ‘ház vagy szoba bejáratának nyílászáró szerkezete’.
Egy ajt (‘nyit’) ige melléknévi igeneve, tehát ‘nyitó, nyíló’. Az
alapszó vagy a finnugor eredetű aj (‘nyílás’) főnévből (lásd ajak) a
magyarban keletkezett, vagy egy ilyen értelmű finnugor ige (finn
avata, osztják ájeta) szabályos származéka. Lásd még ajz.
ájul – ‘eszméletét veszti, elalél’. Származékai: elájul, ájuldozik; ájulat,
ájulás.
A szájtátást festő á hangból alakult ki, először talán ául alakban,
amely hiátustöltő j-t kapott. Legkorábbi jelentése ‘bámul’ volt; ám
az eszméletlen embernek éppúgy leesik az álla, tátva marad a
szája, mint a bámészkodónak. Lásd még ácsingózik, áhít, ájtatos,
álmélkodik, ámul, ásít, bámul.
ajz – ‘feszít, megfeszít’; ‘felszít, felkorbácsol’.
Az elavult aj (‘nyílás, hézag’) igeképzős formája, eredetéről lásd
ajak. A mai jelentésekhez az íj (nyíl) felajzása révén jutunk. Mint
Vörösmartynál olvassuk: A vadász ül hosszu méla lesben, / Vár
felajzott nyílra gyors vadat… Alig hihető, hogy egy vadász hosszú
ideig lövésre feszített íjjal várakozik. S a vers is nyilat mond! A
felajzás azt jelentette, hogy a nyíl végén lévő kis hasítékot, az ajt a
húrra illesztették, a húrt viszont csak a lövés pillanatában
feszítették ki. Az eredeti jelentés később elhomályosult, s akkor
már az igét egy mozzanattal későbbre értették. Innen az ~ mai
konkrét (íjat, hangszeren húrt felajz) és átvitt jelentései: felajzza a
kedélyeket, a kíváncsiságot, hangulatot (‘feszültséget kelt’) és az
ajzószer (‘sportban tiltott vegyi készítmény, amely túlfeszített
teljesítményre teszi képessé a szervezetet’). – „Buda halála” című
eposzában Arany az ~ igét (az aj szó ‘nyílás’ jelentése nyomán)
‘nyit’ értelemben használta: Háborodék lassan jó Buda ezekre, /
Ajzotta nem egyszer száját feleletre.
akác – ‘Amerikából Európába telepített, nálunk is igen gyakori fa,
Robinia pseudoacacia’. Alakváltozatai: ákác, agác, ágác, akáca,
agácska stb.
Nemzetközi elnevezés a latin acacia nyomán; ez a görög akakia
megfelelője, s egyiptomi akácot, a szavannák jellegzetes
ernyőalakú fáját jelentette. Az újkori és újvilági fa azért örökölte
meg az ókori nevet, mert tüskéi, levelei és fehér virágzata
hasonlítanak az egyiptomi akácéira. (Ezt a görög-latin tudományos
névben a pseudo (‘ál-, nem valódi’) elem jelzi.)
akad – ‘nem tud továbbmozdulni; függve marad’: elakad, megakad,
felakad; ráakad (ennek van ‘rátalál’ értelme is); akadozik; akadály,
akadályoz; akadékos, akadékoskodik; ‘kerül, adódik, találni lehet’:
Nézzünk körül, hátha akad belőle több is itt. Származékai: akaszt,
akasztó, akasztás, akaszkodik, aggat (‘több tárgyat sorra
felakaszt).
A szócsalád ak- töve ugor eredetű; az azonos jelentésű rokonnyelvi
példákból (vogul tahn-, osztják logant-) bonyolult nyelvtudományi
módszerekkel bizonyítható egy szokko ⇒ akk ⇒ ak fejlődésvonal.
akadémia – ‘tudományos vagy művészeti társaság’: Magyar
Tudományos Akadémia; Széchenyi Akadémia; ‘kötött létszámú írói
testület, amelybe új tagot csak elhunyt tag helyébe választanak’: a
Francia Akadémia, a Svéd Akadémia; ‘művészeti főiskola’:
Zeneakadémia, Képzőművészeti Akadémia, színiakadémia;
régebben ‘egyetem’. – akadémikus: ‘‹főnévként› akadémia tagja’;
‘‹melléknévként› elvont, elméleti; merev, szabályokhoz
ragaszkodó, az újításokkal szemben ellenséges’.
Az ókori Athén közelében, a Képhisszosz folyó mellett terült el az
Akadémeia nevű szent liget, amelyben Akadémosz attikai hérosz
szobra és kultuszhelye állt. Platón itt tartotta filozófiai előadásait, s
ezért nyerte az ő iskolája is az Akadémeia nevet. A szó a latin
Academia alakon át jutott el az európai nyelvekbe, és nyerte kettős
értelmét: ‘főbb iskola’, illetve ‘tudós társaság’.
akar – ‘szándékozik’. Származékok: akarat, akaratlan, akaratos,
- 6 - oldal
akaródzik, akarnok.
Valószínűleg ugor eredetű; a rokon nyelvi (vogul, osztják)
A ‘tekint’ ⇒ ‘akar’ jelentésfejlődésre más nyelvekben is van példa:
német absehen (‘megnéz, elles’) – absicht (‘szándék’); latin
spectare (‘szemlél; törekszik valamire’). Lásd még akár.
akár – választó mellérendelés tagmondatainak (páros) kötőszava:
akár tetszik, akár nem; megengedő értelmű kötőszó: felőlem akár
el is mehettek (az akárcsak összetétel hasonlító értelmet nyert);
megengedő értelmű határozatlan névmások előtagja: akárki,
akárhol, akármelyik, akármennyi stb.
Az akar ige alakváltozata, valószínűleg annak akarj alakjából. A
jelentésfejlődés útja: ‘akar’ ⇒ ‘ha akarod’ ⇒ ‘ha épp úgy tetszik’ ⇒
’akár’. A magyar fejlődés példája lehetett a latin is: quivis,
quamvis, ubivis (‘akárki, akárhogy, akárhol’), ahol a vis elem a
velle (‘akar’) ige egyes szám második személye. Hasonlóképp van
a spanyolban: cualquiera, dondequiera (‘akármelyik, akárhol’) a
querer (‘akar’) ige kötőmódbeli alakjával.
akceleráció – fizikai értelemben: ‘gyorsulás’; tágabban: ‘a fiatalok
testi és lelki érésének, fejlődésének felgyorsult üteme, amely az
utóbbi évtizedekben, és főleg városi környezetben tapasztalható.’
Latin szó (acceleratio, ‘gyorsulás’), az ad- (‘hozzá’) és a celer
(‘gyors’) elemekből.
akcentus – ‘ejtésmód, amely nem tökéletes az adott nyelv normái
szerint, s ezzel elárulja az idegen eredetet’; ‘hangsúly, nyomaték; a
hangsúly jele írott szövegben; ékezet’.
Latin szó (accentus), tkp. ‘hangsúly’ az ad- (‘hozzá’) és canere
(‘hangot ad; énekel’) elemekből. Lásd még kantáta.
akceptál – ‘elfogad, elismer; társaságba befogad’.
A latin acceptare igéből; ez az accipere, tkp. ad-cipere (‘kap, nyer,
fogad’) gyakorító alakja. Elemei: ad- (‘hozzá’) és capere (‘fog,
vesz’).
akcidens – ‘véletlen eset’; ‘mellékes dolog, járulék’. – akcidencia:
‘véletlen’; ‘‹régen, többes számban› mellékes jövedelem’.
Latin szó (accidens) az accidere, tkp. ad-cidere (‘megesik’) igéből:
ad- (‘hozzá’) és cadere (‘esik’).
akció – ‘cselekvés, cselekmény’: katonai akció; ‘szervezett
tevékenység egy adott cél érdekében’: iskolai papírgyűjtési akció,
tisztogatási akció (‘közalkalmazottak megrostálása politikai
megbízhatóság alapján’); ‘árucikkek átmeneti árleszállítása’: akciós
ár; ‘‹egyes sportágakban, főleg küzdősportokban› támadás,
kezdeményezés’. Régebben: ‘elbeszélő vagy drámai mű
cselekménye; színpadi szerep; bírósági keresetlevél.’
Latin eredetű (actio) nemzetközi szó az agere, actum (‘hajt,
mozgásba hoz, cselekszik’) igéből. Lásd még ágál, agenda, ágens,
agilis, akt, akta, aktív, aktuális, aktus.
akindzsi – ‘török zsoldoskatona’.
Török szó, a.m. ‘portyázó’.
akklamáció – ‘közfelkiáltás ‹tételes szavazás helyett›’; ‘hangos
tetszésnyilvánítás’.
Régi közjogi szakszó a latinból (acclamatio) az acclamere, tkp. ad-
clamere (‘felkiált’) ige nyomán; elemei ad- (‘hozzá’) és clamare,
clamatum (‘kiált’).
akklimatizálódik – ‘meghonosodik; ‘‹áttelepített növény vagy állat›
új környezetét megszokja, hozzá alkalmazkodik’. Átvitt értelemben
emberre is mondjuk.
Latin élettani szakszó (acclimatisatio), de climat- eleme görög, lásd
klíma, értelme tehát: ‘az (új) éghajlathoz alkalmazkodik’.
akkora – ‘olyan nagy (mint)’.
Az az mutató névmásból lett a képzőszerű -kora toldalékkal. Ez
utóbbi a (valamilyen) korú változata. Először, gyerekre értve,
mondhatták: az korú (‘olyan korú’), mint… értve egyszersmind,
hogy ‘olyan nagyra nőtt’; később már kortól s személytől is
függetlenül csak a méretre vonatkoztatták. Mai formája és
jelentése már a 16. század előtt kialakult.
akkord1 – ‘megegyezés; darabbér, szakmánymunka’.
Nemzetközi szó a vulgáris latin accordare, tkp. ad-cordare
(‘összeegyeztet, összehangol’) ige nyomán; ad- (‘hozzá’) és cor,
cordis (‘szív; érzület, elme’). A szó első értelme elavult; az
akkordmunka a francia ŕ l’accord (‘megegyezés szerint’, azaz a
munkáltató és munkavállaló megegyezése alapján) kifejezésből
lett. Lásd még akkord2 ,kordiális.
akkord2 – ‘zenei hangzat két vagy több hang egyidejű
megszólaltatásából’:
d-moll akkord, akkordfelbontás, záróakkord (‘egy folyamat végső,
lezáró mozzanata’).
Nemzetközi szó a vulgáris latin accordare, tkp. ad-cordare (‘össze-
egyeztet, összehangol’) ige nyomán; ad- (‘hozzá’) és cor, cordis
(‘szív; érzület, elme’); lásd akkord1. A szó zenei jelentésköre
bizonyára úgy alakult ki a nyugati újlatin nyelvekben, hogy a szót a
latin chorda (olasz corda, francia corde), azaz ‘kötél, húr’
származékának érezték.
akkreditál – ‘külképviselet vezetőjét kinevezi és állomáshelyére küldi
a fogadó állam fejének címzett megbízólevél kíséretében’; a fogadó
állam részéről az akkreditálást a megbízólevél átvétele jelenti.
a achát
Francia szó (accréditer); a latin eredetű crédit (creditum, tkp.
‘hitel’) itt ‘tekintély, hivatal’ értelmében szerepel. Lásd még
kredenc.
akkumulál – ‘felhalmoz’. – akkumuláció: ‘felhalmozás’:
tőkeakkumuláció. – akkumulátor: ‘áramot felhalmozó, tároló
berendezés’.
Latin eredetű nemzetközi szócsalád az accumulare, tkp. ad-
cumulare igéből, az ad- (‘hozzá’) és cumulus (‘halom’) elemek
alapján. Lásd még kumulusz.
akkurátus – ‘pontos, gondos, alapos; rendszerető’.
Latin szó (accuratus) az accurare, tkp. ad-curare (‘gondoz,
gondosan készít’) igéből; elemei ad- (‘hozzá’) és cura (‘gond,
gondosság’). Nyelvünkbe előbb a német akkurát forma jutott el, s
akárcsak a németben, határozóként is mondták (akkurát olyan,
mint az apja); később latinosították vissza az -us végzettel; volt
akkurátos formája is.
akna – ‘bánya függőleges vagy lejtős járata’: Zobák-akna, aknász;
‘kályha függőleges tüzelőtere’: egyaknás, kétaknás kályha;
‘felvonószerkezet függőleges ürege’: liftakna; ‘vár vagy más
építmény felrobbantása céljából a falak alá ásott s puskaporral
megtöltött földalatti járat’: aláaknáz; ‘érintésre robbanó szerkezet’:
víziakna, gyalogsági akna, taposóakna; ‘vékony falú robbanó
lövedék, amely csőállványból repül ki meredek szögben’ (ez pontos
nevén aknagránát, és az aknavetőből repítik ki).
A szó szláv előzménye, az okno minden szláv nyelvben ‘ablak,
ablaknyílás’ jelentésű. A magyarba bekerült ~ ‘nyílás’ értelmű
lehetett; erre vall, hogy korábban ablaknak, hordólyuknak is
értették, de már igen korán felbukkant ‘bánya’ értelemben. Ebből
könnyen magyarázható a ‘robbantó járat’ jelentés, az pedig
közvetlenül vezet át az egyéb robbanó eszközök körébe.
akó – ‘régi űrmérték’, kb. 50 liter. Egy akó bor.
Szláv, valószínűleg szlovák eredetű: okov (‘vasalt edény; akó’).
Régies szó.
akol – ‘juhkarám; ól, istálló’.
A legtöbb szláv nyelvben megtalálható okol (‘karám; tábor’)
magyar folytatása. A szláv szó az okolo (‘körül’) rokona, forrása az
ószláv okol (‘kör’). A közvetlen átadó a szlovén nyelv lehetett. Lásd
még kiakolbólít.
ákombákom – ‘kusza, rendetlen (írás)’: nagy ákombákom betűkkel
ír; ‘irkafirka’.
Eredetileg ikerszópár: ákom-bákom. Mindkét eleme valószínűleg
‘dadog, hebeg’ jelentésű hangutánzó szó töve: ákorog (‘nyikorog’)
és bakog, bákog (‘dadog’) (nyelvjárási példák). Eredetileg tehát
zavaros beszédet jelentett, s csak később rendetlen írást.
ákovita – ‘pálinka’.
A latin aqua vitae vagy az ebből eredt olasz acquavita származéka;
elavult szó. Más nyelvekben (svéd, dán, cseh) szintén megtaláljuk
az akvavit formát. A középkori latin szókapcsolat (‘az élet vize’) az
alkimisták által keresett csodatevő életelexírt jelentette, s ez talán
tréfás névadással vonódott át a bor- és gyümölcspárlatokra. Lásd
még whisky.
akrobata – ‘cirkuszi mutatványos, erőművész, légtornász,
kötéltáncos stb.’ – akrobatika: ‘cirkuszművészet, bravúros
mutatvány’. – akrobatikus: ‘légtornászi’.
Görög eredetű nemzetközi szó (akrobatész) latinos végződéssel,
tkp. ‘lábujjhegyen járó’ az akrosz (‘legfelső; csúcs, hegy’) és a
bainó (‘jár’) elemekből.
akromát – ‘színszórástól mentes, színhibák ellen kombinált ‹optikai
lencserendszer›’.
Műszaki szakszó a latin achromatus nyomán, amely a görög a-
fosztó előtagból és az ugyancsak görög khróma (‘szín’) szóból
alakult ki.
akromegália – ‘a végtagok kóros megnagyobbodása’.
Görög eredetű orvosi szakszó az akrosz (‘legfelső, legszélső’) és a
megalosz (‘nagy’) elemekből.
akropolisz – ‘fellegvár, erődítmény ókori görög városok központi,
védelemre alkalmas magaslatán’: az athéni Akropolisz.
Görög szó az akrosz (‘legfelső’) és a polisz (‘város’) elemekből.
akrosztichon – ‘költemény, melyben a verssorok vagy a strófakezdő
sorok kezdőbetűi összeolvasva egy nevet (a szerzőét, a vers
címzettjéét) vagy értelmes szöveget adnak ki’.
Görög szó, az akrosz (‘legfelső, legszélső’) és sztikhosz (‘verssor’)
elemekből.
akt – ‘ruhátlan emberi testet ábrázoló kép, szobor’: aktfestmény,
aktszobor, aktfotó, ülő akt, aktmodell.
Német eredetű. A német Akt a latin actus (lásd aktus) származéka,
s jelent egyebek közt felvonást is; a fenti jelentésköre a 19. századi
német festők szóhasználatában alakult ki. Lásd még ágál, agenda,
ágens, agilis, akció, aktív, aktuális, aktus.
akta – ‘hivatalos irat, ügyirat’: aktatáska; aktatologatás
(‘túlbonyolított, nehézkes ügyintézés’); aktakukac (‘szűk látókörű
kishivatalnok’).
A hazai latin acta publica (‘nyilvános, közérdekű lépések’)
kifejezésből. Az actum (‘elvégzett dolog’) többes alakja, az agere,
actum (‘cselekszik, végbevisz’) ige származéka. Lásd még agenda.
- 7 - oldal
aktív – ‘cselekvő’; ‘tevékeny, serény’: aktív pihenés; ‘hivatását
ténylegesen gyakorló, még nem nyugdíjazott’: aktív katonatiszt;
‘nyereséget mutató’: aktív pénzügyi mérleg. – aktivitás:
‘tevékenység’. – aktivizál: ‘mozgósít, tettre buzdít’. – aktivizmus:
‘formabontó művészeti irányzat az első világháború idején’.
Nemzetközi szócsalád a latin activus (‘cselekvő’) melléknévből;
ennek forrása az agere, actum (‘cselekszik, végbevisz’) ige. Lásd
még ágál, agenda, ágens, agilis, akció, akt, aktuális, aktus.
aktuális – ‘időszerű, soron lévő, éppen megoldásra váró;
alkalomszerű; sürgős, szükséges, esedékes’; ‘‹régebben›
valóságos, tényleges’. – aktualitás: ‘időszerűség, esedékesség’. –
aktualizál: ‘a jelenre, a jelen helyzetre vonatkoztat’
Nemzetközi szócsalád a latin actualis (‘tényleges, működő’)
melléknévből. Ennek alapja az actus (‘cselekedet’) az agere, actum
(‘cselekszik, végbevisz’) igéből. A szó ‘tényleges’ jelentése az
eredeti, és a legtöbb nyelvben így használatos (angol actual,
francia actuel stb.). A ma eleven jelentéskör német hatásra alakult
ki nyelvünkben. Lásd még ágál, agenda, ágens, agilis, akció, akt,
aktív, aktus.
aktus – ‘cselekmény, esemény, eljárás’: a koronázás ünnepélyes
aktusa; nemi aktus.
Latin szó (actus) az agere, actum (‘cselekszik, végbevisz’) igéből.
Lásd még ágál, agenda, ágens, agilis, akció, akt, aktív, aktuális.
akupunktúra – ‘kínai eredetű gyógymód, amelynek során az
idegtörzsek bizonyos pontjaiba tűket szúrnak, s ezzel belső szervek
betegségeit gyógyítják’.
Latin elemekből alkotott orvosi szakszó (acupunctura): acus (‘tű’)
és punctura (‘szúrás’) a pungere, punctum (‘szúr’) igéből. Lásd még
akut, punktuáció.
akusztika – ‘hangtan, a fizikának a hangjelenségekkel foglalkozó
ága’; ‘a hangzás minősége színházban, hangversenyteremben,
templomban stb.’: jó az akusztikája; ‘egy szónak a „csengése”,
vagyis az általa kiváltott érzelmek bizonyos körökben vagy
helyzetben’ (pl. a kötél szónak az akasztott ember házában). –
akusztikus; ‘a hangzással vagy a hallással kapcsolatos’.
Latinból elterjedt nemzetközi szó, forrása görög akusztikosz az
akuó (‘hall’) igéből.
akut – ‘heveny, hirtelen, rohamos’: akut hashártyagyulladás; ‘feszült,
kiélezett’: akut politikai helyzet; ‘sürgető, égető’: az ügy már
nagyon akuttá vált.
A latin acutus (‘éles, hegyes, csípős’) szóból; töve az acuere
(‘hegyez, köszörül’) ige az acus (‘tű’) nyomán. Lásd még
akupunktúra.
akvalung – ‘a békaemberek víz alatti légzőkészüléke’.
Az angol Aqua Lung márkanévből, melynek első tagja a latin aqua
(‘víz’), a második az angol lung (‘tüdő’). Lásd még ákovita,
akvamarin, akvarell, akvárium.
akvamarin – ‘világoskék drágakő, a berill átlátszó változata’.
A latin aqua marina (‘tengervíz’) szókapcsolatból; utóbbi szó a
mare (‘tenger’) származéka. Lásd még ákovita, akvalung, akvarell,
akvárium.
akvarell – ‘vízfesték, vízben oldódó festékanyag; ilyen festékkel
készült kép, vízfestmény’. – akvarellista: ‘akvarellfestő’.
Művészeti szakszócsalád a francia aquarelle nyomán, amely az
olasz acquarello átvétele; töve, az olasz acqua (‘víz’), a latin aqua
folytatója. Lásd még ákovita, akvalung, akvamarin, akvárium.
akvárium – ‘üvegfalú víztartály halak, víziállatok és vízinövények
számára’.
Latin eredetű nemzetközi szó; az aquarium eredetileg ‘itató,
vizeskorsó’ volt; mai jelentését századunk elején nyerte. Az
aquarius (‘vízi, vizes’) melléknév semleges formájából való, ennek
forrása pedig aqua (‘víz’). Lásd még ákovita, akvalung, akvamarin,
akvarell.
akvizíció – ‘szerzemény’: a könyvtár tavalyi akvizíciói; ‘üzletszerzés,
megrendelések vagy előfizetések gyűjtése’. – akvizitőr:
‘megrendeléseket, előfizetéseket gyűjtő ügynök’.
Nemzetközi szócsalád a latin acquisitio (‘beszerzés’) nyomán,
ennek töve az acquirere, acquisitum, tkp. ad-quirere (‘szerez’),
elemei ad– (‘hozzá’) és quaerere (‘keres, szerez’). Az akvizitőr
franciás szóalak (acquisiteur) félig latinos ejtéssel, [akizitőr]
helyett.
ál – ‘‹leginkább összetételek előtagjaként› hamis; nem valódi;
hamisított, színlelt’: álarc, álhaj, álszakáll; áltört, áltermés,
álprobléma; álkulcs, álhír, álpátosz. Származékok: álság, álságos;
áltat, áltatás.
Ótörök eredetű; az ujgur, csagatáj, oszmán-török al szavak
jelentése ‘csel, csalás, rászedés’; ez szerepel szótőként az ágyú
ótörök előzményeiben is. Lásd még álca, álnok.
al – eredetileg önálló főnév: ‘alsó rész’; lásd alj. Ősi ragokkal képzett
származékai az alá, alatt, alól névutók. – Ma összetételek
előtagjaként ‘alsó’: Al-Duna, alépítmény; ‘alacsonyabb rangú’:
alezredes, alelnök; ‘nagyobb egész részeként működő’: alrendszer,
alosztály, albizottság.
Ősi örökség az uráli korból: szamojéd alyn, osztyák il, votják ul,
mordvin al, észt ala (‘alsó rész’). Lásd még alacsony, alag, alant,
a achát
alany, alap, alássan, alászolgája, alattomban, aláz, alig, aljas, alom,
alsó, alul.
alá – lásd al
alabárd – ‘hosszú nyelű, szekerceszerű szúró- és vágófegyver’.
Sok európai nyelvben meghonosodott, középfelnémet eredetű szó,
a helm (‘nyél’) és barte (‘bárd’) elemekből. Nyelvünkbe előbb a
német Hellebarde forma jutott el a 16. században, és sok
alakváltozatban élt; a ma is használatos ~ valószínűleg az olasz
alabarda származék hatására jött létre.
alabástrom – ‘a fehér márványhoz hasonló nemes kőfajta, kristályos
gipsz’.
Latin közvetítéssel (alabastrum, alabaster) sok nyelvben elterjedt
görög szó, alabasztron; talán egy ilyen nevű ókori felső-egyiptomi
városról, ahol ~ot bányásztak.
alacsony – ‘nem magas, szerény termetű’; ‘‹képes értelemben›
lentebb álló’: alacsony rang, alacsony beosztás, alacsony
származás. Származékai: alacsonyan (‘csekély magasságban’);
(le)alacsonyít, (le)alacsonyodik, alacsonyság.
Az al főnév származéka ma már nem eleven cs (eredetileg s)
melléknévképzővel és az ugyancsak elavult n–ny kicsinyítő
képzővel. Lásd még alj, alant, alap, alássan, alászolgája, alig, aljas,
alsó, alom, alul.
alag – ’‹régebben› pince, földalatti üreg’; ‘‹ma összetételek
előtagjaként› hegymélyi, földalatti’: alagút, alagsor (‘pinceszinten
épült lakóhelyiségek’), alagcső (‘a talajvíz elvezetésére szolgáló
cső’).
Az ~ nyelvújítási szó, Barczafalvi Szabó Dávid alkotta az al főnévből
a mesterséges -g képzővel, amelyet az agyagból vontak el (lásd
anyag). Önálló szóként a múlt század végére elavult, csak
összetételei elevenek. Lásd még alacsony, alant, alany, alap,
alássan, alászolgája, alattomban, aláz, alig, alj, aljas, alom, alsó,
alul.
alagút – lásd alag
alagya – ‘elégia’.
Az elégia 16. századi „magyarítása” az eredeti szó hangtestének
önkényes átgyúrásával; alkotója talán a Calepinus-féle tíznyelvű
szótár magyar anyagának szerzője, Laskai Csókás Péter volt. A
nyelvújítás korában mint az irodalmi nyelv szava jött használatba,
de a 19. század második felére elavult.
alak – ‘forma’; ‘emberi forma’; ‘ember ‹többnyire rosszalló jelzők
kíséretében›’: rémes alak, pimasz alak, elviselhetetlen alak.
Legkorábbi ismert jelentése ‘bábú, játék baba’, majd ‘álarc,
maskara’; innen az alakoskodik ige: ‘maskarás játékban szerepel’,
átvitt és rosszalló értelemben ‘színészkedik, színlel, hamis
érzelmeket mutat’. Talán a ‘játékbábú’ jelentésből eredően,
ugyancsak régen: ‘szépség, kedves lény’: gyöngyalak Csokonainál.
Ismeretlen eredetű szó. ‘Forma’ jelentésével Kazinczy ruházta fel
és ő terjesztette el. További származékai is a nyelvújítás korában
keletkeztek: alakít, alakul, alakulat, alakzat, alaktalan, megalakul,
kialakul stb.
alamázia – lásd almázia
alamizsna – ‘könyöradomány, koldusnak adott csekély élelem,
pénz’; ‘megalázóan és méltatlanul csekély támogatás vagy
adomány’. Származékai: alamizsnálkodik; alamizsnás (‘kolduló
szerzetes’).
A görög eleémoszüné jelentése ‘könyörület’ (eleeó ‘megszán’),
illetve ‘könyöradomány’ volt; a latinon (eleemosyna) keresztül több
európai nyelvbe eljutott (francia aumône, angol alms, német
Almosen). Nyelvünkbe vagy egy késői latin alimosina alak került
be, vagy a görög szó valamelyik szláv származéka, pl. szlovén
almozna vagy szlovák almuzna, ahol az lm mássalhangzó-torlódás
járulékhanggal oldódott fel a magyarban. Lásd még elemózsia.
alant – ‘lent, alul’. Származékai: alanti, alantas.
Az alatt névutó (lásd al) és a lent (lásd lenn) határozószó alakjainak
vegyüléke. Lásd még alacsony, alag, alany, alap, alássan,
alászolgája, alattomban, aláz, alig, aljas, alom, alsó, alul.
alany – ‘a mondatnak az a része, amelyre az állítmányban foglalt
kijelentés vonatkozik’; ‘a személyiség központja, az én, amely
gondolkodik és tudattal, akarattal bír: alanyi költő (‘lírikus’);
‘személyiség jogi értelemben’: jogalany, alanyi jogon jár neki
valami (= nem anyagi helyzete miatt, hanem pusztán mint
személynek); ‘facsemete vagy szőlővessző, amelyet a nemes
hajtással beoltanak’; kísérleti alany (‘személy vagy állat, amelyen
tudományos kísérletet végeznek).
Nyelvújítási szóalkotás az al főnévből a mesterséges -any képzővel,
amelyet az arany alapján koholtak (lásd még éleny, higany).
Mintája a fenti jelentésekben régebben használt latin subiectum
(‘alávetett’) szó. Lásd még alacsony, alant, alap, alássan,
alászolgája, alattomban, aláz, alig, aljas, alom, alsó, alul.
alap – ‘épületnek részben a talajba ágyazott alsó része, amely annak
terhét hordozza’; ‘az a valós vagy gondolati dolog, amin valami
megáll, amire valami felépül, ami szerint történik, működik’.
Származékai: alapos, alaptalan, alapszik, alapul, alapoz, alapít,
alapítvány.
Nyelvújítási eredetű szó, az al főnév származéka a talpfőnévből
- 8 - oldal
önkényesen elvont -p képzővel; a 18. század végéig alp, allap
formái is voltak. Lehet, hogy megalkotására vagy legalábbis gyors
elterjedésére a más eredetű Alap helységnév is ösztönzően hatott.
A latin fundamentum helyettesítésére hozták létre, mégpedig oly
sikeresen, hogy származékainak és összetételeinek száma mai
szókincsünkben a százat is jóval meghaladja. Lásd még alacsony,
alant, alássan, alászolgája, alattomban, aláz, alig, alj, aljas, alom,
alsó, alul.
alarm – ‘katonai riadó; riasztás’. – alarmíroz: ‘riadóztat; felriaszt’.
A német Alarm, illetve alarmieren származékai. A német Alarm a
francia alarme vezényszó kiejtés szerinti átvétele, az utóbbi pedig
az olasz all’arme! (‘fegyverbe! a fegyverekhez!’) csatakiáltásból
ered a latin ad- (‘hozzá’) és arma (‘fegyverek’) nyomán. Mindkét
szó a régi katonai nyelvből való.
alássan – ‘alázatosan’ a régebbi kérem alássan, kérlek alássan
formulákban.
Az alázatosan szó összevont alakja; lásd aláz. Lásd még alacsony,
alj, alant, alap, alászolgája, alattomban, aláz, alig, aljas, alom, alsó,
alul.
alászolgája – ‘alázatos szolgája (az úrnak)’, üdvözlési forma kb. a
20. század derekáig.
Összevont, ill. rövidült szóalak; eredetije a latin servus humillimus
(domini) magyarítása (lásd szervusz). Lásd még alacsony, alant,
alap, alássan, alattomban, aláz, alig, aljas, alom, alsó, alul.
alatt – lásd al
alattomban – ‘titkon, rejtve, észrevétlen; ártó szándékát titkolva’.
Származéka: alattomos.
A szócsalád alapja a régi alatton határozószó; ez az alatt (lásd al)
továbbragozása (mint pl. itten, mostan), s ‘lent, valami alatt’ volt
az értelme. Az ~ -ban ragja a szóvéget magához hasonította, s
ennek hatására a korábbi alattonos is alattomos lett. Az ~ eredeti
jelentése (‘lent’) a ‘lapulva’, esetleg ‘lepel alatt’ árnyalatokon át
vezetett a titkolt ártó szándék motívumáig; hathatott erre a
fejlődésre a támadásra készen lapuló vadállat képzete is. A
szócsalád mai értelme már a 16. század végétől kimutatható. Lásd
még alacsony, alant, alap, alássan, alászolgája, aláz, alig, aljas,
alom, alsó, alul.
alattság – ‘vitorlás vagy evezős hajó kötele, kötélzete’: ‘hajó
vontatására vagy kikötésére való kötél’.
A szó alatt töve a szerb-horvát alát ‘hajókötél’ átvétele, ez pedig a
török halat (‘kötél’) származéka. Elavult szó.
aláz – ‘megszégyenít; önérzetében mélyen megsért’: porig aláz;
‘‹régebben› hatalma alá vet’. Ma főképp igekötős formában:
megaláz, lealáz. Származékai: alázat, alázatos, alázatosság,
(meg)alázkodik.
Az alá névutóból ill. határozószóból (lásd al) lett -z igeképzővel,
mint az odáz, idéz. Első jelentkezésekor visszaható névmással
(magát aláztatja, 1372) így értették: ‘alacsonyra teszi magát’. Lásd
még alacsony, alant, alap, alássan, alászolgája, alig, aljas, alom,
alsó, alul.
alba – ‘karing, katolikus pap fehér miseruhája’
Latin szó, a.m. ‘fehér’. Lásd még albínó, album, albumin.
albán – ‘balkáni nép’; ‘e néppel kapcsolatos’; ‘e néphez tartozó
személy’.
A tisztázatlan eredetű latin Albanus névből, a szóvég elhagyásával
keletkezett (mint az arab, dán).
albatrosz – ‘nagy, fekete szárnyú óceáni viharmadár’.
Angol szó a spanyol alcatraz nyomán, amely eredetileg egy más
vízi madárnak, a pelikánnak a neve. Ez a szó a portugálon át az
arab al-káduszra megy vissza, amely szó a vízemelő kerék egy
vödrét jelenti, a pelikán ugyanis vizet visz a csőre alatti
bőrzsákban.
albigens – ‘középkori francia eretnekmozgalom híve; e
mozgalommal kapcsolatos’.
Latin szóalak Albi latin Albigae nevéből, a mozgalom ugyanis ebből
a délfrancia városból indult el, a bogumil eretnekség távoli
ihletésére.
albínó – ‘pigmenthiány miatt fehér bőrű, fehér szőrzetű és vöröses
szemű ember vagy állat’.
Portugál eredetű nemzetközi szó, amely a negros albinos, azaz
‘fehéres négerek’ szókapcsolatból önállósult; a portugálok így
nevezték el a nyugat-afrikai partvidéken élő világosabb bőrű
négereket. A szó végső forrása a latin albus (‘fehér’). Lásd még
alba, albumin.
album – ‘(karton)lapokból álló könyv képek, fényképek, bélyegek stb.
gyűjtésére’; régebben ‘emlékkönyv, vendégkönyv’.
Német szó (Album), amely sok európai nyelvben elterjedt.
Előzménye a latin album (‘hirdetmények, hivatalos közlemények
kitűzésére való fehér fatábla az ókori Rómában’), amely az albus
(‘fehér’) melléknév semleges nemű alakja.
albumin – ‘vízben oldódó egyszerű fehérje’.
Nemzetközi tudományos szakszó, a latin albumen, albuminis (‘tojás
fehérje’) nyomán, töve az albus (‘fehér’). Ennek magyarázata, hogy
az ~ a tojás fehérjében található a legnagyobb arányban; így
alkották meg a magyar fehérje szót. Lásd még alba, albínó,
a achát
laktalbumin.
álca – ‘álarc, maszk’; ‘rovar lárvája vagy bábja’.
Jósika Miklós író alkotta a régies álorca összevonásával. Első
jelentésében ma már elavult, de elevenek származékai: álcáz,
álcázott, álcázás. Rovartani jelentése a korábbi, latin eredetű lárva
megfelelőjeként német hatásra alakult ki, mert németül a Larve
álarcot is, rovarlárvát is jelent. (A rovar~ úgy rejti az állat kifejlett
alakját, ahogy a maszk az emberi arcot.) Lásd még ál, arc.
áld – ‘hálával emleget’; ‘‹Isten, a sors, az ég valakit› testi vagy lelki
javakban részesít’. Származékai: megáld, áldó, áldott, áldás,
áldásos (‘sok jóval járó, hasznos, előnyös’), áldatlan (‘bajt,
kellemetlenségeket okozó’).
Finnugor eredetű szó, egy ál- alapszó gyakorító -d képzős
származéka. Ez az alapszó a rokonnyelvekben is csak
származékokból mutatható ki: pl. cseremisz ultem ‘imádkozik’,
mordvin altams (‘felszentel’). Feltehetőleg a pogánykori áldozati
szertartásokkal volt kapcsolatos; jelentette egyrészt, hogy valaki az
áldozat tárgyát a szellemeknek ajánlja, másrészt hogy ezzel a
szellemek jóindulatát kéri, illetve elnyeri a maga vagy mások, pl. a
közösség számára. Az utóbbi értelem főképp az igekötős megáld
alakban nyilvánvaló. A fenti második jelentés már a keresztény
korban alakulhatott ki: ‘Isten a kegyébe ajánlott embert jóban
részesíti.’ Még további lépés az első jelentésig, amely ma a
legelterjedtebb: ‘hálából Isten jóindulatát kéri valaki számára.’ Lásd
még áldomás, áldoz, átkoz.
aldehid – ‘nyílt szénláncú, az alkoholokhoz hasonló, de náluk
kevesebb hidrogénatomot tartalmazó vegyületek elnevezése’.
Mesterséges vegytani szakszó (aldehyd) a latin ALcohol
DEHYDrogenatum (‘hidrogéntalanított alkohol’) kifejezés kiemelt
betűiből.
áldomás – ‘pohárürítés sikeres üzletkötéskor vagy más örvendetes
alkalommal’; ‘‹régebben, a költői nyelvben› ‘áldás, adomány’:
Köszönjük élet! áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt!
(Vörösmarty); ‘‹eredetileg› ünnepélyes ‹pogány› áldozat’: magnum
aldamas fecerunt, azaz ‘nagy áldomást tettek’ (Anonymus: Gesta
Hungarorum).
Az áld ige származéka -m mozzanatos képzővel (mint pl. a
tudomás szóban). A ma általános első jelentést az magyarázza,
hogy valaha az áldozatot rituális lakoma követte. Lásd még áldoz,
átkoz.
áldoz – ‘felsőbb hatalmaknak felajánl, s ennek jeleként megsemmisít,
eléget’; ‘valamilyen célra szán, odaad, nem sajnál’; ‘‹ikes
formában› katolikus misén kenyeret (és bort) vesz magához mint
Jézus jelképes testét és vérét’. Származékai: áldozás, áldozat,
áldozó, áldoztat, áldozatos.
Az áld ige származéka gyakorító -z képzővel. Lásd még áldomás,
átkoz.
aleatoria – ‘a hangok véletlenszerű egymásutánjára épülő modern
zenei szerkesztésmód’: aleatorikus zene.
Zenei szakszó a latin aleator (‘kockajátékos’) főnévből, az alea
(‘kocka’) nyomán.
alexandrinus – ‘tizenkét (vagy tizenhárom) szótagos, a hatodik
szótag után sormetszetet tartalmazó verssor a nyugat-európai
költészetben’.
Latin szóalak Alexandrosz makedón király (Nagy Sándor) nevéből,
mert a sorfaj egy róla szóló 12. századi francia versregényben
jelent meg legelőször.
alezánc – ‘édes mindegy, egyremegy, egykutya’.
Átvétel a hazai német nyelvből: all is ains (irodalmi német all ist
eins), azaz ‘mind egy’. A bizalmas nyelv avuló szava.
alfa – ‘kezdet, kiindulópont, alapfeltétel’: Én vagyok az Alfa és az
Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr (Biblia, Jel 1,8).
Az ~ (alpha) a görög ábécé első betűje, neve a héberből (alef),
végső soron a föníciaiból való, és ökröt jelent, mivel a betű
eredetileg az ökör piktogramja volt. Lásd még analfabéta.
alga – ‘moszat, egyszerű vízinövény’.
Nemzetközi tudományos szakszó: latin alga (‘moszat, hínár’).
algebra – ‘betűszámtan, ahol a műveletekben szereplő betűk tetszés
szerinti számokkal helyettesíthetők.’
Arab eredetű nemzetközi tudományos szakszó: dzsabr tkp.
‘helyreállítás, kiegészítés’. Az ~ forma a birtokost (is) jelölő al-
elemmel egészült ki, és al-Hvárizmi arab matematikus 9. századi
könyvének címéből (Kitáb al-Dzsabr…, ‘a helyreállítás könyve’)
terjedt el, latinosított szóvéggel és az arab dzs átírásával. Lásd még
algoritmus.
algoritmus – ‘egy probléma megoldására vezető egyszerűbb lépések
sorozata’.
Nemzetközi tudományos szakszó az arab matematikus, al-Hvárizmi
(‘a Khorezmből való’) nevéből, annak latinos átírásából; végső
alakját befolyásolta a görög arithmosz (‘szám’) szó beleértése is.
Lásd még aritmetika.
alibi – ‘máshollét; a gyanúsított bizonyított távolléte a bűntett
színhelyétől az elkövetés időpontjában’; ‘ürügy, kibúvó, mentség,
igazolás’: alibimunka.
Nemzetközi büntetőjogi szakszó a latin alibi (‘máshol’)
- 9 - oldal
határozószóból; főnévként, első jelentésében először a francia jogi
nyelvben alkalmazták. Második jelentése átvitt értelmű, és több
nyelvben is kialakult.
alig – ‘nehezen, kevéssé, épphogy csak, ritkán’: alighogy (‘mihelyt’)
aligha, alighanem (‘valószínűleg’).
Az al főnév -ig ragos származéka lehet: ‘lentig, a legalsó fokig’,
ebből ‘már szinte nem is’. Legkorábbi előfordulásaiban (14. század)
elig formájú, ezért egyesek felteszik, hogy talán az elég
határozószóval kapcsolatos. Lásd még alacsony, alant, alap,
alássan, alászolgája, aljas, alom, alsó, alul.
alít – ‘gondol, vél’: félelmes szűőnek (‘félénk szívűnek’) engem
alejtátok (Apáti Ferenc, 16. század).
Ismeretlen eredetű ige; régebbi alakváltozatai alojt, álít, ájjít. A 18.
század végére elavult.
alj – ‘alsó rész’: ruhaalj, ház alja, kert alja; ‘valami alatt lévő dolog’:
csészealj, derékalj; ‘üledék, (bor)seprő’: sok beszédnek sok az alja.
Az al származéka, amely eredetileg főnév volt, és az ~ ennek
egyes birtokos személyjeles formáiból (al|ja, al|juk)’ vonódott el
úgy, hogy a j elem a tőhöz került. Származéka az aljas.
aljas – ‘silány, hitvány, becstelen’. Származékai: aljasság, aljasul,
aljasodik, aljasít.
Az alj képzett formája; eredetére nézve lásd al. A hitványságnak az
alulfekvő hellyel való kapcsolata más nyelvekben is megvan, pl.
német nieder (‘le’) – niedrig (‘aljas’), angol base (‘alacsony – aljas’).
Lásd még alacsony, alag, alant, alany, alap, alássan, alászolgája,
alatt, alattomban, aláz, alig, alom, alsó, alul.
alkáli – ‘lúg’: alkáli fémek (ezek hidroxidja erős lúg), alkalikus,
alkalizál.
Arab eredetű vegytani szakszavak; al-kali (‘a hamu’) a kala (‘pirít,
éget’) igéből (a kálilúgot hamu forrázatából nyerik). Lásd még
alkaloid, kálium.
alkalmasint – lásd alkalom
alkaloid – ‘különleges élettani hatású (kábító, izgató, gyógyító,
mérgező) növényi vegyületek, pl. nikotin, ópium, sztrichnin stb.’
Az alkáli szó származéka a görögös -oid melléknévképzővel (eidosz
a.m. ‘kép’), az ~ok ugyanis enyhén lúgos kémhatásúak.
alkalom – ‘időpont vagy körülmény, amely kedvező valamilyen
cselekvésre’; ‘időpont, eset’: első alkalommal, több alkalommal.
Származékai: alkalmas, alkalmatlan, alkalmatlanság,
alkalmatlankodik, alkalmatos, alkalmatosság, alkalmaz,
alkalmazott, alkalmazkodik, alkalmi, alkalmasint (‘valószínűleg’).
Származékszó, az alkot igében szereplő alk- tő -lom főnévképzős
alakja (mint pl. jut ⇒ jutalom). A tő ‘illeszkedik’ alapjelentéséből az
első így érthető: ‘az adott célhoz illeszkedő, illő időpont’; a második
ebből lett jelentésszűküléssel: ‘kedvező időpont’ ⇒ ’időpont’. Lásd
még alkat, alkonyodik, alkot, alkuszik.
alkat – ‘külső megjelenés’; (testi vagy lelki) felépítés, az ember külső
vagy belső tulajdonságainak összessége’. Származéka: alkati.
Nyelvújítási elvonás az alkot igéből; vagy úgy, hogy annak régebbi
vagy népnyelvi alkat változatát tették meg főnévnek, vagy
(valószínűbben) úgy, hogy annak kikövetkeztetett alk- tövét látták
el a deverbális -at főnévképzővel (mint irat, járat). Lásd még
alkalom, alkot, alkonyodik, alkuszik.
alkímia – ‘aranycsinálás; ókori alapokon álló, főleg a középkorban
művelt misztikus tudomány, amely a „bölcsek kövét” igyekezett
előállítani, azt a vegyületet, amely ősi elképzelés szerint minden
fémet arannyá változtat’. Volt alkemia, alkémia alakja is. –
alkimista: ‘az alkímia művelője’.
Nemzetközi szó az arab al-kimia nyomán, amelynek második eleme
a görög khümeia (‘folyadék’) arab átvétele a késői görög ejtés
szerint; végső forrás a khümosz (‘nedv, lé’). Az ~ gyakorlatában
számos hasznos megfigyelés halmozódott fel és sok kísérleti
módszer alakult ki, amelyeket a 17. századtól kifejlődő
természettudományos vegyészet is felhasznált, ezért lett a vegytan
neve az ~ nyomán kémia.
alkohol – ‘cukor erjedésekor keletkező gyúlékony folyadék, mely a
szeszes italok alkatrésze; borszesz’; ‘‹kémiailag› hidroxilgyököt
tartalmazó nyílt szénláncú szerves vegyület’: metilalkohol,
etilalkohol, propilalkohol stb. Származékai: alkoholos, alkoholista,
alkoholizál, alkoholizmus.
Arab eredetű nemzetközi szó: az al-kohl ‘az antimonitpor’, amelyet
az arab nők szempilla és szemöldök festésére használtak. A por és
a név az alkimisták gyakorlatába is bekerült; mivel az antimonit
gőzzé szublimálható és lecsapható, idővel a lepárlás más
termékeire is átvonódott az ~ elnevezés. A 16. században
Paracelsus alkotta meg a latin alcohol vini (‘a bor párlata’)
kifejezést, s ettől fogva állandósult az ~ szó mai jelentése.
alkonyodik – ‘lemegy a nap, beáll az esti sötétség’.
Származékszó az alkot igében szereplő alk- tőből, mely
‘hozzáilleszkedik’ jelentésű. A régiségből és a népnyelvből vett
adatok alapján feltehető, hogy egy eredetibb alkamodik (mint pl.
fut  futamodik) alakból lett előbb alkonodik s végül ~; értelme az,
hogy estefelé a nap a látóhatárhoz ér, hozzá illeszkedik. Az alkonyt
a nyelvújítás korában vonták el az ~ igéből. Lásd még alkalom,
alkat, alkot, alkuszik.
a achát
alkot – ‘létrehoz; összeilleszt’ Származékai: alkotó, alkotás.
Ősi szavunk, melynek al- töve az ugor korból ered, és ‘összetesz’
lehetett az alapjelentése. Az ugor nyelvekből is csak származékai
mutathatók ki: vogul alti (‘egyesít, told’), osztják altá (‘hozzáfűz’). A
magyar ~ k-ja talán mozzanatos képző; az így létrejött magyar alk-
tő, sok más származékának tanúsága szerint, ‘illeszkedik,
alkalmazkodik’ jelentést kapott. Lásd még alkalom, alkat,
alkonyodik, alkotmány, alkuszik.
alkotmány – ‘alkotás, mű’; ‘szerkezet, ember alkotta tárgy,
építmény’: rozoga alkotmány; ‘egy állam alaptörvénye’.
Származékai: alkotmányos, alkotmányoz, alkotmányozó,
alkotmányozás.
Az alkot ige képzett alakja. Harmadik jelentése a nyelvújítás
korából való, a latin eredetű konstitúció szó (constitutio tkp.
‘összeállítás, elrendezés, alkat’) magyarításaként.
alkóv – ‘nagyobb szobához boltíves szabad nyílással csatlakozó,
fülkeszerű helyiség’.
Nemzetközi szó az arab al-kobba (‘a boltív, a mellékszoba’)
nyomán, amely a spanyol alcoba (‘hálóhelyiség’) révén terjedt el
más európai nyelvekben.
alkörmös – ‘fürtös virágzatú dísznövény, börzsöny’; ‘ennek bogyóiból
nyert élénk vörös színű festőanyag, amelyet régen ételfestésre és
gyógyszerkészítésre használtak’; ‘ilyen festékkel színezett pálinka’.
Volt álkörmös, alkermes alakja is.
Az arab al-kirmiz (‘a bíbortetű’) nyomán sok nyelvben elterjedt
vándorszó. Töve az óindiai krmih (‘féreg’) származéka. A bíbortetű
kisajtolt nedve az ókor óta értékes festékanyag volt; a szín
hasonlósága alapján vonódott át később növényi festékekre. A
magyar álkörmös alak népetimológiás hatást mutat.
alkuszik – ‘egyezkedik’. Származékai; alkudozik, alku, alkuvó,
megalkuszik, megalkuvó; alkusz (‘tőzsdei ügynök’).
Származékszó az alkot igében szereplő alk- tőből, mely
‘hozzáilleszkedik’ jelentésű; ebből vezethető le az ~ ‘egymáshoz
illeszkedni, alkalmazkodni igyekszik’ értelme. Az alku korai
elvonásnak látszik az ~ igéből, de talán inkább az alk- tő alkó
(‘egyezkedő, egyezkedés’) származékából lett, amely voltaképp
melléknévi igenév, és írásos emlékekből adatolható (15.század). Az
alkuszt a nyelvújítás korában vonták el az alapigéből. Lásd még
alkalom, alkat, alkot, alkonyodik.
áll1 – ‘(ember vagy állat) a lábaira nehezedve egy helyben van’;
‘függőleges helyzetben van’; ‘nem mozdul el, nem mozog’;
‘valamilyen részekből van’: öt cikkelyből áll; ‘‹régebben› van,
létezik’. Származékai: állás, állhatatos, állhatatlan, állhatatosság,
állhatatlanság; állat (‘felállít’ pl. állata őrzeni négy alabárdost,
Arany), állít, állomány, állvány, állványoz, állványzat.
Ősi finnugor eredetű igénk: votják szil- (‘áll’), cseremisz sal(gem)
(‘áll’). A szókezdő sz, s a magyarban eltűnt, a tőbeli l később
megkettőződött. Lásd még állag, állam, állandó, állapot, állat,
állítmány, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló.
áll2 – ‘az arcnak a száj alatti, előre nyúló része’: állszíj, állcsont,
állkendő, állgörcs.
A finnugor korból származó szavunk; rokonnyelvi megfelelőiből, pl.
vogul ols (‘állkapocs’), mordvin ulo, ula (‘áll’), lapp oalol
(‘állkapocs’) egy ősi ol- tövet lehet kikövetkeztetni, amely a
magyarban nyíltabbá vált, és mássalhangzós töve megkettőződött.
Lásd még állkapca, állkapocs.
álladalom – lásd állam
állag – ‘lényeg; állomány’.
Az áll1 ige származéka, annak régi ‘létezik’ jelentése alapján, a latin
szubsztancia mintájára (substare a.m. ‘fennáll, létezik’).
Nyelvújítási alkotás az agyag, hézag s hasonló szavak végéről
elvont fiktív -g képzővel. Lásd még állam, állandó, állapot, állat,
állítmány, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló.
állam – ‘egy ország átfogó politikai szervezete’.
Nyelvújítási szó, a múlt század derekán alkották az áll 1 igéből, a
latin státus szó (stare, statum a.m. ‘áll’) helyettesítésére, a folyam
s hasonló igei alapú főnevek mintájára. Egy ideig párhuzamosan élt
a jó fél évszázaddal korábban, azonos jelentésre alkotott álladalom
szóval, de az utóbbi hamar elavult. Lásd még állag, állandó, állapot,
állat, állítmány, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló.
állandó – ‘fennmaradó, változatlan’ Származékai: állandóság,
állandósul, állandósít.
Az áll1 ige régi származéka -andó képzővel (mint forgandó,
jövendő, kelendő stb.). Talán hatott rá a latin constans, amely a
constare (‘megáll, fennáll’) folyamatos melléknévi igeneve. Lásd
még állag, állam, állapot, állat, állítmány, állítólag, állomás, álltó,
székálló, útonálló.
állapot – ‘helyzet, létezési mód’. Származékai: megállapít (‘egy
helyzetet felmér’), megállapodik.
Az áll1 ige származéka. Töve egy elavult állapik (‘megáll’) ige,
melynek mozzanatos -p képzője megvan a csillapodik, ülepedik
igékben. A ‘megáll’ jelentést ma is mutatja a megállapodik ige
‘nyugvópontra jut’ értelme. Az állapotos mai ‘terhes’ értelme a
másállapot (‘terhesség’) szóból ered egy ma már nem használt
másállapotos formán át, az első elem elhagyásával. Lásd még
- 10 - oldal
állag, állam, állandó, állat, állítmány, állítólag, állomás, álltó,
székálló, útonálló.
állapotos – lásd állapot
állat – ‘‹a legkorábban› létező dolog, állag’: Az kaldeusok vélték az ő
istenöknek lenni az négy éltető állatokat: mint az eget, az tüzet, az
földet és az vizet (Szent Barlaám és Jozafát élete, 15. század);
‘‹később› lény, élőlény’: lelkes állat (‘ember’), asszonyi állat (‘nő’),
oktalan (‘értelem nélküli’) állat; az utóbbi szókapcsolatból
önállósult az ~ ‘szerves anyaggal táplálkozó élőlény’ jelentésben.
Az áll1 ige ‘van, létezik’ értelméből alakult -at deverbális
főnévképzővel (mint él ⇒ élet). Lásd még állag, állam, állandó,
állapot, állítmány, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló.
allé – ‘fasor, kerti sétaút,’.
Francia szó (allée), a tisztázatlan eredetű aller (‘megy, jár’) igéből;
hozzánk német közvetítéssel juthatott.
allegória – ‘elvont fogalom jelképes ábrázolása képen vagy
szoborban, emberi (leginkább női) alakban megszemélyesítve’; ‘‹az
irodalomban› példázat, képes beszéd, olyan mű, amelynek
mögöttes értelme van’. – allegorikus: ‘jelképes’. – allegorizál:
‘jelképesen ábrázol’.
Görög eredetű művészeti szakszócsalád az allé (‘máshol, másként’)
és agoreuó (‘szónokol’) elemekből (utóbbi az agora, azaz ‘köztér’
nyomán), vagyis az ~ másról szól, mint amit közvetlenül mond
vagy mutat. Lásd még agora, agorafóbia.
allegro – ‘gyors ütemű zenemű vagy annak tétele’; ‘erre utaló
tempójelzés’. – allegretto: ‘kissé gyorsabb ütemű zene; ennek
tempójelzése’.
Olasz zenei szakszavak az allegro (‘vidám’) nyomán, amely a latin
alacer, alacris (‘élénk, vidám’) folytatója; az allegretto kicsinyítő
képzős változat.
alleluja – ‘ujjongó, Istent dicsőítő ének’; ‘ujjongást kifejező felkiáltás’:
allelujázik, hallelujázik.
A héber halelú jáh (‘dicsérjétek Jahvét’) latinizált alakja.
allergia – ‘a szervezet fokozott, rendellenes reagálása külső
hatásokra, főleg ételekre, vegyi anyagokra’; ‘erős ellenszenv,
irtózás, ingerült ellenérzés’. – allergikus: ‘allergiai jellegű’.
Görög eredetű orvosi szakszó, tkp. ‘eltérő működés’ az allé
(‘másként’) és ergon (‘mű’) elemekből. Lásd még erg.
alligátor – ‘krokodil-féle páncélos testű hüllő, amely Amerikában és
Kínában honos ‘
Az angol alligator nyomán elterjedt nemzetközi szó; forrása a
spanyol el lagarte (de Indias), azaz ‘a (nyugat-indiai) gyík’. A
spanyol lagarte előzménye a latin lacerta (‘gyík’).
alliteráció – ‘betűrím, szókezdő mássalhangzók összecsengése egy
vagy több verssoron belül’. – alliterál: ‘betűrímet alkot (egy másik
szóval)’; ‘betűrímeket tartalmaz ill. alkalmaz’.
Latin verstani szakszó az ad- (‘hozzá’) és littera (‘betű’) elemekből.
állítmány – ‘az a mondatrész, amely a voltaképpeni kijelentést,
állítást tartalmazza’
Az áll1 ige állít származékából alkották -mány képzővel a
nyelvújítás korában, először ‘létrehozás’, majd ‘állítás’ értelemmel;
mai nyelvtani jelentésében Verseghy Ferenc költő használta
először. Lásd még állag, állam, állandó, állapot, állat, állítólag,
állomás, álltó, székálló, útonálló.
állítólag – ‘más(ok) állítása szerint’. Származéka: állítólagos.
Az áll1 ige állít származékából; korábbi jelentése ‘igenlőleg’ volt.
Lásd még: állag, állam, állandó, állapot, állat, állítmány, állomás,
álltó, székálló, útonálló.
állkapca – ‘állkapocs’.
Az áll2 főnévből való összetétel. Utótagja csak távoli etimológiai
rokonságban áll a ‘csizmabélelő rongy’ jelentésű kapcával, a szláv
kapica ‘pata’ értelmét hordozza, vagyis az állcsontnak a ló
patacsontjához való hasonlításán alapul. Elavult, illetve tájnyelvi
szó. Lásd még: állkapocs.
állkapocs – ‘állcsont’.
Nyelvújítási szóösszetétel a régibb állkapca helyett, amelynek
utótagját már nem értették, és mivel látszólag a kapcarongyot
(lásd kapca) idézte, ízléstelennek is tartották.
állomás – ‘közlekedési eszköz megállóhelye; a hozzá tartozó épület’:
állomásépület, állomásfőnök.
Az áll1 igéből alkották a nyelvújítás korában a hallomás, látomás és
más ilyen igei főnévszármazékok analógiájára. Korábban volt
‘(hivatali) állás’ jelentése is. Lásd még állag, állam, állandó, állapot,
állat, állítmány, állítólag, álltó, székálló, útonálló.
álltó – csak az álltó helyében (‘álltában, ott, ahol áll’) kifejezés
elemeként fordul elő.
Az áll1 ige származéka; az álltában és álló helyében alakok
keveredése hozta létre. Lásd még állag, állam, állandó, állapot,
állat, állítmány, állítólag, állomás, székálló, útonálló.
allúzió – ‘utalás, célzás, példálózás’. – alludál; ‘hivatkozik, utal’.
A latin alludere, tkp. ad-ludere (‘tréfálkozik, tréfásan céloz’) igéből;
ad- (‘oda’) és ludere (‘játszik, tréfál, becsap’). Lásd még ,
ludimagiszter.
allűr – ‘járásmód, modor’; ‘modoros vonás, viselkedés’.
Francia szó (allure) a tisztázatlan eredetű aller (‘megy, jár’) igéből.
a achát
alma – ‘gyümölcs, az almafa termése’: almáskert; almásderes,
almásszürke (‘kerek foltokkal tarkázott ezüstös szőrű, illetve szürke
ló’).
Ótörök eredetű szó: kipcsak, csagatáj, kirgiz alma, oszmán elma.
almanach – ‘évkönyv’: a góthai almanach (ez az európai uralkodó és
nemesi családok adatait tartalmazta); ‘vegyes irodalmi
gyűjtemény, zsebkönyv’: almanach-líra (érzelmes, túlfinomult
magyar költői irányzat a múlt század harmincas-negyvenes
éveiben).
Nemzetközi szó a középkori latin almanachus (‘naptár’) nyomán.
Ennek eredete körül sok a vita. Talán az ógörög alemenikhiaka
(‘egyiptomi naptár’) szóból való, amely maga is kopt (egyiptomi)
forrásból való. Mások szerint a szír-arab al-manhai (‘jövőre’)
származéka, amely kifejezés a holdújév alkalmából kibocsátott
hivatalos feljegyzéseket jelentette.
almárium – ‘polcos, fiókos szekrény’.
A középkori latinból való (almarium), amely elhasonulással
keletkezett az ókori armariumból; ez az arma (‘fegyverek,
szerszámok, eszközök’) származéka, s ezek tartására való bútort
jelentett. Régies szó. Lásd még alarm, ármádia.
almázia – ‘pálinka’. Volt alamázia alakja is.
A szlovák almázia (‘édes, fűszeres bor’) átvétele, mely a sok
nyelvben használatos Malvasia-bor nevéből lett hangátvetéssel. Ez
az édes bor a dél-peloponneszoszi Monemvaszia régi olasz nevét,
Napoli di Malvasiát őrzi. Lásd még mazsola. Elavult szó.
álmélkodik – ‘csodálkozik, ámul’.
Hangfestő eredetű szó; á hangja a kitátott szájat jelzi, amely a
csodálkozás ismert kísérője („még a szája is tátva maradt”). Eredeti
alakja ámélkodik, vagyis közeli alaktani rokona az ámul igének. Az
első szótag l hangja utólagos betoldás, talán a második szótag
azonos hangjának hatására. Lásd még ácsingózik, áhít, ájtatos,
ájul, ámul, ásít, bámul.
álnok – ‘hamis, ravasz’.
Valószínűleg az ótörök forrású ál szóból alakult a szláv eredetű -nok
képzővel (lásd bajnok), így eredetileg főnév lehetett (‘hamis
ember’). Kevésbé hihető, hogy egy délszláv jalnik (‘csaló’) a forrás;
e magyarázat szerint ennek első tagja, a jal (‘gyűlölség; csalás’)
korábban al is lehetett, és vagy egyenest a törökből való, vagy a
magyar al átvétele.
aloé – ‘liliomhoz hasonló pozsgás délszaki növény’.
Latin kölcsönszavunk, amely az azonos görög szó átvétele; ez keleti
eredetű, de pontosabbat nem tudni róla.
alól – lásd al
álom – ‘az alvás állapota; alvás közben látott képek sora’.
Származékai: álmos (Álmos vezér nevében ‘álommal kapcsolatos’),
álmatag, álmodik, álmodozik.
Ősi finnugor eredetű szavunk: vogul olem, osztják álem, mordvin
udem (‘alvás’). Az al- tőhöz (lásd alszik) már a finnugor
alapnyelvben illeszkedett a deverbális -m névszóképző.
alom – ‘háziállat fekvőhelyéül leszórt szalma vagy avar’; ‘egy ellésből
származó állatkölykök együttese’.
Ősi szavunk az ugor korból; a mai rokonnyelvi megfelelők (pl.
osztják ilem) jelentése ‘szénabetét csizmában’. Töve azonos az al
főnévvel, amelyhez ősi denominális -m főnévképző járult. A szó
második jelentése így érthető: ‘azok a kölykök, amelyek ugyanazon
az almon feküdtek, amikor világra jöttek.’ Lásd még alacsony, alag,
alant, alany, alap, alássan, alászolgája, alattomban, aláz, alig, aljas,
alsó, alul.
alómars – ‘gyerünk! hordd el magad!’
A német katonai nyelv francia eredetű vezényszavából: allons
marche! (‘menet indulj!’); aller (‘megy’) és marche (‘menetelés’).
Avuló bizalmas nyelvi és nyelvjárási szó. Lásd még mars, masíroz.
álomszuszék – ‘aluszékony (ember)’.
Összetett szó, utótagja (lásd szuszék) liszt- vagy gabonatartó ládát
jelent. Így értendő: ‘egy egész ládára való álom (alhatnék) van
benne’. Rokon szemléletű népnyelvi összetételek: álomtarisznya,
álomzsák; más rossz tulajdonságra célozva: méregzsák, boriszák.
alpaka – ‘hosszú és selymes szőrű lámaféle Dél-Amerikában’; ‘ennek
szőre, ill. a belőle szőtt kelme’.
A kecsua indián alpaco (‘teve-kecske’) szó nyomán.
alpakka – ‘újezüst, réz, cink és nikkel ötvözete, rozsdamentes fém’.
Az ausztriai német Alpacca ipari márkanévből keletkezett, amely az
alpakára megy vissza.
alpári – ‘közönséges, útszéli’.
Alpár község nevéből ered, de ennek okát nem ismerjük; csúfság
okából emlegetett falunévre más példa a mucsai, kutyabagosi.
Jelen esetben talán szerepe volt az azonos szótaggal kezdődő aljas,
alantas szavak hatásának.
alpinizmus – ‘magas, meredek, sziklás hegyek sportszerű
megmászása különleges felszereléssel és technikával’. – alpinista:
‘sziklamászó’.
Nemzetközi szavak az Alpok nevéből, a késő latin alpinus (‘alpesi’)
formán át, latinosított görög végződésekkel.
alsó – ‹melléknévként› ‘alul lévő, alacsonyabban fekvő’: Alsó-
Ausztria; ‹főnévként› ‘magyar kártyában a legkisebb értékű figura’:
- 11 - oldal
makk alsóval üt; ‘alsónemű, alsónadrág’. Származékai: alsós,
alsózik.
Az al főnév származéka -só képzővel, amely valahol lételt fejez ki
(mint első, hátsó stb. szavainkban). Lásd még alacsony, alant, alap,
alássan, alászolgája, aljas, alom, alul.
alszél – ‘déli szél’
Az al- előtagnak régen és ritkán volt ‘déli’ jelentése is; az alföld szó
legelső, 13. századi írásos előfordulásában is ‘délvidék’ jelentésű.
Elavult szó. Lásd még felszél1
alszik – ‘az alvás állapotában van’. Származékai: altat, aluszékony;
alvad, alvaszt, alvadék, aludt (tej).
Finnugor eredetű igető (al-) származéka: osztják alata, mordvin
udomsz (‘alszik’), vogul ulem (‘alvás’). Az eredeti igető van az
alhat, altat alakokban; egyébként az ~ az sz-szel és d-vel bővülő v-
tövű igék csoportjához tartozik: alussza, aludni, alvó stb. Lásd még
álom.
alt – ‘mély női hang; ilyen hangú énekesnő’; melléknévként is: alt
szólam, alt énekes.
Nemzetközi szó az olasz alto nyomán, amely voltaképp magasat
jelent (latin altus a.m. ‘magas’), mert ezt a hangfekvést sokáig
férfiak énekelték magas fejhangon (lásd falzett).
által – ‘révén, folytán’; régebben ‘keresztül, át’: általút, általvető.
Az ugor korból való ragos alakulat; ált- tövében az az mutató
névmás kapott ablativusi l ragot és hollétet jelző t ragot: vogul
últtá, osztják ulti (‘keresztül’). Ennek a tőnek az egyik szabályos
fejleménye az át, a másik az ~, amely még egyszer megkapta a l
ragot (talán először egy l nélküli tőhöz illesztve: átal, s ez a forma
hatott vissza az átra). Élő nyelvünkben a ~ konkrét helyviszonyra
utaló jelentése háttérbe szorult, főleg eszköz- és módhatározó
szerepű. Származékai az általján, általán (‘keresztül-kasul,
széltében’) alakon, annak jelentését bővítve jöttek létre. Lásd még
át, átalag, átalány, átall, átlag, átló, egyáltalában.
alteregó – ‘hasonmás, valakihez megtévesztően hasonlító másik
személy’.
A latin alter ego (‘másik én’) kifejezésből. Lásd még alternatív,
altruista, egoista, egocentrikus.
alternatív – ‘két lehetőséget hagyó’. – alternatíva: ‘két vagylagos
lehetőség közül az egyik’.
Nemzetközi szó a latin alternare, azaz ‘váltakozik, felváltva csinál
‹valamit›’ alapján; töve az alter (‘másik’) névmás. Lásd még
alteregó, altruista.
altruista – ‘önzetlen, a mások javáért önérdek nélkül munkálkodó
(személy)’. – altruizmus: ‘önzetlenség’.
A latin altrui (‘más számára’) névmási alakból; ez az alter ‘(valaki)
más’ részeshatározói esete. Lásd még alteregó, alternatív
alul – ‘alsó részén’: alul fekete, felül sárga; ‘lent (valakihez,
valamihez viszonyítva)’: én vagyok alul, te felül.
A honnan? kérdésre felelő alól névutó (lásd al) alakváltozata, amely
idővel amattól elkülönült, és hol? kérdésre felelő határozószó lett,
akárcsak a felől–felül esetében történt. Lásd még alacsony, alj,
alant, alap, alássan, alászolgája, aljas, alom.
alumínium – ‘a bauxitból nyert könnyű, ezüstös színű fém’.
Nemzetközi szó a timsó (~szulfát) latin alumen, aluminis nevéből;
Henry Davy angol kémikus alkotta meg. A nyelvújítók által javasolt
magyar timany név nem vert gyökeret.
alumnátus – ‘bentlakásos iskola’. – alumnus, alumnista: ‘bentlakásos
iskola növendéke’.
Latin eredetű, régies szavak az alumnus (‘valaki neveltje’) nyomán,
az alere (‘táplál, nevel’) igéből.
alveoláris – ‘a nyelv hegyével a felső fogmedernél képzett
(mássalhangzó)’, pl. t, d, l, n, sz, z.
Fonetikai szakszó a latin alveolus (‘fogmeder, a fogak töve feletti
domborulat’) szóból; ez az alveus (‘medence’) kicsinyítő képzős
származéka.
ám – ‘bizony’; ‘de, ámde’; ‹felszólító módú ige mellett› ‘legyen hát’:
ám jöjjön, ha akar.
Elhomályosult összetétel, melynek első eleme az az magánhangzós
töve (a) mint távolra mutató névmás, az m pedig egy kiemelő
szerepű névmás, amely az íme módosítószóban is szerepel.
Legelőször rámutató jellege volt (lásd am-), s ebből nyert ‘bizony’
jelentést: jövök ám (‘íme jövök ⇒ jövök bizony’). Megengedő
értelme másodlagos; mivel gyakran szerepelt ám jöjjön, de (nem
örülök neki) -féle szerkezetekben, ebből kifejlődött ellentétes
kötőszói funkciója is, főleg az ámde összetételben: Tán csodállak,
ámde nem szeretlek (Petőfi). Lásd még em-.
am- – távolra mutató névmások nyomatékosító előtagja: ama(z),
amarra, amoda, amott, amúgy, amonnan.
Az ~ eredetileg önálló figyelemfelhívó szócska volt, s valószínűleg
az ám szóhasadással elkülönült változata. Ennek tanúja a régi
ámhol (‘amott’). Lásd még em-.
amalgám – ‘valamely fém higannyal való ötvözete, foncsor’.
A középkori latin amalgama szó eredetére nincs bizonyított
magyarázat.
amarillisz – ‘liliomféle, sárgásvörös virágú hagymás dísznövény’.
Görög eredetű szó (amarüllisz), a.m. ‘fényes’.
a achát
amatőr – ‘műkedvelő’: amatőr fotós, csillagász stb.; ‹sportban› ‘nem
hivatásos’: amatőr ökölvívó, korcsolyázó.
Francia eredetű nemzetközi szó (amateur), a latin amator (‘valamit
szerető, kedvelő’) nyomán tudatosan képzett szó a 18. századtól;
végső töve a latin amare (‘szeret’) ige. Értelmi párhuzamaként lásd
dilettáns.
amaz – lásd am-, az
amazon – ‘legendás ókori nép tagja, mely népből csak a nők
hadakoztak, férfiaikat szolgasorban tartották’; ‘harcias, kemény,
férfias erélyű nő’.
Görög szó (amadzón), az ókori magyarázat szerint ‘kebeltelen’
értelmű (a fosztó előtag és madzosz, azaz ‘emlő’), mert az ~ok
jobb mellüket levágták vagy elsorvasztották, hogy az íjjal és
dárdával bánni tudjanak.
ámbátor – lásd bátor2
ambíció – ‘becsvágy, törekvés’. – ambiciózus: ‘becsvágyó: –
ambicionál: ‘célul tűz maga elé, törekszik rá’: nem ambicionálja a
zajos sikert.
Nemzetközi szócsalád a latin ambitio (‘körüljárás’) nyomán: ambi-
(‘körül’) és ire, itum (‘jár’). Az ókori Rómában a hivatalra pályázók a
választások előtt körbe járva felkeresték azokat, akiknek a
támogatását el akarták nyerni. Lásd még ambitus, ámbitus,
amputáció.
ambiguitás – ‘kétértelműség’.
Logikai szakszó a latin ambiguus (‘ingadozó, kétes’) nyomán, amely
az ambigere (‘bizonytalankodik’) ige származéka az ambo
(‘mindkettő’) és agere (‘hajt, cselekszik’) elemekből. Lásd még
ambivalencia, ambó1.
ambitus – ‘hivatalra pályázó kortesútja az ókori Rómában’;
‘hangterjedelem, egy hangszer legmagasabb és legmélyebb hangja
közötti távolság’.
Latin eredetű történelmi, ill. zenetudományi szakszó (ambitus), tkp.
‘körüljárás’ az ambi (‘körül’) és ire, itum (‘jár’) elemekből. Lásd még
ambíció, ámbitus, amputáció.
ámbitus – ‘tornác’.
Latin eredetű, régies szó, tkp. ‘körüljárás’ az ambi (‘körül’) és ire,
itum (‘jár’) elemekből. Lásd még ambíció, ambitus, amputáció.
ambivalencia – ‘két ellentétes véglet ‹pl. szeretet és gyűlölet, öröm
és bánat, vágyódás és félelem› egyidejű érvényesülése
érzelmekben, viselkedésben’. – ambivalens: ‘két ellentétes véglet
közt hányódó’.
Latin eredetű (ambivalentia) lélektani szakszók, az ambo
(‘mindkettő’) és valere (‘ér, érvényes’) elemekből. Lásd még
ambiguitás, ambó1
ambó1 – ‘kettős találat a régi lottójátékban (lásd lutri)’.
Latin szó (ambo), a.m. ‘mindkettő’. Lásd még ambiguitás,
ambivalencia.
ambó2 – ‘szószék az ókeresztény bazilikákban két oldalán
lépcsőfeljárattal’.
Művészettörténeti szakszó, a görög anabainó (‘felmegy’)
származéka az ana- (‘fel’) és bainó (‘megy’) elemekből.
ámbra – ‘a cet hasüregében képződő sárgás színű viaszos váladék,
illatszerek alapanyaga’
Nemzetközi szó a francia ambre nyomán; ennek forrása az arab
anbar.
ambrózia – ‘az ókori görög elképzelés szerint az olümposzi istenek
eledele’.
Görög szó (ambroszia), ez az ambrotosz (‘halhatatlan’)
származéka: a fosztó előtag és brotosz ‘halandó’. A brotosz
korábban mbrotosz, eredetileg pedig mrotosz volt;
tőmássalhangzói (mrt) sok indoeurópai nyelvben kapcsolatosak a
halállal: latin mors, mortis (‘halál’), cseh mrtvy (‘halott’), német
Mord (‘gyilkosság’), perzsa mard (‘halál’), szanszkrit amrti
(‘halhatatlan’). Lásd még mortalitás.
ambulancia – ‘orvosi rendelő járóbetegeknek’; ‘‹régebben›
mozgókórház.’ – ambuláns: ‘járóbeteg’. – ambulanter: ‘bejáró
betegként’.
Latin eredetű orvosi szakszavak: ambulans, ambulantis (‘járó’),
folyamatos melléknévi igenév az ambulare (‘járkál, sétál’) igéből.
Lásd még szomnambulizmus.
ámen – ‘ima befejező szava’; ‘jóváhagyás’: a vezetőség még nem
mondta ki az áment.
A héber ámén (‘bizonyosan’) szóból a Biblia görög, majd latin
fordításai nyomán terjedt el a keresztény országok nyelvében, ‘úgy
legyen!’ jelentéssel. Innen érthető ‘jóváhagyás’ értelme is.
amerikáner – ‘kézi hajtású fúrógép’.
Német szó (Amerikaner), a.m. ‘amerikai’.
amerikázik – ‘munkalassítással harcol jobb bérekért’; ‘lazsál, a napot
lopja’.
A szó első értelme a munkalassító sztrájkokra utal, amelyek ugyan
Skóciából indultak ki a múlt század végén, de hamarosan
Amerikában is elterjedtek, s bizonyára az erről szóló hírek nyomán
született meg magyarul az ~ szó; mára kissé elavult, illetve csak
második, tágabb jelentésében él az idősebbek nyelvi tudatában.
ametiszt – ‘féldrágakő, a kvarc kékeslila színű változata’.
- 12 - oldal
Nemzetközi szó a görög amethüsztosz nyomán; ez a tagadó a-
előtag és methüsztosz (‘részeg’) kapcsolata (methü a.m. ‘bor,
részegítő ital’). Az elnevezés alapja, hogy az ókori görögök a
részegség elleni védő erőt tulajdonítottak ennek az ásványnak.
amfibia – ‘kétéltű állat (béka, gőte stb.)’; ‘kétéltű jármű ‹pl.
hidroplán, autó-motorcsónak›’.
Görög szó az amphi- (‘kettős’) és biosz (‘élet’) elemekből. Lásd még
amfiteátrum, amfora, amfoter.
amfiteátrum – ‘ógörög vagy római körszínház’.
Latin építészeti szakszó (amphitheatrum) a görög amphi- (‘körül’)
és theatron (‘színház ‘) alapján. Lásd még amfibia, amfora,
amfoter, teátrális.
amfora – ‘nagy kétfülű agyag kancsó’.
Latin szó (amphora) a görög amphoreusz (‘kétfelől hordozható’)
nyomán; amphi (‘kétfelől’) és pheró (‘visz’). Lásd még amfibia,
amfiteátrum, amfoter, ámpolna, ampulla.
amfoter – ‘hol savként, hol lúgként viselkedő, kettős jellemű ‹elem
vagy vegyület›’.
Görög eredetű vegytani szakszó: amphoterosz (‘mindkettő’). Lásd
még amfibia, amfiteátrum, amfora.
amice – ‘barátom, barátocskám’.
Régi, kissé leereszkedő latin megszólítás, az amicus (‘barát’)
megszólító esete (vocativus).
amid – lásd aminosav
aminosav – ‘a fehérjék felépítésében fontos kristályos vegyület’.
A vegytani szakszó amino eleme mesterséges alkotás az ammónia
első két betűjéből (a vegyületeknél gyakori -in végződéssel, mint
anilin, kinin), akárcsak az amin és amid kémiai nevek, mivel ezek a
vegyületek mind az ammóniára jellemző atomcsoportot
tartalmaznak.
ammónia – ‘szúrós szagú, nitrogéntartalmú gáz’, más néven
ammóniák.
Görög eredetű (ammoniakosz); a szó a hellenisztikus Líbia
Ammoniosz nevű városára utal, ahol Zeusz Ammoniosznak (Zeusz
és az egyiptomi Amon vagy Ammon isten szinkretikus alakjának)
temploma állt, és ahol az ~ kloridját bányásztak. Más vélemény
szerint az ammoniakosz az Armeniakosz, azaz ‘Arméniából való,
örmény’ alakváltozata annak okán, hogy ez az ókori ország volt a
lelőhelye az ~ különböző kristályos vegyületeinek. A görög forma
mindenképp arra mutat, hogy nyelvünkben az ammoniák alak az
elsődleges. Lásd még aminosav.
amnesztia – ‘közkegyelem, a hátralévő büntetés elengedése az
elítéltek bizonyos köre számára, bizonyos vétségekkel
kapcsolatban’.
Görög jogtudományi szakszó (amnésztia), tkp. ‘feledékenység,
elfelejtés’ az a- tagadó előtag és a mnaomai (‘emlékszik’)
elemekből. Lásd még amnézia, anamnézis.
amnézia – ‘az emlékezet átmeneti vagy tartós kiesése többnyire
(agyi) sérülés folytán’.
Görög lélektani szakszó a görög amnésztó (‘elfelejt’) alapján; az a-
tagadó előtag és a mnaomai (‘emlékszik’) elemekből. Lásd még
amnesztia, anamnézis.
ámokfutó – ‘dührohamában vagy tébolyában vaktában gyilkoló
személy’: ámokfutás.
A német Amoklaufer tükörfordítása. Az ámok előtag a maláji ámuk
(‘dühöngő’) szóra utal; a délnyugat-ázsiai malájok között fellépő
sajátos idegroham betege rohangálni kezd, és mindenkit leszúr,
akit ér.
amorális – ‘erkölcsön kívüli; az erkölcsi elveket tagadó ‘.
A latin amoralis az ellentétet is jelentő a(b)- (tkp. ‘el-’) és a moralis
(‘erkölcsi’) elemekből áll; utóbbira nézve lásd morális.
amorett – ‘szárnyas gyermekalak az ókori mitológiát tárgyazó
festményeken és szoborcsoportokon’.
Francia képzőművészeti szakszó (amorette) az olasz amoretto
nyomán; ez a latin Amor isten (‘Szerelem’) olasz formájának
(Amore) kicsinyített alakja. Lásd még amorózó.
amorf – ‘kristályszerkezetbe nem rendeződő ‹szilárd anyag›’
Görög eredetű fizikai szakszó az a- tagadó előtag és a morphé
(‘forma’) elemekből. Lásd még morféma, morfológia, tériomorf.
amorózó – ‘hősszerelmes, szerelmes fiatal férfiak szerepeit alakító
színész’; ‘jó külsejű, behízelgő modorú nőhódító’
Olasz szó; amoroso a.m. ‘szerelmes (férfi)’; amore (‘szerelem’) az
amare (‘szeret’) igéből; forrása az azonos latin ige.
amortizáció – ‘adósság törlesztése’; ‘állóeszközök költségének
fokozatos megtérülése a velük előállított termékek értéke révén,
amit évente levonnak a berendezések értékéből’. – amortizálódik:
‘megtérül’.
Újkori latin közgazdasági szakszó az amortisare (‘kihalást okoz’)
igéből, melyben a mors, mortis (‘halál’) rejlik. Lásd még mortalitás.
amőba – ‘alakját változtató egysejtű lény’.
Latin élettani szakszó (amoeba), amely a görög amoibé (‘változás’)
átvétele.
ampa – ‘bádogvödör’: Sikáltam hajót, rántottam az ampát (József A.).
A bajor-osztrák amper (‘vödör’) származéka; ez a latin amphora
(‘kétfülű nagy korsó’) szóból ered.
a achát
ampelológia – ‘szőlészet’
Mezőgazdasági szakszó a görög ampelosz (‘szőlő’) és logosz
(‘tanulmány’) elemekből.
amper – ‘az áramerősség mértékegysége’.
A jeles francia fizikus, André-Marie Ampčre nevéből.
amplitúdó – ‘inga kilengése; fizikai rezgésnek a középértéktől való
eltérése’: amplitúdómoduláció (‘rádióhullám amplitúdójának
módosítása hangvitel céljára, AM’).
Latin fizikai szakszó, amplitudo (‘tágasság’), az amplus (‘tágas’)
tőből.
ámpolna – ‘kis kancsó a misében a bor és víz számára’; ‘függőlámpa,
templomi örökmécses.’
Az ~ a latin ampulla, az amphora kicsinyítő képzős származéka
nyomán alakult ki nyelvünkben ll ⇒ ln elhasonulással (mint a
kápolna a latin capella nyomán). A második jelentése német
hatásra alakult ki. Lásd még amfora, ampulla.
ampulla – ‘szűk nyakú gyógyszeres üvegcse’.
A gyógyszerészeti szaknyelv latin szava, a latin amphora
kicsinyített alakja. Lásd még amfora, ámpolna.
amputáció – ‘végtag sebészeti csonkolása vagy eltávolítása’. –
amputál: ‘végtagot levág, csonkol’.
Latin orvosi szakszó az amputare (‘lenyes, lemetsz’) igéből; ennek
elemei ambi- (‘körül’) és putare (’tisztít’; fát megnyes’). Lásd még
ambíció, ambitus, ámbitus.
ámul – ‘csodálkozik, bámul’. Származékai: ámulat, ámulatos, ámít,
ámítás, ámító.
Hangfestő eredetű szócsalád; á hangja a kitátott szájat jelzi, amely
a csodálkozás ismert kísérője („még a szája is tátva maradt”). Az
ámít úgy értendő, hogy szájtátó csodálatra bírünk valakit, aki aztán
mindent készséggel elhisz nekünk. Lásd még álmélkodik. Hasonló
eredetű szavak még ácsingózik, áhít, ájtatos, ájul, álmélkodik, ásít;
távolabbról a bámul.
amulett – ‘nyakban hordott ékkő vagy más tárgy, amelynek bűvös
erőt, védő hatást tulajdonítanak’.
Nemzetközi szó az ismeretlen eredetű latin amuletum nyomán; a
magyar forma közvetlenül a németből lett, az pedig a francia
amulette változatból. Értelmi párhuzamaként lásd talizmán.
anabaptista – ‘újrakeresztelő’.
A görög ana- (‘fel, újra, vissza’) és baptidzó (‘keresztel’, tkp.
‘megmerít’) elemekből. Az ~ protestáns szekta nem tekintette
érvényesnek a történelmi egyházakban nyert keresztséget, és
híveit újra keresztelte. Lásd még baptista.
anagramma – ‘egy szó betűinek átcsoportosításával nyert új szó
vagy szavak’, pl. anagramma – na, maga mar! Így alkotta meg Ady
is a Léda nevet (amely egyébként a legendás spártai királynénak,
Helené anyjának a neve) Brüll Adél keresztnevéből.
Görög szó az ana- (‘fel, újra, át’) és gramma (‘írás; betű’)
elemekből, az utóbbi a graphó (‘ír’) származéka.
anakoréta – ‘remete’. Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról, / Hogy
Thebaisnak puszta téreit / Vad anachorétákkal népesítsék
(Madách).
Görög eredetű szó (anakhórétész) az anakhóreó (‘visszavonul’)
igéből; ana- (‘fel, el’) és khóreó (‘távozik’). Régies szó.
anakronizmus – ‘a kornak nem megfelelő, elmaradott jelenség’;
‘kortévesztés ‹pl. irodalmi műben›’. – anakronisztikus: ‘idejétmúlt,
túlhaladott, elmaradott’.
Görög elemekből alkotott nemzetközi szó: ana- (‘vissza,
helytelenül’) és khronosz (‘idő’). Lásd még krónika, krónikus,
kronométer, szinkron.
analfabéta – ‘írástudatlan (személy)’; ‘valamihez nem is konyító’:
zenei analfabéta. – analfabétizmus: ‘az írástudatlanság mint az
adott népesség egy bizonyos hányadára jellemző állapot’.
Görög elemekből alkotott nemzetközi szó: ellentétet jelző ana-
előtag és alphabéta (‘ábécé’, a görög betűsor első két tagja). Lásd
még alfa.
analgetikus – ‘fájdalomcsillapító, érzéstelenítő’.
Orvosi szakszó a görög ana- tagadó előtagból és az algészisz
(‘fájdalom’) szóból.
anális – ‘a végbélnyílással kapcsolatos’.
Orvosi szakszó, a latin anus (‘gyűrű; végbélnyílás’) származéka.
analizál – ‘elemez, összetevőire bont, taglal’. – analízis: ‘vegyi
elemzés, lélekelemzés’. – analitikus: ‘elemző jellegű’: analitikus
geometria; ‘‹főnévként› vegyi elemzést, lélekelemzést végző
személy’. – analitika: ‘analitikus geometria’.
Görög eredetű tudományos szakszavak, az analüszisz (‘feloldás’)
származékai: ana- (‘fel’) és lüó (‘old’). Lásd még dialízis, paralízis.
analógia – ‘hasonlóság, párhuzamosság’. – analóg: ‘hasonlóságot
mutató’; ‘‹a kibernetikában› tetszőlegesen kicsiny mennyiséget (is)
mutató’, pl. analóg (‘mutatós’) óra; ellentéte a digitális.
Görög tudományos szakszó (tkp.’ viszony, arány, megfelelés’) az
ana- (‘fel, át’) és logosz (‘tanulmány’) elemekből; legó (‘beszél’).
anamnézis – ‘kórelőzmény, a betegség előtörténete a beteg
elmondása alapján’.
Görög orvosi szakszó, anamnészisz, tkp. ‘visszaemlékezés’ az ana
(‘vissza’) és mnaomai (‘emlékszik’) elemekből. Lásd még
- 13 - oldal
amnesztia, amnézia.
ananász – ‘ízes, lédús trópusi gyümölcs’.
Nemzetközi szó a spanyol, portugál ananas nyomán; ennek forrása
a brazíliai guarani indián nana.
anapesztus – ‘két rövid és egy hosszú szótagból álló antik versláb’:
anapesztikus ritmus.
Latin formája anapaestus a görög anapaisztosz (‘hátracsapott’)
nyomán, az ana- (‘vissza’) és paió (‘lök’) elemekből. A név arra
céloz, hogy az ~ épp a visszafordítottja a jóval gyakoribb
daktilusnak.
anarchia – ‘fejetlenség, zűrzavar, felfordulás’. – anarchikus: ‘fejetlen,
zűrzavaros’. – anarchizmus: ‘az államhatalom szétzúzására törekvő,
terrorista eszközökkel dolgozó politikai mozgalom’. – anarchista: ‘az
anarchizmus híve’.
Nemzetközi szócsalád a görög anarkhia latinos formája nyomán;
ennek elemei a tagadó értelemben is használt ana- és az arkhé
(‘uralom, kormányzás’). Lásd még hierarchia, monarchia.
anasztigmát – ‘hibátlan leképezést adó fényképészeti
lencserendszer’.
Műszaki szakszó a görög ana- tagadó előtagból és a sztigma,
sztigmatosz (‘jel, folt, hiba’) szóból. Lásd még stigma.
anatéma – ‘személyre vagy tanra kimondott egyházi átok’; ‘szigorú
kárhoztatás, tiltás ‹a hatalom vagy a közvélemény részéről›’.
Görög szó (anathéma) az ana- (‘fel’) és (ti)thémi (‘helyez’)
elemekből; tkp. ‘áldozati ajándék’.
anatómia – ‘bonctan’; ‘a test belső felépítése’. – anatómus: ‘a
bonctan tudósa’.
Görög orvosi szakszó (anatomia vagy anatomé) az ana- (‘fel, szét’)
és temnó (‘vág’) elemekből. Lásd még atom, tomográfia.
ancúg – ‘férfiruha, öltöny’.
A német Anzug (‘felöltő’) kiejtés szerinti átvétele; elemei an- (‘fel,
rá’) és a ziehen, zog (‘húz’) ige főnévi Zug (‘húzás, huzat, vonat’)
származéka. Lásd még cúg.
andalog – ‘kellemes hangulatban sétál’; ‘‹korábban› méláz, mereng’:
E helybe andalogni jó, / E hely poétának való (Csokonai).
Származékai: (el)andalodik, (el) andalít, andalító; andalgó (‘lassú
magyaros tánc a 19. század első felében’).
Korai példákban az ~ és andalodik jelentése ‘elbambul, elbámul,
tompán bámészkodik’; Arany is így használja: Széles országúton
andalog a jobbágy… A 16. században még antalodik, antalkodik
alakjaikat találjuk. Mivel akkoriban önállóan is előfordul az antal szó
‘ostoba, bamba’ jelentésben, ezt tekinthetjük a szócsalád
alapjának. Csupán az vitatható, hogy ez az Antal személynév
származéka-e (ilyesmire van példa néhány újlatin nyelvben), vagy
pedig hangfestő jellegű, a szájtátást érzékeltető a, á hang révén, és
távolabbról az ámul, álmélkodik s hasonló szavak, pl. a nyelvjárási
ámolyog (‘ténfereg, bámészkodik’) rokonságába tartozik; az utóbbi
a legvalószínűbb. Az ~ szót és származékait kellemes
hangzásukért, „megfinomodott” jelentésben, a 19. század költői
nyelvezete tette kedveltté.
andante – ‘lassan, lépésben ‹adandó elő›’. – andantino: ‘lassacskán’
Olasz zenei műszó: ‘járva’ (andare a.m. ‘jár, megy’); az andantino
ennek kicsinyített alakja.
andezit – ‘tömör vulkanikus kőzet’.
Egyik legfőbb lelőhelyéről, a dél-amerikai Andok hegységről, annak
spanyol Andes nevéből, -it ásványnév-képzővel (mint galenit,
krizolit, pirit).
anekdota – ‘ismert személyről szóló kerek, gyakran mulatságos
történet’: Mátyás király-anekdoták. – anekdotikus: ‘anekdotai
jellegű’: anekdotikus realizmus: (Mikszáth s utóbb Illés Béla
elbeszélő technikájára faragott marxista irodalomtudományi
szakszó).
Görög eredetű nemzetközi szó, az anekdotosz (‘kiadatlan’)
melléknév többes semleges alakja. Ilyen címen jelent meg
Prokopiosz 6. századi bizánci történetíró műve, a császári udvar
előkelőiről szóló vitriolos történetek gyűjteménye – a szerző halála
után: innen a cím.
anémia – ‘vérszegénység’.
Latinon (anaemia) át elterjedt görög orvosi szakszó, anaimia, tkp.
‘vértelenség’ az ana- fosztó előtagból és a haima (‘vér’) szóból.
Lásd még hematológia, urémia.
anemóna – ‘szellőrózsa’
A görög anemosz (‘szél’) szóból.
aneroid – ‘száraz ‹barométer›’: aneroid barométer.
Nemzetközi szó a görög a- fosztó előtag és a nerosz (‘nedves’)
elemekből. Az elnevezés arra utal, hogy az ~ nem higannyal,
hanem rugalmas fém szelencével méri a légnyomás változásait.
anesztézia – ‘érzéstelenítés’. – aneszteziológus: ‘műtéti
érzéstelenítést végző szakorvos’.
Görög eredetű orvosi szakszó-család az ellentétet jelző ana-
előtagból meg az aiszthészisz (‘érzés’), valamint a logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből, latinos átírás (anaesthesia)
alapján. Az aiszthészisz eredetéről lásd esztétika.
angária – ‘részletfizetés; fizetség’.
A hazai latinságban a szó robotot is meg lóállítási kötelezettséget is
a achát
jelentett. Görög előzménye az angareia: ‘perzsa lovasfutár-
szolgálat’; ennek töve, az angarosz perzsa eredetű. Lásd még
angelus.
angazsál – ‘alkalmaz, szerződtet’. Angazsálja magát (‘elkötelezi
magát, kötelezettséget vállal valamilyen ügyben’).
Francia szó: engager a gage (‘bér’) tőből; ez egy germán *wad-
(‘zálog’)tőből származik (pl. gót wadi).
angelus – [angelusz] ‘esti (hatórai) harangszó, amely imára szólítja a
katolikus hívőket’.
Az ilyenkor mondott latin nyelvű imádság, az Angelus Domini (‘Az
Úr angyala’) kezdőszava. Forrása a görög angelosz (‘küldött’), az
angarosz alakváltozata; ennek eredetéről lásd angária, angyal.
angin – ‘sűrű pamutszövet’.
Bécsi német szó, amely az olasz anchinából ered; távolabbról talán
Nanking kínai várossal kapcsolatos.
anglicizmus – ‘az angol nyelvre jellemző szóhasználati, kifejezésbeli
sajátosság’.
Latin nyelvészeti szakszó (anglicismus) az anglicus (‘angol’)
melléknévből. Lásd még anglikán, anglománia.
anglikán – ‘az angliai protestáns államvallással kapcsolatos’;
‘‹főnévként› az angol államegyház tagja’.
Nemzetközi szó a késői latin Anglicanus nyomán; ez az Anglicus
(‘angliai’) továbbképzett formája. Lásd még anglicizmus,
anglománia.
anglománia – ‘túlhajtott rajongás mindenért, ami angol’. –
anglomán: ‘anglomániát mutató (személy)’.
Mesterséges szó az anglo- előtagból (amely a latin anglus tőalakja)
és a latin mania (‘téboly’) szóból, mely a görög maneia (‘őrjöngés’)
megfelelője; az anglomán németes szóalak.
angol – ‘az Angliában élő nép, ennek nyelve, ennek tagja; ‘e néphez
tartozó, e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
A latin anglus nyomán előbb anglis, anglus, ánglus alakok járták; az
angoly, majd ~ forma a nyelvújítás korában szilárdult meg; a
ritkább ánglius az ánglus és angliai keveréke. A népnév az angol
törzsek korábbi hazájára, Schleswig-Holstein Angeln nevű
tartományára utal, amely a nevét horog alakjáról vette (angolul
angle, németül Angel).
angolna – ‘kígyó alakú hal’
A latin anguilla magyarosodott formája; elhasonulással jött létre,
feltehetőleg a kápolna mintájára.
angóra – ‘finom szőrű kis-ázsiai kecskefaj’; ‘ennek gyapja, illetve a
belőle készült kelme’; ‘más ilyen szőrű állat’, pl. angóramacska.
A török főváros, Ankara korábbi (olaszos) Angora nevéből, amely
város az ~ipar középpontja volt; ókori görög neve Anküra
(‘horgony’).
ángy – ‘sógornő; nagynéni; idősebb férfirokon felesége’
Ősi szavunk az uráli korból: vogul ányi (‘nagynéni’), zürjén onya
(‘sógornő’), szelkup onye (‘nagynéni’). Szoros rokonságban van
anya szavunkkal. A német eredetű sógornő (lásd sógor) szó
elterjedése miatt a nyelvjárásokba szorult vissza; lásd még süv.
angyal – ‘szárnyas égi lény a zsidó, keresztény és mohamedán
hitvilágban’; ‘jóságos emberi lény, főképp nő’; ‘a szeretett lény
megszólítása’: angyalom, angyalkám.
Vagy közvetlen a latin angelus-ból, vagy egy délszláv angyel
közvetítésével került nyelvünkbe, s hangrendi illeszkedéssel vette
fel mai alakját. Forrása a görög angelosz (‘küldött’) mint az azonos
értelmű héber mahal fordítása (az ~ok általában Isten üzenetét
közvetítik a bibliai elbeszélésben). Lehet, hogy ez végső soron a
perzsa eredetű angarosz (‘lovasfutár’) származéka. Lásd még
angária, angelus, arkangyal.
angyalbőr – ‘katonai egyenruha’.
A puska vállszíjának régi nevéből, a pantallérból lett
népetimológiás úton: antallér ⇒ antalbőr– angyalbőr. Maga az ~ is
eleinte puskaszíjat jelentett (amely valóban bőrből volt), majd
átvonódott a katonaköpenyre, amelyet meneteléskor hurkába
tekerve s ugyancsak a vállon átvetve hordtak, s legvégül az egész
katonai uniformisra.
anhidrid – ‘savból vagy lúgból víz elvonása útján létrejött vegyület’.
Kémiai szakszó a fosztó értelmű görög ana- előtagból és a hüdór,
hüdrosz (‘víz’) szóból a vegyületeknél általános -id képzővel.
anilin – ‘aminobenzol, a festékgyártás fontos alapanyaga’
Az anil- tő a spanyol ańilon át az arab an-nilból jön. Ez voltaképp al-
nil, a perzsa níl (‘kék’) határozott névelős alakja; a perzsa szó
végső forrása a szanszkrit nílí (‘indigócserje’).
animál – ‘serkent, lelkesít, buzdít, ösztönöz’. – animáció:
‘megelevenítés’; ‘rajz- vagy bábfilmkészítés’. – animátor:
‘rajzfilmkészítő’. – animális: ‘az élet őserejéből fakadó, elemi’.
A latin anima (‘lélek, életerő’), illetve az animare (‘lélekkel tölt el’)
származékai. Lásd még animizmus.
animizmus – ‘az a hiedelem ‹primitív népeknél›, hogy minden
tárgynak, növénynek lelke van’.
Tudományos szakszó a latin anima (‘lélek’) nyomán. Lásd még
animál.
animozitás – ‘rosszindulat, gyűlölség, ellenségesség’.
Latin szó (animositas) a latin animusból, amelynek sok egyéb
- 14 - oldal
mellett van ‘kevélység, harag, düh’ jelentése is.
anion – ‘negatív töltésű ion’.
Fizikai szakszó a görög ana- (‘fel’) és ion (‘menő’) elemekből, az ~
ugyanis „felfelé”, a pozitív pólus felé törekszik. Lásd még anód.
ánizs – ‘fűszernövény’
A latin anisum alapján elterjedt nemzetközi szó; forrása a görög
anéthon egyik alakváltozata, az aniszon, de ennek eredetét nem
sikerült tisztázni.
ankét – ‘értekezlet’; ‘körkérdés’
A francia enquęte (‘nyomozás, vizsgálat, értekezlet’) kiejtés szerint
átírt alakja. A latin inquirere, inquisitum (‘vizsgál, nyomoz’) ige
származéka az in- (‘bele’) és quaerere (‘keres’) elemek alapján.
Lásd még inkvizíció.
annálé – ‘évkönyv mint történetírói műfaj’; ‘bizonyos intézmények
ténykedését időrendben rögzítő és évenkénti csoportosításban
közlő kiadvány’. Régebben használták a latin többesen alapuló
annálesek formát is.
A latin annales (pl. Tacitus ilyen című műve a kora császárkorról) az
annalis (‘évenkénti’) melléknév többes alakja (annus a.m. ‘év’), és
a libri annales (‘évi könyvek’) szókapcsolatból állandósult. Lásd
még biennálé, millennium.
annektál – ‘bekebelez, magához csatol ‹idegen területet›’. – annexió:
‘bekebelezés’.
Politikai szakszók a latin annectere (tkp. ad-nectere), annexus
(‘hozzáköt’) igéből; ad- (‘hozzá’) és nectere (‘köt, kapcsol’). Lásd
még nexus.
annó dacumál – ‘hajdanában, régen, annak idején’.
Német eredetű tréfás, bizalmas nyelvi szókapcsolat; első tagja a
régi latinos keltezésekből ismerős, pl.: anno 1812 (‘az 1812.
évben’), az évszám helyén pedig a német dazumal (‘valaha’) áll.
annotál – ‘feljegyez, kivonatol’. – annotáció: ‘rövid ismertetés,
tartalmi kivonat ‹írásművekről, okiratokról›’
Latin eredetű szakszó az annotare, tkp. ad-notare igéből: ad-
(‘hozzá’) és notare (‘feljegyez’); utóbbi forrása a nota (‘jegy,
írásjegy’). Lásd még nótárius.
annullál – ‘hatálytalanít, érvénytelenít’.
Jogi szakszó a latin annullare, tkp. ad-nullare igéből: ad- (‘hozzá’) és
nulla (‘semmi’).
annunciáció – ‘az Angyali Üdvözlet, Jézus fogantatásának hírüladása
mint képzőművészeti alkotások tárgya’.
Művészet-történeti szakszó (annuntiatio) a latin annuntiare, tkp.
ad-nuntiare (‘hírülad’) nyomán, az ad- (‘hozzá’) és nuntius (‘hírnök’)
elemekből. Lásd még nuncius.
anód – ‘pozitív töltésű elektród’.
Görög fizikai szakszó (anodosz) az ana- (‘fel’) és hodosz (‘út’)
elemekből, tehát ‘feljárat’, az elektronok és a negatív ionok ugyanis
e sarok felé tartanak. Lásd még anion.
anomália – ‘rendellenesség, fonákság, visszásság’; ‘‹a
meteorológiában› a középértéktől való eltérés’: pozitív
hőmérsékleti anomália (=magasabb évi középhőmérséklet, mint az
adott földrajzi szélességen elvárható).
Görög szó, tkp. ‘egyenetlenség’ a tagadó értelmű ana- előtag és a
homalosz (‘egyenletes’) melléknév nyomán; homosz ‘ugyanaz’.
anonim – ‘név szerint ismeretlen’; ‘ismeretlen szerzőjű’: anonim
dráma, anonim műfaj (pl. a népköltés). – anonimitás: ‘szerzői
névtelenség’.
Nemzetközi szó a görög anónümosz nyomán, az ana- tagadó előtag
és onoma (‘név’) elemekből. Latinos alakjával nevezzük meg
Anonymust, a „Gesta Hungarorum” szerzőjét, akinek kilétére két és
fél évszázad kutatása sem tudott fényt deríteni. Lásd még
pszeudonímia
anorák – ‘csuklyás, vízhatlan rövid zubbony’.
Az eszkimó ánoraq szóból, amely az anoré (‘szél’) származéka,
tehát szél ellen védőt jelent.
anorexia – ‘kóros étvágytalanság’.
Orvosi szakszó görög elemekből: ellentétet jelző ana- előtag és
orexisz (‘étvágy’), utóbbi az oregó (‘vágyik, kíván’) ige nyomán.
anorganikus – ‘szervetlen’.
Vegytani szakszó görög elemekből: ellentétet jelző ana- előtag és
organon (‘szerv’), utóbbi az ergon (‘munka, mű’) származéka. Lásd
még energia, ergonómia.
antagonizmus – ‘szöges és lényegi, áthidalhatatlan ellentét’. – anta-
gonisztikus: ‘szögesen ellentétes’.
Görög eredetű nemzetközi szavak az antagónisztész (‘küzdőfél,
ellenfél’) nyomán; ennek elemei az anti- (‘ellen’) és agónisztész
(‘bajvívó’); agón a.m. ‘küzdelem’.
antal – lásd andalog
antant – ‘államok közötti szövetség’, különösen Nagy-Britannia és
Franciaország szövetsége századunk elején (1904-től), mely utóbb
Oroszországgal és az Egyesült Államokkal bővült.
A francia entente cordiale (‘szívélyes egyetértés’) első tagjának
kiejtés szerinti átírása. Az entendre (‘megért’) és s’entendre
(‘megértik egymást’) származéka; latin forrása az intendere
(‘odafordít’, t.i. a figyelmét, akaratát). Történettudományi szakszó.
Lásd még intenció.
a achát
antedatál – ‘korábbra keltez’.
Latin szó az ante- (‘előtt, előbb’) és datare (‘keltez’) elemekből;
lásd dátum.
antenna – ‘elektromos rezgések sugárzására vagy vételére való
berendezés’; ‘‹eredetileg› hajóárboc’.
A latin antenna, antemna (‘árboc, vitorlarúd’) mai műszaki értelme
külső hasonlóság alapján fejlődött ki.
anti- – ‹összetett idegen szavak előtagjaként› ‘-ellenes’: antifasiszta
(lásd fasizmus), antifeudális (lásd feudális), antiklerikális (lásd
klérus), antialkoholista. Újabban magyar szavak elé is tesszük:
antianyag, antirészecske (itt ellentétes előjelekről van szó);
tréfásan is: antibébi (‘fogamzásgátló’). Átellenes fekvésre utal az
Antarktisz nevében (Arktisz = északi sarkvidék).
Görög elöljárószó és igekötő (‘szemben, ellen, viszont’);
napjainkban korlátlanul képezhetünk vele új szavakat: antidráma,
antihős, antitalentum, antiallergogén stb. Lásd még antagonizmus,
antibiotikum, antipátia, antiszemita, ánti.
ánti – csak az ántiját! (‘a mindenségit!’) bosszús felkiáltásban.
A görög-latin Antikrisztus (‘Ellen-Messiás’) nevéből; a teljes szó
kiejtését babonás okból kerülték, mert az a sátán egyik neve.
Régies, ill. nyelvjárási szó.
antibiotikum – ‘élő szervezetek (pl. penicillingombák) életműködése
folytán keletkezett anyag, amely gyulladást okozó baktériumokat,
vírusokat pusztít’.
Orvostudományi szakszó a görög anti- (‘ellen’) és biotikosz (‘az
élettel kapcsolatos’) elemekből; bioté a.m. ‘élet’. Lásd még
biológia.
anticiklon – ‘magas nyomású, derült időjárást hozó légköri
képződmény’.
Meteorológiai szakszó a görög anti-, azaz ‘ellen(kező)’ és küklosz
(‘kör’) elemekből. Lásd még ciklon.
anticipál – ‘vitában egy még bizonyításra szoruló állítással mint
bizonyítottal érvel’.
Tudományos szakszó a latin anticipare (‘elővételez’) nyomán;
elemei ante- (‘előtt, előre’) és capere (‘fog, vesz’).
antifóna – ‘egy zsoltárverset tartalmazó rövid templomi ének’.
A görög anti- (‘át, ellen, viszont’) és phóné (‘hang, hangzás, ének’)
elemekből, a.m. ‘válasz-ének’.
antik – ‘ódon, régi (és ezért értékes)’: antik bútor, antik ezüst; ‘az
ókori görög és római kultúrával kapcsolatos’: antik irodalom, antik
bölcselet. – antikvitás: ‘az ókori görög és római műveltség egésze’.
– antikvárium: ‘régiséggyűjtemény; régi könyvek boltja’. –
antikvárius: ‘régiséggyűjtő, régi könyvek árusa’. – antikvár: ‘régi
‹könyv, műtárgy›’. – antikva: ‘álló (tehát nem dőlt, kurzív) betű ill.
szedés’.
Nemzetközi szavak a latin anticus ill. antiquus (‘hajdani, régi’)
nyomán; mindkét változat az ante- (‘előtt, előbb’) származéka. Az
antikva betű az ókori római írásképet követi, innen a neve.
antilop – ‘afrikai üreges szarvú kérődző állat’.
Nemzetközi szó a bizánci görög antholopsz nyomán; a mi szavunk a
francia alakváltozat (antilope) kiejtését követi.
antimon – ‘szürkés, fémfényű kristályos elem’.
A késő latin antimonium nyomán; ennek forrása talán az arab al-
ithmidun (‘szemfesték’), erre a célra ugyanis antimonitport
használtak.
antinómia – ‘ellentmondás, ellentétes érvényű tétel’.
Görög bölcseleti szakszó az anti- (‘ellen’) és nomosz (‘törvény’)
elemekből, tehát önellentmondó törvényt jelent.
antipátia – ‘ellenszenv’. – antipatikus: ‘ellenszenves’.
Görög eredetű nemzetközi szavak az anti- (‘ellen’) és pathosz
(‘szenvedés, szenvedély’) elemekből. Lásd még apátia,
homeopátia, pátosz, patológia, szimpátia.
antiszemita – ‘zsidóellenes’. – antiszemitizmus: ‘zsidóellenesség,
zsidógyűlölet’.
A görög anti- (‘ellen’) és a német Semit (‘szemita’) elemekből
alkotott mesterséges nemzetközi szavak. Valójában pontatlanok,
mert a szemita megjelölés sok más nép mellett az arabokat is
megilleti, pedig azok többnyire nagyonis zsidóellenesek. Maga a
szemita vagy sémita, sémi megnevezés Noénak Szem (vagy Sém)
nevű elsőszülött fiára utal, aki a Biblia szerint (Héber nevű
dédunokája révén) a zsidók, azon kívül az asszírok, arámok és
elamiták őse volt.
antiszeptikus – ‘fertőzés elleni, a kórokozókat pusztító’.
Gyógyszerészeti szakszó a görög anti- (‘ellen’) és széptikosz
(‘rothadó’) elemekből; az utóbbi a szépó (‘rothad, üszkösödik’)
származéka. Lásd még szepszis.
ántivilág – ‘a régi (szép) világ’. Az még az ántivilágban volt.
Az előtag a latin ante- (‘előtt, előbb’) megfelelője. Régies szó.
antocián – ‘növényi eredetű kék festékek gyűjtőneve’.
Kémiai szakszó a görög anthosz (‘virág’) és küanosz (‘kék’)
elemekből. Lásd még antológia.
antológia – ‘versgyűjtemény, irodalmi szöveggyűjtemény.’.
Görög eredetű nemzetközi szó, tkp. ‘virággyűjtés, virágcsokor’ az
anthosz (‘virág’) és legó (‘gyűjt’) elemekből. Lásd még antocián,
florilégium.
- 15 - oldal
antonima – ‘ellentétes értelmű szó’: a szép antonimája a csúf.
A görög anti- (‘átellenben’) és onoma (‘név’) elemekből álló
nyelvtani szakszó. Lásd még onomasztika.
antracit – ‘a legnagyobb széntartalmú kőszénfajta’.
A görög anthrax (‘szén’) származéka az ásványok gyakori -it
végződésével (mint galenit, pirit).
antropofágia – lásd antropológia
antropológia – ‘embertan’. – antropofágia: ‘emberevés’. –
antropomorf: ‘ember alakú, emberi jegyeket hordozó’; ‘‹vallási
vonatkozásban› az isteneket emberalakban ábrázoló’.
A görög eredetű tudományos szakszócsalád közös első tagja az
anthroposz (‘ember’), ehhez járulnak sorra a logosz (‘vélemény,
tanulmány’), a phagó (‘eszik’), illetve a morphé (‘forma’)
származékai. Lásd még fagocita, morfológia.
antropomorf – lásd antropológia
anzágol – ‘lódít, henceg’.
A német ansagen (‘bejelent, bemond’) ige származéka; fenti
értelme a magyar nyelvhasználatban alakult ki. Az igénytelen
köznyelv szava.
anzix – ‘látképes postai üdvözlőlap’. Párizsi anzix (József A. versének
címe).
A német Ansichtskarte (‘képes levelezőlap’) első tagjából; Ansicht
a.m. ‘látvány, látkép’ az ansehen (‘megnéz’) igéből. Elavulóban
van.
anya – ‘nőnemű szülő’. Származékai: anyó, anyóka, anyu, anyai,
anyaság, anyátlan, anyáskodik.
Ősi szavunk az uráli korszakból, a rokonnyelvi megfelelők azonban
többnyire különféle nőrokonokat jelentenek (lásd ángy). Az is lehet,
hogy az ~ és megfelelői mind gyermeknyelvi eredetű szavak, és az
egyes nyelvek külön életében keletkeztek. Lásd még anyag, anyós.
anyag – ‘a tudattól függetlenül létező valóság’: az anyag
megmaradása; ‘textilanyag, kelme’. Származékai: anyagi,
anyagias, anyagtalan.
Nyelvújítási szóalkotás a latin materia mintájára, amely a mater
(‘anya’) származéka (merthogy minden létező belőle születik). Az
anya szóhoz az agyagból elvont szóvéget mint -g képzőt
illesztették.
annyi – ‘olyan sok’.
Az az mutató névmásból a mértéket jelző -nyi képzővel keletkezett.
anyós – ‘a házastárs anyja’
Eredetileg ‘anyóka’ jelentésű, kedveskedő szó volt az anya
kicsinyítő képzős származékaként. Mai értelme mintegy kétszáz
éve ismeretes; azóta teljesen kiszorította a korábbi napa szót.
aorta – ‘a szívből kiinduló fő ütőér’.
Orvosi szakszó a görög aorté (tkp. ‘tarisznya’) nyomán.
apa – ‘férfinemű szülő’. Származékai: apai, apaság, apátlan; apó,
apus, apu.
A szó ap- töve lehet ugor kori örökség (pl. vogul apa), de lehet
gyermeknyelvi eredetű is a magyar nyelv külön életéből, mivel sok
más nyelvben volt vagy van hasonló hangalakú szó ‘apa’
jelentésben: török, mongol aba, arám abba (lásd apát) stb. Lásd
még após.
apáca – ‘női szerzetes’
A latin abbatissa (‘apátnő’) nyomán keletkezett szlovén vagy
horvát opatica magyar származéka. A szó tehát elsőként a zárda
főnöknőjét jelentette; tágabb értelme már az átadó nyelvben is
kialakulhatott. A magyar szót nyíltabbá válás és a két nyílt szótagos
tendencia alakította ki: opatica ⇒ apatica ⇒ apatca ⇒ apácca ⇒
apáca. Lásd még apát.
apacs – ‘észak-amerikai indián törzs tagja’; ‘kültelki csibész, vagány’
Az észak-amerikai indián törzs nemzetközileg ismert francia neve
(apache) a jumá indián apa-agwa-cse (‘hadak népe’)
megnevezésből ered. Az alvilág bizonyos rétegét Párizsban
nevezték el először az ~ indiánokról. Második értelmében avuló
szó.
apanázs – ‘rendszeres pénzbeli támogatás’.
Franciából elterjedt nemzetközi szó (apanage) a középkori latin
ap(p)anagium (‘ellátás’) nyomán, az ad- (‘hozzá, neki’) és panis
(‘kenyér’) elemekből. Lásd még kompánia.
apartheid – ‘színesbőrű lakosság teljes elszigetelése a fehér
kisebbségtől’.
A hollandból alakult afrikaans nyelv szava az apart (‘külön, félre’)
alapján: ‘elkülönülés’. Az ~ gyakorlata a Dél-afrikai Köztársaságban
uralkodott 1991-ig.
apartman – ‘lakosztály szállodában’; ‘kis konyhát s mellékhelyiséget
is tartalmazó lakrész üdülőben, nyaralóban szállóvendégek
számára’.
Nemzetközi szó (pl. angolban apartment); az ~ a francia
appartement (‘egybetartozó dolog’) kiejtés szerinti átírása;
appartenir a.m. ‘hozzá tartozik’ a latin ad- (‘hozzá’) és pertinere
(‘illet, érint’) elemek nyomán. Lásd még impertinens.
apát – ‘katolikus kolostor elöljárója’; apátság.
A szlovén vagy horvát opatból; az a latin abbas, abbatis
származéka, és az arám abba (‘atyám’) megszólításból ered. Lásd
még apáca.
a achát
apátia – ‘fásultság, közöny, érzéketlenség’. – apatikus: ‘fásult,
közönyös’.
A latin apathia nyomán támadt nemzetközi szócsalád a görög
apatheiára megy vissza, amely a sztoikus bölcselők ajánlotta
szenvedélymentességet, a lélek megrendíthetetlen nyugalmát
jelentette: a- fosztó előtag és pathosz (‘szenvedés, szenvedély’).
Lásd még antipátia, pátosz, patológia, szimpátia.
apellál – ‘fellebbez’. – apelláta: ‘fellebbezés; fellebbviteli fórum’: ez
ellen nincs apelláta (‘ez parancs, ellenvetés nélkül
engedelmeskedni kell’).
Latin eredetű jogi szakszavak az appellare, tkp. ad-pellare
(‘megszólít, felszólít, védelmet kér’) ige nyomán, az ad- (‘hozzá’) és
pellere (‘hajt, érint, meghat’) elemekből.
aperitif – ‘étvágygerjesztő ital’.
Francia szó, tkp. ‘megnyitó’, a latin aperire (‘megnyit’) származéka.
Lásd még aperte, április.
aperte – ‘nyíltan, kertelés nélkül, őszintén’. Volt áperte, ápertén
alakja is.
A latin apertus (‘nyílt’) határozói alakja, az aperire, apertum (‘nyit’)
igéből. Lásd még április, aperitif.
apetitus – ‘étvágy’.
A latin appetitus (‘vágy, kívánság’) a középkor vége felé vette fel a
szűkebb ‘étvágy’ jelentést. Forrása az appetere, tkp. ad-petere
(‘érte nyúl, törekszik’) ige; ad- (‘hozzá’) és petere (‘kér, támad, tör
valamire’). Lásd még petíció.
apodiktikus – ‘megcáfolhatatlan; ellentmondást nem tűrő’.
Görög logikai fogalom (apodeiktikosz) latinos formája; az apo (‘el-,
elő-’) és deiknümi (‘mutat’) elemekből, tehát ‘bebizonyított’.
apogeum – ‘földtávol, a Föld körül keringő természetes és
mesterséges égitestek pályájának legtávolibb pontja’.
Latinos csillagászati szakszó a görög apo (‘el’) és Gé (‘föld’)
elemekből.
apokaliptikus – ‘végítéletszerű, mindent elpusztító, iszonyatos’:
Picasso Guernicája a háború apokaliptikus borzalmait festi.
Szent János Jelenéseinek könyve, görög nevén az Apokalipszis
(apokalüpszisz) a végítélet borzalmait tárja fel hét látomásban:
görögül apo- (‘el, fel’) és kalüptó (‘takar, fed’).
apokrif – ‘a Biblia könyveinek elfogadott listájához nem tartozó’ (lásd
kánon).
A görög apokrüphosz (‘elrejtett’) szóból, úgy értve, hogy a nem
hiteles könyveket elrejtették a hívők elől; apo- (‘el’) és krüptó
(‘rejt’). Lásd még kripta.
ápol – ‘betegségében gondoz’. Származékai: ápolás, ápolgat, ápoló,
ápolt, ápolatlan.
Ismeretlen eredetű szó. A 18. század előtt apol formában élt s
jelentése eredetileg ‘csókol’ volt: Jaj, ha még csak egyszer
láthatnám… nemes hölgyemet! Jaj, ha csak egyszer apolhatnám
meg! (Heltai Gáspár). Mai értelme így alakulhatott ki, a
tőmagánhangzó megnyúlásával párhuzamosan, az apolgat
formából: ‘csókolgat’ ⇒ ‘dédelget’ ⇒ ‘szeretettel gondoz’ ⇒ ‘bajban,
betegségben gondoz’.
apol – lásd ápol
apológia – ‘egy tan, hit vagy felfogás védelme szóban vagy írásban;
védőbeszéd, védőirat’. – apologetika: ‘a keresztény hittudomány
ága, amely a vallási tételek igazolására és az ellenük felhozott
észérvek cáfolatára törekszik.’.
Görög szó, tkp. ‘védekezés’ az apologeomai (‘védekezik’) igéből, az
apo- (‘el’) és legomai (‘beszél’) elemek nyomán.
áporodott – ‘állástól rossz szagúvá lett (étel, levegő)’.
Alapja, a (meg)áporodik ige ismeretlen eredetű; egyes feltevések
szerint köze van a záp szóhoz.
após – ‘a házastárs apja’
Eredetileg ‘apóka’ jelentésű, kedveskedő szó volt az apa kicsinyítő
képzős származékaként. Mai értelmében az ~ a 19. századtól
terjedt el az irodalmi nyelvben; azóta a köznyelvben is kiszorította
a korábbi ipa szót.
apostol – ‘Jézus tizenkét tanítványának egyike’: Péter apostol, János
apostol; ‘valamely eszme buzgó terjesztője’: Az apostol (Petőfi
elbeszélő költeménye). – apostoli: ‘a pápával vagy a püspökökkel
kapcsolatos’: apostoli áldás, apostoli körlevél.
A latin egyházi szókinccsel került nyelvünkbe (apostolus), de görög
eredetű: aposztolosz a.m. ‘küldött, követ’ az aposztelló (‘elküld’)
igéből; apo (‘el’) és sztelló (‘küld’).
aposztata – ‘hitehagyó’. Julianus Apostata római császárt (331-363)
gyermekkorában megkeresztelték, de császárként a pogány
istenek kultuszát igyekezett helyreállítani. – aposztázia:
‘hittagadás, elpártolás egy nemes ügytől’.
Görög eredetű nemzetközi szavak (aposztatész, aposztaszia) az
apo- (‘el, félre’) és (hi)sztémi (‘áll’) elemekből.
aposztrofál – ‘‹beszéd közben egy jelenlévőt› megszólít, hozzá
fordul; ‹egy távollévőt› említ, hivatkozik rá’. – aposztróf: ‘hiányjel’,
mint pl. a tudj’isten kifejezésben.
Görög eredetű nemzetközi szavak az apo- (‘el’) és sztrophé
(‘fordulat’) elemekből; utóbbi a sztephó (‘fordul’) főnévi
származéka. Úgy értendő, hogy a szónok elfordul közönségétől a
- 16 - oldal
megszólított felé. Lásd még strófa.
apotéka – lásd patika
apoteózis – ‘megdicsőülés, istenné válás’, pl. a római császároknak
a haláluk utáni ünnepélyes istenné nyilvánítása.
Görög szó (apotheószisz) az apotheuó (‘istenné tesz’) nyomán, az
apo- (‘el’) és theosz (‘isten’) elemekből. Lásd még teológia.
apparátus – ‘eszköz, készülék, berendezés’: fotóapparátus;
‘közintézmény(ek) személyi állománya, szervezeti egységeinek
rendszere’: közigazgatási apparátus; a rendőrség nagy
apparátussal nyomoz; ‘tudományos mű jegyzeteinek,
forrásjegyzékeinek és mutatóinak együttese’.
Latin eredetű (apparatus) nemzetközi szó, tkp. ‘készület,
felkészülés, pompás kiállítás’ az ad- (‘hozzá’) és parare (‘készül,
készít’) elemekből.
appendicitis – [-citisz] ‘vakbélgyulladás’.
Latin orvosi szakszó az appendix, appendicis, tkp. ad-pendix
(‘vakbél’, tkp. ‘függelék’) nyomán (ad- ‘hozzá’ és pendere
‘függeszt’), a gyulladást jelző -itis végződéssel.
appercipiál – ‘világosan észlel’. – appercepció: ‘több érzék útján
szerzett világos észlelet’.
Latin lélektani szakszó, a percipiál nyomatékosított alakja, a
latinban ad- előtaggal: appercipere.
applikál – ‘ alkalmaz’; ‘hozzáilleszt, rászerel’. – applikáció:
‘alkalmazás’.
Latin szó (applicare) az ad- (‘hozzá’) és a plicare (‘összerak’)
elemekből.
apport – ‘tárgyi betét társas vállalkozásban ‹pl. ingatlan›’.
Francia szó (apport) az apporter (‘odahoz’) igéből; ennek eredetéről
lásd apportíroz, riport.
apportíroz – ‘‹kutya› eldobott tárgyat vagy elejtett vadat gazdája elé
hoz’.
A német apportieren átvétele latinos végződéssel; forrása a francia
apporter (‘odahoz’), ez pedig a latin apportare, tkp. ad-portare
folytatója az ad- (‘hozzá’) és portare (‘hoz’) elemekből. Lásd még
apport, riport.
apprehendál – ‘zokon vesz’; ‘neheztel’.
Latin szó (apprehendere), tkp. ‘megragad, megfog’ az ad- (‘hozzá’)
és prehendere (‘fog’) elemekből. A fenti jelentések a magyarországi
latinságban fejlődtek ki.
approbál – ‘jóváhagy, engedélyez, szentesít’.
Latin szó (approbare) az ad- (‘hozzá’) és probare (‘helyesel’)
elemekből, a probus (‘jó, helyes, derék’) alapján.
approximatíve – ‘megközelítőleg, körülbelül’.
Latinos szóalak latin határozói formája, de csak az approximare,
approximatum, tkp. ad-proximare tő (‘megközelít’) latin, a végső
forma a franciában alakult ki. A latin ige az ad- (‘hozzá’) és
proximus (‘legközelebbi’) elemekből áll, utóbbi a prope (‘közel’)
felsőfoka.
április – ‘az év negyedik hónapja’.
Latin eredetű, az Aprilis mensis (‘április hónap’) kifejezés első tagja,
amely valószínűleg az aperire (‘kinyit’) ige származéka (a rügyek,
bimbók nyílására értve).
apriorisztikus – ‘a tapasztalatot, a tényeket megelőző’; ‘eleve
eltökélt, elhatározott’.
Bölcseleti szakszó a latin a priori (‘eleve’) kifejezésből: a(b) (‘-tól,
-től’) és prior, prius (‘előbbi, korábbi’). Lásd még prior, priusz.
apró – ‘kicsi’: Aprókörtvély (helységnév 12. századi oklevélben).
Származékok: aprít, apróság, aprólék, aprócska, aprára, apránként,
apródonként, apróz, aprólék, aprólékos.
Valószínűleg ótörök eredetű: ujgur oprak (‘apránként széthullott’),
opruk (‘feldarabolt’). Lásd még apród.
apród – ‘uralkodó vagy főúr udvarában nevelkedő nemesifjú’: Szondi
két apródja (Arany versének címe).
Az apró származéka -d kicsinyítő képzővel. Először melléknév volt
(‘aprócska’), majd főnévként ‘gyermek’, utóbb ‘ifjú
fegyverhordozó’.
apropó – ‘erről jut eszembe’; ‘‹főnévként› kapóra jött alkalom,
jogcím, ürügy’.
Francia eredetű: ŕ propos (‘a szóhoz’, ti. hozzá fűzve); írták nálunk
így is: apropos. A propos a latin propositio folytatója, lásd
propozíció.
apszis – ‘templom főhajójának félköríves lezárása a főoltár mögött ‘.
A latinon át elterjedt görög építészeti szakszó (apszisz), tkp. ‘körív’;
eredetileg az ellipszis alakú bolygópályák két legszélső pontját
jelölte; forrása az aptó (‘illeszt’) ige. Lásd még szinapszis.
ár1 – ‘pénzben kifejezett érték’. Származékai: áru, árus, árul, árusít,
áruda, áruló, árulás, árulkodik.
Ősi finnugor eredetű szavunk: finn arvo (‘érték’), zürjén artalni
(‘kiszámít’). Az (el)árul és származékai arra utalnak, hogy az áruló
valami díj, fizetség fejében szolgáltat ki személyt vagy titkot az
ellenségnek.
ár2 – ‘áramló víztömeg’ ‘valaminek nagy, mozgó tömege’
Származékok: árad, áradat, áradás, áraszt, áradozik (‘lelkes
érzelmek áradnak belőle’).
Ősi szavunk az ugor korból: vogul tor (‘tó’), osztják lar, jar
a achát
(‘árterület’). Lásd még áramlik.
ár3 – ‘lyukasztó szerszám’
A finnugor korból való ősi szavunk: finn ora, mordvin ura, lapp
viorre (‘ár’). Végső eredete talán indoeurópai: óind ará.
ár4 – ‘földterület mértékegysége, 100 négyzetméter’.
Francia eredetű nemzetközi szó; a forradalmi mértékreform idején
(lásd méter) vezették be, és nevét a latin area (‘terület, telek’)
alapján alkották meg.
ara – ‘menyasszony’
Valószínűleg ugor kori örökségünk, de vitás, hogy melyek a rokon
nyelvi megfelelők: pl. vogul oar (‘anyai rokon’), osztják arseh
(‘nővér gyermeke’), avagy osztják uorti (‘az anya öccse’).
Nyelvünkben mindenképp ar volt a kezdeti alakja, s nőági
férfirokont jelentett, majd utóbb menyet, s közben magába
olvasztotta a birtokos személyjelet: valakinek az ara ⇒ ara. A
fentebbi jelentést, amely máig megmaradt az irodalmi nyelv
stílusszintjén, a nyelvújítás korában ruházták rá az ~ szóra.
arab – ‘egy nagy sémi nép neve’; ‘e néphez tartozó személy, e nép
nyelve’; régen arabs, arabus formában is: arabs telivér, aki nem
tud arabusul…
A latin arabs, arabus nyomán terjedt el a legtöbb nyelvben; a név
magából az arab nyelvből való, és eredetileg alighanem nomádot
jelentett.
arabeszk – ‘stilizált növényi elemekből álló, szövevényes
díszítőmotívum.
Francia szó (arabesque), annyit tesz: ‘arabos’, mert ez a motívum
nyugati arab (mór) eredetű.
áram – lásd áramlik
áramlik – ‘‹folyadék vagy gáz, vezetékben elektromos töltések
tömege› mozog, továbbhalad’
Az ár2 főnévből alkotta meg Verseghy Ferenc a háramlik mintájára.
Az áram későbbi elvonás ebből a szóból; mai elektrotechnikai
értelmében való használatát Jedlik Ányos javasolta 1858-ban.
aranka – ‘élősködő kúszónövény’
Eredetileg aranyka (az arany kicsinyítő képzős alakja), sárga
virágairól és vékony sárga indáiról kapta nevét a népnyelvben.
arany – ‘értékes sárga fém’; ‘e fémből készült pénzérme’.
Származékai: aranyos, aranyoz, aranyozás, aranylik.
Finnugor kori örökségünk: vogul tareny (‘réz’), osztják lornye, jornyi
(‘réz’), votják, zürjén zarnyi (‘arany’). Mindezek távolabbról óiráni
eredetűek: perzsa zarin, zerin (‘arany’). Az ugor szavak ‘réz’
jelentése olyan ősi korból való, amikor még a fémművesség
kezdetleges foka miatt nem tettek a fémek közt pontos
különbséget. Lásd még aranka, arzén, sárarany.
arány – ‘két mennyiség, nagyság egymáshoz való viszonya’
Származékai: arányos, arányoz, aránylag, aránylik, aránytalan,
aránytalanság.
Az ~ hosszú ideig egyenértékű alakváltozata volt az irány szónak,
és ez állt származékaikra is; az arányoz pl. azt jelentette: ‘gondol,
gyanít, céloz’. Feltehető ar ill. ir alapszavuk (veláris!) talán az ugor
korból való: vogul jar, jer (‘hely’), osztják ur, jir (‘szegély, szél’). Az
~nak és származékainak mai jelentésköre a nyelvújítás jegyében, a
múlt század derekára állapodott meg. Lásd még egyaránt.
aranyér – ‘visszértágulat a végbélben’
A latin aurea vena orvosi megnevezés pontos fordítása.
arasz – ‘a hüvelykujj és a kisujj hegye közti távolság szétterpesztett
tenyéren’.
Finnugor eredetű: vogul torasz, osztják szorasz, mordvin szur
(‘arasz’). Lásd még bakarasz.
arat – ‘(érett gabonát) levág’.
Valószínűleg irt igénknek alakváltozata (ort ⇒ orat ⇒ arat), amely
igen korán elkülönült jelentésében (‘erdőt vág’ – ‘gabonát vág’).
Közös finnugor kori előzményük: osztják jorta, vogul sir, zürjén sirni
(‘vág’). Más vélemény szerint a szótő ótörök eredetű: csagatáj or-,
oszmán ora- (‘vág, sarlóz’), ám ez utóbbi esetben a magyar szó -t
képzőjét bajos magyarázni.
árboc – ‘hajó vitorlázatát tartó magas rúd’; ‘zászlórúd’.
Valószínűleg latin eredetű, az arbor (‘fa’) ritkább, a hazai latinban
ismert arbos alakja nyomán; kezdetben mindig árbocfa formában, s
talán ebből való elvonással lett az ~. Az sz ⇒ c változás szabályos,
csakhogy a hazai latin ejtésben a szó végén inkább s-t várhatnánk,
illetve ebből lett cs-t. Lásd még arborétum.
arborétum – ‘botanikus kert ritka fákból’.
A latin arbor (‘élőfa’) nyomán alkotott tudományos szó.
arc – ‘a fej elülső oldala a homloktól az állig’. Származékai: arcátlan
(‘szemtelen, szégyentelen’, értsd: ‘nincs arca, hogy pirulhatna a
szégyentől’), arcátlanság, arculat.
Ősi örökségünk a finnugor korból, legalábbis elemei révén, mivel az
~ az orr és száj összetétele. Az a legvalószínűbb, hogy maga az
összetétel is már kialakult legkésőbb az ugor korban, mivel sok
rokonnyelv nevezi meg az ~ot ilyen vagy hasonló szerkezettel:
vogul nol-tusz (‘orr-száj’), osztják nol-szam (‘orr-szem’), észt suu-
silmad (‘száj-szemek’). Mivel az orr eredeti alakja or és a szájé szá
volt, egy korai orszá formával kell számolnunk, amelynek szóvégi
magánhangzója megrövidült, majd az orsza belsejében affrikálódás
- 17 - oldal
lépett fel. Az irodalmi nyelvben a közelmúltig eleven orca mellett
megjelent a nyíltabb tőhangzójú arca, majd a nyelvérzék számára
ez birtokos személyjeles alaknak tetszett („valakinek az arca”), és
így lett köznyelvivé az ~ forma.
archaikus – ‘régi, ősi, kezdeti’. – archaizmus: ‘régiesség’. – archaizál:
‘műalkotásban régies stílusjegyeket helyez el’.
A görög arkhaiosz (‘ősi’) szó latinos formájú származékai; arkhé
a.m. ‘kezdet’. Lásd még archeológia, archivum.
archeológia – ‘régészet’. – archeológus: ‘régész’.
Latinon át (archaeologia) elterjedt tudományos szakszó, amely a
görögön alapul: arkhaiosz (‘ősi, kezdeti’) és logosz (‘vélemény,
tanulmány’). Lásd még archaikus, archívum.
archívum – ‘levéltár, irattár’. – archivál: ‘levéltárba, irattárba helyez
hosszabb ideig való megőrzésre’.
A latin archivum a görög arkheion (‘középület, elöljáróság
székhelye’) származéka; ennek töve az arkhé (‘kezdet’, ill.
‘uralom’). Lásd még archaikus, archeológia.
aréna – ‘cirkuszi porond’; ‘küzdőtér’.
Latin szó (arena), a.m. ‘föveny, homok’, a római cirkusz küzdőtere
ugyanis homokkal volt felszórva. A mai szleng ~ (‘patália’) és
arénázik (‘jelenetet rendez’) az azonos értelemben használt cirkusz
és cirkuszol szavak helyettesítője az ~ első értelme alapján.
árenda – ‘bér, haszonbér, bérlemény’.
Középkori latin szó (arrenda), amely a spanyol arrendar (‘bérbe ad’)
szóra megy vissza, ennek latin forrása pedig a reddere, későbbi
elhasonult (dd ⇒ nd) alakban rendere (‘visszaad’) ige. Elavult szó.
Lásd még rentábilis.
argentin – ‘Argentínához tartozó’; ‘‹főnévként› ennek az országnak a
polgára’.
Argentina latinul ‘ezüstös’ az argentum (‘ezüst’) szóból; ezt a nevet
a függetlenné válás után fő folyója, a Rio de la Plata (spanyolul
‘Ezüst folyó’) nyomán vette fel az ország.
argó – ‘csibésznyelv, tolvajnyelv, alvilági nyelv’. – argotikus: ‘a
tolvajnyelvbe tartozó’.
A francia argot kiejtés szerinti átvétele; ez talán az ófrancia
hargoter (‘civakodik’) igéből való.
argon – ‘kémiai elem, a nemesgázok egyike’.
Kémiai szakszó, a görög argosz (‘tétlen’) semleges nemű alakja. A
névadás alapja, hogy az ~ (a többi nemesgázhoz hasonlóan) nem
hajlandó más elemekkel vegyülni.
argumentum – ‘érv’.
Latin szó, tkp. ‘bizonyíték’, az arguere (‘bizonyít, vádol, fedd’)
igéből való.
árgus – ‘szigorú, gyanakvó, figyelő’: árgus szemekkel figyeli.
A görög monda Argosz nevű alakjáról, akinek a testén száz szem
volt; Héra őrá bízta vetélytársnőjének, a tehénné változtatott Iónak
az őrizetét. Az ~ forma a név latinos Argus alakjából való.
árgyélus – ‘bolyongó’: Egy árgyélus kismadár / Nem száll minden
ágra (Népdal); ‘enyhe szitokszó’: az árgyélusát neki!.
Árgirus nevének torzulása; ez a királyfi egy 16. századi széphistória
hőseként Tündér Ilonát keresve bejárta a világot. Szitkozódásokban
talán az arkangyalt helyettesítette eufémisztikus módon.
ária – ‘ének, magánénekszám operában, vokális műben’. – arioso:
‘rövidebb, áriaszerű szakasz recitativón belül’.
Olasz szó (aria), amely eredetileg levegőt jelentett a latin aer
nyomán, majd ‘sajátos arckifejezés, külszín, látszat’ értelmet nyert,
és csak végül lett nemzetközi használatú zenei szakszóvá (de
például angolul, franciául is air ‘levegő’, ‘modor’ és ‘ária’).
áristom – ‘letartóztatás, őrizet, fogság’. Kaszárnyaáristom.
Késő ókori latin szó (arrestum) az ad (‘hozzá’) és restare (‘marad’)
elemekből.
arisztokrácia – ‘főnemesség’; ‘a nagybirtokos nemesség uralma
mint ókori államforma’. – arisztokrata: ‘a főnemesség tagja’. –
arisztokratikus: ‘a főnemességre jellemző, vele kapcsolatos’.
Görög eredetű nemzetközi szócsalád, alapja az arisztokrateia, ‘a
legjobbak uralma’ az arisztosz (‘legjobb’) és krateó (‘uralkodik’)
elemekből.
aritmetika – ‘számtan, a valós számokkal foglalkozó matematikai
tudományág’; ‘‹régebben› számelmélet’.
Nemzetközi tudományos szakszó a görög arithmosz (‘szám’)
nyomán. Lásd még algoritmus, logaritmus.
aritmia – ‘szívritmuszavar’.
Görög orvosi szakszó az a- tagadó előtagból és a rhüthmosz
(‘ritmus’) elemekből.
árja – ‘indoeurópai, indoiráni (rassz, nyelv)’; ‘‹a két világháború
közötti Európában› nem zsidó’.
Az óperzsa és óind arya (‘jogszerű; nemes’) szó előkelőt is jelentett.
A német nácizmus idején az ~ szót tudománytalanul, a zsidóktól
való megkülönböztetésre használták.
árkád – ‘boltívekkel összekapcsolt oszlop- vagy pillérsor’.
Francia építészeti szakszó (arcade) a régi provanszál arcada
nyomán; ez a latin arcus (‘ív, boltív’) származéka; lásd még árkus.
arkangyal – ‘főangyal’
A görög arkhangelosz latinos formájából (archangelus) elterjedt
nemzetközi szó; arkhi- (‘fő’) és angelosz (‘küldött’); lásd még
a achát
angyal.
árkus – ‘papírív’; ‘‹jelzőként› egyívnyi’: egy árkus papír.
Latin szó (arcus), a.m. ‘ív, íj, szivárvány’; ‘boltív’; ‘ívben többször
meghajtott papír’. Lásd még árkád, erkély.
ármádia – ‘hadsereg’, régebben ármáda is.
Az olasz armata, még inkább az északolasz armada származéka,
latinosított szóvéggel. Az olasz szavak alapja az armare
(‘felfegyverez’) ige a latin arma, armorum (‘fegyverek’) szóból.
Lásd még alarm, ármális, armatúra, lárma.
ármális – ‘nemesi levél’, „kutyabőr”.
A latin litterae armales (tkp. ‘címeres levél’) kifejezés második
tagjából önállósult; az arma a klasszikus latinban fegyvert, a hazai
latinságban címert jelentett. Lásd még alarm, ármádia, armatúra.
ármányos – ‘furfangos, cselszövő’. – ármány: ‘cselszövés, gonosz
fondorlat’.
Az ~ töve német szó, armmann (‘paraszt, jobbágy’), betű szerint
‘szegény ember’. Eleinte nyelvünkben is ilyen értelemben
honosodott meg (talán a törökkorban nálunk járt német zsoldosok
révén), és meg is kapta a foglalkozást jelző -os végzetet (mint
mészáros, furmányos). Mai értelme csak később, a 18. század
végére fejlődött ki; utóbb vonták el belőle az ármány főnevet, már
ma használatos jelentésében.
armatúra – ‘fegyverzet (elektromos értelemben is)’; ‘szerelék,
tartószerkezet’.
Latin szó az armare, armatum (‘felfegyverez’) igéből, az arma,
armorum (‘fegyverek’) nyomán. Lásd még alarm, ármádia, ármális.
árnyék – ‘sötét folt, amit átlátszatlan test vet fényforrás előtt’;
‘lombsátor, fészer’. Származékai: árnyékos, árnyékoz, árnyékol.
Ismeretlen eredetű; az árny- tőhöz járuló -k denominális
főnévképző valószínűleg azonos az ágyék, fazék s hasonló
szavakban találhatóval. Az árny alakot Kazinczy alkotta az ~ból
elvonással. Ez irodalmi nyelvi szó maradt, de származékai (árnyas,
árnyal, árnyalat) széles körben használatosak.
árok – ‘hosszanti mélyedés, vízelvezető csatorna’; legősibb példája
az aruk tüe (‘árok töve’) a Tihanyi Alapítólevélben (1055).
Származékai: árkol, árkász.
Ótörök eredetű: ujgur arik (‘patak, csatorna’), kirgiz arik (‘árok’). A
példák második szótagában veláris i van, a szó ősi magyar alakja
aruk volt.
aroma – ‘jellegzetes, kellemes zamat; erős ízesítő hatású vegyület’. –
aromatikus: ‘fűszeres; erős ízű’; ‘‹a vegytanban› benzolgyűrűt
tartalmazó’: aromás vagy aromatikus vegyületek.
Latinból elterjedt nemzetközi szó, alapja a görög aróma, arómatosz
(‘fűszer’); eleinte nyelvünkben is ez volt a jelentése.
árpa – ‘főleg sörkészítésre használt gabonafajta’.
Ótörök szó: ujgur, oszmán arpa, csuvas orpa. Árpád vezér nevében
az ~ kicsinyítő képzős alakja áll.
arpeggio – [arpeddzsó] ‘hárfajátékszerűen ‹adandó elő›’.
Zenei utasítás az olasz arpeggiare (‘hárfázik’) igéből; arpa a.m.
‘hárfa’.
arrivé – ‘beérkezett, hírnevét megalapozott ember’.
Francia szó, az arriver (‘megérkezik’) befejezett melléknévi
igeneve. Forrása a késő latin arripare, tkp. ad-ripare (‘partot ér’) az
ad- (‘hozzá’) és ripa (‘part’) elemekből.
arrogáns – ‘arcátlan, kihívó modorú, erőszakosan követelőző’. –
arrogancia: ‘kihívó modor’.
Németen át hozzánk származott francia szó (arrogant) latinosított
szóvéggel; forrása a latin arrogare, tkp. ad-rogare (‘jogtalanul
magának követel’) ige: ad- (‘hozzá, oda’) és rogare (‘kér’). Lásd
még derogál.
arszlán – ‘divatfi, ficsúr, piperkőc’.
Oszmán-török szó: arslan (‘oroszlán’), és azonos oroszlán szavunk
előzményével. A 19. század harmincas éveiben jött divatba a
francia lion (‘divatfi’, tkp. ‘oroszlán’) magyarítására; elavult.
árt1 – ‘rosszat tesz, kárt okoz’: Származékai: ártó, ártalmas, ártatlan,
ártatlanság, ártalom.
A szó ár- töve ősi finnugor örökség: osztják árita (‘eltörik’), zürjén
orni (‘szétszakad’), votják ur- (‘leszakít’). A magyar szó végén
műveltető képző áll.
árt2 – (csak a beleártja magát valamibe kifejezésben) ‘avat(kozik)’.
Másodlagos alak, korai előfordulásaiban mindig r nélkül találjuk
(beleátsad, beleátom). Ez az át az avat rövidült formája. Az r
megjelenését vagy az árt1 igével való összetévesztés magyarázza
(aki illetéktelenül avatkozik be, az kárt is okozhat), vagy a
belemártja magát kifejezéssel való keveredés.
ártány – ‘herélt hím disznó’.
Valószínűleg ótörök eredetű, pl. ujgur, oszmán arit (‘kiherél’), de
kialakulásának részletei tisztázatlanok.
artéria – ‘verőér’.– arterioszklerózis: ‘a verőerek elmeszesedése’.
Görög eredetű orvosi szakszavak. Az artéria az ókorban légcsövet
jelentett; lásd még szklerózis.
artézi – ‘mélyfúrású (kút)’.
Nemzetközi szó a francia puits artésien, azaz ‘artois-i kút’ nyomán;
ebben az észak-franciaországi tartományban fúrtak először ilyen
egészséges vizű kutakat. A mi nyelvünkbe a németen keresztül, az
- 18 - oldal
artesischer Brunnen első tagja révén jutott.
articsóka – ‘mediterrán főzeléknövény’
Az olasz articiocco révén elterjedt nemzetközi szó, forrása az arab
al-arsuf. A magyar szóalak a velencei olasz tájszólásból való.
artikulus – ‘cikkely, törvénycikk’; ‘‹a nyelvtanban› névelő’. –
artikulál: ‘tagol; tagolt beszédhangokat képez’. –artikulálatlan:
‘tagolatlan, egybefolyó’. – artikuláció: ‘beszédtagolás, a
beszédhangok ejtése, képzése’.
A latin articulus (‘izület, ujjperec’) származékai, nemzetközi,
részben tudományos szavak; az articulus az artus (‘csukló, tag,
végtag’) kicsinyítő képzős formája.
artista – ‘cirkuszi mutatványos’.
A francia artiste (‘művész’) nyomán elterjedt nemzetközi szó, végső
forrása a latin ars, artis (‘művészet’). A magyar szóvég
visszalatinosítást mutat. A más nyelvekben általános ‘művész’
jelentés a mi nyelvünkben német hatásra szűkült le a
cirkuszművészet fogalomkörére. Lásd még artisztikus.
artisztikus – ‘művészies’. – artisztikum: ‘művészi jelleg, hatás az
alkotásban.’.
A francia artiste (‘művész’) szóból képzett s részben
visszalatinosított szóalakok; végső forrásuk a latin ars, artis
(‘művészet’). Lásd még artista.
artritisz – ‘izületi gyulladás’.
Orvosi szakszó a görög arthrosz (‘tag, izület’) szóból, a gyulladásra
utaló -itisz végződéssel. Lásd még poli-.
árva – ‘gyermek, aki elvesztette szüleit’; ‘magányos, elhagyatott’.
Származékai: árvaság, (el)árvul; árvácska.
Ősi finnugor eredetű szavunk: mordvin urus, finn orpo, lapp
oarbesz. Végső soron az indoeurópai nyelvekből származott át
rokonnyelveink alaprétegébe: örmény orb, latin orbus, görög
orphanosz (‘árva’).
árverés – ‘eladás annak, aki a legtöbbet kínálja az áruért’.
Származékai: árverez, árverezés.
Nyelvújítási szóalkotás a (fel)- veri az árat kifejezésből; az árverez
szabálytalanul képzett igei forma egy nem létező árver- tőből.
arzén – ‘mérgező hatású, szürke kristályos elem’
A latin arsenicum (görög arszenikon) az arab asz-szernikből ered,
amely egy aranyszínű arzénvegyületet jelent; ennek töve a perzsa
zerní (‘arany’), amely a mi arany szavunknak is távoli őse lehet.
arzenál – ‘fegyvertár’; ‘gazdag gyűjtemény’.
Arab eredetű nemzetközi szó: dár asz-szináa ‘hajóépítő műhely’,
tkp. ‘a mesterség háza’, ebből lett a régi olasz darsena (‘hajódokk’)
és a spanyol arsenal. Hozzánk a német katonai nyelv szavaként
jutott.
ás – ‘lapáttal földet mozgat’. Származékai: ásó, ásás, ásatag; áskál,
áskálódik.
Bizonytalan eredetű szó. A régiségből kimutatható egy ‘ás’ értelmű
áj ige, amely talán olyan kapcsolatban van ~ igénkkel, mint a
vásikkal a váj. Ez az áj szintén vitatott eredetű, egyesek szerint
köze van az aj főnévhez (lásd ajtó, ajz). Lásd még ásvány.
askenáz(i) – ‘a középkorban német területeken élt, illetve az onnan
Közép- és Kelet-Európába s utóbb az Egyesült Államokba
elszármazott, sokáig jiddis nyelvű zsidósághoz tartozó (személy)’.
A Teremtés könyve 10,3 szerint Askenáz Noé dédunokája volt. A
név fenti értelmű használata valószínűleg arra vezethető vissza,
hogy ez a zsidó népcsoport eredetileg azon a vidéken (Rajna
mente, Északkelet-Franciaország) telepedett meg, amelynek
francia neve Ascusion volt.
aspektus – ‘nézőpont, szemszög, szemléletmód’; ‘megjelenés,
vonatkozás’.
Latin szó (aspectus), a.m. ‘rátekintés’ az ad- (‘rá’) és spectare
(‘szemlél’) elemekből. Lásd még respektál.
aspirál – ‘törekszik’. – aspiráció: ‘törekvés’. – aspiráns: ‘pályázó’. –
aspirantúra: ‘tudományos képzési és minősítési rendszer’. –
aspiráta: ‘‹a nyelvtudományban› hehezetes mássalhangzó’, pl. az
ógörög théta, khi, phi.
A latin aspirare, tkp. ad-spirare (‘rálehel; áhítozik’) származékai,
nemzetközi, ill. szaktudományos szavak; ad- (‘rá’) és spirare
(‘lélegzik, lehel’). Lásd még konspirál, perspiráció, spiráns,
spiritiszta, spirituális, spiritusz, spiritusz rektor.
áspis – ‘mérges kígyó’; ‘házsártos nőszemély’.
A latin aspis (‘vipera’) nyomán elterjedt nemzetközi szó; forrása a
görög aszpisz. Lásd még aszpik.
ásvány – ‘földmélyi anyag, a bányászat tárgya’.
Az ás ige származékaként már legkorábbi nyelvemlékeinkben
felbukkan, de ‘kiásott árok, kút, meder’ értelemben. Mai
tudományos jelentésében a nyelvújítók elevenítették fel a már
kihalóban lévő szót.
ász – ‘a legerősebb lap a kártyában’.
A francia (as) vagy angol (ace) nyomán elterjedt nemzetközi szó a
latin as-ra megy vissza, amely az ókorban kis értékű rézpénz volt, s
a középkorban a kockán az egyes számot jelentette; a latin szó
talán a görög eisz (‘egy’) folytatása. Felértékelődését talán az
magyarázza, hogy bizonyos kockajátékokban az egyes volt a nyerő
szám.
a achát
aszat – ‘szúrós gyomnövény’.
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, bolgár oszat.
aszcendens – ‘csillag pályájának (a láthatártól) emelkedő szakasza’.
Tudományos szakszó, a latin ascendere, tkp. ad-scendere (‘felhág’)
folyamatos melléknévi igeneve; ad- (‘hozzá’) és scandere (‘hág,
fellép’). Lásd még skandál.
aszfalt – ‘szurokszerű, útburkoláshoz használt kőolajszármazék’.
Nemzetközi szó a görög aszphaltosz nyomán, latin közvetítéssel
(asphaltus). A görög szó talán sémi eredetű, de lehet, hogy az
ellentétet jelző görög a- előtagból és az ugyancsak görög szphalló
(‘leesik’) igéből való arra utalva, hogy a sűrű aszfalt ragasztóként
rögzítésre is használatos.
aszfodélosz – ‘liliomféle, amely az ókori hit szerint az alvilágban
nőtt’.
Görög szó (aszphodelosz), végső forrása ismeretlen.
aszik – ‘szárad, hervad’. Származékai: aszal, aszott, aszály, aszályos;
aszkór (‘a szárazbetegség néven is ismert tüdőbaj, tbc’).
Az ugor korból való: vogul tószasz (‘száradt’), osztják szaszem
(‘apad, szárad’). Lásd még aszó, aszú.
aszimmetria – ‘részaránytalanság’.
Görög szó (aszümmetria) az a- tagadó előtaggal; lásd még
szimmetria.
aszimptota – ‘egyenes, amelyet egy függvénygörbe végtelen
mértékben megközelít, de el soha nem ér’.
Mértani szakszó görög elemekből: ellentétet kifejező a-, a szün
(‘együtt, együvé’) és ptótosz (‘hullandó’) a (pi)ptó (‘hullik’) igéből,
tehát az ~ ‘egybe nem eső’.
aszkéta – ‘a testi élvezeteket magasabb célokért megtagadó ember’.
– aszkézis: ‘az élveket megtagadó életvitel’. – aszketikus: ‘az
aszkétára jellemző’.
Nemzetközi szócsalád a görög aszkétész (‘valamilyen foglalkozást
űző, atléta’) alapján; aszkészisz (‘testedzés’), aszkétikosz
(‘fáradságos, atlétai’). Mindezek alapja az aszkeó (‘gyakorol’) ige.
aszkór – lásd aszik
aszkorbinsav – ‘a C vitamin vegyi neve’.
Vegytani szakszó az ellentétre utaló görög a- előtagból és a skorbut
latin nevének első szótagjából, a vegyületeknél szokásos -in
végződéssel.
aszó – ‘völgy, vízmosás; száraz folyómeder’: Aszófő (‘egy száraz
völgy nyílása’), Szárszó (‘száraz aszó’) és Aszód (‘kis aszó’)
helynevek.
Lehet, hogy az aszik ige melléknévi igeneve, tehát ‘száradó,
kiszáradt’. Más feltevés szerint egy kiveszett asz főnév
(‘patakmenti rét’) kicsinyítő képzős formája; ez a szó finnugor
eredetű volna: zürjén adzs, észt aas; ez esetben a jelentés
fejlődését másodlagosan alakította volna az aszik ige.
ászok – ‘gerendatalapzat pincében hordók alatt’: ászoksör
(‘fahordóban érlelt sűrű, szűretlen sör’).
Ismeretlen eredetű szó.
aszparágusz – ‘örökzöld dísznövény’.
Latin növénynév (asparagus) a görög aszparagosz (‘fiatal hajtás,
spárga ‹mint főzeléknövény›’) nyomán; töve a szpargaó (‘nedvektől
duzzad, nő, tenyészik’) ige. Lásd még spárga1.
aszpik – ‘hús nélküli, finom kocsonya’.
Francia szó (aspic) tkp. áspis; mi német közvetítéssel (Aspik) vettük
át. Nincs rá hitelt érdemlő magyarázat, miért viseli ez az ételnemű
a mérges kígyó nevét.
asszignál – ‘utal, utalványoz’. – asszignáta: ‘utalvány’.
Régies hivatali szakszók a latin assignare, tkp. ad-signare (‘kijelöl’)
nyomán, az ad- (‘hozzá, neki’) és signum (‘jel’) elemekből.
asszimilál – ‘magához hasonít, magába olvaszt’; ‘‹növény›
szervetlen anyagból szervest állít elő’. – asszimiláció: ‘növényi
táplálékképzés’; ‘nyelvtani hasonulás’; ‘idegen (nyelvű) népcsoport
beolvadása’.
Nemzetközi szócsalád a latin assimilare, tkp. ad-similare nyomán:
ad- (‘hozzá’) és similis (‘hasonló’). Lásd még szimulál.
asszír – ‘ókori mezopotámiai nép; vele kapcsolatos’; ‘e nép tagja,
nyelve’.
A latin Assyrus szóból, mely az ~ok birodalmának görög Asszüria
alakját tükrözi. Saját neve Assur volt, az akkád a-suar (‘vízben
gazdag’) származéka.
asszisztál – ‘segédkezik’; ‘tétlen, de egyetértő szemlélőként jelen
van’, pl. asszisztál egy bűnténynél. – asszisztens: ‘beosztott
munkatárs’. – asszisztencia: ‘orvosi segédlet, a műtétnél
segédkezők együttese’.
Nemzetközi szócsalád a latin assistere, tkp. ad-sistere (‘odaáll,
melléáll, segít’) igéből, az ad- (‘oda’) és a sistere (‘megáll’)
elemekből; utóbbi a stare (‘áll’) gyakorító származéka.
asszó – ‘‹kardvívásban› roham, kitörés; egy menet ‹vívásban›’.
Francia szó (assaut), a.m. ‘támadás’ a késő latin assalire, assaltum,
tkp. ad-salire igéből: ad- (‘neki’) és salire (‘ugrik’). A vívás
műszavaként került nyelvünkbe; a mesterséges csörte kiszorította.
asszociál – ‘gondolatban összekapcsol; képzettársítást végez’. –
asszociáció: ‘képzettársítás’; ‘‹a kémiában› molekulák egyesülésén
alapuló vegyi folyamat; vegyülés’.
- 19 - oldal
Nemzetközi szócsalád a latin associare, associatum, tkp. ad-sociare
igéből, az ad- (‘hozzá’) és sociare (‘társít, kapcsol’) elemekből;
utóbbi töve a socius (‘társ, kísérő, követő’) a sequi (‘követ’) igéből.
Lásd még szociális.
asszonánc – ‘magánhangzós rím’.
A francia assonance (‘egybehangzás’) nyomán elterjedt verstani
szakszó; forrása a latin assonantia, tkp. ad-sonantia az ad- (‘hozzá’)
és sonare (‘hangzik’) elemekből. Lásd még szonáns.
asszony – ‘nő, férjes nő’; ‘‹eredetileg› királyné, nagyasszony’:
vimággyuk szent ahszin máriát (Halotti Beszéd).
Iráni, közelebbről alán eredetű: ahszín (‘fejedelemnő’); a
hangfejlődés ahszin  ajszun  asszun  asszony lehetett. Az
eleinte magas rangot jelzett szó értéke idővel csökkent, akárcsak a
jobbágy, kend s más szavak esetében.
asztag – ‘gabonakévékből felrakott magas halom’.
Szláv eredetű: bolgár, horvát, szlovén sztog. A szó eleji
ejtéskönnyítő a a mássalhangzó-torlódást oldja fel.
asztal – ‘bútor, melynél enni, írni, dolgozni lehet’. Származékai:
asztalos, asztalnok (‘az étkezésre felügyelő királyi főember’).
Szláv eredetű: szerb, horvát, szlovén, szlovák sztol; a szó eleji a a
mássalhangzó-torlódást oldja fel.
aszténia – ‘alkati gyengeség’.
Latin orvosi szakszó (asthenia) a görög asztheneia (‘erőtlenség’)
nyomán; ennek elemei az a- fosztó előtag és a szthenosz (‘testi
erő’).
aszter – ‘őszirózsa’.
Latin virágnév (aster) a görög asztér (‘csillag’) szóból. Lásd még
aszteroida, asztrológia, asztronauta, asztronómia.
aszteroida – ‘kisbolygó’.
Csillagászati szakszó a görög aszteroeidész (‘csillagszerű’) nyomán,
az asztér, aszterosz (‘csillag’) és eidosz (‘kép’) elemekből. Lásd
még aszter, asztrológia, asztronauta, asztronómia.
asztma – ‘légzési nehézséggel járó allergikus betegség’. –
asztmatikus: ‘asztmában szenvedő; erre a betegségre jellemző.
Az orvosi nyelv latinon át (asthma) elterjedt szakszavai; forrásuk a
görög aszthma, aszthmatosz (‘lihegés’) az aadzó (‘nehezen
lélegzik’) igéből.
asztrakán – ‘különleges orosz bárányprém’.
A Volga menti Asztrahány város nevéből, amely a nyugat felé
irányuló karakülprém-kereskedés központja volt.
asztrológia – ‘csillagjóslás’. – asztrológus: ‘csillagjós’.
Nemzetközi szócsalád a görög asztron (‘csillagkép’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még aszter, aszteroida,
asztronauta, asztronómia.
asztronauta – ‘űrhajós’, tkp. ‘csillaghajós’.
Nemzetközi tudományos szó a görög asztron (‘csillagkép’) és
nautész (‘hajós’) elemekből. Lásd még aszter, aszteroida,
asztrológia, asztronómia.
asztronómia – ‘csillagászat’ – asztronómus: ‘csillagász’.
Nemzetközi tudományos szavak a görög asztron (‘csillagkép’) és
nomosz (‘törvény’) elemekből. Lásd még aszter, aszteroida,
asztrológia, asztronauta.
aszú – ‘száraz, hervadt, aszalódott’; ‘‹főnévként› aszúbor’: Tokaji
ötputtonyos aszú.
Az aszik ige folyamatos melléknévi igenevének (lásdaszó)
alakváltozata. Mai nyelvünkben csak a főnévi jelentése eleven.
át – ‘keresztül’. Névutó és igekötő is: a kerten át; átjön, átlátszó.
Az által alakváltozata; az ugor kori ált- tő l hangjának kiesésével
jött létre. Az általtól eltérőleg az ~ főleg konkrét helyviszonyt jelöl.
Lásd még átalag, átalány, átall, átlag, átló, egyáltalában.
átalag – ‘boroshordó; régi űrmérték, kb. 75 liter’.
Valószínűleg az által átal formájából lett -lag raggal, úgy értve,
hogy általlag (‘általánosan’) használatos (hordó, ill. mérték). Elavult
szó. Lásd még át, átalány, átall, átlag, átló, egyáltalában.
átalány – ‘becsléssel megállapított átlagos díj’; régebben ‘átlag’.
Nyelvújítói alkotás, elvonás az á(l)talános melléknévből, amit akkor
‘abszolút, egyetemes’ értelemben (is) használtak, a szóvéget az
ugyancsak akkoriban képzett példány, magány s hasonló szavak
mintájára igazítva. Legelső példái is ‘abszolútum’ jelentést
mutatnak, s csak később nyerte el a fenti jelentéseket. Lásd még
által, át, átalag, átall, átlag, átló, egyáltalában.
átall – ‘restell, szégyell ‹megtenni valamit; főképp tagadó
mondatban›’: ‘‹régebben› vonakodik’.
Bizonytalan eredetű, talán az által határozószó származéka -l
igeképzővel. Jelentésfejlődésének egyik tanúja a népnyelvi elátal
(‘elállja az útját, meggátol’) ige lehet. A fejlődés feltehető
állomásai: ‘akadályoz egy cselekvést’  ‘vonakodik azt megtenni’
 ‘rest megtenni’  ‘restelli’. Lásd még megátalkodik, át, átalag,
átalány, átlag, átló, egyáltalában.
atamán – ‘a doni kozákok választott vezetője’.
A török odaman (‘táborparancsnok’) szóból ered.
atavizmus – ‘visszaütés, távolabbi ősök vonásainak megjelenése
élőlényeken az átöröklés során’. – atavisztikus: ‘az ősökre
visszaütő’; ‘elavult, ósdi’.
A latin atavus (‘szépapa, előd, ős’) származékai, nemzetközi
a achát
szavak.
ateista – ‘istentagadó’. – ateizmus: ‘istentagadás, az a felfogás, hogy
a világ megértéséhez nincs szükség természetfölötti lény
feltételezésére’.
Görög eredetű nemzetközi szócsalád az a- tagadó előtag és a
theosz (‘isten’) elemekből; az athéisme francia alkotás. Lásd még
teokrácia, teológia.
atilla – ‘zsinórozott 19. századi magyaros kabát, mente’.
Attila hun király nevéből, egy atilla-mente szókapcsolatból; régies
szó.
átkoz – ‘keserű gyűlölettel szidalmaz’; megátkoz: ‘‹Istentől, felsőbb
hatalmaktól, sorstól› rosszat kíván valaki számára’. Származékai
még: átok, átkos, átkozott, átkozódik; elátkoz, kiátkoz.
Az áld ige származéka -koz gyakorító képzővel; az l kiesett, a d
zöngétlenné hasonult; az átok szó elvonás az ~ igéből mint annak
vélt tőalakja (pl. a méreg–mérgez analógiájára). A két ellentétes
értelmű szó közös eredetére van példa a rokon nyelvekben, de a
latinban is: a sacer egyként jelentett szentet és átkozottat. Ennek
vallástörténeti magyarázata, hogy az istenségnek szánt tárgy, állat
vagy személy egyrészt ‘szent’ lesz, mert már az istenségé,
másrészt pedig tabu az emberek számára, azaz eltulajdonítása
vagy akár csak érintése is szerencsétlenséget, halált okozhat az
istenség haragja folytán. Lásd még áldoz.
átlag – ‘középérték’. Származékai: átlagol, átlagos(an).
Nyelvújítási szó az át határozószóból, azzal a -lag névszóképzővel,
amely megtalálható egyebek közt a pamlag, tömkeleg szavakban.
Első jelentése ‘átló, átmérő’ volt, de hamarosan mai értelmében
lett általánossá. Mindkét jelentés mögött a német Durchmesser
(‘átmérő’), ill. Durchschnitt (‘átlag’) ill. ezek durch (‘át’) eleme áll
ihlető példaként. Lásd még át, átalag, átalány, átall, átló,
egyáltalán.
atlasz1 – ‘mintás szövésű selyem kelme; ilyenből készült ruha’.
Nemzetközi szó az arab atlasz (‘simára törölt’) nyomán; ez a
talasza (‘simít’) ige származéka.
atlasz2 – ‘földrajzi térképfüzet’: iskolai atlasz.
Az ógörög hitregék titánjáról, Atlaszról, aki gyakran szerepelt
térképfüzetek címlapján, vállán hordozva a földgolyót. (Atlasz
valójában az eget tartotta a vállán az ókori elképzelés szerint!)
Lásd még atlasz3.
atlasz3 – ‘izmos férfialakot ábrázoló szobor oszlop vagy falpillér
szerepében’.
Az ógörög hitregék titánjáról, Atlaszról, aki az eget hordozta vállán.
Lásd még atlasz2.
atlétika – ‘futásokból, ugrásokból és dobásokból álló sportok
összefoglaló neve’. – atléta: ‘atlétikát űző sportoló’. – atletikus:
‘erős, sportos’. – atletizál ‘atlétikát űz’.
Latin formákon át elterjedt nemzetközi szócsalád: athletica ars
(‘küzdő mesterség’), athleta (‘küzdő, versenyző’). Forrásuk a görög
athlétész (‘küzdő, versenyző’); ennek töve az athleó (‘küzd’) ige és
az athlón (‘küzdelem’). Az atletizál a német athletisieren
magyarítása latinos végződéssel.
átló – ‘négyszög vagy sokszög két nem szomszédos csúcsát
összekötő egyenes’.
Nyelvújítási szóalkotás, eleinte általló, átalló alakban, tehát az által
határozószóból képzett általl (‘átmegy, keresztülfekszik’)
főnevesült melléknévi igeneve. A rövidebb ~ alakot Bolyai Farkas
matematikus honosította meg. Lásd még át, átalag, átalány, átall,
átlag, egyáltalában.
atmoszféra – ‘a Föld légköre’; ‘a légnyomás régebbi
mértékegysége’; ‘hangulat egy adott helyen vagy társaságban’.
Latin szóalkotás (atmosphaera) a görög atmosz (‘pára, gőz’) és
szphaira (‘gömb’) elemekből. A 17. században jött létre a korábbi
elképzelések jegyében, hogy ti. az égitestek párát lehelnek ki, s ez
gömbhéjszerűen veszi körül őket.
átok – lásd átkoz
atom – ‘az anyagot alkotó elemek legkisebb része’: atomhéj,
atommag, atomszerkezet. – atomizál: ‘elemeire bont, szétszór’;
‘elszigetel, egyedeire bont’: atomizált társadalom.
A görög atomosz (‘elvágatlan, oszthatatlan’) szóból: az a- tagadó
előtag és a temnó (‘vág’) elemek alapján. A rengeteg atom- előtagú
magyar összetétel az atommaghasítás technikájával kapcsolatos,
és a nemzetközi nukleáris melléknevet helyettesíti: atombomba,
atomenergia, atommáglya, atomerőmű, atomtengeralattjáró stb.
Lásd még anatómia, tomográf.
atonális – ‘hangnem nélküli ‹zene›’. – atonalitás:
‘hangnemnélküliség, olyan zene, amelyben minden hang és
félhang szabadon előfordulhat’.
A latin tonus (‘hang, hangnem’) tonalis (‘hangnemi’) származékából
görög a- tagadó előtaggal. Maga a tőszó is görög eredetű: tonosz
tkp. ‘megfeszített dolog’ (teinó a.m. ‘feszít’), ebből ‘húr, hang,
hangzat’. Lásd még tonik, tónus.
atrocitás – ‘erőszakos cselekmény, kegyetlenkedés’.
Nemzetközi szó a latin atrox, atrocis (‘szörnyű, vad, kegyetlen’)
alapján.
atrófia – ‘sorvadás’.
- 20 - oldal
Görög orvosi szakszó (atróphia) az ellentétet jelölő a- előtagból és a
trophé (‘táplálék’) szóból, amely a trephó (‘táplál’) származéka.
atropin – ‘görcsoldó hatású alkaloida’.
Latinul atropinum, a görög Atroposz (‘megkerülhetetlen’) név
alapján (a- tagadó előtag és trepó ‘fordul, kerül’). Atroposz a három
moira (a sorsistennők) legidősebbike volt, aki az ókori görögök hite
szerint ollójával elvágta az emberek élete fonalát; az ~
alapanyagai, a nadragulya és a beléndek nedve ugyanis töményen
halálos mérgek. Lásd még belladonna, trópus.
attacca – ‘közbülső szünet nélkül játszandó ‹az új tétel az előző
után›’.
Olasz zenei utasítás, az attaccare (‘hozzákapcsol’) ige felszólító
módja; ennek eredetére nézve lásd attak. Lásd még staccato.
attak – ‘roham, támadás’: huszárattak; ‘‹orvosi értelemben› roham’:
szívattak (=infarktus).
Francia eredetű (attaque) régies katonai ill. orvosi műszó; forrása
az olasz attaccare (‘hozzácsatol, ti. magát a harchoz; nekiront;
megtámad’) ige. Ez a latin ad- (‘hozzá’) és egy germán tack (‘szög’)
elemekből épült fel. Lásd még attasé, staccato.
attasé – ‘megszabott ügykörű követségi tisztviselő’: katonai attasé,
kereskedelmi attasé, sajtóattasé, kultúrattasé.
Francia szó (attaché), a.m. ‘hozzákapcsolt, odatartozó (személy)’.
Eredetéről lásd attak.
attentát – ‘(politikai) merénylet’.
Német kölcsönszavunk; mintájának forrása a latin attentatum az
attentare, attentatus (‘megkísérel’) igéből; ez gyakorító formája az
attendere, tkp. ad-tendere igének, amelynek elemei ad- (‘hozzá’)
és tendere (‘igyekszik’). Elavult szó.
attesztál – ‘tanúsít, igazol’.
Latin szó (attestari) az ad- (‘hozzá’) és testis (‘tanú’) elemekből.
Régies szó.
attitűd – ‘viselkedés, modor mint valamely lelkület megnyilvánulási
formája’; ‘álláspont, állásfoglalás’.
A franciából (attitude) elterjedt nemzetközi szó, forrása az olasz
attitudine (tkp. ‘hajlam, képesség’), amely azt is jelenti: ‘szobor
testtartása’. A latin gyökér: aptitudo (‘alkalmasság’); aptus
(‘illesztett; megfelelő’).
attrakció – ‘vonzás, vonzerő’; ‘nagy közönséget vonzó, sikeres
műsorszám.’ – attraktív: ‘vonzó, megnyerő, csinos’.
A latin attrahere, attractum, tkp. ad-trahere (‘vonz’) ige
származékai az ad- (‘hozzá’) és trahere (‘húz’) elemekből. Az ~
második jelentése az angol attraction nyomán terjedt el; a magyar
szóvég visszalatinosítás eredménye.
attribútum – ‘lényegi jegy’; ‘istenek, hősök, szentek
megkülönböztető jegyei, jelvényei a képzőművészeti
ábrázolásban’: Zeusznak a villám, Szent Péternek a kulcsok,
Justitiának a mérleg az ~a.
Latin szó az attribuere, tkp. ad-tribuere (‘tulajdonít’) igéből: ad-
(‘hozzá’) és tribuere (‘ad, oszt, ajándékoz’), tehát jelentése: ‘az
illetőnek tulajdonított dolog.’
atya – ‘apa’; ‘az Atyaisten’; ‘pap vagy szerzetes megszólítása’
Származékai: atyai, atyáskodik, atyus, atyuska, atyó.
Akárcsak az apa és anya esetében, gondolhatunk gyermeknyelvi
eredetre, illetve arra, hogy a finnugor rokonnyelvi megfelelők is
párhuzamos gyermeknyelvi alakulatok: votják ataj, cseremisz atja,
finn ätti, mordvin atje (‘nagyapa’), mivel más nyelvcsaládoknál is
találni hasonló szavakat: görög, gót atta, albán at.
atyafi – ‘fivér, testvér’; ‘rokon’; régebben leereszkedő megszólítás,
főleg parasztemberé.
Az atyámfia, atyjafia stb. jelölt birtokos jelzős összetételekből
önállósult.
audiencia – ‘kihallgatás, fogadás magas rangú személynél’: pápai
audiencia.
Latin szó (audientia) az audire (‘hall, meghallgat’) igéből. Lásd még
audiovizuális, auditál, auditor, auditórium.
audiovizuális – ‘a hallással és látással kapcsolatos’: audiovizuális
eszközök, készülékek, módszerek.
A modern hírközlési technika szakszava; latin alapú mesterséges
szóösszetétel az audire (‘hall’) és videre, visum (‘lát’) elemekből.
Lásd még audiencia, auditál, auditor, auditórium.
auditál – ‘könyvvizsgálatot végez ‹bank, cég üzletmenetéről›’.
Az angol audit (‘kivizsgál’) igéből; ennek forrása a latin auditus
(‘meghallgatás’) az audire, auditum (‘hall’) igéből. Lásd még
audiencia, audiovizuális, auditor, auditórium.
auditor – ‘hadbíró’.
A régi jogi nyelv szava, tkp. ‘kihallgató’ a latin audire, auditum
(‘hall’) igéből. Lásd még audiencia, audiovizuális, auditál,
auditórium.
auditórium – ‘előadóterem ‹főleg egyetemen›’.
A latin audire, auditum (‘hall, meghallgat’) ige származéka. Lásd
még audiencia, audiovizuális, auditál, auditor.
aufklérista – ‘a felvilágosodás híve’.
A német Aufklärung (‘felvilágosodás’) nyomán, az auf- (‘fel’) és klar
(‘világos, tiszta’) elemekből; utóbbi a latin clarus (’tiszta’)
származéka; nálunk főleg a 18. század végén, a császárilag (II.
a achát
József által) is támogatott felvilágosodás híveire használták.
auflág – ‘példányszám’.
Régi német nyomdászati szakszó (Auflage) az auflegen (‘fölfektet,
‹könyvet bizonyos példányszámban› kiad’) igéből: auf- (‘fel’), legen
(‘helyez, fektet’).
augur – ‘ókori római jóspap’.
A szó au- eleme az avis (‘madár’) av- tövét rejti. Lásd még
auspicium, malőr.
augusztus – ‘a nyolcadik hónap’.
Latin eredetű: az Augustus mensis (‘augusztus hónap’) önállósult
első tagja. Az augustus ‘magasztos, felséges, szent’ jelentésű, töve
az augere (‘növel, gyarapít’) ige. Ezt a jelzőt, amely korábban csak
az isteneknek járt ki, Octavianus Caesar imperátorra ruházták (Kr.e.
27), és utóbb ő adta ezt a nevet az akkor még Sextilis, azaz
‘hatodik’ hónapnak (az év ugyanis korábban márciussal kezdődött),
amely születésének hónapja volt.
aukció – ‘árverés, főleg műtárgyaké, könyveké’.
Latin szó (auctio) az augere (‘növel, emel’) igéből. Lásd még
auktor.
auktor – ‘tekintélyes (főleg ókori) szerző’. – auktoritás: ‘tekintély,
meghatalmazás’.
A latin auctor az augere (‘növel’) ige származéka, az ~ tehát az
irodalmi művek összességét gyarapította. Az általa kivívott írói
tekintély, az auctoritas utóbb tágabb értelmet nyert. Lásd még
autorizál, aukció, oktrojál.
aula – ‘egyetemi díszterem’; ‘‹korábban› az uralkodó udvara’. –
aulikus: ‘udvarhű’; ‘az uralkodói udvarhoz kapcsolódó’.
Latin szó, a római ház oszlopos belső tornáccal körülvett központi
udvara; forrása a görög aulé (‘tornác’).
aureola – ‘dicsfény, glória ‹szentek feje körül művészeti
ábrázolásban›’.
Latin szó, az aurea (‘aranyból való’) kicsinyített formája az aurum
(‘arany szóból’); az ~kat a képeken arannyal festették be.
auspicium – ‘madárjóslás az ókori Rómában’; ‘(kedvező) jósjel’.
Eredetileg avispicium, a latin avis (‘madár’) és specere (‘néz,
figyel’) elemekből. Lásd még augur.
auszkultáció – ‘belső szervek működésének megfigyelése
hallgatózással’.
Orvosi szakszó a latin auscultare, auscultatum (‘hallgatózik’) igéből.
ausztrál – ‘Ausztráliával kapcsolatos’; ‘ennek az országnak a
polgára’.
Az állam, illetve a földrész neve a latin Terra Australis (‘déli föld’)
kifejezés utótagjából alakult; Austro a déli szelet megszemélyesítő
istenség neve volt a római mitológiában.
autarkia – ‘önellátás, egy állam elzárkózása a gazdasági
külkapcsolatoktól’.
Nemzetközi szó a görög autosz (‘önmaga’) és arkhé (‘igazgatás’)
elemekből. Lásd még autentikus, autizmus, auto-, autochton,
autodafé, autodidakta, autogejzer, autogén, autogiró, autogram,
autokrácia, automata, automobil, autonómia, autopszia, autoszifon,
autosztráda, autoszuggesztió, efendi.
autentikus – ‘megbízható, hitelt érdemlő’: autentikus forrásból;
‘illetékes’.
Görög szó (authentikosz) az autosz (‘önmaga’) és hentész (‘kézzel
működő’) elemekből, tehát ‘saját kezű’. Lásd még autarkia, efendi.
autizmus – ‘magábazárkózás: lelki rendellenesség, amely
lehetetlenné teszi a másokkal való kapcsolatteremtést’. – autista:
‘autizmusban szenvedő (személy)’.
Orvosi szakszó a görög autosz (‘önmaga’) névmásból, a görög
-iszmosz és -isztész képzők latinos formáival. Lásd még autarkia.
auto- – ‹idegen szavak előtagjaként› ‘ön-, maga-’.
A görög autosz (‘önmaga’) visszaható névmásból. Lásd még
autarkia.
autóbusz – ‘géperejű társas bérkocsi’.
A franciában keletkezett nemzetközi szó (autobus) az automobil és
az omnibusz francia megfelelőinek (automobile, omnibus)
összevonása útján. Lásd még busz.
autochton – ‘őshonos, ősi, bennszülött, helyben keletkezett’.
Tudományos szakszó a görög autosz (‘önmaga, ugyanaz’) és
khthonosz (‘föld’) elemekből. Lásd még autarkia.
autodafé – ‘halálra ítélt eretnekek nyilvános megégetése
ünnepélyes egyházi szertartás keretében a 16-17. századi
Spanyolországban és Portugáliában’.
Portugál kifejezés: auto da fe (‘a hit aktusa’; ‘szent színjáték’). Az
auto latin előzménye az actus (az agere igéből), a fe szóé a fides
(‘hit’). Lásd még aktus, fidélis.
autodidakta – ‘önművelő, önképző ember’.
Görög szó latin változatából (autodidacta); a görög elemek autosz
(‘önmaga’) és didaktész (‘oktató’); ennek eredetéről lásd didaktika.
Lásd még autarkia.
autogejzer – ‘gázzal működő, folyamatosan melegvizet adó
háztartási készülék’.
Ipari márkanév a görög auto- (itt az automatára utal) elemből és az
izlandi eredetű gejzír (‘felszökő melegforrás’) szóból. Lásd még
autarkia.
- 21 - oldal
autogén – ‘olyan hegesztés jelzője, ahol a két fém szúrólángtól
megolvadva, idegen kötőanyag nélkül forr össze’.
Az ~ a görög autosz (‘önmaga, saját’) és a genea (‘nem, faj’)
elemekből áll, tehát ‘saját fajtájú’ az értelme. Lásd még autarkia.
autogiró – ‘a helikopterhez hasonló csavarszárnyas repülőgép,
amelyet külön légcsavar hajt előre’.
Műszaki szakszó a görög autosz (‘önmaga’) és gürosz (‘forgás’)
elemekből. Lásd még autarkia.
autogram – régebben autogramm, ‘saját kezű aláírás’. – autográf:
‘kézirat a szerző hiteles kézírásával’.
A nemzetközi használatban az autográf megfelelői (angol
autograph, francia autographe, olasz autografo) jelentik a sajátkezű
aláírást. Az autogram(m) alak a németben fejlődött ki a korábbi
Autograph helyett az Epigramm, Telegramm s hasonló szavak
mintájára, tehát nyelvünkben is német jövevény. A szópár elemei
görög eredetűek: autosz (‘önmaga’), graphó (‘ír’) és gramma
(‘írás’). Lásd még autarkia.
autokrácia – ‘önkényuralmi rendszer’. – autokrata: ‘önkényúr’.
Nemzetközi szócsalád a görög autosz (‘önmaga’) és kratosz (‘erő,
hatalom’) elemekből az arisztokrácia s hasonló szavak mintájára.
Lásd még autarkia.
automata – ‘önműködő (készülék)’. Főnév is, melléknév is:
telefonautomata; automata telefonközpont; ‘pénzbedobásra árút
kiadó készülék’: kávéautomata, cigarettaautomata. – automatikus:
‘önműködő’. – automatizmus: ‘önműködő rendszer, jelleg’. –
automatizál: ‘önműködővé tesz, automatákkal szerel fel’.
Az ~ a görög automatosz (‘önmozgó’) melléknév többes semleges
alakja; az automatizál a német automatisieren latinosított végű
változata. Lásd még autarkia.
automobil – ‘gépkocsi’; mai, rövidült formában autó.
Mesterséges nemzetközi szó a francia automobile nyomán, a görög
auto- (‘maga’) és a latin mobilis (‘mozgékony, mozgó’) elemekből,
tehát ‘magától mozgó’ (autosz, ‘maga’ és movere, ‘mozog’).
Autóvá a francia nyelvben rövidült. Lásd még autarkia.
autonómia – ‘önrendelkezés, önállóság, függetlenség’: a palesztín
autonómia; egyetemi autonómia (‘egyetemek, kollégiumok
kiváltsága, hogy belső ügyeikben függetlenek az adott város
hatóságaitól’). – autonóm: ‘önálló, önrendelkezéssel bíró’: autonóm
tartomány, autonóm (független) személyiség.
Nemzetközi szócsalád a görög autosz (‘önmaga’) és nomosz
(‘törvény’) elemekből. Lásd még autarkia.
autopszia – ‘halottkémlés, a holttest megvizsgálása a halál okának
megállapítására’.
Orvosi szakszó a görög autosz (‘maga, saját’) és opszisz (‘látás’)
elemekből, tehát ‘saját szemmel való megfigyelés’. Lásd még
autarkia.
autorizál – ‘felhatalmaz, feljogosít’.
A német autorisieren igéből, latinosított szóvéggel; ez a francia
autoriser-ből való, amely a latin auctoritasra (‘tekintély’) megy
vissza: lásd auktor.
autoszifon – ‘házi szódavízkészítésre való palack’.
Ipari márkanév a görög auto- (‘önmaga’; itt utalás az automatára)
és a szifon (görög sziphón), azaz ‘hajlított cső’ elemekből. Lásd
még autarkia.
autósztráda – ‘autópálya’.
Az olasz autostrada (‘autóút’) nyomán; a strada a latin via strata
(‘leterített út’) önállósult második tagjából alakult ki a sternere,
stratum (‘leszór, leterít’) ige nyomán.
autoszuggesztió – ‘önszuggesztió’.
Orvosi szakszó a görög autosz (‘önmaga’) és a latin szuggesztió
elemekből. Lásd még autarkia.
avagy – lásd vagy1
avantgárda – a régi katonai nyelvben ‘előőrs’.
A francia avantgarde, azaz ‘előcsapat’ (avant ‘elöl’ és garde
‘gárda’) a németen keresztül jutott nyelvünkbe. Lásd még
avantgardizmus.
avantgardizmus – ‘a hagyományos formákat és ábrázolási
módszereket elvető művészeti mozgalmak és törekvések a 20.
század első három évtizedében’; e közös elnevezés alá tartozik a
futurizmus, kubizmus, dadaizmus, konstruktívizmus, szürrealizmus
stb.
A francia avantgarde (‘előörs’) szóból, lásd avantgárda.
avanzsál – ‘előlép, magasabb rangot vagy beosztást kap’.
A németből kölcsönzött, latinosított végű, ám francia eredetű szó:
avancer a.m. ‘előrehalad’ az avant (‘elöl’) szóból.
avar1 – ‘lehullott száraz lomb’
Annak az av- tőnek a származéka, amely az avul, avas2, ó
szavakban található; az -r deverbális névszóképző, vagy ún.
árnyalatképző, mint pl. a tompor szóban. Legkorábbi jelentése
‘száraz fű’, illetve ‘száraz fűvel borított mező’ volt, és idővel a
tájnyelvekbe szorult vissza; ma ismert értelmében a nyelvújítás
hozta divatba.
avar2 – ‘egy nép neve, amely a népvándorlás korában a Kárpát-
medencében alapított rövid életű birodalmat.’
A latin avari talán egy ótörök abar (‘engedetlen, lázongó’) név
a achát
származékaként lett nemzetközi szóvá.
avas1 – ‘tiltott, bekerített erdő, vadaskert’, pl. a miskolci Avas domb;
‘korhadó, pusztuló erdő, nádas’: Messze az avasba esik a vadállat, /
Nagy darab helyütt letördeli a nádat… (Arany).
Lehet, hogy a második jelentés az ősibb, s így az ~ és az avas 2
azonos szó, tehát elöregedett erdőre utal a név. Más magyarázat
szerint az óv (vagyis ‘őriz’) származékával van dolgunk, tehát a
védett, tiltott jelleg az elsődleges az elnevezésben.
avas2 – ‘állástól megromlott, kellemetlen szagú ‹étel, főleg zsír,
zsiradék›’.
Az agg, avul, ó szavakban rejlő av- tőből lett deverbális -s mellék-
névképzővel; régebben volt ‘régi, elavult’ jelentése is. Lásd még
avas1.
avat – ‘kendert, lent áztatással tömörít; új textilneműt folyadékba
áztat’; ‘valamely tisztségbe ünnepélyesen beiktat’: pappá,
püspökké avat; ‘‹be- igekötővel› valamely titok, keveseknek való
tudás részesévé tesz’; ‘‹fel- igekötővel› rendeltetésének
ünnepélyesen átad’: felavatja az új stadiont. Származékai: avatás;
avatott, avatatlan (‘be nem avatott’), beavatkozik (‘közbelép’),
beleavatkozik (‘illetéktelenül kezd foglalkozni valamivel’); lásd még
árt2.
Az avik1 ige műveltető képzős alakja, tehát alapjelentése
‘behatolását elősegíti’: vízét a rostokba, személyét tisztségbe vagy
titokba vagy mesterségbe, elkészült alkotásét a használatba.
avatára – ‘valamelyik hindu istenség (főleg Visnu) földi
megtestesülése ember vagy állat alakjában’.
Szanszkrit vallástörténeti fogalom, a. m. ‘alászállás’.
áve – ‘Üdvözlégy, katolikus Mária-imádság’.
Az ima latin szövegének (Ave Maria, azaz ‘üdvözlégy, Mária’)
kezdőszava; latin köszönés, az avere (‘valaminek megörül’)
felszólító módú alakja.
averbó – ‘az ige szótári formája, az a néhány (többnyire 3-4) alak,
amelyből az ige összes többi alakját képezni lehet’, pl. latin amo,
amare, amavi, amatum (‘szeret’), angol go, went, gone (‘megy’),
magyar eszik, evett, egyék, enne.
Nyelvtani szakszó a latin a verbo (‘az igéből’) kifejezés alapján.
averzió – ‘irtózás, undor, idegenkedés’.
Latin szó (aversio), tkp. ‘elfordulás’ az a- (ab-), azaz ‘el-’ és vertere,
versus (‘fordul’) elemekből.
aviatika – ‘a mesterséges szerkezetekkel való repülés tudománya és
gyakorlata’. – aviatikus: ‘repülő, repülőgéptervező vagy -szerelő’.
Nemzetközi szócsalád a latin avis (‘madár’) nyomán; mindkét szó
leginkább a repülés hőskorában volt használatos.
avik1 – ‘behatol, beivódik’: Halljuk, hogy a nemességet, szépséget…
magasztalják szüleink, ezért belénk avik ezeknek becsülése és
kívánása (Pázmány).
Ősi örökség az uráli korból; a rokonnyelvi megfelelők (pl. vogul to,
mordvin sovams) általában ‘bemegy’ jelentésűek. Elavult szó, csak
avat származéka eleven. Lásd még olt1.
avik2 – lásd avul
avitaminózis – ‘vitaminhiány’.
Mesterséges orvosi szakszó a latin vitaminból a görög a- tagadó
előtaggal és a betegségre utaló -ózis képzővel.
aviticitás – ‘ősiség, a magyar hűbéri birtok öröklését szabályzó régi
szokásjog’.
Történelmi szakszó a latin aviticus (‘nagyatyai, ősi, öröklött’)
szóból, töve az avus (‘nagyapa, ős’).
avizál – ‘értesít, tudósít, figyelmeztet’.
A német avisierenből latinosított végződéssel, ez pedig a francia
aviser-ből, melyben a latin visus (‘látvány, nézet, vélemény’), a
videre, visum (‘lát’) származéka rejlik.
avokádó – ‘Közép-Amerikából származó forró égövi, körte alakú
gyümölcs’.
Nemzetközi szó avogado alakban, amely népetimológiai jellegű
spanyol szó az azonos ejtésű abogado (‘ügyvéd’) mintájára.
Valójában aguacate [agvakate], és a mexikói nahuatl (azték)
nyelvből való, a jelentése ‘here’.
ávós – ‘államvédelmi karhatalmista ‹1949-1956 között›’.
Az Államvédelmi Osztály ÁVO rövidítéséből.
avul – ‘megöregszik, idejétmúlttá válik’: Származékai: avatag, avítt
(‘elavult, ócska’).
Egy ősi finnugor eredetű ag- tő szabályos származéka az ó
melléknévvel együtt: lásd agg. Eredetibb formája avik volt, ez már
elavult.
axióma – ‘alapigazság, olyan tudományos alaptétel, amely nem
szorul bizonyításra’, pl. Eukleidész mértani axiómái.
Görög szó, tkp. ‘érték, értékelés’ az axiosz (‘valamennyit érő’)
melléknévből; tudományos ‘feltevés’ értelme már az ókorban
kialakult.
axonometria – ‘egy tárgy leképezése három, egymással
derékszöget bezáró síkra való vetítéssel’.
Mértani szakszó a görög axón (‘tengely’) és metron (‘mérték’)
elemekből, a három vetületet ugyanis egy függőleges és két
vízszintes tengely választja el egymástól.
az – egyfelől távolra mutató névmás: ki nopun emdül oz gyimilcstül…
- 22 - oldal
(Halotti Beszéd, 1195). Ragos főnév előtt maga is jelet és ragot
vesz fel, és határozott névelő áll utána: attól a gyümölcstől,
azokban az időkben. Nyomatékosító képzővel bővült alakja: azon
(pl. azon emberek, akik…). A hasonló szerepű am- előtaggal amaz
formát ölt, s így még távolabbra mutat: ez, az és amaz. Vonatkozó
névmások előtagja is lehet: aki, amely, ahol, amikor; ezek a korábbi
az ki, az mely stb. alakokból vonódtak össze. – Másfelől az ~
határozott névelő. Ez a szerepe a 15. század elejére fejlődött ki;
példa a Jókai-kódexből (1450 körül): Mer vala az gyülekezésben
néminemő prédikáló fráter… Mássalhangzós kezdetű szavak előtt z
elemét fokozatosan elvesztette; helyesírásunkban sokáig hiányjel
állt a helyén: a’ haza és a’ szabadság. Teljes eltűnése előtt hosszú
ideig még éreztette hatását, a rá következő mássalhangzó ugyanis
meghosszabbodott. E tény ismerete nélkül romantikus költőink
időmértékes verssorait olykor sántának érezzük. Pl. Kölcsey Huszt-
jának utolsó félsora csak így olvasva adja ki a pontos „tá-titi tá-titi
tá” ritmust: s a’ (h)haza fényre derül; a magyaros verselésben
olykor a rímhelyzet követeli az ilyen olvasatot:…kit éji szállásra
prüszkölve visz a’ (l)ló… / Háta mögött farkas, feje fölött holló.
(Petőfi)
Ősi finnugor, sőt tágabban uráli örökségünk az ~ban szereplő
mélyhangú magánhangzó. Eredetileg nyelvünkben is o vagy akár u
lehetett, erre vallanak mutatószó-rokonai: ott, oda, úgy. A z elem
külön névmásképző. Lásd még ám, ez.
azalea – ‘rododendron-féle virágos növény’.
Neve a görög adzaleosz (‘száraz’) melléknév nőnemű alakja, talán
mert a növény nem kedveli a túl sok nedvességet.
azbeszt – ‘éghetetlen ásványi szálas anyag; ebből szőtt tűzálló
szövet’.
A latin asbestusból; ez valójában görög szó (aszbesztosz), igazi
jelentése ‘olthatatlan’, az a- tagadó előképző és a szbennümi
(‘elolt’) elemekből. Mai használata annak tulajdonítható, hogy az
‘olthatatlan’ helyett ‘eléghetetlent’ értettek.
ázik – ‘nedvessé lesz; folyadékban áll’. Származékai: áztat; ázalék
(‹eredetileg› ‘leves, főzelék’, ‹ma› ‘állott vízben elszaporodó
egysejtű ‹állatok›’); ázalag (‘ázalékállat’).
Finnugor eredetű szó: vogul tot-, osztják jolta, zürjén sözny
(‘nedves’).
azilum – ‘menedék, menedékjog (pl. szentélyé)’ ; ‘menedékhely’.
Latin szó (asylum), amely a görög aszülonból, az aszülosz
(‘biztonságos’) semleges alakjából való. Ennek két eleme a tagadó
a- előtag és a szülaó (‘megragad, kifoszt’) ige.
azon – lásd az
azonban – ‘de’.
Az az mutató névmás nyomatékos azon alakjának ragos formája;
eredeti jelentése időhatározói: ‘azalatt’. A de… azonban
kapcsolatból értődött bele idővel a ‘mégis’ jelentésárnyalat,
mígnem végül önálló ellentétes kötőszó lett; eredetére vall, hogy
többnyire nem a (tag)mondat élén áll.
azonnal – ‘rögtön, késedelem nélkül’
Az az mutató névmás nyomatékos azon alakjának ragos formája,
tehát ‘azzal’; az ‘azzal együtt’  ‘vele egy időben’  ‘rögtön’
jelentésfejlődés útján nyerhette mai értelmét.
azonos – ‘valamivel megegyező’. Származékai: azonosít, azonosság.
Az az mutató névmás nyomatékos azon alakjának képzett formája;
nyelvújítási alkotás.
azót – ‘nitrogéngáz vagy ammóniagáz’.
A nitrogén régi (francia és angol) neve a görög a- tagadó előtagból
és zótikosz (‘éltető’) szóból (zóé a.m. ‘élet’) annak alapján, hogy a
nitrogén nem táplálja az életet és az égést.
azték – ‘Mexikó indián őslakója’.
A spanyol azteco nyomán elterjedt nemzetközi szó a nahua indián
aztecatlból; ennek jelentése talán ‘északi emberek’.
azúr – ‘élénk kék szín; az ég kékje; az ég’.
A középkori latin lapis lazuli (‘lazúrkő, élénk kék színű ásvány’)
második tagja nyomán, a spanyol azul, a francia azur és olasz
azzurro alakokon át terjedt el; ezekben a nyelvekben ugyanis a
szókezdő mássalhangzót határozott névelőnek érezték (mintha
l’azuro volna), s ezért elhagyták. Eredetéről lásd lazúr.
ázsió – ‘érték, becs; banki árfolyam-felár’. Nagy az ázsiója (‘nagyra
értékelik, keresik, kapós’).
Az olasz aggio szóból a francián át terjedt el mint pénzügyi
szakkifejezés. Eredete vitatott, valószínűleg az olasz aggiungere
(‘hozzátesz, hozzáfűz’) igével kapcsolatos, amely az azonos
jelentésű latin adiungere folytatója az ad- (‘hozzá’) és iungere
(‘kapcsol, egyesít’) elemekből. A magyarba a német Agio került a
francia kiejtés szerinti alakban.
azsúr1 – ‘áttört hímzés, kézimunka’.
A francia broderie ŕ jour (‘lyukacsos hímzés’) kifejezésből; a jour szó
itt a ritkább ‘lyuk’ jelentést hordozza. Lásd még azsúr2
azsúr2 – csak az azsúrban van kifejezésben: ‘napra készen áll, nincs
lemaradása, lépést tart’.
A francia ętre ŕ jour (‘nap szerint lenni’) kifejezés nyomán. A jour a
latin diurnus (‘napi’) származéka; töve a dies (‘nap’). Lásd még
zsúr, zsurnaliszta.
a achát

vesz, könnyelműen fog fel ‹veszélyt›.

Francia szó (bagatelle) az olasz bagatella (‘semmiség’) nyomán; ez
B a latin baca (‘bogyó’) kicsinyített származéka. Lásd még bagázsia,
pagát.
bagazia – ‘festett vászon; vászonszoknya’.
bá – ‘báty, bácsi’ megszólításként: Miska bá’, János bá. A bácsi vagy
A szerb-horvát bogoszija származéka nyíltabbá válással, ez pedig
báty rövidült formája, főleg nyelvjárásokban él.
az oszmán-török bogaszi (‘vászon, bélés’) szóból való; lásd még
bab – ‘hüvelyes főzeléknövény’. Babos: ‘kerek fehér pöttyös’, pl.
bakacsin. Elavult szó.
babos kendő.
bagázs – ‘csőcselék’. Civilbagázs: ‘civilek’ ‹régebben, a katonatisztek
Szláv jövevény; szinte az összes szláv nyelvben megvan bob
megvető szóhasználatában›.
alakban, amelyből nyíltabbá válás révén lett ~.
A francia bagage (‘katonapoggyász’) a németben nyerte ‘csőcselék’
báb – ‘játék baba’; ‘bábjáték figurája’: bábszínház, bábjáték; ‘akarat
értelmét, s mi is innen vettük át a szót ebben a formában és
nélküli ember’: bábkormány’; rovarbáb’.
jelentésben.
Gyermeknyelvi szó, a baba és bábu alakváltozata. Legkorábbi
bagázsia – ‘menetelő katona poggyásza’.
jelentése talán ‘kislány’ volt. A ‘rovarbáb’ értelem a latin
A német katonai nyelv Bagage szavából, latinosított szóvéggel;
tudományos név, a pupa révén vonódott rá, amely szintén játék
forrása a francia bagage [bagázs] (‘katonapoggyász’), a középkori
babát jelent eredetileg.
latin baga (‘batyú’) származéka. Lásd még bagatell.
baba – ‘kisgyermek’; ‘játékbábu’; ‘valakinek a szeretője, kedvese’: új
bagett – ‘hosszú, vékony francia kenyér’.
babája van; Szánt a babám (népdal). Származékai: babuska,
Francia szó (baguette), a.m. ‘pálca’, az olasz bachetta átvétele,
babusgat.
amelynek forrása a latin baculus (‘bot, pálca’). Lásd még bacilus.
Gyermeknyelvi eredetű szó, akárcsak a báb és bábu. Más
bagó – ‘pipaszutyok’; ‘rágni való dohány’; ‘‹a bizalmas nyelvben›
nyelveken is: angol baby, francia bébé. A ‘szerető’ értelem
‘cigaretta’: bagózik (‘bagót rág; cigarettázik’); ‘kevéske pénz’:
kedveskedő megszólítás útján alakult ki.
bagóért dolgozik.
bába – ‘szülésznő’; ‘‹régebben› vénasszony, boszorkány’: vasorrú
A ~ a rágásra való pipaszutyok régi, tréfás bagolyhús nevéből,
bába. Származékai: bábaság, bábáskodik (‘valaminek a létrejöttét
ennek bagóhús változatából vált ki. A legutóbbi jelentés a
elősegíti’).
pipaszutyok értéktelenségére utal. A bagoly szó becsmérlő
Szláv jövevényszó, minden szláv nyelvben megvan azonos (baba)
használatára lásd még bagóhit.
alakban, a fenti jelentéskörön túl ‘nagymama, dajka’ értelemben is.
bagóhit – a bagóhiten (‘vadházasságban’) él kifejezésben
babér – ‘örökzöld növény’; ‘babérkoszorú; diadal’: babért arat.
használatos.
Régi, de ismeretlen eredetű szavunk.
A hit elem itt régi ‘eskü’ értelmében áll, és az esküvőre utal; az első
babiloni – ‘az ókori Babilon állammal kapcsolatos’.
tag a bagoly madárnévből rövidült, amely becsmérlő jelentésű
A görög Babylon az ősi sémi Báb-Ilu (‘isten kapuja’) név folytatása.
lehet: bagó, bagolytüdő (‘aszalt gyümölcsből főzött leves’).
babona – ‘tévhit’; ‘bűbájosság’. Származékai: babonás, babonaság.
bagoly – ‘éjjeli ragadozó madár’: éjjeli bagoly (‘éjszaka éber ember’).
Északi szláv, valószínűleg szlovák jövevény: bobona. Első értelme a
Ismeretlen eredetű. A ~ néha becsmérlő kifejezések eleme, lásd
‘tévhit’ volt, ebből eredően ‘babonás hiten alapuló mesterkedés,
bagó, bagóhit.
varázsolás’.
bagzik – ‘párzik ‹állat›; üzekedik’; ‘felfokozott nemi gerjedelemtől
babrál – ‘kotorász, fogdos, piszmog’. Népnyelvi változatok: babirkál,
űzve járkál ‹ember is›’.
babrikál, bibirkél, biberél, bibirtél, birbitél, babrákol, babricsál.
A bak szóból alakult visszaható -zik képzővel (mint pl. porzik), a tő
Hangfestő eredetű szó, valószínű rokonai a bíbelődik és a bibe.
mássalhangzójának zöngésség szerinti hasonulásával.
Hasonló hangzású és jelentésű szavak a szláv nyelvekben is
bágyad – ‘erejét veszti, lankad’. Származékai: bágyaszt, bágyatag.
vannak: szlovák babrať, cseh babrati se stb., de nincs szükség
Bizonytalan eredetű, talán a bámul, báva hangfestő jellegű
feltenni, hogy a mi szavunkat tőlük kölcsönöztük. A ~ igéből elvont
szócsaládjába tartozik. A bágyatag az irodalmi nyelv nem túl régi
babra csak a babramunka (‘piszmogó, aprólékos, nehezen haladó
alkotása.
munka’) összetételben fordul elő.
baj – ‘harc, párviadal’: bajt vív, bajvívó; ‘gond, nehézség’; sok baja
babramunka – lásd babrál
van a fiával; ‘betegség’: szívbaj, tüdőbaj, agybaj. Származékai:
bábu – ‘játékbáb; társasjáték stilizált ember alakú figurája’:
bajos, bajlódik, bajmolódik.
sakkbábu, kuglibábu.
A szerb-horvát boj (‘párviadal’) átvétele, de a legtöbb szláv
A báb származéka kicsinyítő képzővel (mint anya–anyu).
nyelvben megtalálható a szó ‘harc, csata, verés’ értelemben; a biti
bacchanália – [bahhanália] ‘tivornya, dorbézolás’. – bacchánsnők: ‘a
(‘üt, ver’) ige származéka. A második és harmadik jelentés magyar
Dionüszosz ünnepén tobzódó, őrjöngve táncoló nők’.
fejlemény; a ~ itt olyasmi, amivel meg kell küzdeni, illetve ami
Az ókori Rómában a ~ Bacchus mámoristen tiszteletére rendezett
fájdalmat vagy akár halált okoz. Lásd még bajnok, bojnyik, párbaj.
vallási szertartás volt, amely hamar hírhedté vált szabados,
báj – ‘varázslat, mágia’: bűbájos (‘varázstudományú’) ember;
kicsapongó jellegéről. Bacchus egyébként a görög Dionüszosz
‘kellem, kedvesség’. Származékai: bájos, bájol, bájolog.
boristen egyik melléknevének, a Bakkhosznak (‘őrjöngő’) latinos
Ótörök vendégszó: ujgur bag (‘kötelék’), kun bav (‘bilincs’),
átírása.
oszmán-török bag (‘mágikus kötés’). A mágikus praktikáknak egyik
bacilus – ‘pálcaalakú baktériumfajta’.
fontos eleme a „megkötés”, például beszédképtelenség előidézése
Nemzetközi szó a latin bacillus nyomán, ez a baculum (‘pálca’)
(„megoldódik a nyelve”). A második jelentést (‘varázsosan ható
változata más kicsinyítő képzővel. Eredetileg a lépfene pálcika
szépség, kedvesség’) az alapszóban és származékaiban a
alakú kórokozóit nevezték el így; a köznyelvben ma a ~ a
nyelvújítás kora hozta divatba; erre hathatott a francia charme
baktérium szinonimája.
hasonló jelentésfejlődése is. Lásd még bűbáj.
bács – ‘számadó juhász’.
bajadér – ‘indiai táncosnő’.
A román baci [bacs], azaz ‘számadó juhász’ nyomán; ez talán az
Nemzetközi szó a portugál bailadeira (‘táncosnő’) nyomán, a bailar
albán baç (‘sajtkészítő juhász’) átvétele. Az erdélyi nyelvjárások
(‘táncol’) igéből; a mi szavunk a francia bayadčre ejtés szerinti
szava. Lásd még bacsa.
változata. Lásd még balett, balerina, ballada.
bacsa – ‘számadó juhász’.
bajnok – ‘bajvívó; hős harcos’; ‘valamely sportág kiválósága’:
Szlovák jövevényszó; a szlovákba viszont a románból jutott, így
futóbajnok, világbajnok, bajnokcsapat. Származéka: bajnokság.
végső soron azonos eredetű bács szavunkkal.
A szerb-horvát bojnik (‘bajvívó’) átvétele; hasonló szó több szláv
bácsi – ‘nagybátya’; ‘idősebb férfi; ennek megszólítása ‹főleg
nyelvben van, töve a boj (lásd baj). A szláv -nik képző más szláv
gyerekek részéről, névvel vagy anélkül›’.
eredetű szavaink előzményeiben is szerepelt (pl. pohárnok,
A báty, bátya származéka, az -i becéző képző, de a cs elemre nincs
asztalnok, udvarnok), s mint a példák mutatják, a magyarban
teljesen kielégítő magyarázat; talán kicsinyítő képző, amely a
hamarosan -nok lett belőle, majd magas hangrendű -nök párja is
rövidült bá alakhoz járult.
keletkezett, mint színtiszta magyar képzőinknek, s végül más
badar – ‘zagyva, zavaros’. Származéka: badarság.
eredetű szavaink is felvehették: fegyvernök, gondnok, mérnök,
Nyelvújítási elvonás a hadar-badar (‘hadarva beszél’) és a hadari-
ülnök stb. Lásd még bojnyik.
badari (‘hadarós’) ikerszavak második tagjából.
bajonett – ‘szurony, puskacsőre erősíthető szúrófegyver’ (bajonét,
badminton – [bedminton] ‘tollaslabda’.
bajnét, bajnétum alakban is).
Az angliai Badminton városról, ahol először játszották.
Nemzetközi szó a francia baďonette nyomán, amelyben a dél-
bádog – ‘ónozott vaslemez’: bádogedény, bádogtető.
francia Bayonne város neve rejlik, mivel a szuronyt itt gyártották
Ismeretlen eredetű szó; legkorábbi jelentése ‘ón’ volt.
először. Hozzánk a németen át került a régi katonai nyelvbe. A
bagaria – ‘durva bőr’; ‘csizma’.
szurony kiszorította; ma csak a bajonettzár (‘rányomásra és
Az oszmán-török bulgari átvétele esetleg szláv közvetítéssel; a név
elfordításra bekattanó zár’) összetételben él a műszaki nyelvben.
nem a balkáni, hanem a volgai bolgárokra utal, akik híres
bajor – ‘egy délnémet tartomány, a korábbi Bajorország lakója’.
bőrmívesek voltak. A szóvégi a vagy latinosításnak, vagy a bagazia
A német Bayer (‘bajor ember’) nyomán; ez a latin Boii népnévre
analógiás hatásának az eredménye.
megy vissza. Az ily nevű kelta nép (saját nyelvükön ‘félelmesek’)
bagatell – ‘apróság, semmiség, csekélység, potomság’; ‘könnyű
előbb Csehország mai területén telepedett meg (ezért lett a táj
zenei darab’: Beethoven bagatelljei. – bagatellizál: ‘túl könnyen
- 23 - oldal
a achát
latin neve Boihaemum, Bohémia), majd nagyobb részük a későbbi
Bajorországba vándorolt, s magát baernek, baiernek nevezte.
bájt – ‘nyolc bitből álló, egy betűnek vagy számnak megfelelő infor-
mációegység a számítástechnikában’.
Az angol byte kiejtés szerinti átírása; tkp. by eight (‘nyolcasával’).
Lásd még bit.
bajtárs – ‘katonatárs’. Származékai: bajtársi, bajtársias,
bajtársiasság.
Látszólag a baj (régen ‘harc’) és társ összetétele, s a későbbi
szaktárs, kartárs, elvtárs és hasonló szavak ihletője. Valójában a
török eredetű pajtás népetimológiai szellemű „értelmezése” hozta
létre, valószínűleg a 18. században.
bajusz – ‘a felső ajk felett hordott szőrdísz’: bajuszos ember.
Ismeretlen eredetű szó; alakváltozatai bahusz, bajuc, bajsz, bojsz,
bausz stb.
bak – ‘egyes patás állatok (kecske, zerge, őz) hímje’; ‘szekér, kocsi
első ülése’; ‘egyszerű faállvány’: fűrészbak; ‘ilyen alakú tornaszer’:
bakot ugrik; bakot tart (‘térdére támaszkodva hátát tartja, hogy
arról valaki bakot ugorhasson’).
A német Bock korai átvétele; a német szóban már eredetileg
megvolt a szó mindhárom jelentésköre. Lásd még bagzik, baklövés,
boksa, bűnbak.
baka – ‘gyalogos katona’: bakakáplár.
Magyar szóalakulat, talán a bakancsos szó rövidüléséből (lásd
bakancs), a gyalogosok ugyanis csizma helyett ilyen egyszerűbb
lábbelit hordtak. Más magyarázat szerint a ~ a boka szó
alakváltozata, s a marha lábszárbőrét jelenti; végső soron ez a
bakancs szó forrása is.
bakacsin – ‘fekete vászon, gyászszövet’.
Kölcsönszó az olaszból: boccaccino (‘finom lenszövet’), ez az
oszmán-török bogasi (‘béléskelme’) származéka, így a ~ végső
soron azonos eredetű régi bagazia szavunkkal. A gyásszal való
kapcsolata a magyar nyelvben alakult ki, nem tudni, mi okból.
Elavult szó.
bakafántos – ‘akadékoskodó, makrancos’.
Magyar szóalakulat, de első elemének eredete ismeretlen; a
-fántos tag valószínűleg azonos a kacifántos szó megfelelő
elemével.
bakancs – ‘bokáig érő erős lábbeli’.
Valószínűleg a boka származéka denominális -cs képzővel; a
bokacs, bakacs szóalakba később került a szervetlen járulékhang,
mint a bogáncs esetében, vagy mint a bogrács ritkább bográncs
alakváltozatában.
bakarasz – ‘kis arasz, a hüvelykujj és a mutatóujj szétfesszített
hegye közti távolság’.
Az arasz előtt álló bak más szavakban is jelzi a szokásosnál kisebb
méretet: bakszekér (‘ember húzta kétkerekű kordé’), bakmeggy
(‘apró szemű meggy’), bakszakáll (‘moha’).
bakator – ‘magyar szőlőfajta; ennek bora’.
Ismeretlen eredetű, de a 14. század óta adatolt szavunk.
bakcsó – ‘gémfajta madár’.
A madár kvakk-bakk kiáltását utánzó szó a -csó kicsinyítő képzővel.
bakelit – ‘formaldehid műgyanta alapú műanyag’.
Nemzetközi szó a flamand feltaláló, Baekeland [bákeland] nevének
első két szótagjából, az -it anyagnévképzővel (mint pirit, hematit
stb.)
bakfis – ‘süldőlány, kamaszlány’.
Német szó, Backfisch (tkp. ‘sült hal’); a német diáknyelvben először
alsó évfolyamos egyetemistákra alkalmazták, de a 16. század óta
kimutatható mai jelentése.
bakfitty – ‘bukfenc’; ‘semmiség’: az neki bakfitty.
A népi bakfincál, bakfincozik (‘bukfencezik’) alakokból vonódhatott
el. Ezek a bak és a régi fincál, fincároz (‘ugrabugrál’) elemekből
állnak, tehát eredetileg bakkecske ugrándozását jelentették; ezt
erősítik a bukfenc olyan népnyelvi szinonimái is, mint pl. a
kecskebucska. A -fitty utótag talán a fitty, fitying, fityisz
rokonságába tartozik, s innen érthető a fenti második jelentés.
baklövés – ‘durva hiba, felsülés’.
A bakot lő kifejezésből, amely a német einen Bock schiessen
(‘hibázik’, tkp. ‘bakot lő’) pontos fordítása. Ez a régi német
lövészversenyek ama szokásából magyarázható, hogy a (‘gerenda’)
legrosszabb lövő egy bakkecskét kapott vigaszdíjként.
bakó – ‘hóhér’.
Ismeretlen eredetű szó; a nyelvújítás korában a népnyelvből
emelték az irodalmi nyelvbe.
bakog – ‘dadog, hebeg’.
Hangutánzó eredetű nyelvjárási szó. Lásd még ákom-bákom,
makog.
baksis – ‘borravaló’.
Az oszmán-török bahşişból, amely egy azonos hangzású és értelmű
perzsa szóra megy vissza.
baktat – ‘lassan jár’.
Hangfestő eredetű igetőből, amely talán a bukik változata, és pl. a
battyog igében is benne rejlik; az eredeti jelentés ‘bukdácsolva
halad’ lehetett. Az eredetileg műveltető -tat képző jó néhány
- 24 - oldal
mozgást jelentő szóban szerepel inkább gyakorító jelleggel:
csörtet, léptet, törtet, vágtat.
bakter – ‘‹régen› éjjeli őr ‹városban›’; ‘vasúti pályaőr’.
A német tájnyelvi (bajor-osztrák) wachter (‘őr, csősz’) származéka;
ez a Wache (‘őrség’) szóból jön, töve a wach (‘éber’) melléknév. A
szókezdő v a régi német vendégszavaknál gyakran alakul b-vé, lásd
berdó, billikom, bognár.
baktérium – ‘mikroszkopikus kórokozó’. – bakteriológia: ‘a
kórokozókkal foglalkozó tudományág’.
Orvostudományi szakszó a latin bacterium alapján; ennek forrása a
görög baktérion (‘pálcika’), a baktéria (‘bot’) kicsinyített alakja.
Lásd még bacilus.
bal – ‘a szív oldalán fekvő’; ‘rossz, helytelen, gonosz’: balul üt ki,
balsors, balhit, balszerencse; ‘‹főnévként› bal oldal, bal kéz’:
valakinek a balján megy, a balját nyújtja neki.
Bizonyára ősi szavunk, talán a finnugor korból, de az egyetlen
feltehető rokonnyelvi példa (votják paljan) körül is sok a
bizonytalanság. A ‘bal’ és a ‘rossz’ közötti értelmi kapcsolat a
legtöbb nyelvben éppoly természetes, mint az ellenkező oldal
kapcsolata a ‘jó, helyes’ fogalmával; ennek okairól lásd jobb. Lásd
még balkörmű, baloldal.
bál – ‘táncmulatság’.
Nemzetközi szó a középkori latin ballare (‘táncol’) ige nyomán;
ennek forrása talán a görög ballidzó (‘táncol’) szó. A mi szavunk
vagy közvetlenül a francia bal, vagy a belőle való német Ball
származéka. Lásd még balett.
bála – ‘köteg’: gyapjúbála, bálázó.
A régi német balle (mai Ballen), azaz ‘köteg, göngyöleg’ átvétele
latinosított végződéssel.
balalajka – ‘pengetős hangszer háromszög alakú hangdobozzal’.
Orosz szó.
balanszíroz – ‘egyensúlyoz’.
A francia balancer németes formájának (balancieren) átvétele a
szóvég magyarosításával. A francia balance (‘mérleg’) a latin
bilanx, bilancis (‘mérleg’) származéka a bi- (‘kettős’) és lanx (‘tál,
serpenyő’) elemekből.
balázsolás – ‘balázs-áldás, templomi szertartás Balázs-napon’;
‘balázsjárás, gyerekek adománygyűjtő körútja Balázs-napon a falu
házaiban a tanító javára’. Van palázulás formája is.
Szent Balázs (Blasius) ókori szebasztei püspök nevéből, aki a
torokbetegségek elleni védelem szentje vértanúsága folytán
(lefejezték). Ünnepén, február 3-án a katolikus pap két X alakban
összekötött égő gyertyát tart a hívők álla alá, és imádságot mond.
baldachin – ‘oszlopokon álló vagy falból kinyúló selyem vagy
bársony dísztető oltár, trón vagy főrangúak ágya felett’;
‘hordozható sátortető ‹körmenetben a szentséget vivő pap felett›’.
Az olasz baldacchino [baldakkínó] szóból, amely az arab Bagdad
régi olasz Baldacco nevével kapcsolatos, és eredetileg bagdadi
selyemszövetet jelentett, másodlagosan az ilyenből való sátortetőt.
balek – ‘könnyen becsapható ember’.
Az oszmán-török balik (‘hal’) a legtöbb balkáni nyelv argójában él
‘hamiskártyások becsapott áldozata’ jelentéssel, így nem tudni
pontosan, hogy melyikből került a magyarba. A ‘hal’ értelem arra
utal, hogy az ilyen ember könnyen „bekapja a csalit”, „horogra
akad”.
balerina – ‘balett-táncosnő’.
Nemzetközi szó az olasz ballerina nyomán, amely a ballare
(‘táncol’) származéka. Lásd még bajadér, balett, ballada.
balett – ‘színpadi táncjáték’.
Nemzetközi szó az olasz balletto (‘zenés színpadi táncjáték’)
nyomán; ez a ballo (‘tánc’) kicsinyítő képzős alakja. A magyarba a
szó német származéka, a Ballett került be. Lásd még bajadér, bál,
balerina, ballada.
balhé – ‘lárma, veszekedés, botrány’; ő viszi el a balhét (‘ő lesz a
bűnbak, ő felel a botrányért’). Származéka: balhézik.
A magyar szleng jiddis eredetű szava a német argó balhe
közvetítésével; végső forrása a héber behálá (‘riadalom’), a ~ tehát
hangátvetéses forma.
balkon – ‘erkély’.
Nemzetközi szó az olasz balcone nyomán, amely a longobárd balko
szó nagyító képzős alakja, s eredetileg
gerendamennyezetet jelentett. A magyarba a francia balcon a
német Balkonon keresztül került be.
balkörmű – ‘tolvaj, lopós’.
Az összetétel előtagja a bal ‘rossz’ jelentésben; a köröm a
tolvajlással kapcsolatos: hosszú körmű, körmös (‘lopós, csenő’).
Régi és tájnyelvi szó.
ballada – ‘drámai és elbeszélő elemeket tartalmazó népköltői műfaj’:
skót, székely népballadák, Kőmíves Kelemenné balladája; ‘három
hosszabb strófából és ajánlásból álló, kötött rímszerkezetű
provanszál és francia vers’: Ballada a tűnt idők asszonyairól (Villon
versének címe); ‘romantikus zenedarab’: Chopin balladái.
Nemzetközi irodalom- és zeneelméleti szakszó: francia ballade,
német Ballade, angol ballad, olasz ballata; végső forrása a
provanszál balada (‘tánc, táncdal’) a középkori latin ballare
a achát
(‘táncol’) igéből. A magyarba valószínűleg a németen át (Ballade)
került; a szóvég latinos formát kapott.
ballag – ‘lassan jár’; ‘végzős növendékként búcsúzásul teremről
teremre végigjárja iskoláját’: Ballag már a vén diák. Származékai:
ballagó, ballagás.
Hangfestő eredetű ige, a billeg és bolyong rokonságába tartozik. A
mai ballagás régi német diákszokás átvétele, nálunk a 18.
században indult meg a selmecbányai kollégiumban.
ballaszt – ‘vitorlás hajó fenéksúlya, holtsúlya’; ‘léggömb nehezéke,
amelyet kidobnak az emelkedés érdekében’; ‘‹átvitt értelemben›
tehertétel, visszahúzó erő’.
Nemzetközi szó a hajózás nyelvében a német Ballast (‘holtsúly,
nehezék’) nyomán, ez talán skandináv vagy alnémet összetétel a
bar (‘csupasz’) és last (‘teher’) elemekből.
ballisztika – ‘lövedékek röppályáját vizsgáló fizikai tudományág’. –
ballisztikus: ‘a röppályával kapcsolatos’: ballisztikus görbe (‘a
lövedék röppályája, amely a leszálló ágban meredekebb a levegő
ellenállása miatt’).
Tudományos szakszó a latin ballista (‘kőhajító hadigép’) alapján. Ez
a görög ballisztész (‘hajító’) változata a balló (‘hajít’) ige nyomán.
Lásd még hiperbola, metabolizmus, parabola.
ballon – ‘léggömb’; ‘gömb alakú vagy hengeres tartály’: kénsavas
ballon; ‘vízhatlan szövet’: ballonkabát.
Nemzetközi szó az olasz pallone (‘nagy labda’) alapján, amely a
germán eredetű palla (‘labda’) nagyító képzős formája. Az ebből
származott francia ballon közvetlenül vagy német közvetítéssel
jutott a magyarba. A francia szókezdő b az ugyancsak germán
eredetű balle (‘golyó’) hatásának tulajdonítható. A sűrű szövésű
textilfajta ~ neve onnan ered, hogy korábban ilyet használtak
léggömb burkolataként.
bálna – ‘nagy testű vízi emlős’: bálnavadászat.
A latin balaena, balena származéka. Eredeti baléna alakját a
nyelvújítás korában alighanem Bugát Pál módosította ~ formára a
márna, málna, pálma és hasonló szavak mintájára.
balneológia – ‘a gyógyforrások, gyógyfürdők hatásával és
alkalmazásával foglalkozó orvostudományi ág’. – balneoterápia:
‘betegség kezelése gyógyfürdőben’.
Orvostudományi szakszavak a latin bal(a)neum (‘fürdő’) szó
nyomán, mely a görög balaneonból ered, az ugyancsak görög
logosz (‘tanulmány’) és therapeia (‘gyógyítás’) utótagokkal.
balog – ‘balkezes; suta’.
A bal származéka denominális -g képzővel, mint pl. gyalog. Mint
gyakori ragadványnév lett idővel önálló családnévvé.
baloldal – ‘főképp a szocialista, kommunista, radikális és liberális
pártok által képviselt politikai irányzat’: baloldali, középbal,
szélsőbal.
A bal előtag arra a történelmi tényre utal, hogy a francia forradalmi
nemzetgyűlésben a radikális képviselők a házelnök baloldalán
ültek; ez a mai parlamentekben is így szokás.
balusztrád – ‘báboskorlát: áttört kő mellvéd erkélyek, teraszok,
lépcsők szegélyeként’.
Francia építőművészeti szakszó (balustrade) az olasz balausta
(‘korlátbáb’) nyomán. Ez a szó eredetileg gránátalmavirágot jelent,
forrása az azonos értelmű görög balausztion. A magyar szó a
franciát részint kiejtés, részint az íráskép alapján (ü helyett u hang)
adja vissza.
bálvány – ‘kőoszlop’: Lót felesége sóbálvánnyá vált; ‘kapuoszlop,
kapufélfa’: kapubálvány; ‘istenként tisztelt szobor; pogány, hamis
istenség’: bálványozás, bálványimádás.
A balvan szóalak a legtöbb szláv nyelvben megvan ‘kőszál,
gerenda, szobor, kőtömb’ s néha ‘bálványszobor’ jelentésben is.
Talán közülük valamelyik adta át a magyarnak, de mivel legkorábbi
nyelvemlékeinkben a ~ szó már kimutatható, lehet, hogy a szláv
nyelvekbe is ugyanonnan került, ahonnan a magyarba: egy
közelebbről nem ismert ótörök nyelvből. Talán az orchoni
feliratokban található balbal (‘síremlék’) szóval kapcsolatos, amely
viszont kínai eredetű lehet. Az első jelentés mindenesetre az
‘oszlop’ volt; a ‘hamis istenség szobra’ értelem onnan való, hogy a
Biblia szerint a kánaáni népek kőrakások és dombtetőn álló
magános fák képében tisztelték Baált s más, Jahvéval ellenséges
isteneiket.
balzsam – ‘gyógyhatású, illatszerként használható, a holttestet
tartósító olajos, gyantás kenet ‹régebben balzsamom alakban is›:
holttestek balzsamozása.
Nemzetközi szó a latin balsamum nyomán, mely a görög
balszamon átírása; mindkettő jelenti a balzsamcserjét és a
terméséből készült kenetet is. A szó végső forrása az arab basám
(‘balzsamcserje’). A magyarba a latinból került először balzsamum,
balzsamom alakban, a ~ későbbi átvétel a németből (Balsam).
bamba – ‘szájtáti, bámész; tompa eszű’. Származékai: bambaság,
(el) bambul.
Hangutánzó vagy hangfestő szó, a ba elem a szájtátó csodálkozást
jelzi, akárcsak a bámul esetében. Az ‘ostoba’ értelem onnan jön,
hogy az üres tekintetű bámészkodás az értelmi fogyatékosok
ismert jellemzője. Lásd még banga.
- 25 - oldal
bambusz – ‘trópusi nádfajta’.
A német Bambus átvétele; ez a maláj bambu szóra, az pedig a
szanszkrit vambha alakra megy vissza.
bámul – ‘meredt szemmel néz ‹valamit›’; ‘csodálkozik’; ‘csodál
‹valakit›’. Származékai: bámulat, bámulatos, bámész,
bámészkodik.
Hangutánzó vagy hangfestő szó, a szájtátó csodálkozást jelző bá és
a hasonló eredetű ámul körébe tartozik, talán a kettő vegyülésével
vagy az alkalmi ámul-bámul ikerszó-párral is magyarázható a
keletkezése. Származékai közül csak a bámészkodik való régebbről,
a többi nyelvújítás kori képzés, illetve elvonás. Lásd még ámul,
bamba, banga, bárgyú, báva.
bán1 – ‘sajnál’: bánom is én!; ‘sajnálja, hogy elkövetett valamit’: a
bűnét bánja; ‘kárt szenved’: ezer forintja bánja. Származékai:
bánat, bánatos, bánkódik, bánkódás.
Ismeretlen eredetű, de régi szavunk; ennek tanúsága, hogy a
szlovák és ukrán nyelvbe (banovat, banuvatyi) is átkerült.
Alapértelme ez: ‘bajnak tart valamit’. Lásd még bánik, bánt.
bán2 – ‘középkori királyi főtisztviselő, kormányzó a déli
országrészekben’: horvát-szlavón bán, Bánk bán, bánság.
A régi horvát ban átvétele; ez a 6. századi avar kagánnak,
Bajánnak a nevéből alakult. (Személynévből lett méltóságnévre jó
példa mind a király, mind a császár).
banális – ‘elcsépelt, untig megszokott’. – banalitás: ‘laposság,
elcsépelt dolog’.
Nemzetközi szó a francia banal nyomán. Ez a ban (‘hűbérúr hadba
szólító parancsa’) származéka, és a földesúri birtokon élők közös
használatára szolgáló létesítmények (malom, pékség stb.) jelzője
volt; innen nyerte ‘közös, közönséges, mindennapos’, majd ‘untig
ismert, triviális’ jelentését. A magyar szó végződése a hasonló
szerkezetű latin szavakét (pl. fiskális, ármális, generális) követi.
banán – ‘trópusi gyümölcsfajta’.
Nemzetközi szó a portugál banana nyomán, amely talán bantu
vagy guineai eredetű; a magyar forma a francia banane ejtését
követi.
banda – ‘zenekar’: cigánybanda, katonabanda, rezesbanda; ‘csapat’:
rablóbanda, tolvajbanda; ‘munkavállalók csoportja’: aratóbanda,
bandagazda (‘a banda irányítója, szószólója’).
Nemzetközi szó a középkori latinból (banda) ‘katonai csapat’
jelentéssel, a bandum (‘katonai zászló, hadi jelvény’) nyomán; ez a
longobárd bando (‘hadi jelvény’) szóra megy vissza. Lásd még
bandéria.
bandázs – ‘sebkötés, kötszer’.
Nemzetközi szó a francia bandage nyomán; ez germán eredetű, pl.
német binden, band ‘köt’. A magyar szó a francia kiejtés szerinti
változata, de kaphattuk német közvetítéssel is.
bandérium – ‘főurak, megyék és városok által kiállított lovas
zászlóalj’; ‘‹1848 után› lovas díszszázad’. – bandériális: ‘~okból
álló’.
Történelmi szakszó a hazai latinságból; a középkori latin banderium
magát a zászlót jelentette (lásd olasz bandiera, angol banner). A
szó töve a latin bandum (‘zászló, hadi jelvény’). Lásd még banda.
bandita – ‘útonálló, haramia’. – banditizmus: ‘szervezetten űzött
rablás, gyilkolás’.
Nemzetközi szó az olasz bandito (‘száműzött’) nyomán; ez a
bandire (‘száműz’) befejezett melléknévi igeneve. A száműzetés
gyakran súlyos bűnök büntetése volt, ezért alakult ki (az olaszban
is) a ~ ‘gonosztevő, rabló, gyilkos’ jelentése. A magyar szóvég az
olyan görög-latin szavakét követi, mint erémita, szodomita,
parazita, talán azért is, mert a naiv nyelvérzék a ~ szót a
(rabló)banda származékának vélte.
bandukol – ‘ballag; botorkál’.
Hangfestő szó a ballag, baktat, barangol rokonságából; további
tájnyelvi formák: bandalog, bambalyog, babbogat.
bandzsa – ‘kancsal’. Származékai: bandzsalít, bandzsít.
Ismeretlen eredetű szó. A ritkább bandzsal változat és a bandzsalít
ige töve az azonos értelmű kancsal szóval való alakkeveredésre
vall.
banga – ‘bamba, buta’.
Hangutánzó vagy hangfestő szó, a ba elem a szájtátó csodálkozást
jelzi, akárcsak a bámul esetében. Lásd még bamba, bárgyú, báva.
bánik – ‘‹jól vagy rosszul› viselkedik valakivel szemben’: úgy bánik
vele, mint a hímes tojással, kutyául bánsz velem; ‘kezel ‹eszközt›’:
ügyesen bánik a tollal.
A bán1 ige ikes ragozású párja; alapértelme: ‘bajlódik valakivel,
valamivel’.
bank – ‘pénzintézet’. – bankár: ‘banktulajdonos, vezető
banktisztviselő’.
Nemzetközi szó az olasz banca, banco nyomán; ez a szó a
középfelnémet bank (‘asztal, pad’) származéka, és eredetileg a
pénzváltók asztalát jelentette. A latin banco változat nyomán
nyelvünkben régen a ~ bankó alakban is előfordult, de ez utóbb
más értelmet nyert: lásd bankó. A ~ forma német átvételre vall.
Lásd még bankett.
banka – ‘egy madárfaj’.
a achát
A banga alakváltozata, mivel a néphit szerint ez a madár igen buta;
francia neve is dupe, ami baleket jelent.
bankett – ‘ünnepi étkezés’: bankettet ad, bankettezik.
Nemzetközi szó az olasz banchetto nyomán; ez a banco (‘pad,
asztal’) kicsinyítő képzős származéka. A magyar szó a német
Bankett átvétele. Lásd még bank.
banknóta – ‘bankjegy’.
A német Banknote (‘bankjegy’) félfordítása, amennyiben a Note
elemet a származásilag igen, de értelmileg kevéssé megfelelő nóta
szavunkkal adja vissza. Jókai ki is használta az ebből adódó
kétértelműséget:… az én nótáim… többet érnek Petőfi nótáinál.
Ezeres banknóták. A szót a nyelvújítási bankjegy hamar
kiszorította.
bankó – ‘bankjegy’: Kossuth-bankó (a forradalom idején kibocsátott
magyar papírpénz).
A bankócédula első tagjából önállósult; ez a német Bankozettel
(‘bankcédula’) tükörfordítása; a bank szónak a régebbi magyar
nyelvben is megvolt a bankó alakváltozata. Régies szó. Lásd még
bank, banknóta.
bankrott – ‘csőd’.
Az olasz banca rotta (‘tönkrement bank’) nyomán keletkezett
német Bankrott átvétele. Az olasz rotta a latin rompere, ruptum
(‘tör, ront’) ige rupta (‘széttört, tönkrement’) befejezett melléknévi
igenevének folytatója. Elavult szó.
banlon – ‘gyapjúszerű szintetikus szál, illetve a belőle készült
szövet’.
Márkanév a gyártó amerikai Bancroft társaság nevének első három
betűjéből és a mesterséges nylonból elvont -lon végződéssel (lásd
danulon).
bánt – ‘sért, háborgat, gyötör’. Származékai: bántás, bántalom,
bántódás, bántatlan, bántalmaz.
A bán1 ige műveltető képzős származéka; alapértelme ‘bajt okoz’.
Átkerült több szláv nyelvbe (szlovén bantuvati, szlovák bantovat)
és a románba (băntui).
banya – ‘komisz öregasszony; boszorkány’.
Egy kiveszett jóbanya (‘nagyanya’) szóból lett téves tagolás által. A
jób a jobb régi alakváltozata; a jobbanya a szépanyához hasonló
szemléletű összetétel. Később jó banya elemek együttesének
érezték, és így önállósult a második tag; a banya a 17. századig
őrizte ‘nagyanya’ jelentését.
bánya1 – ‘földmélyi ásványok kitermelésére való üzem’.
Származékai: bányász, bányászik, bányászat.
Északi szláv, valószínűleg szlovák eredetű: szlovák baňa, cseh
baňe, egy ‘üreg, boltozat’ jelentésű szláv szóból. Lásd még
banyakemence.
bánya2 – ‘hévíz, szabadtéri gyógyfürdő’.
Délszláv, talán horvát eredetű régi és nyelvjárási szavunk
(szerbhorbát banja); ide tartozik még az orosz banja (‘gőzfürdő’) is.
Forrásuk egy népi latin baneum, a klasszikus latin bal(a)neum
származéka.
banyakemence – ‘boglyakemence, búbos kemence’.
A kemence szóhoz járuló banya előtag valószínűleg a szlovák baňa
(‘kupola’) származéka, így távolabbról kapcsolatos a bánya1 szlovák
eredetijével.
baptista – ‘a felnőttkori keresztelést alkalmazó protestáns vallás;
ennek híve’.
Az angol baptist szóból; ez a görög baptisztész (‘keresztelő’)
származéka; töve a baptidzó (‘alámerít’) ige. Lásd még
baptisztérium, batiszt.
baptisztérium – ‘keresztelőkápolna’.
Latin egyházművészeti szakszó (baptisterium) a görög
baptisztérion nyomán; ennek töve a baptidzó (‘keresztel’, tkp.
‘alámerít’) ige. Lásd még baptista.
bar – ‘a légnyomás egyik mértékegysége, kb. egy atmoszféra’.
Tudományos szakszó, a görög barüsz (‘nehéz’) első három betűje.
Lásd még bariton, bárium, izobár.
bár1 – ‘jóllehet, ámbár’ (megengedő kötőszó): jó, bár jobb is lehetne;
‘legalább’ (határozószó) ó, bár (bárcsak) jönne hamar!;
határozatlan névmások előtagja (az akár egyenrangú
megfelelőjeként): bárki, bárhol, bármennyi, bármikor stb.
A bátor2 határozószó rövidült formája.
bár2 – ‘ivó, ivópult; (éjjeli) mulató’.
Nemzetközi szó az angol bar nyomán, amely az ivó pultjánál való
kiszolgálást, illetve a pult előtti magas székeken ülve való
iszogatást jelenti. A szó elsődleges jelentése ‘rúd, korlát’, majd ‘az
ivópult magasított szegélye’, végül ‘ivópult’. Forrása a francia
barre, ezé pedig a talán kelta eredetű népi latin barra (‘korlát’).
baráber – ‘vándormunkás; csavargó’.
Német (bajor-osztrák) eredetű (baraber), ez pedig az olasz baraba,
barabba (‘csavargó, naplopó’) átvétele. Az olasz szó a bibliai
Barabbás nevéből lett, a gyilkoséból, akit Pilátus a zsidók
kívánságára Jézus helyett szabadon bocsátott. Nyelvjárási szó; a
név arám jelentése ‘az atya fia’.
barack – ‘csonthéjas magvú gyümölcs’: barackos, őszibarack.
Szláv eredetű: horvát praska, szlovák broskev, lengyel broskiew.
- 26 - oldal
Ezek a népi latin persica (‘perzsiai’) származékai a korábbi latin
malum Persicum (‘perzsa alma’) kifejezés nyomán. A magyarban a
brosk- tő magánhangzója nyíltabbá vált, a szóeleji mássalhangzó-
torlódás egy oldó hangot kapott, az sz pedig affrikálódott, mint a
palack szóban: brosk  boroszk  baraszk  barack.
barakk – ‘ideiglenes (fa) épület (katonai) szállás céljára’.
Nemzetközi szó a francia baraque nyomán, amely a népi latin
baraca származéka; ennek eredete tisztázatlan. A szó a német
Baracke nyomán került a magyar katonai nyelvbe.
barangol – ‘járkál, kóborol, tévelyeg’.
Lehet hangfestő eredetű szó a ballag, baktat, bandukol köréből, de
talán inkább a bolyong változata gyakorító -l képzővel. Az utóbbi
nézetet támogatják ilyen régi és nyelvjárási alakok: borongol,
ballangol, bulyangol.
bárány – ‘fiatal juh’.
Szláv eredetű; a baran a legtöbb szláv nyelvben megtalálható,
leginkább ‘kos’ jelentésben. Az átadó nyelv a szlovák lehetett, mert
ott van a szónak ‘fiatal juh’ jelentése is.
bárányhimlő – ‘himlőszerű, enyhe lefolyású gyermekbetegség’
A himlő szóhoz csatolt bárány előtag az egyébként súlyos betegség
„szelíd, ártatlan”, enyhe változatára utal, mint pl. az angol chicken
pox (‘csibehimlő’) is.
barát – ‘szerzetes’: szürkebarát, barátcsuha, Lőrinc barát;
‘embertárs, felebarát’: szerelmes brátim (Halotti Beszéd); ‘jóakaró,
segítő társ’: testi, lelki jó barátok. Származékai: baráti, barátság,
barátságos, barátságtalan, barátkozik; barátocskám ‹fiatalabb
ember kissé lekezelő megszólításaként›.
Valamelyik szláv nyelv, legvalószínűbben a horvát vagy a szlovák
brat (‘fivér; szerzetes’) szavának korai átvétele; eredete szerint a
brat összefügg más indoeurópai nyelvek ‘fivér’ szavaival: latin
frater, német Bruder, görög phratria (‘testvériség’) stb. A magyar
szó eleje a mássalhangzó-torlódás feloldásával alakult ki. A
másodlagos ‘embertárs’ és ‘jó barát’ jelentés valószínűleg már az
átadó nyelvekben is megvolt. Lásd még fráter.
barátfüle – ‘derelye’.
Lapos, többnyire kerek alakjáról nyerte tréfás fül nevét ez a
tésztaféle, a barát (itt ‘szerzetes’) előtag talán a papok jó
konyhájára utal.
barázda – ‘ekével húzott sekély, keskeny árok a vetés számára’;
‘ehhez hasonló hosszú, keskeny mélyedés’: hanglemezbarázda.
Származékai: barázdás, barázdál, barázdált.
Szláv vendégszó, közelebbről a szlovén vagy szlovák brázda
átvétele; a szó eleje ejtéskönnyítő magánhangzót kapott.
barbakán – ‘kapuerőd, vár bejárata elé nyúló köríves bástya’.
Nemzetközi szó a francia barbacane nyomán. Ennek eredete
bizonytalan, talán az arab bab-al-khana (‘a kapu háza’) származéka
hangátvetés útján.
barbár – ‘vad, durva, civilizálatlan (ember)’: a barbárság kora;
‘idegen, nem görög, ill. római (ember); ilyenekre jellemző’: barbár
pusztítás.
Nemzetközi szó a latin barbarus nyomán; ez a görög barbarosz
(‘hebegő, dadogó, érthetetlen beszédű’) átírása. Az idegen
megjelölése „érthetetlen” beszéde alapján más népnevek eredetét
is magyarázza: lásd német, tatár. A szó ma elsődleges értelme már
az ókorban kialakult; a görög, illetve római civilizáció körén kívül
élőket eleve vadnak, durvának, kegyetlennek tartották. Lásd még
rebarbara.
bárca – ‘cédula; hatósági papír’.
Ismeretlen eredetű; nyelvjárási szóból hivatalossá lépett elő a
nyelvújítás korában. Jelentette pl. vasúti rakomány szállítólevelét,
befizetés nyugtáját, a prostituáltak rendőrileg kiállított működési
engedélyét (bárcás kurva). Régies szó.
barchent – ‘egyik oldalán bolyhos sűrű pamutszövet’.
Német szó a középkori latin barracanusból; ennek forrása az arab
barrakán (‘teveszőrből szőtt ruhaanyag’).
barcog – ‘‹dámvad, zerge hímje párzási időszakban› mekegő vagy
röfögő hangot hallat’.
Hangutánzó eredetű szó a vadászat nyelvében.
bárd1 – ‘széles fejű fejsze’. Származékai: bárdos, bárdolatlan
(‘faragatlan, durva’).
Vándorszó egy régi germán barda nyomán; a magyarba talán
ennek ófrancia barde formája került be. Lásd még alabárd.
bárd2 – ‘régi kelta költő-énekes’: A walesi bárdok; ‘dalnok, ‹főleg
hazafias› költő’: Magyarnak, bárdnak, poétának termett (Ady Vajda
Jánosról).
Nemzetközi szó az ír és gael bard nyomán.
barett – ‘ellenző nélküli lapos sapka’, barét alakban is.
A francia barette (‘papi sapka’) szóból, német közvetítéssel. Végső
forrása ugyanaz, mint a birétumé.
bárgyú – ‘együgyű, ügyefogyott’.
Valószínűleg hangfestő eredetű szó a bámul, bamba rokonságából,
tehát a szájtátó bámészkodást érzékelteti. Hangalakjára talán
hatott a borjú tájnyelvi borgyú változata is.
barhesz – ‘húsvétkor fogyasztott fonott kalács a zsidóknál’.
Héber szó.
a achát
bari – ‘bárányka’.
A bárány becéző bari, barika formája egyben állathívogató szó is
volt. Lásd még barka.
barikád – ‘utcai torlasz forradalmak idején’; ‘jelképes választóvonal a
forradalom hívei és ellenfelei között’: a barikád két oldala.
Nemzetközi szó a francia barricade nyomán; ez a barrique (‘hordó’)
képzett formája, a torlaszokat ugyanis gyakran emelték homokkal
töltött boroshordókból.
barisnya – ‘(orosz) kisasszony, úrilány’.
Orosz szó, a barin (‘földbirtokos’) származéka, amely végső soron a
magyar báró oldalági rokona.
barit – lásd bárium
bariton – ‘középmély férfi énekhang’: baritonista; ‘egy régebbi,
csellószerű húros hangszer neve’.
Görög eredetű nemzetközi zenei szakszó a barüsz (‘súlyos’) és
tonosz (‘hang’) elemekből (lásd tónus); ennek olasz baritono alakja
terjedt el más modern nyelvekben. A magyar szóalak német
közvetítés (Bariton) nyomát mutatja.
bárium – ‘az alkáli fémek közé tartozó kémiai elem’.
Tudományos szakszó (latin baryum) a görög barüsz ‘nehéz’
melléknévből; a névadás alapja, hogy először egy nagy fajsúlyú
kőzetből, a baritból (súlypát) állították elő .
barka – ‘fürtös, bolyhos virágzat fűzfán s más növényeken’.
A bari szó barika formájából keletkezett, az i kiesésével, a
kisbárány selymes, bolyhos szőrével való hasonlóság alapján.
bárka – ‘kisebb hajó, nagyobb csónak’: Noé bárkája.
Nemzetközi szó a késői latin barca s az ezt folytató olasz barca
nyomán; ezek talán az óegyiptomi eredetű görög barisz (‘egyiptomi
csónak, tutaj’) származékai.
barkács – ‘ezermester, fúró-faragó ember’: barkácsol.
Ismeretlen származású szó; azt sem dönthetjük el, hogy az ige
vagy a főnév volt-e előbb. A régiségben mindkettő előfordul a
méhészkedés jelentéskörében is.
barkarola – ‘bárkadal’; ‘a velencei gondolások éneke’.
Olasz zenei szakszó (barcarola) a barca (‘bárka’) nyomán.
barkó – ‘oldalszakáll’.
Valószínűleg szláv eredetű: horvát brko (‘nagybajszú ember’),
szlovák brko (‘madártoll’). Régies szó.
barkohba – ‘szóbeli társasjáték, amelyben egy elrejtett szót „igen”
és „nem” feleletek alapján kell kitalálnia a kérdezőnek’.
A játék a 19. század végétől ismeretes; fenti nevét az 1920-as
években Budapesten kapta azon legendás mozzanat alapján, hogy
Bar Kochbának, a 2. századi Róma-ellenes zsidó szabadságharc
vezérének egy kémje kivágott nyelvvel ért vissza az ellenséges
táborból, és ezért csak bólintással tudott igent vagy nemet inteni a
vezér kérdéseire. Az arám Bar Kohhba név jelentése ‘Csillag Fia’; a
vezér eredeti neve Bar Kosziba volt.
barlang – ‘sziklás üreg hegyoldalban’: a medve barlangja;
barlanglakók.
Szláv eredetű szó: szlovén brlog, szlovák brloh (‘vadállat vacka,
búvóhelye’). A magyarba egy ‘medve vacka’ jelentésű szó
kerülhetett be, talán az ószlovákból borlog alakban, mely nyíltabbá
váláson ment át; a második szótag n-je másodlagos fejlemény. A
‘medve vacka’  ’medve barlangja’  ’sziklaüreg’ jelentésfejlődés
könnyen érthető.
barna – ‘sajátos, sötét szín’
Német eredetű (braun), valószínűleg a hazai szász nyelvjárások
brón, brún alakjából, ejtéskönnyítő hangátvetéssel és nyíltabbá
válással, valamint a szóvégen járulékos magánhangzóval: brón 
born  barn  barna. Régi előfordulásaiban gyakran ‘sötét’ volt a
jelentése, ahogy Aranynál is: Mint a barna éjfél szeme pillantása.
báró – ‘főnemesi cím; ennek viselője’: országbárók; báró Eötvös
József.
Nemzetközi szó (pl. francia, angol, német baron) a késői latin baro,
baronis (‘királyi főtisztviselő’) nyomán, ez a germán baro (‘harcias
férfi’) származéka. Eleinte magas tisztséghez járó cím volt, s csak
az újkor elején vált örökletessé. A magyar alak a hazai latinból
ered. Lásd még barisnya, baronesz.
barokk – ‘a reneszánszból fejlődött újkori művészeti stílus’;
‘‹melléknévként› erre jellemző’; ‘furcsa, meghökkentő’: barokk
ötlet.
A nemzetközi művészeti szakszó (olasz barocco, francia baroque
stb.) eredetére többféle magyarázat van: forrása 1. a portugál
barruca (‘kagyló alakú gyöngy’) azon az alapon, hogy a ~
ornamentikában nagy szerepet játszik a kagylódísz; 2. az olasz
barocco (‘túlhajtott szillogizmus, nyakatekert okoskodás’), mivel ez
a stílus különc, szélsőséges ötleteivel igyekezett a reneszánszt
meghaladni; 3. a francia perruque [perrük], azaz ‘paróka’, mivel a
hosszú vendéghaj a ~ megjelenése idején terjedt el; 4. az új stílus
egyik kezdeményezőjének, Federico Barocci 16. századi olasz
festőnek a neve. Újabban a 2. magyarázatot tekintik a
legvalószínűbbnek.
barom – ‘jószág, szarvasmarha; ostoba ember’. Származékai:
baromi, baromság, barmul.
Ótörök eredetű: türk, ujgur, csagatáj barim (‘vagyon’); ez a bar-
- 27 - oldal
(‘van’) igető származéka, akárcsak a magyar vagyon esetében
látható. Az átvett ótörök szó jelentésfejlődése párhuzamos volt a
marha szóéval. Lásd még baromfi.
barométer – ‘légnyomásmérő’, régebbi magyarítás szerint
‘légsúlymérő’.
Mesterséges tudományos szakszó a görög barüsz (‘súlyos’) és
metron (‘mérték’) elemek alapján.
baromfi – ‘házi szárnyas’.
A barom ‘szarvasmarha’ értelme alapján a -fi itt kicsit jelent, tehát
a marhánál kisebb jószágot, s eleinte valóban inkább kecskére,
juhra értették, csak később rögzült mai jelentése, párhuzamosan az
aprójószág, aprómarha megjelöléssel.
baronesz – ‘bárókisasszony’.
A francia baronnesse átvétele, esetleg német közvetítéssel; a
forrás a báró francia formájának (baron) nőnemű alakjából
(baronne) ered, a ‘valaki lányát’ jelző -esse végződéssel (mint pl.
princessz). Lásd még barisnya.
bársony – ‘finom tapintású, puha szövet’.
Ótörök eredetű szavunk: kipcsak barcsin (‘brokát’), csuvas purzsen
(‘selyem’); ezek a perzsa ebresem (‘selyem’) szóra mennek vissza.
A magyar ~ bekerült a szerb-horvátba és szlovénbe (barsun),
valamint a románba (barşon).
barter – ‘külkereskedelmi ügylet közvetlen árucsere révén’.
Angol szó: ‘árucsere’; forrása valószínűleg kelta: breton barad,
walesi brad, ír brath (‘csalás, becsapás’)
basa – ‘török méltóság’; ‘kiskirály, kényúr’: basáskodik.
Az oszmán-török pasa (‘tartományi kormányzó’) származéka; ez
talán a perzsa padisah (‘nagyvezír) szóból ered. A magyar szóeleji
b, mint egyes balkáni nyelvekben is, annak tudható be, hogy a
pasa szót összetévesztették a más eredetű basi tisztségnévvel,
amely pl. a harambasi (‘rablóvezér’), bülükbasi (‘gyalogsági tiszt’),
bimbasi (‘ezredparancsnok’) szavakban szerepel; e szó értelme ‘a
feje valaminek’.
baseball – [bézból] ‘ütőkkel játszott amerikai csapatos labdajáték’;
‘ennek felszerelése’: baseball-sapka, baseball-ütő.
Angol szó, a base (‘alap, bázis’) és ball (‘labda’) összetétele. Az
elnevezés alapja, hogy a pálya közepén egy négyzet négy sarkán
„bázisokat”, alappontokat jelölnek ki, és ezeket kell az ellenfél
ütőjátékosának ‘bevennie’. Lásd még bázis.
baskír – ‘az Urál és a Volga közt élő, törökös nyelvű nép; ennek
tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’.
A ~ név eredete vitatott; vagy egy mondabeli állattal, a bas kurttal
(‘vezérfarkas’) kapcsolatos, amely a ~okat jelenlegi hazájába
vezette, vagy (kevésbé valószínű feltevés szerint) távoli
rokonságban áll a magyar népnévvel.
bástya – ‘vár védfala’; ‘egy sakkfigura’.
Több nyelvben elterjedt szó az olasz bastia nyomán, amely a
magyar ~nak is előzménye; ennek elődje az ófrancia bastie. Az
utóbbiból való a francia bastille [basztijj] (‘városerőd bástyája’) is;
Párizs ilyen nevű erődjét, amelyből állami börtön lett, a francia
forradalomban rombolták le 1789 július 14-én.
baszik – ‘közösül’; ‘‹a nyelv durva rétegében› nem törődik ‹vele›’:
baszik rá.
A ma durvának számító szó eredetileg eufémisztikus okokból került
a magyarba valamelyik ótörök nyelvből: türk, oszmán basz-, csuvas
pusz- (‘megnyom’), egy ma már nem ismert, nyilván finnugor
eredetű ige helyettesítésére. (Olyan szerepe lehetett a ~nak, mint
ma a dug igének). Lásd még boszorkány.
baszk – ‘a Pireneusok vidékén élő, ismeretlen eredetű nép; ennek
tagja; e néppel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a francia basque nyomán; ez a spanyol
vasco(ngado) (‘baszk ember’) tövén alapul. Mindezek forrása a latin
Vascones (‘baszkok’) népnév, amely végső soron a ~ok euszka-
önmegnevezéséből ered (Euszkadi ‘Baszkföld’, euszkara ‘a baszk
nyelv’).
basszbariton – lásd basszus
basszus – ‘a legmélyebb zenei szólam’: számozott basszus; ‘a
legmélyebb férfihang’: basszista; ‘mély hangú hangszerváltozat
jelzői előtagja’: basszuskürt, basszustrombita, basszustuba;
basszuskulcs (‘F-kulcs a kottavonalon a mély szólamok
lejegyzésére’).
Nemzetközi zenei szakszó az olasz basso nyomán; ez a késő latin
bassus (‘alsó, mély’) szabályos folytatása. A magyar szó a latin
formát követi, amely régtől élt a magyar énekkari hagyományban
mint az alsó szólam neve. Rövidebb, németes bassz- formája
található néhány zenei szakszóban, pl. basszbariton (‘basszus és
bariton közti fekvésű mély férfihang’). Lásd még bessz.
bataillon – [batajjon] ‘zászlóalj’.
Francia szó, a bataille (‘csata’) származéka, és német közvetítéssel
került régi katonai nyelvünkbe. A francia bataille a latin battualia
(‘verekedés’) folytatója a battuere (‘üt, ver’) ige nyomán. Lásd még
battéria, rabatt.
batár – ‘régimódi utazókocsi, hintó’.
Az ausztriai német batarde (‘fedett bécsi hintó’) átvétele a
végmássalhangzó (d) elhagyásával. A német szó egy francia
a achát
voiture bâtarde (‘korcs, fattyú kocsi’) kifejezés második tagjából
állandósult. Ilyet a francia nyelv nem ismer, bizonyára a bécsi
francia nyelvhasználatban alakult ki.
batáta – ‘dél-amerikai édesburgonya’.
Spanyol szó (batata) a haiti indiánok nyelvéből; ez a forrása az
angol potato (‘burgonya’) szónak is.
batik – ‘mintás kelmefestési eljárás’. Származékai: batikol, batikolás.
Nemzetközi szó, maláj eredetű, és a hollandon át terjedt el
Európában; az eljárás Jáva szigetéről származik.
batiszkáf – ‘készülék nagy tengermélységbe való lemerülésre’.
Technikai szakszó a francia bathyscaphe nyomán; ennek görög
elemei a bathüsz (‘mély’) és szkaphosz (‘sajka’).
batiszt – ‘finom len- vagy pamutvászon’.
Nemzetközi szó egy francia takács, Baptiste Chambray [batiszt
sambre] nevéből, aki a ~ szövési eljárását feltalálta. A név a Jean-
Baptiste (‘Keresztelő János’) név második eleme. Lásd még
baptista.
batka – lásd fabatka
bátor1 – ‘merész, hős’; ‘‹régen› biztonságos’. Származékai: bátorít,
bátortalan, bátorkodik, (neki)bátorodik; bátorság (ez régen
‘biztonság’ értelmű is volt: Lászlóvárott a magyarság / Vala
bátorságban – Aranytól)’.
Ótörök eredetű: türk, kun, mongol bagatur, kazár, oszmán batir
(‘hős, merész’). A ‘merész’ és ‘biztonságos’ jelentések így
kapcsolódnak: ‘nem fél’  ‘nincs ok félelemre’. Lásd még bátor2.
bátor2 – ‘noha, ámbár; legalább; bárcsak’.
A bátor1ral azonos szó, talán az abból való bátoron, bátran alak
ragtalanul használt változata. Először megengedő értelmű
határozószó lehetett: bátoron (‘hadd’) jöjjön, majd ráhagyó (‘igaz
ugyan’) értelmű; ebből egyfelől óhajtó szerepe lett: ó, bátoron
jönne! (‘lenne bátor jönni’), másfelől megszorító értelmű ellentétes
mondat kötőszava lett: megjött, bátor (‘noha’) elkésve.
Mindezekben a funkciókban később kiszorította rövidült alakja, a
bár1.
battéria – ‘tüzérségi üteg’; ‘villamos telep’.
Nemzetközi szó a francia batterie (‘verekedés; több ágyú
együttese; elem, akkumulátor’) alapján, amely a francia battre,
végső soron latin battuere (‘üt’) származéka. A magyar ~ latinos
forma; vagy a németen át kölcsönzött francia szó tudatos
latinosítása folytán, vagy mert a szó a hazai latinságba már
korábban bekerült batteria alakkal azonos. Az ‘elem, akkumulátor’
jelentés onnan ered, hogy a legkorábbi villamos telep, a Volta-
oszlop egységei külön-külön is elektromos kisülést, ütést okoztak.
Lásd még bataillon, rabatt.
bátya – ‘idősebb fivér’; ‘nagybácsi’.
Valószínűleg gyermeknyelvi eredetű szó, akár az atya és anya. Más
vélemény szerint szláv kölcsönszó: bolgár bacso, szerb-horvát
batya, szlovák baťa, orosz népi batyuska. Áthidaló megoldásként
feltehető, hogy a szláv alakok (vagy azok alapnyelvi őse)
párhuzamos gyermeknyelvi képződmények. Lásd még bá, bácsi.
battyog – ‘kullog’.
Hangfestő eredetű ige, alighanem a baktat rokonságából.
batyu – ‘csomag, teher’. Származékai: batyus, batyuzik.
Alighanem hangfestő eredetű szó a bugyolál, bútor, bonyolít és
motyó családjából.
bauxit – ‘az aluminium érce, a timföldgyártás alapanyaga’.
Nemzetközi szakszó az érc első lelőhelyének, a dél-franciaországi
Les Baux [lébó] község nevének írásképe alapján, az ásványnevek
-it végződésével.
báva – ‘bamba’.
Hangutánzó, illetve hangfestő szó, a szájtátó bámészkodást
érzékeltet bá- elemével. Lásd még bamba, bárgyú.
bazalt – ‘vulkánikus kőzetfajta’.
Nemzetközi ásványtani szakszó az újkori latin basaltes (‘próbakő;
sötét, kemény kőzet’) nyomán. Ez 16. századi íráshiba basanites
helyett, amely a görög Baszanitész lithosz származéka. Ez vagy a
palesztinai Básán tartomány nevéből ered, vagy az arab bahan
(‘próbakő’) szóból.
bazár – ‘keleti piac’; ‘vegyeskereskedés’.
Nemzetközi szó az oszmán-török bazar, pazar révén, forrása a
perzsa bázár (‘vásár’), s ennélfogva vásár szavunknak is oldalági
rokona. Lásd még pazarol.
bazedovkór – ‘a pajzsmirigy kóros működése okozta betegség’.
Első leírójának, Karl Basedow német orvosnak a nevéből.
bazilika – ‘ókori keresztény csarnoktemplom; székesegyház’.
Latin eredetű nemzetközi szó. A basilica római középület volt
(törvényszék, vásárcsarnok) több belső oszlopsorral tagolva, neve a
hellenisztikus görög sztoa basziliké (‘királyi oszlopcsarnok’)
utótagjából ered. A korai római keresztények nagyobb templomai is
ilyen stílusban épültek vértanúk sírja fölé, később más országokban
is. Mai ‘székesegyház’ értelme (pl. az esztergomi bazilika) késői és
voltaképp pontatlan szóhasználat eredménye. Lásd még
bazsalikom, baziliszkusz.
baziliszkusz – ‘sárkánygyík, legendás ókori lény, amely pillantásával
öl.’
- 28 - oldal
Nemzetközi szó a latin basiliscus nyomán; ez a ‘királyi’ értelmű szó
(a görög baszileusz, ‘király’ származéka) az idősebb Plinius szerint
onnan ered, hogy az állat fején látható fehér foltok koronához
hasonlítanak. Az újkorban a ~ nevet adták egy tarajos
leguánfajnak. Lásd még bazilika, bazsalikom.
bazilita – ‘ortodox szerzetesrend tagja’.
A rend alapítójának, Basziliosz bizánci egyházatyának a nevéről.
bazíroz – ‘alapoz, épít’: terveit a laza ellenőrzésre bazírozta.
A német basieren szó származéka; forrása a francia baser a base
(‘alap’) nyomán; végső forrása azonos bázis szavunkéval. Bizalmas
nyelvi szó.
bázis – ‘alap, talapzat’; ‘katonai támaszpont’: légibázis; ‘lúg, lúgos
kémhatású anyag’.– bázikus: ‘lúgos’.
Latin eredetű nemzetközi szó (basis), végső forrása a görög baszisz
(‘lépés, láb, alapvonal’) a bainó (‘megy’) igéből. Második jelentése
a huszadik században alakult ki, a harmadik viszont a 17. századból
ered.
bazsalikom – ‘fűszerként is használt virágos növény’.
Nemzetközi növénytani szakszó a latin basilicum alapján; ez a
görög baszilikon (‘királyi’) átírása. A magyar szó a latin szabályos
fejleménye; a latin intervokális sz hang régi átvételeinkben
általában zs lett, lásd petrezselyem, muzsika, uzsora. Lásd még
bazilika.
bazsalyog – ‘mosolyog, somolyog’.
Tréfás hangulatú nyelvjárási változat a mosolyog alapján.
bazsarózsa – ‘pünkösdi rózsa, peonia’.
Első tagja a délszláv bozsur, bazsur (‘sáfrány’ vagy ‘pünkösdi
rózsa’) megfelelője; ez egészült ki a magyar rózsa szóval.
be1 – ‘befelé’ értelmű határozószó (be a házba!), illetve igekötő
(beállít, belép stb.).
A legvalószínűbb, hogy a bele határozószó csonkult alakja; erre vall
középfoka, a beljebb is, amely megőrizte a korábbi szótövet.
be2 – ‘mennyire’: be szép is volna!
Önkéntelen hangkitörésből eredő indulatszó, illetve határozószó;
mai nyelvünkben a de vette át a helyét
beamter – ‘hivatalnok’.
Német szó az Amt (‘hivatal’) nyomán, amely egy kelta ambakte
(‘küldött’) főnévre megy vissza. Az 1849-1867 közötti
magyarországi osztrák közigazgatás tisztviselőinek
megnevezéseként vált nyelvünk eleven szavává, s később is
megőrizte enyhén rosszalló, ‘szolgalelkű, szűk látókörű bürokrata’
jelentésárnyalatát. Ma már elavultnak számít.
beat [bít] – ‘amerikai zenei és művészeti irányzat és nonkonformista
életforma az 1960-70-es években’: beatnemzedék. – beatnik: ‘a
beatnemzedékhez tartozó személy’.
Angol szó, jelenthet ütemet, levertet, letörtet, legyőzöttet; más
magyarázat szerint a ~ a latinos beatitude (‘boldogság’) első
szótagja, és a kábítószer által keltett jóérzésre utal. A beatnik
oroszos képzésforma.
beavatkozik – lásd avat
bébi – ‘baba, kisgyermek’: bébiétel, lombikbébi.
A gyermeknyelvi eredetű angol baby kiejtés szerinti átvétele.
becéz – ‘dédelget; kedveskedő megszólítással illet; egy név helyett
annak becenév-alakját használja’: a Jánost Jancsinak is, Jankónak is
becézik. Becenév: ‘egy név kedveskedő változata’: az Ilike, Juci,
Jóska becenevek.
A bece eredetileg kisborjú hívószava volt; főnévként ‘borjú’, majd
‘elkényeztetett gyerek’.
becő – ‘hüvelyes termés’.
Ismeretlen eredetű növénytani szakszó.
becs – lásd becsül
becsiccsent – ‘becsíp’.
A csiccsent ige hangutánzó szó, a cuppant, csettint, ciccent körébe
tartozik, s itt a jó bor megízleltekor hallatott, elégedett csettintést
festi. A be- igekötő a lerészegedést jelentő igék legtöbbjében
megtalálható: beiszik, beszeszel, berúg, benyakal, bekap, becsókol
stb.
becsinál – ‘elzár, betöm’: Itt egy üveg borocskát / A zöld gyepágyra
tettem, / És gyenge rózsaszállal / Száját be is csináltam (Csokonai);
‘(be)főz, lében főz’: becsinált leves (‘húsos, zöldséges leves’);
‘székletét a nadrágjába ereszti’.
A három eltérő jelentésben a csinál elem más-más nyelvi háttérrel
bír. Az első jelentésben a szó mára elavult ill. tájnyelvi lett; a ~ itt a
német zumachen (‘bezár’) hozzávetőleges tükörfordítása (német
machen a.m. ‘csinál’). A második esetben a német einmachen
(‘befőz, lében főz’) tükörfordításáról van szó; a harmadikban a
csinál a szarik ige eufemisztikus helyettesítője.
becsmérel – ‘ócsárol, gúnyol, leszól’; becsmél, becsmérez, böcsmél,
böcsmöl alakja is van.
A becsül tövét alkotó becs származéka -m mozzanatos és -él, -érel
gyakorító képzővel, hasonlóan az ész–eszmél alakpárhoz. Eredeti
jelentése ‘becsülget, értékét méregeti’ lehetett, s csak később vett
fel rosszalló értelmet, talán igekötős alakokon keresztül (mint le-
becsül); erre vallhat, hogy első írásos előfordulásában (1650) el-
becsmél formát találunk. Lásd még becsül.
a achát
becsül – ‘értékel, tisztel’. Származékai: becsület, becsületesség;
becs, becses, becstelen, becstelenség, (meg)becstelenít, becsüs.
Bizonyára ősi, de ismeretlen eredetű szócsaládunk. Azt sem tudjuk,
hogy vajon a becs maga a tőalak, vagy csupán elvonás az
eredetibb becsül igéből.
bédekker – ‘útikönyv, útikalauz’.
Karl Baedeker lipcsei könyvkiadó publikált elsőként sorozatban
részletes és alapos, minden gyakorlati tudnivalót felölelő
útikönyveket a 19. század végén.
beduin – ‘sivatagi nomád arab’.
Nemzetközi szó az arab badwín (‘szavannalakó’) nyomán, melynek
töve a badw (‘szavanna’). A magyar szóalak a franciából (Bédouin)
jön német (Beduine) közvetítéssel.
befejez – ‘véghez visz’.
A fej2 főnévből képzett ige. Más nyelv is használja e testrész nevét
azonos értelmű igében, például a francia achever ige chev eleme a
latin caput (‘fej’) szabályos folytatója.
befen – ‘beken’: Bűvös álomírral / Szájt, szemet befensz
(Vörösmarty).
A fen igének van ‘ken’ értelme is; lásd még bennfentes.
befolyás – ‘hatás, ráhatás’. Származékai: befolyásos, befolyásol,
befolyásolás, befolyásolható.
A nyelvújítás korában alkotott tükörszó a késői latin influxus
mintájára, amely az influere (‘befolyik’) tudós származéka a
középkorból. Az ugyancsak latin mintára képzett és azonos értelmű
német Einfluss bizonyára segítette a ~ elterjedését és
meggyökerezését.
bég1 – ‘régi török méltóságnév’: Olej bég.
Az oszmán-török régebbi rétegéből való kölcsönszó (beg; a modern
oszmánban bey). Ugyanezt a szót az ótörökből már korábban
átvettük: lásd bő. Lásd még bej.
bég2 – lásd béget
béget – vagy bég: a bárány hangadását festő ige.
Hangutánzó szó; a bég alak talán a bőg hatását tükrözi.
begina – ‘középkori vallásos nőközösség tagja’.
A főleg Németalföldön elterjedt és a szerzetesekéhez hasonlóan
működő közösségek közül a legelsőt Lambert de Beghe hitszónok
alapította Ličge-ben 1180-ban.
beglerbég – ‘tartományi kormányzó a régi török birodalomban’.
Oszmán-török szó: beglerbegi (‘bégek bégje’), modern török
beylerbey; hozzánk talán szerb közvetítéssel jutott.
begónia – ‘trópusi eredetű virágos dísznövény’.
A nevet felfedezője, a francia Plumier adta pártfogója, Michel
Bégon tiszteletére.
bégum – ‘indiai maharadzsa első felesége’; ‘indiai muzlim hercegnő’.
Angolos írású szó az urdu begam nyomán; ez törökös vendégszó, a
bég nőnemű formája.
begy – ‘madár gyomra (voltaképp nyelőcsövének kiöblösödő része)’;
‘ujjvég belső oldala’: ujjbegy; ‘női mell’: begyes-faros menyecske;
‘lélek, szív, emlékezet’: tartogat valamit a begyében. Származékai:
begyes, begyeskedik.
Ismeretlen eredetű szó.
behemót – ‘ormótlan nagy, idomtalan ember vagy állat’.
Nemzetközi szó a Bibliában (Jób 40,15–41,36) leírt hatalmas és
félelmetes állat neve alapján. Ez héber szó, behémóth, a behémá
(‘barom’) többes száma alapján. A fenevad mibenléte máig vita
tárgya; a leírás leginkább a vízilóra illik, de fordították már az idők
során krokodilnak, sőt cethalnak is.
bej – ‘úr’.
Oszmán-török szó (bey), korábban katonatisztek címe, ma bárkinek
kijáró ‘úr’ megszólítás. Lásd még bég1.
bejgli – ‘mákos vagy diós tekercs’.
Bajor-osztrák eredetű: beugel [bajgl], tkp. patkó alakú sütemény
neve a beugen (‘hajlít’) ige alapján.
béka – ‘kis kétéltű, brekegő hangot hallató állat’; ‘a behajlított felkar
kidudorodó izma’.
Ótörök jövevény: tatár, kirgiz baka, oszmán baga; bizonyára
hangutánzó eredetű. A magyarban az első szótag magánhangzója
hangrendileg elhasonult; ez ritka, de nem példátlan jelenség, lásd
gyertya, békó; így lett a latin Bartolomeusból a magyar Bertalan
név. Lásd még békasó.
bekáfol – ‘berúg’.
A tréfás tájnyelvi szó káfol eleme a német kaufen (‘vásárol’)
megfelelője, tehát a szó tkp. ‘bevásárol’ értelmű. Lásd még kufár,
kupec.
békasó – ‘simára csiszolódott fehér kavics’: (Goethének) … gyémánt
volt a feje, de a szíve békasó (Petőfi).
Elavult szó, azt a népi hiedelmet tükrözi, hogy a kavicsokat békák
nyalják simára, mert a téli álom idejére egy-egy kavicsot vesznek a
szájukba, és abból táplálkoznak.
béke – ‘nyugalom, háború nélküli állapot’; ‘háborút lezáró
egyezmény a hadviselő felek között’: vasvári, nikolsburgi béke.
Származékai: békesség, békés, békességes, (meg)békél, békéltet,
békül, békülékeny, békít, békíthetetlen; béketűrő, béketűrés.
Bizonyára régi szavunk, de eredete ismeretlen. A régi irodalmi
- 29 - oldal
nyelvünkben lelhető bék nem szótő, hanem tudatos írói elvonásnak
tetszik.
bekecs – ‘rövid, zsinóros szőrme kabát’.
Lengyel kölcsönszavunk, de érdekes módon magyar személynév
alapján. Báthori István lengyel király hadvezére, Bekes Gáspár tette
kedveltté ezt a viseletet a lengyel urak között, s ezért lett a
szőrmekabát lengyel neve bekieszka, bekiesza [bekjeska, bekjesa].
A szó a magyarba jutva előbb hangrendi illeszkedéssel bekese lett,
majd a szóvégi e elmaradt, mivel birtokos személyjelnek érezték,
végül a szóvégi mássalhangzó affrikálódott.
bekk – ‘hátvéd’.
Régebbi labdarúgó szakszó, az angol back (‘hátul, hátsó’) kiejtés
szerinti átvétele.
béklyó – ‘legelő állat mozgását gátló bilincsféle, amely első két lábát
köti össze’. Volt s van békó, bikó, bikló alakja is.
Valószínűleg ótörök eredetű: ujgur bukagu, oszmán bokagi
(‘béklyó’). A magyar szóalakok nem mind magyarázhatók a
hangfejlődés ismert törvényei alapján.
bél – ‘belső’: Bakonybél (‘a B. belseje’); ‘az emésztőrendszernek a
hasüregben lévő hosszú, tekervényes csőszerű szakasza’;
‘gyümölcs húsa’; ‘gyertya, lámpa kanóca’: lámpabél. Származékai:
bélel, belez.
Ősi, finnugor eredetű szavunk; a rokonnyelvi megfelelők gyakran
maguk is ragos alakok: zürjén pelsin (‘-ben’), votják poli (‘bele’). A
feltehető finnugor tő pel-; a szókezdő mássalhangzó zöngésedése a
l hatásának tulajdonítható, mint a bal, bőr esetében. A
belviszonnyal kapcsolatos határozói ragok, -ben, -be, -ből a ~ ragos
formáiból vonódtak össze, és lettek az eredeti névutóból raggá.
Ennek a fejlődésnek a tanúi a Halotti Beszédben a vilagbele
(‘világba’, tkp. ‘a világ belsejébe’), és az Ómagyar Mária-
siralomban a buabeleül (‘bújából’, tkp. ‘búja belsejéből’) forma.
Lásd még be1, bele, béles, bélés, belső, belül, benn.
bele – ‘a belsejébe’.
A bél főnév bel változatából lett az ősi -é lativusi raggal, belé, bele
tehát annyit tesz ‘a belsejébe’. Határozószó volt, és névutó is,
amely aztán rövidült formában a -be (-ba) raggá lett; e folyamat
közbülső állomását mutatja a vilagbele (‘világba’) a Halotti
Beszédben. Lásd még be1, bél, béles, bélés, belső, belül, benn.
belég – ‘könyvelési tétel melléklete (számla, nyugta stb.)’.
Német szó (Beleg) a belegen (‘fed, bizonyítékkal ellát’) igéből. A
hivatali zsargon szava.
beléndek – ‘mérges gyomnövény’.
Szláv eredetű: szlovén, szlovák, cseh blen. Ezek magyarázzák a
magyar szóalak belén tövét, s valójában sok régi és nyelvjárási
előfordulása mutat belén, belény, belim, bilin formát. A szintén
gyakori belénd alak talán a bolond szó hatását mutatja, mert a
drogokban gazdag növényt bolondítófűnek is nevezték; az -ek
végzetet a retek, lednek s hasonló növénynevek példája teszi
érthetővé.
bélés – ‘ruhanemű belső rétege’.
A bél (‘belsőrész’) igei bélel, béll származékából; korábbi formája
béllés volt. Lásd még be1, bele, béles, belső, belül, benn.
béles – ‘töltelékes tésztaféle’: túrósbéles, vargabéles.
A bél származéka -es melléknévképzővel; főnévvé egy béles tészta
(‘belsejében töltött tészta’) szókapcsolatból kiválva lett. Lásd még
be1, bele, bélés, belső, belül, benn.
belga – ‘a Németalföld déli részén kialakult állam lakója; ezzel az
állammal kapcsolatos’.
Nemzetközi szó az ókori Gallia északi részén lakott kelta nép latin
Belgae nevéből; ez a kelta bhelgh (‘dühösködik, büszkélkedik’)
származéka lehet.
bélista – ‘elbocsátásra kijelölt állami alkalmazottak névjegyzéke’:
bélistás (‘elbocsátásra kijelölt ‹személy›’); bélistázták (‘elbocsátják,
elbocsátották’).
A két világháború között A jelű listán jegyezték a megtartandó, B
jelű listán az elbocsátandó közalkalmazottakat. Elavult szó.
beljebb – lásd be
belladonna – ‘nadragulya’; ennek terméséből nyerik az atropin nevű
gyógyszert.
Olasz szó: bella donna (‘szép nő’); a név onnan ered, hogy az
atropin híg oldatát szokás volt szembe cseppenteni, mert a kitágult
pupillájú szem szebbnek, csillogóbbnak hat.
belletrista – ‘szépíró, irodalmár’. – belletrisztika: ‘sajtóban
megjelenő, könnyebb fajsúlyú szépirodalom’.
Németből (Belletrist, Belletristik) kölcsönzött szavak; forrásuk a
francia belles-lettres [belletr], azaz ‘szépirodalom’, tkp. ‘szép
betűk’. Elavult szó.
belorusz – ‘fehérorosz, keleti szláv népcsoport’; ‘Belorusszia lakója,
polgára’.
Saját nevük belorusszki, az országé Belarusz a szláv belo, bela
(‘fehér’) és Rusz (‘Oroszország’) elemekből.
bélpoklos – ‘leprás; fekélyes’; ‘falánk’. Volt bőrpoklos alakja is, ez
egy ideig az elefantiázisban szenvedőket jelölte, később a ~
változataként használták.
A pokol utótag külön is jelölhetett fekélyes betegségeket, pl.
a achát
pokolvar (‘gennyes daganat’). Az előtag vagy a bél (‘belső rész’)
főnévvel azonos, és arra utal, hogy a leprát gyakran kísérték
bélhurutos tünetek, vagy az eredetibb bőrpoklos alak első tagja
változott el hasonulás és népetimológia útján (bőr  ből  bél). A
szótörténeti adatok alapján az első magyarázat a valószínűbb.
Eredeti értelmében elavult szó; a ‘nagyétkű’ jelentés újabb keletű,
és a nyelvjárási pokol a béle (‘égeti belül az éhség’) szólásból
keletkezhetett.
belső – ‘belül lévő’; ‘bizalmas, közeli’: belső tanácsos; ‘‹főnévként›
belső rész’: a város belsejében.
A bél (‘belső rész’) bel változatából lett a hollétet kifejező -ső
képzővel (mint alsó, felső, utolsó stb.). Lásd még be1, bele, béles,
bélés, belül, benn.
belül – ‘‹valaminek a› belsejében’. Birtokos személyjeles formája, a
belőle a személyes névmás -ből ragos alakja.
A bél (‘belső rész’) -l ragos alakja, s eredetileg honnan? kérdésre
felelő névutó volt, amely aztán a -ből raggá vált, ahogy a Halotti
Beszédben a timnucebeleul (‘tömlöcéből’) forma mutatja. A ~
eredeti ablativusi jelentése már a 14. századra locativusira
változott. A bévül alakváltozat a kívül-belül szópárban alakult ki az
első tag hatására (kívül-bévül). Lásd még be1, bél, bele, béles,
bélés, belső, benn.
bélyeg – ‘jószág bőrébe égetett tulajdonosi jel‘; ‘ismertetőjel’: Káin-
bélyeg; ‘postai díj befizetését igazoló, felragasztható jegy’. Régi és
népnyelvi változatai: bélleg, billog, béjog, bijjag. Származékai:
bélyeges, bélyegez, bélyegző.
Ótörök jövevényszó: ujgur bilik, volgai bolgár balik, kirgiz belgi
(‘jel’). E szavak a bil- (‘tud’) ige származékai. Az átvett ótörök szó
*bilik alakú lehetett.
béna – ‘mozgásképtelen; sánta, erőtlen’; ‘‹a szlengben› ostoba,
idétlen’. Származékai: bénaság, bénul, bénít.
Talán a szlovák bedný, bedná (‘szegény, satnya’) nyomán,
hasonulás és más hangváltozások (bedna  benna  bénna 
béna) útján keletkezett. A feltevés gyenge lábakon áll, annak
ellenére, hogy létezik a szónak néhány bidna, bédna alakváltozata
is, ezek ugyanis igen későn jelentkeznek, s így másodlagosnak
tekinthetők.
bencés – ‘benedekrendi’.
Az alapító szent, Benedek (latinul Benedictus) nevének becézett
magyar Bence alakja nyomán a 19. században lett általánossá,
korábban a rend tagjait Bence-barátnak vagy (nemzetközi szóval)
benediktinusnak nevezték. A becenévből alakult rendi név
párhuzama a dömés.
bendő – ‘kérődzők összetett gyomrának első tagja’; ‘has’: megtömi a
bendőjét; ‘marhapacal’. Nagyon eltérő alakváltozatai vannak:
bondó, bandó, bongyó, böngyő, bödő, gönde, gömbő.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó.
bendzsó – ‘hathúrú pengető hangszer’.
Az amerikai angol (néger) banjo kiejtés szerinti változata. Talán a
spanyol bandurria (‘mandolinszerű hangszer’) romlott formája; ez
az olasz pandorán át a görög pandurára (‘három húrú pengető
hangszer’) megy vissza; ez feltehetően egyiptomi eredetű. Lásd
még mandolin.
benefícium – ‘javadalom, adománybirtok’; ‘kedvezmény, kiváltság’.
Latin történelmi szakszó (tkp. ‘jótétemény’) a bene (‘jól’) és facere
(‘tesz, csinál’) elemekből.
benevolencia – ‘jóakarat, jószándék, jóindulat’.
Latin szó (benevolentia) a bene (‘jól’) és volentia elemekből, előbbi
a bonus (‘jó’) határozói alakja, az utóbbi forrása a velle, volui
(‘akar’) ige.
benjámin – ‘a legkisebb (és elkényeztetett) fiúgyermek a családban
vagy más közösségben’.
A bibliai Jákob pátriárka tizenkét fia közül Benjámin volt a
legkisebb, idős apjának szemefénye.
benn – ‘belül’. Származékai: benső, bensőség, bensőséges.
A bél (‘belső’) -n ragos alakja, amely hangkiesés és hasonulás útján
(belen  beln  benn) fejlődött ki. Eredetileg névutó is volt, s mint
ilyen a szóvéghez tapadva -ben (-ban) raggá vált. A bent a lent
analógiás hatására alakult ki, vagy a rövidebb ben forma kapott
locativusi -t ragot. A benső és származékai nyelvújítási eredetűek.
Lásd még be1, bél, bele, béles, bélés, belső, belül, benneteket,
bennfentes.
benneteket, bennünket – ‘titeket, minket’.
A benn birtokos személyjeles származékai. A legrégibb alakok
bennetek, bennünk; ez ún. partitivus, azaz részleges tárgy volt:
‘belőlünk néhányat, belőletek néhányat’ (a benn régebben így is
értődött: ‘belőle’). Amikor e két szó már szabályos tárgy lett,
felvette a tárgyragot: ~. A harmadik személyű bennüket alak ritka
volt, és idővel teljesen kiveszett.
bennfentes – ‘beavatott, bejáratos, az adott környezetet jól ismerő’:
bennfentességét fitogtatja.
Az összetétel előtagja a benn határozószó. A fentes szó csak ebből
az összetételből ismeretes. Alighanem a fen ige rejlik benne, vagy
‘élesít’ értelmében (tehát a ~ ‘éles eszű’), vagy ‘ken’ jelentésében
(lásd befen), vagyis „minden hájjal megkent”, ravasz fickóról van
- 30 - oldal
szó. Más vélemény szerint a második tag a tájnyelvi fentet (‘láb
alatt van’) származéka, a ~ tehát ‘belül lábatlankodik’.
bent – lásd benn
bentonit – ‘derítőföld, vízben erősen megduzzadó szilikátiszap’.
Az amerikai Fort Benton helység nevéből, amelynek közelében
először bányászták.
benzin – ‘a kőolaj lepárlásának terméke, fontos üzemanyag’.
Német eredetű nemzetközi szó; Mitscherlich német vegyész alkotta
meg a középkori latin benzoe (‘illatos keleti gyanta’) tövéből, a
vegyületeknél gyakran használt -in képzővel (pl. anilin). A latin szó
az olaszon át az arab luben dzsaví (‘jávai gyanta’) kifejezésre,
ennek ben dzsav elemeire megy vissza, az olaszban ugyanis a szót
lo bengiavi formában tagolták, az első szótagot névelőnek értve. A
~ név először a benzolt jelölte, mai értelmében az ugyancsak
német J. Liebig vegyész használta először.
benzol – ‘hat szénatomból álló gyűrűt tartalmazó szerves oldószer’.
Ezt a szót Liebig német vegyész alkotta meg a vegyület számára a
korábban használt benzin változataként és helyett; eredetét is lásd
ennél a címszónál.
benyomás – ‘a külvilág hatásai nyomán keletkezett belső élmény,
tapasztalat’.
A latin impressio mintájára keletkezett tükörszó. Amaz az
imprimere ige származéka az in (‘bele’) és premere, pressum
(‘nyom’) elemekből; a latin szó maga is tükörfordítás a görög
entüpósziszból. A hasonlóképp latin mintára alkotott német
Eindruck bizonyára hozzájárult a magyar ~ elterjedéséhez és
megszilárdulásához.
bér – ‘fizetség elvégzett munka vagy használatba vett tulajdon ellen-
értékeként’: munkabér, házbér, haszonbér. Származékai: béres,
bérel, bérlet, bérlemény, bérenc.
Talán ótörök eredetű: a türk bér-, ujgur bir-, csuvas par- igetövek
mind ‘ad’ jelentésűek. Származékai közül a bérlet, bérlemény,
bérenc nyelvújítási képzések.
berbécs – ‘kos, ürü’.
Nyelvjárási szó a román berbece [berbecse] nyomán.
berber – ‘észak-afrikai arab törzs tagja; e néppel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó, valószínűleg a latin Barbari (lásd barbár) nyomán,
amely később átkerült az arabba, és ~ formára változott.
bérc – ‘hegytető, sziklás hegy’.
Délszláv jövevény: szerb-horvát brdec, szlovén brdce (‘domb, kis
hegy’). Az átvett szó mássalhangó-torlódását a d kiesése, majd
ejtéskönnyítő hang oldotta, talán berec, berce közbülső formák
útján jött létre a ~. Mai, kissé választékos és irodalmi stílusértéke
és ‘sziklás csúcs’ jelentése a romantikus irodalomban alakult ki.
berdó – ‘őrt álló katona kiáltása’.
A német (bajor-osztrák) wer da? (‘ki van ott?’) kiáltás régi magyar
átvétele; a szóeleji v  b változásra példák: bakter, billikom,
bognár.
berek – ‘liget, láprét’.
Finnugor eredetét egy pár kétes rokonnyelvi példa javallná, melyek
mocsárral, sárral kapcsolatosak. Nem túl meggyőző a szláv
származtatás sem a szláv nyelvekben általános breg, bereg (‘part’)
alapján, mivel a part  parti liget  liget jelentésfejlődés
bizonyíthatatlan, és eléggé erőltetettnek hat.
berill – ‘féldrágakő, a berillium nevű elem szilikátja’.
Mindkét szó a dél-indiai Belur város nevére megy vissza; az óind
veruliya (‘beluri’) a görög bérülloszon és a latin berylluson át jutott
az európai nyelvekbe. A magyar ~ a német Beryll kiejtés szerinti
alakja.
berkenye – ‘élénk piros bogyókat termő fa’.
A szláv nyelvekben általános brekinya szó magyaros változata
ejtéskönnyítő szóeleji oldóhanggal, a két nyílt szótagú tendencia
jgyében és hangrendi kiegyenlítődéssel: brekinya  berekinya 
berekinye  berkenye.
bérmál – ‘‹katolikus püspök serdülő hívőt› ünnepélyes szertartás
keretében hitében megerősít’. Származékai: bérmálás,
bérmálkozik.
A szlovén vagy horvát bermati származéka magyaros végződéssel;
a délszláv szavak a népi latin firmare, fermare (‘megerősít’) alapján
keletkeztek.
berreg – ‘sajátos hangot ad ‹mint pl. a kereplő›’.
Hangutánzó szó.
berúg – ‘leissza magát, lerészegedik’.
A szó eredetibb jelentése ‘nagyot iszik’ volt; erre a hangulatos,
humoros szinonimák általában a be- igekötőt alkalmazzák, gyakran
erős mozgást jelentő igével: beállít, bedob, behajít, benyakal, s így
került a rúg ige a szóba. A kiadós ivás és a lerészegedés közt
kézenfekvő az összefüggés.
berzenkedik – ‘húzódozik, iszonyodik’; ‘ingerülten méltatlankodik,
tiltakozik’.
A berzen- tő a borzas, borzol szavak magas hangrendű rokona; a
berzeng, berzeszkedik szavak nem ismeretlenek két-háromszáz
évvel ezelőtti szövegekben. Mindez a párzani vagy az egymással
dühösen verekedni készülő kakasok s más hím madarak
viselkedését festi: felborzolt tollal igyekszenek a valónál
a achát
nagyobbnak, félelmesnek (vagy imponálónak) mutatkozni. A szőr
felmeresztése viszont a rémület jele (is). E két körből adódnak a ~
emberre vonatkoztatott jelentései. Lásd még borzad.
besamel – ‘vajból, lisztből és tejből készült, tetszőlegesen
fűszerezett mártás’.
Francia szó, XIV. Lajos udvarmesterének, Béchamel márkinak a
nevét őrzi.
besenyő – ‘egy törökös népcsoport tagja’.
Ótörök eredetű szó, amelyet középkori arab (pacsanak), bizánci
görög (padzinak) és későbbi orosz pecseneg formában feljegyezve
ismerünk. A magyarba valószínűleg egy bacsanag vagy basanag
alak került; ez előbb magas hangrendűvé lett, majd szabályos
besenő formára alakult, amely valóban jelen van a 14. század előtti
adatokban. Az n palatalizációja későbbi fejlemény; előfordulnak
besnye, besnyő alakok is; mind ez utóbbi, mind a ~ sok
helységnévben szerepel, pl. Besenyőtelek, Máriabesnyő.
beste – ‹szitokszóként› ‘gonosz, gyalázatos ‹személy›’: beste lélek
lánya (népballada).
A latin bestia (‘állat, vadállat’) származéka a szóvég hangrendi
illeszkedésével, bestye alakban is. Elavult.
bestia – ‘fenevad’; ‘komisz, önző nő’; ‹bizalmasan› tetszetős lány,
nő: csinos kis bestia! – bestiális: ‘embertelenül gonosz’. –
bestialitás: ‘vadállati kegyetlenség’; ‘állatokkal való nemi
közösülés’.
A latin bestia (‘állat, vadállat’) szó köznyelvi származékai. Lásd
még beste.
bestseller – [besztszeller], hibásan [bezzeller] ‘igen kelendő,
olvasmányos könyv’.
Már meghonosodott, de még magyar írásképet nem nyert angol
eredetű szó a best seller ‘a legjobban elad(hat)ó’ kifejezésből; a
best a good (‘jó’) felsőfoka; sell a.m. ‘elad’.
beszéd – ‘szóbeli megnyilatkozás’. Származékai: beszédes, beszél,
beszélő, beszélget, beszélgetés, beszélgető, beszély.
Szláv kölcsönszavunk: horvát, szlovén, szlovák beseda. A szóvégi a
talán hangrendi illeszkedéssel előbb e lett, majd a beszede,
beszéde véghangzója birtokos személyjelnek érződött, s ezért
idővel lekopott. A beszél ige beszédel  beszédl  beszéll 
beszél hangfejlődéssel keletkezett. A beszély nyelvújítási alkotás
‘elbeszélés’ értelemben: költői beszély.
bessz – ‘tőzsdei árfolyamok esése, tartós alacsony szintje’: besszre
spekulál.
Francia tőzsdei műszó (baisse) kiejtés szerinti átvétele; a baisser
(‘süllyed’) igéből, töve a bas (‘le, lenn, alacsony’), a latin bassus
(‘alacsony, mély’) folytatója. Lásd még basszus.
béta – ‘a görög ábácé második betűje, hangértéke b’.
Neve a fönícia bet (‘ház’) szóból való, mivel a megfelelő betű
eredetileg a ház piktogramja volt. Lásd még betatron.
betatron – ‘elektrongyorsító berendezés’.
Az atomkutatás mesterséges szakszava a BÉTa-sugárzás és
elekTRON szavak kiemelt betűiből. Lásd még béta.
beteg – ‘egészségének híjával való (ember)’. Származékai: beteges,
betegség, betegít, betegedik, betegeskedik.
Bizonyára igen régi szavunk, de eredetét homály fedi. Lehet, hogy
egy bet- tőből és -g képzőből épült fel.
bétel – ‘maláj élvezeti szer a bételdiófa terméséből, amelyet
rágcsálnak’.
A betel maláj növénynév, amely a portugálon keresztül jutott
Európába.
betlehem – ‘Jézus születése helyét a bibliai alakokkal együtt
ábrázoló, templom alakú papír vagy deszka alkotmány’; ezzel
mennek a betlehemesek karácsonykor betlehemezni.
A héber Bét-lehem jelentése ‘az élelem háza’; ez a latin révén
terjedt el az európai nyelvekben.
betli – ‘játékfajta ultiban, amelyet az nyer, aki bejelentésének
megfelelően egyet sem üt’. A német Bettel (‘koldulás; apróság,
semmiség’) magyaros változata.
beton – ‘cement és sóder vizes keverékéből megkeményedő
építőanyag’.
Nemzetközi szó; a franciából terjedt el, ahol a korábbi bitume
(‘bitumen’) szóból keletkezett. A magyarba a ~ a németen át
érkezett.
betű – ‘az írás egy-egy beszédhangot jelölő eleme’.
Ótörök jövevényszó: türk, ujgur, oszmán bitik (‘írás, irat’) a bit- (‘ír’)
igetőből. A magyarba került bitig szabályosan fejlődött bető, betű
formára a tőhangzó nyíltabbá válásával és a szóvégi „gyenge” g
vokalizálódásával. A ~ eleinte általában írást jelentett, s csak a 15.
századtól az egyes írásjegyeket.
betyár – ‘útonálló, rabló’: betyárnóta, betyárbecsület; ‘haszontalan
gyerek’; ‘‹melléknévként› csibész, durva, rossz’.
A szerb-horvát bećár átvétele; ez a perzsa bíkárból való oszmán-
török bekár (‘foglalkozás nélküli legényember’) szóból származik,
és ezzel a jelentéssel került a magyarba. A fenti, ma is ismert
jelentésén kívül régebben értették idénymunkásnak,
semmiházinak, csavargónak, cselédnek, zsellérnek,
hajóvontatónak, még fogadott gyermeknek is. Lásd még
- 31 - oldal
kapcabetyár.
bezupál – ‘hivatásos katonának áll’.
A zupás szóból alkotott ige.
bezzeg – ‘igaz, biztos’: Simeonnak bezzeg szava ére (Ómagyar
Mária-siralom); ‹ellentétes értelmű módosítószóként›: ő bezzeg
elmegy, én meg maradhatok!
A bízik ige rövidebb biz tövéből fejlődött, de hangalakjának és
jelentésének fejlődése körül még sok a kérdőjel.
bézs – ‘nyersgyapjú-színű, homokszínű, szürkéssárga’.
Francia szó (beige) kiejtés szerinti átvétele német közvetítéssel; a
francia az olasz bigio [bídzsó], azaz ‘szürkésbarna’ származéka;
ennek eredete tisztázatlan.
biandria – ‘kétférjűség’.
Nemzetközi szó a latin bi- (‘kettős’) elemből és a görög androsz
(‘férfi, férj’) szóból, a bigámia „női párja”.
biankó – ‘üres, kitöltetlen; űrlap’: biankó csekk, váltó.
Az olasz bianco (‘fehér, üres’) germán eredetű, a régi német blanch
(‘fényes’) származéka. A ~ a körülbelüli olasz ejtése szerinti átvétel
(pontos ejtése [bjankó]). Régebben olaszosan (bianco) is írták. Lásd
még blanketta.
bibas – vagy bibaszt: ‘‹cigányok egymás közt használt csúfondáros
megszólítása›’; főnévként: ‘gyámoltalan, ostoba ember’.
Cigány szó (bibah, bibaht), tkp. ‘szerencsétlen’.
bibe – ‘fájó, érzékeny pont’: ez volt az ő bibéje (16. századi
szövegben); ‘a virág termőjének felső része, amely a virágport
felfogja’.
A gyermeknyelvi szó első jelentése ‘seb’ (lásd bibi). A növénytani
jelentés a múlt század elejéről való, voltaképp a latin stigma (‘jegy,
bélyeg’) fordítása. Lásd még bíbelődik.
bíbelődik – ‘bajlódik, piszmog ‹valamivel›’.
Hangfestő eredetű szó, valószínűleg a bibével és távolabbról a
babrál igével is kapcsolatos.
bibi – ‘kis seb’.
Gyermeknyelvi szó; lásd még bibe.
bíbic – ‘kistermetű madárfaj’.
Hangutánzó szó, a madár éles, vijjogó hangja után. Más nyelveken
is hasonló a neve: német Kiebitz, angol peewit, orosz csibisz.
bibircsók – ‘daganat, szemölcs, pattanás’.
Hangfestő jellegű szó, erre vall sokféle alakváltozata: bibircs,
buborcs, biborc, boborcsék, babircsók, böbörcsék, bübörcső stb.
Kapcsolatos lehet a búb és buborék szavakkal; a -csók, -csék
végződés talán kétszeres kicsinyítő képző.
biblia – ‘a zsidó és keresztény szent könyvek együttese, Szentírás’. –
biblikus: ‘a Bibliával kapcsolatos, rá jellemző’. – bibliapapír:
‘rendkívül finom, vékony papír’.
Nemzetközi szó a görög biblia nyomán, amely a biblion
(‘könyvecske’) többes száma; alapszava a biblosz (‘könyv’), amely
az ókori könyvek alapanyagával, az egyiptomi papirusszal (görögül
büblosz) kapcsolatos.
biblio- – ‹nemzetközi szavak előtagjaként› ‘könyvvel kapcsolatos’.
Bibliogáfia, bibliográfus (‘könyvészet, ill. a könyvészet tudósa’);
bibliotéka (‘könyvtár’); bibliofil (‘könyvbarát, könyvgyűjtő;
könyvkedvelőknek való, különleges: bibliofil kiadás’).
Az összetételek első tagjára nézve lásd biblia; a -gráfia, -gráfus
alapja a görög graphó (‘ír’), a bibliotékára nézve lásd téka; a
harmadik szóban a philosz (‘barát’) rejlik.
biboldó – ‘zsidó’.
Cigány eredetű gúnyos megnevezés, tkp. ‘kereszteletlen’.
bíbor – ‘élénk kékesvörös szín’. Származéka: bíboros (‘egyházi
főméltóság, aki bíborszínű öltözetet visel’).
Eredete bizonytalan. Mivel korábbi jelentése ‘finom lenszövet’ volt,
felteszik, hogy a len búbos termése alapján egy kicsinyített bubor
alak jött létre, amely elhasonulással ~ lett, és a ‘len termése’ 
’len’  ’lenszövet’ jelentésfejlődésen ment át. A vörös színnel talán
úgy került kapcsolatba, hogy többnyire ilyen színben készült egy
bizonyos lenszövet vagy a vele gyakran együtt emlegetett bársony
(mint a régi gyermekdalban: bíborba, bársonyba, gyöngyös
koszorúba). Kevésbé valószínű, hogy a ~ a latin purpura
(‘bíborcsiga, bíborszín’) szóból alakult; ezt a nézetet sem az ismert
adatok, sem a hangfejlődés ismert törvényei nem támogatják.
biceg – ‘sántítva jár’; ‘billeg’. Származékai: bice(bóca) (‘sánta’),
biccen, biccent (‘fejével int’).
Hangfestő eredetű szó, talán összefügg vele a bócorog és a
ficamodik ige.
bicepsz – ‘a felső kar ún. kétfejű izma, amely a kar behajításakor
kidudorodik és megkeményszik’.
Latin orvosi szakszó (biceps); első tagja bi(s) (‘kétszer’), a cep-
elem a caput (‘fej’) tövével azonos.
bicikli – ‘kerékpár’. Származékai: biciklizik, biciklista; bicaj (szleng
szóváltozat a csonkított tőhöz tett jiddis eredetű -aj képzővel, pl.
hepaj).
Az angol bicycle a múlt század derekán keletkezett mesterséges
úton a latin bi (‘kettős’) előtagból, valamint a görög küklosz (‘kör’)
latinos cyclus formájából, és a legtöbb európai nyelvben elterjedt. A
magyar változat részben az írott, részben a kiejtett formát követi, a
a achát
mássalhangzó-torlódást követő ejtéskönnyítő magánhangzóval.
bicinium – ‘kétszólamú ének’.
Latin zenei szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és a canere, cecini (‘énekel’)
elemekből.
bicsak – ‘összecsukható zsebkés’.
Valószínűleg ótörök jövevényszó: kun, oszmán bicsak, tatár pecsak
(‘kés’); ezek a bics- (‘vág’) tőből valók. Lásd még bicska.
bicsérdista – ‘a kizárólag nyers gyümölcsökből és zöldfélékből álló
étrend híve’.
A ~ mozgalom az ezerkilencszázhúszas-harmincas években
hódított Magyarországon; e vegetáriánus irányzat a Latin hangtani szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és labium (‘ajak’)
kezdeményezőjéről, Bicsérdy Béláról nyerte a nevét.
bicska – ‘összecsukható zsebkés’.
Vagy egy oszmán-török eredetű bicski (‘lapos fűrész;
csizmadiakés’) átvétele, esetleg szláv közvetítéssel, vagy az
ugyancsak török eredetű bicsak alakváltozata a csutak–csutka
szópár analógiájára.
bidé – ‘az alsótest öblítésére való ülőmosdó’.
Francia szó (bidet), amely eredetileg kis nyergeslovat jelentett.
biedermeier – [bídermejjer] ‘a tizenkilencedik század első felének
művészeti irányzata főleg a német nyelvterületen és a Habsburg-
birodalomban’.
Elnevezését Biedermeier úrról, a Fliegende Blätter című élclap
komikus figurájáról kapta; ez az élelmes, kotnyeles és korlátolt
kispolgár, Eichrodt és Kussmaul írók közös leleménye vált a kor
közfelfogásának enyhén szatirikus jelképévé.
biennálé – ‘kétévenkénti művészeti esemény’: grafikai biennálé.
Latin szó (biennale), első tagja bi(s) (‘kétszer’), enn- eleme az
annus (‘év’) tövével azonos. Lásd még annálé, millennium.
bifláz – ‘magol, gépiesen tanul’.
A német büffeln magyarosítása; a német ige a Büffel (‘bivaly’)
játékos származéka, tehát az ilyen tanulást az igavonó állat
erőlködéséhez hasonlítja. A német szó egyébként oldalágon a
bivaly rokona.
bifokális – ‘kétfókuszú’: bifokális lencse, szemüveg.
Latin optikai szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és focus (‘tűz, tűzhely;
gyújtópont’) elemekből. Lásd még fókusz.
bifsztek – ‘hirtelen sült bélszínszelet’. Volt biftek (a francia bifteck
nyomán) és „magyarosított” böftök alakja is.
Nemzetközi szó az angol beefsteak nyomán: beef (‘marhahús’) és
steak (‘sütni való vastag hússzelet’). A magyar ~ nagyjából az
eredeti kiejtést tükrözi (pontosan [bífsztéjk]).
bifurkáció – ‘kétfelé ágazás, szétválás’.
Földtani szakszó a latin bi(s) (‘kettős’) és a furca (‘vasvilla’)
elemekből.
bigámia – ‘kétnejűség’. – bigamista: ‘kettős házasságban élő (férfi)’.
Nemzetközi jogi szakszó a középkori latin bigamia (‘kettős
házasság’) nyomán, ez a bigamus (‘kétszer házasodott’)
származéka. A szó félfordítás a görög digamoszból, a di- (‘kettős’)
elemet felcserélve az azonos jelentésű latin bi-re. A gamosz
görögül ‘házasság’.
bige – ‘régi magyar gyermekjáték, más néven pilincke’. Származéka:
bigézik. Sok alakváltozata van: büge, pige, pigre, biga, püge.
Az alakváltozatok gazdagsága láttán hangfestő eredetre
gondolhatunk, esetleg hangutánzásra is a felpattanó pecek hangja
nyomán. A szlengben élő bige (‘lány’) valószínűleg más eredetű.
bigott – ‘vakbuzgó’. – bigottéria: ‘vakbuzgóság’.
Német kölcsönszó, amely a francia bigot (‘szenteskedő’) átvétele;
eredetére többféle magyarázat van, (pl. hogy az angol bi God, by
God, azaz ‘Istenre’ kifejezésből jön, vagyis hogy a ~ olyan ember,
aki folyton Isten nevét emlegeti), ám ezek egyike sem tekinthető
bizonyítottnak.
biggyeszt – ‘függeszt, illeszt, kapcsol’; ‘‹ajkát› megvetően kifelé
csücsöríti’.
Hangfestő eredetű szó tájnyelvi származékaival (bigyeg, biggyedt,
bigyerít) együtt; bizonyára kapcsolatban van a fityeg igével is. Lásd
még bögyörő.
bigyó – ‘apró izé, vacak’.
A bogyó elkülönült változata; a szlengben régebben pénzt is
jelentett.
bika – ‘nagyobb kérődző patások hímje’: szarvasbika.
Ótörök jövevény: türk, kirgiz buqa, kun boga, oszmán boga. A
nyelvünkbe került szó első szótagjában veláris i lehetett, amely
szabályosan fejlődött i-vé. Lásd még bikacsök, bikavér.
bikacsök – ‘a bika szárított és kitömött hímvesszejéből készült
korbácsféle fenyítőeszköz’.
A szó csök eleme török eredetű: oszmán çök, csuvas csög, tatár
csük (‘hímvessző’).
bikavér – ‘nemes száraz vörös borfajta’: egri, szekszárdi bikavér.
A fantázianév a vér vörös színét és a bika által jelképezett vad
természeti erő képzetét egyesíti.
bikfic – ‘tapasztalatlan ifjonc’.
Ismeretlen eredetű szó.
bikini – ‘kétrészes női fürdőruha’.
Fantázianév a csendes-óceáni Bikini atollról, ahol 1946-ban az első
- 32 - oldal
kísérleti fúzius atomrobbantást végrehajtották. Az elnevezés
egyébként Franciaországban született meg, s arra célzott, hogy a
(majdnem) fedetlen női test látványa úgy elvakítja a mohó
férfiszemeket, mint egy atomrobbanás villanása. Lásd még
monokini.
bikonvex – ‘kétszeresen domború ‹optikai lencse›’. – bikonkáv:
‘kétszeresen homorú ‹optikai lencse›’.
Fizikai szakszók a latin bi(s) (‘kétszer’) előtagból, valamint a
konkáv, konvex szavakból.
bilabiális – ‘két ajakkal ejtett’: bilabiális mássalhangzók: p, b, m.
elemekből. Lásd még labiális, labiodentális.
bilaterális – ‘kétoldalú’: bilaterális egyezmény.
Latin sajtónyelvi szó a bi(s) (‘kétszer’) és latus, lateris (‘oldal’)
elemekből.
biléta – ‘cédula; belépőjegy’.
A francia billet (‘levélke; jegy’) nyomán alakult nemzetközi szó; a
magyar ~ a német Billett korábbi billet változatából való,
latinosított szóvéggel. A francia billet forrása a latin bulla (‘pecsét’).
bilgeri – ‘puha szárú, a torkában fűzős csizma’.
G. Bilgeri osztrák ezredesről, aki divatba hozta.
bili – ‘éjjeliedény’.
Valószínűleg a serbli szó végéből, annak egy feltehető serbili
alakjából lett, esetleg gyermeknyelvi becézéssel. Más vélemény
szerint a cigány piri, biri, pili (‘edény’) változatok valamelyike lenne
a forrás.
biliárd – ‘különleges asztalon, meglökött golyókkal való játék’.
Nemzetközi szó a francia billard [bijjár] nyomán, ez a bille (‘golyó’)
-ard képzős alakja. A magyarba egy német tájnyelvi biliard
alakváltozaton át jutott be.
bilincs – ‘láncra erősített karperec’.
Ótörök eredetű: csagatáj bilakcsa, oszmán, kirgiz bilezik, ezek a
bilak (‘csukló’) származékai. A magyarba egy bilecsek alak
kerülhetett; ez felvett egy járulékos n hangot (mint a bakancs,
bogáncs), majd elvesztette a többesjelnek érzett -ek végződést.
bilingvis – ‘kétnyelvű ‹ember vagy könyv›’.
Latin nyelvészeti szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és lingua (‘nyelv’)
elemekből. Lásd még lingvisztika.
billeg – ‘ide-oda dől’. Származéka: billen.
Hangfestő eredetű; összefügg a ballag igével, annak magas
hangrendű párja, s olykor ikerszó-féle együttest is alkotnak: billeg-
ballag.
billikom – ‘nagyobb serleg, ivókupa’. Milljom átok! bort a billikomba!
(Petőfi).
A német willkommen üdvözlő formula bajor-osztrák willkum
alakjából; ennek kb. jelentése ‘szívesen látott’, a Wille, azaz
‘(jó)akarat’ és a (ge)kommen ‘jött’ elemekből. A ~ tehát az
érkezőnek üdvözlésül nyújtott poharat, serleget jelentette. A
szóeleji v  b változás szabályos a régi német jövevényszóknál:
bakter, berdó, bognár.
billió – ‘milliószor millió’.
Francia szóalkotás (billion) a 18. század végéről a latin bi(s)
(‘kétszer’) és million elemekből; a bis itt a második hatványra utal.
Később a franciában és ennek nyomán az amerikai angolban a ~
‘milliárd’ értelmet kapott, s így használják ma is; a többi országban
a régi francia jelentésében ismerik. A magyar szóvég latinos, a
millió nyomán.
bilux – ‘kettős fényű’: biluxlámpa (‘autóreflektor, amely egy
kapcsolóval tompított, illetve országúti fényvetésre állítható át’).
Műszaki szakszó a latin bi- (‘kettős’) és lux (‘fény’) elemekből.
bimbó – ‘rügy, virágrügy’. Származékai: bimbós, bimbózik;
mellbimbó.
Alighanem a bomol, bomlik igék bom- tövének a származéka, de
kialakulásának útját és módját nem látjuk világosan. Talán egy
feltehető bomó, majd bommó (‘bomló’) alakból lett elhasonulás
útján bombó-vá, s ebből újabb, ezúttal magánhangót érintő
elhasonulással, ~vá.
bimetál – ‘ikerfém, két egymásra hengerelt különfajta fém’.
Latin műszaki szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és a metallum (‘fém’)
elemekből. Lásd még metallurgia.
bináris – ‘kettős állapotú’: bináris (kettes alapú) számrendszer.
Tudományos szakszó: latin binaris, a bini (‘két-két, kettesével’)
származéka. Lásd még kombinál.
binokuláris – ‘két szemlencsével ellátott ‹optikai eszköz›’:
binokuláris távcső, mikroszkóp.
Latin szakszó a bini (‘két-két’) és ocularis (‘szemhez való,
szemlencse’) elemekből; utóbbi az oculus (‘szem’) származéka.
Lásd még bináris, okuláré.
binomiális – ‘kéttagú’.
Matematikai szakszó a latin bi- (‘kettős’) és nomen (‘név’)
elemekből.
bio- – ‹nemzetközi szavak előtagjaként› ‘az élettel kapcsolatos’.
Biográfia, biográfus (‘életrajz, életrajzíró’); biológia, biológus
(‘élettan, ill. annak tudósa’); bioszféra (‘a Földnek az a zónája, ahol
élet található’).
a achát
Nemzetközi szavak görög elemekből. Az előtag a biosz (‘élet’)
tőalakja a bioó (‘él’) igéből; az utótagok közül -gráfia, gráfus a
graphó (‘ír’), -lógia, -lógus a logosz (‘tanulmány’), míg a -szféra a
szphaira (‘gömb, gömbhéj’) származéka.
biplán – ‘kétfedelű (kettős szárnyú) repülőgép’.
Latin műszaki szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és planum (‘sík’)
elemekből. Lásd még planíroz.
bipoláris – ‘kétsarkú’.
Latin villamossági és élettani szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és polus
(‘sarok’) elemekből. Lásd még pólus.
bír – ‘‹valamivel ~› birtokolja’; ‘legyőzi’: lebírja; ‘ráveszi valamire’:
rábírja; ‘képes rá; győzi erővel’: fel bír állni. Származékai:
birodalom, birtok, birtokos, birtokol.
Bizonyára régi szavunk, de előzményeiről semmi biztosat nem
tudunk. Az ige eredeti jelentése ‘hatalma van felette, hatalmában
tartja’ lehetett. Lásd még birkózik, bíró, bírság.
birétum – ‘katolikus papi süveg’. Alakváltozatai: beretra, biretra,
beretrom.
Középkori latin szó (birretum vagy birettum) a korábbi latin birrus
(‘csuklyás köpeny’) nyomán. Ennek francia származéka, a barette
szintén bekerült a magyarba (lásd barett).
birizgál – ‘piszkál’.
Hangfestő eredetű szó, kapcsolatban lehet a bizgat igével.
birka – ‘juh’. Alakváltozatai: birke, berke, berga, birge, bürge.
Cseh jövevényszó: cseh, morva, szlovák birka (‘juh’), megvan az
ukránban is. A bir, birr juhterelő szóból alakult. Hozzánk egy
bizonyos fajta morva juh neveként került be. A köznyelv számára a
~ és a juh teljes szinonima, a juhhús megnevezésére viszont főként
a ~ használatos: birkahús, birkacomb, birkatokány.
birkózik – ‘ellenfelét átnyalábolva a földre teríteni igyekszik’. Az
igéből elvont birok csak a birokra kel, birokra áll ki (‘birkózni kezd,
birkózást vállal’) kifejezésekben használatos.
A bír ige ‘lebír, bír vele’ jelentése nyomán alakult ki visszaható,
illetve kölcsönösséget kifejező -kozik képzővel.
bíró – ‘peres felek közt ítélkező, erre felhatalmazott személy’;
‘‹régebben› a falu közigazgatásának vezetője’: öregbíró, falu bírája.
Bírák: ‘az ószövetségi zsidóknál ítélkező hatalmú vezérek, mint
Gedeon, Jefte, Sámson’. Származékai: bíróság, bíráskodik, bírál,
bírálat.
A bír ige ‘birtokában tart’ értelme alapján ‘hatalommal bíró’
lehetett a szó eredeti jelentése, mert az ítélkezés joga kezdetben
az ilyeneket illette meg. Lásd még bírság.
birs – ‘vastag héjú almaszerű növények neve’: birsalma, birskörte.
Ismeretlen eredetű szó. A legkorábbi alakjai bis, biss voltak, az
utóbbiban állt elő az ss  rs elhasonulás, mint a hárs, nyárs, nyers
szavaknál.
bírság – ‘szabálysértésért kiszabott (pénz)-büntetés’.
A bír ige -ság képzős alakja az ige ‘hatalma van’ jelentése alapján,
de már a ‘bíráskodás’ árnyalata is benne van. Eredeti értelme
ugyanis ‘ítélet’ volt, a Halotti Beszédben birsagnop (bírság-nap) áll
‘ítéletnap’ jelentésben; a ‘bíróilag kiszabott büntetés’ értelem csak
később jelent meg. Lásd még bíró.
biszexuális – ‘mind az ellentétes nemhez, mind a sajátjához
vonzódó’.
Latin lélektani szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és sexus (‘nem’)
elemekből. Lásd még szexuális.
bisztró – ‘kocsma, falatozó’.
Nemzetközi szó a francia bistro, bistrot (‘kiskocsma’) nyomán.
Ennek végső forrása tisztázatlan; esetleg a bistrouille (‘keverék ital,
pancsolt bor’) vagy a poitou-i tájszólásban élő bistraud
(‘kecskepásztor’) származéka.
bit – ‘az információ legkisebb egysége a számítástechnikában’.
Angol mozaikszó a BInary digiT (‘kétértékű számjegy’) kifejezésből,
egyszersmind azonos az angol köznyelvi bit (‘darabka, falat’)
szóval.
bitang – ‘hitvány, alávaló ember’. Származéka: bitangol (‘csavarog’).
A középfelnémet biutunge (‘hadizsákmány’, irodalmi német Beute)
vagy ennek cseh változata, a bitung áll a ~ mögött, és ez volt
szavunknak eredeti értelme: De mikoron nagy nyereséggel
hazajöttek volna, és az bitangot osztani akarnák… (Szent László-
legenda, 14. század). Következő jelentése: ‘gazdátlan, elkóborolt
jószág’, majd ‘csavargó, otthontalan ember’: sehonnai, bitang
ember (Petőfi). Becsmérlő jelentése több forrásból érthető: az
elbitangolt jószág sok kárt tehet; az otthontalan csavargóból
könnyen lesz gonosztevő.
bitó – ‘akasztófa’.
A bizonytalan eredetű szónak ez a legkésőbbi jelentése; előbb
‘oszlop, pellengér’, sőt ‘hóhér’ volt, ráadásul ‘kendertörő eszköz’ is.
Ez okból úgy vélik egyesek, hogy talán a ‘kendert tör’ értelmű
tájnyelvi bitol ige származéka mint a bitoló kurtított alakja vagy a
bit- tőből való melléknévi igenév. Lásd még bitorol.
bitorol – ‘jogtalanul birtokol’: trónbitorló.
A szó nyelvújítási alkotás a tájnyelvi bitol és butorol (‘elragad,
elnyű, tönkretesz’) alakokból. Az Arany által is kedvelt bitor
melléknév (bitor hatalma; bitor országlásod) elvonás az így alkotott
- 33 - oldal
igéből. Maga a bitol is kérdéses eredetű; nem tudni, van-e köze a
bitó feltehető alapszavához.
bitumen – ‘kátrányszerű, eredetileg olajpalából, ma főleg
kőolajlepárlásból nyert anyag; szurok, aszfalt’.
Nemzetközi szó a latin bitumen (‘földiszurok, aszfalt’) alapján. Lásd
még beton.
bivaly – ‘szarvasmarhaféle erős, fekete kérődző állat’. Alakváltozatai
számosak: bihal, bial, bijal, bihó, bihol, biaj stb.
Délszláv jövevényszó: bolgár, horvát, szlovén bivol. Ezek a latin
bubalus, buvalus származékai; ugyaninnen van a német Büffel
(lásd bifláz) és az angol buffalo.
bizantinizmus – ‘az állam vezetőjét övező mértéktelen hódolat,
hízelgés, szolgalelkűség’.
A kelet-római birodalom utódjának, a bizánci császárságnak az
udvarára volt jellemző ez a légkör. A név a kis Büzantion város
emlékét őrzi, mert Konstantinápoly ennek kibővítése útján jött
létre.
bizarr – ‘különös, furcsa, szeszélyes’.
Nemzetközi szó a spanyol bizarro alapján; ez eredetileg ‘hősies,
gáláns’ jelentésű volt, s talán a baszk bizarra (‘szakáll’) a forrása.
bizgat – ‘ingerel, bolygat’; ‘biztat, felbújt’.
Hangfestő eredetű szó, első jelentése a vele rokon bizgelődik
(‘ingerkedik’) alapján érthető; a második jelentésbe inkább a biztat
igéé szivárgott be. Tágabb körébe tartoznak még a birizgál, piszkál,
esetleg a berzenkedik is.
bízik – ‘bizalmát veti ‹valakibe›, reménykedik’; ‘valakinek gondozásra
átad’: ‘ráhagy’: rábíz valakit; rábízza az ügyet. Származékai:
bizodalom, bizodalmas, bizakodik, bizalom, bizottság, bizottmány,
bizomány, bizományos, bizalmi, bizalmatlan, bizalmatlankodik.
Sok származéka tanúsítja, hogy igen régi szavunk lehet, ezért
finnugor származása valószínű, habár csak egy rokonnyelvi tanúja
van, a votják baz- igető (‘remél, bizakodik’). A második jelentés úgy
kapcsolódik az elsőhöz, hogy akire fontos személyt, komoly értéket
rábízunk, abban bízunk, abban bizalmunk van. Lásd még bezzeg,
bizony, bizton, biztos, bízvást.
bizmut – ‘vörösesfehér, fémfényű kémiai elem’.
Latin nevét, a bismutumot G. Agricola német mineralógus alkotta
meg a német Wismut alapján; ennek eredetét többféleképp
magyarázzák (‘fehér fém’ vagy ‘mezőn orzott’), de egyik
vélekedést sem sikerült bizonyítani.
bizony – ‘igaz, úgy van ‹állítás nyomósítására›’: bizony hogy ő is ott
volt, úgy bizony; ‘‹régen› bizonyos’: mert az halál bizony, de az
halálnak órájánál semmi bizonytalanabb (Haláltánc). Származékai:
bizonyos, bizonyság, bizonnyal, bizonyára, bizonyul, bizonytalan,
(meg)bizonyosodik, bizonyítvány, bizonylat, bizonyíték.
A bízik igéből, annak első jelentése alapján, -n névszóképzővel
alakult ki; a szóvég utólag palatalizálódott. Határozószói szerepe
így alakult ki: bizony (‘bizonyos az’), hogy mind meghalunk 
bizony mind meghalunk. Lásd még bizton, biztos, bízvást.
bizton – ‘bizonyosan’; ‘bátran, biztonságban’: itt már bizton vagyunk.
Származéka: biztonság.
A bízik ige származéka; a t deverbális főnévképzővel (mint jő 
jövet) egy ‘bizalom’ értelmű bizt- tő jön létre, amely a -n
módhatározóraggal adja ki a ‘megbízható módon’ jelentést. Lásd
még bizony, biztos, bízvást.
biztos – ‘‹melléknév› kétségtelen; biztonságos; megbízható’;
‘‹főnévként› valamivel megbízott személy’: rendőrbiztos.
Származékai: biztosít, biztosító, biztosíték, biztosság.
A bízik ige származéka; a t deverbális főnévképzővel (mint jő 
jövet) egy ‘(valakiben meg)bízás’ értelmű bizt- tő jön létre, s ez kap
-s melléknévképzőt. A biztosít és származékai a nyelvújítás korából
valók. Lásd még bizony, bizton, bízvást.
bízvást – ‘bizakodva; bizonyára’.
A bízik ige határozói igenevéből jött létre a -st módhatározó raggal
(mint örömest, egyenest). Lásd még bizony, bizton, biztos.
bizsereg – ‘zsibbad; pezseg; nyüzsög’. Nyelvjárási rokonai: bizserél
(‘cirógat, csiklandoz’), bizseg (‘hemzseg; zsibbad; viszket’), bozsog
(‘hemzseg’), bizserget (‘pezsdít’).
Hangfestő szócsalád, rokonságába tartozik a pezseg is közvetlen
származékaival együtt. A b-zs, p-zs mássalhangzók a nyüzsgést,
sürgés-forgást és az ehhez gyakran kapcsolódó susogó hangokat
érzékeltetik.
bizsu – ‘ékszer, ékszerutánzat; kis csecsebecse’.
Francia szó (bijou), ez a breton bizou (‘drágaköves gyűrű’)
származéka a biz (‘ujj’) nyomán.
blabla – ‘halandzsa; mellébeszélés’. Blablázik (‘mellébeszél’).
Francia eredetű, hangutánzó szleng szó, az értelmetlen habogást
érzékelteti.
blamál – ‘szégyenbe, kínos helyzetbe hoz; megszégyenít’. – blamázs,
blama: ‘felsülés, kudarc, szégyen’.
Francia eredetű szócsalád a blâmer (‘helytelenít, hibáztat’) igéből,
amely a késői latin blasphemare (‘káromol, szid’) származéka. A
szó a német blamieren alakon át jutott hozzánk; előbb blamíroz
formában, majd latinosított szóvéget kapott. A fenti jelentések,
amelyek az eredeti francia igéével nem azonosak, a bécsi francia
a achát
nyelvhasználatban alakultak ki, akárcsak a franciának (blamage)
ható blamázs, ilyen ugyanis a francia nyelvben nincsen; a blama
magyar elvonás a ~ igéből. A bizalmas nyelv szavai. Lásd még
blaszfémia.
blanketta – ‘űrlap, kitöltendő papír’.
A német Blankett latinosított végű átvétele. A német szó a blank
(‘fényes, üres’) nyomán való franciás képzés, mintha a francia
blanquette átvétele volna, ám az a franciában mást jelent
(fehérborfajtákat, nyári körtét). A ~ oldalágon rokona biankó
szavunknak.
blaszfémia – ‘istenkáromlás; kegyeletsértés, szentségtörés’.
Nemzetközi szó a latin blasphemia nyomán, amelynek forrása a
görög blaszphémia (‘rágalom’); ennek blasz- eleme a blabosz (‘kár,
ártalom’) összevonása; a phémi jelentése ‘beszél’.
blatt – ‘lap, kártyalap’: veri a blattot (‘kártyázik’). – blattol:
‘kártyázik’; ‘ismeretlen zenedarabot „lapról” (kottából) első látásra
elénekel, eljátszik’.
A német Blatt (‘lap’) származékai.
blazírt – ‘fásult, közönyös, szenvtelen’.
A német blasiert szó átvétele; ennek alapja a francia blasé
(‘kedvetlen, kiábrándult’), a blaser (‘zsibbaszt’) befejezett
melléknévi igeneve.
blende – ‘fényképezőgép állítható fényrekesze’: blendel, blendéz,
leblendéz.
Német fényképészeti szakszó a blenden (‘vakít’) igéből; ez a blind
(‘vak’) származéka.
blézer – ‘könnyű, élénk színű zakóféle, ingkabát’.
Angol divatszó (blazer) a blaze ige ‘jelzéssel ellát’ értelme alapján,
a ~ ugyanis mint sportegyesületek formaruhájának darabja terjedt
el, s általában a klub jelvényét hordozta.
bliccel – ‘viteldíj vagy belépődíj megfizetését elmulasztja’; ‘iskolát
kerül, kötelezettség alól kibújik’.
A német blitzen (‘villámlik’) a bécsi nyelvhasználatban nyerte
‘fizetés elől megfut’ értelmét; az utóbbi jelentés már a magyarban
alakult ki.
blikk – csak az egy blikkre, első blikkre (‘első látásra, rögtön’)
kifejezésekben.
A német Blick (‘pillantás’) magyaros átírása. Lásd még blikkfang.
blikkfang – ‘figyelmet felkeltő dolog; fő látnivaló, ami a közönséget
vonzza’: blikkfangos (‘a figyelmet megragadó’) címlap,
könyvborító.
A reklámnyelv német szakszava (Blickfang) a Blick (‘pillantás’) és
fangen (‘elfog, megragad’) elemekből.
bliktri – ‘semmi, semmiség’: Orczy zongorázni is tudott, hát neki
bliktri volt az egész kotta (Móricz).
Középkori latin szó (blictri), talán a görög blitüri (hárfahúr
pendülése) nyomán. Elavult.
blizzard – ‘heves hóvihar jeges széllel’.
Angol szó, eredete bizonytalan, talán hangutánzó eredetű.
blokád – ‘ostromzár’; ‘‹orvosi nyelven› az idegrendszer egy részének
megbénítása műtéti érzéstelenítés céljára’: novokainblokád.
Német szó (Blockade) az olasz bloccata (‘körülzárás’) nyomán, az
olasz képzőt a megfelelő franciára (-ade) cserélve. A magyar
szóvég is az ilyen végződésű francia szavak (pl. balusztrád)
mintáját követi.
blokk – ‘tömb’: blokkház; ‘írótömb’: jegyzetblokk; ‘pártok vagy
államok tömörülése’: baloldali blokk; ‘vásárolt árut megnevező és
kifizetését igazoló pénztárjegy’.
A német Block (‘tömb’) magyaros átírása.
blőd – ‘ostoba, idétlen’. – blődli: ‘hülyeség: blődlizik.
A német blöde (‘hülye’) szó nyomán, ez az ónémet blodi (‘gyenge,
erőtlen’) származéka. Bizalmas nyelvi szavak.
blöff – ‘durva megtévesztés; megfélemlítési kísérlet’; ‘kártyajátékban
az ellenfeleket megtévesztő hamis bemondás’.
Az amerikai angolból (bluff) elterjedt szó; valószínűleg németalföldi
eredetű: holland bluffen (‘fejbe ver’), fríz bluffen (‘zajt csap,
kérkedik’).
blues – [blúz] ‘amerikai néger népi táncdal’.
A blue (‘kék’) szónak az amerikai négerek angoljában ‘bánat,
rosszkedv’ a jelentése; ez a ~-dalok melankolikus alaphangjára
utal.
blúz – ‘női ing; ‹korábban› munkazubbony’.
Az ismeretlen eredetű francia blouse (‘munkaruha, zeke, zubbony’)
nyomán elterjedt nemzetközi szó; magyar formája a francia kiejtést
követi.
boa – ‘óriáskígyó’; ‘nyakba, vállra vetett prém mint női viselet’
A latin boa (‘vizikígyó’) nyomán elterjedt nemzetközi tudományos
szakszó. A Boa constrictor rendszertani név második eleme a
constringere, constrictum (‘összeszorít’) ige származéka, mivel ez a
kígyófaj rátekeredve összeroppantja áldozatát. A divatnyelvben
honos második jelentés hasonlóságon alapul.
bóbiskol – ‘‹ültében› alszik’.
Hangfestő szó a bókol, bólogat, bólint családjából; az ülve alvónak
ugyanis rendre előre bicsaklik a feje.
bóbita – ‘némely madár fején seprősen felálló tolldísz; pitypang s
- 34 - oldal
hasonló növények termésének pihés ernyőzete’.
A búb szó bób alakváltozatából alakult kicsinyítő képzőegyüttessel
(mint pl. a bokréta).
bócher – lásd bóher
boci – ‘kis borjú’.
Eredetileg állathívogató szó, talán a borjú szó becéző formája; ma
főleg a gyermeknyelvben a borjú és tehén megjelölése.
bocs – ‘medve kicsinye’.
Ismeretlen eredetű szó.
bocsát – ‘bűnének következményeit elengedi’: es bulcsássa mend ű
bűnét (Halotti Beszéd); ‘(el)enged’: útjára bocsát, szárnyra bocsát.
Származékai: bocsánat, bocsánatos; bocsátkozik (‘engedi magát,
pl. egy kútba lebocsátkozik’); bocsánik (‘megbocsáttatik’; elavult
szó).
Ótörök szójövevény: kun, oszmán, tatár bosat-, csuvas puzsat
(‘elenged, megszabadít’). Az ősi ‘enged’ jelentés mindkét mait
magyarázza. A bulcsássa inetimologikus l-je ilyen hangtani
helyzetben gyakori, s éppen ótörök eredetű szavaknál: bölcs,
bölcső, gyümölcs. A régi bocsánik ige, amely csak származékaiban
él tovább, ugyancsak ótörök: türk, oszmán, karakalpak bosan-
(‘megszabadul’).
bocskor – ‘kezdetleges lábbeli, a lábszárra szíjazott bőrtalp’.
Ismeretlen eredetű szó.
bódé – ‘fa házikó’.
A német Bude átvétele; ennek forrása egy középnémet baude
(‘hegyi pásztorkunyhó’), illetve annak a csehbe átszármazott, majd
onnan visszakölcsönzött bouda alakja. Lásd még budi.
bodega – ‘italmérés, ahol hideg ételeket is árusítanak’.
Ez a régies szavunk spanyol eredetű nemzetközi szó a latin
apotheca nyomán, amelynek forrása a görög apothéké (‘lerakat,
raktár’); hozzánk a német közvetítette. Lásd még butik, patika.
bodicsek – ‘testtel való ütközés jégkorongban’.
Angol sportszakszó: body check, azaz ‘testtel (való) akadályozás’.
bódít – ‘kábít, szédít’. Származékok és kapcsolt szavak: bódul,
bódulat.
Talán a bolydít, bolydul (lásd bolyong) különvált alakváltozatairól
van szó; ezt támogatja, hogy régebben gyakoriak voltak a boldít,
boldul formák.
bodnár – ‘kádár’; ‘szekérgyártó’.
Szláv vendégszó: szlovén bednar, szlovák, ukrán bodnar (‘kádár’).
Ezek egy beden, bedna (‘láda, bödön’) szó származékai a
foglalkozást jelző -ar képzővel (lásd még bödön). A második
jelentést a más eredetű bognár szó hatása magyarázza: részint
mert erősen hasonló a két szó hangzása, részint mert mindkét
mester fával dolgozik.
bodobács – ‘a poloskák rendjébe tartozó rovar’.
Ismeretlen eredetű.
bodor – ‘göndör, hullámos’. Származékai: bodros, bodroz, bodorodik;
bodri (‘göndör szőrű kutya becéző megnevezése, majd gyakori
kutyanév’).
Talán a fodor szónak igen régi alakváltozata; a szóeleji b–f
váltakozás olyankor fordul elő, ha mindkét szó ősi finnugor p-re
megy vissza. (Ez itt nem bizonyítható, mert a fodor finnugor
eredete kétséges). A nem ritka bondor, bondorkás, bongyor alakok
talán a göndör, kondor1 hatásával magyarázhatók.
bodza – ‘ernyős virágú bogyótermő bokor’.
Szláv eredetű: bolgár, szlovén bozje. A magyarban a bozja
hasonulással bozza lett, ebből pedig elhasonulással ~.
boforc – ‘légvédelmi ágyú a második világháborúban’.
Márkanév a gyártó svéd Bofors-Gullspang cég nyomán; a svéd ejtés
tkp. [búfors].
bog – ‘csomó’; ‘‹korábban› ág’ (lásd ágas-bogas). Származékai:
bogas, bogoz.
Hangfestő szó; keletkezhetett a finnugor időszakban, vagy utóbb, a
magyar nyelv önálló életében. Lehetséges rokonnyelvi megfelelők:
vogul pohlep (‘gomb’), osztják punket (‘daganat’), votják pog
(‘rög’). Az ‘ág’ jelentés valószínűleg későbbi, és hasonlóságon
alapul, mivel az ágak is gyakran göbösek, görcsösek. Feltehető,
hogy a b–g mássalhangzóegyüttes megfordítása is ugyanezt a
hangfestő szerepet látja el, és így a ~ rokonságába tartozik a
gomb, guba, gubacs, gubó. Lásd még bogáncs, boglya, bokor,
buga.
bogáncs – ‘szúrós kórószerű növény’.
A bog származéka -cs képzővel, amely kicsinyítő vagy ellátottságot
fejez ki, tehát a bogács ‘csomócska’ vagy ‘csomós’; ez a növény
gömbölyű, ruhába tapadó termésére utal. Az n itt inetimologikus
járulékhang, mint a bakancs, bilincs szavakban. Lásd még boglya,
bokor, buga.
bogár – ‘fedeles szárnyú rovar’; ‘rigolya’: sok a bogara, bogaras
ember; ‘pupilla’: a szem bogara, szembogár. Származékai:
bogarász, bogarászik (‘piszmog, vacakol’); bogárzik (‘megvadultan
futkároz bogarak, legyek csípése miatt’: szétbogárzik a gulya).
Ismeretlen eredetű szó. Második értelme is „bogaraktól”
(bögölyöktől) zaklatott állatok vad, kiszámíthatatlan viselkedésére
utal; a harmadik jelentés a bogár feketeségével kapcsolatos.
a achát
boglár – ‘gombalakú ékköves, zománcos, fémveretes dísz ruhán,
süvegen’.
Német jövevény, a régi bucklere (‘köldökös kerek pajzs’) nyomán;
ez az ófrancia boucle (‘fémveretes pajzsköldök’) származéka,
amely viszont a latin buccula (‘arc; sisak arcvédője’) szóra
vezethető vissza. A magyarban a régi német szó némi
jelentésváltozással (‘köldökös pajzs’ helyett ‘pajzsköldök’)
honosodott meg, s a hasonló ékszerre vonódott át. A boglárka
virágnév távoli hasonlóságon alapul.
boglya – ‘kupola alakú, embermagasságú szénarakás’; ‘ilyen alakú
kemence’: boglyakemence.
Talán a bog ‘csomó’ jelentése alapján képzett szó; a -la (utóbb -lya)
képzőre példa a nyelvjárási szeglye (‘sarok’) a szeg (‘szöglet’)
nyomán. Kevésbé valószínű, hogy egy feltételezett, de ki nem
mutatott ótörök *boglag (‘összekötött dolog’) szóból ered.
bognár – ‘kerékgyártó, szekérkészítő’.
A hazai német wogner szóból, ez megfelel az irodalmi német
Wagnernek, és a Wagen (‘szekér’) származéka. A szóeleji v  b
változásra más példa is van német szavainkban: bakter, berdó,
billikom. Ennek magyarázata az, hogy az átadó nyelvekben a w-vel
jelölt hang annak idején úgynevezett bilabiális réshang volt (mint
ma az angolban), s ezt a magyar az azonos képzésű zárhanggal
helyettesítette. Lásd még vagon.
bogrács – ‘szabad tűz fölé akasztható kisebb üst’.
Oszmán-török szó (bakraç), a bakir (‘réz’) származéka; a balkáni
nyelvekben is megvan, hozzánk a szerb közvetítette.
bogumil – ‘a Balkánon elterjedt középkori eretnekség híve’.
Valószínűleg az óegyházi szláv Bogu miluj (‘Istenem, könyörülj’)
kifejezésből, amely egy fohász kezdete.
bogyó – ‘apró gyümölcs’.
Talán finnugor eredetű: vogul pol (‘bogyó’), zürjén pul, finn puola
(‘vörös áfonya’). Ezekből egy boj alak, majd bogy jöhetett létre
(mint jer  gyere), a szóvégi ó ez esetben kicsinyítő képző, mint a
mogyoró, csomó szavakban. Lehet azonban a ~ belső, hangfestő
eredetű szó is. Lásd még bigyó.
bohém – ‘könnyelmű, kötetlen életmódot folytató (személy)’.
Francia szó (bohčme) [boem], s eredetileg cigányt jelent, mert a
Franciaországból a 16. században kitiltott cigányok Csehországot
(franciául Bohémie) mondták hazájuknak. A ~ szó mai jelentése
Henri Murger francia író 1849-ben megjelent Scčnes de la vie
bohčme (‘Jelenetek a cigányéletből’) című regénye, majd Massenet
és Puccini belőle készült népszerű operái (Bohémélet) nyomán
alakult ki még a múlt században.
bóher – ‘rabbiképző növendéke’; ‘zsidó segédlelkész’.
Jiddis szó az ókori héber bochur (‘felnőtt férfi’) nyomán.
bohó – ‘nevetségesen együgyű’; ‘játékosan bolondozó’. Származékai:
bohóc, bohózat.
A bolyong ige önállóan nem élő boly- tövéből először bolyó
(‘tévelygő; téveteg eszű’) forma keletkezett, s élt egészen a 19.
század elejéig. A bolyó  bohó hangváltozásra példa a tájnyelvi
csalán  csilyán  csihán. A bohózat és a bohóc nyelvújítási
képzések a ~ második jelentése alapján.
bója – ‘a víz felszínén lebegő, lehorgonyzott hajózási jelző’.
A német Boje átvétele a szóvég latinosításával; ez a francián
(bouée) és a hollandon (boeye) át az alsófrank bokan (‘jel’) szóra
vezethető vissza.
bojár – ‘orosz vagy román földbirtokos nemes’. Régen boér, bojér
alakban.
Szláv szó: bolgár boljarin, orosz bojarin, s ezek nyomán román
boiariu. Mai nyelvünk ~ szava a német Bojar átvétele.
bojkott – ‘kiközösítési, elszigetelési akció személy vagy cég,
intézmény, állam stb. ellen’. – bojkottál: ‘megtorlásul vagy
kényszerítés céljával elszigetel’.
Charles Boycott írországi telekügynökről. 1880-ban az Ír Föld Liga
nevű ír szervezet „leprásként való” kiközösítést helyezett kilátásba
azoknak, akik a brit hatóságok által elkobzott farmokat megveszik:
Boycott volt az első, aki ellen ezt az intézkedést foganatosították.
bojler – ‘melegvíztároló készülék’.
Angol szó (boiler) a boil (‘forral’) igéből. Helytelen az olykor látható
boyler írásmód.
bojnyik – ‘zsivány, útonálló’. Volt bunyik, bujnyik alakja is.
A szlovák zbojnik (‘zsivány’) átvétele; a mássalhangzó-torlódást itt
a z elhagyása oldotta fel. A ~ távoli rokonságban áll bajnok
szavunkkal.
bojt – ‘csomó, bog, rojt; szőrcsomó’.
Ismeretlen eredetű szó.
bojtár – ‘juhászlegény’.
Alighanem a bujt2 ige származéka foglalkozást jelző -ár képzővel. A
‘felbujt’  ‘űz’  ‘hajt’ jelentésváltozás teszi érthetővé a juhok
hajtására alkalmazott ~legények ilyen elnevezését; az alaki
fejlődést viszont az valószínűsíti, hogy a legkorábbi
előfordulásokban bujtár, bútár alakokat találunk.
bojtorján – ‘fészkes virágzatú lila gyomnövény’.
Ótörök jövevényszó: csagatáj baldirgan, tatár baltargan. A két
szóban szereplő „lágy” g szabályosan j-vé vált, a l pedig hozzá
- 35 - oldal
hasonult.
bók – lásd bókol
boka – ‘a lábszár és lábfej közti csont’. Származékai: bokázik.
Ótörök eredetű: csagatáj bokay (‘juh sípsontja’). Első magyar
előfordulásaiban valóban ‘sípcsont’ a ~ jelentése. A szóvégi j a
birtokos személyjeles bokáj|a alak boká|ja tagolása folytán
tűnhetett el.
bokály – ‘cserépkancsó, bormérő edény’.
Az olasz boccale (‘fajanszkancsó’) átvétele; ez a latin baucalis
(‘borhűtő cserépedény’) származéka, amely viszont a görög
baukaliszból ered; emennek feltehető egyiptomi forrása nem
ismeretes. Régi és nyelvjárási szó.
bókol – ‘hajlong, bólint’; ‘kellemeseket mond’.
Hangfestő szó, kapcsolatos a bólogat és bóbiskol családjával.
Lényeges eleme a fej, illetve az egész test előrehajlása, ebből
érthetők az első jelentés árnyalatai. A bók Szemere Pál elvonása a
~ igéből a német Kompliment magyarítására. Az ige második
jelentése már ennek hatására alakult ki: ‘bókokat mond’. Lásd még
hajbókol.
bokor – ‘cserje; törzs nélküli fás szárú növény’; ‘munkacsapat’:
halászbokor; ‘csokor, masni’. Származékai: bokros, bokrosodik;
megbokrosodik.
Ismeretlen eredetű szó; nem lehetetlen, hogy a bog származéka
annak alapján, hogy a fával ellentétben a ~ ágai egy csomóban
látszanak kinőni a földből.
bokréta – ‘csokor’.
A bokor származéka lehet a ritka -éta, -ita képzővel; ennek példái
bóbita, pocséta. A tövüknél összekötött virágok valóban kis bokrot
alkotnak.
boksa – ‘légmentesen lezárt farakás, amelyből faszenet égetnek’.
A bak származéka -sa kicsinyítő képzőegyüttessel (ez a -csa párja,
pl. a tárcsa) szóban. Korábbi jelentése ‘kecskebak’, majd ‘kínpad’
volt.
boksz1 – ‘ökölvívás’; bokszol.
Nemzetközi szó az angol box ‘ökölcsapás’ értelméből; ez egy ősi
germán bokken (‘üt’) tőből ered, akárcsak a holland beuken és a
német pochen. Magyarítása csak az alapszót szorította ki a
(hivatalos) nyelvből; a bokszol helyett nincs „ökölvív” igénk.
boksz2 – ‘rekesz, fülke ‹lóistállóban, kávéházban, vasúti kocsiban›’.
Nemzetközi szó az angol box ‘doboz’ értelméből; ez a latin buxum
(‘puszpángfából való láda’) folytatója, amely a görög püxisz
(‘szelence’) szóra megy vissza. Lásd még buksza, bukszus, pikszis.
boldog – ‘szent’: boudug michael archangelt (Halotti Beszéd); ‘derűs
lelkiállapotú, sorsával elégedett; szerencsés’; ‘vastag’: a bot
boldogabbik vége. Származékai: boldogság, boldogságos,
boldogtalan, boldogtalanság, boldogságos, boldogít, boldogul;
boldogult (‘elhunyt’); boldogol (‘boldognak tart, mond’).
Ismeretlen eredetű. Legkorábbi alakja bódog volt, ezt egy időben
mint a latin eredetű Félix (‘boldog, szerencsés’) magyar változatát
keresztnévként használták. Az l utólagos, inetimologikus betoldás,
mint pl. a hold1 esetében. Feltehető, hogy a -g itt névszóképző,
akár a csillag, harag, világ szavakban. Egyesek az így
kikövetkeztetett bód- tövet összefüggésbe hozták a bódít igével
azon az alapon, hogy a bódulat, önkívület rokon az önfeledt
boldogság állapotával, ám a két szó alakjának és jelentésének
fejlődéstörténete ezt a maygarázatot nem teszi valószínűvé. A
jelentések közül az első mutatható ki legkorábbról (egyházias
szövegben, mint a latin beatus, azaz ‘boldog, szent’ fordítása), de
hihetően a második az eredeti; a harmadik jelentés a ~ régebbi s
ritkán mutatkozó ‘gazdag’ értelme alapján, egy ‘gazdag’  ’erős’ 
’vastag’ fejlődéssel magyarázható.
bólé – ‘gyümölcs cukros, fűszeres, szeszes lében’.
A német Bowle átvétele a körülbelüli kiejtés szerint (pontos kiejtés
[bóle]). Ez az angol bowl (‘ivóedény, öblös tál’) szóval azonos,
amely egy régi germán bolle (‘gömb, labda’) főnévre megy vissza,
tehát az angol ball oldalági rokona. A ~ nálunk is használatos
jelentése a németben alakult ki.
boleró – ‘spanyol tánc’; ‘rövid női kabátka’.
Spanyolból elterjedt nemzetközi szó (bolero); eredetileg ‘hazug
ember’ a bola (‘golyó’) másodlagos ‘hazugság’ értelme alapján. A
‘női kabátka’ jelentés már a spanyolban kialakult, mivel ehhez a
tánchoz a nők ilyet viselnek.
bolgár – ‘egy balkáni nép, ennek tagja, ennek nyelve; ezzel a néppel
kapcsolatos’.
A nép saját neve (kb.) balgar, más népek nyelvében többnyire
bulgar. Ez ótörökül ‘keverék’ jelentésű szó. A ~ok eredetileg
törökös nép, mely korábban a Volga vidékén élt (volgai bolgárok);
egy népcsoportjuk a 7. században birodalmat alapított az Al-Duna
és a Balkán hegység közti területen, ám hamar beolvadt a nagyobb
lélekszámú helyi lakosságba, s átvette annak szláv nyelvét. A ma
egyre inkább terjedő bulgár változat az állam, Bulgária nevének
hatását mutatja. Lásd még bagaria, bugris.
bolha – ‘apró vérszívó rovar igen kifejlett ugrólábakkal’.
Származékai: bolhás, bolház, bolhászkodik.
Szláv szójövevény: szlovén bolha, szlovák blcha, orosz bloha.
a achát
bólogat – ‘többször fejet hajt ‹helyeslés jeléül›’; ‘hajladozik
‹lombozat›’. Származékai: bólingat, bólint.
Hangfestő szócsalád, összefügg a bókol és a bóbiskol szókkal.
bolond – ‘zavart elméjű (ember)’; ‘mérges ‹növény›’: bolondgomba.
Származékai: bolondság, bolondos, bolondozik, bolondul, bolondít,
bolondéria.
Szláv eredetű: régi szlovén blond (‘hiba, tévedés’), szlovák blud
(‘tévelygés, bolyongás’). A magyar nyelvbe akkor jutott a szó,
amikor a szláv nyelvek még őrizték régi orrhangú magánhangzóikat
(mint pl. az abroncs, parancs, péntek mutatja); a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő o oldotta fel. Az ősi szláv
‘bolyongás’ értelemből a magyar ‘zavart elmével tévelygő’ jelentés
jól érthető; a szláv szó változatai a keleti egyházhoz tartozó szláv
nyelvekben (egy másfajta „eltévelyedés” alapján) paráznaságot,
feslettséget jelentenek. A mérges növényekre talán azért
alkalmazták a szót, mert azok mérgező hatása olykor elmezavarhoz
hasonló tüneteket okoz. A bolondéria játékos képzés olyan franciás-
németes-latinos szavak alapján, mint pedantéria, prüdéria,
rafinéria.
bolsevik – ‘a volt szovjet kommunista párthoz tartozó, vele
kapcsolatos’. – bolsevista: ‘bolsevik’. – bolsevizmus ‘szovjet
rendszerű kommunizmus’.
Ma már történeti szakszavak az orosz bolse (‘több’) szó nyomán. Az
orosz szociáldemokraták 1903-i brüsszeli kongresszusán a Lenin
vezette forradalmi balszárny megszerezte a szavazatok többségét,
s ettől fogva magát ~nak nevezte, a mérsékelt szárnyat pedig
menseviknek a menyse (‘kevesebb’) szóból.
bolt – ‘üzlet(helyiség)’: jó boltot csinált, boltot nyitott; ‘boltív’;
‘kripta’: sírbolt. Származékai: boltos, boltoz, boltozat, boltozati.
Az olasz volta (‘boltív, boltozat’) nyomán keletkezett valamely
délszláv szó (szlovén, horvát bolta) átvétele. Az olasz szó forrása a
késő latin voluta (‘hengeres, ívszerűen hajlított’) a volvere, volutum
(‘forgat, hengerít’) igéből. A szó kezdő mássalhangzója az átadó
nyelvben vagy már valamelyik olasz nyelvjárásban vált b-vé; a
szóvégi a azért kopott le, mert birtokos személyjelnek érződött. A
ma fontosabbik, de időben másodlagos ‘üzlet’ jelentés szintén
kimutatható az északi olaszban s az átadóként számításba jöhető
nyelvekben, a ‘boltíves mennyezetű helyiség’ értelem alapján.
Ugyanilyen okból beszélünk sírboltról mint boltozatos földalatti
temetkezőhelyről.
boly – ‘hangyák földalatti lakóhelye’; ‘nyüzsgő, sűrű embercsoport’:
élboly a futóversenyen.
Valószínűleg hangfestő eredetű szó, a bolyong igének és
származékainak alapszava, az élénk, nyüzsgő, zavaros mozgást
érzékelteti.
bolygó – lásd bolyong
bolyhos – ‘szőrös; bolyhokkal borított’.
Ismeretlen eredetű szó. Alaki viselkedése és hangtani felépítése is
hasonlít a pehely szóéhoz (bár boholy formája nem ismeretes),
ezért lehet, hogy annak változata, és vele együtt hangfestő
eredetű. A bolyh nyelvújítási elvonás, de csak többes formában
(bolyhok) használatos. Lásd még molyhos.
bolyong – ‘céltalanul járkál; tévelyeg’. Származékai: bolygó, bolygat,
bolydít, bolydul.
Hangfestő eredetű szócsalád, esetleg a bolyból mint alapszóból
eredezik. A bolygó mai főnévi értelmében a bolygó csillag
szókapcsolatból önállósult.
bomba – ‘robbanó lövedék’; ‘robbanó szerkezet’: levélbomba,
bombariadó.
Nemzetközi haditechnikai szakszó az olasz bomba alapján; ez a
latin bombus (‘tompa zúgás, fülzúgás’) folytatója, amely a
hangutánzó görög bomboszból ered. A ~ ilyen értelme a repülő
lövedék keltette zúgó hangon alapszik.
bombardon – ‘mély hangú rézfúvós hangszer’.
Az olasz bombardone nyomán; ez a bombarda (‘aknavető,
bombázó’) nagyító képzős származéka, s az orgona legmélyebb
regiszterét is jelenti. Mindkét hangszernév a bombarobbanás mély,
dörgő hangjára utal.
bombaszt – ‘fellengzős beszéd; hangzatos, puffogó stílus’. –
bombasztikus: ‘dagályos, fellengzős’.
Nemzetközi szó az angol bombast (‘vatta, válltömés’) alapján,
amely a késő latinon (bombax) át a görög bombüx (‘selyem,
pamut’) szóra megy vissza, ez viszont feltehetőleg a régi perzsa
pambak (‘pamut’) származéka. A ‘dagályosság’ jelentés már az
angolban kialakult a kitömött kabát és a pöffeszkedésre valló
beszédmód hasonlósága alapján. A szó német közvetítéssel jutott
nyelvünkbe.
bomlik – ‘összezavarodik’: bomlott elme; ‘szétjön, szétesik’: kibomlik
a csomó; cserebomlás; ‘bolondul ‹valakiért›’: bomlik egy lány után.
– bont: ‘szétszed’: tábort bont; ‘megtör, megszeg’: felbontja az
egyezséget, szükség törvényt bont; ‘kinyit’: felbontja a levelet,
csomagot.
Ismeretlen eredetű szócsalád; valódi töve a bom-, amely a bont
műveltető -t képzője előtt képzésmód szerint hasonult. Lásd még
boncol.
- 36 - oldal
bon – ‘ideiglenes nyugta, elismervény’; ‘pénz vagy áru átvételére
jogosító utalvány’.
Francia kereskedelmi szakszó, a bon (‘jó’) melléknévből, amely a
latin bonus (‘jó’) folytatója. Lásd még bonbon, bonitás, bonton,
bonviván.
bóna – ‘bolondéria, bolondóra’: rájött a bónája.
A latin bona hora (‘szerencsés óra’) kifejezés első tagjának
önállósult formája tréfásan kifordított értelemben.
bonbon – ‘cukorka, kis töltött csokoládé’.
Francia szó a bon (‘jó’) melléknév megkettőzéséből. Lásd még bon,
bonitás, bonton, bonviván.
bonc – ‘buddhista pap’.
Nemzetközi szó a japán bonzo alapján, amely a portugál révén
terjedt el Európában; a japán szó forrása a kínai fan-seng (‘vallásos
ember’). A magyar szó hangalakja a német változat (Bonze)
átvételére vall.
boncol – ‘tüzetesen vizsgál’: egy problémát boncol; ‘ember tetemét,
állat testét vizsgálat céljára felbontja, részeire szedi’: élveboncolás.
A bont ige (lásd bomol) származéka a -szol gyakorító
képzőegyüttessel (mint hajszol, unszol, vonszol); a t+sz olvadt
össze c-vé. A vélt tő elvonásával alkották meg a bonctan,
boncmester, boncasztal származékokat.
bonitás – ‘hitelképesség’.
Kereskedelmi szakszó a latin bonitas (‘jó-ság, megbízhatóság’)
alapján, a bonus (‘jó’) melléknévből. Lásd még bon, bonbon,
bonton, bonviván.
bonszai – ‘törpe díszfa’; ‘törpefák nevelésének technikája’.
Japán kertészeti műszó, a.m. ‘tálcába ültetett.’
bont – lásd bomlik
bonton – ‘illendőség, jó modor.’
Francia kifejezés, bon ton, azaz ‘jó tónus’; lásd tónus. Lásd még
bonbon, bonitás, bonviván.
bonviván – ‘világfi, életművész’; ‘operett hősszerelmese ‹mint
színész és mint szerepkör›’.
Nemzetközi szó a francia bon vivant (‘világfi, élvhajhász’) alapján;
ennek elemei a bon (‘jó’) és a vivre (‘él’) ige folyamatos melléknévi
igeneve. A magyarban is az első jelentés volt az eredeti (a szót
többnyire franciásan, esetleg kötőjelesen írták); a második jelentés
a magyar színházi gyakorlatban alakult ki, mai ~ alakjával együtt.
Lásd még bon, bonbon, bonitás, bonton.
bonyolít – ‘gombolyít; kuszál, gabalyít’. Származékai: bonyolítás,
bonyolódik, bonyolult.
A szócsalád hangfestő eredetű; a bony- tő, amely megvan a
tájnyelvi bónyál (‘bepólyál’) alakban is, rokonságot tart a bugyolál,
batyu és bútor szavakkal. Lehet, hogy egy ugyancsak hangfestő
eredetű ősi finnugor tő folytatásáról van szó: osztják pony-, votják
biny- (‘begöngyöl’), de ezt az elméletet gyengíti, hogy a ~ és
származékai csak eléggé későn bukkannak fel. Az alapjelentés a
‘kuszál’ lehetett, a többi konkrét és átvitt jelentés ebből vezethető
le. A ~ mai henye használata ‘lebonyolít, végrehajt’ jelentésben az
igekötő indokolatlan elhagyásán alapul.
bór – ‘barnás, nem fémes elem’.
Nemzetközi vegytani szakszó, a ~ legfontosabb ásványa, a bórax
nevéből.
bor – ‘szőlő levéből erjesztett ital’. Származékai: boros, boroz(gat),
borász, borászat.
Ótörök eredetű szó a törökös nyelvek déli ágából: ujgur, kipcsak,
kun bor. A borász nyelvújítási képzés. Lásd még borissza.
bóra – ‘száraz, hideg, viharos északi szél a dalmát tengerparton’.
Nemzetközi meteorológiai szakszó az olasz bora nyomán, ez a latin
Boreason át a görög Boreasz (‘az északi szél istene, Asztraiosz és
Eósz fia’) névre vezethető vissza.
bórax – ‘a bórsav nátriumsója’.
Nemzetközi vegytani szakszó a latin borax nyomán; ez a perzsa
bórakra megy vissza arab közvetítéssel (burak). Lásd még bór.
borbély – ‘hajfodrász’; ‘‹régebben› egyszerűbb sebészi és orvosi
teendőket (is) ellátó mesterember’.
A bajor-osztrák barbir (irodalmi német Barbier) átvétele; a szóvégi
-ly (régebbi -l) elhasonulással, majd palatalizációval keletkezett. A
német szó, akárcsak a francia barbier, olasz barbiere a kései latin
barbarius (‘szakállnyíró’) származéka, végső forrása a latin barba
(‘szakáll’).
borbolya – ‘sóskafa’
A növény késő latin barbaris nevéből.
borda – ‘a gerincből kiágazó tizenkét pár íves csont egyike’; ‘a borda
egy részét is magában foglaló hússzelet’: sertésborda, borjúborda;
‘takácsfésű’: egy bordában szőtték őket (‘egyformán gonoszak’);
‘hajótest bordázatának egy eleme’. Származékai: bordás, bordáz,
bordázat.
Szláv eredetű szó: horvát, szlovén, szlovák brdo (‘takácsfésű’). Ez
tehát a magyar szónak is első jelentése; az emberi és állati
csontokra, majd később a hajóbordázatra hasonlóság alapján
vonódott át. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magángangzó oldotta fel.
bordély – ‘nyilvános ház’.
a achát
Sok nyelvben elterjedt szó a francia bordel alapján, amely az
ófrancia borde (‘deszkakunyhó’) kicsinyítő képzős változata, végső
forrása a germán bord (‘deszka’). Mai értelme a franciában alakult
ki; hozzánk vagy közvetlenül, vallon telepesek útján, vagy olasz
származéka, a bordello közvetítésével került; a szóvégi l
palatalizálódott, mint pl. a borbély esetében.
bordó – ‘sötétvörös szín’.
Nemzetközi szó a francia Bordeaux [bordó] vidékén termesztett
vörösborok jellegzetes színe alapján; nálunk talán a bordóvörös
összetétel első tagjából önállósult.
bordűr – ‘szegély, szegélydísz’.
Francia szó (bordure) kiejtés szerinti átvétele; forrása az alnémet
bord (‘szegély’).
borgisz – ‘9 pontos betűnagyság’.
Nyomdászati szakszó az olasz borghese [borgéze], azaz ‘polgár,
városlakó’ szóból.
borissza – ‘borkedvelő’.
Magyar fejlemény, de kialakulásának mikéntjére három elképzelés
is van: 1. a bort issza kifejezésből összetapadt jelöletlen tárgyas
összetétel, mint a szájtáti, lánchordta; 2. második tagja az iszó
melléknévi igenév alakváltozata (eredetileg borisza alakban,
amelyre bőven van példa), mint a hulló–hulla szópárban
szemlélhető; 3. elvonás a boriszák (‘borzsák’) szóból; ez esetben a
szóvégi k mint vélt többesjel lekopott, a sz pedig utólag kettőződött
meg az iszik ige beleértése folytán. Másodlagosan jöhetett létre
tagadó párja, a főként családnévként ismert bornemissza.
borít – ‘burkol, ellep’; ‘feldönt’; ‘‹kandisznó› párzik’. Származékai:
borul, borogat, borogatás, ború, borús, borong, borongós.
A szócsalád bor- töve ótörök örökség: kun, oszmán bur- (‘csavar,
burkol’). A ‘csavar’ jelentésből érthetők a felborul, felborít; a
‘burkol’ a többit magyarázza. A ború és a borong (mindkettő a
fedett ég sötétjével kapcsolatos) a nyelvújítás korában kerültek át
a nyelvjárásokból az irodalmi, majd a köznyelvbe. Lásd még bura,
burok.
borjú – ‘szarvasmarha kicsinye’; ‘‹régebben› katonai hátitáska’.
Származékai: borjas, borjazik.
Az ótörök nyelvek csuvasos rétegéből való kölcsönszó: csuvas poru;
távolabbi rokonok a mongol biragu, burját buru. A más török
nyelvek példái (pl. oszmán buzagu) alapján a magyar nyelvbe
került szó *buragu lehetett; ez bureu, boriu formákon át fejlődött
~vá. A második jelentés onnan eredt, hogy a katonai hátitáska
borjúbőrből készült, amelyen a szőr is rajta volt.
bornemissza – lásd borissza
bornírt – ‘korlátolt’.
Német kölcsönszó (borniert) a francia borné (‘behatárolt’) nyomán;
ennek töve a borne (‘határkő’). Az ‘ostoba’ jelentés már a
franciában kialakult.
boróka – ‘sötétkék bogyókat termő örökzöld bokor; ennek bogyója’:
borókapálinka.
Szlovák eredetű: borievka, ez a bor (‘fenyő’) kicsinyített
származéka. Lásd még borovicska.
borona1 – ‘a felszántott és bevetett föld elegyengetésére való
vontatható fogas eszköz’. Származékai: boronál, elboronál.
Déli szláv jövevényszó: szerb-horvát, makedón, szlovén brana. A
szóeleji mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott, a két o
elhasonulásnak tulajdonítható a korábbi barana szóalakból.
borona2 – ‘gerenda; deszkakerítés’: boronafal (‘a sarkoknál csapolt
gerendákból épített fal’).
Szláv vendégszó: szerb-horvát, szlovén, szlovák brvno (‘gerenda’).
A magyarban a mássalhangzó-torlódás a v kiesésével és egy
járulékhanggal oldódott; a szó magánhangzóin a más eredetű
borona1 hatása érződik, amely a korai időkben maga is szögekkel
kivert gerenda volt.
borosta – ‘borotválatlan arc sörtéi’; ‘kefe, meszelő’.
A hazai német (bajor-osztrák, szász) nyelvjárások burst, borste
(‘sörte’) szavaiból való; irodalmi német Borste. A szó belsejében
lévő mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott, a szóvégi a
hangrendi illeszkedésnek tulajdonítható. A második jelentés
hasonlóság alapján, s talán az irodalmi német Bürste (‘kefe’)
hatására jött létre.
borostyán1 – ‘repkény’; ‘babér’: Más csak levelenként kapja a
borostyánt (Petőfi).
A szerb-horvát brstyan átvétele a mássalhangzó-torlódás kétszeres
feloldásával. Lásd még boroszlán.
borostyán2 – ‘sárgásfehér féldrágakő megkövesedett gyantából’.
A német Bernstein (‘borostyánkő’) átvétele; ez a középalnémet
barnsteinből való, amelynek első eleme a brennen (‘ég’) igével
kapcsolatos, tehát ‘égő kő’ ragyogó sárga színe alapján. A magyar
szóban a mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott; a
magánhangzókra a más eredetű, jóval régebbi borostyán 1
hangalakja hathatott.
boroszlán – ‘élénkpiros bogyókat termő kisebb cserje’.
Szerb-horvát eredetű: brsztan (‘borostyán’); ez a szó alakváltozata
csupán a borostyán1 alapszavának. A ~ szó a mássalhangzó-
torlódás kétszeres feloldásával alakult borosztán formára; a t  l
- 37 - oldal
változásra példa a poroszló és a zászló.
borotva – ‘az arcszőrzet eltávolítására való kés’. Származékai:
borotvál, borotválkozik.
Szláv eredetű: horvát, szlovén, szlovák britva. A szóeleji
mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott; az eredetibb
beretva alak hangrendi illeszkedéssel vette fel a ma általánosabb ~
formát.
borovicska – ‘borókapálinka’.
Szlovák szó (borovička), etimológiáját lásd boróka.
bors – ‘erős fűszer’.
Ótörök eredetű: oszmán burç (‘bors’); ennek forrása egy iráni
marcs szó. Török eredetű szavainkban nem ritka a cs  s változás:
lásd borsó.
borsó – ‘hüvelyes konyhakerti növény’.
Ótörök eredetű: ujgur, burcsak, oszmán burçak, tatár borcsak,
csuvas porzsa. A magyarba *burcsag alak kerülhetett; ennek
szóvégi ó-ja szabályos fejlemény, s nem példátlan a cs  s változás
sem, lásd bors.
borz – ‘üreglakó, hegyes orrú, hosszú sörtéjű emlős állat’.
Ótörök jövevény: csuvas puras, csagatáj borsz(uk). A szóvégi sz az
r hatására zöngésedett.
borzad – ‘feláll a szőre ‹rémületében, iszonyatában›’; ‘iszonyodik’.
Származékai: borzol, borzas, borzong, borzongat, borzaszt,
borzalom, borzalmas.
Hangfestő eredetű szócsalád, a hidegtől való reszketést és az
undorodást festi főleg br mássalhangzóival. A szócsalád a fázás és
undorodás két testi tünetét, a szőrzet felmeredését és a reszketést
idézi fel; a kettőből minden konkrét és elvont jelentésárnyalat
megmagyarázható. A ~ tágabb köréhez tartozik a berzenkedik ige
is.
bosnyák – ‘délnyugat-balkáni, mohamedán vallású és szerb-horvát
nyelvű szláv nép, ennek tagja; e néppel kapcsolatos’.
Szerb-horvát szó (bošnjak) átvétele.
boszorkány – ‘varázshatalmú gonosz aszszony a mesékben’;
‘‹régebbi keresztény hit szerint› az ördög szolgálatába állt s annak
segítségével varázslatokat művelő nő, esetleg férfi’.
Ótörök eredetű szó: üzbég baszargan (‘boszorkánynő’), csagatáj
baszirgan (‘lidércnyomása van’). Ez és sok hasonló szó a török
nyelvekben a basz- (‘nyom’) igető származéka (lásd baszik), tehát
olyan lidércre vonatkoznak, amely a babonás hit szerint rátelepszik
az alvó ember mellére, megnyomja, és ezzel kínzó álmokat idéz
elő. A ‘lidérc’  ‘ártó szellem’  ‘ártó varázst űző nő’
jelentésfejlődés részben az átadó török nyelvekben is
kifejlődhetett. Az első jelentés eleven lehetett a pogány
hitvilágban, s a keresztény tiltás folytán a népmesék világába
költözött át; a második viszont a kereszténység felvétele után
keletkezett. A boszorka népnyelvi, talán játékos-becéző elvonás
lehet.
bosszant – ‘mérgesít’. Származékai: bosszankodik.
Ótörök jövevényszó: ujgur buszan- (‘szomorkodik’), tatár buszan-
(‘mérgelődik, elkeseredik’); mindezek egy busz- (‘nyugtalanít’)
igető származékai. Lásd még bosszú.
bosszú – ‘megtorlás’. Származékai: bosszul, bosszús, bosszúság.
Ótörök eredetű szó: türk buszancs (‘bánat’), ujgur buszus (‘gond,
bánat’); mindezek egy busz- (‘nyugtalanít’) igető származékai,
tehát egy családba tartoznak a bosszant ótörök előzményeivel. A
két szó között a magyarban is erős a tartalmi átfedés; maga a ~ is
eleinte bosszúságot jelentett, és csak később jelent meg az ‘ádáz
haragból fakadó megtorlás’ jelentése.
bot – ‘hosszú, vékony fa pálca támaszkodásra, ütlegelésre’.
Vagy ótörök eredetű: türk butig (‘faág’), oszmán buda (‘gallyaz’),
kirgiz buta- (‘elágazik’), s így szavunk eredeti jelentése ‘faág’ volt –
vagy szláv vendég: horvát, szlovák bat (‘bunkó, fustély’), orosz bat
(‘tölgyfabot’). Mindkét magyarázatnak vannak vitatható pontjai.
botanika – ‘növénytan’. – botanikus: ‘a növénytan tudósa’. –
botanizál: ‘növényt gyűjt tanulmányozás céljára’.
A latin botanica (sciencia) (‘növénytudomány’) kifejezésből lett
nemzetközi tudományos szakszó. Alapja a görög botanikosz (‘a
növényekkel kapcsolatos’) melléknév, a botané (‘legelőn nőtt fű’)
származéka.
botlik – ‘lába elakadása miatt jártában meginog’; ‘erkölcsileg
hibázik’; ‘véletlenül találkozik ‹valakivel›’: a barátjába botlott. Van
botol alakja is. Származékai: botlás, botladozik.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó; bizonyára kapcsolatban
van a botor, botorkál, botránkozik szavakkal, amelyekben a
bizonytalan járás képzete él.
botor – ‘balga’.
A botorkál, botlik, botránkozik szavak családjába tartozik, amelyek
mind a járás bizonytalanságát festik; a balga ember botladozó,
gyakran hibázó eszű, ezért ~.
botorkál – ‘bizonytalanul jár, botladozik’.
A botlik, botor, botránkozik szavak családjába tartozik; tájnyelvi
változatai a botorkáz(ik), botorászik, botrog, botrángol.
botos – ‘nemezcsizma’.
Sok nyelven elterjedt szó magyar változata, forrása a francia botte
a achát
(‘csizmaféle’); vagy ez jutott hozzánk közvetlenül, vagy
(hihetőbben) ennek újkori latin származékából, a botusból alakult a
~.
botránkozik – ‘botlik’; ‘megütközik’; ‘vétkezik’. A botrány ‘általános
megütközést keltő eset’; aki megbotránkoztat, az megütközést,
felháborodást vált ki valakiből.
A botlik ige származéka, ezt tanúsítja az első és legkorábbi
jelentés. A ma általános második jelentés lelki értelemben való
belebotlásról szól; erre utal a botránykő (‘a megütközést kiváltó
személy vagy tény’) kifejezés. A harmadik jelentés értelme:
‘megbotlik az erény útján, bűnbe esik’; így értendő a régi Biblia-
fordításokban, hogy jaj annak, aki egyet megbotránkoztat (‘a bűn
útjára visz’) a kisdedek közül. A botrány nyelvújítás kori elvonás,
Szemere Pál alkotása a latin eredetű skandalum magyarítására.
bourrée – [burré] gyors ütemű, régi francia (auvergne-i) tánc, barokk
szvitek gyakori tétele.
Francia zenei műszó; eredeti jelentése ‘rőzseköteg’.
bóvli – ‘értéktelen áru’.
A héber babelből eredő jiddis bowel szó német közvetítéssel jutott
nyelvünkbe; végződése jellemző a szillabikus l magyar feloldására
(mint sercli, tipli).
boy – [boj] ‘szállodai liftesfiú’; ‘küldönc’: Boyszolgálat Bt.
Angol szó (‘fiú’), ősi germán örökség, oldalágon rokon a német
Bube (‘fiú’) szóval (lásd bubi).
bozontos – ‘kócos’; a bozont ‘sűrű és kócos haj, szőrzet’.
A bozót származéka inetimologikus n hanggal, mint a bakancs,
barlang, bogáncs. A bozont elvonás a ~ból.
bozót – ‘cserjékkel, bokrokkal sűrűn benőtt terület’.
Hangfestő eredetű szó, kapcsolatban lehet a borzad, borzol
családjával, és a bozontos alapszavával; értelme mélyén a bokros
terület kuszasága rejlik.
bozsog – lásd bizsereg
bő – ‘gazdag’: bőségben él, a bőség zavara; ‘bőséges, tágas’;
‘‹főnévként› bőség’: bővében van bornak, búzának. Származékai:
bőség, bőséges, bővül, bővít, bővítmény, bővelkedik.
Ótörök szavunk: türk, ujgur, régi oszmán beg (‘herceg, nemesúr’),
tehát azonos tőről fakad a jóval később, oszmán-török forrásból
átvett bég szavunkkal. A magyar hangalak szabályosan fejlődött
beü, böü formákon át, s az ősibb v tövű névszók (pl. kő, tő)
csoportjába került. Az ‘előkelő’  ‘gazdag’  ‘bőséges’
jelentésfejlődés könnyen érthető, és a dús példája is támogatja.
bödön – ‘fa vagy fém edény élelmiszer (főleg zsír) tárolására’;
‘egyetlen fatörzsből kivájt csónak’: bödönhajó.
Déli szláv jövevényszó: szerb-horvát badanj (‘dézsa’), szlovén
bedenj (‘kád, dézsa’); ezek germán közvetítéssel (ófelnémet butin)
a latin butina s rajta át a görög pütiné (‘fonott burkolatú
borospalack’) szavakra vezethetők vissza. Mivel a magyar szó
legkorábbi példái bodon alakúak, bizonyára mély hangrendű szláv
szót vettünk át, és ebből hangrendi átcsapással keletkezett beden,
majd ebből labializációval ~. A régiségben volt a szónak ‘kivájt
fatörzs, méhköpü, kútgyűrű, bányalift’ jelentése is; ezek jó része
már az átadó nyelvekben kialakult. Lásd még bodnár, puttony.
böffent – ‘a lenyelt levegőt a gyomrából öblös hang kíséretében a
száján át kiengedi’; ‘vaktában, óvatlanul vagy kelletlenül kimond
valamit’: kiböffenti a titkot.
A böf- tő hangutánzással keletkezett; rokoni körébe tartozik a
pöfög, puffan. A böfög a tő gyakorító képzős származéka.
böfög – lásd böffent
bőg – ‘‹szarvasmarha, szamár, szarvasbika› jellegzetes hangját
hallatja’; ‘‹ember› ordít; hangosan sír’: bőgőmasina (‘sírós gyerek’);
‘‹tárgy, természeti jelenség› elnyújott zúgó hangot ad’: bőg a szél,
a vihar, a sziréna. Származékai: bőgés, bőgő, bőgőzik, bődít, bődül,
bődületes.
A szó bő- töve hangutánzásból ered, hasonlóan a bömböl és a
béget szavakhoz; az utóbbi egyes nyelvjárásokban keveredik is a ~
jelentéseivel.
bögöly – ‘kellemetlen csípésű légyfajta’.
Valószínűleg hangutánzó megnevezés, így rokonságban áll a bőg
igével; a szóvégi -ly deverbális névszóképző, mint a sirály, fogoly1
esetében. Más elképzelés szerint a szó ótörök eredetű: baskír,
kazár bögelek (‘bögöly’); a hangfejlődés útja itt nem minden
részletében magyarázható.
bögre – ‘füles cserép ivóedény’.
Ismeretlen eredetű; esetleges ótörök származása a csagatáj bögür
(‘üst’) alapján még alaposabb vizsgálatra szorul.
bögyörő – ‘kisfiú hímvesszeje’. Alakváltozatai: begyerő, bögyörű,
bögyöllő, begyellő.
Vagy a biggyeszt családjába tartozik, és a vele kapcsolatos bigyeg
(‘függ, fityeg’) igéből való, vagy a begy származéka, annak
‘kidudorodás’ jelentésárnyalatából. Tréfás hangulatú nyelvjárási
szó; a krumplinudli népnyelvi neve angyalbögyörő.
böjt – ‘éhezés, illetve húsételtől való tartózkodás vallásos okokból’;
‘ennek időszaka’: nagyböjt, pénteki böjt, hosszúnapi böjt.
Ismeretlen eredetű; legkorábbi előfordulásaiban büht, beht alakú,
amiből a ~ szabályosan alakult ki.
- 38 - oldal
bök – ‘döf, szúr, taszít’. Származékai: bök, bökdös, bököd, bökken,
bökkenő (‘akadály valamely elgondolás kivitelében’).
Ismeretlen, talán hangfestő eredetű szó.
bölcs – ‘tapasztalt, okos, jó ítélőképességű (ember)’. Származékai:
bölcsesség, bölcselkedik; bölcselet, bölcsész, bölcsészet.
Ótörök vendégszó: csagatáj bügicsi, oszmán büjüçü (‘varázsló’);
ezek egy bügü (‘varázs’) szó származékai a foglalkozást jelölő -csi
képzővel. Az ebből szabályosan alakult bűcs inetimologikus l
hanggal bővült, mint pl. az ács régi és tájnyelvi álcs változata. A
pogány korban magyar jelentése is ‘varázsló, sámán’ lehetett, majd
a keresztény korban ‘sok titkot tudó ember’, s ebből ~. A mai népi
nyelven is gyakran nevezik a vajákos embert, javasasszonyt, jósnőt
tudónak, tudósnak. Lásd még bűvös.
bölcső – ‘csecsemő (ringatható) ágyacskája’.
Ótörök eredetű: kipcsak besik, jakut biszik. A mai magyar hangalak
egy ótörök bişigből magyarázható; a szóközépi lcs kialakulására a
gyümölcs kínál analógiát.
bölény – ‘nagy testű, vadon élő patás állat’.
Ótörök eredetű: baskír bülen, tatár bolan, csuvas polan
(‘jávorszarvas’). A szóvégi n palatalizálódott. A jelentésváltozás úgy
érthető, hogy eleink egy később megismert, némileg hasonló
állatra ruházták azt a nevet, amelynek eredeti megnevezettje már
régen nem volt látókörükben. Lásd még bölömbika.
böllér – ‘a disznó leölését és feldolgozását alkalmilag vállaló ember’.
A hazai német peller (‘kolbászkészítő, húsfüstölő’) szóból, amely
viszont a magyar bél származéka.
bölömbika – ‘egy gémfajta’.
A bika név a madár mély, buffogó hangjára utal; a latin botaurus
(‘ökör-bika’), az angol bull-of-the-bog (‘mocsári bika’) és a spanyol
avetoro (‘madárbika’) jelzi, hogy más népek is így hallják ezt a
madárhangot. A bölöm előtag hihetően a bölény alakváltozata, a
tájnyelvi bőbika, bömbölő bika, bőrömbika formákat a
népetimológia hozta létre.
bömböl – ‘ordít’; ‘mély, zúgó hangot hallat’; ‘ordítva sír’.
A szó jelentésköre erős átfedést mutat a bőg igéével, s a
hangutánzó eredet szintjén is valószínűleg összefüggnek.
bönge – ‘szüretkor a tőn maradt szőlőfürt’. Van benge, böngő,
böncső, böngyő alakja is. Származékai: böngészik (‘megmaradt
szőlőfürtöket keres; könyvben elszórt adatok után kutat; használt
könyvek, ruhaneműk között válogat’), böngészget, böngészde
(‘használt könyvet, ruhát, más holmit árusító üzlet’).
Ismeretlen eredetű szó.
böngészik – lásd bönge
bőr – ‘a testet burkoló rugalmas élő szövet’; ‘iparilag kidolgozott
állatbőr’: bőrcipő, bőrruha; ‘‹a szlengben› nő’: jó bőr! Származékai:
bőrös, bőröz, bőrke.
Ősi uráli örökségünk: osztják per, szamojéd pir (‘nyírfakéreg’). A
szóeleji p a r hatására zöngésedett.
börberi – ‘könnyű szövetfajta’.
A gyártó angol cég (Burberry) nevének kiejtés szerinti átvétele.
bőrönd – ‘utazótáska’.
Nyelvújítási lelemény, Barczafalvi Szabó Dávid alkotta bőrönde
formára a bőr szóból, önkényesen formált képzővel. Mai rövidebb
alakja talán azért rögzült, mert a Zala megyei Börönd község neve
hatott rá.
börtön – ‘fogház’.
Ismeretlen eredetű szó. Korábbi jelentése hosszú időn át ‘hóhér’
volt; talán egy börtönház (‘a hóhér háza’) összetételből vonódott el
új értelmében annak alapján, hogy egy idő után abban a házban
őrizték a kivégzendő elítélteket, majd más rabokat is.
börze – ‘pénztőzsde’; ‘elfekvő készletek értékesítési formája’.
A német Börse átvétele; ez a holland beurs [bőrsz] szón át a latin
bursa (‘erszény’) főnévre megy vissza, amely viszont a görög
bürsza (‘állatbőr’) átvétele. A ‘tőzsde’ jelentés a hollandban alakult
ki. Lásd még naturbursch.
börzsöny – ‘berzsenyfa’; ‘egy vörös festék’ (lásd alkörmös).
Talán az olasz verzino (‘berzsenyfa; vörös festék’) származéka,
amely (ismét csak feltehetőleg) az arab wersz (‘szezámszerű sárga
növény’) szóból ered. Nem tudjuk, hogy az olasz szó pontosan hogy
jutott nyelvünkbe, de a berzseny változat elég szabályos
fejleményének látszik, a ~ ebből labializációval keletkezett.
bőszít – ‘dühít’. Származékok és kapcsolt szavak; bőszítő, bőszül,
bősz.
Ismeretlen eredetű szócsalád; feltehető töveként a bőszt a
nyelvújítás korában vonták el az igei alakokból.
böszörmény – ‘mohamedán vallású hvarezmi vagy volgai bolgár
kereskedő a magyar középkorban, más néven izmaelita’.
Ótörök eredetű: kirgiz, tatár buszurman (‘mohamedán’), ezek az
oszmán müsülman (‘muzulmán’) származékai.
brácsa – ‘hegedűhöz hasonló, annál kissé nagyobb vonós hangszer’.
A német Bratsche átvétele a végződés latinosításával. A német szó
forrása az olasz viola da braccio (‘karhegedű’) második eleme,
amely a latin bracchium (‘kar’) folytatása. Lásd még perec.
brahman – vagy brahmin ‘a hindu papi kaszt tagja’. Brahmanizmus
(India uralkodó vallása).
a achát
Nemzetközi vallástudományi szó a szanszkrit brahmana (‘szent
ember’), illetve ennek hindi brahman formája után; ezek forrása a
brahman (‘ima’, tkp. ‘a lélek nagysága’) a brhant (‘nagy, nagyság’)
alapján. A szó portugál vagy angol közvetítéssel terjedt el
Európában. A gyakori [brámán, brámánizmus] kiejtés hibás, német
olvasásmódra vezethető vissza.
brancs – ‘szakmai vagy üzletág’; ‘összetartó, egymást segítő társak,
pajtások köre’: ő is benne van a brancsban.
A francia branche [brans], azaz ‘faág, elágazás, család ága,
szakmai ág’ szóból lett affrikálódással. Bizalmas nyelvi szó; ma
inkább második értelmében használatos.
brandy – [brendi] ‘borpárlat’.
Angol szó, „becézett” forma a korábbi brandwine-ból, amely a régi
holland brandwijn (‘égetett bor, borpárlat’) átvétele. Ennek elemei
a branden (‘éget’) és wijn (‘bor’). A magyarban a ~ kizárólag a
kereskedelmi és vendéglői nyelvezetben honos, ott is inkább
írásban, ám mindenki konyaknak olvassa. A konyak ugyanis védett
márkanév, csak a Cognac megyében készült termék viselheti a
nemzetközi egyezmények értelmében.
bratyizik – ‘haverkodik, bizalmaskodva barátkozik’.
A ritkábban használt bratyi (‘cimbora, pajtás’) igei származéka.
Forrása a szlovák brat (‘fivér’) megszólító esete, a brate [bratye].
brávó – ‘bérgyilkos’.
Olasz szó a bravo ‘bátor, vitéz’ jelentéséből; a ‘főurak mindenre
kész fegyveres bérence’ jelentés magában az olaszban alakult ki.
Lásd még bravó, bravúr.
bravó – lelkes kiáltás ‘nagyszerű! helyes! éljen!’ értelemben.
Az olasz bravo! kiáltás nyomán, amely főleg operában szokta a
tapsot kísérni. A bravo jelentése ‘vitéz, derék, ügyes’; végső forrása
tisztázatlan. Lásd még brávó, bravúr.
bravúr – ‘bámulatos teljesítmény; nyaktörő mutatvány’.
Származékai: bravúros, bravúroskodik.
Francia szó (bravoure) az olasz bravura nyomán, amely a bravo
(‘derék, ügyes’) főnévi származéka. Lásd még bravó, brávó.
brazil – ‘Brazília lakója’; ‘ezzel az országgal kapcsolatos’.
Az ország neve a portugál brasil (‘börzsönyfa-féle’) szóból ered,
amely fából a felfedezők sokat találtak a ~ok földjén.
breccsa – ‘törmelékes, durva szemcsés üledékes kőzet’.
Olasz földtani szakszó (breccia, tkp. ‘nyílás, hasadék, zúzalék’)
kiejtés szerinti átvétele. Az olasz forrása az ősi germán brehhan
(‘tör’), a mai német brechen elődje.
brekeg – ‘‹béka› jellegzetes hangját hallatja’.
Hangutánzó szó; korábbi előfordulásai rekeg, repeg, retyeg
alakúak; a br- szókezdet későbbi, talán irodalmi fogantatású (görög
brekekex), vagy a béka hangját utánzó, és ettől függetlenül
keletkezett brekeke! kiáltásból való.
brettli – ‘énekes-táncos számokat játszó kabarészínpad’.
A német Brettel átvétele; ennek eredeti jelentése ‘deszka’, értve a
színpad deszkáira. Lásd még predella.
bréve – ‘egyszerűbb pápai leirat egyházkormányzati ügyben’.
A latin litterae breves (‘rövid levél’) kifejezésből. Lásd még
breviárium.
breviárium – ‘a katolikus papi zsolozsma imáit tartalmazó könyv’;
‘írók műveiből készült szemelvénygyűjtemény’: Goethe-breviárium.
A latin brevis (‘rövid’) származéka. Lásd még bréve.
bricsesz – ‘csizmanadrág, lovaglónadrág’.
Az angol breeches (‘térdnadrág’) szóból, esetleg német
közvetítéssel. Az angol egy ősi germán brok (‘comb, nadrágszár’)
szó többes brek alakjából lett, a breeches tehát kétszeresen többes
számú alak.
bricska – ‘könnyű, nyitott kocsi’.
A lengyel bryczka [bricska] nyomán elterjedt szó, hozzánk vagy
közvetlenül, vagy a szlovák brička közvetítésével jutott.
bridzs – ‘négyszemélyes kártyajáték’.
Nemzetközi szó az angol bridge alapján, de ennek nincs köze az
azonos alakú, ‘híd’ jelentésű szóhoz; legfeljebb ahhoz, hogy a
korábbi, és ismeretlen eredetű, biritch szó írásban is bridge alakot
öltött. Ezt az a tény támogatta, hogy a ~ben lejátszáskor a játszó
kezében lévő lapok és szemben ülő partnerének az asztalra terített
lapjai között „híd” képződik.
bríftasni – ‘levéltárca’.
Német szó (Brieftasche) a Brief (‘levél’) és Tasche (‘táska, tárca’)
elemekből; a bizalmas nyelv szava.
brigád – ‘katonai dandár’; ‘‹a pártállami időben› munkacsapat’:
brigádverseny, brigádnapló.
Nemzetközi szó az olasz brigata alapján; ennek alapja a brigare
(‘törekszik’, régebben ‘harcol’) ige az ismeretlen eredetű briga
(‘viszály, harc’) nyomán. Lásd még brigadéros, briganti.
brigadéros – ‘dandárparancsnok’.
A német Brigadier átvétele a foglalkozást jelző -s képzővel. Forrása
a francia brigadier. Lásd még brigád, briganti.
briganti – ‘útonálló’.
Az olasz brigante (‘bandita, bűnöző’) átvétele, talán többes
alakban. A szó a brigare igével kapcsolatos, lásd brigád.
brikett – ‘téglaformára sajtolt szénpor mint tüzelőanyag’.
- 39 - oldal
Nemzetközi szó a francia briquette nyomán, amely a brique
(‘tégla’) kicsinyítő képzős alakja. A szó forrása a holland brik, de
ennek eredete tisztázatlan.
briliáns – ‘csiszolt gyémánt’; ‘‹melléknévként› ragyogó’: briliáns
okfejtés, briliáns alakítás.
Nemzetközi szó a francia brillant [brijjan], azaz ‘csillogó’ alapján; ez
hozzánk ausztriai német (briliant) közvetítéssel került, és latinos
végződést kapott. A szó töve, a francia briller (‘csillog’) az olasz
brillare átvétele; ez a ragyogó ékkő, a berill latin beryllus nevéből
származik. Lásd még brilliroz, brillantin.
brillantin – ‘illatos olaj a haj fényesítésére’.
Francia szó (brillantine) a brillant (‘ragyogó’) szóból, töve a briller
(‘ragyog’) ige. Lásd még briliáns, brillíroz.
brillíroz – ‘remekel’.
Az azonos értelmű német brillieren átvétele, amely a francia briller
(‘ragyog’) ige változata; a francia szó etimológiájáról lásd briliáns.
brindza – ‘juhtúró’.
A balkáni és közép-európai nyelvekben elterjedt szó a román brinză
nyomán. Nyelvjárásainkban nem csak a román szó, hanem a belőle
való szlovák brynză átvételeivel is találkozhatunk.
briós – ‘zsemle vagy tekercs kalácstésztából.’
Nemzetközi szó a francia brioche (‘kalács’) nyomán; a magyar szó a
kiejtés szerinti átírást mutatja.
brit – ‘egy kelta eredetű ókori törzs tagja’; ‘Nagy-Britannia
állampolgára; ezzel a néppel, állammal kapcsolatos.’
A latin Britannus nyomán elterjedt népnév; ennek kelta alapszava
talán ‘zavargó, lázongó, harcos’ jelentésű volt.
brokát – ‘arannyal átszőtt selyemszövet’.
Nemzetközi szó az olasz broccato nyomán; ez a régebbi broccare
(‘hímez, átsző’) befejezett melléknévi igeneve; a végső forrás a
késői latin brocca (‘tű, szög’). Szavunk a német Brokat
közvetítésével került a magyarba.
bróker – ‘tőzsdeügynök, befektetéseket kezelő cég ügynöke’.
Angol szó (broker), eredetileg ‘borkereskedő’, az ófrancián át a
késői latin broccator (‘hordó csapraverője’) szóra megy vissza, a
brocca (‘szög, fémtüske, tű’) származékára. Lásd még bross,
brosúra.
brokkoli – ‘spárgakel, a karfiolhoz hasonló, sötétzöld főzelékféle’.
Olasz szó (broccoli).
bróm – ‘maró szagú, folyékony halogén elem’.
Nemzetközi vegytani szakszó a francia brome nyomán, amelyet
Balard francia vegyész, a ~ felfedezője alkotott a görög brómosz
(‘bűz’) szóból.
bromélia – ‘trópusi eredetű virágos dísznövény’.
Olaus Bromel svéd botanikusról, akinek a tiszteletére elnevezték.
bronchitisz – ‘hörghurut’.
A latin bronchus származéka, amely a görög bronkhosz (tkp.
‘légcső’) átírása, a gyulladásra utaló -itisz végződéssel.
brontesz – ‘hatalmas, tagbaszakadt ember’.
Az ógörög regék Brontész nevű óriási küklopszáról, akinek a neve
dörgőt jelent. Régies szó. Lásd még brontoszaurusz.
brontoszaurusz – ‘ősvilági növényevő sárkánygyík’.
A görög regék óriás termetű küklopszáról, Brontészről elnevezett
ősállat nevének másik eleme a görög szaurosz (‘gyík’). Lásd még
brontesz.
bronz – ‘réz és ón ötvözete’.
Nemzetközi szó az olasz bronzo alapján. Ez a középlatin bronzium
révén vagy az ókori latin aes Brundusinum (‘Brindisiből való réz’)
kifejezésből való, ahol az idősebb Plinius szerint a legszebb bronz
tükröket készítették, vagy a perzsa biring (‘réz’) szóra megy vissza.
bross – ‘díszes női melltű’.
A francia broche szóból ered, esetleg a német Brosche
közvetítésével. Töve, a brocher (‘tűz’) ige a késői latin brocca (‘tű’)
szóból ered. Lásd még brosúra.
brosúra – ‘vékony, fűzött könyvecske’; ‘‹a pártállami idők elején› a
kötelező ideológiai oktatás anyagát tartalmazó füzetek egyike’: le
van maradva egy brosúrával (‘nem tudja a legfrissebb híreket,
pletykákat’).
A francia brochure (‘tűzés; füzet, fűzött könyvecske’) szóból,
valószínűbben ennek németes formája, a Broschüre közvetítésével,
a szóvég latinosításával. A francia szó a brocher (‘tűz’) igéből ered,
végső forrása a késői latin brocca (‘tű’). Lásd még bross.
brucellózis – ‘háziállatok fertőző betegsége’.
David Bruce angol bakteriológus nevéből, aki a kórokozóját
meglelte.
brúgó – ‘cipó, napi kenyéradag ‹a régi kollégiumokban›’.
Ismeretlen eredetű diáknyelvi szó.
brummog – ‘‹medve› jellegzetes hangját hallatja’.
Hangutánzó szó; késői felbukkanása miatt elképzelhető, hogy a
szintén hangutánzó német brummen átvétele.
brutális – ‘durva, kíméletlen, erőszakos’. – brutalitás: ‘durvaság,
erőszakos viselkedés’. – brutalizál: ‘durván bántalmaz’.
Nemzetközi szavak a latin brutalis nyomán, amely a brutus (‘durva,
nehézkes, bárgyú’) származéka. Lásd még bruttó.
bruttó – ‘nyers, teljes ‹súlyról›’; ‘levonások nélkül számított
a achát
‹pénzösszeg›’: bruttó fizetés; ‘‹határozóként› levonások nélkül’:
keresek bruttó hatvanezret.
Nemzetközi szó az olasz brutto (‘csúf, gonosz; nyers’) nyomán;
ennek forrása a latin brutus (‘durva, nehézkes, bárgyú’). Lásd még
brutális.
brüszk – ‘nyers, rideg, sértő modorú’.
Francia szó (brusque) az olasz brusco (‘fanyar’) nyomán. Avulóban
lévő szó.
bú – ‘bánat’. Származékai: bús, búsul, búslakodik, búsong.
Bizonyára ótörök eredetű: türk, ujgur, oszmán bun (‘bánat’). E
szavak végén az az n-féle hang áll, amely a magyar ing, láng
szavakban hallható. Feltehető, hogy ennek a hangnak volt ún. lágy
g változata is (ami nem ritka a törökségben), mert a magyar ~ csak
egy ilyen szónak lehet a szabályos fejleménye. Lásd még mélabú.
búb – ‘dudor’; ‘madár bóbitája’; ‘fejtető’: a feje búbjáig.
Hangfestő szó, rokonságában található a buborék, bibircsók, bóbita
is, amelyek mind tartalmazzák a ‘kidomborodás’ jelentéselemét.
Lásd még bíbor, púp.
buba – ‘baba, ‹főképp› játék baba’.
Gyermeknyelvi szó, a baba változata.
bubi – ‘kisfiú’: bubifrizura (‘körben fiúsan rövidre vágott női frizura’);
‘figura a francia kártyában a tízes és a dáma között’.
A német Bube (‘fiú, legény’) magyaros formája. A német szó
oldalágon rokon a boy angol eredetijével. Lásd még pubi.
buborék – ‘szappanhártyából való lebegő gömb’; ‘folyadék felszínén
keletkező félgömb alakú hólyag’.
Bár rokonságban áll a hangfestő eredetű búb szóval, főleg a
folyadékon úszó ~ alakja révén, a szó inkább hangutánzásból ered,
a szétpattanó hártya hangját imitálja. Erre vall, hogy más
nyelvekben is gyakran hasonló a megfelelő szó hangalakja: angol
bubble, spanyol burbuja, német tájnyelvi bobbel, horvát bubuljica,
szlovák bublina. Lásd még bugyborék.
bubus – ‘mumus, gyermekek ijesztgetésére kitalált rémalak’.
Gyermeknyelvi szó, főleg nyelvjárásokban él.
buci – ‘kis cipó formájú péksütemény’.
A bucka szóban is szereplő, és ‘púp, dudor’ értelmű buc tő
kicsinyítő képzős alakja. Lásd még pocak.
bucka – ‘kisebb halom’; ‘szélhordta homokkupac’: homokbucka.
A legvalószínűbben a buci szóban is rejlő, és ‘púp, dudor’ értelmű
buc tő -ka kicsinyítő képzővel formált származéka. Lásd még
pocak.
búcsú – ‘távozótól való elválás’: eljött a búcsú napja; ‘elváláskor
szokásos köszöntés’: búcsút mond, búcsút vesz; ‘a bűnbocsánat
egy neme ‹a katolikus egyházban›, a bűnösre váró purgatóriumi
szenvedés bizonyos idejének elengedése’: száz napi búcsú, teljes
búcsú; ‘katolikus templom felszentelésének vagy védszentjének
évenkénti ünnepe’: Mária-napi búcsú, búcsújárás; ‘az ilyen napon
tartott vásár, népünnepély’: búcsúsok, búcsúfia (‘búcsúból
gyereknek vitt ajándék’). Származékai: búcsúzik, búcsúzkodik,
búcsúztat.
Ótörök eredetű vendégszó: ujgur bosug, kun bosav (‘felmentés’). E
szavak töve, a bosa- (‘szabadul’) azonos a magyar bocsát
előzményével. Ezek szerint a ~ is a bocsát ‘enged’ értelme alapján
vezet a fenti három jelentéshez. Első jelentése így alakult ki:
‘engedély távozásra’  ‘távozás’  ‘a távozás formalitásai’. A
második jelentés lényege a túlvilági büntetésnek vagy egy
részének elengedése. A harmadik jelentés abból fakad, hogy az
egyház búcsút, tehát bűnbocsánatot engedélyezett annak, aki a
felszentelését vagy védőszentjét ünneplő templomot a mondott
napon meglátogatta, és ott misét hallgatott; a búcsúnapi vidám
népünnepély már érthető módon vette fel ugyanazt a nevet.
buddhizmus – ‘a Kelet-Ázsiában uralkodó vallás, melyet a legendás
Buddha alapított’. – buddhista: ‘e vallás híve’; ‘‹melléknévként› e
vallással kapcsolatos’.
Sziddhárta Gautama indiai (kósalai) királyfi (Kr.e. 6. század) utóbb
fölvett neve, a szanszkrit Buddha (‘megvilágosult’, tkp. ‘felébredt’)
alapján.
budi – ‘árnyékszék’.
A német Bude származéka, akárcsak a bódé; etimológiáját lásd ott.
budoár – ‘női öltözőszoba; kis női szalon’.
Francia szó (boudoir), a bouder (‘duzzog’) igéből, vagyis ‘a duzzogó
hölgyek félrevonulásának helye’.
buffó – ‘komikus szerepekre való ‹énekes›’, főképp a buffó tenor,
buffó basszus kifejezésekben, amelyek szerepkört is, hangfajt is
jelölnek.
Az olasz buffo (‘mókás, mulatságos’) szóból, főképp az opera buffa
(‘vígopera’) kifejezés hatására.
búg – ‘tompa, mély hangot hallat’: búgócsiga; ‘‹galamb› turbékol’:
galambbúgás; ‘‹disznó› párzási időszakban van vagy párzik’.
Származékai: búgás, búgat.
Hangutánzó szó; a jelentések közül a legutóbbi az állatok ilyenkor
hallatott hangjával kapcsolatos.
buga – ‘fürtösen összetett virágzat’; ‘kerek, gömbölyű vagy kúpalakú
termés’.
A bog származéka; az -a kicsinyítő képző.
- 40 - oldal
bugris – ‘paraszt; fajankó, faragatlan ember’; ‘‹melléknévként›
faragatlan, modortalan’.
Pontos eredetét nem ismerjük; talán abból az elavult buger
(‘paraszt’) szóból való, amely a francia bougre (‘pasas’) szóra
vezethető vissza; ez korábban eretneket és szodomitát jelentett, és
a bolgár népnévvel azonos. Ennek az a magyarázata, hogy a
Balkánon keletkezett bogumil eretnekség miatt, amely a
középkorban Dél-Franciaországban is elterjedt, a bolgároknak
„rossz hírük” lett Nyugat-Európában. Lásd még buzerál.
bugyborék – ‘buborék’. Származéka: bugyborog.
A buborék olyan alakváltozatának tekinthető, amelynek tövére
hatott az ugyancsak hangutánzó bugyog ige.
bugyelláris – ‘pénzeszacskó, pénztárca’.
A latin pugillar (‘írótábla’) többes pugillares alakjából lett a
szókezdő p zöngésedésével; a g  gy fejlődés tipikus, lásd
evangyéliom, angyal. A szó korábbi előfordulásai a latinhoz
közelálló ‘jegyzőfüzet, jegyzőkönyv’ értelemben állnak, ma ismert
jelentése hazai és elég késői fejlemény.
bugyog – ‘‹folyadék› szűk nyílásból sajátos hangot adva kifolyik’;
‘‹ruha, nadrág› gömbölydeden kitüremlik’. Származékai: buggyan,
buggy (‘gömbölyded kitüremkedés ruhán, nadrágon’: buggyot vet
a nadrág); bugyogó (‘bő nadrág’); bugyi (‘gyermeknadrág; női
alsónadrág’ ‹a bugyogó becézett formája›).
Hangutánzó eredetű szócsalád, főképp a palackból kifolyó víz
hangját imitálja. A szó átvonódása a kiöblösödő ruhára talán a
szélben lebegő és kidudorodó vászon hasonló hangjával
magyarázható. A Bugyi helységnév nem tartozik ide; jó ötszáz
évvel előbb említik oklevelek, mint ahogy a női fehérnemű neve
kimutatható.
bugyolál – ‘begöngyöl, betakar’.
Hangfestő eredetű ige, a batyu és a bonyolít családjából.
buja – ‘érzéki, kéjes; kéjelgő’; ‘dúsan tenyésző, bőven termő’: buja
trópusi vegetáció. Származékai: bujaság, bujálkodik.
Szláv eredetű szavunk: szerb-horvát buja, buje (‘gazdag,
termékeny, kéjelgő’). A kétféle jelentés, amely az élénk szexuális
tevékenység és a bőséges szaporodás fogalmi kapcsolatában
tartozik össze, már megvolt az átadó nyelvben is.
bújik – ‘rejtőzik’; ‘behatol’: ágyba bújik, bebújik az oduba, barlangba;
‘magára ölt’: ingébe, ruhájába bújik. Származékai: bujdosik,
bujdosó, bujdokol, bujkál, bújtat, bújócska, bújócskázik.
Lehet, hogy finnugor eredetű szó: finn pukea (‘öltöztet’), észt
pugema (‘mászik, bújik’); a szóeleji p  b változásra van példa
(lásd bél, bőr). Az eredeti tőalak bú volt (bútt az üldözött – Kölcsey);
a bújik és a búvik alakváltozat a búik hiátusának két különféle
betöltése révén keletkezett. Lásd még bujt1, búvár, lebuj.
bujt1 – ‘‹ágat, indát, szőlővesszőt› föld alá dug ‹hogy gyökeret
eresszen›’. Származékai: bujtás, bujtat, bujtvány.
Valószínűleg egy buk- tő származéka; ez vagy a bukik tövével
azonos, vagy a bújik igével kapcsolatos.
bujt2 – ‘sugall, rávesz, ‹valami rosszra› buzdít’. Származéka: felbujt,
felbujtó, bujtogat.
Bizonytalan eredetű; talán a bolyong ige tövének műveltető képzős
származéka eredetileg ‘indít, mozgat’ értelemben. Lásd még bojtár.
bukéta – ‘virágcsokor’.
Nemzetközi szó a francia bouqet nyomán, amely kicsinyített
származék a bois (‘erdő’) szóból; ez a késői latin boscumból ered. A
magyarba a német Bukett közvetítette; a végződés latinos formát
öltött. Elavult szó.
bukfenc – ‘átfordulás fejen és háton’: bukfencezik.
Magyar fejlemény több forrásból: lehet a népnyelvi bakfincál,
bakfincoz változatokból való elvonás, melynek első tagja a bukik
hatására cserélt magánhangzót; lehet magának a bukik igének a
származéka, míg a második elem a népnyelvi fincol, fincároz
(‘ugrál’) igével lenne kapcsolatos.
bukik – ‘esik’: orra, árokba bukik; ‘lemerül’: víz alá bukik; ‘kudarcot
vall, csődbe jut’; ‘nagyon kíván’: bukik rá. Származékai: bukás,
buktat, bukkan (‘keresés nélkül rátalál), bukdácsol (‘többször
felbukik’, illetve ‘vízben le-lemerül’).
Valószínűleg hangfestő eredetű szó; más elképzelés szerint a bújik
ige bú- tövéből lett mozzanatos -k képzővel, ám ez nem igazolható
a hangfejlődés ismert szabályai alapján. Átvitt jelentései, főleg az
el- és meg- igekötős szavakban, az ‘esik’ értelemből
magyarázhatók.
buklé – ‘hurkolt szövésű textília, főleg szőnyegszövet’.
Francia szó (bouclé), a boucle (‘csat, csomó, karika, tincs’) szóból,
tehát csomózott kötést jelent. A francia szó eredeti jelentése ‘pajzs
köldöke’ volt, előzménye a késő latin buccula, a bucca (‘pofa, arc,
száj’) kicsinyítő képzős alakja. Lásd még vukli.
bukméker – ‘fogadóiroda vezetője lóversenyen’.
Angol szó (bookmaker), tkp. ‘könyvcsináló’ a book (‘könyv’) és
make (‘csinál’) elemekből. A magyar szó az angol kiejtést tükrözi.
bukolika – ‘pásztorköltészet’. – bukolikus: ‘az ‹ókori›
pásztorköltészettel kapcsolatos, rá jellemző’; ‘a falu és a romlatlan
természet hangulatát tükröző’.
Nemzetközi irodalomelméleti szakszavak a latin bucolica és
a achát
bucolicus nyomán; ezek forrása a görög bukolosz (‘marhapásztor’)
a bu(sz) (‘ökör’) és kelló (‘hajt, terel’) elemekből. Lásd még bulímia,
busztrofedon.
buksi – ‘nagy, bozontos (gyerek)fej’: vakarja a buksiját;
‘‹melléknévként› nagy, bozontos’; ‘ostoba’.
Valószínűleg hangfestő eredetű szó, de lehet, hogy a bukik tövéből
játékos -si képzővel keletkezett (mint tömzsi, kapzsi), amely
példákban a képző utólag zöngésült.
buksza – ‘pénztárca’.
A német Büchse (‘doboz, persely’) szóból ered; ez a latin buxum
(‘puszpángfából való láda’) folytatója, amely a görög püxisz
(‘szelence’) szóra megy vissza. A magyar szó hangalakja alapján
feltehető, hogy a szó a szlovák buksa közvetítésével jutott
nyelvünkbe. Itt egyébként ugyancsak ‘persely’ volt a korábbi
jelentése, és csak utóbb nyerte ‘pénztárca’ értelmét. Lásd még
bukszus, puska, pikszis.
bukszus – ‘puszpáng’.
Latin tudományos szakszó (buxus) a görög püxosz nyomán; ennek
eredete ismeretlen. Lásd még buksza, puska, pikszis.
bukta – ‘töltött sütemény kelt tésztából’.
A szlovák buchta átvétele.
buldog – vagy bulldog: ‘tömzsi, erős kutyafajta’.
Az angol bulldog átvétele; a bull (‘bika’) arra utal, hogy ez az eb
(dog) régebben állatviadalok sztárja volt, amelyeken kutyákat
uszítottak megbéklyózott bikákra.
bulémia – lásd bulímia
bulgár – lásd bolgár
buli – ‘házimuri, ifjúsági társas összejövetel’: születésnapi buli,
szombaton bulizunk; ‘közös vállalkozás’: beveszik a buliba, kimarad
a buliból; ‘egy játszma kártyában; tányér a tétként összeadott
pénzérméknek’.
A német Poule, nyelvjárási boule [búle] átvétele; ennek forrása a
franca poule [pul], azaz ‘tyúk’, de ‘tányér a kártyatéteknek’
jelentése már a franciában kialakult azon az alapon, hogy régen
gyakran tojás volt a tét. A szó a latin pulla (‘tyúk’) szó folytatása. A
magyarba is a harmadik jelentéssel került; a második a tétekért
játszó kártyáskompánia közösségére utal, s innen vezet tovább az
út a ma legáltalánosabb első jelentésig.
bulímia – ‘lelki okokra visszavezethető kóros falánkság’.
Orvosi szakszó a görög bulimia (tkp. ‘ökör-éhség’) nyomán; ennek
elemei a bu(sz) (‘ökör’) és limosz (‘éhség’). A gyakran olvasható
vagy hallható hibás bulémia alak a vérrel kapcsolatos orvosi
szakszavak (pl. anémia, urémia) hamis analógiájára jött létre. Lásd
még bukolika, busztrofedon.
bulla – ‘ünnepélyes pápai rendelet’; ‘pecsétes középkori oklevél’:
Aranybulla.
Nemzetközi szó a latin bulla (‘buborék; függő pecsét’) alapján.
bulldog – lásd buldog
bulldózer – ‘talajgyalu’.
Angol szó (bulldozer), eredetileg ‘pisztoly, kényszerítő eszköz’ a
bulldoze (‘megfélemlít, gyötör, kényszerít’) igéből; ennek eredete
tisztázatlan.
bulletin – [bülten] ‘hivatalos közlemény’; ‘ilyeneket tartalmazó
alkalmi vagy (inkább) rendszeres kiadvány’.
Francia szó az olasz bollettino nyomán, amely a bulla latin
forrásának kétszeres kicsinyítő képzővel alakított származéka.
bulvár – ‘körút, sétaút’: bulvárlap, bulvársajtó (‘nagy példányszámú,
az igénytelen átlagolvasó igényeit szenzációk bőséges tálalásával
kielégítő ‹lap, ill. ilyen lapok összessége›)’.
A ~ a francia ‘körút, széles, fásított sétaút’ jelentésű boulevard
magyaros átírása. Ez a francia szó a régi holland bolwerk (‘sánc,
védőbástya’) folytatója, amely a skandináv eredetű bol (‘fatörzs’)
és a werk (‘mű’) elemekből áll, azaz fatörzsekkel erősített sánc volt
eredetileg. A francia szó ‘körút’ jelentése onnan ered, hogy a 18-
19. században a francia városok régi bástyáit többnyire
lebontották, és széles, fásított sétautakat építettek ki a helyükön.
bumeráng – ‘hajítófegyver, amely találat híján visszaröppen az
elhajítóhoz’.
Az ausztráliai őslakók nyelvéből való szó, amely az angol
boomerang alakjában terjedt el Európában; a ~ ennek kiejtés
szerinti átírása.
bumfordi – ‘esetlen, ügyetlen, alaktalan’.
Hangfestő eredetű szó; tövére a bamba, a bufti (‘ostoba’) és a
mufurc elemek hathattak, míg -di végződése játszi képzésforma,
akár az oktondi, kortyondi esetében.
bumli – ‘lassú járatú vonat; vicinális’: bumlizik (‘lassú vonaton döcög;
vicinálissal jár’).
A német Bummelzug (‘lassú személyvonat’) részfordítása, a
bumlivonat első tagjaként önállósult. A német szó forrása a
bummeln (‘sétálgat, ténfereg’) ige.
bunda – ‘állat szőrméje’; ‘szőrmekabát’; ‘az ellenfél csapatának
lefizetése, hogy engedje legyőzni magát’.
Ismeretlen eredetű. A sportzsargonban kifejlődött harmadik
jelentése a bunda alatt és sundám-bundám (‘titokban’) szólások
révén magyarázható.
- 41 - oldal
bungaló – ‘kis faház, nyárilak, hétvégi ház’.
Nemzetközi szó az angol bungalow nyomán, amely ‘szellős,
verandás, zsúptetős indiai ház’ jelentésben terjedt el. Forrása a
bengáli bangalah, azaz ‘bengáli’.
bunker – ‘kiépített fedezék csatatéren; földalatti óvóhely bombázás
ellen’.
A ~ szó angol, de skandináv eredetű, pl. dán bunke (‘tartály’), és
hajó széntárolóját, raktárrekeszt, végül bombabiztos fedezéket
jelent; utóbbi értelmében a németen át jutott hozzánk a második
világháború idején.
bunkó – ‘csomó’; ‘vastag végű bot’; ‘faragatlan, műveletlen, durva
(ember)’.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó; a -kó végzet feltehetőleg
kicsinyítő képző.
bunyevác – ‘a horvátok egyik népcsoportja Dél-Magyarországon;
velük kapcsolatos, rájuk jellemző’.
A horvát bunjevac név átvétele.
bunyó – ‘verés, pofon; verekedés’.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű; az alvilági nyelvből a
bizalmas köznyelvbe emelkedett; bunyós származéka főnévként
ökölvívót jelent.
búr – ‘dél-afrikai holland telepes’.
A holland boer [búr], tkp. ‘földműves’ az angolon át terjedt el a 20.
század elején, az angol-búr háború idején. A holland szó etimológiai
megfelelője a német Bauernek, s így pór szavunknak is oldalági
rokona.
bura – ‘védőburok, lámpaégő körüli üveg vagy más anyagú burok’.
Nyelvújítási alkotás a borít ige népnyelvi burít formájának elvont
bur- tövéből, a csusza, inga és hasonló szavak mintájára.
burgonya – ‘krumpli’.
Valószínűleg kapcsolatos Burgundia nevével, annak francia
Bourgogne [burgony] vagy olasz Borgogna [borgonya] formájával,
de e névadás okát s közelebbi körülményeit nem ismerjük. A ~ a
múlt század elejéig Baranya egy részén élő nyelvjárási szó volt;
manapság hivatalos és szaknyelvi használatú. Lásd még burgundi.
burgundi – ‘vörösborfajta’.
Valószínű származási helyéről, Burgundia (Bourgogne) francia
tartományról kapta a nevét. Lásd még burgonya.
burizs – ‘hántolt búza mint rizspótló’.
A második világháború idején alkotott kereskedelmi megjelölés a
búza és rizs szavak összevonásából. Elavulóban van.
burján – ‘dudva, gaz’. Származéka: burjánzik.
Szláv jövevényszó: horvát burjan (‘földi bodza’), szlovák burina,
ukrán burjan (‘gaz’). Valószínűleg délszláv forrásból vettük.
burkus – ‘egy mesés ország, Burkusország lakója’; ‘‹régen› porosz’.
A név a poroszországi Brandenburg tartomány nevéből lett, a
latinos brandenburgus (‘brandenburgi, porosz’) formából, ennek a
szónak két utolsó szótagjából. A szó ilyen rövidülését elősegítette
az, hogy a népnyelvben már létezett egy burgus, burkus szó, a
borít származékaként, ‘lombos, bozontos’ jelentésben: innen való a
Burkus (‘kócos’) kutyanév. A ~ eredeti jelentése elhomályosult a
porosz térhódítása nyomán, így lett egy távoli ország neve a
népmesékben (lásd még óperencia).
burleszk – ‘bohózat’: filmburleszk; ‘‹melléknévként› nyers komikuma
révén nevettető’: burleszk helyzet.
Nemzetközi szó az olasz burlesco nyomán, amely a bizonytalan
eredetű burla (‘gúny, tréfa, csíny’) származéka. A magyar szó a
német burlesk átvétele kiejtés szerinti átírásban, ezért indokolatlan
a gyakran hallható angolos [börleszk] ejtés, néha még írás is.
burnót – ‘tubák, orrba szívott dohánypor’.
Oszmán-török eredetű szó, burunotu, tkp. ‘az orr füve’. Hozzánk a
szerb burnut közvetítésével került.
burnusz – ‘beduinok fehér gyapjúból szőtt csuklyás köpenye’.
Nemzetközi szó az arab burnusz nyomán; ennek forrása a görög
birrosz (‘csuklyás köpeny’).
burok – ‘külső borító réteg’; ‘a magzatot körülvevő hártyazsák’.
Származékai: burkol, burkolódzik, burkoló, burkolat.
A borít bur- tőváltozatából keletkezett -k deverbális főnévképzővel.
Lásd még bura.
bursikóz – ‘fiatalos, diákosan vidám, legénykedő’.
Német szó (burschikos) a Bursche (‘legény, diák’) szóból, a
görögös-latinos -icosus melléknévképző hozzáadásával. Lásd még
naturbursch.
burzsoá – ‘polgár, polgári’. – burzsoázia: ‘polgárság, az az osztály,
amely a nagy francia forradalomban a hatalmat magához ragadta’.
Nemzetközi szó a francia bourgeois (‘polgár, városlakó’) nyomán,
eredeti ejtés szerint átírva. A szó töve a bourg (‘város’), a középkori
latin burgus (‘erődített hely’) folytatója, ez pedig a germán burgból
(‘vár’), a bergan (‘véd, fedez’) ige származékából ered. A burzsuj
forma az oroszból való, s megvető értelemben volt használatos
századunk húszas évei óta, amikor feltehetőleg hazatérő
oroszországi hadifoglyok hozták magukkal.
busa1 – ‘nagy, széles ‹fej, homlok›’; ‘nagyfejű’; ‘sűrű, tömött’: busa
szemöldök; ‘komor, haragos’.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó. Lásd még busa2, busás.
a achát
busa2 – ‘zömök testű növényevő hal’.
A Kínából a hatvanas években betelepített halnak mélyen fekvő
szeme és széles homloka miatt adták ezt a magyaros nevet a busa 1
jelentése alapján.
busás – ‘bőséges’: busás haszon, nyereség.
A busa1 melléknévi formája -s képzővel. Nyelvjárási szó, több
jelentése közül a fenti a nyelvújítás korában emelkedett köznyelvi
szintre.
busman – ‘dél-afrikai bennszülött’.
Angol szó (bushman, tkp. ‘bozótlakó’) a bush (‘bokor, bozót’) és a
man (‘ember’) elemekből.
busó – ‘dél-magyarországi sokác népszokás, a busójárás faálarcos
résztvevője’.
A szerb bušu eredete tisztázatlan.
busz – ‘autóbusz’.
Nemzetközi szó az angol, német, francia bus (‘autóbusz’) nyomán,
az autobus utolsó szótagjának önállósodásával. Ez az önállósodás
voltaképp az autóbusz megalkotásakor már létrejött, a szó ugyanis
az auto|mobil első eleméből és az omnibusz önkényesen lemetszett
-busz végződéséből állt össze. Az önállósult ~szal sokféle új
megnevezés alkotható közlekedési eszközökre: vízibusz,
mikrobusz, síbusz (‘síelőket a síterepre szállító ~’, légibusz
‘nagyobb utasszállító repülőgép’).
busztrofedon – ‘olyan ősi írás, amelynek sorait felváltva jobbról
balra, majd balról jobbra kell olvasni’.
Tudományos szakszó; a görög ~ tkp. ‘ökörszántás’, mivel a barázda
végén az ökör mindig visszafelé indul el. Elemei a busz (‘ökör’) és
sztrophé (‘fordulás’) a sztrephó (‘fordul’) igéből. Lásd még bukolika,
bulímia, aposztrofál, katasztrófa.
buta – ‘ostoba’. Származékai: butaság, butáskodik, butul, butít,
butácska, butus, butuska.
Eredetéről semmi biztosat sem tudunk.
bután – ‘nyílt láncú, négy szénatomos telített szénhidrogéngáz; a
belőle készült fűtőgáz’.
Vegytani szakszó a latin butyrum (‘vaj’) első szótagjából, a
szénhidrogént jelölő -án végződéssel (mint metán, etán, propán
stb.). A vaj úgy kerül ide, hogy a vajsav (acidum butyricum) is négy
szénatomos nyílt láncú vegyület.
butélia – ‘palack’.
A német Buttel átvétele a szóvég latinosításával. A német szó
forrása a francia bouteille, a késő latin butta (‘borostömlő’)
kicsinyített származéka. A ~ hangalakjára a hazai latinban régen
létező butellia is hatott.
butik – ‘elegáns ruhaneműt árusító kis bolt’.
A francia boutique (‘bolt’) átvétele kiejtés szerinti átírásban, olykor
franciás írásban is. Az utóbbi évtizedek divatszava; végső forrása a
görög apothéké (‘raktár, bolt’) az apo- (‘el, félre’) és (ti)thémi
(‘tesz’) elemekből. Lásd még patika, téka.
butik1 – ‘csapszék, falatozó, pálinkamérés’: pálinkás butik.
A német nyelvjárási butike átvétele; ennek etimológiáját lásd
bodega. Avuló szó.
butik2 – ‘kis divaáruüzlet’.
A francia boutique (‘üzlet’) újabb kelletű átvétele. Végső forrása
azonos a butik1-éval.
bútor – ‘szobaberendezési tárgy’; ‘‹sok nyelvjárásban› batyu,
poggyász’: betyárbútor. Alakváltozatai: butyor, bugyor, buttyor,
putyor, bujtor, butér. Származékai: bútoroz, bútorzat.
Valószínűleg hangfestő eredetű szó, amit alakváltozatainak
gazdagsága is sugall. Legközelebbi rokonai a batyu és a bugyolál.
Korábbi jelentése ‘batyu, poggyász’ volt, s csak a 18. század
végétől vonódott át a rögzített helyen álló lakberendezési
tárgyakra. Szláv eredeztetése, holott igen szemrevaló
egyeztetéseket kínál (horvát butura, szlovén butora, ukrán butura),
épp azért nem meggyőző, mert nem adnak magyarázatot az igen
sok magyar alakváltozatra; inkább az gyanítható, hogy ezek a szláv
szavak (mind ‘batyu’ jelentésűek) a magyarból való kölcsönzések.
butykos – ‘szűk nyakú korsó’.
A bugyogós korsó összetételből formálódott, tehát a bugyog
származéka. Alakváltozatai még bugyka, butykó.
búvár – ‘víz alá merülő, ott munkát végző ember’; ‘víziszárnyas’:
búvármadár; ‘kutató’: természetbúvár. Származékai: búvárol,
búvárkodik, búvárlat.
Nyelvújítási alkotás, a bújik ige búvik változatából elvont búv- tőhöz
illesztett -ár képzővel (mint pl. tanár).
búvik – lásd bújik
búza – ‘kenyérgabona’.
Ótörök eredetű: ujgur, kun bugdaj, oszmán bugday, tatár bodaj. A
magyarba egy ótörök *bugzaj kerülhetett, ami a csuvasra jellemző
változat; a szóvégi aj-ból úgy lett a, mint a boka esetében.
buzerál – ‘zaklat’. – buzeráns: ‘homoszexuális’. – buzi: ‘ugyanaz
‹tréfásan vagy gúnyosan becéző alakban›’. – buzera: ‘kerülő lökés
a biliárdban’.
A magyarban német vendégszavak: Buserant (‘homoszexuális
ember’), Busero (‘kerülő lökés’). Ezek az olasz buggerone, régebbi
buzzerone (‘homoszexuális’) származékai. A szó a latin Bulgari
- 42 - oldal
(‘bolgárok’) népnévre megy vissza, akik közt a középkori bogumil
eretnekség elsőként ütötte fel a fejét, majd terjedt nyugat felé, és
ezért e népnév különféle gyalázkodó kifejezések alapja lett (pl.
bugris).
buzog – ‘felfakad, ömlik’; ‘lelkesen ténykedik’. Származékai: buzgó,
buzgóság, buzgólkodik, buzgalom, buzdít, buzdul.
Hangutánzó vagy hangfestő eredetű szócsalád, a felfakadó víz
hangzását és mozgását érzékelteti. Vannak hasonló hangalakú és
jelentésű finnugor szavak is, de ezek maguk is hangfestő jellegűek,
így szavunknak nem feltétlenül előzményei. A ma túlnyomórészt
átvitt jelentéskör a felzubogó víz és a serény, lelkes mozgás,
tevékenység közti gondolati párhuzamon alapszik.
buzogány – ‘bunkós, ütésre való kézifegyver’; ‘nád bugaszerű
termése’; ‘palack alakú tornaszer’.
Ótörök jövevényszó: a buz- (‘összetör’) igetőből szabályosan
képzett *buzgan folytatója lehet; a korábbi magyar alak valóban
buzgány. Csak az a bökkenő, hogy a buzgan formát nem sikerült
még a török nyelvekből kimutatni. Más lehetőség az azonos tőről
fakadó oszmán buzdugan mint forrás, esetleg a szerb buzduhan
vagy román buzdugan közvetítésével. S valóban, a magyar
régiségben nem ritka a bozdogány, buzdogány, buzzogány alak
sem; lehet, hogy mai alakját a buzog ige beleértése is elősegítette.
bűbáj – ‘varázslat’; ‘báj’. Származéka a bűbájos: ‘varázslatos,
elbűvölő’; ‹főnévként› ‘vajákos, babonás varázslással foglalkozó
személy’.
Úgynevezett tautologikus összetétel (mint búbánat, szóbeszéd) a
bűvös és a bűvöl szavak bű- tövéből és az azonos jelentéskörű báj
szóból.
büdös – ‘kellemetlen szagú’; ‘‹szitkozódásban› rossz’: ezek a büdös
kölykök! Származékai: büdösség, büdösít, büdösödik.
A bűz származékának, a bűzösnek az alakváltozata. A tőhangzó z
váltakozása d-vel nem példátlan: lásd édes.
büdzsé – ‘állami költségvetés’.
Nemzetközi szó az angol budget alapján, amely eredetileg bőr
zacskót jelentett az ófrancia bouge nyomán; ez a kelta eredetű (pl.
óír bolg) latin bulga (‘bőrzsák’) folytatása. ‘Költségvetés, annak évi
összege’ értelme az angolban alakult ki egy pénzzel teli zsák
képzetéhez kapcsolódva; ilyen jelentésben a szó angol formája is
elterjedt. Mi a francia származékot vettük át kiejtés szerint.
büfé – ‘falatozó’; ‘fogadáson a hideg ételek és az italok asztala, ahol
a vendégek állva fogyasztanak ‘.
Nemzetközi szó az ismeretlen eredetű francia buffet (‘tálaló,
pohárszék; hideg ételek s borok asztala’) nyomán; ‘pályaudvari
vendéglő’ értelme már a franciában kialakult. A magyar ~
írásmódja a franciás ejtést tükrözi.
bükk – ‘sudár és sima törzsű erdei fa’; régebbi alakokban bik, bikk.
Ismeretlen forrású jövevényszó, bár volt néhány tetszetős kísérlet
eredeztetésére: ótörök (csagatáj) bük (‘tölgy’), német Buche,
büche (‘bükk’), szláv (cseh, szlovák, lengyel) buk (‘bükk’), ám főleg
hangtani okokból egyiket sem lehet véglegesen bizonyítottnak
tekinteni.
bükköny – ‘pillangós virágú takarmánynövény’.
Német eredetű: hazai német wicken [vikken]. A v  b hangcsere
példái bakter, berdó, billikom, bognár; a szóvég alakulása (en  ön
 öny) a korai átvételt tanúsítja, mert az ilyen végződésű német
szavaink később -kni formát öltenek, pl. zokni.
bűn – ‘vétek; törvényszegés’. Származékai: bűnös, bűntelen, büntet,
büntetés, bűnözik, bűnöző, bűnhődik, bűnhődés.
Sok származékából sejthető, hogy ősi szavunk, de eredetét homály
fedi. Lásd még bűnbak.
bűnbak – ‘olyan személy, aki mások hibájáért lakol’.
A kifejezés egy ókori zsidó szertartásra utal: engesztelés napján a
főpap kézrátétellel egy kecskebakra ruházta Izrael népének minden
bűnét, majd a bakot kiűzték a sivatagba, „a démonok közé”. A
magyar ~ a német Sündenbock tükörfordításával jött létre.
bürokrácia – ‘a közhivatalok gépezete’; ‘gépies és bonyolult
ügyintézés’. – bürokrata: ‘(szűk látókörű) hivatalnok’. –
bürokratikus: ‘hivatali formaságokhoz ragaszkodó,
agyonbonyolított’.
Nemzetközi szócsalád a francia bureaucratie [bürokraszi] alapján. A
18. század végén jött létre a bureau (‘íróasztal; iroda’) szóból az
aristocratie, démocratie szavak mintájára, amelyek második eleme
a görög kratosz (‘erő, hatalom’) származéka, tehát a ~ a hivatalok
uralmára utal. A magyar szó végződése az arisztokrácia és hasonló
szavak latinos mintája szerint alakult ki.
bürök – ‘ernyős virágú, mérgező gyomnövény’.
Ismeretlen eredetű szó.
bürü – ‘palló, kis híd, gyaloghíd.’
Délszláv jövevényszó: horvát, szlovén brv. A szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő magángangzó oldotta, a szóvégi v pedig
vokalizálódott. A v  ü változásra sok ősibb eredetű szavunk kínált
példát: szív–szű, könyv–könyű, hív–hű.
büszke – ‘rátarti, gőgös’. Származékai: büszkeség, büszkélkedik.
A bűz főnévből jött létre -ke kicsinyítő képzővel (mint hetyke)
annak alapján, hogy a gőg éppoly visszataszító, mint a kellemetlen
a achát

szag. Más vélemény szerint a ~ ember gyakran fintorgatja meg

„fenn hordja” az orrát, mintha bűzt szagolna, mintha büdösnek
tartana mindenki mást, s innen a szó származtatása.
büszt – ‘mellszobor’.
Nemzetközi szó a francia buste (‘emberi felsőtest; mellszobor’)
alapján; ez az olasz busto (‘törzs’) szóból ered, melynek forrása a
késői latin bustum (‘emberi felsőtest’). A magyar szó a francia
ejtést tükrözi.
bütü – ‘fatörzs keresztmetszete’; ‘gerenda laposra vágott vége’.
Tisztázatlan eredetű szó; talán a bütyök tövéből származik.
bütyök – ‘csomó; csontos kidudorodás, kinövés lábfej belső oldalán,
ujjizületeken’. Származékai: bütykös; bütyköl (‘szerel, barkácsol’).
Hangalakjából és számos alakváltozatából (bötyök, bityak, bőcsök,
betyek, bötyek, bögyök, bügyek) a hangfestő eredetre lehet
következtetni; a ~ valószínűleg összefügg a butykó (‘bunkó’) meg a
buci, bucka szavakkal is.
bűvész – ‘szemfényvesztő mutatványokkal másokat szórakoztató
artista’.
Nyelvújítási alkotás, a bűvös szóból elvont bűv- tőhöz illesztett,
foglalkozást jelölő -ész képzővel (mint művész, erdész, nyelvész).
bűvös – ‘varázsos, mágikus’. Származékai: bűvöl, bűvölet.
A szócsalád bű(v)- töve ótörök eredetű: ujgur bögü, csagatáj bügü,
oszmán büyü (‘varázslat’). A szabályosan fejlődött magyar bű- tő a
bűbáj szóban látható; a korai bűöl, bűös alakokban a v
hiátustöltőként lép fel. A bővebb tövet találjuk a bűvész szóban és
a bűverő, bűvkör, bűvszer összetételekben.
bűz – ‘kellemetlen szag’. Származékai: bűzös, bűzhödik, bűzöl
(‘szimatot fog’), bűzölög, bűzlik (‘gyanús’ értelemben is: ebben az
ügyben bűzlik valami).
Tisztázatlan eredetű szó. Lehet, hogy iráni nyelvekből származik:
oszét búd (‘tömjénfüst’), közép-perzsa bód (‘illat’); a bizonyítást
hangtani és jelentéstörténeti nehézségek gátolják. Másik lehetőség,
hogy az íz szó ikerített formáiból (íze-bíze, ízetlen-bűzetlen)
önállósult, ám a szótörténet ezt a feltevést nem támogatja. A ~
legkorábbi jelentése ‘szag’ volt, a kellemetlenség képzete később
társult a szóhoz. Lásd még büdös.

- 43 - oldal
a achát
C második elemével, de ezek nem bizonyíthatók.
cafat – ‘foszlány’; ‘ringyó’.
Hangfestő eredetű szó, a caflat, cáfol, cafrang, cefet, cefre
családjából. Első kimutatható jelentése ‘ruhára tapadt sár’ volt a
cafatos (‘sáros, mocskos’) melléknév alapján; a ~ ebből vonódott el
spontán módon. Az összesározódott és a tépett ruhaalj
hasonlósága alapján nyerte a ~ a fenti első, ma leginkább ismert
jelentését, elsősorban ‘ruhafoszlány, rongyfoszlány’ értelemben, de
további hasonlítási alapon húscafatokról is beszélünk. A ‘ringyó’
jelentés a ~ rokonságába tartozó cafka szóból szűrődött át, de
érthető a ~ ‘rongy’ értelméből is: ‘rongy nő’.
cafka – ‘ringyó’.
Hangfestő eredetű szó, a cafat, caflat, cáfol, cafrang, cefet, cefre
családjából. A szócsalád több tagjában jelenlévő ‘sár, mocsok’
jelentés alapján érthető a ~ ilyen értelmű használata.
caflat – ‘sárban gázolva, nehézkesen jár’. Más alakjai: caplat, cablat,
ceflet, cappolódik.
Hangfestő, egyben hangutánzó szó, leginkább a sárban cuppogó
lábbali hangját utánozza. Hangfestő rokonságába tartozik még a
cafat, cáfol, cafrang, cefet, cefre.
cáfol – ‘‹egy állítást› valótlannak nyilvánít’. Származékai: cáfolat,
cáfolhatatlan.
Hangfestő eredetű szó, a cafat, cafrang, cefet, cefre családjából.
Legkorábbi jelentése a caflat igéével azonos lehetett; ebből alakult
ki ‘sárba tipor, legázol’ értelmén keresztül az, ahogy ma értjük:
‘más állítását szétzúzza’.
cafrang – ‘lecsüngő dísz, sallang lószerszámon, bundán’; ‘felesleges
cifraság, sallang’.
Hangfestő eredetű szó, a cafat, caflat, cáfol, cefet, cefre
családjából. Egyes nyelvjárásokban, bizonyára a cafka hatására,
‘ringyó’ jelentésben is használatos.
cakk – ‘szögletes vagy félkörös szegett dísz ‹ágynemű, terítő
szélén›’. Cakkos: ‘csipkézett szélű.’
A német Zacke tájnyelvi zack (‘csúcs; csipkés ruhaszegély’)
alakjának átvétele. Lásd még cikcakk.
cakkpakk – lásd cakompakk
cakó – ‘gólya’.
Ismeretlen eredetű szó; nem túl valószínű feltevés szerint a madár
hangját utánozza. A keleti nyelvjárásokban élt. Lásd még cankó.
cakompakk – ‘mindenestől’; ‘‹főnévként› cókmók’.
A német „mit Sack und Pack”, azaz ‘zsákkal és csomaggal’
kifejezésből magyarososodott a régi katonai nyelvben, ‘teljes
menetfelszereléssel’ értelemben. Rövidült formája, a cakkpakk azt
is jelenti, hogy ‘útra készen’.
cammog – ‘bandukol, nehézkesen jár’.
Hangfestő szó, a hasonló értelmű cankózik, csámpás, csángó
rokonságából.
cankó – ‘hosszú csőrű és lábú, kisebb termetű madárfajok neve’.
A cakó nevének önállósult alakváltozata, amely n járulékhanggal
bővült. A ~k közül több faj vizenyős réteken él, akárcsak a gólya,
ezen az alapon ruházták rá ezt a névváltozatot a madártan tudósai.
cáp – ‘kecskebak’.
Román eredetű szó (ţap) a keleti nyelvjárásokban, olykor ‘herélt
hím háziállat’ értelemben is.
cápa – ‘nagy termetű ragadozó tengeri hal’.
Eredetét nem ismerjük pontosan, talán mesterséges alkotás a
nyelvújítás korának elejéről egy már kiveszett capabőr (‘halpikkely-
mintásra kidolgozott bőr’) szó német eredetű első tagjából, azon az
alapon, hogy ezt a bőrfajtát cápabőrből is készítették.
capistráng – ‘esti takarodó’.
A régi katonanyelv német eredetű szava; a Zapfenstreich már a
harmincéves háború korában felvette a ‘takarodó’ jelentést.
Voltaképpen a hordó csapjára (Zapfen) mért ütést (Streich)
jelentette, s arra utalt, hogy a katonai táborban a takarodót jelző
dobszó után a markotányosok a csap helyébe dugót ütöttek a
boros- és söröshordókba. A magyar szóalakot népetimológiai
törekvés alakította ki.
caplat – lásd caflat
cár – ‘korábban a bolgár és szerb állam, majd az orosz birodalom
uralkodójának címe.’ Származékai: cári, cárevics (‘cár fia, aki a trón
örököse’), cárizmus.
Orosz szó (carj), rövidült forma az ősi szláv ceszarj (‘császár’)
szóból; ez éppúgy a latin Caesar személynévből ered, mint a mi
császár szavunk.
cárt – ‘finom, kecses, törékeny’.
Német szó (zart) kiejtés szerinti átvétele, a társasági nyelv kissé
avuló eleme.
cech – ‘vendéglői számla; ennek az összege’: állja a cechet (‘fizeti a
társaság fogyasztását’).
Német szó (Zeche) a zechen (‘mulat, társaságban iszik’) igéből. A
bizalmas nyelv szava. Lásd még céh.
cécó – ‘zajos mulatság’; ‘lármás jelenet’; ‘fölösleges ceremónia,
hűhó’: minek ez a sok cécó?
- 44 - oldal
Ismeretlen eredetű; különféle feltételezések szerint kapcsolatos
lenne a csélcsap hangfestő jellegű első szótagjával vagy a hajcihő
céda – ‘kacér, hamis’: Ott járhatott egy céda ősöm… (Ady);
‘‹főnévként› szajha’: pap-céda a lányom (Ady).
Ismeretlen eredetű; esetleg a hangfestés szintjén kapcsolatos lehet
a cemende, condra, cafka szókkal.
cedál – ‘átenged, átruház’.
A latin cedere (‘átenged, felad’) származéka, a kereskedelmi és
hivatalos nyelv kissé elavult eleme. Lásd még koncesszió.
cédrus – ‘sudár törzsű, melegebb éghajlaton honos fenyőféle’: a
Libanon cédrusa.
Nemzetközi szó a latin cedrus nyomán, ez a tisztázatlan eredetű
görög kedrosz átírása. Lásd még citrom.
cédula – ‘kisebb papírlap’. Származékai: céduláz, cédulka.
A középkori latin nyelv szava (cedula), az ókori scheda, scida
(‘papiruszlap’) kicsinyített származéka. A scheda a görög szkhidé
(‘fahasáb, zsindely’) átírása; ennek forrása a szkhidzó (‘hasít,
leszakít’) ige. Lásd még cetli.
cefet – ‘ringyó’.
A cafat magas hangrendű változata. A bizalmas nyelvben
használatos cefetül határozó (pl. cefetül berúgott) alighanem a
durvább kurvára eufemisztikus helyettesítése. Lásd még caflat,
cáfol, cafrang, cefre.
cefre – ‘pálinkafőzéshez összegyűjtött, erjedő gyümölcs’.
Hangutánzó és hangfestő eredetű szó a cafat, cafka, caflat, cáfol,
cafrang köréből. Benne lehet a bugyogó gyümölcslé hangjának
imitálása is; egyben a szagosan erjedő lének a sárhoz, mocsokhoz
való hasonlósága is a szócsaládhoz kapcsolja. Régebbi és
nyelvjárási ‘szajha’ értelme ugyancsak meglelhető a szócsalád több
tagjában.
cég – ‘ipari vagy kereskedelmi vállalat’.
Nyelvújítási elvonás a cégér szóból (mint a gyökérből a gyök) azon
az alapon, hogy a vállalatok általában a régi idők cégérrel jelölt kis
műhelyeiből és boltjaiból nőttek ki.
cégér – ‘műhely vagy bolt tevékenységi körét jelző, a bejárat fölé
illesztett tárgy, kép vagy címerszerű ábrázolás’; ‘‹régebben› a
szégyenoszlopra kötött vétkes nyakába akasztott tábla, amely
felírva vagy képszerűn ábrázolva mutatta az illető vétségét’:
cégéres gazember.
A középfelnémet vagy hazai szász zeger átvétele (irodalmi német
Zeiger, ‘mutató’); ezek alapja a zeigen (‘mutat’) ige. A ma
legismertebb első jelentés már az átadó nyelvben megvolt.
céh – ‘iparosok és kerekedők érdekvédelmi szervezete szakmánként
és városonként a hűbéri korban’.
Történeti szakszó a hazai német nyelv zech szavából. Ez azonos
cech szavunk forrásával, és a két szó a jelentés szintjén is
összefügg: az ipartestület életében jelentős esemény volt az
időnkénti céhlakoma, amelynek számláját a közös vagyont őrző
céhládából fizették.
cekker – ‘háncsszatyor, hálószatyor’.
A hazai németség zecker szavának átvétele az eredeti kiejtés
szerint.
cékla – ‘vörös répa’.
Délszláv kölcsönszavunk: horvát, szlovén cvikla; ezek egy görög
szeuklon szóra vezethetők vissza, amelynek eredete nem
ismeretes. A szóeleji mássalhangzó-torlódást a v kiesése oldotta
fel, mint a más eredetű cérna, cikkely esetében is.
cél – ‘a pont, amelyre a lövést irányozzuk’; ‘a végpont, amely felé
mozgunk’; ‘a kívánt eredmény, amelynek érdekében valamit
teszünk’. Származékai: céloz, célzás, célzat, célozgat, céltalan,
célzatos.
Az irodalmi német Ziel korai és nyelvjárási megfelelőiből, a zel, zil
változatokból eredt magyar szó; elsődleges jelentései a lövészet és
hadászat körébe tartoznak.
celebrál – ‘‹ünnepélyes egyházi szertartást› végez’: püspöki misét
celebrál.
Nemzetközi szó a középkori latin celebrare (‘ünnepélyesen
végbevisz’) nyomán; forrása a latin celeber, celebris (‘ünnepélyes,
híres’). Lásd még celebritás.
celebritás – ‘híresség, nevezetes személy’.
Nemzetközi szó a latin celeber, celebris (‘ünnepelt, híres’)
melléknév alapján. Lásd még celebrál.
cella – ‘kis szoba kolostorban’; ‘börtönzárka’.
Latin szó (‘éléskamra; szentély’) a celare (‘elrejt’) igéből. Lásd még
celluloid.
celluloid – ‘átlátszó, rugalmas műanyag, egyebek közt a film
alapanyaga’.
Eredetileg márkanév volt az amerikai angolban, alapanyagának, a
cellulóznak a nevéből, -oid végződéssel, amely a görög eidosz
(‘kép’) származéka. Lásd még cella, cellulóz, celofán.
cellulóz – ‘a növényi sejtek falát alkotó szénhidrát’.
Payen francia vegyész által alkotott szó (cellulose) a cellule (‘sejt’)
nyomán, a vegyületekben gyakori -ose képzővel (pl. glukóz). A
szótő a késői latin cellula megfelelője, amely a cella (‘kamra,
a achát
szentély, méhsejt’) kicsinyítő képzős formája. Lásd még cella,
celluloid, celofán.
celofán – ‘vékony, átlátszó természetes alapú műanyag hártya’:
befőző celofán.
Francia márkanév (cellophane) a hártya alapanyaga, a cellulóz
nevének első szótagjából és a görög diaphanész (‘áttetsző’) phan-
tövéből. Lásd még celluloid, fantaszta.
cemende – ‘szajha’; ‘rongyos, silány, szenynyes ‹ruházat›’.
Ismeretlen eredetű szó; talán hangfestő jellegű kapcsolatban áll a
condra, céda, cafat szavakkal. Ma nyelvjárásainkban él.
cement – ‘szürke, porszerű építőipari kötőanyag, a beton
alapanyaga’; ‘hasonló kötő- vagy tömőanyag’: fogcement.
Nemzetközi szó az angol cement nyomán, amely a francia ciment
közvetítésével a latin caementum (‘építkezéshez való fejtett kő’)
szóból ered; ennek korábbi caedmentum alakjában a caedere
(‘levág, fejt’) igetövet találjuk. Lásd még cementál.
cementál – ‘vas felületén széndúsabb, ezért keményebb réteget
alakít ki’.
A német zementieren ige átvétele latinosított szóvéggel; alapja a
középfelnémet zement, amely az alkimisták gyakorlatában
használatos aranytisztító por neve volt; ez ugyanarra a latin szóra
vezethető vissza, mint a cement.
cenk – ‘hitvány ember’: … ha ittam, nincs az cenkekért: / Talpig
ember, akit én említék (Vörösmarty).
Ismeretlen eredetű, bár elég régi szavunk. Fenti jelentése a múlt
század irodalmi nyelvében bukkant fel; legkorábban ‘vadászkutya’
volt, utóbb ‘lovászlegény, suhanc, újonc’, sőt ‘ügyvéd’ értelemben
is használták. Elavult szó.
centenárium – ‘századik évforduló, századéves ünnep’.
Nemzetközi szó a latin centenarius (‘százas, száz egységet
tartalmazó’) számnévből, forrása a centum (‘száz’) számnév
centeni (‘százanként’) származéka. A centennárium hibás alak a
millennium hamis analógiája alapján.
center – ‘középcsatár ‹a régebbi sportnyelvben›’. – centerhalf:
‘középhátvéd’.
Az angol centre (‘közép’), illetve az és a half (‘fedezet’, tkp. ‘fél’)
szavak nyomán; a centre eredetéről lásd centrum.
centi – ‘centiméter, a méter századrésze’; ‘centiméteres beosztású
mérőszalag’: szabócenti; ‘egy centiliter’: öt centi konyak.
Származékai: centiz, kicentiz.
A centi- mint mértékegységek előtagja az alapmérték századrészét
jelöli a latin centum (‘száz’) alapján: centiliter, centigram. Lásd még
centuria.
centrális – ‘központi’. – centralizál: ‘központosít, összpontosít’. –
centralizáció: ‘központosítás’. – centralizmus: ‘központi irányítás, a
helyi szervek alárendelése a központiaknak’; ‘reformkori politikai
törekvés az elavult megyei struktúra megreformálására. –
centralista: ‘e törekvés híve’.
Nemzetközi szócsalád a latin centralis (‘központi’) és francia
származéka, a centraliser nyomán. Eredetére nézve lásd centrum.
Lásd még centrifugális, centripetális.
centrifugális – ‘a kör középpontjától kifelé ható ‹erő›’. – centrifuga:
‘nagy fordulatszámú készülék, amely a ~ erő elve alapján a
nedvességet távolítja el mosott ruhaneműből vagy más
anyagokból’.
Nemzetközi szó a centrum és az ugyancsak latin fuga (‘futás’)
elemekből. Lásd még centrális, centripetális, fúga.
centripetális – ‘a kör középpontja felé ható ‹erő›’.
Nemzetközi szó a centrum és az ugyancsak latin petere (‘odarohan,
ráront’) elemekből. Lásd még centrális, centrifugális, petíció.
centrum – ‘kör középpontja’; ‘központ, középső hely’: sportcentrum,
városcentrum; ‘politikai közép’: centrumpárt.
Latin szó, forrása a görög kentron (‘ösztöke, dárdahegy, tövis,
körző hegye’, ebből ‘a kör középpontja’). Lásd még centrális,
centrifugális, centripetális.
centuria – ‘katonai század az ókori Róma légiójában’. – centurió: ‘a
centuria parancsnoka’.
Történelmi szakszavak, a latin centum (‘száz’) származékai. Lásd
még centi.
cenzúra – ‘sajtóközlemények és megjelenésre szánt könyvek
előzetes elbírálása politikai és erkölcsi szempontok szerint állami
hivatal által’; ‘maga a hivatal, amely Magyarországon 1848-ban
szűnt meg.’ – cenzor: ‘az elbírálást végző hivatalnok’.
Nemzetközi szócsalád a latin censura alapján; ez az ókori Rómában
a censor hivatalát, méltóságát jelentette, azét a főtisztviselőét, aki
(másodmagával) az ötévenkénti adóbecslést, a censust végezte;
ennek nyelvi forrása a censere (‘felbecsül, vél’) ige. A censorok
hivatalához tartozott az erkölcsök felügyelete és az íratlan
törvények ellen vétők megrovása is, ez vezetett a ~ szó újkori
értelmének kialakulásához. Lásd még recenzió.
ceremónia – ‘vallási szertartás’; ‘formaság, formalitás’. –
ceremoniális: ‘szertartásos; a formaságokhoz ragaszkodó’.
Latin szó (caeremonia), eredete tisztázatlan.
cérna – ‘vékony varrófonal’.
A hazai németség zwerno (‘két szálból sodort fonal’) szavából lett,
- 45 - oldal
a v hang kiesésével és az e nyúlásával. Mind a zwerno, mind az
irodalmi német Zwirn a zwei (‘kettő’) számnév származéka.
cerográfia – ‘viaszmetszés mint szobrászati eljárás’.
Művészeti szakszó a latin cera (‘viasz’) és görög graphia (‘rajz’)
elemekből, lásd grafika.
ceruza – ‘grafitbelű íróeszköz’.
Latin eredetű: a cerussa az ólomkarbonát, a festőanyagként
használt ún. ólomfehér neve. Forrása a görög kérussza, ami viszont
‘viasszal bevont’ jelentésű. A ‘fehér festék’ értelemben nemzetközi
szóvá lett cerussa egyedül a magyarban lett egy feketén (vagy egy
ideje élénk színekkel is) író eszköz neve, ám hogy mi módon, azt
máig nem sikerült felderíteni.
cet – ‘a bálna másik neve’.
A latin cetus szóból lett, amely viszont a görög kétosz megfelelője;
a magyarban a ~ a Biblia útján, a Jónás prófétáról szóló elbeszélés
révén honosodott meg.
cetli – ‘kis papírszelet, cédula’.
A német Zettel szóból, amely a középkori latin cedula származéka;
ennek eredetét lásd cédula. A bizalmas nyelvben otthonos szó.
cett – csak az ától cettig (‘elejétől végig’) kifejezésben használatos.
A kifejezés a német von A bis Z fordítása a z betű németes [cett]
kiejtését megőrizve. Ez az ejtés a görög zéta betűnévből ered.
cétus – vagy cőtus, református kollégiumban 6-10 diák
lakóközössége, illetve közös tanuló- és hálószobája.
Latin szó (coetus) a coire (‘összejön’) igéből; régies szó. Lásd még
koitusz.
cezarománia – ‘hatalmi téboly’.
Lélektani szakszó a latin Caesar tulajdonnévből (amelyet az első
római császárok viseltek) és a görög maneia (‘őrjöngés’) főnévből.
Lásd még császár.
cezaropapizmus – ‘olyan uralmi rend, ahol a legfőbb világi és
egyházi hatalom egy személyben egyesül’.
Történelmi szakszó a caesar (‘császár’) és papa (‘pápa’) elemekből.
cézium – ‘ezüstfehér, lágy alkáli fém, vegyi elem’.
Latin nevén caesium, a caesius (‘kékesszürke’) szóból, mivel a
színképében a kék vonal a legerősebb.
cezúra – ‘éles határ, választóvonal’; ‘‹verstanban› sormetszet, olyan
hely a verssorban, amely mindig szóhatár’.
Latin szó (caesura) a caedere (‘metsz’) igéből.
chaconne – [sakon] ‘zenei változatok sora egy páratlan ütemű,
visszatérő témára’.
Francia zenei szakszó, a spanyol chacona átvétele; ez a baszk
chucun (‘csinos’) szóból ered.
champagne – [sampány] ‘pezsgő’.
A bortermő észak-francia Champagne régióról, amelynek neve a
latin campania (‘mezőség’) folytatója, a campus (‘mező, sík’)
szóból. Lásd még kampány.
charleston – [csálszton, cselszton] ‘amerikai tánczene, a foxtrott
egyik változata’.
Charleston városról, ahonnan divatja elindult.
cián – ‘halálosan mérgező gáz, a kéksav (ciánhidrogén) gőze’.
Ciánoz: ‘ciángázzal féregirtást végez’.
A német Zyan átvétele; ez a latin cyanuson át a görög küaneosz
(‘sötétkék’) szóra vezethető vissza, a ciánsav és vegyületei ugyanis
többnyire élénk kék színűek.
cibak – ‘kétszersült’.
A német Zwieback (‘kétszersült’) szó magyarosodott formája; a
szóeleji mássalhangzó-torlódás hasonlóképp oldódott fel a cérna,
cikkely szavakban is. A német szó az azonos értelmű olasz biscotto
vagy francia biscuit (lásd piskóta) tükörfordítása. A régi
katonanyelv elavult szava.
cibál – ‘tépáz, ráncigál’. Tájnyelvi alakváltozatai: cimbál, cimpál,
cipárol, cibárol.
Hangfestő eredetű szó lehet, s talán kapcsolatban áll a cincál
igével.
cibere – ‘gyümölcsből, korpából főtt savanyú leves’.
Bizonytalan eredetű szavunk. Lehet a szlovén cibora
(‘kökényszilva’) származéka, mivel a ~ előfordul ‘híg szilvalekvár’
értelemben is; ám ez az utóbbi adat nagyon késői és elszigetelt.
Más magyarázat szerint a ~ hangfestő vagy épp hangutánzó
eredetű, a cefre alakváltozata, és a fővő leves vagy lekvár
bugyborgó hangját imitálja. Ez esetben a cafat is a távolabbi
rokonságába tartozik; ezt támogatja, hogy a ~nek ismeretes
korábbi ‘szajha’ jelentése is.
cibórium – ‘románkori templom főoltára fölé emelt márvány
mennyezet’; ‘az áldoztatáshoz megszentelt ostyát tartalmazó arany
kehely, amit ebben tartottak’.
Egyházművészeti szakszó a latin cibus (‘élelem’) alapján, amely itt
lelki tápláléknak értődik.
cica – ‘kismacska’; ‘barka’; ‘fogócskához hasonló labdás
gyermekjáték’. Származékai: cicás, cicázik.
A macskát hívogató cic! szóból lett -a végződéssel, mint pl. a koca.
A macskát néhány szomszéd nép nyelvén is hasonlóképp szólítják:
szerb, horvát, szlovén, szlovák cica, cicka. A második jelentés a
selymes szőrű kiscica és a puha tapintású növényi elem
a achát
hasonlóságán alapul. Lásd még cika.
cicerél – ‘‹kakas tyúkot› búbol, párzik vele’; ‘‹férfi nőt› cirógat,
tapogat’.
Eredeti első jelentése bizonyára a párzó állatok hangjait utánozza;
a másodikra a hasonló helyzeten kívül a cirógat és a csöcsörész
hangalakja hathatott.
ciceró – ’12 pontos betűnagyság’.
Nyomdászati szakszó a római szónok, író és államférfi, Cicero
nevéből, amely a latin cicer ('csicseriborsó') szóból ered. Lásd még
cicerone.
cicerone – [csicseróne] ‘idegenvezető’: … ciceróneként járt a szája: /
„Ez a Rotschildék palotája” (Ady).
A neves római szónok és államférfi, Cicero nevének olasz változata;
kiváló beszédkészségükért nevezték el így az olasz
idegenvezetőket. Lásd még ciceró.
cici – ‘mellbimbó’; ‘női mell’.
Gyermeknyelvi eredetű hangutánzó szó a szopást kísérő
hangjelenség érzékeltetésével. Más nyelvekben is hasonló
hangalakok jöttek létre ‘mellbimbó’ jelentéssel a magyartól
függetlenül, pl. német Zitze, cseh cec, cecik.
cicisbeo – [csicsiszbeó] – ‘férjes nő állandó lovagja, kísérője;
házibarát’.
Bizonytalan eredetű olasz szó; talán kapcsolatban áll a velencei
nyelvjárás alighanem hangutánzó eredetű cici (‘női csevely,
fecsegés’) elemével.
cickafark – ‘fehér, fészkes virágzatú gyógynövény’.
A cica szó cicka változatából született elnevezés; a növény sűrű és
apró levélzete ugyanis macskafarokhoz hasonlítható.
cickány – ‘egérféle apró termetű emlős’.
Tudományos állattani szakszóként született a tatár szicskan
nyomán, német közvetítéssel; a ~ hangalak talán a cickafark
hatását mutatja.
cicoma – ‘fölös, rikító díszítés’. Származékai: cicomás, cicomáz.
Gyermeknyelvi szó; jelentésfejlődésére hathatott a cica ‘barka’
értelme, valamint a csicsa szó is.
cidri – ‘hideg, zimankó’: nagy cidri van. Származéka: cidrizik.
A hazai németből eredő zidri szó előbb a szlengben lépett fel, majd
átkerült a bizalmas városi nyelvbe; kapcsolatos az irodalmi német
zitterig (‘reszketős’) szóval, amely a zittern (‘reszket’) ige
származéka. Lásd még citera.
cifferblatt – ‘arc, pofa’.
A német Zifferblatt (‘óra számlapja’) szó tréfás értelmű
alkalmazása a régebbi bizalmas nyelvben. A Ziffer (‘számjegy’)
arab eredetű: sifr (‘nulla’), lásd még cifra, sifríroz, zéró.
cifra – ‘díszes; csillogó’: cifra nyomorúság (‘a rang külsőségeinek
fitogtatása anyagi alapok nélkül’); ‘tarka, cikornyás’: cifra
káromkodás; ‘furcsa, kínos’: cifra história; ‘‹főnévként› pompa;
dísz, díszítmény’. Származékai: cifraság, cifráz, cifrázat, cifrálkodik.
A középkori latin nyelv szava (ziphra, ziffra, cifra), amely az arab
sifr (‘üres’) szó átvétele. Mind az arab, mind a latin szó nullát, majd
tágabb értelemben számjegyet jelentett. A magyarban is eleinte
matematikai műszóként bukkant fel: egy cifra is semmi, száz cifra
is semmi (Csokonai). Mai jelentésköre úgy alakulhatott ki, hogy
bőrdíszműveseknél s más mesterségekben a zérus jele, a kör
díszítő motívumok gyakori eleme volt. Előbb keletkezett a cifráz
(‘körökkel díszít’) ige, majd ebből vonódott el a ~ főnévi, s végül a
ma általánosabb melléknévi szerepében. Lásd még sifríroz, zéró.
cigány – ‘az Indiából elszármazott, Európa számos országában
elszórva élő, önmegnevezése szerint roma nép, ennek tagja, ennek
nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos, rá jellemző’.
Származékai: cigányos; cigánykodik (‘kunyerál, alkudozik,
hazudozik’).
Délszláv kölcsönszavunk: szlovén cigan, de a szó hangalakját
befolyásolhatta a többes számú román ţigani [cigany] alak is. Ezek
forrása a bizánci görög cinganosz, amelyből az olasz zingaro,
spanyol cingaro és a német Zigeuner is ered; a görög szó
etimológiája tisztázatlan. A ~ népet övező ősi előítéletek alapján a
szó gyakran értéktelenséget vagy helytelenítést fejez ki
összetételek előtagjaként: cigánybúza (‘kalászos gyomnövény’),
cigánymeggy (‘apró szemű, keserű meggy’), cigányzab (‘vadzab’),
cigányútra megy a falat (‘a nyelőcső helyett a légcsőbe jut, görcsös
köhögést okozva’).
cigaretta – ‘keskeny papírhüvely vágott dohánnyal töltve’:
cigarettázik.
Nemzetközi szó a francia cigarette nyomán, amely a cigare
(‘szivar’) kicsinyített formája, ez utóbbi pedig a tisztázatlan eredetű
spanyol cigarro szóból való. Nyelvünkben a német Zigarette kiejtés
szerinti átírása jelent meg, s kapott utólag latinos szóvéget.
ciha – ‘párna vagy dunyha huzata’.
A német Zieche szó származéka, esetleg vagy részben az
ugyanonnan való szlovák cicha közvetítésével. A német szó forrása
a középkor latin theca útján a görög théké (‘tartó tok’). Lásd még
téka.
cihelődik – ‘kászálódik, szedelőzködik’. Alakváltozatai: cihődik,
csühölődik, ciholódik, cuholódik, cirhelődik, cühölődik.
- 46 - oldal
Ahogy a változatok bősége sejteti, hangfestő eredetű igével van
dolgunk.
ciher – ‘bozótos hely; avar’: róka jár a rőt ciherben (Áprily).
Ismeretlen eredetű, főleg Erdélyben elterjedt tájszó.
cika – ‘fogócskaszerű, labdával is játszott gyermekjáték, cicázás.’
A cica alakváltozata, annak ‘gyermekjáték’ jelentése alapján; talán
első szótagjának kicsinyítő képzős származéka. Lásd még cikázik.
cikákol – ‘fuldokolva köhög ‹a légcsőbe jutott ételtől vagy italtól›’.
Hangutánzó szó.
cikázik – ‘sebesen ide-oda mozog’; ‘‹villám› zegzugos vonalban
felvillan’.
A cika nevű gyermekjáték nevéből képzett ige.
cikcakk – ‘zegzugos vonal’.
A német Zickzack átvétele; ez a cakk német eredetijének (Zacke)
alapján jött létre, ikerítéssel s hangfestő jelleggel.
cikk – ‘a törvénytárba besorolt parlamenti törvény’: törvénycikk;
‘sajtóban közölt írás’: vezércikk; ‘kereskedelmi tétel’: árucikk.
A cikkely szóból metszették le a nyelvújítás korában; a fenti első
jelentés még amazénak felel meg.
cikkely – ‘szöveg egy szakasza, bekezdése’: törvénycikkely;
‘gyümölcsgerezd’.
A német Zwickel (‘ruha ék alakú betoldása’) hazai német
megfelelőiből ered. A szó elejének alakulása a szlávból kölcsönzött
cékláéra emlékeztet; a szóvég a régebbi német átvételekre
jellemző, mert ilyen hangtani helyzetben utóbb a -kli végződés lett
általánossá, mint ugyanennek a szónak egy újabb időkből való
formája, a cvikli mutatja.
ciklámen – ‘lilás-vöröses virágú gumós növény’.
Latin növényi név (Cyclamen) a korábbi latin cyclaminum nyomán;
ennek forrása a görög küklaminosz, a küklosz (‘kör’) kicsinyített
formája. A névadás bizonyára a növény kerek levelein alapszik.
Lásd még bicikli, ciklus.
ciklon – ‘pusztító trópusi forgószél’; ‘alacsony nyomású légtömeg’.
Meteorológiai szakszó; első jelentésében a múlt század derekán
alkották angol nyelven (cyclone) a latin cyclus nyomán, melynek
görög előzménye a küklosz (‘kör’). A második jelentés is azon
alapul, hogy az időjárásunkat alakító nagy légmozgások körpályát
írnak le. Lásd még ciklopfal, ciklotim, ciklotron, ciklus, enciklopédia.
ciklopfal – ‘szabálytalan alakú kőtömbökből, kötőanyag nélkül
épített fal’.
Építészeti szakszó a görög küklópsz (‘egyszemű óriás’) latin cyclops
alakjából, az ókori monda nyomán, mely szerint hét küklópsz
építette fel ily módon Tirünsz városának falait. A görög név tkp.
kerekszeműt jelent a küklosz (‘kör’) és ópsz (‘szem’) elemek
összetételeként. Lásd még ciklon, ciklotim, ciklotron, ciklus, optika.
ciklotim – ‘hirtelen hangulatváltozásokra hajlamos (embertípus)’;
‘mániás-depressziós elmebajban szenvedő (személy)’.
Lélektani szakszó a latin cyclothymus nyomán, a görög küklosz
(‘kör’) és thümosz (‘lelkület’) elemekből. A magyarba a német
Zyklothym közvetítette. Lásd még ciklon, ciklopfal, ciklotron, ciklus.
ciklotron – ‘kör alakú részecskegyorsító berendezés’.
Az atomkutatás szakszava a görög küklosz (‘kör’) latinos cyclo
alakjából és az elektron, neutron, pozitron szóvégi -tron eleméből.
Lásd még ciklon, ciklotim, ciklopfal, ciklus.
ciklus – ‘szabályosan visszatérő időszak’; ‘szabályos időközönként
ismétlődő események egységnyi szakasza’: női ciklus; ‘egy köteten
belül szorosabban összetartozó versek vagy elbeszélések
csoportja’: versciklus, novellaciklus; ‘azonos témakörű
előadássorozat’: Beethoven-ciklus a Zeneakadémián. – ciklikus:
‘körfolyamatszerű, visszatérő egységekből álló’.
Nemzetközi szó a latin cyclus nyomán, amely a görög küklosz
(‘kör’) mgfelelője. Lásd még bicikli, ciklámen, ciklon, ciklopsz,
ciklotim, ciklotron, enciklopédia.
cikória – ‘egy katángfajta, amelynek gyökeréből pótkávé készül’:
cikóriakávé.
A latin cichorea, cicoria nyomán, amely a görög kikhoreia átvétele.
Lásd még cikornyás.
cikornyás – ‘túlcifrázott, túldíszített’; ‘szóvirágos, dagályos
‹beszédmód, stílus›’. Származékai: cikornya, cikornyátlan.
A cikória régi cikornya változatából elsőként a ~ melléknév jött
létre, s ebből vonódott el a cikornya főnév. Az új jelentés alapja az,
hogy a cikória cifrán csipkézett, finom rajzú levele gyakori motívum
volt a népi díszítőművészetben.
cilicium – ‘durva szőr vezeklőköntös’; ‘szőrből való vagy szögekkel
kivert vezeklőöv’.
Vallástudományi szakszó az ókori kis-ázsiai Kilikia tartomány latinos
Cilicia nevéből, ahonnan az ilyen szövetfajta származott.
cilinder – ‘kürtőkalap’; ‘lámpaüveg’; ‘hengeres zárbetét’: cilinderzár;
‘‹régebben› belsőégésű motor hengere’.
Nemzetközi szó a latin cylindrus (‘henger’) nyomán, amely a görög
külindrosz átvétele; ez a külindeó (‘hengerget’) ige származéka. A
magyar szó közvetlen forrása a német Zylinder volt.
cím – ‘rangot, méltóságot jelző szó’: grófi cím; ‘könyv vagy műalkotás
címe’; ‘lakhely megjelölése’: lakáscím, postacím. Származékai: cím,
címez, címzés, címzetes, címlet, címke.
a achát
Nyelvújítói elvonás a címer1 szóból.
cimbalom – ‘verőkkel megszólaltatott húros hangszer’. Származékai:
cimbalmos, cimbalmozik.
Nemzetközi szó a latin cymbalum nyomán, amely a görög
kümbalon átvétele; mindkettő cintányérféle hangszert jelentett,
amelyet ütővel zendítettek meg; forrásuk a görög kümbé
(‘ivókehely, tál’). A középkori Európában a szót előbb kalapáccsal
megzendített harangjátékra (is) alkalmazták, majd ennek nyomán
nagyobb húros hangszerre, amelyhez ütőt használtak, s végül az
olasz cembalo esetében már az ütő mozzanata sem szerepel. A
legtöbb modern nyelvben azonban mindmáig él a szó kettős, ókori
és újkori jelentése. Lásd még csembaló.
cimbora – ‘társ, pajtás’; ‘cinkostárs’. Származékai: cimborál,
cimboraság.
A román sîmbră (‘szövetkezés, társulás’) nyomán a szónak nálunk
is ez volt az első értelme; a közösség tagját cimborásnak nevezték,
vagy a magyarrá lett szóból képezve, vagy az ilyen értelmű román
sîmbraş külön átvételével. Kevéssel utóbb már felbukkant a ~ mint
az egyes ember megjelölése, sőt hamarosan megjelent a hozzá
fűződő elítélő árnyalat is. A román szó egyébként korai szláv
vendég (pl. szerb szuprug), s szláv megfelelői két szegény gazda
társulását jelentik arra, hogy egy-egy ökrüket szántáshoz egy
járomba fogják.
címer1 – ‘nemesi családnak, országnak, városnak vagy más
közösségnek pajzs formájú, ábrás, színes megkülönböztető
jelvénye’; ‘kukorica vagy nád virágzata’: kukoricacímer;
‘szarvasmarha ívesen hajló szarva’: címeres ökör (‘ostoba ember’
értelemben is).
Sok európai nyelvben megtalálható a középkori latin cymarium
(‘sisaktaréj, sisakdísz’) valamely származéka azonos jelentésben,
pl. német Zimier, francia cimier; forrása a görög küma (‘hajtás,
csúcs’). A ~ mai értelme a magyarban alakult ki annak alapján,
hogy a nemesi címerek fölött általában tollbokrétás sisakdísz rajza
van. A szó francia alakja 13. századi lotaringiai telepesek révén
került Magyarországra. Lásd még címer2.
címer2 – ‘marha, borjú, juh vagy vad konyhakész combja’:
borjúcímer.
A konyhai szaknyelv ritka szava. Ugyanarra a francia cimier szóra,
csak épp annak másik értelmére vezethető vissza, mint a címer1.
cimet – ‘fahéj’.
A hazai német zimmet (irodalmi német Zimt) átvétele. A szó a latin
cinnamum nyomán sok európai nyelvben elterjedt. Végső forrása a
maláji kajumanisz (tkp. ‘édes fa’); ez a héber qinnamón és a görög
kinnamomion alakokon át jutott el a latinig. Elavult szó.
cimpa – ‘a fülkagyló alsó, húsos része’; ‘az orrnak az orrlyukakat
körülvevő része’.
Bizonytalan eredetű szavunk; talán a csimbók származéka; erre
vall, hogy ~ értelemben a nyelvjárások csembő, csömbő alakokat is
használnak, de köze lehet a comb szóhoz is, annak ‘húsdarab’
értelme révén.
cin – ‘ón’.
A német Zinn átvétele; ennek eredete bizonytalan. Talán mint az
ötvösmesterség szakszava honosodott meg, mert az ón korábban
‘ólom’ jelentésben is használatos volt.
cincál – ‘ráncigál’.
Hangfestő eredetű tájnyelvi szó; újabban szétcincál (‘széttép’)
származéka divatos lett a városi bizalmas nyelvben is.
cincár – ‘makedóniai eredetű román kereskedő’.
Az északi románok csúfneve erre a népcsoportra annak alapján,
hogy annak tagjai az ‘öt’ számnevet (románul cinci) a szabályos
[csincs] helyett [cinc] formában ejtik. Avuló nyelvjárási szó;
jelentett alkalmilag mészárosként tevékenykedő embert is.
cincér – ‘hosszú csápú bogár’: hőscincér.
Nyelvújítói alkotás a cincog ige alapján, a bogár által hallatott éles
hang miatt.
cincog – ‘‹egér› jellegzetes vékony hangját hallatja’.
Az állat hangját utánzó szó. Lásd még cincér, cintányér.
cineráma – ‘félkör alakú vászonra vetített, térhatású hanggal játszott
film’.
Az angol CINEma (‘mozi’) és görög panoRAMA kiemelt betűiből
alkotott technikai szakszó. Lásd még panoráma.
cinerária – ‘csöves virágú cserepes dísznövény’.
A latin cinis, cineris (‘hamu’) szó származéka a finoman bolyhos
levelek hamvas felülete alapján.
cingár – ‘vékony, sovány’.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó.
cingulus – (vagy cingulum) ‘reverenda széles, rojtos végű, selymes
deréköve’.
Latin szó a római katonák kardkötő öve, a cingulum alapján; ennek
alapja a cingere (‘felköt, körülövez’) ige.
cinikus – ‘az eszményeket és értékeket nem tisztelő, hitványságát
szégyentelenül beismerő vagy azzal kérkedő ‹ember›’. – cinizmus:
‘cinikus magatartás’.
Nemzetközi szócsalád a latin cynicus alapján; ennek forrása a
görög künikosz (‘kutyaszerű’) a küón (‘kutya’) szóból. Az ókori
- 47 - oldal
cinizmus (azaz küniszmosz) Antiszthenész által alapított
erkölcsfilozófiai iskola volt, mely a lélek egyensúlyát, a
szenvedélyektől és fölös élvektől való tartózkodást, a konvenciók
és az istenhit elvetését hirdette. A cinikusok gúnynévként kapták a
kutyákkal kapcsolatos elnevezésüket, de ők magukra vállalták
mondván, hogy ők „az erkölcs házőrző ebei”. A szó mai értelme
annak a jele, hogy eszmei ellenfeleik kárhoztatása (amit főleg a
~ok istentelensége váltott ki) túlélte az évezredeket.
cink – ‘horgany, kékesfehér, kristályos szerkezetű fémes elem’.
A német Zink kiejtés szerinti átvétele. Ez a középlatin zincum
folytatója; Paracelsus nevezte el így e fémet.
cinkel – ‘‹hamiskártyás kártyát a hátán› titkos jellel megjelöl’.
Nincs köze a cink szóhoz, hanem a német Zinken (‘jelzés’) nyomán
honosodott meg a kártyások nyelvében.
cinkos – ‘bűntárs’. Származéka: cinkosság.
Ismeretlen eredetű szavunk; első előfordulása a 16. században még
‘hóhér, pribék’ értelmű. A cinkel jelentéskörével, a ‘hamis jelölés’
értelmű német Zinkennel való egybevetés tetszetős, csakhogy a
magyar szó két évszázaddal korábbról adatolható, mint az így
feltételezett forrása.
cinnia – ‘mexikói eredetű virágos dísznövény’.
Leírójának, Zinn német botanikusnak a nevéről.
cinóber – ‘egy narancsvörös színű, higanytartalmú ásvány’; ‘ez mint
festékanyag és mint szín’.
Nemzetközi szó az ismeretlen eredetű görög kinnabarisz alapján,
ennek latin cinnabaris formáján keresztül. A magyar a német
Zinnober változatot vette át.
cintányér – ‘réz tányér, amelyet felfüggesztve ütővel, seprővel vagy
kézben, párosával egymáshoz ütve szólaltatnak meg’.
A szó első tagja nem a cin fémmel, hanem valószínűleg a cincog
igével kapcsolatos, annak hangutánzó tövével; erre vall, hogy
régen (a 17. században) még cincina volt a hangszer neve; a ~
alighanem késői és tudatos névadás eredménye. Kevésbé
valószínű feltevés szerint a német Tschinellen (‘cintányér’) volt a
magyar név forrása.
cinterem – ‘a templom körüli temetőkert’; ‘sírbolt’.
Nemzetközi szó a latin coemeterium nyomán: angol cemetery,
francia cimitičre, olasz cemeterio, szlovák cintorín stb. (‘temető’).
Forrása a görög koimétérion, tkp. ‘nyughely, alvóhely’ a koimaó
(‘elalszik’) alapján. A coemet  cint összevonódás a szó elején
korán megjelent; a szó vége népetimológiás hatásra alakult ki. Az
eredeti jelentés a köznyelvben már a múlt század végére
elhomályosult, s felbukkant a szó új, hamis értelme: ‘régi vár,
kastély címerterme, lovagterme’.
cionizmus – ‘zsidó mozgalom, amely célul tűzte ki a világ
zsidóságának Palesztinában való letelepítését, mely törekvés
részleges eredménye Izrael állam megalakulása’. – cionista: ‘a
cionizmus eszméjének híve’.
Nemzetközi szó Jeruzsálem szent hegyének, a Sionnak héber Cijon
nevéből.
cipel – ‘erőlködve visz ‹terhet›’. Származéka: cipekedik.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó, esetleg a cibál és egy
‘vesződik’ értelmű nyelvjárási szepelkedik szó alakjainak a
keveredéséből való.
cipellő – ‘kicsi, könnyű lábbeli’.
A középkori latin zipellus (‘egy fajta lábbeli’) származéka. Korábbi
alakja ennek megfelelően cipellős, cipellös, cipelles volt, s csak
később maradt el a végéről a melléknévképzőnek vélt s. Ma a ~
úgy él a köznyelvben, mintha a cipő kicsinyített származéka volna,
‘gyermekcipő, kecses női cipő’ értelemben.
cipó – ‘kisebb, rendszerint kerek kenyér’; ‘ütés nyomán támadt púp’:
cipóra ver.
Ismeretlen eredetű szó; a magyarbál származott át több
szomszédos nyelvbe (horvát, szlovák cipov, román ţipău)
cipő – ‘(többnyire) bőrből készült, zárt lábbeli’. Származékai:
cipőcske, cipész.
A korábbi cipellő összevont formája, amely a 18. századtól egyre
inkább háttérbe szorította forrását.
ciprus – ‘sötét lombú, magas és hegyes koronájú fenyőfajta’.
A latin cyprus átvétele a görög küprosz nyomán. Ez valójában egy
magyalfajta neve, ám a magyar ~ igen korán fölvette mai értelmét
az annak megfelelő latin cupressus, cyparissus hasonló hangzása
folytán. Ez a görög küparisszosz latinos formája; ebből a forrásból
való a ~ neve más európai nyelveken: német Zypress, angol
cypress, olasz cipresso stb.
cipszer – ‘szepességi szász’.
A felvidéki német Zipser szóból, a Szepesség német Zips neve
alapján.
cipzár – ‘villámzár’.
Az (amerikai) angol Zipper márkanévből, amely a zip (‘vászon
tépésekor hallható hang’) szóra alapul. A magyar ~ a német
Zipverschluss részfordításával jött létre, az első tag németes
kiejtése alapján.
ciráda – ‘kacskaringós díszítés’.
A német Zierat (‘díszítmény, cifrázat’) szóból való, latinosított
a achát
szóvéggel.
cirbolya – ‘egy fenyőfajta’: cirbolyafenyő.
A német Zirbel átvétele; a szó végét alighanem a növénytan múlt
századi tudósai formálták a borbolya, nyoszolya s hasonló szavak
mintájára.
cirfandli – ‘fehér borfajta, szilváni’: pécsi cirfandli.
Borászati szakszó a hazai németség cirfandl szavából, amely az
irodalmi német Silvaner (‘szilváni’) névből alakult népetimológiás
módon, mintha a Zier (‘díszítmény’) származéka volna. Lásd még
szilváni.
cirill – ‘a keleti szláv népek betűírásával kapcsolatos’: cirill betű, cirill
írás.
Nemzetközi szó a görög Kürillosz szerzetes nevének latinos Cyrillus
formája nyomán. A hagyomány szerint Kürillosz, a szláv népek
nagy térítője alkotta meg ezt a betűírást a 9. században; valójában
ő a hozzá hasonló glagolita ábécét formálta ki, a ~ írás pedig az ő
tanítványának, Klimentnek az alkotása.
ciripel – ‘‹tücsök› jellegzetes hangját hallatja’. Van cirpel alakja is.
Hangutánzó szó, összefügg a csiripel igével; erre vall, hogy a
nyelvjárásokban a ~ kisebb madarak hangjára is használatos. Az
azonos értelmű német zirpen bizonyára nem forrása a magyar
szónak, hanem vele párhuzamos hangutánzó képződmény.
cirka – ‘körülbelül’.
A latin circa kiejtés szerinti átvétele; ez a circus (‘kör’) szóból
származik. Lásd még cirkál, cirkalom, cirkusz.
cirkál – ‘őrként körbejár ‹valahol›’; ‘kószál’. Cirkáló: ‘őrjáratot s
védelmet ellátó hadihajó’.
A latin circare (‘körüljár’) ige kiejtés szerinti átvétele; forrása a
circus (‘kör’). Lásd még cirka, cirkalom, cirkusz.
cirkalom – ‘‹régen› körző’; ‘díszítés, cifrázat’. Származékai:
cirkalmas, cirkalmaz (‘kidíszít, ‹beszédet› túlcifráz, túlbonyolít’).
A latin circulus (‘köröcske’) származéka, annak tárgyeseti alakjából
(circulum). Ma általános jelentésköre talán a cifra mintájára alakult
ki; támogathatta továbbá ennek a szónak s a cafrang, cicoma
főneveknek a hasonló hangzása is. Lásd még cirka, cirkusz.
cirkónium – ‘félnehéz fémes elem’.
A jácint néven is ismert drágakő francia zirkon nevéből való,
amelynek a ~ az egyik alkotó eleme; a szó a perzsa zargun
(‘aranyszínű’) származéka. A magyar szó a német Zirkon ejtését
tükrözi.
cirkoráma – ‘olyan mozi, ahol a nézőteret körbevevő vászonra vetítik
a filmet’.
Angol technikai szakszó (circorama) a latin circus (‘kör’) ablativusi
CIRCO alakjából és a görög eredetű panoRAMA kiemelt betűiből.
Lásd még panoráma.
cirkulál – ‘körben jár’; ‘‹pénz› forgalomban van’; ‘‹folyadék zárt
rendszerben› kering’. – cirkuláció: ‘(pénz)forgalom’; ‘keringés’.
Nemzetközi szó a latin circulari (‘körben jár’) igéből; forrása a
circus (‘kör’). Lásd még cirkál, cirkusz, ricercar.
cirkusz – ‘sátorban vagy épületben működő, állatszámokkal és
ügyességi mutatványokkal szórakoztató üzem’; ‘veszekedés,
botrányos jelenet’: cirkuszol (‘botrányt csap’).
Nemzetközi szó a latin circus (‘kör’) alapján, amely már az ókori
Rómában felvette a ‘kör alakú vagy körbejárható porond köré
épített kocsiversenypálya és mutatványokkal szórakoztató
intézmény’ értelmet: Circus Maximus. A szó második jelentése a
mai bizalmas nyelvben részint a cirkuszi előadások harsányságára
utal, részint arra, hogy a botrányos jelenetek gyakran a szemlélők
kaján mulatságára szolgálnak. Lásd még cirka, cirkalom.
cirmos – ‘szürke alapon barnásan csíkozott ‹állat, főleg macska›’;
‘csíkozott’: cirmos alma; ‘‹nyelvjárásokban› maszatos’.
Ismeretlen eredetű. Alapjelentése ‘mocskos’ lehetett, ezt tanúsítják
a nyelvjárási cirom (‘piszok’) és cirmol (‘mocskol, gyaláz’)
származékok.
cirógat – ‘simogat’.
Bizonyára hangfestő eredetű, gyermeknyelvi szó.
cirok – ‘seprőkészítésre használt pázsitfűféle’.
Délszláv eredetű: szerb szirak, szlovén sirek; ezek forrása az olasz
sorgo nyelvjárási soreg változata, s végső soron a latin suricumra
vezethetők vissza, amely egy korábbi syricum granum (‘szír
gabona’) kifejezés első tagjából lett. A magyar szó elején sz  c
affrikálódás történt.
cirrózis – ‘májzsugor’.
Orvosi szakszó, latin cirrhosis a görög kirrhosz (‘narancsszín’)
nyomán, a betegséget jelző -ózis végzettel (mint szilikózis,
trombózis).
cirrusz – ‘pehelyfelhő, amely nagy magasságban jégtűkből
képződik’.
Meteorológiai szakszó a latin cirrus (‘hajfürt’) nyomán.
ciszta – ‘hólyagszerű, folyadékot tartalmazó kóros üreg az emberi
testben’.
Orvosi szakszó a görög küsztisz (‘hólyag’) latinos cysta formája
alapján.
ciszterci – ‘katolikus szerzetesrend, a bencés rend egyik ága’. –
cisztercita: ‘a ciszterci rend tagja’.
- 48 - oldal
A rendalapítás színhelyének, a franciaországi Cîteaux városának
latin Cistertium nevéből. A ciszter forma a 19. század derekán
keletkezett szókurtítás eredményeként.
ciszterna – ‘(földalatti) esővízgyűjtő medence’.
Nemzetközi szó a latin cisterna alapján, amely a cista (‘láda,
tartály’) származéka; forrása a görög kiszté (‘kosár, tok’). Lásd még
csatorna.
citadella – ‘fellegvár; város közepén álló erődített hely’.
Az olasz cittadella a cittŕ (‘város’) régi cittade alakjának kicsinyített
formája, tkp. ‘városka’; forrása a latin civitas a civis (‘polgár,
városlakó’) nyomán. A ~ az olasz szó lényegében íráskép szerinti
átvétele.
citál – ‘megidéz’: bíróság elé citál; ‘szöveget szó szerint idéz’: antik
szerzőket citál. – citátum: ‘szövegidézet’.
Nemzetközi szó a latin citare (‘megmozgat, hív, törvény elé idéz’)
ige nyomán. A ~ szó kissé régies, a citátum elavulóban van.
citera – ‘húros pengető hangszer’. Származékai: citerás, citerázik.
A latin cithara (‘négyhúrú lant’) származéka; ennek forrása a görög
kithara. Ugyanerről a tőről való a gitár is. A citerázik tréfás ‘reszket’
értelmű használata nem a hangszer nevével, hanem a német
zittern (‘reszket’) igével kapcsolatos, és a cidri rokona.
citológia – ‘sejttan’.
Orvosi szakszó a latin cytologia nyomán, a görög kütosz (‘üreg,
urna, sejt’) és logosz (‘tanulmány’) elemekből.
citrancs – ‘grapefruit’.
A sok kiejtési gondot okozó angol gyümölcsnév helyett alkotott
mesterséges szó a citrom és narancs keresztezéseként; sajnos nem
terjedt el.
citrom – ‘savanyú levű déligyümölcs’.
Nemzetközi szó a középkori latin citrum (‘citrom’) nyomán, amely a
citrus (‘citromfa’) szóval kapcsolatos, ez pedig a görög kedrosz
(‘cédrus’) egy önállósult latin változata. Lásd még cédrus, citrancs.
civakodik – ‘veszekszik’; van civódik alakja is.
Valószínűleg a veszekedő madarak harsány rikoltozását utánzó
igeként keletkezett, és csak utólag szélesült ki a jelentése.
civil – ‘polgári (személy), nem egyenruhás testület vagy a papi rend
tagja’; ‘polgári öltözet ‹szembeállítva az egyenruhával, papi
reverendával›’: civilben van; ‘állampolgár mint magánember’:
civilszervezetek; civilkurázsi (‘magánemberek bátorsága,
kezdeményező készsége közügyekben való közös fellépésre’).
A német Zivil szó kiejtés szerinti átvétele; forrása a latin civilis
(‘polgári’) a civis (‘polgár’) nyomán. Lásd még civilizál, civillista.
civilizál – ‘polgárosít; az anyagi és szellemi fejlettség magasabb
szintjére emel’: civilizálja a barbárokat. – civilizáció: ‘a társadalmi
szerkezet és az anyagi, szellemi fejlettség magas foka’: az ősi
maya civilizáció. – civilizátor: ‘a civilizáló törekvések képviselője’.
Nemzetközi szavak a latin civilis (lásd civil) nyomán, az ebből
képzett francia civiliser és civilisation szavak alapján. A magyar ~
szó valószínűleg a német zivilisieren átvétele latinosított
végződéssel. Lásd még civillista.
civillista – ‘az uralkodónak és családjának személyes kiadásait és az
udvartartás költségeit fedező összeg, amelyet a költségvetés
folyósít’.
A német Zivilliste kiejtés szerinti átvétele latinosított szóvéggel; a
civil elem arra utal, hogy a ~ eredetileg a polgári (civil) kormányzat
költségeinek jegyzékét tartalmazta. Lásd még civilizál.
cívis – ‘parasztpolgár, városi polgárjoggal bíró jómódú gazda, iparos
vagy kereskedő egyes alföldi mezővárosokban.’
A latin civis (‘polgár’) származéka az íráskép szerinti ejtéssel. Lásd
még civil.
cizellál – ‘vésővel finoman megmunkál’.
A német cisellieren átvétele a szóvég latinosításával. A német szó
forrása a francia ciseler a ciseau (‘véső’) régebbi cisel formája
nyomán; ez utóbbi a latin népi cisellum származéka, s töve az
(in)cidere, (in)cisum (‘bevés’) ige.
coboly – ‘prémes ragadozó állat, nyuszt’.
Sok nyelvben meghonosodott szó az orosz szobolj nyomán; a
magyarba talán a német Zobel révén került be, alighanem irodalmi
úton, de lehet, hogy ez az alak keveredett a szlovákból bejutott
soboľ alakkal. A 18. század dereka előtt az állatnak nálunk nyuszt
volt a neve.
coca – ‘disznó, malac kedveskedő megnevezése, főleg a
gyermeknyelvben’.
Eredetileg állathívogató szó, s ez a használata is él máig.
cókmók – ‘holmi, poggyász’.
Valószínűleg ikerszó a tájnyelvi cók (‘ruhafolt’) főnévből kiindulva,
de lehet hangfestő eredetű is a celecula, cucc szavak köréből.
col – ‘hüvely mint mértékegység’: colos, colstok (‘összehajtható
mérőpálca’, colostok alakban is).
A német Zoll (‘hüvelyk’), illetve Zollstock (‘col-pálca’) átvétele
kiejtés szerinti formában.
comb – ‘a lábszár térd fölötti része’.
Tisztázatlan eredetű szó; régi alakjainak (bonc, boncs, csombó,
cemp, csemp) gazdag változatossága alapján hangfestő eredetre is
lehet gondolni. A ~ eredeti jelentése ‘vastag húsdarab’ lehet. Lásd
a achát

még cimpa, cubák. cukkol – ‘piszkál, „húz”, ingerel’.

condra – ‘rongy’: A csillagászat egy vak koldusasszony / Condráin A német zucken (‘rándul, rángat’) igéből képzett bizalmas nyelvi
méri a világokat (Vörösmarty); ‘szajha’. szó.
Tisztázatlan eredetű szó. Igen hasonló alakok szinte minden cukor – ‘cukornádból, cukorrépából nyert szénhidrát, édesítő anyag’.
környező nép nyelvében megtalálhatók a fenti két jelentés Származékai: cukroz, cukrász, cukrászda, cuki.
egyikével vagy mindkettővel (pl. román ţundră, szlovén cundra, A német Zucker hazai német zuckar változatából; ezek forrása az
horvát candra) de nem lehet bizonyítani, hogy mind a magyarból olasz zucchero. A messzi keletről a ~ a következő úton jutott az
való átvétel-e (ami nem valószínű), s ha nem, melyik az eredetibb, európai nyelvekbe: szanszkrit csarkara  perzsa sakar  arab (al)
s hogyan jutott a szó egyik nyelvből a másikba. A leghihetőbb, szokkar  spanyol azúcar  francia sucre ill. olasz zucchero.
hogy ezek párhuzamos hangfestő alakulatok mindegyik vagy a culág – ‘fizetéskiegészítés’: … adok neked évenként kétezer forint
legtöbb nyelvben. A két jelentés összefüggésére példa a cafat is. culágot (Jókai).
Lásd még cudar. A német Zulage (‘pótlék, fizetésemelés’) magyarosodott formája a
copf – ‘varkocs, hajfonat’; ‘késő rokokó építészeti stílus’. zulegen (‘hozzátesz’) igéből; elavulóban van.
A német Zopf átvétele. A copf stílus az általa gyakran alkalmazott, culáger – ‘anyaghordó segédmunkás építkezésnél’.
copfszerű füzérdíszről kapta a nevét. Valószínűleg a német zulangen (‘odanyújt, adogat’) igéből formált,
córesz – ‘nyomorúság, baj’. a tőben kissé módosult szó, s így első jelentése ‘téglaadogató’
Jiddis szó (zores) a zoir (‘kevés, csekély’) nyomán. lehetett. Elavult szó.
cosinus – [koszinusz] ‘a szög melletti befogó és az átfogó arányát cumi – ‘csecsemőnek, kisgyermeknek adott szopóka’.
kifejező szám’. Hangutánzó szó, a szopó gyermek által hallatott cuppogást imitálja.
Latin matematikai szakszó a co- (‘együtt’) és sinus (‘görbület, öböl’) A köznyelvi használatban értelme összekeveredett a hasonló
elemekből. Lásd még +szinusz. eredetű, de németből kölcsönzött cucli szóéval.
cotangens – [kotangens] ‘a szög melletti és a vele szemben lévő cupfol – ‘tépeget, tépáz’; ‘lop’.
befogó arányát kifejező szám’. A német zupfen (‘huzigál’, ‘‹húrt› penget’) igéből; második
Latin matematikai szakszó a co- (‘együtt’) és tangens (‘érintő’) jelentése a szlengben alakult ki.
elemekből. Lásd még tangens. cuppan – ‘‹csók› csettintéshez hasonló hangot hallat’: cuppanós
cőgeráj – ‘bentlakásos katonatisztképző középiskola’. puszi. Gyakorító változata: cuppog.
A régi német Zögerei (‘nevelőintézet’) magyarosodott alakja; Hangutánzó szó.
forrása a ziehen, zog ritkább ‘nevel’ értelme. Elavult szó. cupringer – ‘cselédközvetítő’.
cölibátus – ‘papi nőtlenség a katolikus egyházban’. A hazai német zupringer szóból; ez valószínűleg az irodalmi német
Latin szó (coelibatus) a coelebs, coelibis (‘legényember, Zubringer (‘adogató’) megfelelője, amelynek a délnémetben van
agglegény’) nyomán. ‘állásszerző’ értelme is. A foglalkozás eltűntével a szó is elavult.
cölöp – ‘faoszlop’. curukkol – ‘hátrál’; curikkol alakban is.
Szláv kölcsönszó: szlovén, orosz sztolp, szlovák stľp (‘oszlop’). A A német zurück (‘hátra’) határozószóból vagy ennek hazai német
magyarban az átvett sztlp mássalhangzó-torlódása a t kivetésével változataiból (zruck, zrugg); maga a curukk! igás állatnak kiáltott
és a második szótagban ejtéskönnyítő magánhangzóval oldódott. szó volt, s leginkább a katonai fogatosok nyelvéből kerülhetett a
Az így létrejött szlop két különböző úton fejlődött tovább. Az egyik régebbi köznyelvbe és nyelvjárásokba.
az oszlop szóhoz vezetett. A másik úton újabb toldalékhang oldotta cvekedli – ‘kockatészta’: káposztás cvekedli.
a még mindig fennálló torlódást, majd az így lett szolop alak sz A hazai német zweckerl szóból, a jellegzetes szóvégződéssel (mint
hangja affrikálódott, s végül hangrendi átcsapással alakult ki a puszedli). A német szó bizonyára a zwicken (‘csíp’) ige származéka,
celep, cölöp forma. s így eredetileg laposra gyúrt tésztából kézzel csipkedett
cönobita – ‘kora középkori keresztény szerzetes-remete darabkákat jelentett. Lásd még cvikker.
Egyiptomban’. cvíder – ‘kelletlen, nyűgös, ellenkedő’.
Vallástörténeti szakszó a latin coenobita alapján; ez a görög A német zuwider (‘ellen, szembe, ellenére’) elöljárószó hazai német
koinobitésznek felel meg, amely a koinosz (‘közös’) és biosz (‘élet’) zwider alakjából; a bizalmas városi nyelv enyhén avuló szava.
elemeket tartalmazza. cvikker – ‘orra csíptethető szemüveg’.
cövek – ‘rövid, hegyes karó’: sátorcövek. Származéka: (le)cövekel. A német Zwicker ejtés szerinti magyar változata a zwicken (‘csíp’)
A hazai németség zwek (‘faszeg, faék’) szavából, a szóeleji nyomán. Lásd még cvekedli.
mássalhangzó-torlódást betoldott e oldotta fel: cevek, majd utóbb cvikli – ‘ék alakú betoldás ruhában’; ‘szorult helyzet’.
~ lett belőle. A német Zwickel (‘ék, betoldás’) származéka; második jelentése a
croissant – [kroasszan] ‘rongyoskifli’. magyar városi nyelv alsó rétegében alakult ki. A szó mindkét
Francia szó (‘növekvő hold’), a croître (‘nő’) ige folyamatos jelentésében avulóban van. Lásd még cikkely.
melléknévi igeneve; ez esetben a péksütemény alakjára utal.
cubák – ‘csontos, mócsingos húsdarab’.
A comb cob vagy cub alakváltozatából ered denominális -k
képzővel.
cucc – ‘holmi’.
Hangfestő eredetű, a cókmók és a nyelvjárási celecula (‘holmi’)
köréhez tartozik. A bizalmas városi nyelv szava.
cucli – ‘gumi szopóka csecsemő táplálására való üvegen’.
A hazai németség zuzl szavából, a szillabikus l véghangzós
feloldásával; a németben gyermeknyelvi eredetű, párhuzamosan a
magyar cumi szóval. A két szó értelme a köznyelvi használatban
összekeveredett.
cudar – ‘komisz, gonosz (ember)’; ‘igen kellemetlen’: cudar hideg
van.
Bizonytalan eredetű. A hangfestés szintjén összefügghet a condra
főnévvel, amelynek ‘rongy; ringyó’ jelentése a ~ előéletében is
megtalálható. Szótörténeti okok miatt kevésbé valószínű, hogy a ~
a cvíder (‘nyűgös, ellenkedő’) német zuwider előzményéből fakadt
volna.
cúg – ‘huzat, légvonat’: nagy cúg van itt; ‘a felhúzást megkönnyítő
rugalmas betét cipő szárában’: cúgos cipő; ‘pohár kiürítése
egyhuzamban’: jó cúgja van (‘megy belé az ital’).
A német Zug (‘légvonat; vonat; szakasz’) alapja a ziehen, zog
(‘húz’) ige. Lásd még ancúg.
cugehőr – ‘kellék, hozzávaló ‹ruhához›’.
A régebbi német Zugehör (‘tartozék’) kiejtés szerinti átvétele a
(zu)gehören (‘hozzá tartozik’) ige alapján a szabászat
nyelvezetében; enyhén avul.
cugszfűrer – ‘szakaszvezető’.
A német Zugsführer kiejtés szerinti átvétele: Zug (‘katonai
szakasz’) és Führer (‘vezető, vezér’) a führen (‘vezet’) igéből. A régi
katonai nyelv szava.
cujka – ‘román szilvapálinka’.
A tisztázatlan eredetű román ţuică átvétele.

- 49 - oldal
a achát
Cs
csábul – ‘hajlamos engedni a kísértésnek’. Származékok és kapcsolt
szavak: csábít, csábító, csáb, csábos.
Hangfestő jellegű szócsalád, a kábul, kábít (lásd kába) szavak
változatai, amelyek idővel jelentésükben elkülönültek, ám nem
teljesen, hisz a csábító is elkábítja, akit meg akar nyerni,
összezavarja az eszét. A szóeleji k–cs változás nem ritka a
hangfestő szavaknál: kajla–csajla, kattog–csattog, kúszik–csúszik. A
csáb és csábos a nyelvújítás korából való elvonás, illetve ennek
képzése.
csacsenol – ‘hízeleg’.
A cigány csacserel (‘bizonyít, igazol’) nyomán; tolvajnyelvi szó.
csacsi – ‘szamár kicsinye; szamár kedveskedő megnevezése’;
‘‹emberre› butuska, oktondi’.
Bizonyára állathívogató szóból keletkezett, mint a cica, coca, csibe,
csikó. Második jelentése enyhítő, kedveskedő forma a szamár
helyett.
csacska – ‘fecsegő, felszínes’; ‘balga, butuska’.
A szó a csacsog származéka, olyan képzés, mint a locska vagy a
fecske. Második jelentése nyilván onnan van, hogy a naiv
nyelvérzék a csacsika összevont formájának véli.
csacsog – ‘fecseg, cseveg’; ‘csicsereg’.
Hangutánzó eredetű szó, második jelentése, a madárhangok
festésére, lehetett az eredeti; összefügghet a nyelvjárási csárog
igével. Személyre alkalmazva eleinte rosszalló értelmű volt,
pletykás, rágalmazó emberre mondták, ám idővel, nyilván
hangalakja miatt, kedveskedő jellegű lett. Lásd még csacska.
csahol – ‘‹kutya› éles hangon, szaggatottan ugat’ Származéka:
csahos.
Állathangot utánzó szó.
csaj – ‘lány’.
Cigány szó, a csávó (‘fiú, legény’) nőnemű párja. A szlengből már
átlépett a bizalmas köznyelvbe.
csája – ‘tea’.
Nem csak az oroszban s néhány szláv nyelvben él a csaj ‘tea’
jelentésben; a portugál cha [sa] közvetítése nyomán a 18.
században megjelent a bécsi s más német dialektusokban is tschai
formában; a mi ~ szavunk is bizonyára innen való, bár a szóvégi a
eredete nem világos. Mindezek forrása az észak-kínai tsa (‘tea’); a
mi tea szavunk a dél-kínai té változatból ered. Mára elavult szó.
csajka1 – ‘katonai evőtál’.
Szlovák eredetű, a saľka (‘csésze’) voltaképp a német Schale
átvétele kicsinyítő képzővel. A magyar szó (korábban salka) talán a
sajka s ennek csajka változata hatására öltötte fel mai alakját,
egyebek közt a két tárgy némi alaki hasonlósága miatt.
csajka2 – lásd sajka
csak – ‘csupán’; ‘‹nyomatékosító›’: egyszer csak ott állt; ‘‹biztatás›’:
mondd csak!; ‘bárcsak’; ‘legalább’: csak annyit engedj, hogy …
Összetételei: csakhogy, csakhamar, csaknem, csakugyan, csakis.
Fontos és régi, de ismeretlen eredetű határozószónk.
csákány – ‘kőfejtésre való nyeles szerszám’.
Valószínűleg török eredetű, talán a honfoglalás utáni kun-besenyő
hatás révén. Példák más törökös nyelvekből: szeldzsuk, kirgiz,
kazah, ujgur csakan (‘csatabárd’). Figyelemre méltó, hogy a szláv
nyelvek többségében is van csakan, csekan ‘csákány’ értelemben;
lehet hogy ezek egyike a ~ forrása, de hihetőbb, hogy szintén vagy
török nyelvekből, vagy éppenséggel a magyarból erednek.
csakliz – ‘(meg)kaparint, csen’.
A hazai német schachern (‘ad-vesz, csereberél’) származéka, talán
a jiddisen keresztül. A sahr  csakl hangfejlődés több lépcsős,
lényeges eleme a szó elejének affrikálódása (lásd sajka) és a l  r
változás. A bizalmas nyelv szava.
csáklya – ‘vashegyben és kampóban végződő rúd, halászok és
hajósok eszköze’.
Bizonytalan eredetű; talán egy nyelvjárási csák (‘hegyezett bot,
csúcs; csáklya’) képzett alakja. Ám a csák eredetét is homály fedi;
lehet, hogy éppenséggel elvont alak a ~ból.
csákó1 – ‘magas tetejű, ellenzős katonai fejfedő’; ‘‹régen› süveg
leffentyűje’.
A régi nyelvjárási csákó2 szóból keletkezhetett, valószínűleg egy
csákó süveg (‘süveg, melynek hasított karimája oldalt eláll’)
kifejezés első tagjának önállósodásával. Mint huszárcsákó Európa-
szerte ismert lett, és ma sok nyelvben megvan mint katonai
fejrevaló neve: angol shako, francia chako, német Tschako, lengyel
czako stb.
csákó2 – ‘felfelé és széjjel álló ‹szarv›’.
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó; a Csákó mint tehén vagy ökör,
bika neve ehhez a jelentéshez tartozik.
csal – ‘hamis, megtévesztő látszatot kelt’; ‘anyagiakban
tisztességtelenül jár el’; ‘hamisan, szabálytalanul játszik’: csal a
kártyában; ‘‹valahová› csábít’; ‘félrevezetéssel megszerez’: elcsalja
tőle, kicsalja belőle. Származékai: csalás, csaló, csalóka, csalárd,
csalárdság, csalóka, csalogat, csalódik, csalatkozik, csalékony,
- 50 - oldal
csali.
Igen régi szavunk, amit sok származéka is bizonyít, de eredetéről
semmit sem tudunk. Lásd még csalogány, csel.
család – ‘szülők, gyermekek, valamint közelebbi és távolabbi
hozzátartozók vérségi közössége’; ‘gyermek mint családtag’: négy
családja van; ‘leszármazási alapon összetartozó lények vagy
képződmények együttese’: méhcsalád, a rózsafélék családja;
szócsalád; a finnugor nyelvcsalád. Származékai: családi, családias,
családos, családtalan.
Szláv jövevény, a legtöbb szláv nyelvben megvan a cseljad
‘háznép, egy család gyermekei’ jelentésben; az átadó nyelvet nem
tudjuk meghatározni. A vegyes hangrendű szláv szó egyrészt a
mély hangrend irányában egyenlítődött ki, így lett a ~, másrészt
ellenkező irányban: lásd cseléd. A fenti második jelentés nyelvjárási
szinten él.
csalafinta – ‘ravasz, hamis’.
Összetétel a csal ige folyamatos melléknévi igenevének -a végű
változatából (lásd hulla, csusza) és a nyelvjárási finta melléknévből.
csalamádé – ‘zöldtakarmánynak való sűrűn vetett kukorica’; ‘vegyes
vágott savanyúság’.
Ismeretlen eredetű szó.
csalán – ‘érintésre égő fájdalmat okozó gyomnövény’. Származékai:
csalános; csalánozók (‘áldozataikba bénító mérget lövellő tengeri
lények’, pl. medúzák). Alakváltozatok: csohán, csoján, csójjány,
csóvány, csuhány, csiján, csihány stb.
Ótörök jövevényszavunk: csagatáj csalagan (‘csalán’), tatár
csalgan (‘tüskebokor’). Már az átadó nyelvben lágy g volt, s ez
utóbb kiesett.
csalfa – ‘hamis, hűtlen’; ‘csalóka’: Istenségnek látszó / Csalfa vak
Remény (Csokonai).
Összetétel a csal ige tövéből (mint pl. csalétek) és a fa főnévből;
eredetileg alighanem vadállatot csapdába csaló eszköznek fa
alkatrészét jelentette. Tény, hogy a szó eleinte inkább főnévként
szerepelt, ‘csábító eszköz’ jelentésben, s csak utólag vette fel mai
melléknévi jelentését.
csalinkázik – lásd csámpás
csalit – ‘bozót, cserje; berek’.
Valószínűleg törökös, közelebbről kun eredetű: oszmán çali, çalti,
üzbég csalik (‘tüskebokor, bozótos’). A nyelvújítás korában emelték
nyelvjárási szintről az irodalmi nyelvbe.
csalma – ‘süveg’. A palatinus levette … fekete kócsagos csalmáját
(Mikszáth).
Az oszmán-török çalma (‘turbán’) átvétele, esetleg délszláv
közvetítéssel. Elavult szó. Lásd még csalmatok.
csalmatok – ‘beléndek’: Meglopta bátyád ezt a titkos órát, / Üvegben
átkos csalmatok levével … (Shakespeare: Hamlet – Arany
fordítása).
Nyelvújítási tudós névadás e mérges gyomnövény süveg alakú
termése nyomán (lásd csalma); elavult szó.
csalogány – ‘fülemüle’.
Nyelvújítási lelemény, Kazinczy alkotása a csal ige csalogat
származékából, az akkoriban kedvelt -ány képzővel. Ő ugyan a
poszáta nevének szánta, s egy ideig különféle énekes madarakat
illettek vele, csábos dalolásukra utalva, míg végül rögzült mai
jelentése.
csamangó – lásd csámpás
csámborodik – lásd csámpás
csámcsog – ‘nyitott szájjal, csettenő hangokat hallatva eszik’.
Hangutánzó szó, ma főleg ember illetlenül zajos evésére, de eleinte
állatéra is értették. Lásd még csócsál.
csámpás – ‘görbe, gacsos ‹láb›’; ‘sántikáló ‹járás›’; ‘félretaposott
‹cipősarok›’.
Hangfestő eredetű szó, amely kapcsolatos a cammog, valamint a
nyelvjárási csalinkázik (‘félrekaszál’), csamangó (‘csavargó’),
csámborodik (‘tévelyeg’) szavakkal.
csanak – ‘nyeles fa vízmerítő edény’.
Honfoglalás utáni török (kun vagy besenyő) szójövevény: kun
csanak (‘csésze’), türk csanak (‘fatál’). Nyelvjárási szó.
csángó – ‘kelet-erdélyi és moldvai magyar népcsoport tagja;
‘‹melléknévként› e népcsoporttal kapcsolatos’.
A régi népnyelvi csáng (‘fel-alá jár, kóvályog, billeg’) ige folyamatos
melléknévi igeneve; ilyen jelentésben közszóként él több
nyelvjárásban. A ~k e nevet maguk nem használják, bizonyára
gúnynévként kapták környezetüktől, talán mert a Kárpátokon
innenről vándoroltak ki elszórt csoportokban.
csánk – ‘patás háziállatok hátsó lábának bokacsontja’.
Feltehetőleg a cigány csang (‘térd’) szó átvétele.
csáp – ‘ízeltlábú állatok páros érzékelő nyúlványa a fejrészen.’
Valószínűleg Főldi János alkotása a csápol igéből.
csap1 – ‘üt, vág: fejbe csap; (le)hajít’: földhöz csap; ‘irányt változtat’:
oldalt csap, lecsap a magasból; ‘megrohan’: az ellenségre csap;
‘rendez’: lagzit, mulatságot csap. Származékai: csapás, csapó,
csapott, csapkod, csapdos, csapódik.
Ősi finnugor örökségünk: zürjén csapkini (‘dob’), votják csapki (‘üt,
tapsol’), vepsze csapan (‘vág’). A rokonnyelvi megfelelők, és így az
a achát
alapnyelvi szó is hangutánzó volt, a csattanó ütéssel kapcsolatos.
Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda, csapinós, csapodár,
csápol, csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás.
csap2 – ‘folyadék leeresztésére való nyílás, cső; ennek elzáró
szerkezete’; ‘csap alakú tárgy, rész’: tengelycsap, nyelvcsap,
fülcsap; ‘fa elemek illesztésénél a kiemelkedő rész, amely a
horonyba illik’: csapolt deszka, gerenda.
A régi hazai német zappe, zopp (‘hordócsap, dugó’) származéka;
ezek az irodalmi német Zapfen megfelelői. A ~ szóeleji cs hangja
korai átvételre vall, a 13. század előtt ugyanis a magyarban még
nem volt általános a szókezdő c hang, s átvett szavakban cs-vel
helyettesítették. Lásd még csapágy, csaplár.
csapa – ‘vadállat nyomainak összefüggő sora, csapása’: csapáz
(‘vadállatot űz a nyomait követve’).
A csap1 ige származéka, az azonos értelmű (vad)csapás
alakváltozata a vadászok nyelvében. Lásd még csapadék, csapat,
csapda, csapinós, csapodár, csápol, csapong, csappan, csapzott,
csélcsap, karikacsapás.
csapadék – ‘a levegő páratartalmának lecsapódása: eső, jégeső, hó’;
‘vegyi folyamatokból keletkező, a folyadék alján lerakódó szilárd
anyag’.
Nyelvújítási alkotás a csap1 igéből a cselekvés eredményét jelölő
-dék képzővel (mint üledék). Elsőként az utóbbi értelmében
jelentkezett; első és ma általánosabb jelentését talán a német
Niederschlag (tkp. ‘lecsapódás’) hatására nyerte el. Lásd még
csapa, csapat, csapda, csapinós, csapodár, csápol, csapong,
csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás.
csapágy – ‘a tengelyvég golyós vagy görgős ágyazata, amely a
súrlódást csökkenti’.
Összetett szó a csap2 ‘tengelycsap’ jelentéséből és az ágyból.
csapat – ‘csoport’: munkacsapat, cserkészcsapat; ‘katonai egység’:
rohamcsapat, páncélos csapattest; ‘sportegyüttes’: focicsapat,
csapatkapitány.
A csap1 ige származéka deverbális -t főnévképzővel (mint menet,
élet), talán az egymáshoz csapódó, csoportosuló emberekre értve.
Lásd még csapa, csapadék, csapda, csapinós, csapodár, csápol,
csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás.
csapda – ‘vadállat elfogására való eszköz’; ‘cselfogás, amellyel
valakit lépre csalnak’.
A csap1 származéka, kezdetben csapta formában is, és talán
tudatos alkotás a labda korábbi lapta, lapda alakjainak mintájára.
Az alapige az állatfogó eszköz rugós vasának összecsapódását jelzi.
Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapinós, csapodár, csápol,
csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás.
csapinós – ‘ferde, rézsútos, enyhén emelkedő’: Fel, csapinós lejtőn,
gyalog ifjak törnek … (Arany). Alakváltozatai: csaponos, csapanós,
csapinyós.
A csap1 ige mozzanatos csaponik (‘letér, oldalt csap’) alakjából;
legkorábbi csaponos alakja olyan képzés, mint a szoros, tilos.
Elavult szó. Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda, csapodár,
csápol, csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás.
csaplár – ‘kocsmáros; csapos, italmérő’.
Alighanem a régi német zapfler (‘kocsmáros’) korai átvétele; töve
azonos csap2 szavunkéval.
csapodár – ‘állhatatlan, ‹szerelemben› hűtlen természetű’.
A csap1 ige csapod (‘csapong’) alakjából lett olyan -ár képzővel,
mint a búvár, csiszár. Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda,
csapinós, csápol, csapong, csappan, csapzott, csélcsap,
karikacsapás.
csápol – ‘csapkod, hadonászik’.
A csap1 ige származéka lehet gyakorító -l képzővel. Lásd még csáp.
csapong – ‘ide-oda csapódik’; ‘ingadozik’: csapongó kedély;
‘‹beszédben› egyik témáról a másikra szökken’. Kicsapong:
‘korhelykedik; csapodárkodik’.
A csap1 ige származéka gyakorító -ng képzőegyüttessel (mint
borong, tolong). Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda,
csapinós, csapodár, csápol, csappan, csapzott, csélcsap,
karikacsapás.
csappan – ‘csattanással (neki)csapódik’. Megcsappan: ‘csökken’.
A csap1 ige mozzanatos származéka. A megcsappan mai értelme
úgy magyarázható, hogy a púpozva megrakott vékáról csapófával
lekotorták a fölös mennyiséget, s így tartalma kevesebb lett. Lásd
még csapa, csapadék, csapat, csapda, csapinós, csapodár, csápol,
csapong, csapzott, csélcsap, karikacsapás.
csapzott – ‘nedves és kuszált ‹haj, bunda›’.
A csap1 ige csapzik (‘összekuszálódik’) származékának befejezett
melléknévi igeneve. Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda,
csapinós, csapodár, csápol, csapong, csappan, csélcsap,
karikacsapás.
csárda – ‘vendégfogadó, kocsma pusztán, út mentén’. Származéka:
csárdás.
A szerb-horvát csardak (‘katonai őrtorony, erkély’) átvétele; a
szóvégi k idővel lekopott, mert többes jelnek érződött. Az oszmán-
törökön át a perzsa csárták (‘négyszögletes erkély vagy szoba’)
szóra megy vissza, ez a csar (‘négy’) és ták (‘boltív’) elemekből áll.
- 51 - oldal
A magyar szó legkorábbi jelentése is ‘őrtorony’ volt; ‘pusztai
kocsma’ értelme a két építmény magános, elhagyatott voltának a
hasonlóságán alapul. A csárdás, a népi elemekből alkotott
magyaros társastánc a 19. század elején kapta elnevezését a ~ról
mint a népi vigasságok jellegzetes színhelyéről.
csarnok – ‘fedett, tágas, többnyire oszlopsorokkal tagolt helyiség’:
előcsarnok, kiállítási csarnok, pályaudvari csarnok, vásárcsarnok.
Ismeretlen eredetű szó.
császár – ‘egy birodalom uralkodója’: római, osztrák, kínai, török
császár. Származékai: császári, császárság.
Szláv jövevényszavunk: szerb ceszar, szlovén cesar; ezek forrása
Julius Caesar neve, amelyet az első római imperátorok még
családnévként viseltek, majd utóbb méltóságnévvé lett. A ~
szóeleji cs hangja korai átvételre vall, a 13. század előtt ugyanis a
magyarban még nem volt általános a szókezdő c hang, s átvett
szavakban cs-vel helyettesítették. A végső ~ alak hangrendi
kiegyenlítődéssel jött létre. Lásd még cár, császármetszés.
császármetszés – ‘szülésre érett magzat műtéti kiemelése az
anyaméhből’.
Orvosi műszó a középkori latin sectio caesarea (tkp. ‘caesari
metszés’) felszínes fordítása révén. A latin kifejezés ugyanis Caius
Julius Caesarra utal, aki ily módon jött a világra, és aki az idősebb
Pliniustól eredő hagyomány szerint ezért kapta a Caesar nevet, a
caedere, caesum (‘metsz’) ige alapján. Valójában a nagy
államférfinak már ükapja is a Caesar nevet viselte.
császkál – ‘mászkál, csavarog’.
Talán egy császkál-mászkál ikerszópár első tagjaként önállósult; ez
lehet a csúszik-mászik módosult alakja. A nyelvjárásokból a szó
átkerült a bizalmas köznyelvbe.
csat – ‘kapocs ‹övön, szíjon, ruhán, cipőn›’. Származékai: csatos,
csatol, csatló, csatlakozik.
Török vendégszavunk a török nyelvekben általános csat-
(‘összeköt’) igetőből, illetve annak valamely származékából, vagy a
honfoglalás előttről, vagy későbbi kun-besenyő forrásból. Lásd még
csatlós.
csata – ‘ütközet’. Származékai: csatározik, csatázik, csatár.
Délszláv vendégszó: szerb-horvát cseta (‘katonai csapat, osztag’); a
~ alak hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. A szó a törökellenes
harcok idején került nyelvünkbe az eredetinek megfelelő
jelentéssel; mai értelme érintkezéses névátvitelnek köszönhető.
Lásd még csetnik.
csatakos – ‘nedves, lucskos, sáros’.
Hangfestő szó, de a hangutánzás eleme is benne van, a sárban
járás hangjait érzékelteti. A ritka csatak (‘lucsok’) utólagos elvonás
lehet a ~ból, amely összefügghet a latyak, lucsok, csatangol,
csetres szavakkal is.
csatangol – ‘járkál, kószál’.
Hangfestő szó, talán a csatakos, nyelvjárási csatangos (‘lucskos’)
köréből, de hangalakjára hathatott a barangol is.
csatlós – ‘lovat vezető vagy a kocsi előtt nyargaló szolga’;
‘fegyverhordozó’; ‘valakinek elvtelen kiszolgálója’; ‘‹jelzői
előtagként› idegen hatalom érdekeit kiszolgáló’: csatlóskormány,
csatlósország.
A csat főnévből alakult csatol származéka a csatló, azaz
‘kantárszíj’; ezt tartotta a ~, amíg ura nyeregbe szállt. A ~ szoros
viszonya urához vezetett a ‘lovag fegyverhordozója’ jelentésig, bár
ezt talán a romantikus irodalom alakította ki és terjesztette el, mert
a régiségből nincs példa rá.
csattan – ‘éles, dörrenő hangot hallat’. Gyakorító származéka:
csattog’.
Hangutánzó eredetű szócsalád a csatt- tőhöz járuló mozzanatos,
illetve gyakorító képzővel.
csausz – ‘török levélvivő, futár’.
Oszmán török szó: çauş. A szóvégi hang képzésmód szerinti
elhasonulás útján alakult ki, mint a csiriz esetében. Lásd még
csősz.
csáva – ‘bőrkikészítő lé, amelyben a bőr húsos részei lerohadtak’:
benne van a csávában (azaz kellemetlen helyzetben, mint amilyen
lehetett beleesni a bűzös csávázó gödörbe).
Szláv eredetű: horvát, szlovén ščava (‘moslék’). A szóeleji s
elmaradt a mássalhangzó-torlódás feloldása érdekében. Lásd még
cserbenhagy.
csavar – ‘‹igeként ›hossztengelye körül fordít, teker’; ‘‹főnévként›
spirális menetű hengeres vagy kúpos test különböző gépelemek,
alkatrészek összeerősítésére’; ‘hasonló elven működő hajtó- illetve
húzóelem’: hajócsavar, légcsavar, csavarszárny. Származékai:
csavargat, csavarodik, csavarint, csavaros.
Valószínűleg a kavar ige párhuzamos alakulata, mint a csábul a
kábul ige mellett. Nagyon tetszetős a türk csavür, csagatáj csavur,
karakalpak csuvur (‘fordít’) szavakkal való egybevetés mint a ~
ótörök származásának bizonyítéka, ám a hangfejlődés törvényei
szerint ilyen török előzményekből nem ~, hanem csór-féle szóalak
keletkezett volna, mint a szór ige bizonyítja. A ~ főnévi értelme a
nyelvújítás idején alakult ki. Lásd még csavarog.
csavarog – ‘kószál, tévelyeg; dologtalanul lézeng’. Származékai:
a achát
csavargó, csavargás.
A csavar ige származéka gyakorító képzővel; úgy értendő, hogy
‘csavaros, kiismerhetetlen utakon jár’.
csávó – lásd csaj
cseber – ‘favödör’. Más alakjai: csöbör, csübör, csobor.
Déli szláv eredetű: szerb-horvát čabar, horvát čeber. Ma leginkább
a cseberből vederbe kifejezésben használatos.
csecs – ‘női mell’; ‘állati emlő, tőgy’; ‘korsó ivónyílása a fülön’:
csecses korsó. Alakváltozatai: csöcs, csücs, csicsi.
Gyermeknyelvi eredetű szó. Egyes rokonnyelveinkben is vannak
hasonló hangalakú és (többé-kevésbé) hasonló értelmű szavak, de
valószínűbb, hogy ezek párhuzamos alakulatok, és nem szavunk
előzményei, akárcsak a cici esetében. Lásd még csecse, csecsemő.
csecse – ‘‹kisgyermek nyelvén› szép’.
Gyermeknyelvi szó, hasonló hangzásút más nyelvekben is találunk:
német népnyelvi tschatsch (‘gyermekjáték’), cseh čača (‘szép’),
votják csacsa (‘gyermekjáték’). Lásd még csecsebecse.
csecsebecse – ‘kis dísztárgy’.
Ikerszó a csecse alapján.
csecsemő – ‘szopós gyermek’.
Tárgyas összetétel a csecs főnévből és az elavult emik (‘szopik’) ige
folyamatos melléknévi igenevéből, tehát ‘csecsszopó’. Lásd még
emlő.
cseh – ‘egy északnyugati szláv néphez tartozó’; ‘‹főnévként› e nép
tagja’.
Saját megnevezésből: csehül Čech (‘cseh ember’). A ~ végén
eleinte erős h hangzott, mint a doh szóban, de ez idővel szabályos
h lett; a ~ bekerült a düh, juh, méh családjába, ahol a h a szó
végén nem hangzik.
csehó – ‘lebúj, kiskocsma’.
Szleng szó az ausztriai német tschecherl (ivó) nyomán; forrása a
jiddis schecher (‘szeszesistal’).
csekély – ‘kevés, kis mértékű’.
A csökken szóból ismert csök(ik) ige tövéből alakult ki -ély képzővel
(mint meredély). Eleinte főnév volt, alacsony vízállású
folyószakaszt, homokzátonyt jelentett, és melléknévvé válva is egy
ideig őrizte ezt az értelmet. Később ezt a szó önállósult
alakváltozata, a sekély vette át, a ~ pedig a mai, tágabb és
általánosabb jelentéshez jutott.
csekk – ‘banki befizetéshez, bankszámláról való kifizetéshez használt
űrlap’.
Nemzetközi szó az angol cheque, check nyomán, amely a francia
échec (‘sakk’) szóból ered, de a jelentések összefüggése homályos.
csel – ‘megtévesztés céljára kiötlött ravasz fogás’. Származékai:
cseles, cselez, cselezés.
A csal magas hangrendű párja. Valószínűleg másodlagos fejlemény,
egyrészt mert csak későbbről van adatunk róla, másrészt mert alig
van származéka. Feltehető, hogy a csal kezdetben igenévszó volt,
majd főnévi jelentésében a ~ vette át a helyét.
csélcsap – ‘állhatatlan, hűtlenkedő’.
Bizonytalan eredetű összetétel; második tagja a csap 1 igéhez
kötődik, az első pedig a csel alakváltozata lehet. A ~ igei szerepben
is fellépett ‘kétszínűen viselkedik’ értelemben, sőt lehet, hogy ez
volt az eredeti funkciója ‘cselt csap, cseleskedik’ jelentéssel.
Melléknévként a ~ korábbról sok különféle elítélő jelentésben
ismeretes; mai köznyelvi értelme bizonyára a csapodár
beleértéséből adódik.
cseléd – ‘uradalomba elszegődött mezőgazdasági bérmunkás’; ‘a
munkaadójánál lakó háztartási alkalmazott’; ‘a gazda vagy úr
házanépéhez tartozó szolga’; ‘‹régebben› gyermek mint családtag’:
van két kis cselédem; ‘nő’: fehércseléd, vászoncseléd.
Szláv jövevény; a legtöbb szláv nyelvben van cseljad szó ‘háznép,
egy család gyermekei’ jelentésben, ezért az átadó nyelvet nem
tudjuk meghatározni. A vegyes hangrendű szláv szó egyrészt a
mély hangrend irányában egyenlítődött ki, így lett a család,
másrészt ellenkező irányban, s ez a ~et eredményezte. A ~ szó,
akárcsak a család, hosszú ideig, bizonyos patriarkális szemlélet
folytán, magában foglalta a háznéphez számító szolgaszemélyzetet
is. A 19. századtól, amikor a nyelvújítás a család szót foglalta le a
vérségi kötelékre épülő egységnek, a szó egyéb jelentéseit a ~
vette át.
cselekedik – vagy cselekszik: ‘tesz, csinál ‹valamit›’. Származékai:
cselekedet, cselekvő, cselekvés, cselekmény.
Ismeretlen eredetű csel- igető gyakorító, illetve visszaható képzős
származéka (mint verekedik, verekszik). A cselekmény nyelvújítási
alkotás egy tévesen elvont cselek- tőhöz illesztett -mény képzővel.
cseleszta – ‘harmóniumszerű billentyűs hangszer, mely acélrudakat
csendít meg’.
Olasz szó (celesta) a celeste (‘mennyei’) melléknév alapján, utalva
a hangszernek légies, harangjátékra emlékeztető hangjára. A szó
előzménye a latin caelestis, a caelum (‘ég, menny’) származéka.
cselleng – ‘ténfereg’.
Hangfestő szó a nyelvjárási csalinkázik (‘kószál’) és csügg szavak
köréből, alakjára a lézeng is hathatott.
cselló – ‘gordonka’. – csellista: ‘gordonkajátékos’.
- 52 - oldal
A német Cello átvétele az abban is tükröződő olaszos ejtés szerint.
A szó ugyanis az olasz violoncello (‘gordonka’) két utolsó szótagja,
amelyet egy összetett szó második tagjának éreztek, és így
választottak le. Valójában az olasz szó a viola (‘nagyobb hegedűféle
hangszer’) nagyító képzős violone (‘bőgő’) alakjából az összetett
-cello kicsinyítő képzővel alakult a bőgőnél kisebb gordonka
megnevezésére.
csembaló – ‘billentyűs húros hangszer, a zongora elődje, amelyben a
húrokat tüske pendíti meg’.
Az olasz cembalo kiejtés szerinti átvétele. Ez egy korábbi
clavicembalo önállósult utótagja; a teljes szó a középkori latin
clavicymbalum folytatója a második tag olaszosításával. A latin
clavis (‘kulcs’) a középkorban vette fel a ‘hangszerbillentyű’
jelentést, a cymbalum pedig a görög kümbalon megfelelője a
kümbé (‘csésze’) nyomán; ez a hangszer ugyanis az ókorban
ilyesféle alakú lehetett.
csemege – ‘ínyencfalat, nyalánkság’. Származéka: csemegézik.
Bizonytalan eredetű szó; talán a nyelvjárási csömöszöl (‘szőlőt zúz’)
ige származéka, s eleinte gyümölcskészítményt jelentett.
csemete – ‘növényi hajtás’; ‘gyermek’. Alakváltozatai: csimota,
csomota, csömöte.
Eredetére kétféle magyarázat van: vagy a régi nyelvjárási csuma,
csima (‘rügy’) szóból lett összetett kicsinyítő képzővel (mint bóbita,
bokréta), vagy az olasz cimetta (‘ághegy’) származéka, amely a
görög kümé  latin cyma  olasz cima vonalba illik, az utóbbi
kicsinyített alakjaként. A második értelem magyar fejlemény a
zsenge növény és a növendék gyermek hasonlítása alapján.
csempe1 – ‘cserépkályha mázas építőeleme’; ‘kerámia falburkoló
lap’.
Ismeretlen eredetű szó.
csempe2 – ‘törött szélű, csorba’; ‘ferde, fittyedt ‹száj›’.
Ismeretlen eredetű szó.
csempészet – ‘áru behozatala vagy kivitele az államhatáron a
vámkezelés kijátszásával’; ‘személy illegális átjuttatása a határon’:
embercsempészet. Származékai: csempész, csempészik.
Nyelvújítási alkotások az ismeretlen eredetű nyelvjárási csempes
(‘csalárd’) kikövetkeztetett csemp- tövéből. A főnévinek vélt tövet a
kertész, kertészet s hasonló szavak mintájára képezték.
csen – ‘lop’.
Ismeretlen eredetű szó.
csencsel – ‘csereberél’.
Az angol change (‘cserél, csere’) szó torzított kiejtés szerinti
átvétele (helyesen [cséjndzs]); a húszas-harmincas évek
nemzetközi cserkésztalálkozóin a jelvények, nyakkendők s más
emléktárgyak cserélgetését kísérte az egyszerű change?, azaz
‘cserélsz? cserélünk?’ kérdés. Az angol szó a francia changer
származéka, amely a népi latin cambiare igéből ered. A második
világháború végeztével kialakult össznépi cserekereskedelem is a
csencselés nevet kapta.
csend – lásd csendes
csendélet – ‘élettelen tárgyak képen való ábrázolása’.
Képzőművészeti szakszó a német Stilleben ügyetlen
tükörfordításából. A német szó első tagjában ugyanis nem a Stille
(‘csend’) főnév rejlik, hanem a still melléknév ‘mozdulatlan’
értelemben, tehát a mozdulatlanná dermesztett élet ábrázolásáról
van szó. A német szó mintája a holland stilleven volt, ezt követte az
angol still life is; más nyelvek számára a francia nature morte
(‘halott természet’) adott példát. Lásd még csendes.
csendes – ‘hangtalan, halk; nem zajos, békés’. Származékok és
kapcsolt szavak: csendesül, csendesít, csendesedik, csend.
A szócsalád legkorábbi alakja az ismeretlen eredetű csendesz. Ez
talán a képzett csendesz-ség szóalakban hasonulva kapott s
végzetet (csendes-ség), vagy a hegyes, béres és hasonló
melléknevek deverbális képzőjének analógiájára. Ennek
eredményeként a szó csend- elemét főnévi tőnek kezdték érezni,
és idővel el is vonták, így jött létre a csend. Lásd még csendélet,
csendőr.
csendőr – ‘zsandár, falusi karhatalmi testület tagja ‹nálunk 1945-ig›’.
Alakváltozatai: csender, csöndér, csendúr, csindér stb.
Nyelvújítási alkotás a zsandár magyarítására, a korábban már
létrejött rendőr szó mintája alapján, mint egy csendőrző rövidülése
vagy ‘a csend őre’ értelmű birtokos összetétel. Elterjedését
segíthette az is, hogy a ~ némi eltéréssel a zsandár magas
hangrendű párjának érezhető. Lásd még csendes.
csendül – lásd cseng
cseng – ‘‹megütött fémtárgy› magas, tiszta hangot hallat’; ‘‹emberi
hang› tisztán, zengőn szól’. Származékai: csengő, csenget,
csengés, csengetés, csengettyű, csendül, csendít, csendület,
csendítés.
Hangutánzó szó; más nyelvekben is találunk hasonló hangalakot
ebben a jelentésben: angol jingle, török çangir-, cseh cinkati. Lásd
még csilingel.
csép – ‘magokat a kalászból vagy hüvelyből kiverő eszköz’:
cséphadaró. Származékai: csépel, cséplő.
Szláv, valószínűleg délszláv eredetű: szerb cijep, horvát, cseh,
a achát
szlovák cep (‘csép, bot, husáng’). A szóeleji c hang cs-vé válása
korai átvételre vall (lásd császár).
csepeg – ‘cseppenként hull’. Származékai: csepp, cseppen,
csepereg. Mindezek az alakok ö-vel is köznyelviek: csöpög, csöpp
stb.
A vízbe hulló vízcsepp hangját utánzó szócsalád; nem tudjuk
biztosan, hogy valójában a csepp főnév vagy a ~ ige az elsődleges.
Hasonló hangzású és értelmű szavak rokonnyelveinkben is vannak:
votják csop (‘csepp’), lapp cahpa (‘csepegtet’) stb., de ezek éppúgy
lehetnek önálló hangutánzó fejlemények, mint egy közös finnugor
alapszóra visszavezethető szórokonok.
cseperedik – ‘serdül, növekszik’.
Egy ismeretlen eredetű csep- igető származéka; összetett képzője
olyan szerkezetű, mint az áporodik, töpörödik szavakban. Ugyane
tőről fakad a nyelvjárási csepe (‘fiatal tölgyfa’), cseplye (‘sarjerdő’),
cseplesz (‘sarjadzás’) és csepőte (‘növényi hajtás’) is, tehát a tő
legfőbb tartalmi eleme a zsenge fák növekedése, ami
megmagyarázza a ~ jelentését.
csepű – ‘kóc, szösz’. Származéka: csepül (‘ócsárol’).
Ótörök eredetű: tatár, csuvas csübek. Az átvett törökös szó csöpeg
lehetett, amiből többé-kevésbé szabályosan csöpű, csepű
keletkezett. A csepül úgy értendő, hogy ‘csepűnek, semmit érőnek
mond’.
cser – ‘cserfa, a tölgyek egyik válfaja’. Származékai: cserez (‘a cserfa
gubacsából kiáztatott vagy más anyaggal bőrt tartósít’), cserző,
cserzett.
Déli szláv jövevényszavunk: szerb, horvát, szlovén cer, ezek forrása
a latin cerus. A szóeleji c hang cs-vé válása korai átvételre vall
(lásd császár). Lásd még cserbenhagy, cserje.
csér – ‘sirályfajta, halászmadár’.
E madarak éles, cserregő kiáltását utánzó szó.
cserbenhagy – ‘bajban magára hagy’; ‘a segítségnyújtást
elmulasztja’: cserbenhagyásos gázolás.
A cserben hagy szólás tömörülése. A cser itt a cserzőlé, amelyben
hajdan a tímárok a kikészítésre való bőröket áztatták. Aki ilyen
áztató gödörbe, a bűzös lébe esett, az ugyancsak bajban volt, s
rászorult a segítségre. Hasonló értelmű és jellegű szólások eleme a
csáva és a pác.
cserdít – ‘élesen csattanó hangot kelt (valamivel)’: nagyot cserdített
az ostorával.
Hangutánzó szó a cserreg, csörög, csörtet rokonságából, csördít
alakban is; d eleme alighanem kezdő, illetve mozzanatos képző.
csere1 – ‘egy tárgy átadása egy másik ellenében’. Származékai:
cserél, cserélget.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még cserebere.
csere2 – lásd cserje
cserebere – ‘cserélgetés’; ‘személyek, dolgok gyakori váltogatása’.
Ikerszó a csere1 főnévből.
cserebogár – ‘vörösesbarna, kora nyáron megjelenő kártékony
bogár’.
Az ismeretlen eredetű régi és nyelvjárási cserebók, cserebüly
népetimológiás alakulása a bogár szó beleértése folytán.
cserény – ‘vesszőfonatos falakból álló kezdetleges, fedetlen
pásztortanya’.
Bizonytalan eredetű szó; egy feltevés szerint a sző ige cser-
tőváltozatából lett -ény képzővel. Ennek jelentéstani nehézsége,
hogy itt fonás és nem szövés eredményéről van szó.
cserép – ‘égetett agyag’: cserépedény; ‘ilyen anyagú tetőfedő elem’:
tetőcserép; ‘ilyen anyagú virágtartó edény’: virágcserép.
Származékai: cserepes, cserepez, cserepesedik.
Délszláv eredetű: horvát, szlovén črep. A szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő e oldotta fel.
cserepár – ‘határőrvidékek gyalogos katonája ‹1848 előtt›’: A
maroknyi hadammal is, ha beveszem magam a szorosba, ki nem
ver onnan tízezer cserepár (Jókai).
A szerb-horvát csarapar átvétele; ez gúnyos megnevezés a csarapa
(‘harisnya’) alapján, mivel ezek a katonák fehér lábszárvédőt
hordtak. Az első két magánhangzó a magyarban elhasonult, mint a
nyelvjárási derál, kepál (‘darál, kapál’) példákban. Elavult szó.
cseresznye – ‘fán termő édes, csonthéjas magvú kerek, vörös
gyümölcs’.
Szláv származékszó: szerb-horvát črešnja, szlovák čerešna. Ezek
forrása a népi latin ceresia a latin cerasus (‘cseresznyefa’) szóból,
amely viszont a görög keraszosz megfelelője; ez egy ókori pontoszi
város neve, de a hely és a gyümölcs neve közti kapcsolat
tisztázatlan. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta fel. Az eredetibb és nyelvjárásokban ma is
gyakori cseresnye forma képzésmód szerinti elhasonulás útján
alakult a mai köznyelvi ~ alakra.
cserfel – ‘nyelvel, fecseg’. Származéka: cserfes.
Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád a csörög rokonságából;
talán a zajos, cserregő madarak hangját imitálja.
cserge – ‘durva gyapjúszőttes; pokróc’.
Balkáni vándorszó, de végső forrása bizonytalan; az erdélyi
tájnyelvbe a román cerga révén jutott be a szóvég hangrendi
- 53 - oldal
illeszkedésével.
cserje – ‘bokor, bokros terület’.
Vagy szláv eredetű, vagyis a horvát cerje (‘cserfaerdő’) szót vettük
át az ugyanonnan eredő cser főnévvel együtt, vagy pedig a magyar
nyelvjárási csere (‘bozót’) alakváltozata. Mivel a csere eredetét is e
két forrásra vezetik vissza vagylagosan, a kétség aligha dönthető
el.
cserkész – ‘erdőőr’; ‘egy angol eredetű ifjúsági mozgalom tagja’.
Származéka: cserkészik.
Hangutánzó és hangfestő szó a csörög, csörtet családjából; azokat
a zajokat érzékelteti, amelyeket az erdei avarban, száraz gallyakat
tapodva, erdőben vad után járkáló ember kelt. Valójában az ige volt
az elsődleges. A ~ ma általános második jelentése annak
köszönhető, hogy a cserkészmozgalom hazai megalakulásakor ezt
a nevet találták alkalmasnak az angol boy-scout (‘felderítő fiú’)
magyarítására. (A német megfelelő pl. Pfadfinder, azaz
‘ösvénykereső’ lett.)
csermely – ‘ér, patak’.
A Kassán átfolyva a Hernádba torkolló Csermelye patak nevéből
eredő köznév. A nyelvújítás korai szakaszában Kazinczy javasolta a
szláv eredetű patak helyett. Gyors elterjedését segíthette, hogy
más nyelvújítók a hasonló hangzású, egyébként hangutánzó
eredetű tájnyelvi csergeteg, csörgeteg szavakat hozták divatba
ugyanilyen jelentésben. A szónak mindmáig megmaradt irodalmias
stílusértéke. Lásd még csörög.
csésze – ‘kis ivóedény’.
A régi cseh nyelv češe (‘serleg’) szavából való a második
magánhangzó képzésmód szerinti elhasonulásával, mint a
cseresznye, csősz szavakban. Az Árpád-kori magyar-cseh
dinasztikus kapcsolatok folytán kerülhetett nyelvünkbe.
csetepaté – ‘verekedés; csatározás’. Alakváltozatai: csetépaté,
csatapata, csitepata, csetipati stb.
Ikerszó, amelynek első tagja a csattog, csetteg, a második pedig a
pattog ige rövid mássalhangzós tövéből ered (mint pl. dörrenből a
dör|ej). A csata- előtagú változatok népetimológiára vallanak, a
szónak ugyanis nincs köze a csata főnévhez.
csetnik – ‘az első és második világháború idején működött szerb
szabadcsapatok tagja’.
Szerb szó, a cseta (‘csapat’) származéka denominális
főnévképzővel. Lásd még csata.
csetres – ‘csatakos, lucskos’; ‘‹főnévként› elmosatlan edény’.
Hangutánzó, hangfestő nyelvjárási szó a csatakos családjából.
csevapcsicsa – ‘vagdalthúsból készült, faszén fölött grillezett
kolbászka’.
A többes formájú szerb čevapčiči átvétele egyes számúvá igazítva.
A szó čevap- eleme az arab eredetű török kebab (‘sült hús’) szó
megfelelője.
cséve – ‘fonal feltekerésére való üreges hüvely’. Származékai:
csévél, csévélő.
A bolgár vagy régi szlovák ceva (‘cső, cséve’) korai átvétele, amire
a szóeleji c  cs változás mutat (lásd császár); a hangrendi
kiegyenlítődés a szóvéget alakította át. A szláv előzmény
etimológiai kapcsolatban áll cső szavunk forrásával. Lásd még
csörlő.
cseveg – ‘beszélget, könnyeden társalog’.
Hangutánzó eredetű ige; mint korábbi jelentése is tanúsítja, a
madarak csivitelését imitálja.
csevice – ‘savanyúvíz; ennek forrása’.
A szlovák štavica nyelvjárási ščevica alakjából ered a szókezdő
mássalhangzó elhagyásával és a szóvég hangrendi illeszkedésével.
A szlovák minta csáva szavunk előzményének kicsinyített
származéka.
cséza – ‘homokfutó: könnyű, rugós lovas kocsi’.
A francia chaise de poste (‘postakocsi’) kifejezés első tagjából ered
a német scheza, scheize formák közvetítésével; a szóeleji s  cs
változásra példát nyújt a sekély, csekély szópár. A francia chaise
voltaképpen ‘szék’, és bonyolult úton a latin cathedrára, katedra
szavunk előzményére megy vissza.
csibe – ‘kis csirke’.
A kiscsirkák csipogását utánzó, egyben állathívogató szó főnevesült
formája. Lásd még csibész.
csibész – ‘utcagyerek; csirkefogó’.
Első jelentésében ‘csirkeárus’, tehát a csibe származéka a
foglalkozást jelző -ész képzővel (mint erdész, tehenész). A szó mai
értelme bizonyára a csirkefogó hatására alakult ki a 19. század
vége felé.
csibor – ‘csíkbogár’.
Nyelvújítási szó, a csíkbogár töredékeiből összevonva.
csibuk – ‘hosszú szárú pipa’.
Oszmán-török jövevényszó: török çibuk, çubuk (‘bot, pipaszár,
pipa’); lehet, hogy valamelyik balkáni nyelv közvetítette hozzánk.
csicsereg – ‘‹madár› csivitel, csiripel’. Alakváltozatai: csicseg,
csicserész.
Hangutánzó eredetű szavak, a csivitel, csirpel, csacsog, cseveg
családjából.
a achát
csicskás – ’tisztiszolga’.
A régi csicska (‘V alakú piros paszomány a tisztiszolga
zubbonyujján’) származéka melléknévképzővel; az alapszó talán a
csúcs kicsinyített változata. Elavult szó.
csicsóka – ‘a napraforgóval rokon növény, amelynek ehető
gyökérgumója van’; ‘‹nyelvjárásokban› burgonya’.
Valószínűleg a csúcs szó származéka annak alapján, hogy a
gyökérgumó göcsörtös, csúcsokban végződő alakot mutat. A ~ egy
kicsinyítő képzős csucsóka elhasonulással keletkezett változata. A
‘burgonya’ jelentés onnan ered, hogy a ~t burgonya módjára
elkészítve ették.
csiga – ‘spirális mészházban élő puhatestű állat’; ‘bevájt peremű
korong emelőeszközön’: emelőcsiga, csigasor; ‘csigaemelővel
működő nyújtó mint kínzóeszköz’; ‘pörgő játékszer’: búgócsiga.
Származéka: csigáz.
Bizonytalan eredetű; talán a törökségben általános csig- (‘teker,
csavar’) igető egy nem ismert magyar származékából való
folyamatos melléknévi igenév rövidült végzettel (mint hinta, hulla).
Mai igei értelme a hajdani kínzócsigával előidézett fájdalmas
feszítésre utal. Lásd még csigolya.
csiger – ‘savanyú, silány bor’.
Honfoglalás utáni török jövevényszó lehet, a kun-besenyő rétegből:
kun csagir, kipcsak csakir (‘bor’). Nyelvjárási szó.
csigolya – ‘a gerincoszlophoz tartozó gyűrűs csont’.
A csiga származéka; a nyak~ ismert változata a nyaka csigája. Az
-olya lehet képzőegyüttes. Ha a csiga török származástatása
helytálló, akkor a ~ egy kiveszett csig- igető származéka is lehet
gyakorító képzős csigoló vagy csigola (‘tekergető’) alakon
keresztül, az l palatalizációjával.
csihad – ‘csillapodik’.
Valószínűleg a csi! (‘pszt!’) és a csicsi (‘aludj’) indulatszók
származéka, s távolabbról a csitt! is rokona. A csi- tő és az -ad igető
hiátusát itt h töltötte ki.
csihés – ‘olyan ember, akiből mindenki csúfot űz’: béresek között is
től (‘tettél’) cudar csihésnek.
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó; Arany „Toldi”ja emelte be az
irodalomba.
csihol – ‘szikrát kelt ‹acéllal és kovával›’: tüzet csihol.
A régi tűzgyújtási módszert kísérő hangokat utánzó szó.
csík1 – ‘keskeny hengeres testű mocsári halfajta’: csíkos káposzta;
fürge, mint a csík; ‘metélt tészta’: mákos csík.
Ismeretlen eredetű szó; második jelentése alaki hasonlóságon
alapul. Lásd még csíkos.
csík2 – lásd csíkos
csikar – ‘görcsös fájdalmat okoz ‹a hasban›’: hascsikarás.
Valószínűleg a csikorog származéka; eredeti hangutánzó jellegét a
nyelvjárásokban élő ‘karcol, horzsol’ jelentések magyarázzák s
egyben támogatják.
csikasz – ‘sovány’; ‘‹főnévként› farkas’: Nagy csikasz vad ugrik fel …
(Arany).
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó, Arany tette ismertté az irodalmi
nyelvben.
csikk – ‘eldobott cigarettavég’.
Valószínűleg cigány, kevésbé hihetően olasz eredetű vándorszó; a
magyarba a német (Tschick) közvetíthette, de vehettük egyenest a
cigányból is.
csikland – ‘érintéssel bizsergető, nevetésre ingerlő érzést okoz’.
Alakváltozatai: csiklánd, csiklandoz, csikol. Származékai: csiklik,
csikló, csiklandós.
Hangfestő eredetű szócsalád. Valószínűleg nyelvünk külön életében
keletkezett, bár az alakilag hasonló rokonnyelvi megfelelők, pl.
cseremisz csegelt, lapp csagalduttet alapján elképzelhető, hogy
mindnyájan valami ilyesféle finnugor alapnyelvi szó származékai. A
kl és tl mássalhangzók mindenesetre több más nyelvben festik ezt
az érzést: latin titillare, német kitzeln, angol tickle, szlovák stekliť,
spanyol casquillear, francia chatullier, svéd kittla stb.
csikó – ‘ló, szamár kicsinye’; ‘‹régen› aranypénz’: körmöci csikók.
Származéka: csikós.
A csikót hívogató vagy terelgető csi! kiáltásból keletkezett -kó
kicsinyítő képzővel.
csikorog – ‘fülsértő hangokat hallat’. Származékai: csikorgás,
csikorgat, csikordul.
Hangutánzó szócsalád. Valószínűleg nyelvünk külön életében
keletkezett, bár az alakilag hasonló rokonnyelvi megfelelők, pl.
osztják tyikorta, votják zsukirt, mordvin csikor alapján elképzelhető,
hogy mindnyájan valami ilyesféle finnugor alapnyelvi szó
származékai.
csíkos – ‘sávos, sávokkal mintázott’: csíkos szövet. Származékai:
csíkoz, csík (‘sáv, vonal’).
A ~ melléknév a csík1 képzett alakja, mivel ez a halfaj hosszában
sávos, tarka mintázatú. A ‘sáv’ jelentésű csík főnév elvonás a ~ból.
csilingel – ‘‹csengő› éles, magas hangot hallat’.
Hangutánzó szó, kapcsolatos a cseng családjával.
csillag – ‘fényes apró égitest az éji égbolton’; ‘ennek stilizált
ábrázolása’: ötágú csillag, Dávid-csillag; ‘híresség’: filmcsillag,
- 54 - oldal
teniszcsillag. Származékai: csillagos, csillagtalan, csillagoz,
csillagzat, csillagász, csillagászat, csillagda (‘csillagvizsgáló’).
Ugyanarról az ősi finnugor csill- tőről fakad, mint a csillog ige;
képzője deverbális főnévképző, mint a világ, virág, harag
szavakban. A ~ ‘híresség’ értelme az angol eredetű sztár fordítása.
A származékok közül a három utolsó a nyelvújítás korában
keletkezett. Lásd még csillámlik.
csillámlik – ‘fel-felragyog’.
A korábbi csillámik forma a csillog tövének mozzanatos képzős
változata; ebből vonódott el a csillám főnév. Később lépett be a
gyakorító l képző, s így a ~ (hasonlóan a villámlik és csuszamlik
igékhez), a botlik, siklik-félék tág csoportjába sorolódott be. Lásd
még csillag.
csillapít – ‘nyugtat, csendesít; mérsékel’. Származékai: csillapodik,
csillapul.
A bizonyára hangfestő csill- alapszónak egyetlen rokonnyelvi
megfelelője ismeretes, a zürjén csel, csöl (‘csendes’), ezért
valószínűbb, hogy ~ önálló magyar fejlemény; a p mozzanatos
képző, mint az ülepedikben.
csillár – ‘karos mennyezeti világítótest’.
Nyelvújítási alkotás a csillog tövéből a hordár, futár s hasonló
képzések mintájára. Eredetileg ‘szentjánosbogár’ jelentést adtak
neki, de ez hamar elavult. Lásd még csillag, csillámlik.
csille – ‘keskeny sínen vagy függőpályán futó kisebb teherkocsi’.
Ismeretlen eredetű szó. Korábban tutajt is jelentett; ennek alapján
egy elmélet a német Zille (‘hajó, sajka’) származékának tartja; ez
azonban nem magyarázza a jóval korábbi és más értelmű adatokat.
csillog – ‘fénylik, ragyog, tündököl’. Mozzanatos származékok:
csillan, csillant.
A szó csill- töve ősi hangfestő igető a finnugor korból: vogul sülg-,
votják silal-, cseremisz colgazs- (‘csillog, szikrázik’). A magyar szó
g-je gyakorító, a csillan n-je mozzanatos képző. Lásd még csillag,
csillámlik, csillár, sajog.
csimasz – ‘cserebogárlárva’; ‘poloska’.
Bizonytalan eredetű szó. Szóba került az olasz cimice (‘poloska’), a
latin cimex, cimicis folytatója mint forrás, de az ebből levezetett
magyar szó hangfejlődése nem volna szabályszerű, és közvetlen
népi érintkezés nélkül egy ilyesfajta megnevezés amúgy is ritkán
kerül át egyik nyelvből a másikba.
csimbók – ‘hajfonat’; ‘összetapadt, összecsomósodott szőr’; ‘bog,
csomó’.
Valószínűleg a csomó egy olyan tőváltozatából ered, amely
nyelvjárásokban nem ritka: csombó (‘csomó’), csombolyodik
(‘összecsomósodik’). A kicsinyítő képzős csombók első
magánhangzója elhasonulással alakulhatott ki. Más elmélet szerint
a ~ forrása a csimpaszkodik nyelvjárási csimbalkodik alakja, amin
át a csügg igéhez jutunk.
csimborasszó – csak az ez a pimaszság csimborasszója (‘a
netovábbja, a mindent felülmúló mértéke, legfelső foka’) és
hasonló kifejezések elemeként használatos.
A Chimborazo az Andok egyik legmagasabb csúcsa; Ecuador
területén áll, és spanyol neve a kecsua indiánok nyelvén eredetileg
azt jelenti: ‘Chimbo falu havasa’. Nyelvünkbe a német Chimborasso
forma jutott a németes kiejtéssel; spanyolul [csimboraszó].
csimpánz – ‘kisebb termetű afrikai emberszabású majom’.
Nemzetközi szó, amely az angol chimpanzee nyomán terjedt el; ez
valamelyik közép-afrikai törzsi nyelvből ered, de közelebbi
jelentése nem ismeretes. A magyarba valószínűleg a német
Schimpanse alakon át jutott. A szókezdő cs talán a csimpaszkodik
hatására jött létre.
csimpaszkodik – ‘görcsösen kapaszkodik’. Alakváltozatai:
csimbalkodik, csimeszkedik, csimpeszkedik, csipeszkedik,
csipaszkodik.
Hangfestő eredetű szó, legvalószínűbben a csügg családjából;
rokonai a nyelvjárási csingaszkodik (‘kapaszkodik’) és csingolódik,
csingál (‘himbálózik’) ige.
csimpolya – ‘duda’. Előre tökszár, csimpolya, doromb… (Arany).
A román cimpoi (‘duda’) átvétele, amely talán a latin centipollium
(‘marha százrétű gyomra’) szóból ered. A magyar szóvég a
gomolya, pocsolya s hasonló szavak analógiájára alakult át. Az
erdélyi nyelvjárásban elevenen él, bár más népi hangszereket
(furulya, doromb, kisdob) is jelenthet.
csín – ‘rend, mérték’: csínján bánik a pénzzel; ‘tetszetősség, ízléses
külső’: külcsín. Származékai: csinos, csinosít, csinosodik,
csinosodás; csintalan (‘rendetlen, szertelen, pajkos’),
csintalankodik.
Szláv eredetű: szerb-horvát čin (‘tett, rang, hivatal’), szlovén,
szlovák čin (‘tett’). A szó legrégebbi értelme ‘rend, mód’ lehetett, s
ilyen jelentéssel került nyelvünkbe is; a csintalan például ennek az
értelemnek az ellentétese. A ma eleven jelentéskör a rendezett
külső és a tetszetősség összefüggése nyomán alakult ki. Lásd még
csinál, csíny, csínja-bínja.
csinál – ‘tesz, készít, előidéz’; ‘‹be- és le- igekötővel› székletet ürít’:
becsinál a nadrágjába. Alakváltozatai: csinyál, cseál, csiál.
Származékai: csináltat, csinálmány.
a achát
Szláv jövevény: szerb-horvát csinjati, lengyel czyniać (‘csinál’).
Ezek a szavak, akárcsak a többi szláv nyelvben megtalálható
igekötős származékok, csín szavunk szláv forrására vezethetők
vissza. A szó köznyelvi alakjában az n depalatalizálódott. Lásd még
csínja-bínja, csíny.
csínja-bínja – ‘fortélya, fogása’: ismeri a mesterség minden csínját-
bínját.
Ikerszó, melynek első tagja a csín főnévből való, annak legkorábbi
‘rend, mód’, s ebből levezethető ‘módszer’ értelmében. Lásd még
csinál, csíny.
csínján – lásd csín
csinovnyik – ‘lélektelen hivatalnok, bürökrata’.
Orosz szó, töve az a csin (‘rend, rang, méltóság, hivatal’) főnév,
amely a mi csín szavunknak is rokona.
csíny – ‘pajkosságból eredő rossztett’: gyerekcsínyek, csínytevők;
‘kópéság, ravasz felültetés’: Till Eulenspiegel vidám csínyjei.
A ~ a csín alakváltozata, mégpedig nem csak abban, hogy a
szóvége palatalizálódott, hanem abban is, hogy magas
hangrendűvé lett: csínja, de csínye. A ~ alig kétszáz éve különült el
alakilag és jelentésében. Értelme eleinte jóval elítélőbb volt, erre
vall a nyelvújítási államcsíny (‘államrend erőszakos megdöntése’)
szólelemény.
csíp – ‘‹bőrt› két ujj vagy két tárgy közé szorít’: a karjába csíp,
becsípi az ujját az ajtó; ‘‹rovar› megszúr’: darázs csípte,
szúnyogcsípés; ‘‹erős fűszer› szájban égető érzést okoz’.
Származékai: csipdes, csipked, csíptet; csipet, csipetnyi, csippent,
csipeget, csiptető, csipetke, csipkelődik.
Talán ősi hangfestő szó a finnugor időkből: zürjén csepel
(‘csipetnyi’), votják csepilt (‘megcsíp’), de lehet önálló, párhuzamos
magyar fejlemény is. Lásd még csipisz, csipke1, csípő.
csipa – ‘a szem sárgás váladéka’.
Ótörök eredetű: ujgur, tatár csapak. Az első szótag magánhangzója
elhasonulás eredménye.
csiperke – ‘egy gombafaj, melynek nemesített változata a
sampinyon’. Alakváltozatok: cseperke, csöpörke, csuporka,
csaporka, csepölke, seperke stb.
Szláv szójövevény: szlovén, szlovák pečarka; ezek a pek- (‘süt’) tő
származékai, és így rokonai pecsenye, pekár szavainknak. A
magyar változat szóeleji hangátvetéssel alakult; a vegyes hangrend
az alakváltozatok többségében a magas felé egyenlítődött ki.
csipisz – ‘pöttöm gyerek’; ‘ujjal mutatott füge’: csipiszt mutat.
Valószínűleg a csíp származéka, olyan alakulat, mint a dugasz vagy
a rekesz, és eredeti jelentése ‘csipet’ lehetett.
csipke1 – ‘finom fonálból készített áttört, mintás díszítő szövedék’:
csipkedísz, halasi csipke.
Valószínűleg azonos a csipke2 szóval, amelynek van ‘vadrózsatövis’
értelme is, ez pedig könnyen összefüggésbe hozható a ~
legkorábbi ‘cakkos ruhaszegély’ értelmével. Ezt a nézetet
támogatja az is, hogy a ~t néhány más nyelvben szintén ‘csúcs,
hegy’ értelmű szóval nevezik meg: német Spitze, spanyol puntilla.
Más nézet szerint a ~ a csíp ige származéka egy csipked, csipkéz
alakon keresztül, a cakkos ruhaszegély „csipkedett” jellege alapján.
csipke2 – ‘vadrózsa’: csipkebokor, csipkebogyó, csipkelekvár.
Szláv vendégszó: bolgár sipka, szlovák šipka; ezek a šip (‘tövis’)
kicsinyített formái. A ~ a szóvég hangrendi kiegyenlítődésével és
szóeleji s  cs változással alakult ki (mint pl. a cséza esetében).
Lásd még csipke1.
csipog – ‘‹csibe vagy madár› vékony, magas hangot hallat’.
Hangutánzó szó a sipít, cseveg, csicsereg családjából.
csíra – ‘magból vagy gumóból sarjadó fiatal hajtás’: árpacsíra,
krumplicsíra; ‘a megtermékenyített petesejtből sejtosztódással
keletkezett állati, emberi kezdemény’: szedercsíra. Származékai:
csírázik, csíráztat.
Bizonytalan eredetű szó; az ugor rokonnyelvi megfelelőkkel, mint
vogul tsürkit (‘csírázik’), sirk (‘csíra’), az egyeztetés hangtani
nehézségeket okoz.
csira – ‘meddő tehén’; ‘hermafrodita vagy homoszexuális férfi’.
Nyelvjárási szó, a szlovák štira (‘hermafrodita’) tájnyelvi ščira
alakjának átvétele. Román közvetítéssel az újgörög sztirosz
(‘meddő’) nőnemű sztira formájára vezethető vissza. A magyar
szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást a szókezdő s hang
kiejtése oldotta fel.
csirió – ‘egészségedre! ‹koccintáskor›’.
Az angol cheerio kiejtés szerinti átvétele. Ez ma búcsúzó köszöntés
a brit bizalmas nyelvhasználatban, de régebben koccintáskor is
mondták; ma ilyenkor cheers járja. Kétségtelenül a cheer (‘öröm,
éljenzés, biztatás; jó ital’) szóval kapcsolatos, amely az ófrancián át
a késő latin cara (‘arc’) szóra megy vissza, de kialakulásának módja
tisztázatlan.
csiripel – ‘‹madár, főleg veréb› éles, magas hangot hallat’.
Hangutánzó szó; közeli rokona a ciripel igének, amelyet egyes
nyelvjárásokban a ~ értelmében is használnak.
csiriz – ‘cipész ragasztószere’. Alakváltozatok: csirisz, csilisz, csirizs.
Oszmán-török szó (çiriş), amely talán szerb közvetítéssel jutott
hozzánk. A szóvég képzéshely szerinti elhasonulással állt elő,
- 55 - oldal
akárcsak a csausz esetében.
csirke – ‘tyúk kicsinye’.
Hangutánzó eredetű szó, a csiripel s hasonló szavak tövéből jött
létre kicsinyítő képzővel.
csirkefogó – ‘mihaszna, semmirekellő ember’.
A szó eredeti jelentése valószínűleg ‘csirketolvaj’ volt; lásd még
csibész.
csiszár – ‘‹régen› fegyverkovács’: S ki penig véres fegyvert tisztíttat
csiszárral (Balassi); ‘lókupec’.
A csiszol ige származéka a foglalkozást jelző -ár képzővel (mint
búvár, tanár). Az eredeti jelentés a kardok, páncélok csiszolásával
kapcsolódik. A második, ma már szintén kissé avuló értelme tréfás
célzás lehet arra, hogy a lókereskedők az öreg lovakat a foguk
lereszelésével „fiatalították meg”.
csiszol – ‘dörzsöléssel simít, fényesít’. Származékai: csiszolt,
csiszoló, csiszolás, csiszolat, csiszolódik, csiszolatlan.
Hangutánzó eredetű szócsalád, távolabbról a csoszog, csúszik
rokonságába tartozik. Lásd még csiszár.
csitri – ‘kamaszlány’.
Bizonytalan eredetű szó. Korábbi s főleg melléknévi jelentései a
kurta hajjal kapcsolatosak, ezért lehet, hogy egy nyelvjárási sutri
(‘rövidfarkú’) szó származéka csutri formán át, amelyre több régi
adat is van.
csíz – ‘pintyféle apró énekes madár’.
Szláv szóvendég: szlovén, horvát, szlovák čiž. A magyarba került
csizs forma szóvége képzéshely szerinti elhasonulással keletkezett,
mint a csiriz esetében.
csízió – ma csak az érti a csíziót (‘ravasz, ügyes, talpraesett’)
szólásban használatos. Korábban a ~ ‘verses kalendáriumféle’,
majd ‘álmoskönyv’ volt: A csízió is megjövendölte … hogy híres
ember leszek (Petőfi).
Latin eredetű szó, a circumcisio (‘körülmetélés’) önállósult második
tagja; a hazai latin ejtés alapján előbb valószínűleg cizsió lett, majd
a képzési hely megcserélődésével alakult ki mai formája. A latin szó
egyébként a circum (‘körül’) és caedo, caesum (‘vág, metsz’)
elemekből áll. A régi naptár, amely az év ünnepeit sorolta verses
magyarázatokkal, azért kapta a ~ nevet, mert az újév napjával
kezdődött, s az Jézus körülmetélésének ünnepe. Az ‘álmoskönyv’
értelme onnan való, hogy a régi kalendáriumokban szokás volt
időjóslatokat és más jövendöléseket közölni. Innen eredhet
különben a fent idézett szólás is, eredetileg úgy értve, hogy ‘tud az
álmoskönyvből jósolni’.
csizma – ‘magas szárú lábbeli’.
Balkáni vándorszó az oszmán-török çizme nyomán; hozzánk a
szerb-horvát čizma révén került. Lásd még csizmadia.
csizmadia – ‘csizmakészítő mester’. Alakváltozatok: csizmazia,
csizmasia, csismadia, csizsmadíja, csismaggya.
A szerb-horvát čizmedzija átvétele, amely a török çizmeciből ered;
ez csizma szavunk török eredetijének származéka a foglalkozást
jelző -ci [dzsi] képzővel. Az átvett csizmadzsia alak dzs hangja a
köznyelvi ~ esetében a zs elemet vesztette el, más változatokban a
d-t.
csobán – ‘juhász’.
Balkáni vándorszó az oszmán-török çoban nyomán, mely egy
perzsa subánra megy vissza. Nálunk az erdélyi nyelvjárásokban
otthonos a román cioban származékaként.
csobban – ‘‹folyadékba hulló vagy merülő test› csattanásszerű
hangot hallat’ Gyakorító származéka: csobog.
Hangutánzó szavak, esetleg összefüggésben állnak a cuppan
családjával. Lásd még csobolyó.
csobolyó – ‘kis lapos hordó’: Bort ez csobolyóban, az
kecsketömlőben… (Arany).
Egyik magyarázat szerint hangutánzó szó, a csobban származéka,
és a hordóba ömlő folyadék hangját imitálja; ilyen eredetű
edénynév a butykos is. Más nézet szerint a szó csobol- töve ugor
eredetű: osztják sombal, vogul sumbel (‘nyírfakéreg ivóedény’).
csócsál – ‘majszol’; ‘‹kisgyermek számára ételt› előre megrág’:
szájába csócsál.
Hangutánzó szó, kapcsolatos a csámcsog igével.
csoda – ‘természetfeletti erőknek tulajdonított rendkívüli jelenség,
esemény’: Szent Antal csodái; ‘rendkívüliségével ámulatba ejtő
esemény’: az orvostudomány csodákat művel; ‘csodálkozás’: a
csodájára járnak; ‘bosszúság, elhárítás kifejezésére’: menj a
csodába! hol a csodában jártál?; ‘‹határozószóként› nagyon’: csoda
jól, csoda gyorsan; csodaszép. Származékai: csodál, csodás,
csodálat, csodálatos, csodálkozik, csodálkozás.
Szláv eredetű vendégszó; úgyszólván minden szláv nyelvben
megvan csudo (čudo) formában; az átadó nyelv talán a horvát vagy
szlovén lehetett, ahonnan a kereszténységgel kapcsolatos szláv
szójövevényeink többsége származik. A magyar szóvég nyíltabbá
vált, és a tőbeli magánhangzó is, így lett a mai köznyelvi ~ forma.
Az eredetihez közelebb álló csuda ejtésváltozat sem tekinthető
igazán nyelvjárásinak; némely esetben inkább ez a köznyelvi: Mi a
csudát akarsz? Csuda hülyeségeket beszélsz! Lásd még kicsoda,
micsoda.
a achát
csók – lásd csókol
csóka – ‘varjúféle madár’.
Hangutánzó eredetű. Ennek a madárnak jellegzetes hangja más
nyelvű megnevezéseiben is felismerhető: szerb csavka, angol
chough [csaf], francia choucas [suka].
csókol – ‘felpattanó ajakkal érint ‹ajkat, arcot, kezet›’. Származékai:
csók, csókolgat, csókolózik, csókdos, csókos.
Hangutánzó eredetű szó az ugor korból: vogul sohal, sokel. A szótő
magánhangzója a magyarban nyúlt meg, ahogy a sóhajt a sohajt
változatból. A csók utólagos elvonás az eredetibb igei alakból az
agy–agyal s hasonló szópárok analógiájára.
csokoládé – ‘kakaóporból készült szilárd édesség, illetve ital’.
Nemzetközi szó a régi spanyol chocolate alapján, amely a mexikói
azték (nahua) csokolatl szóból való; ennek etimológiája ismeretlen.
A ~ a német Schokolade nyomán honosodott meg, a szóvégi e
nyúlásával; a szókezdő s  cs változásra sok magyar példa van:
cséza, csekély.
csokor – ‘virágbokréta’; ‘szalagon, nyakkendőn kötött, könnyen
kioldható csomó’.
Hangfestő eredetű szó, valószínűleg a nyelvjárási csukorog
(‘kuporog’), csuporodik (‘összehúzódik’) és a köznyelvi csoport
köréből. A szócsalád alapjelentése ‘összeszorul, egy helyre gyűlik’
lehetett. Egyetlen rokonnyelvi példa, a zürjén csukar (‘rakás,
csoport’) alapján nem bizonyítható a finnugor eredet, de
mindenestől elvetni sem lehet. A nyelvjárási szinten élő ~ szót
Baróti Szabó Dávid emelte a köznyelvbe ‘szalagcsokor’ jelentéssel.
csoma – ‘pestis; torokgyík’; ‘rémalak gyermekek ijesztgetésére’.
Kelet-európai vándorszó az oszmán-török çuma, illetve a román
ciuma nyomán; talán az utóbbit tekinthetjük forrásnak azon az
alapon, hogy a többi török nyelvben nincs párhuzama. A magyar ~
alak alighanem a csomó hatását mutatja, mivel a pestis a
nyirokcsomók megduzzadásával járt. Nyelvjárási szó.
csomag – ‘szállítás céljára beburkolt holmi, áru’; ‘‹újabban a
sajtónyelvben› egymással összefüggő, együtt kezelt tételek’:
törvénycsomag. Származékai: csomagol, csomagolás,
csomagolatlan.
Nyelvújítási alkotás a csomó kikövetkeztetett csom- tövéből g
képzővel (mint anyag, lényeg).
csomó – ‘görcs ‹növényen›’: a kákán is csomát keres; ‘bog kötélen,
madzagon’; ‘köteg’: aktacsomó; ‘‹melléknévként, határozott
névelővel› sok’: egy csomó elintéznivalóm van. Származékai:
csomós, csomóz, csomósodik.
Ősi örökség a finnugor korból: mordvin sulmo, finn solmi (‘csomó’).
A magyar szóvégi ó kicsinyítő képző. Az alapszó jelentése ‘köteg’,
illetve ‘köt, csomóz’ lehetett. Lásd még csimbók, csomag.
csónak – ‘kisebb vízi jármű’; ‘szövőgép vetélője’.
Szláv eredetű: szerb-horvát čunak, szlovén čolnak, szlovák člnok.
Az eredetibb csolnak l hangja az o-ba olvadt bele s megnyújtotta. A
‘vetélő’ jelentés alaki hasonlóságon alapul, s már az átadó
nyelvben jelen volt.
csonka – ‘végtagját vesztett ‹ember›’; ‘nem teljes, nem egész’:
csonka torony. Származékai: csonkul, csonkít, csonkol, csonk.
Bizonytalan eredetű; talán az olasz cionco [csonko]
(‘megcsonkított’) származéka. A csonk késői, részben nyelvújítási
elvonás a ~ melléknévből.
csont – ‘gerincesek szilárd vázát alkotó kemény testszövet egy
darabja, ennek anyaga’; ‘‹tréfásan› ember’: vén csont, rosszcsont.
Származékai: csontos, csontosodik, csontoz, csontozat.
A szó finnugor származásának egyetlen lehetséges tanúja a lapp
csutta (‘bokacsont’), amely a magyarban egyrészt járulékos n-t vett
fel (mint pl. peder-penderít), és jelentése kiszélesedett. Az utóbbira
a német kínál példát: a Bein lábszárt is, csontot is jelent. Más nézet
szerint a ~ a csomó tövéből alakult ki denominális t főnévképzővel,
közbülső csomt alakon át, talán a nagyobb csontok csomós, göbös
végződése alapján. Erre is van párhuzam a németben: Knochen
(‘csont’) – Knoten (‘csomó’).
csoport – ‘több egyed együttese’: facsoport, embercsoport.
Származékai: csoportos, csoportosít, csoportosítás, csoportosul,
csoportosulás.
Hangfestő eredetű szó a nyelvjárási csukorog (‘kuporog’),
csuporodik (‘összehúzódik’) és a köznyelvi csokor köréből; az
utóbbinak jelentésben elkülönült alakváltozata. A legkorábbi adatok
csopor formát mutatnak; a -t alighanem másodlagos, képzőszerű
elem.
csór – ‘lop’.
Cigány szó; az alvilági nyelvből került a bizalmas köznyelvbe.
csorba – ‘törött szélű’; ‘hiányos fogú’; ‘‹főnévként› csorbulás’:
kiköszörüli a csorbát (konkrét s átvitt értelemben is). Származékai:
csorbaság, csorbul, csorbít, csorbítatlan, csorbíthatatlan.
Szláv eredetű szó: szlovén ščrba, horvát, szlovák štrba (‘csorbaság,
foghíj’). Az átvett szó elejének mássalhangzó-torlódása a szókezdő
s elhagyásával és egy járulékos magánhangzóval oldódott fel. A
főnévi jelentés volt az elsődleges; a melléknévi kialakulására példa
a bolond, gonosz esete.
csorda – ‘együtt őrzött szarvasmarhák csoportja’; ‘‹megvető
- 56 - oldal
értelemben› embercsoport’.
Szláv vendégszó: horvát, szlovén čreda, szlovák črieda. A
magyarba átkerült alak szóeleji magánhangzó-torlódása a korai
adatok fényében két irányban oldódott fel: hangáthelyezéssel
cserda jött létre, amiből aztán hangrendi illeszkedéssel ~ lett,
illetve toldóhanggal csereda, csarada alakult, amelynek tövét aztán
a két nyílt szótagos tendencia alakította csarda, csorda formára.
csordul – lásd csorog
csóré – ‘meztelen’.
Cigány szó; a csóró alakváltozata.
csóró – ‘szegény, szűkölködő (ember)’; ‘‹főnévként› egy illető,
valaki’.
Cigány szó: csoro, csorro (‘szegény’). A bizalmas köznyelvben is
megtalálható.
csorog – ‘vékony sugárban folyik’; ‘‹eső› esik’. Származékai: csorgó,
csurgó, csurran, csorgat, csordul, csordultig, csordít, csordogál.
A szócsalád csor- töve ősi örökség az uráli korból: vogul csork-, finn
sorottaa, szelkup sormba (‘folyik’). Hangutánzó igék, akárcsak a
közös uráli tő magyar származékai. A ~ majd minden
származékának van csur- tövű formája is köznyelvi szinten; a
csurgó, csurran csakis így használatos.
csoroszlya – ‘az ekevas előtti függőleges kés’: Mint egy nagy
csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve (Arany); ‘vénasszony’.
Szláv vendégszó: szlovák régi čreslo. A magyar a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzóval oldotta, az
l palatalizálódott, a hangrend pedig a mély irányában egyenlítődött
ki.
csoszog – ‘lábát a földön húzva jár’. Származékai: csosszan,
csosszant.
A lábbeli keltette súrlódó hangot utánzó szócsalád, a csiszol és
csúszik társaságában.
csótány – ‘svábbogár’.
Ismeretlen eredetű szó.
csótár – ‘díszes lótakaró’.
Az oszmán-török çultar származéka, valószínűleg a szerb-horvát
csoltar közvetítésével. Az l kiesése megnyújtotta az előtte álló
magánhangzót.
csóvál – ‘lóbál’.
Hangutánzó, hangfestő szó, a suhintó, forgó mozgást kísérő
hangjelenségeket érzékelteti, a tűzrakáshoz gyújtott
szalmakötegben ugyanis lóbáló mozdulatokkal élesztették a lángot.
A csóva (‘tűzgyújtásra való szalmacsutak’; ‘üstökös farka’) elvonás
az igéből.
csóvál – lásd csóva
cső – ‘hosszú, üreges belsejű hengeres test’: puskacső, kályhacső,
vízvezetékcső. Származékai: csövecske; csövez, csöves („csőlakó”,
azaz hajléktalan, utcán vagy szükséghelyen megalvó ember).
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén čev. A szóeleji c  cs
változás korai átvételre vall (lásd császár); a szóvég szabályos ev
 eu  ő vonalon fejlődött. Lásd még cséve.
csőcselék – ‘hitvány, gyülevész népség’; ‘‹melléknévként› szedett-
vedett’: egy csőcselék, elszánt hadat toborza (Shakespeare:
Hamlet, Arany fordítása).
Feltehetőleg egy nyelvjárási csöcselék (‘éretlen gyerekek
csoportja’) szóból ered, amely a csecs csöcs alakjával kapcsolatos,
vagyis csecsemőkre, csecsszopókra utal. Az első szótag
megnyúlását bizonyára a csődül ige beleértése, illetve a csődület
szóval való alakkeveredés okozta.
csőd – ‘cég bukása, fizetésképtelensége’: csődbe megy, csődbiztos,
csődeljárás; ‘kudarc’: a nagy terv csődöt mondott.
Nyelvújítási alkotás a csődül ige tövéből azon az alapon, hogy a
bukott cég maradék vagyonának a hitelezők közötti felosztására
csődítő pert volt szokás tartani, ahová tehát mindenkit összehívtak,
akinek a céggel szemben követelése volt.
csődör – ‘ló, szamár s más nagyobb patás állat hímje’.
Török vendégszavaink kun-besenyő rétegéből való, egy valószínű
*csevdür szó szabályos fejleménye. Ilyen szóra ugyan nincs írott
bizonyíték, de a rokon csagatáj csavdur alapján feltételezhető.
csődül – ‘tódul’. Műveltető szármatéka: csődít.
Bizonytalan eredetű szócsalád; talán a csördül ige alakváltozata.
Tény, hogy egy 17. századi szövegben olvassuk: híre csődül (‘kel,
terjed’), és nyelvjárásokban nem ritka a híre csördül kifejezés sem.
Eszerint a ~ mai értelme másodlagos, és részint a hasonló
hangzású tódul hatására alakult ki, részint a csődülő hír meg a
hírre csődülő tömeg jelentéselemei keveredtek össze benne.
csökken – ‘alábbhagy; kisebbedik, kevesbedik’. Származékai:
csökkent, csökevény, csökevényes, csökött.
A szócsalád csök- töve török eredetű: ujgur, oszmán, altáji csök-
(‘meghajlik, hanyatlik, süllyed’); lehet ótörök vagy későbbi, a kun-
besenyő érintkezéshez kapcsolódó kölcsönzés. Nyelvünkben
elsőként csökik alakot öltött; a ~ ennek mozzanatos képzős
változata, míg a csökött, csökevény a rövid tőről fakadt, az utóbbi
-vény képzővel (mint jövevény).
csökönyös – ‘engedetlen ‹ló, szamár, aki megköti magát›’; ‘nyakas
‹ember›’.
a achát
A csökken ige csökön alakjából, az ige ritkább ‘riadozik, megijed’
jelentése alapján jött létre a csökönös forma, melyben az n
palatalizálódott.
csömör – ‘túltelítettségből fakadó undorodás ‹ételtől›’; ‘unalomból
vagy túlságból eredő utálat’: a csömörig kiélvezte gazdagságát.
Származékai: (meg)csömörlik, csömörletes.
Vitatott eredetű szó. Lehet szláv jövevény: szerb-horvát csemer
(‘keserűség, epe’), szlovén čemer (‘méreg, harag’), szlovák čemer
(‘véralvadásos betegség’); a hangtani megfelelés kifogástalan, ám
a jelentések, amelyek végső soron a hunyor nevű mérgező növény
hatására vezethetők vissza, csak erőszakoltan kapcsolhatók a ~
mai és régebbi jelentéseihez. Valószínűbb, hogy a ~ a sömör
alakváltozata annak alapján, hogy a gyomorrontás gyakran okoz
kiütéseket az ajkon. A szókezdő s–cs váltakozásra példa a sekély,
csekély szópár is.
csöpög – lásd csepeg
csőr – ‘madár megnyúlt, kemény állkapcsa’.
Nyelvújítás-kori csonkításos összetétel a cső és orr főnevekből
(ahogy a lég lett a levegő és ég egybeillesztéséből).
csördül – lásd cserdít
csörlő – ‘kötél dobra tekerésével valamit vontató vagy felemelő
szerkezet’. Alakváltozatok: csivellő, csövöllő, cséllő, csillő, csüllő,
csöllő.
A cséve származéka, eredetileg csévélő, azaz fonalat a csévére
tekerő egyszerű szerkezetet jelentett. A korán megjelent összevont
alakok közül a csöllő lett a ~ forrása ll  rl elhasonulás révén. A
csőröl utólagosan kikövetkeztetett igei alap a ~ből mint melléknévi
igenévből.
csörög – ‘kemény, zörgő hangot ad’; ‘‹szarka› cserregő hangot
hallat’; ‘táncol’. Származékai: csörgő, csörgés, csörget,
csörgedezik, csördül, csörren.
Hangutánzó szó, rokonságába tartozik a csermely, cserdül, cserreg,
csöröge, csörömpöl, csörtet, valamint a cserdül, cserreg. A ‘táncol’
jelentés talán a más eredetű csurglizik hasonló hangzása alapján
jött létre.
csöröge – ‘zsírban sült édes tészta’: csörögefánk.
A csörög ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve; a
képzésmódja olyan, mint a csusza, penge szóké. A névadás alapja
a keményre, szárazra sült tésztadarabok hangja.
csőröl – lásd csőrlő
csörömpöl – ‘éles csörgő hangokat kelt ‹fém-, üveg- vagy
kerámiatárgyak összeütésével›’.
Hangutánzó szó, a csörög, csörtet családjából.
csörte – ‘vívásban a mérkőzés egy menete’.
Mesterséges sportműszó a csörtet igéből, a kardcsörtetés konkrét
értelme alapján, a korábbi asszó magyarítására; ez a francia
assault (‘támadás’) átvétele az eredeti kiejtésnek megfelelő
alakban.
csörtet – ‘zajosan tör előre ‹főleg erdőben, bozótosban›’; ‘csörgetve
ráz ‹fenyegetésképp›’: kardot csörtet.
Hangutánzó szó a csörög, csörömpöl családjából. Lásd még csörte.
Formailag műveltető képzője a fenti első értelemben olyan, mint a
baktat, törtet igéké.
csősz – ‘mezőőr, gyümölcsösök őrzője’. Származéka: csőszködik.
Török vendégszó, a csausz magas hangrendű párja, egy kun vagy
besenyő *csevüs szabályos fejleménye. Ilyen szó létére csak
következtetni lehet a törökség más ágaiban otthonos mély
hangrendű megfelelőkből: türk, csagatáj csavus, akárcsak a csődör
esetében. A szóvégi sz képzéshely szerinti elhasonulás eredménye.
csúcs – ‘‹valaminek a› hegye, magas és kiálló része’: hegycsúcs;
‘tetőpont’: csúcsteljesítmény; ‘síkidom sarka’; ‘nagyhatalmak
vezetőinek találkozója’: a madridi csúcs; ‘sportrekord’: olimpiai
csúcs. Származékai: csúcsos, csúcsosodik.
Hangfestő szó, valószínűleg ősi finnugor örökség: mordvin
csocsanya (‘csúcsos tető’), de nyelvünkben önállóan is
létrejöhetett. Lásd még csicsóka, csücsök.
csuda – lásd csoda
csúf – ‘rút’; ‘szégyenletes’: csúf árulás, csúful bántak vele;
‘‹főnévként› szégyen, nevetség tárgya’: csúffá tesz, világ csúfjára.
Származékai: csúfol, csúfít, csúfság, csúfos, csúfolódik, csúfolkodik.
Ismeretlen eredetű; nem lehetetlen, hogy eredeti főnévi jelentése
az olasz ciofa [csofa], azaz ‘hitvány, megvetett ember’ szóra
vezethető vissza. A szócsalád szinte minden tagjának jelentése a
szégyennel kapcsolatos; a ~ mai elsődleges értelme azon túl, hogy
a rossz külső és a szégyenkezés nem áll messze egymástól, a más
eredetű csúnya hatására is kialakulhatott. Lásd még csúfondáros.
csúfondáros – ‘gúnyos, gúnyolódó’.
A csúf származéka, de a szóvégről nem tudjuk, hogy bonyolult és
ritka vagy épp játékos képzőegyüttes-e, vagy pedig a fondor
származékaként egy feltett csúf-fondoros (‘csúfolkodó-ravaszkodó’)
összetétel második tagja.
csuha – ‘szerzetesek durva szövésű öltözete’; ‘‹gúnyosan›
reverenda’: csuhás.
Oszmán-török jövevényszó: çuha (‘gyapjúkelme’); ennek forrása a
perzsa csuhha (‘gyapjúszövet’). A magyar szó korábban köntöst,
- 57 - oldal
dolmányt, köpönyeget jelentett.
csuk – ‘‹ajtót› betesz’; ‘‹valakit valahová› bezár’: börtönbe csuk.
Bizonytalan eredetű szó. Az ősi uráli származást csak távoli
szamojéd nyelvekből vett gyér példák (például szelkup csagazap,
‘becsuk’) támogatják.
csuka – ‘ragadozó édesvízi hal’; ‘cipő’.
Szláv eredetű: horvát, szlovén ščuka. A szóeleji mássalhangzó-
torlódást a s hang kivetése oldotta fel, mint pl. a csáva esetében.
csuklik1 – ‘a rekeszizom görcsös összehúzódása folytán hirtelen vesz
lélegzetet’; ‘‹emberi hang› hirtelen elakad’: elcsuklik a hangja.
Származékai: csuklás, csukladozik.
A sajátos jelenséggel keltett hangot utánzó szó. Lásd még csuklik2.
csuklik2 – ‘‹ízület› helyzetéből hirtelen kimozdul’: megcsuklik a térde;
‘hirtelen fordul, billen’: mellére csuklik a feje.
Valószínűleg hangfestő szó, és távolabbról rokon a csuklik1 igével, a
csetlik-botlik előtagjával és a bicsaklik igével. Lásd még csukló.
csukló – ‘a kézfejet az alsókarral összekapcsoló ízület’; ‘forgó
gépelemek kapcsolódási helye’: kardáncsukló, gömbcsukló.
A csuklik2 ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve; eleinte
mindenfajta ízületre értették, s csak másfél évszázada rögzült mai,
szűkebb jelentése.
csuklya – ‘köpeny vagy kabát gallérjára erősített csúcsos fejfedő’.
Az egyházi latin cuculla (‘papi fejlepel, kapucni’) szó származéka. A
~ egy közbülső kukla formából eredhet a l palatalizációjával és k 
cs hangváltozással, amely lehet elhasonulás eredménye vagy a
csuha hangalakjának hatása.
csúnya – ‘rút, visszatetsző, kellemetlen’. Származékai: csúnyul,
csúnyácska.
Bizonytalan eredetű; talán ótörök jövevényszó: kipcsak csonak
(‘vágott fülű’), kazah csunak (‘megcsonkított’). Az átvett szóban
utólag palatalizálódott az n (régi és nyelvjárási adatokban nem
ritka a csuna); a szóvég olyan fejlemény, mint a csipa szóban. A
‘torz’ és a ‘rút’ között szoros az értelmi kapcsolat.
csupa – ‘merő’: csupa víz vagyok; ‘‹egyes számmal használva›
kizárólag’: csupa férfi ült az asztalnál; ‘egészen’: csupa fül vagyok.
Származéka: csupán (‘csak, mindössze’).
Ismeretlen eredetű melléknév, eredeti jelentése ‘üres, csupasz’
lehetett. Lásd még csupasz.
csupasz – ‘meztelen’. Származékai: csupaszít, csupaszodik.
A csupa és kopasz szavak vegyüléséből keletkezett.
csupor – ‘bögre, kis fazék’.
A szó csup- töve finnugor eredetű: zürjén csipis, csipleg
(‘nyírfakéregből készített ivóedény’).
csurog – lásd csorog
csuromvíz – ‘elázott, bőrig ázva’.
Az összetétel első tagja a csorog csur- tőváltozatából ered, talán a
ragos csuron (‘csorduláson’) alak hasonult csurom formája.
csusza – ‘kocka- vagy metélt tészta’: túrós csusza.
A csúszik ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve, tehát
olyan étel, amely „csúszik”. Az eredeti csúszó végződése a hintó,
hulla, penge mintájára alakult.
csúszik – ‘síkos felületen könnyedén mozog’; ‘kúszik’: csúszómászó;
‘síkos’: csúszik a járda; ‘ízlik’. Származékai: csúszó, csúszós,
csúsztat, csúszás, csúszkál, csúszda, csusszan, csuszamodik.
Hangutánzó szó, a súrlódó felületeken keletkező hangokat
érzékelteti, akárcsak a csiszol, csoszog. Lásd még csuszka.
csuszka – ‘harkályhoz hasonlóan kéregkopogtató kisebb madár’.
A csúszik ige csúszkál származékából elvont főnév annak alapján,
hogy ez a madár sokszor fejjel lefelé futkos a fák oldalán.
csuszpájz – ‘rántással készült főzelék’: babcsuszpájz.
A német Zuspeise (‘húshoz való zödségköret’) származéka, amely a
zu (‘hozzá’) és Speise (‘étel’) elemekből áll. A magyar szó első két
mássalhangzója a képzési hely megcserélődésével alakult ki.
Nyelvjárási szó, illetve a bizalmas nyelv avuló eleme.
csutka – ‘lerágott alma torzsája’; ‘kukoricatorzsa’; ‘szivarvég,
cigarettacsikk’. Kapcsolt szavak: csutak, csutakol.
Ismeretlen eredetű szócsalád; török származtatása az oszmán
çutuk (‘fatuskó’) alapján nem meggyőző. Lásd még ádámcsutka.
csutora – ‘lapos fakulacs’; ‘a pipaszár szopókája’.
Balkáni vándorszó, feltehetőleg az olasz ciotola (‘köcsög’) és a
román ciutura (‘kulacs’) párhuzamos származékai. Ezek lehetséges
forrása egy nem ismert késői latin szó, amely a görög kotülé
(‘csésze’) főnévre vezethető vissza. A második jelentés a
magyarban alakult ki, bizonyára a kulacs szájának és a pipa
szopókájának a hasonlósága alapján.
csuvas – ‘bolgár-török eredetű, a Volga középső folyásánál élő nép
tagja, e nép nyelve; ‹melléknévként› e néppel vagy nyelvvel
kapcsolatos’.
A nép saját neve csavas; ez a tatár dzsivas (‘békés, szerény’)
szóval függ össze.
csúz – ‘köszvény, reuma’.
Német eredetű szó, a Schuss (‘lövés; nyilalló fájdalom’) hazai
német suz változatából (lásd hexensussz). A szóeleji s  cs
változásra példa a cséza, csűr. Lásd még hexensussz.
csúzli – ‘gumipuska’.
a achát

Valószínűleg német eredetű, a Schuss (‘lövés’) származéka, de

alakfejlődése még részben földerítetlen; a szókezdet a csúz mintája
alapján jött létre.
csücsök – ‘szögletes tárgy sarka’: párna csücske.
A csúcs hangrendi átcsapással keletkezett változatának, a
csűcsnek kicsinyített származéka.
csüd – ‘a ló patája feletti csukló’.
Ismeretlen eredetű szó.
csügg – ‘függ, lóg’; ‘egész lelkével ragaszkodik ‹valakihez,
valamihez›’: Az ember, aki csügg anyja szerelmén… (József Attila).
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szócsalád. A csüng
alakváltozat, amely mindenben azonos jelentésű és stílusértékű,
összefügghet a nyelvjárási csingolódik (‘himbálózik’) és csinga
(‘hinta’), valamint a cselleng, csimpaszkodik szavakkal.
csügged – ‘reményét, kitartását veszti’. Származékai: csüggedés,
csüggedez, csüggedtség, csüggedetlen, csüggeteg, csüggeszt.
A csügg igéből eredő szócsalád. A jelentésfejlődés vonala: ‘függ’ 
‘bizonytalan’  ‘elbizonytalanodik’  ‘elveszti reményét’.
csülök – ‘sertés lábvége; ebből készült étel’: csülökpörkölt
Ismeretlen eredetű szó.
csüng – lásd csügg
csűr1 – ‘csavar’. Származéka: csűrő (‘ellentetten működő páros
légterelő lap a szárnyvégeken a repülőgép hossztengely körüli
forgatására’).
A csavar ige magas hangrendű párja, amely a csűr-csavar
ikerszópár első tagjaként önállósult.
csűr2 – ‘pajta, fedett szérű’.
Német jövevény, a középfelnémet schiur [sűr] folytatója (irodalmi
német Scheuer); a szóeleji s  cs változásra lásd csúz, cséza.
csűr-csavar – ‘kertel; értelméből kiforgat’: csűri-csavarja a szót.
Olyan ikerszó, amelynek mindkét tagja önállóan is megáll. A csűr a
csavar magas hangrendű párja; talán korábbi csivir alakból
vonódott össze csírré (ilyenre van írott adat), majd labializálódott
csűr formára.
csűrdöngölő – ‘gyors ütemű székely férfitánc’.
A ~t eleinte a kalákába gyűlt férfiak azért járták, hogy az elkészült
csűr2 földjét vagy a ház földes padlóját keményre döngöljék.
csürhe – ‘disznófalka’; ‘‹megvetően› csőcselék’.
Ismeretlen eredetű szó; talán hangfestő kapcsolatban áll a csörtet
igével.
csütörtök – ‘a hét negyedik napja’. Alakváltozatok: csetürtük,
csütürtük, csetertük, csetertek, csötörtök, csütörtek.
Szláv szóvendég: bolgár csetvrtok, horvát četvrtak, szlovén četrtek,
mindezek a csetvrt (‘negyedik’) származékai. A magyar
valószínűleg a szlovénből ered, korábbi csetvrtek alakból; a
mássalhangzó-torlódás a v kivetésével és járulékos
magánhangzóval oldódott (csetertek), majd a magánhangzók (a
különböző változatokban részben vagy egészben) labializálódtak;
az első szótag ü-je elhasonulás eredménye a csötörtök formából. A
~ változat csak a 19. században lett általánossá. A csütörtököt
mond (‘‹fegyver› nem sül el’) szólás egy korábbi csettet vet,
csöttöt mond kifejezésből ered, amely a fegyver lecsapódó
kakasának csettenő hangját utánozta. A csöttöt helyébe tréfásan
illesztették a hasonló hangzású csötörtök, csütörtök szót.

- 58 - oldal
a achát
D dákó – ‘rúd a biliárdgolyó lökésére’; ‘‹szleng› hímvessző’.
daci – ‘elégtelen osztályzat ‹a régi diáknyelvben›’: bedacizik
(‘elégtelent kap’).
Vitatott eredetű szó; vagy a szekunda utolsó szótagjának becézett
formája, vagy a nyelvjárási doca, doci (‘zömök’, illetve ‘fél lábára
sánta’) szó alakváltozata. E kevésbé valószínű magyarázat szerint a
szó az akkori legrosszabb osztályzatnak, a négyesnek az alakjára
utalt volna.
dacos – ‘sértettségből ellenszegülő’. Származékok és kapcsolt
szavak: dacoskodik, dac, dacol.
A ~ alighanem a nyelvjárási dúc (‘gyürke, kiduzzadás, kinövés’) szó
alakváltozatából ered -s melléknévképzővel. A szó tehát a sértetten
leszegett fejre utal, az áll alatt kiduzzadó tokát jeleníti meg,
akárcsak az értelmileg is rokon duzzog ige. A magatartás látható
testi megnyilvánulására céloz a gőgös szó is. A dac elvonás
eredménye; a dacára (‘ellenére’) a maga névutói szerepében
nyelvújítási alkotás.
dada – ‘dajka’: dadus, daduska.
Gyermeknyelvi szó.
dádá – ‘verés’.
Gyermeknyelvi eredetű.
dadaizmus – ‘polgárpukkasztó, minden értelmet és formát elvető
művészeti irányzat a huszadik század elején’.
A nevet az egyik alapító, Tristan Tzara adta a mozgalomnak a
francia gyermeknyelvi dada (‘paci’) szó alapján, amely a
köznyelvben a ‘vesszőparipa’ átvitt értelmében is használatos.
dádé – ‘(öreg) cigány ‹gúnyos megnevezésként vagy
megszólításként›’.
A ~ a cigány dad (‘apa’) megszólító esete; régies és nyelvjárási
szó.
dadog – ‘akadozva beszél’. Származékai: dadogás, dadogós.
Hangutánzó szó, azt imitálja, hogy a hibás beszédű többnyire
ismételgeti a szó első szótagját, mielőtt egészében ki tudná
mondani.
dafke – ‘csak azért is, csak azért sem’: ő pedig dafke elment a bulira.
Jiddis eredetű: davko ‘biztos, teljes’. A magyarba a német szleng
aus Dafke (‘szándékosan’) kiszólás révén került. A bizalmas nyelv
alacsonyabb rétegében otthonos szó.
dagad – ‘térfogatában megnövekszik’. Származékai: dagadozik,
dagaszt, dagasztás, dagadó, dagi.
Bizonytalan eredetű szó; dag- tövének finnugor eredetére csak a
zürjén dundini hozható fel bizonyítékul, s ez is csak akkor érvényes,
ha a dun- tő egy korábbi dung- folyománya, ami valószínű, de nincs
bebizonyítva. Lásd még dagály, daganat, dagonya, dágvány,
degesz.
dagály – ‘a tenger vízszintjének naponkénti emelkedése’; ‘fellengzős,
erőltetett képekben tobzódó stílus’; ‘‹régebben› gőg’: Más az
Atridák ragyogó dagályát / Tarka pórázon mosolyogva nyögje …
(Berzsenyi). Származéka: dagályos.
A dagad ige származéka a kikövetkeztetett dag- tőből, a deverbális
-ály képzővel (mint akadály, aszály). Értelme elsőként ‘gőg’ volt a
dölyfös ember dagadó, kidüllesztett mellére célozva; a ma is élő
első két jelentést a nyelvújítás idején kapta. Lásd még daganat,
dagonya, dágvány, degesz.
daganat – ‘fájdalmas duzzanat a bőrön’; ‘szövetburjánzás a test
belsejében’: rosszindulatú daganat.
A ~ a dagad ige tövének mozzanatos képzésű, önállóan nem
ismeretes dagan származékából való, a cselekvés eredményét jelző
-at képzővel. Lásd még dagály, dagonya, dágvány, degesz.
dagerrotípia – ‘kezdetleges fényképezési eljárás a 19. század első
felében; ilyen eljárással készült másolhatatlan pozitívkép’.
A feltaláló, a francia Louis Daguerre [dager] nevéből és a görög
tüposz (‘véset’) szóból; utóbbi a tüpoó (‘megjelöl, mintáz’)
származéka. Lásd még tipográfia, típus.
dagonya – ‘vaddisznó sárfürdője’: a vad dagonyázik.
Valószínűleg a dagad származéka, de képzésmódja nem világos;
talán a dágvány alakváltozata. Lásd még dagály, daganat, degesz.
dágvány – ‘ragadós, mély sár’.
A szó töve talán a dagad igéével azonos, mivel a mély sárban járás
a kelt tészta dagasztásához hasonlítható; a -vány gyakori
deverbális főnévképző. A ~ bizonyára kapcsolatos a dagonya
szóval. Lásd még dagály, daganat, degesz.
dajka – ‘csecsemő szoptatására, gondozására felfogadott nő’.
Származékai: dajkál, dajkaság.
Szláv eredetű szó: horvát, szlovén, szlovák dojka; ezek a doiti (‘fej’)
ige származékai, s maga a dojka egyes szláv nyelvekben emlőt,
tőgyet (is) jelent. Az átadó nyelvet nem tudjuk meghatározni.
dajna – ‘testes, lompos nő’; ‘szajha’: Ám egyes könnyű, dajna nők
… / Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel (Füst Milán).
Bizonytalan eredetű régi és nyelvjárási szó; a szlovák dojna, azaz
‘fejős ‹tehén›’ szóval való kapcsolata alig valószínű.
dák – ‘az ókori Dácia lakója’; ‘‹melléknévként› ezzel a tartománnyal
kapcsolatos’.
- 59 - oldal
A latin Dacus szóból; ez állítólag a dák daosz (‘farkas’) főnévből
való, s a ~ok önmegnevezése lett volna.
Az ausztriai német Dako átvétele; az a bizonytalan eredetű spanyol
taco (‘dugó, dákó, magas cipősarok’) szóból származik.
dakota – ‘a Missouri mentén élt sziú indián nép; ‘‹melléknévként› e
néppel kapcsolatos’.
Sziú indián megnevezés, annyit tesz: ‘hét tanácstűz népe’.
dakszli – ‘tacskó, borzeb’.
A hazai német daksl átvétele a szóvégi mássalhangzó-torlódás
ilyen esetekre jellemző feloldásával (mint pl. dudli, kifli). Az
irodalmi német Dachsel a Dachs (‘borz’) származéka, mert ezt a
kutyát borzvadászatra használták.
daktiloszkópia – ‘ujjlenyomatok vizsgálata; a gyanúsított személy
azonosítása ilyen úton’.
Bűnügyi szakszó a görög daktülosz (‘ujj’) és szkopeó (‘megfigyel’)
elemekből. Lásd még daktilus.
daktilus – ‘egy hosszú és két rövid szótagból álló időmértékes
versláb’: daktilikus vers.
Latinos forma (dactylus) a görög daktülosz (‘ujj’) nyomán. Az
elnevezés alapja, hogy korábban nagyobb, fél vagy egész soros
egységnek szólt a láb (pusz) elnevezés, a kisebb mértékek közül
pedig az epikában oly fontos ~ kapta nevét a kisebb testrészről.
Lásd még daktiloszkópia.
dal – lásd dalol
dalesz – ‘nyomor, nélkülözés’.
Jiddis eredetű szó a dal (‘szegény’) tőből.
dali – ‘délceg’; ‘díszes’: dali pár pisztolyom (Népdal).
A deli és a dalia alakjainak keveredéséből származik.
dalia – ‘hős harcos’; ‘délceg férfi’. Származéka: daliás.
Délszláv kölcsönszó: szerb delija (‘harcos, hős’), ennek forrása az
oszmán-török deli (‘esztelen, szilaj, vad’). Az átvett szó
hangrendileg a szóvéghez igazodott. Lásd még dali, deli.
dália – ‘virágos kerti dísznövény’.
Növénytani szakszó (Dahlia); a virágot Andreas Dahl svéd
botanikusról nevezték el.
dalmahodik – ‘domborodik, dagadozik’: … az ég karimáján /
Dalmahodó hegyeket … (Fazekas Mihály).
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó.
dalmát – ‘Dalmácia lakója’; ‘‹melléknévként› e tartománnyal
kapcsolatos’.
A latin Dalmata szóból, amely egy illír néptörzs nevéből ered.
dalol – ‘énekel’. Alakváltozatok: danol, dall. Származékai: dal,
dalolgat, dalos, dalnok, dallam, dallamos, dalárda.
Hangutánzó eredetű szócsalád, a halkabb és mélyebb hangú, a
dúdoláshoz hasonló, de tagolt szöveget mondó éneklést érzékelteti;
rokonságban áll a dong, dunnyog, dünnyög igékkel is, valamint a
dínomdánom szóval annak első jelentése (‘kurjongatós lakodalmi
ének’) alapján. Mindezek szerint a danol alakváltozat látszik az
eredetibbnek. Egy danogat származék időben valóban megelőzi a
~ legkorábbi megjelenését; és ez esetben a ~ dal- töve
hasonulásnak köszönhető. Nem lehetetlen azonban, hogy fordítva
történt, és a danol lett elhasonulással a ~ból. A dal korai
megjelenése ellenére elvonás lehet; a nyelvújítás korában született
származékok (a fenti példákból az utolsó négy) mind belőle
indulnak ki.
dáma – ‘úrnő, hölgy’; ‘királynét ábrázoló lap a francia kártyában’;
‘sakktáblán korongokkal játszott játék’.
A német Dame régi tájnyelvi dama alakjából való. A német szó a
francia dame átvétele, amely viszont a latin domina (‘úrnő, a ház
asszonya’) származékaként a domus (‘ház’) szóra vezethető vissza.
A ~ mindhárom jelentése az átadó nyelvből való. Lásd még
dominó.
damaszt – ‘mintázott szövésű kelme’.
Nemzetközi szó Damaszkusz nevének olasz Damasco változatából,
ez a szövésmód ugyanis ebből a szíriai városból ered. A ~ a német
Damast kiejtés szerinti átvétele. Lásd még lampasz.
dámvad – ‘a szarvasnál kisebb kérődző patás állat’.
A német Damwild részfordítása. Első eleme az állat latin
rendszertani nevéből (Dama dama) való, amely talán egy kelta
szóra megy vissza, az ír dam pl. szarvast is jelent.
dán – ‘a többségében Dániában élő nép tagja, e nép nyelve’;
‘‹melléknévként› ezzel az országgal kapcsolatos’.
A latin Danusból; ez a nép saját megnevezésével (dansk)
kapcsolatos, amely talán az óskandináv dane (‘síkföld’) jelzői
származéka.
dancs – ‘labdarúgásban az ellenfél játékosa ellen elkövetett
szabálytalanság’.
A ~ a román danci (‘cigánypurdé’) nyomán került az erdélyi
nyelvjárásokba ‘mocsok, mocskos’ értelemmel; a román szó a
cigány den csi (‘adj valamit’) származéka, tehát a kéregető
cigánygyerekekre utal. Magyar értelme a régi vándorcigányok
külleme alapján alakult ki. Sportnyelvi szakszóként 1940 táján
vezették be az angol fault magyarítására, de nem gyökeresedett
meg sem a köznyelvben, sem a szakmában.
a achát
dandár – ‘nagyobb katonai csapattest, brigád’; ‘‹munka› java,
legnehezebb része’: Most van a dandárja réten a munkának
(Arany).
Az oszmán-török dümdar (‘hátvéd’) származéka, de feltehetően
délszláv közvetítéssel kaptuk: régi horvát, szlovén dondar (‘sereg’).
A török szó a perzsa dom-dár (‘utóvéd’) átvétele. Legkorábbi
magyar jelentése is ‘tartalékhad’ volt, később ‘derékhad, zöm’
(innen eredhet a munka dandárja kifejezés), és a 18. század
derekán nyerte el mai jelentését.
dandy – [dendi] ‘divatfi, ficsúr, piperkőc’.
Angol szó; eredete ismeretlen.
danol – lásd dalol
danulon – ‘szintetikus fonál; ebből készült szövet’.
A magyar fejlesztésű és gyártású termék márkaneve a Duna latin
DANUbius nevének elejéből és a nylon -LON végződéséből alakult.
dara – ‘szemcsés gabonaőrlemény, gríz’: tejbedara; ‘apró
jégszemekké fagyott csapadék’. Származékai: darál, darálás,
daráló.
Valószínűleg ótörök eredetű: kun tari, csagatáj tarig, kirgiz tarú
(‘köles’). A szó eleje a magyarban zöngésült, de lehet, hogy
valójában az oszmán-török dari átvételéről van szó, amelynek
veláris i-je nemcsak a szókezdet, hanem a szóvég fejlődését is
könnyebben magyarázza. Az apró szemű terményről a szemcsés
őrleményre hasonlóság alapján ment át az elnevezés; ugyanilyen
lépés vezet a ‘jégdara’ jelentéshez.
darab – ‘letört rész’; ‘‹azonos tárgyak közül› egy példány’:
darabonként; ‘idő, távolság egy szakasza’: egy darabig tűrte, egy
darabon elkísértem; ‘színmű, zenemű’: színdarab, előadási darab.
Származékai: darabos, darabka, darabol.
Szláv szójövevény: szlovén: drob (‘darabka, törmelék’), szlovák
drob (‘darabka, apró rész’). A ~ vagy egyiknek, vagy a másiknak az
átvétele; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta fel, majd mindkét o nyíltabbá vált. Az eredeti
az első jelentés volt; a szó ‘színmű, zenemű’ értelme a német
Stück (‘darab, szín- vagy zenedarab’) mintájára alakult ki.
darabont – ‘‹régen› gyalogos katona, testőr, csatlós’; ‘‹a 19.
században› megyei vagy városi hajdú’; ‘‹az Osztrák-Magyar
Monarchiában› a testőrség egyik alakulatának tagja’:
darabontkormány (az 1905–6-os Fejérváry Géza-féle kormány
csúfneve azért, mert a miniszterelnök a ~ok kapitánya volt);
‘Fejérváry kormányának tagja, támogatója’. Alakváltozatok:
darabonc, darabánc, garabán, garabont.
Kalandos történetű vándorszó. A középkorban a németalföldi
Brabant tartományból való gyalogos zsoldoskatonát jelentett (pl.
francia brabançon), s így jutott a hazai németség nyelvébe brabant
formában, majd a magyarba is ‘városi katonaság, karhatalom tagja’
jelentéssel. A magyarban jöhetett létre elhasonulás útján a drabant
alak, és ez talán Zsigmond király és császár magyar testőrsége
révén jutott újra nyugatra. Itt az olasz trabante, német Trabant,
cseh drabant szókat s több mást ihletett ‘testőr’ vagy ‘csatlós’
jelentésben; a német Trabant, a hajdani autómárkanév az utóbbi
értelme folytán mellékbolygót is jelent. A magyarban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta; az
utolsó szótag o-ja elhasonulással jött létre a darabant formából.
darázs – ‘a méhvel rokon sárga-fekete csíkos rovar’.
Ismeretlen eredetű szó.
dárda – ‘szúró- és hajítófegyver’.
Sok európai nyelvben otthonos szó a francia dard nyomán; végső
soron germán eredetű: frank, óangol darad. A magyarba vagy a
középkori latin darda, vagy az olasz dardo révén került; utóbbi
esetben a szóvég alakulása olyan, mint a pálya, spárga1 szavaknál.
daróc – ‘durva posztószövet’.
Ismeretlen eredetű szó.
daru – ‘szürke, gólyaszerű gázlómadár’; ‘emelő szerkezet’.
Ősi finnugor eredetű szavunk, amely a madár hangját utánozza:
vogul tárov, osztják táreh, zürjén, votják turi (‘daru’). A
hangfejlődés nem igazán szabályos, ezért nem zárhatjuk ki azt a
lehetőséget sem, hogy a ~ önálló magyar hangutánzó szó.
Nyelvjárásainkban a madár hangját krú-krú vagy drú-drú jelzi, s
más nyelvekben is ilyenképp hangzik a ~ neve: olasz gru, francia
grue, angol crane. Az emelődaru a madár felnyújtott csőrére
hasonlít, ezért sok más nyelvben is a ~éval azonos vagy hozzá
hasonló (pl. német Kranich–Kran) a neve. A két jelentés a
magyarban csak a többes szám alakjában különbözik: darvak
(madarak), de daruk (emelők).
dativus – [datívusz] ‘részeshatározó; a névszóragozás negyedik
esete a latinban’.
Latin nyelvtani szakszó a dare, datum (‘ad’) igéből, az esetnevek
jellegzetes végződésével (mint ablativus, nominativus). Lásd még
dátum.
datolya – ‘húsos, kemény magvú déli gyümölcs’.
A velencei olasz dattolo szóból, valószínűleg délszláv közvetítéssel
(szerb-horvát datula) jutott hozzánk. Ennek végső forrása a görög
daktülosz, amely elsősorban ‘ujj’ jelentésű. Ennek az elnevezésnek
az alapja talán némi alaki hasonlóság; más elgondolás szerint egy
- 60 - oldal
hasonló hangzású sémi szó (pl. arám dikla, arab dakal) került a
görögbe, amely idővel alakilag összeolvadt a daktüloszszal. A
magyar szó l-je palatalizálódott, feltehetőleg az ibolya, naspolya s
hasonló szavak analógiájára.
dátum – ‘keltezés’; ‘időpont’. – datál: ‘keltez’. – datálódik: ‘‹valamely
időponttól› számítódik, ‹attól› kezdődik’: a magyar-lengyel
barátság első Árpád-házi királyaink idejéből datálódik.
A középkori latin nyelvű okiratok kezdő formulája volt a Datum est
…, azaz ‘kiadatott’ (ez és ez az irat itt és itt, ekkor és ekkor); idővel
a ~ önálló főnévvé lett, mint más nyelvekben is. A datál ige vagy a
hazai latin datare származéka, vagy a francia dater jutott hozzánk
a német datieren közvetítésével, s a szóvég utólagos
latinosodásával. Lásd még dativus.
dauer – ‘tartós hullám hajban’. – dauerol: ‘‹fodrász› hajba tartós
hullámot tesz’.
A német Dauerwelle (‘tartós hullám’) első tagjának átvétele; az ige
magyar képzés a ~ból. Nyelvjárásokban s a köznyelv
igénytelenebb rétegében is általános a szó [dajjer] ejtése.
dauphin – [dofen] ‘a francia trónörökös címe ‹1349 és 1830 között›’.
A Dauphiné nevű tartományról, amely a mindenkori trónörökös
birtoka volt. A ~ tkp. ‘delfin’, a népi latin dalphinus folytatója; a
tartomány korábbi urainak, Vienne grófjainak ugyanis a delfin volt a
címerállata.
dávoria – ‘kornyikálás, részeg lárma’: … hejjehujja, szitok-átok,
dávoria / Hallatik (Arany).
A régi szerb-horvát davorija (‘harci dal, harci lárma’) származéka.
Elavult szó.
de – ellentétes mellérendelő mondat kötőszava: megjött, de későn;
‘nagyon’: de szeretném látni!
Ismeretlen eredetű szó.
deák – lásd diák
debatter – ‘ügyes, szavakész vitázó’.
Az angol debater (‘vitázó’) átírása, de nem az angol kiejtés
[dibéjter] szerint, hanem a francia eredetű debattál (‘vitatkozik’)
írásképe alapján. Az angol debate egyébként maga is az ófrancia
debatre származéka, amely a latin de- (‘el’) és battuere (‘üt’)
elemekre megy vissza, a vitázó tehát „félreüti” az ellenfél érveit,
mint a vívó a vágásokat.
debella – ‘idomtalan, nagytestű nő’.
A szerb-horvát debeo (‘kövér’) nőnemű debela alakjából való; az l
kettőződése talán az Ella, Bella, Nella nevek analógiájára
következett be.
debilis – ‘(szellemileg) gyenge, erőtlen’. – debilitás: ‘enyhe szellemi
fogyatékosság’.
Latin lélektani szakszó az (itt) ellentétet kifejező de- előtag és a
habilis (‘ügyes, alkalmas’) összevonódásából. Lásd még habilitáció.
debütál – ‘‹színpadon, hangversenyteremben vagy valamely
szerepben› először lép fel’.
A német debütieren szóból, amelynek forrása a francia débuter, a
début (‘kezdet; játékban az első dobás’) igei származéka a dés- (‘-
től’) és but (‘jel’) elemek alapján; az utóbbi germán eredetű. A
magyar szó latinos végződést kapott.
december – ‘a tizenkettedik hónap’.
Latin eredetű, a Decembris mensis (‘december hónap’) kifejezés
önállósult első tagja, amely nyelvünkbe német Dezember
származéka révén került. A név a decem (‘tíz’) származéka, azaz ‘a
tizedik hónap’, mivel a római év korábban márciussal kezdődött.
decens – ‘illedelmes, tapintatos, tartózkodó’.
A latin decet (‘illik’) ige folyamatos melléknévi igeneve.
decentralizál – ‘széthelyez; megszünteti a (túlzott) központosítást’.
Politikai és sajtónyelvi szó, a latin eredetű centralizál (lásd
centrális) ellentéte az (itt) ilyen szerepű de- előtag jóvoltából.
deci – ‘deciliter, a liter tizedrésze’: féldeci pálinka; ‘‹összetételek
előtagjaként› az alapmérték tizedrésze’: deciméter, decigramm,
decibel.
Nemzetközi mértéknév a latin decimus (‘tizedik, tized’) szó első két
szótagjából.
decimális – ‘tizedes ‹tört›’; ‘tizedes ‹osztályozás könyvtárban›’.
Latin szó, a decimus (‘tizedik, tizedrész’) származéka; alapja a
decem (‘tíz’) számnév. Lásd még decimális, dézsma.
déd- – ‘a nagyszülők szüleit, illetve e generációs viszony fordítottját
jelölő előtag’: dédanya, dédapa, dédszülők, dédunokák.
A ~ előtag a szláv nyelvek mindegyikében meglelhető, valószínűleg
gyermeknyelvi eredetű ded (‘nagyapa’) megfelelője, az átadó
nyelvet épp ezért nem tudjuk megjelölni. A ~ a magyarban eleinte
olyan összetételekben szerepelt, amelyek a nagyapa felmenőit
jelölték: dédős (‘nagyapa őse’), dédük (‘nagyapa üke’), ahogy 15.
századi nyelvemlékek mutatják. Idővel az előtag pontos jelentése
elhomályosult, és csak a ‘távoli felmenő’ értelmet érezték benne;
így lett először nagyszülők szüleinek vagy nagyszüleinek
megnevezése, míg végül a mai jelentésben rögzült.
dédelget – ‘gyengéd szeretettel gondoz, kényeztet’; ‘‹tervet,
gondolatot› ápolgat, melenget’.
A ~ egy korábbi dédel (‘csalogat, becéz’) gyakorító képzős
származéka. Ez utóbbi hasonulással jött létre egy nyelvjárási gédel,
a achát
gedél szóból, amely a gida, gede, gödölye kedveskedő hívó szava
volt. Állathívóból lett ilyen értelmű szó a becéz.
dedikál – ‘ajánl ‹műalkotást›’; ‘az ajánlást könyvbe beírja’: öttől
hatig dedikál a könyvsátorban. – dedikáció: ‘műalkotás névre szóló
ajánlása’.
Latin szó (dedicare) a dicare (‘kinyilvánít, ‹valakinek› szentel,
felajánl’) igéből, amely a dicere (‘mond’) alakváltozata. A dedicare
a középkori latinban ‘Istennek vagy védőszentnek felajánl,
oltalmába ajánl’ értelmet nyert, többnyire templomszenteléssel
kapcsolatban.
dedó – ‘óvoda’.
A régebbi kisdedóvó közepéből kiragadott szóelem, valószínűleg
maguknak a gyermekeknek a szóhasználatában alakult ki. Ma
leginkább a kissé gunyorosan használt dedós, azaz ‘kisgyerekes,
korához képest gyámoltalan vagy értelmetlen’ származéka eleven.
dedukció – ‘levezetés, az általánostól az egyediig haladó
következtetés’. – deduktív: ‘a dedukció módszerét használó’.
Tudományos latin szakszó (deductio) a de- (‘le’) és ducere, ductum
(‘vezet’) elemekből. Lásd még indukció.
defekál – ‘székel’.
Latin orvos szakszó (defaecare) a de- (‘le, el’) és faex, faeces
(‘borseprő; ürülék’) elemekből. Lásd még fekália.
defektus – ‘fogyatékosság’; ‘sérülés’: lelki defektus. – defekt:
‘üzemzavar’: motordefekt, gumidefekt; ‘‹melléknévként› hiányos,
hibás’: defekt könyv (= oldalak, ívek hiányoznak belőle vagy fel
vannak cserélve).
Latin szó (defectus) a deficere, defectum (‘fogytán van, hiányzik’)
igéből; ez a de- (‘el’) és facere (‘csinál’) elemekből áll, s eredeti
értelme ‘elpártol, cserbenhagy’. A defekt a németből való. Lásd
még defetizmus, deficit.
defenzív – ‘védekező, védelmi’: defenzív hadművelet. – defenzíva:
‘védekező helyzet’; defenzívában van: ‘védekezésre kényszerül,
kicsúszott a kezéből a kezdeményezés’.
Hadtudományi szakszó a latin defendere, defensum (‘véd,
védekezik’) igéből; ennek elemei a de- (‘el’) előtag és a fendere
(‘sújt’). Lásd még offenzív.
defetizmus – ‘az ügy bukását jósló, a vereségbe előre beletörődő
szellem, magatartás’. – defetista: ‘kishitű (személy), aki háborúban
a harc kilátástalanságát hirdeti, csüggedést kelt’.
Nemzetközi szók a francia défaite [defet], azaz ‘vereség’ nyomán,
görög eredetű latin képzőkkel. A francia szó a défaire (‘leront,
legyengít’) származéka, és ugyanazokra a latin elemekre megy
vissza, mint a defektus, deficit.
deficit – ‘mérleghiány, a kiadások többlete a bevételekhez képest’:
deficites (‘veszteséges’).
Német szóként (Defizit) került hozzánk, amely a francia déficit
(‘mérleghiány’) származéka. A francia szó a régi latin nyelvű
leltárak hiányjegyzékében szereplő gyakori ilyen kitételből ered:
deficit mensa (‘hiányzik egy asztal’). A ~ ma elsősorban az
államháztartás mérleghiányával kapcsolatban használatos.
Eredetéről lásd defektus.
defilíroz – ‘‹katonai alakulat› díszmenetben elvonul ‹zászló vagy
szemlét tartó személy előtt›’.
Német szó (defilieren) a francia défiler nyomán; ennek töve a file
(‘katonák sora, menetalakzat’), a latin filum (‘fonal’) folytatója.
definiál – ‘meghatároz’. – definíció: ‘meghatározás’. – definitíve:
‘határozottan, véglegesen’.
Nemzetközi szavak a latin definire, definitum (‘körülhatárol,
meghatároz’) alapján; ennek elemei a de- (‘el’) és finis (‘határ’).
Lásd még affinitás.
defláció – ‘a pénz értékének emelkedése’; ‘kőzeteknek a szél általi
letarolása’.
Közgazdasági és földtani szakszó a latin deflare (‘lefúj’) igéből: de-
(‘le, el’) és flare, flatum (‘fúj’). A szó az első, közgazdasági
értelemben mesterséges alkotás mint az infláció ellentéte, s
képszerűn „leeresztésnek” érthetjük (mint pl. egy felfújt
léggömbét).
deflorál – ‘szüzességétől megfoszt’. – defloráció: ‘a hüvelybemenetet
záró ún. szűzhártya átszakítása ‹az első közösüléskor vagy műtéti
úton›’.
Latin orvosi szakszó (deflorare, defloratio) a de- (‘el’) és flos, floris
(‘virág’) elemekből, tehát ‘virágjától megfoszt’. Lásd még fioritúra,
forint.
deformál – ‘eltorzít, elferdít, alaktalanná tesz’. – deformáció:
‘torzulás’. – deformitás: ‘torzság, alaktalanság’.
Latin ige (deformare) a de- (‘el, félre’) és a forma (‘alak, szépség’)
elemekből. Lásd még forma.
defterdár – ‘török adóügyi főtisztviselő, a telekkönyvi és
adónyilvántartás vezetője’: Egy levelet hoztam Haly basának a
lippai defterdártól … (Jókai)
Történelmi szakszó; az oszmán-török defterdar a defter
(‘adólajstrom’) származéka a perzsa eredetű -dar képzővel. Maga a
defter a görög diphthera, azaz ‘pergamen, oklevél’ átvétele. Lásd
még diftéria.
degenerált – ‘elfajzott, elkorcsosult’. – degenerálódik: ‘‹az átöröklés
- 61 - oldal
során› elkorcsosul’.
Nemzetközi szók a latin degenerare (‘elfajzik’) alapján, a de- (‘el,
félre’) és a genus, generis (‘nem, nemzetség, faj’) elemekből.
degesz – ‘kidagadásig teli’: degesz pénztárca; degeszre tömi a
hasát.
A dagad szónak nyelvjárásokban élő, magas hangrendű
változatából, a degedből ered olyan képzéssel, mint a kopasz. Lásd
még dagály, daganat, dagonya, dágvány.
degradál – ‘lefokoz, rangjától megfoszt’.
A latin degradare igéből, esetleg a német degradieren
közvetítésével, de latinosított szóvéggel. Elemei a de- (‘el, le’) és
gradus (‘lépcsőfok, fok’). Lásd még gradáció, grádics, graduále,
posztgraduális.
degresszió – ‘fokozatos csökkenés’. – degresszív: ‘(arányosan)
csökkenő’.
Latin szó (degressio) a degredi, degressus (‘levonul, távozik’) ige
nyomán, a de- (‘el, le’) és gradi (‘lép’) elemekből. Lásd még
agresszió, progresszió.
degusztál – ‘elundorít, kedvét veszi ‹valamitől›’.
A szó látszólag a latin de- (‘el’) és a gustus (‘ízlés, jó íz’) elemek
kapcsolata ‘elveszi a gusztusát’ értelemben. Valójában ezeknek az
elemeknek francia származékát, a dégoűter igét latinosították
vissza ilyen formára, amely régebben, németes degoutíroz alakkal
a magyarban is használatos volt. Megjegyzendő, hogy valóban
létezik egy klasszikus latin degustare ige, ám ennek jelentése
‘megízlel’. Lásd még gusztus.
deheroizál – ‘(hamis) dicsőségétől megfoszt’.
Mesterséges szó a latin de- (itt ellentétet fejez ki) és a görög hérósz
(‘hős’) főnévből alkotott késő latin heroisare (‘hőssé avat, hősként
tisztel, dicsőít’) elemekből. Lásd még heroikus.
dehidrál – ‘‹vegyületet hevítéssel› víztelenít’.
Vegytani szakszó a latin de- (‘el’) és a görög hüdór, hüdrosz (‘víz’)
elemekből. Lásd még hidratál, hidro-, hidrogén.
dehonesztál – ‘méltóságában, becsületében sért, megaláz’.
Latin jogi műszó (dehonestare) a de- (‘el’) és honestas (‘becsület’)
elemekből, értelme tehát: ‘becsületétől megfoszt’. A honestas a
honos, honoris (’tisztség, tisztesség, becsület’) származéka. Lásd
még honorál.
deizmus – ‘vallásbölcseleti felfogás, mely elfogadja a teremtő Isten
létét, de tagadja annak személy voltát, a gondviselést és a vallás
szükségességét’. – deista: ‘a deizmus híve’; ‘e felfogással
kapcsolatos’.
A latin deus (‘isten’) görög-latin képzésű alakjai, bölcseleti
szakszavak.
deka – ‘dekagramm, tízgrammnyi súly’; ‘az alapmérték tízszerese’:
dekaliter, dekalumen.
A görög deka tízet jelent. Lásd még dekád.
dekád – ‘tíznapos időszak’.
A latin decas, decadis (‘tíz valamiből’) a görög dekasz, dekadosz
átvétele, ennek pedig a deka (‘tíz’) számnév az alapja. A francia
forradalom egy időszakában (1793-1805) a hónapokat hetek
helyett décade-okra, azaz három tíznapos szakaszra osztották. A
pártállami időkben a ~ mint tíznapos termelési időegység volt
használatos. Lásd még deka.
dekadencia – ‘szellemi, erkölcsi hanyatlás’. – dekadentizmus:
‘művészeti és szellemi áramlat a 19–20. század fordulóján, amely
az értékek hanyatlását látva pesszimista vagy irracionalista módon
reagált’. – dekadens: ‘a dekadencia jeleit mutató’.
Latin szó (decadentia) a középkori latin decadere (‘leesik, süllyed’)
folyamatos melléknévi igenévi decadens, decadentis alakjából;
elemei de- (‘le’) és cadere (‘esik’). Lásd még kadencia.
dekalógus – ‘a Tízparancsolat’.
Vallástörténeti szakszó a görög deka (‘tíz’) és logosz (‘beszéd,
kijelentés’) elemekből, latinos végződéssel.
dekameron – ‘elbeszélésgyűjtemény’.
Eredetileg Boccaccio Decamerone című, száz elbeszélésből álló
gyűjteménye; a görög ~, azaz dekahémeron (‘tíznapnyi idő’) a
deka (‘tíz’) és hémera (‘nap’) elemekből arra utal, hogy a
kerettörténet szerint tíz nap alatt mondták el a novellákat azok a
firenzeiek, akik a pestisjárvány elől egy hegyi palotában kerestek
menedéket.
dékán – ‘egyetemi kar választott vezetője’; ‘‹régebben› esperes’.
Nemzetközi szó a késői latin decanus (‘tíz ember elöljárója’)
alapján, a decem (‘tíz’) számnévből. Ez a középkortól ‘kolostori
elöljáró’, majd ‘tíz plébániát összefogó egyházmegyei egység
vezetője’ értelmet nyert. A ma általánosan ismert jelentés
nemzetközi példák nyomán alakult ki. Lásd még decimális, dénár,
dézsma.
dekatlon – ‘tízpróba, tíz számból összetett atlétikai verseny’.
Sportnyelvi szakszó görög elemekből: deka (‘tíz’) és athlon (‘harc,
küzdelem’). Lásd még atléta, pentatlon.
dekkol – ‘‹harctéren› fedezékben tartózkodik’; ‘lapul, bujkál ‹hogy
valami alól kibújjék›’.
Bizalmas szó a német Deck (‘fedélzet, fedezék’) nyomán.
deklamál – ‘szónokol, szaval’. – deklamáció: ‘szavalat, szónoklat’;
a achát
‘dagályos előadásmód’; ‘‹énekben› pontos szövegejtés’.
Latin eredetű szócsalád a declamare, declamatus (‘szaval,
hangoskodik’) nyomán, töve a clamare (‘kiált’) ige.
deklarál – ‘kijelent, kinyilvánít’. – deklaráció: ‘nyilatkozat’.
Nemzetközi szó a latin declaratio alapján; a declarare, declaratum
(‘megmagyaráz, kinyilvánít’) a de- (‘el, ki’) és a clarus (‘világos,
tiszta, érthető’) elemekből áll.
deklasszált – ‘lecsúszott, eredeti társadalmi helyzetéből
kedvezőtlenebb helyzetbe került’.
Latinosított forma a francia déclassé helyett, amely a dé- (‘el, le’)
és classe (‘osztály’) elemekből áll; az utóbbi forrása a latin classis.
Lásd még klasszis.
deklináció – ‘névszóragozás’; ‘‹fizikában, csillagászatban› elhajlás’. –
deklinál: ‘ragoz ‹névszót›’.
Latin tudományos szakszó (declinatio) a de- (‘el’) és clinare,
clinatum (‘hajlik’) elemekből, utóbbi a görög klinó (‘hajlik’) átvétele.
Lásd még klíma.
dekódol – ‘‹kódolt üzenetet› megfejt’; ‘‹a kódolt jelekből› az eredeti
(nyelvi) jelsort visszaállítja’.
Informatikai szakszó az angol decode nyomán, amely az ellentétet
jelölő latin eredetű de- és a francia eredetű code (‘kód’) elemekből
áll. Lásd még kód.
dekoltázs – ‘női ruha tág nyakkivágása, mely a mell és a hát egy
részét (és a vállakat) fedetlenül hagyja’. – dekoltál: ‘női ruhán
nyakkivágást szab’.
Francia divatnyelvi szó (décolletage) kiejtés szerinti átírása; a dé
(‘el’) és collet (‘gallér, nyakrész’) elemek alapján (latin collum a.m.
‘nyak’) a szó jelentése: ‘a nyakrész eltávolítása’. Lásd még gallér.
dekoncentrált – ‘szórakozott, szétszórt figyelmű, szellemi
összpontosításra képtelen’.
A latin eredetű koncentrál származéka az (itt) ellentétet kifejező
de- előtaggal.
dekonjunktúra – ‘gazdasági hanyatlás, pangás’.
Latin gazdasági szakszó, a konjunktúra ellentéte, amit a de- előtag
fejez ki.
dekorál – ‘díszít, ékesít’. – dekoráció: ‘díszítés, díszítmény’. –
dekoratív: ‘díszítő’; ‘látványos, mutatós’.
A latin decorare (‘díszít’) igéből; ez a decus, decoris (‘dísz, csín’)
származéka a decere (‘illik’) ige alapján. Lásd még decens,
dekoratőr, dekórum.
dekoratőr – ‘díszlettervező’; ‘díszletező munkás’; ‘épületbelső
díszítésének tervezője’.
Francia szó (décorateur) a décorer (‘díszít’) igéből; ennek latin
eredetéről lásd dekorál. Lásd még dekórum.
dekórum – ‘dicsőség, kitüntetés, megtiszteltetés’: sok szakmai
dekórummal bír.
Latin szó (decorum), tkp. ‘kidíszített dolog, dísz’. Lásd még dekorál,
dekoratőr.
dekrétum – ‘uralkodó vagy államhatalmi szerv határozata’.
Latin szó (decretum) a decernere, decretum (‘eldönt’) igéből; ennek
elemei de- (‘el’) és cernere (‘különválaszt, felismer, dönt’).
dél – ‘a nappal közepe, amikor a Nap a legmagasabban áll az
égbolton’; ‘az az égtáj, amely fele a Nap ‹az északi félgömbön›
ilyenkor mutat’. Származékai: delel (‘‹a Nap vagy más égitest› az
égbolton a legmagasabban áll’; ‘‹legelő jószág› déli pihenőt tart’).
Ótörök eredetű szavunk, a csuvasból vagy egy hozzá közel álló
nyelvből, amelyben a más török nyelvek s hangjának l felel meg. A
csuvasból ugyanis ma már nem lehet kimutatni a ~ megfelelőit,
csak a kun, kirgiz és ujgur tüs alakokat. Egy feltehető dül vagy dil
formából a ~ szabályos fejleményként levezethető.
delavár – ‘három törzs szövetségéből létrejött észak-amerikai indián
népcsoport’.
Az eredeti törzsi területük nagy folyója, a Delaware nyomán kapták
nevüket az angoloktól; saját nevük lenivenepi (‘igaz emberek’). A
folyó Virginia első kormányzójának, Thomas West De la Warrnak a
nevét őrzi.
délceg – ‘magas és erős, jó tartású, nyalka’.
Ismeretlen eredetű szó, régen szilajt, féktelent is jelentett; mai
értelme talán a deli hatására alakult ki.
deleál – ‘töröl, kitöröl ‹szöveget›’.
Nyomdai szakszó a latin delere ige nyomán; ez a delinere rövid
formája, melynek elemei: de- (‘el’) és linere (‘töröl’).
delegál – ‘kiküld ‹küldöttség tagjaként›, meghatalmaz’. – delegátus:
‘küldöttség tagja’. – delegáció: ‘küldöttség’.
Nemzetközi szócsalád a latin delegare (‘utasít, megbíz’) ige
alapján; ez a de- (‘el’) és legare (‘megbíz, kiküld’) elemekből áll; az
utóbbi töve a lex, legis (‘törvény, szabály’). Lásd még legális.
delej – ‘mágnesség’: delejtű; ‘titokzatos vonzás, ‹emberi› vonzóerő’.
Delejez: ‘mágnesez’: delejes: ‘titokzatosan vonzó’.
Az egyik legmesterségesebb nyelvújítási alkotás: a mágnestű két
átellenes pontjának, a délnek és éjszaknak a nevéből, illetve az
előbbinek a rövidebb, del- tövéből, az utóbbinak pedig első
szótagjából illesztették össze. Ennek megfelelően előbb deléj volt,
majd kevéssel utóbb ~ alakot öltött. A mágnességgel kapcsolatos
jelentéseiben elavult, átvitt értelemben választékos, irodalmias
- 62 - oldal
szóként él.
delén – ‘könnyű, puha tapintású kelme’.
Textilipari szakszó a francia mousseline de laine [muszlin dölen]
(‘gyapjú muszlin’) kifejezés két utolsó tagjából, valószínűleg a
német Delaine közvetítésével, a körülbelüli kiejtés szerint átírva.
delfin – ‘nagy testű, hal alakú tengeri emlősállat’.
A latin delphinus származéka; ez a görög delphisz birtokos
esetének (delphinosz) a latinos átírása.
deli – ‘délceg, arányos termetű ‹férfi›’.
Az oszmán-török deli (‘vad, heves’) régebben magyarul is jelentett
török katonát; ma ismeretes jelentése a dalia hatását is tükrözheti.
délibáb – ‘tükröződés forró levegőréteg határán’: Délibábos ég alatt
kolompol / Kiskunságnak száz kövér gulyája (Petőfi).
Az összetétel első tagja a dél mint napszak, mert ez a tünemény a
legnagyobb meleg idején mutatkozik; a báb talán a bába rövidült
alakja a szó ‘boszorkány’ értelme alapján, vagyis ‘képzelt, mesebeli
dolog, látvány’. A bába szónak egyébként sok összetétel
előtagjaként van ‘nem valódi’ értelme: bábaszarka, bábaszilva.
Korábbi nyelvjárási szóból Vörösmarty és Petőfi művei tették
irodalmivá, majd köznyelvivé.
delikát – ‘ínycsiklandó’: delikát falatok; ‘finom, vékony’: delikát
termet; ‘kényes, tapintatot igénylő’: delikát ügy. – delikátesz:
‘csemege, ínyencfalat’.
Nemzetközi szó a francia délicatesse (‘tapintat, könnyedség,
érzékenység, finomság’) nyomán; ennek töve, a délicat a latin
delicatus (’tiszta, finom, kényes, válogatós’) származéka, amely a
deliquare (‘leszűr, tisztít’) igéből ered: de- (‘le’) és liquet (’tiszta’). A
~ a német delikat átvétele.
deliktum – ‘bűntett, bűntény’
Régies jogi szakszó a delinquere, delictum (‘vétkezik’) igéből;
ennek elemei a de- (‘el’) és linquere (‘hagy, elhagy’). Lásd még
delikvens.
delikvens – ‘tettes, bűnös’; ‘a szóban forgó személy ‹akire valami
nehéz vagy kínos dolog vár›’.
Latin szó (delinquens), a delinquere (‘vétkezik’) folyamatos
melléknévi igeneve a de- (‘el’) és linquere (‘hagy, elhagy’), a
delinquens tehát az, aki elhagyja a helyes utat. A ~ből
ejtéskönnyítés okából eshetett ki a n hang. Ma csak a második
értelemben használatos, amely úgy vonatkozik pl. egy vizsgázóra,
ahogy az ítélet előtt álló vádlottra. Lásd még deliktum.
delírium – ‘lázas önkívületi állapot’. – delirál: ‘önkívületben van,
félrebeszél’.
Orvosi szakszó a latin delirare (‘nincs eszénél, félrebeszél,
eszelősködik’) ige nyomán; ez a de- (‘el’) és lira (‘barázda’)
elemekből áll, tehát eredeti értelme: ‘kitér a barázdából,
mellészánt’.
delizsánsz – ‘régi lófogatú személyszállító postakocsi’.
A hazai német delischanz szóból lett a s zöngésülésével; a szóvégi
c  sz csere valószinüleg az irodalmi német Diligence, ill. forrása, a
francia diligence helyes [dilizsansz] ejtése hatására következett be.
A francia szó a voiture de diligence (‘gyorskocsi’) önállósult utolsó
tagja; ez tkp. ‘szorgalom, igyekvés’ a latin diligentia nyomán. A
latin szó a diligere (‘kiválaszt, tisztel, kedvel’) származéka a dis
(‘szét’) és legere (‘szed, választ’) elemekből. A fogalommal együtt
elavult szó.
delnő – ‘hölgy, úrinő, dáma’.
Nyelvújítási összetétel a deli első szótagjával. A múlt század
irodalmi nyelvében népszerű volt, ma már csak gúnyos vagy tréfás
értelemben használatos.
delta – ‘a görög ábácé negyedik betűje, hangértéke d’; ‘háromszög’;
‘tengerbe ömlő folyó több ágra szakadt torkolata’: a Nilus deltája.
Neve a fönícia daleth (‘sátorajtó’) szóból való, mivel a megfelelő
betű eredetileg ennek piktogramja volt. Lásd még deltoid.
deltás – ‘izmos felsőtestű, széles vállú ‹férfi›’.
Bizalmas nyelvi szó a görög delta nyomán, amely a görög ábécé
negyedik betűje, és ennek alakja folytán a szó ‘háromszög alakú’
jelentésben is használatos: delta-torkolat, deltaszárny. A ~ arra
utal, hogy a széles vállú és keskeny csípőjű felsőtest elölnézetből
háromszög alakot mutat. A görög ~ betű a föníciai dalet
(‘sátorajtó’) átvétele, és a keletről átvett betű eredeti képírási
szerepére utal.
deltoid – ‘sárkányidom.
Mértani szakszó a delta nyomán a ‘-szerű’ értelmű -oid képzővel,
ezt az idomot ugyanis két egyenlőszárú háromszög összetételének
tekinthetjük. Lásd még delta, deltás.
demagóg – ‘népámító, felelőtlen izgató’ (pl. a két demagóg „Az
ember tragédiája” athéni színében). – demagógia: ‘népámítás’.
Görög szó (démagógosz) a démosz (‘nép’) és agógosz (‘vezér’)
elemekből, az agó (‘vezet’) ige nyomán. A szó elítélő értelme már
az ókorban kialakult.
demarkációs – csak a demarkációs vonal kifejezésben:
‘fegyverszünet kötésekor kijelölt ideiglenes határ a hadviselő felek
között’.
Nemzetközi szó a francia démarcation alapján; ez a spanyol
demarcar (‘határt kijelöl’) származéka a de- (‘el’) és marca
a achát
(‘határvidék’) elemekből. A marca germán eredetű, és
kapcsolatban áll a márki szóval.
demencia – ‘elbutulás’.
Latin orvosi szakszó (dementia) a fosztó értelmű de- és a mens,
mentis (‘értelem’) elemekből. Lásd még mentális.
demilitarizál – ‘katonai egységeket, fegyvereket és felszerelést
eltávolít ‹egy adott területről›’: demilitarizált zóna.
A latin eredetű militarizál ellentéte az ilyen szerepű de- előtag
révén.
demiurgosz – ‘világteremtő szellem ‹a platonista filozófiában›’.
Görög szó, démiurgosz, tkp. ‘mesterember, kézműves, alkotó’, a
démosz (‘köznép, közösség’) és ergon (‘munka’) elemekből, tehát
‘a népnek dolgozó’. Lásd még demográfia, demokrácia.
demizson – ‘gyékényfonattal burkolt öblös, (fogantyús) borosüveg’.
Alakváltozatok: debizson, devizson, demijon.
Sok nyelvbe elszármazott szó a francia dame Jeanne (‘Johanna
asszony’) nyomán; ez a régi francia tengerésznyelvben keletkezett.
Boros edények ilyesféle névadása nyelvünkben sem ismeretlen:
vörös gyurkó, mihók, miska (boroskancsó-fajták). A magyar szó a
német Demijohn átvétele, de ennek angolos [-dzson] ejtése helyett
franciás ejtéssel.
demográfia – ‘népesedéstudomány’. – demográfus: ‘ennek tudósa,
művelője’.
Tudományos szakszó a görög démosz (‘nép’) és graphé (‘leírás’)
elemekből. Lásd még demiurgosz, demokrácia.
demokrácia – ‘népuralom, népképviseleten alapuló uralmi forma’. –
demokratikus: ‘a demokrácia elveinek megfelelő’. – demokrata: ‘a
demokrácia híve’. – demokratizmus: ‘a demokrácia elveinek
érvényesülése’; ‘valakinek demokratikus volta’. – demokratizál:
‘demokratikussá tesz’.
Történelmi és politikai szakszócsalád a görög démokratia alapján,
amely a démosz (‘község, köznép’) és a kratosz (‘uralom’)
elemekből épült fel. Lásd még demiurgosz, demográfia.
démon – ‘gonosz szellem’; ‘pusztító szenvedély’: a rombolás
démona; ‘érzéki varázsú, hódító nő’: szőke démon.
Nemzetközi szó a késői latin daemon(ium) alapján; ez a görög
daimón (‘szellem, isteni lény’), ill. daimonion (‘belső isteni szózat’)
átírása. A görög szó forrása a daiomai (‘eloszt, kiszab’) ige, a ~
tehát ‘az, aki a sorsot osztja’ mint az isteni hatalom és az ember
közti közvetítő. Lásd még demonológia.
demonológia – ‘a boszorkányokra, ördögökre és ártó szellemekre
vonatkozó babonás hiedelmek összessége; ez mint középkori
tudomány tárgya’.
Tudományos szakszó a latin daemon (görög daimón), azaz ‘gonosz
szellem’ és a logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még
démon.
demonstrál – ‘bemutat’; ‘bebizonyít’; ‘tüntet’. – demonstráció:
‘tüntetés’; ‘‹valaminek› bemutatása, bizonyítása’. – demonstratív:
‘tüntető ‹melléknévként›’. – demonstrátor ‘egyetemi tanszéken
kisegítő munkával megbízott hallgató’.
Nemzetközi szócsalád a latin demonstrare (‘megmutat, bizonyít’)
ige alapján, a de- (‘el, ki’) és monstrare (‘mutat’) elemekből; az
utóbbi eredetéről lásd monstrum. Lásd még monitor,
monumentum, muszter.
demoralizál – ‘bomlaszt, elcsüggeszt, lezülleszt’.
Nemzetközi szó a francia démoraliser nyomán; ez a hiányt vagy
ellentétet jelző dé- előtag és a moraliser (‘erkölcsileg javít’) ige
kapcsolata. Az elemek az azonos értelmű latin dis- előtagra, ill. a
mos, moris (‘erkölcs’) szóra vezethetők vissza. Lásd még morál.
dénár – ‘ókori római pénz’; ‘egykor sok országban használatos
középkori ezüstpénz’.
Az eredeti latin denarius (‘tíz egységből álló’) név arra utal, hogy ez
a pénz kezdetben tíz as értékű volt; a szó töve deni (‘tízenként’) a
decem (‘tíz’) számnévből (deceni  decni  deni). Ennek a latin
szónak a származéka a volt jugoszláv pénznem, a dinár neve is.
Lásd még decimális, denier, dékán, dézsma.
denaturált – ‘vegyi úton emberi fogyasztásra alkalmatlanná tett’:
denaturált szesz, népszerű nevén spiritusz.
A német denaturierter Spiritus kifejezés első tagjának fordításaként
került nyelvünkbe, amely a francia dénaturé származéka; a magyar
szó latinos végződést kapott. A francia szó a hiányt vagy ellentétet
jelző latin dis- előtagra és a natura (‘természet’) főnévre megy
vissza, tehát azt jelenti: ‘(való) természetétől megfosztott’. Lásd
még naturális.
dendi – lásd dandy
dendrit – ‘faág formájú kristályképződmény’; ‘idegsejtből elágazó
nyúlvány’.
Tudományos szakszó a görög dendron (‘fa’) alapján, a származékot
jelzi -it képzővel. Lásd még rododendron.
denevér – ‘apró repülő emlős, bőregér’.
Ismeretlen eredetű szó.
denier – [dönjé] ‘a fonal finomságának mértékegysége, 9000 méter
fonal grammokban mért súlya’.
Francia szó, a latin denarius (‘dénár’) folytatója.
dentális – ‘foghang, olyan mássalhangzó, melynek képzésekor a
- 63 - oldal
nyelvhegy a foggal érintkezik.’
Nyelvészeti szakszó a latin dens, dentis (‘fog’) nyomán.
dentin – ‘a fog belsejét alkotó csontszerű anyag’.
Orvosi szakszó a latin dens, dentis (‘fog’) nyomán, a vegyi
származékot jelölő -in képzővel (‘mint anilin, kinin’).
denunciál – ‘besúg, beárul, feljelent’. – denunciáns: ‘besúgó’.
Latin szó (denuntiare) a de- (‘el’) és nuntiare (‘hírül visz, jelent’)
elemekből.
depilál – ‘szőrtelenít’. – depiláció: ‘szőrtelenítés’.
Kozmetikai szakszó a latin de- (‘el’) és pilus (‘hajszál, szőrszál’)
elemekből.
depó – ‘lerakat, raktár’; ‘letét’.
A francia depôt származéka német közvetítés útján. Ez a latin
deponere, depositum (‘letesz’) utóbbi alakjából fejlődött (deposite
 deposte  depost  depôt). Lásd még deponál.
deponál – ‘letétbe helyez’.
Hivatalos nyelvi szó a latin deponere (‘letesz’) igéből: de- (‘el, le’)
és ponere (‘tesz’). Lásd még depó.
deportál – ‘száműz; kényszerlakhelyre telepít; haláltáborba hurcol’.
Nemzetközi szó a latin deportare (‘elszállít; száműz’) nyomán: de-
(‘el’) és portare (‘visz, szállít’). Lásd még portó.
depresszió – lásd deprimál
deprimál – ‘lehangol, elcsüggeszt’. – depresszió: ‘kóros levertség,
nyomott kedélyállapot’; ‘gazdasági pangás’; ‘‹a földtanban›
mélyföld, a tengerszintnél mélyebben fekvő szárazföldi terület’.
Nemzetközi szaktudományos szavak a latin deprimere, depressum
(‘lenyom, lefojt’) igéből: de- (‘le, el’) és premere (‘nyom’). Lásd még
eszpresszó, expressz, expresszionizmus, impresszió, kompresszor,
presszió, represszió.
deputál – ‘követségbe küld, képviselettel bíz meg’; ‘felbecsül,
méreget, gusztál’: … a piacon vették készen a ruhát, négyen is
deputálták, elalkudtak rajta … (Tömörkény). – deputáció:
‘kiküldetés; küldöttség’. – deputátus: ‘küldött, követ, képviselő’.
Nemzetközi szócsalád a latin deputare (‘lenyes; valamire becsül’)
nyomán, melynek töve a putare (‘vél, becsül’) ige. A képviselettel
és kiküldetéssel kapcsolatos és ma a legáltalánosabb jelentéskör a
franciában alakult ki. A népnyelvben élő ‘méreget’ értelem áll a
legközelebb az eredeti latin szóéhoz. Lásd még kompjúter.
dér – ‘megfagyott harmat’. Származékai: deres, deresedik (‘őszül’).
Ismeretlen eredetű, bár alighanem igen régi szavunk. Korai
jelentése egyrészt ‘fagy’ lehetett, másrészt ‘derült idő’ azon
összefüggés alapján, hogy derült éjszakán a legerősebb a lehűlés
és a harmatképződés; így magyarázhatók a ~ származékaiként az
eléggé eltérő jelentésű dermed és derül igék. Lásd még deres.
deranzsál – ‘zavar, megzavar’.
A francia déranger (‘elmozdít, zavar, eltérít’) szóból, amely a latin
eredetű dé- (‘el’) előtag és a germán eredetű rang (‘sor, rend’)
elemek együttese. Régies szó.
derbi – ‘a legmagasabb díjért kiírt lóverseny’: epsomi, alagi derbi;
‘‹más sportban› rangadó mérkőzés’.
Edward Stanley, Derby 12. earlje kezdeményezte az ilyesfajta
lóversenyeket. A magyar szó az angol írásképet követi (angol
ejtése [darbi]).
derce – ‘szemcsés gabonaőrlemény; korpás liszt’.
A déli szláv nyelvekben lelhető trice (‘korpa’) származéka; a t az r
hatására zöngésült, a szóeleji mássalhangzó-torlódás pedig az r
áthelyeződésével oldódott fel.
dereglye – ‘szállításra használt lapos fenekű, széles vízi jármű;
komp’.
Tisztázatlan eredetű szó; bizonyosan összefügg a horvát dereglija
(‘csónakféle’) főnévvel, de minthogy annak származása ismeretlen,
lehet, hogy nem forrása, hanem átvétele a magyar ~-nek.
derék – ‘emberi vagy állati test törzse, a törzs középtája’; ‘fatörzs’;
‘középrész’: derékhad, a hegy dereka, élete derekán, a nyár
derekán; derékba törik; ‹melléknévként› ‘helyes, becsületes,
jóravaló, elismerésre méltó’; ‘szép szál, jó növésű’: magas, derék
ember. Származékai: derekas, derekasan.
Valószínűleg szláv eredetű: szlovák driek (‘derék, fatörzs’), driečny
(‘délceg’), horvát drik (‘kocsiderék’), drečan (‘erős,’). A közvetlen
forrás a szlovák lehetett. E származtatásnak két gyengéje van. Az
egyik, hogy a ~ megfelelőit csak a magyarral érintkező szláv
nyelvekben lehet kimutatni, amire alig van példa más, bizonnyal
szláv eredetű szavaink esetében; a másik, hogy az egyébként
szabályos dr(i)ek  derek  derék hangfejlődés nem magyarázza
meg, miért viselkedik a ~ mély hangrendű szóként: derekam,
derekat stb., s nem pld. a kerék módjára. Lásd még derékszög.
derékszög – ‘kilencven fokos szög’.
Matematikai szakszó, Dugonics András alkotta a latin angulus
rectus magyarításaként. A latin kifejezés, akárcsak a belőle való
német rechter Winkel vagy angol right angle tkp. ‘egyenes szög’,
ám ezeknek a mellékneveknek egyszersmind ‘helyes, igaz’ értelme
is van, s bizonyára ezért döntött nyelvújítónk az ilyen jelentésben is
használatos derék mellett.
derelye – ‘tasakszerű főtt tészta túróval vagy lekvárral töltve’.
Bizonytalan származású szó, talán a dereglye alakváltozata. Ezt
a achát
támogatja, hogy a ly–gly hangváltakozásra akadnak nyelvjárási
példák, pl. furulya–furuglya, saroglya–sarolya, másrészt hogy e
tésztaféle egyik népnyelvi neve, a sifli a német Schiffel (‘hajócska’)
származéka.
dereng – lásd derül
deres – ‘pad, amelyre régen a botozásra ítéltet kötözték’.
Tréfás elnevezés a szónak ‘szürkés szőrű ló’ jelentéséből (lásd dér).
A hasonló alkotmányok viselhetik állat nevét, pl. fűrészbak.
derít – lásd derül
derivál – ‘származtat, levezet’. – deriváció: ‘levezetés; eltérés
‹röppályától›’. – derivátum: ‘származék, ‹nyelvtanban› képzett szó’.
Tudományos szakszó a latin derivare (‘elterel, elvezet’) nyomán,
amely a de- (‘el’) és a rivus (‘patak’) elemekből áll, s az (öntözésre
is használt) vízfolyás más irányba terelését jelentette. Lásd még
rivális.
dermatológia – ‘bőrgyógyászat’.
Orvosi szakszó a görög derma, dermatosz (‘bőr’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből.
dermed – ‘hidegtől megszilárdul’; ‘‹rémülettől› megmered,
mozdulásra képtelenné válik’: kővé dermed, sóbálvánnyá dermed.
Származékai: dermszt, dermesztő.
Valószínűleg a dér származékai annak ‘fagy’ értelme nyomán. A
képzésmód szokatlan, de nem példátlan: élemedett, förmed, ámbár
ezekben az esetekben igei alaphoz járul a képzőegyüttes.
derogál – ‘‹valami› nincs ínyére ‹neki›; méltóságán alulinak tekinti’:
…az úgyis olyan úr, akinek a sietés derogálhat (Mikszáth). –
derogáció: ‘törvény vagy jogszabály részleges visszavonása,
enyhítése’.
A ~ nemzetközi jogi szakszó a latin derogare (‘elvesz, kisebbít’;
‘‹törvényt› módosít, visszavon)’ alapján. A legtöbb nyelvben ez a
jelentés él, s régebben így volt a magyarban is. A magyar
köznyelvben általános, bár kissé avuló jelentés így alakulhatott ki:
(a dolog) derogálja őt (kisebbíti, respektusát csökkenti)  derogál
neki. Ez az értelmi árnyalat egyébként megvan pl. az ige angol
derogatory (‘elítélő, sértő’) származékában. A derogáció újabb
sajtónyelvi karrierje azokkal a kérelmekkel kapcsolatos,
amelyekben a csatlakozni készülő országok az Európai Unió
valamely szigorú rendelkezése alóli felmentésért vagy halasztásért
folyamodnak. Lásd még arrogáns.
derül – ‘‹ég› világosodik, felhőtlenné lesz’, ‘‹kedély› vidul’,
‘‹folyadék› tisztul’; ‘kitudódik, nyilvánvalóvá lesz’: kiderül.
Származékai: derít, derű, dereng.
A ~ és derít valószínűleg a dér főnévből való képzések az alapszó
ritkább ‘felhőtlen ég’ értelméből (erről lásd ott). Innen
magyarázható a világossággal és a tisztasággal kapcsolódó
jelentéskör. A derű és a dereng nyelvújítási alkotás; az előbbi
elvonás a ~ből, az utóbbi az akkoriban kedvelt -ng gyakorító képzőt
tartalmazza (mint pl. busong, hajlong, tátong). Lásd még dermed.
dervis – ‘mohamedán kolduló szerzetes’.
Nemzetközi szó az oszmán-török derviş nyomán, amely a perzsa
dárvís (‘koldus’) változata.
desiffríroz – ‘megfejt, kihüvelyez ‹titkosított írást›’.
A francia déchiffrer németes dechiffrieren formájából. A siffríroz
ellentéte az ilyen szerepű dé- előtaggal.
design – [dizájn] ‘ipari forma, formatervezés, ipari termék tetszetős
kivitele’.
Újkeletű angol kölcsönszó; a francia désigner (‘megjelöl’) szón át a
latin designare (‘kijelöl, ábrázol, elrendez’) igére megy vissza: de-
(‘el, ki’) és signum (‘jel’). Lásd még szignál.
desperádó – ‘mindenre elszánt kalandor, zsoldos’.
Spanyol szó (desperado), a.m. ‘reményvesztett’, eredetére nézve
lásd desperál.
desperál – ‘kétségbeesik, reményét veszti’.
Latin szó (desperare) az ellentétet kifejező de- előtagból és a
sperare (‘remél’) igéből. Lásd még desperádó.
despota – ‘kényúr, zsarnok’. – despotizmus: ‘önkényuralom’. –
despotikus: ‘kényúri, zsarnoki’.
Nemzetközi szócsalád a görög deszpotész (‘a ház ura; uralkodó,
korlátlan úr’) nyomán. A bizánci birodalomban magas udvari
méltóságot jelölt; a középkorban Szerbia fejedelmeinek címe volt
deszpot alakban.
destruál – ‘rombol, bomlaszt, zülleszt’. – destrukció ‘rombolás,
bomlasztás’. – destruktív: ‘romboló, züllesztő, bomlasztó’.
Nemzetközi szócsalád a latin destruere, destructum (‘rombol’)
alapján: de- (‘el, le’) és struere (‘épít’). Lásd még instruál,
konstruál, struktúra.
deszant – ‘légi úton bevetett katonai egység’: légideszant.
Francia szó (descente) kiejtés szerinti átvétele. Végső forrása a
latin descendere (‘lejön, leereszkedik’) ige: de- (‘le’) és scandere
(‘hág, lép’). Lásd még aszcendens, deszcendens, skandál.
deszcendens – ‘a csillag pályájának a lenyugváskor elért pontja’;
‘‹melléknévként› a múlttól a jelen felé tartó’.
Tudományos szakszó, a latin descendere (‘lejön, leereszkedik’) ige
folyamatos melléknévi igeneve: de- (‘le’) és scandere (‘hág, lép’).
Lásd még deszant, aszcendens.
- 64 - oldal
deszka – ‘fatörzsből fűrészelt vékony, hosszú fa lap’. Származékai:
deszkáz, deszkázat.
Szláv eredetű: horvát, szlovén deska, szlovák doska (‘tábla,
deszka’). Az ószláv daszka előzménye egy ősi germán disc (‘kerek
falap, amelyről esznek; tál, kis kerek asztal’), amelyből egyfelől az
angol dish (‘tál’), másfelől a német Tisch (‘asztal’) származik.
Mindezek végső forrása a görög diszkosz.
desszert – ‘édesség, csemege ‹mint az étkezés utolsó fogása›’.
Német jövevényszavunk (Dessert) a francia dessert (vagy desserte)
nyomán; ez a desservir (‘asztalterítéket leszed’) ige származéka, s
így vette fel az ‘asztalbontáskor felszolgált sajt, gyümölcs, édesség’
jelentést. A francia ige a des- ellentétjelző előtagból és a servir
(‘terít, felszolgál’) elemekből áll; utóbbi a latin servire (‘szolgál’) ige
származéka a servus (‘szolga, rabszolga’) alapján. Lásd még
szervíroz.
detektív – ‘nyomozó’.
Nemzetközi szó az angol detective policeman (‘nyomozó rendőr’)
kifejezés nyomán, melynek első tagja már az angolban főnévként
önállósult a 19. század derekán. Ez a detect (‘felfed, leleplez’) ige
származéka a latinból eredő -ive képzővel. A szótő forrása a latin
detegere, detectum (‘felfed’) ige a de- (‘el, le’) és tegere (‘fed’)
elemekből. Lásd még detektor.
detektor – ‘valamely fizikai jelenség érzékelésére és jelzésére való
műszer’: sugárzásdetektor; ‘‹a rádiózás hőskorában›
rádióhullámokat egyenirányító egyszerű berendezés’:
kristálydetektor, detektoros rádió.
Nemzetközi műszaki szakszó az angol detector valve (‘érzékelő
szelep’) kifejezés első tagjából; ez voltaképp latin szó a detegere,
detectum (‘felfed’) igéből, melynek elemei de- (‘el, le’) és tegere
(‘fed’). Lásd még detektív.
detergens – ‘szintetikus tisztítószer, mosópor’.
Latin kereskedelmi szakszó, a detergere (‘letöröl, tisztít’)
folyamatos melléknévi igeneve: de- (‘el, le’) és tergere (‘töröl,
tisztít’).
determinál – ‘meghatároz, kijelöl’: tetteit ez a hibás döntés
determinálta. – determináns: ‘döntő, meghatározó’;
‘‹matematikában› mátrix elemeiből képzett szorzatösszeg’. –
determinizmus: ‘felfogás, mely szerint a világ történéseit isteni
vagy más törvények irányítják a véletlen kizárásával, illetve hogy
tetteinket nem szabad akaratunk, hanem külső körülményeink és
belső késztetéseink határozzák meg’.
Tudományos szakszó-család a latin determinare ige nyomán: de-
(‘el’) és terminus (‘határkő’). Lásd még terminus.
detonáció – ‘robbanás’. – detonátor: ‘robbanó berendezést
működésbe hozó szerkezeti elem’.
Nemzetközi haditechnikai szó a francia détonation nyomán, amely
a latin detonare, detonatum (‘mennydörög’) igéből ered.
detoxikál – ‘‹szervezetet› méregtelenít’; ‘súlyos részegségből orvosi
beavatkozással kijózanít’.
Orvosi szakszó a latin de- (‘el, ki’) és toxicum (‘méreg’) elemekből;
az utóbbi a görög toxikosz (‘nyíllal kapcsolatos’) szóból ered, amely
a toxikon pharmakon (‘nyílra való ír’) szókapcsolatban a ‘nyílméreg,
méreg’ jelentést is felvette. Lásd még toxikus.
detronizál – ‘trónjától megfoszt’.
Nemzetközi szó a késői latin dethronisare ige nyomán, amely a de-
(‘le, el’) előtagból, a görög eredetű thronus (‘trón’) főnévből és a
végső soron ugyancsak a görögből való -isare képzőből áll. Lásd
még trón.
dettó – ‘ugyanaz, ugyanolyan; hasonlóképpen’: Nőm, gyermekem
csókolnak benneteket… én magam dettó (Arany).
Olasz szó (detto), a dire (‘mond’) ige befejezett melléknévi igeneve,
tehát: ‘(a) mondott, a fent nevezett’. Az üzleti levelezésben,
árulisták, leltári tételek visszatérő megjelölései helyett volt
használatos, és innen került a bizalmas nyelvbe.
deutérium – ‘a hidrogén izotópja, amely a nehézvízben található’.
Tudományos szakszó a görög deuterosz (‘második’) nyomán, ez az
izotóp ugyanis kettes atomsúlyú.
dévaj – ‘pajkos, pajzán, incselkedő’; ‘‹régebben› duhaj’.
Ismeretlen eredetű szó. Jelentése az idők során jócskán szelídült; a
18. század végéig hitványnak, hazugnak, feslettnek értették.
devalvál – ‘‹pénzt› leértékel’. – devalváció: ‘pénznem árfolyamának
leértékelése’.
Latinosnak ható szóalakok, de valójában a német devalvieren és
Devalvation nyomán alakultak ki a hazai latinságban. A német
szavak a francia évaluer (‘értékel’) mintájára, annak ellentéteként
öltöttek alakot, mintha francia kölcsönzések lennének; valójában a
dévaluer és dévaluation csak a huszadik századtól mutatható ki a
franciában, vagyis a németből „tért vissza”. Mindezek hátterében a
latin valere, valui (‘ér ‹valamit›’) ige áll. Lásd még valőr, valuta.
deviáció – ‘elhajlás, eltérés ‹mágnestűé a földrajzi északtól, hajóé a
kitűzött iránytól stb.›’.
Tudományos szakszó a deviare (‘letér az útról, eltévelyedik’) ige
nyomán: de- (‘el’) és via (‘út’). Lásd még deviáns.
deviáns – ‘a társadalom normáit tagadó, semmibe vevő’: deviáns
fiatalok. – deviancia: ‘deviáns magatartás’.
a achát
Társadalomtudományi szakszó a deviare (‘letér az útról,
eltévelyedik’) folyamatos melléknévi igenévi devians, deviantis
alakja nyomán: de- (‘el’) és via (‘út’).
deviza – ‘idegen pénznemre szóló utalvány’.
Francia eredetű szó (devise), amely talán német közvetítéssel
került hozzánk, és latinos végződést kapott. A francia szó a deviser
(‘feloszt’) ige származékaként eredetileg címertani műszó volt, a
címer egy részletét, osztását, sávját, majd ennek folytán az ahhoz
tartozó jeligét, jelmondatot jelentette. Mai pénzügyi értelme is a
franciában alakult ki s onnan terjedt el, de a jelentésváltozás
háttere tisztázatlan. Lásd még diviz, divízió.
dextrin – ‘keményítőből készített ragasztó’. – dextróz: ‘szőlőcukor’.
Vegytani szakszavak a latin dexter (‘jobb’) szóból annak alapján,
hogy a ~ és a szőlőcukor vizes oldata a poláros fényt jobbra
forgatja.
dezavuál – ‘‹a nyilvánosság előtt› meghazudtol, lejárat’.
Francia szó (désavouer) latinosított szóvéggel; dés- eleme
ellentétet fejez ki az avouer (‘elismer’) igével. Ez utóbbi a latin
advocare (‘összehív’) származéka.
dezentor – ‘katonaszökevény’; ‘‹tréfásan› komisz kölyök’.
A dezertőr (dezertál) régi nyelvjárási változata, amely
elhasonulással és a szóvég latinosodásával jött létre.
dezertál – ‘katonai alakulatától elszökik’; ‘valamely ügyet, pártot
gyávaságból vagy érdekből cserbenhagy’. – dezertőr:
‘katonaszökevény’.
Nemzetközi szócsalád a francia déserter (‘cserbenhagy’) ill.
déserteur (‘szökevény’) nyomán, amelyek a latin deserere,
desertum (‘elhagy’) származékai; az utóbbi a de- (el) és serere
(‘fűz, illeszt’) elemekből áll. A magyar ~ ige latinos végződést
kapott; a dezertőr a francia kiejtés szerinti átírást mutatja. Lásd
még dezentor.
dezilluzionizmus – ‘általános kiábrándultság mint életérzés ‹a 19.
század derekának és második felének irodalmában›’.
A francia désillusion (‘kiábrándulás’) származéka a művészeti
irányzatok nevében használatos görög eredetű -izmus képzővel (pl.
realizmus). A tőszó a francia dés- (‘el, ki’) előtag és az illusion
kapcsolata; ennek eredetére nézve lásd illúzió.
dezinficiál – ‘fertőtlenít’.
Latinos formájú orvosi szakszó. Inficiál eleme valóban latin:
inficiare: ‘megfertőz’ (az in, azaz ‘bele’ és facere, azaz ‘csinál’
elemekből), ám ellentétet kifejező előtagja a franciában keletkezett
désinfection (‘fertőtlenítés’) szóból ered. Lásd még infekció.
dezodorál – ‘szagtalanít’. – dezodoráns, dezodor: ‘a kellemetlen
testszagokat elfedő készítmény’.
Francia eredetű kozmetikai szakszó (désodorer, désodorant) az
ellentétet jelző dés- előtagból és az odorer (‘szaglik, illatozik’)
igéből; utóbbi forrása a latin odor (‘szag, illat’).
dézsa – ‘kétfülű, dongákból készült nagyobb faedény’.
Szláv eredetű: horvát diža, szlovén, szlovák deža (‘bödön, sajtár,
teknő’). A közvetlen átadó a szlovén vagy a szlovák lehetett.
dézsma – ‘az évi termés tizede mint (egyházi) adó’. Származéka:
dézsmál.
Nemzetközi szó a latin decima (‘tized’) alapján, a decem (‘tíz’)
számnévből. A magyarba a 19. század elejéig járatos dézma
valószínűleg, a ~ biztosan északolasz nyelvjárásokból (diezma,
diezsma) került. Ma történelmi szakszó, csak a (meg)dézsmál
(‘titokban lopkod belőle’) ige eleven. Lásd még decimális, dékén,
dénár.
diabétesz – ‘cukorbetegség’; ‘állandó szomjúsággal és kóros
mennyiségű vizeléssel járó betegség, diabetes insipidus’. –
diabetikus: ‘cukorbetegséggel kapcsolatos; cukorbetegnek való’:
diabetikus csokoládé.
Görög orvosi szakszó, mely eredetileg a kóros vizeléssel
kapcsolatos, a diabétész ugyanis körzőt jelent, s a szétnyitott szárú
körző alakjával a széttárt lábbal vizelő embert jelzi. Más (kevéssé
valószínű) magyarázat szerint a ~ a diabainó (‘átmegy’) ige
származékaként arra utal, hogy a megivott rengeteg víz átmegy a
szervezeten.
diabolikus – ‘ördögi, sátáni’.
Nemzetközi szó a latin diabolus (‘ördög’) nyomán; ez a görög
diabolosz megfelelője, amely eredetileg rosszindulatú, vádaskodó,
rágalmazó embert jelentett; a Biblia görög szövegében, a Sátán
(tkp. ‘ellenség, vádló’) fordításaként vette fel az ‘ördög, gonosz
lélek’ jelentést. E görög szó forrása a diaballó (‘vádol, rágalmaz,
egyenetlenséget kelt’) ige a dia- (‘át, keresztbe’) és balló (‘dob’)
elemekből. Lásd még diaboló, sátán.
diaboló – ‘két végén nyeles zsinórból és rajta ide-oda gördíthető, fel-
feldobható gurigából álló játékszer’.
A német Diabolo átvétele; ez az olasz diavolo (‘ördög’) szóból
keletkezett, talán márkanév módjára. A szó eredetére nézve lásd
diabolikus.
diadal – ‘győzelem, siker’. Származékai: diadalmi, diadalmas,
diadalmaskodik.
Ismeretlen eredetű szócsalád; di- töve sejthető a dísz, divat és
talán a díj szavakban. A feltételezett s bizonnyal régi igető
- 65 - oldal
jelentése ‘jól van, erős, sikeres’ lehetett; ennek -dalom képzős
alakja a 14. század óta kimutatható diadalom, amelynek m-je a ~
származékaiban is jelen van. A ~ nyelvújítás kori elvonás,
bizonyára a viadal mintájára.
diadém – ‘ékköves arany pánt mint (uralkodói) fejdísz’.
Nemzetközi szó, amely a németből (Diadem) került nyelvünkbe.
Végső forrása a görög diadéma (‘hajpánt, uralkodói fejdísz’), tkp.
‘körülkötött’ a dia (‘át’) és deó (‘köt’) elemekből.
diafilm – lásd diapozitív
diafragma – ‘rekeszizom’; ‘‹fényképezőgépen› fényrekesz’;
‘‹vegytanban› féligáteresztő hártya folyadékok, gázok szűrésére’.
Görög tudományos szakszó, tkp. ‘válaszfal’, a dia- (‘át’) és
phrasszó, tkp. phrag-szó ‘elkerít’ elemekből.
diagnózis – ‘kórmeghatározás, kórisme’. – diagnosztizál:
‘‹betegséget› meghatároz, megállapít’. – diagnoszta:
‘kórmegállapító orvos’: kiváló diagnoszta. – diagnosztika: ‘a
kórisme készítésének tudománya’.
Görög orvosi szakszó (diagnószisz), tkp. ‘megkülönböztetés,
megállapítás’ a dia- (‘át’) és gnószisz (‘ismeret’) elemekből; utóbbi
a gignószkó (‘felismer, véleményt alkot’) ige származéka. Lásd még
gnósztikus.
diagonális – ‘átlós, rézsútos’.
Tudományos szakszó a latin diagonalis nyomán; ez a görög
diagóniosz megfelelője a dia- (‘át, szemben’) és gónia (‘hajlat,
szög’) elemekből; az utóbbi a gonü (‘térd’) származéka.
diagram – ‘változásokat szemléltető ábra’.
Görög eredetű nemzetközi szó (diagramma) a dia- (‘át’) és gramma
(‘írás’) elemekből; utóbbi a graphó (‘ír’) ige származéka. Lásd még
grafika, grammatika.
diák – vagy deák: ‘tanuló, hallgató’; ‘‹régebben› tanult, írástudó
ember; írnok’; ‘‹melléknévként, csak deák alakban› latin’: deák
nyelv; deákos (a latin időmértékes ritmust alkalmazó) verselés.
Déli szláv vendégszó: bolgár, szerb dijak (‘diakonus; írnok’). Forrása
a görög diakonosz, bizánci görög diakosz (‘szerpap, diakonus’). A
középkorban az írástudást leginkább egyházi iskolákban,
papnevelőkben lehetett megtanulni; a diakonusok, vagyis a
tanulmányaikat már bevégzett, de még fel nem szentelt papok
többsége a királyi udvarban, nemes uraknál, városi hatóságoknál
vállalt írnoki állást (íródeák). Az írásbeliség nyelve a latin volt, ezért
lett ez ‘az írnokok nyelve’, a deák nyelv. A szó mai értelme is elég
régi, a 16. század óta kimutatható, vagyis amióta nyilvános iskolák,
kollégiumok vannak; az itt tanultak ugyancsak a latinos
műveltséget sajátították el.
diakonus – ‘szerpap, a katolikus és ortodox egyházban a
felszentelést megelőző papi fokozat’. – diakonissza: ‘szociális és
egyházi szolgálatra alakult protestáns közösségben élő nő’.
Latin egyházi szó (diaconus), a görög diakonosz (‘szolga,
felszolgáló’) nyomán. A diakonissza a szó görög női formája; az
ókeresztény kor óta kihalt szót a 19. században elevenítették fel az
akkoriban alakult protestáns női közösségek számára. Lásd még
diák.
diakritikus – ‘megkülönböztető’: diakritikus jelek (‘betűk alá, fölé írt
mellékjelek’).
Tudományos szakszó a görög diakritikosz (‘különbséget tevő’)
melléknévből, a diakrinó (‘megkülönböztet’) ige alapján; dia- (‘át,
szét’) és krinó (‘választ’). Lásd még kritika, krízis.
diakron – ‘a nyelvet történeti fejlődésében tekintő ‹szemlélet,
vizsgálat›. – diakrónia: ‘időrend’; ‘a nyelvi tények történeti
szemlélete’.
Tudományos szakszók a görög dia- (‘át, végig’) és khronosz (‘idő’)
elemekből. Lásd még krónika, krónikus.
dialektika – ‘vitakészség’; ‘a fejlődést az ellentétek küzdelmében és
meghaladásukban látó bölcseleti felfogás’. – dialektikus: ‘a
dialektikával kapcsolatos, annak módszereit alkalmazó’: dialektikus
materializmus.
Görög eredetű szócsalád; a ~ a dialektiké tekhné (‘vitatkozási
művészet’) kifejezés önállósult első tagja. Alapja a dialegomai
(‘megbeszél, megvitat’) ige a dia- (‘át’) és legomai (‘beszél’)
elemekből. Lásd még dialektus, dialógus.
dialektus – ‘nyelvjárás, tájszólás’.
Latin nyelvtudományi szakszó (dialectus) a görög dialektosz
(‘beszélgetés, beszédmód, nyelvhasználat’) nyomán; ez a
dialegomai (‘beszélget’) igéből ered, amelynek elemei dia- (‘át’) és
legomai (‘beszél’). Lásd még dialektika, dialógus.
dialízis – ‘oldott anyagok szétválasztása diffúziós úton’; ‘beteg vese
funkcióinak ellátása gyógyászati berendezéssel’.
Görög tudományos szakszó (dialüszisz) a dialüó (‘szétválaszt’)
igéből; ennek elemei a dia- (‘át, szét’) és a lüó (‘elold’) ige. Lásd
még analízis, paralízis.
dialógus – ‘párbeszéd ‹drámai vagy prózai műben›’; ‘párbeszédes
formában írt értekezés’: Platón dialógusai.
Latin irodalomtudományi szakszó (dialogus) a görög dialogosz
nyomán; ez a dialegomai (‘beszélget’) igéből ered, amelynek
elemei dia- (‘át’) és legomai (‘beszél’). Lásd még dialektika,
dialektus.
a achát
diametrális – ‘átellenes’; ‘éles, szöges ‹ellentét›’.
Latin szó, a diametrus (‘átmérő’) jelzői származéka. Alapja a görög
diametrosz a dia- (‘át’) és metreó (‘mér’) elemekből.
diapazon – ‘kamarahang, normál á hang’; hangterjedelem, oktáv.
Görög zenei szakszó a dia paszón khordón (‘végig az összes
hangon’) kifejezés első két eleméből.
diapozitív – ‘átlátszó filmre készült, vetítésre való pozitívkép’,
népszerű nevén dia. A diafilm ~-képekből álló filmszalag,
állóképenként vetített mesefilm, ismeretterjesztő film.
Fényképészeti szakszó a görög dia- (‘át’) és a pozitív elemekből.
Lásd még diaszkóp.
diaré – ‘hasmenés’.
Köznyelvi szó, a francia diarrhée kiejtés szerinti átvétele. Az orvosi
szaknyelvben a szó latin-görög eredetije, a diarrhoea szerepel,
görög elemei a dia- (‘át’) és a rhoé (‘folyás’) a rheó (‘folyik’) igéből.
Lásd még hemorrea, logorrea, reuma.
diárium – ‘napló’.
Latin szó (diarium), a dies (‘nap’) képzett származéka. Elavult szó.
Lásd még diéta1.
diaszkóp – ‘átlátszó képek szemlélésére való eszköz’.
Műszaki szó a diapozitívra utaló görög dia- és a szkopeó (‘néz’)
elemekből.
diaszpóra – ‘szórvány, szórványközösség’, pl.: zsidó, örmény, kurd
stb. diaszpóra.
Nemzetközi szó a görög diaszpora (‘szétszóródás’) nyomán; alapja
a diaszpeiró (‘szétszór’) ige a dia- (‘át, szét’) és szpeiró (‘vet, hint’)
elemekből. Lásd még sperma, spóra, sporadikus.
diasztolé – ‘a szívritmus elernyedési fázisa’.
Görög orvosi szakszó, tkp. ‘tágulás’ a diasztelló (‘kitágít’) ige
nyomán; ennek elemei a dia- (‘át’) és sztelló (‘bevon ‹vitorlát›’).
diatermia – ‘beteg testrészre alkalmazott rövidhullámú hőkezelés’.
Görög orvosi szakszó a dia- (‘át’) és therma (‘meleg, forróság’)
elemekből. Lásd még termosz.
diatónia – ‘a dúr és moll hangnemeket magába foglaló hétfokú zenei
rendszer’. – diatonikus: ‘hétfokú ‹hangrendszer›, amelyben a
hangok egymástól tiszta kvint távolságban is ábrázolhatók’.
Görög zenei szakszó a dia- (‘át’) és tonosz (‘feszülés; húr; zenei
hang’) elemekből. Lásd még tónus.
dibdáb – ‘hitvány, haszontalan’: Könnyű dibdáb játék maga,
esküvése (Arany).
Ikerszó, de elemeit nem tudjuk azonosítani; első tagja talán egy
nyelvjárási díbol (‘tör, rongál’) igével kapcsolatos. Nyelvjárási és
irodalmi szó.
dicső – ‘hírnévvel övezett’. Származékai: dicsőség, dicsőséges,
dicsőít, dicsőül; dicsér, dicsérget, dicséret, dicséretes; dicsekedik,
dicsekvés; dics, dicstelen.
A sok származék tanúsága szerint igen régi szavunk, de eredetét
teljes homály fedi. Feltehető dics- töve ige vagy igenévszó lehetett,
a dicső ennek folyamatos melléknévi igeneve, a dicsér gyakorító
képzős forma, a dicsekedik pedig visszaható képzős (mint
mosakodik, vetekedik). A dics ‘dicséret, dicsőség’ s utóbb ‘dicsfény’
értelmével nyelvújítási elvonás, mára elavult.
didaktika – ‘oktatástudomány’. – didaktikus: ‘az oktatás elméletének
tudósa’; ‘‹melléknévként› oktató (szándékú, jellegű)’.
Nemzetközi szócsalád a latin didactica, didacticus nyomán. Ezek
alapja a görög didaktiké tekhné (‘oktatástudomány’) kifejezés első
tagja, amely a didaszkó (‘tanít’) ige származéka.
didereg – ‘a hidegtől reszket’. Alakváltozatok: dedeg, dedereg,
dödereg, debereg, döbörög.
Hangutánzó, hangfestő szó, a fázó ember fogainak összeverődését
imitálja.
didi – ‘női mell’.
Gyermeknyelvi szó, egyben hangfestő is, a szopást kísérő
hangjelenségeket érzékelteti.
diéta1 – ‘rendi országgyűlés 1848 előtt’: Diétai Magyar Múzsa
(Csokonai egyszemélyes folyóirata az 1796-os pozsonyi
országgyűlés idején).
A latin szó (dieta) első jelentése, lévén a dies (‘nap’) származéka,
‘napidíj’ volt. ‘Országgyűlés’ jelentése a németben alakult ki, ahol
ezt a fogalmat a Landtag (tkp. ‘országnap’) képviseli, és a gyűlés
maga Tagung. A ~ egyébként a képviselők napidíját is jelentette.
Történelmi szakszó.
diéta2 – ‘megszabott étrend’. – diétázik: ‘egészségi, szépészeti vagy
más okokból bizonyos ételfajták fogyasztását kerüli’. – dietétika: ‘az
egészséges étrenddel foglalkozó tudományág’.
Nemzetközi szó a latin diaeta (‘orvostól elrendelt életmód’)
nyomán; ez a görög diaita (‘lakószoba, háztartás, életmód’)
származéka.
diffamál – ‘rossz hírbe kever’.
Latin szó (diffamare), mely eredetileg ‘híresztel’ értelmű volt; a
megfosztottságot (is) kifejező dis- előtagból és a fama (‘hír, hírnév’)
főnévből áll, és ezért vette fel utóbb a ‘(jó)hírétől megfoszt’
jelentést. Lásd még fáma.
differencia – ‘különbség; nézeteltérés’. – differenciál: ‘különbséget
tesz’; ‘‹főnévként› hajtott autótengely kiegyenlítőműve’; ‘felsőfokú
- 66 - oldal
matematikai számításmód’: differenciálhányados.
Nemzetközi és tudományos, műszaki szakszavak a latin differentia
nyomán, amely a differre (‘különbözik’) melléknévi igenévi
differens, differentis alakjából ered: dis (‘szét’) és ferre (‘hord,
visz’).
diffundál – ‘molekuláris mozgás révén légnemű vagy folyékony
közegével elvegyül’. – diffúzió: ‘szétterjedés molekuláris mozgás
révén’. – diffúz: ‘szórt ‹fény›’; ‘elmosódott’; ‘szétszórt ‹figyelem›’.
Latin tudományos szakszavak a latin diffundere, diffusum ige
nyomán, a dis (‘szét’) és fundere (‘önt, szór’) elemekből. Lásd még
fúzió.
difi – ‘baj, gond, probléma’: mi a difi, pajtikám?
Bizalmas nyelvi szó, a differencia (‘különbség’) játékosan kurtított
alakja.
diftéria – ‘torokgyík’, pontosabb orvosi neve difteritisz.
Orvosi szakszó a görög diphthera (‘pergamen, hártya’) alapszóból a
gyulladást jelző -itisz végződéssel (mint pl. appendicitisz), a ~
ugyanis a torok nyálkahártyáját támadja meg. Lásd még defterdár.
diftongus – ‘kettőshangzó, egy szótagot alkotó két magánhangzó’,
pl. az autó első szótagja.
Görög nyelvtudományi szakszó a di(sz) (‘kétszeres’) és phthongosz
(‘zenei hang’) elemekből.
digitális – ‘(kettes számrendszerbeli) egész számokkal dolgozó’:
digitális óra.
Latin informatikai szakszó a digitus (‘ujj; számjegy’) főnévből.
Ellentéte az analóg.
digó – ‘olasz ‹csúfnéven›’.
A velencei olasz digo (‘mondom’) amolyan visszatérő fordulat ‘hé!
hallja csak!’ jelentésben; az Itáliában állomásozó magyar katonák
révén vagy a nálunk dolgozott olasz kubikosokat, fagylaltárusokat
hallva itthon (vagy mindkét módon) lett az olaszok enyhén
csúfolódó megnevezése. Hosszú ideig nyelvjárási szinten élt; az
1970-es évektől a köznyelv felkapta; azok a lányok „digóztak”, akik
a hozzánk látogató jómódú olasz turistákat ajándékért
megkörnyékezték, az ügyesebbek kitartatták vagy elvetették
magukat velük.
digresszió – ‘kitérés, elkalandozás ‹a beszéd tárgyától›’.
Latin szó a digredi, digressus (‘eltér, kitér’) nyomán; dis- (‘el, szét’)
és gradi (‘lép’).
díj – ‘szolgálat ellenértéke’: fuvardíj, vérdíj; ‘juttatott pénz’: kegydíj;
‘kitüntetésként adott pénz’: Nobel-díj. Származékai: díjaz, díjtalan,
díjnok.
Vitatott eredetű szó. Vagy a diadal, dísz, divat szavakban rejlő régi,
de ismeretlen eredetű tő származéka, vagy egy arab dija (‘vérdíj’)
oszmán-török dije változatát vettük át, esetleg magát az arab szót
izmaelita kereskedőktől. Egyik magyarázat sem kielégítő.
dikció – ‘szónoklat’; ‘költői előadásmód, stílus’; ‘színházi
szövegmondás’: erőteljes a dikciója. – dikciózik: ‘szónokol,
pohárköszöntőt mond’.
Latin szó (dictio) a dicere, dictum (‘mond’) igéből; első jelentésében
régies. Lásd még diktafon, diktál, diktátor.
dikics – ‘csizmadiakés’.
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó.
dikó – ‘szalmafonatos keskeny ágy, lóca’.
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó.
diktafon – ‘szövegrögzítő (kis) magnetofon’.
Angol márkanév (Dictaphone) a dictate (diktál) és magnetophone
(lásd magnetofon) szavak részleteiből.
diktál – ‘tollba mond’; ‘parancsol’. – diktátum: ‘rendelkezés,
parancs’; ‘egy államra rákényszerített megállapodás’.
Latin eredetű szó: dictare (‘mondogat, tollba mond; megszab,
parancsol’), ez a dicere, dictum (‘mond’) gyakorító alakja. Lásd
még dikció, diktafon, diktátor.
diktátor – ‘vészhelyzetben rendkívüli hatalommal felruházott
főtisztviselő a köztársasági Rómában’; ‘parancsuralmi rendszerben
korlátlan hatalmú államfő, pártvezető’; ‘valamely területen
megfellebbezhetetlen tekintély’: divatdiktátor. – diktatúra: ‘az ókori
Rómában a ~ tiszte, hatalma’; ‘parancsuralmi rendszer’. –
diktatórikus: ‘parancsuralmi’; ‘önkényeskedő, erőszakos’.
Nemzetközi szócsalád a latin dictator, dictatura nyomán; forrása a
dictare (‘előmond, előír, parancsba ad’) ige, a dicere, dictum
gyakorító alakja. Lásd még dikció, diktafon, diktál.
diktum-faktum – ‘a szót tett követte; amint mondta, úgy is lett’.
Latin szópár (dictum, factum): ‘kimondva, (máris) megtéve’. A
dicere, dictum (‘mond’) és facere, factum (‘tesz, csinál’) igék
befejezett melléknévi igenevének semleges alakjai.
dilatáció – ‘tágulás ‹pl. hő hatására›’.
Latin fizikai szakszó (dilatatio) a dis (‘el, szét’) és latus (‘széles’)
elemekből.
dilemma – ‘kényszerű választás két egyformán kedvező vagy
kedvezőtlen lehetőség között’.
Görög logikai szakszó (dilémma), tkp. ‘kettős tétel’, a di- (‘kettős’)
és lémma (‘feltételezés’) elemekből; utóbbi a lambanó (‘felfog’)
származéka.
díler – ‘márkakereskedő’; ‘kábítószer-kereskedő’.
a achát
Újkeletű angol jövevényszó (dealer), tkp. ‘kupec, orgazda’, a deal
(‘kioszt, elad’) ige származéka, amely ige ősi germán tőről fakad
(pl. német teilen, ‘eloszt’).
dilettáns – ‘műkedvelő ‹főként valamely művészetben›’. –
dilettantizmus: ‘hozzáértés nélküli ténykedés’.
Nemzetközi szó az olasz dilettante (‘kedvelő, ‹valamiben›
gyönyörködő’) nyomán; ez a dilettare (‘gyönyörködtet’) folyamatos
melléknévi igeneve, és a latin delectare igéből ered. A német
közvetítéssel (Dilettant) hozzánk került szó latinos végződést
kapott.
dili – ‘bolondság, bolondéria’: kész dili, diliház, diliflepni, dilibogyó
(‘idegcsillapító’), dilihopp (‘idegroham’). Származékai: dilis, dilinós,
dilinyós.
A szócsalád a cigány dilino, dilinyo (‘bolond’) származéka. Ez a
magyarban főnévnek érződött, így vette fel az -s végződést, s ebből
rövidüléssel lett a dilis, amelyből aztán a ~ főnév vonódott el.
Bizalmas és szleng rétegbe tartozó szavak.
diluviális – ‘jégkorszaki’.
Latin szó a diluvium (‘jégkorszak’, tkp. ‘vízözön’) alapján, a dis
(‘széjjel’) és luere (‘mos, áztat’) elemekből. Lásd még alluviális.
dimenzió – ‘kiterjedés’; ‘méret, nagyság’.
Nemzetközi szó a latin dimensio (‘felmérés’) alapján, amely a
dimetiri, dimensus (‘kimér, felmér’) ige származéka a dis (‘szét’) és
metiri (‘mér’) elemekből. A mérés, méret és kiterjedés fogalmai
közel állnak egymáshoz.
diminuendo – ‘fokozatosan elhalkulva ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás a diminuere (‘csökken’) ige alapján; ez az
azonos latin ige folytatója: dis- (‘el, szét’) és minor, minus (‘kisebb,
kevesebb’). Lásd még minusz.
dinamika – ‘az erőkkel foglalkozó fizikai tudományág’;
‘lendületesség’. – dinamikus: ‘erőteljes, lendületes’. – dinamizmus:
‘tetterő, lendület, mozgékonyság’.
Tudományos szakszavak a görög dünamisz (‘erő’) nyomán; ez a
dünamai (‘bír, képes ‹valamire›’) ige származéka. Lásd még
dinamit, dinamó, dinasztia.
dinamit – ‘kovasavgélben eloszlatott nitroglicerin mint
robbanóanyag’.
A görög dünamisz (‘erő’) származéka a vegyületek nevében
használatos -it képzővel (mint bauxit, ekrazit); az elnevezést a
feltaláló, Alfred Nobel svéd kémikus alkotta. Lásd még dinamika,
dinamó, dinasztia.
dinamó – ‘öngerjesztés alapján forgással áramot fejlesztő
berendezés’.
A német dynamo-elektrische Maschine (‘erő-villamos gép’)
kifejezés önállósult első tagja; az elnevezést feltalálója, Siemens
alkotta. A dynamo a görög dünamisz (‘erő’) szóból való, a dünamai
(‘bír, képes rá’) származékából. Lásd még dinamika, dinamit,
dinasztia.
dinár – lásd dénár
dinasztia – ‘uralkodócsalád’. – dinasztikus: ‘az uralkodóházzal
kapcsolatos’.
Nemzetközi szócsalád, végső forrása a görög dünasztész
(‘fejedelem, uralkodó’), illetve dünasztikosz (‘korlátlan hatalmú’);
ezek töve a dünamai (‘erős, képes rá, bírja’) ige. A ~ a latin
dynastia formából való. Lásd még dinamikus, dinamó, dinamit.
diné – ‘ünnepi ebéd vagy vacsora, díszvacsora’.
A francia dîner kiejtés szerinti átvétele. Ez a szó a késő latin
disjejunare rövidült disjunare alakjából ered disjuner  disner 
dîner alakváltozatokon át. A latin szó az ellentétet jelző dis-
előtagból és a jejunare (‘koplal, böjtöl’) igéből tevődik össze. A ~
eredeti értelme tehát: ‘megszűnik böjtölni, enni kezd’. Ugyanilyen
értelmű az angol breakfast (‘reggeli’): ‘a böjt megtörése’.
dingi – ‘a legkisebb sportvitorlás’.
Angol szó (dingy) kiejtés szerinti átírása; a bengáli nyelvből ered
(dinghi).
dinka – ‘pirosas szőlőfajta’; ‘‹szlengben› bolond, buta’.
Szerb-horvát eredetű; a dinka, dinjka talán a dinnye szláv
eredetijének becézett formája. A szó jelentése a magyar szlengben
mindenképp a dinnyével kapcsolatos.
dínomdánom – ‘mulatozás, tivornya’.
Hangutánzó eredetű indulatszó-féle, a mulatozás közben elhangzó
danolást, nótázást, illetve az énekbe illesztett rikkantásokat
imitálja.
dinoszaurusz – ‘hatalmas termetű őshüllők összefoglaló neve’.
Latin tudományos szakszó (dinosaurus), de görög elemek alapján:
deinosz (‘hatalmas, félelmetes’) és szaurosz (‘gyík’).
dinsztel – ‘fedő alatt párol’.
A hazai német dinsten igéből; irodalmi német megfelelője dünsten
a Dunst (‘pára’) alapján. Kissé avuló „konyhanyelvi” szó. Lásd még
dunszt.
dinnye – ‘a tökfélék családjába tartozó édes gyümölcs: görögdinnye,
sárgadinnye.
Szláv, mégpedig feltehetően délszláv eredetű: horvát, szlovén
dinja. A magyar szó vége hangrendi kiegyenlítődést mutat, a ny
geminálódott. Lásd még dinka.
- 67 - oldal
dió – ‘csonthéjas gyümölcs’; ‘sertéscomb gömbölyű izma’.
Ótörök jövevényszó: középtürk jagak, kirgiz zsangak, mongur
dzsiag. A magyarba az utóbbi vagy ahhoz hasonló alak került,
amelyből szabályosan gyió lett; a 14. század előtti írásos
forrásokban s egyes nyelvjárásokban ez az alak az uralkodó. A gy
később depalatalizálódott, mint a disznó esetében.
dióda – ‘kételektródos elektroncső’.
Elektrotechnikai szakszó a görög di(sz) (‘kétszeres’) és hodosz (‘út’)
elemekből.
dioptria – ‘optikai lencsék fénytörésének mértékegysége’.
Nemzetközi optikai szakszó a görög dioptreia (‘szintező műszer’)
alapján, amely a diopteuó (‘kémlelődik’) ige származéka a dia-
(‘át’) és opteuó (‘figyel’) elemekből. Lásd még optika.
dioráma – ‘áttetsző térhatású kép’; ‘múzeumi tárgyak bemutatása a
természetes környezetet utánzó háttér előtt’.
Tudományos szakszó a görög dia- (‘át’) és horama (‘látvány’)
elemekből; az utóbbi a horaó (‘lát’) származéka.
diorit – ‘szürkés, kristályos mélységi kőzet’.
Földtani szakszó a görög dioridzó (‘körülhatárol’) ige tövéből a
horosz (‘határ’) nyomán, az ásványoknál gyakori -it képzővel (mint
galenit, pirit).
diperte – ‘három betegség elleni egyesített védőoltás
kisgyermekeknek’.
Gyógyszerészeti mesterséges szó a DIftéria (lásd ott), PERtussis
(‘szamárköhögés’) és TEtanusz (lásd ott) kiemelt betűiből.
diploma – ‘oklevél’; ‘felsőfokú tanulmányok elvégzését igazoló irat’:
diplomás ember. – diplomatika: ‘oklevéltan’.
Nemzetközi szó a görög diplóma nyomán; ez tkp. ‘kettéhajtott irat,
fatábla’ a di(sz) (‘kettős’) és ploosz (‘hajlott, görnyedt’) elemekből.
Lásd még diplomácia.
diplomácia – ‘a külügyek, államközi kapcsolatok intézése; az erre
hivatott állami apparátus’. – diplomata: ‘külügyi szolgálatot végző
tisztviselő, politikus’; ‘hajlékony, ravasz, óvatos ember’. –
diplomatikus: ‘a diplomáciával kapcsolatos’; ‘kényes helyzetekben
ügyesen, tapintatosan, ravaszul viselkedő’.
Nemzetközi szócsalád a végső soron görög diploma szó alapján. A
külügyekkel kapcsolatos jelentéskör a francia diplomatique
(‘oklevéltan’, ebből ‘nemzetközi ügyekkel kapcsolatos oklevelek’)
szóban alakult ki a 18. század végén, és a franciából terjedt át más
nyelvekbe, az ugyanott keletkezett diplomate és diplomacie
származékokkal együtt; ezek az aristocratique, aristocrate,
aristocracie és hasonló szócsaládok mintájára képződtek. A
magyarban mindezek a szavak latinosított végződést kaptak.
diptichon – (vagy diptychon) ‘kétszárnyú, két összehajtott táblából
álló oltárkép’.
Görög művészeti szakszó (diptükhon) a di- (‘kétszeres’) és a ptüx,
ptükhosz (‘hajtás, réteg’) elemekből; az ókorban a viaszréteggel
befelé összehajtott kettős írótáblát jelentett. Lásd még triptichon.
directoire – [direktoár] ‘francia építészeti és bútorstílus a 18-19.
század fordulójáról’.
Francia szó, tkp. ‘direktórium’; a francia forradalom 1795–1799
közötti időszakára utal, lásd direktórium.
direkt – ‘közvetlen(ül), egyenes(en)’; ‘szántszándékkal’. – direkte:
‘egyenesen, éppenséggel, kifejezetten’.
A ~ német jövevény, ezért használatos jelzőként is, határozóként
is. Forrása a latin directus (‘egyenes’), amelynek határozói directe
alakja áll a (már régiesnek számító) direkte mögött. A latin szó a
dirigere, directum (‘egyenesbe állít, irányít, elrendel’) igéből való,
ez pedig az (itt) nyomatékosító di(s) és a regere (‘irányít,
kormányoz’) elemekből áll. Lásd még directoire, direktor,
direktórium, dirigál.
direktor – ‘igazgató’. Becézett alakja diri. – direkció: ‘igazgatás’. –
direktíva: ‘irányelv.’
Nemzetközi szó a latin director alapján, amelynek forrása a
dirigere, directum (‘egyenesbe állít, irányít, elrendel’) ige, ez pedig
az (itt) nyomatékosító di(s) és a regere (‘irányít, kormányoz’)
elemekből áll. Lásd még directoire, direkt, direktórium, dirigál,
direktrisz.
direktórium – ‘igazgató testület’; ‘öttagú államfői testület a francia
forradalom alatt (1795-99)’.
Nemzetközi szó a latin directorium (tkp. ‘meghatározott irány’)
nyomán. Ez a dirigere, directum (‘egyenesbe állít, irányít, elrendel’)
igéből való, amely az (itt) nyomatékosító di(s) és a regere (‘irányít,
kormányoz’) elemekből áll. A ~ mai értelme a franciában alakult ki
és onnan terjedt el. Lásd még directoire, direkt, direktor, dirigál.
direktrisz – ‘üzletvezetőnő, áruházi részlegvezetőnő’.
Francia szó (directrice), ez a latin directrix (a direktor női alakja)
szó folytatója.
dirigál – ‘irányít, igazgat’; ‘‹kórust, zenekart› vezényel’; ‘fölényesen
parancsolgat’. – dirigens: ‘karmester, karnagy’.
Nemzetközi szó a dirigere, directum (‘egyenesbe állít, irányít,
elrendel’) igéből, amely az (itt) nyomatékosító di(s) és a regere
(‘irányít, kormányoz’) elemekből áll. Lásd még directoire, direkt,
direktor, direktórium.
dirndli – ‘puffos ujjú, bő szoknyájú, köténykés könnyű női ruha’.
a achát
A bajor-osztrák Dirndl (‘parasztlányka; lánykaruha’) átvétele
ejtéskönnyítő szóvégi i-vel. A német szó az irodalmi Dirne (‘vidéki
lány’) változata az -rl kicsinyítő képzővel, amely itt elhasonulással
dl lett.
diskurál – ‘cseveg’; ‘‹régebben› tárgyal’. – diskurzus: ‘társalgás’. –
diszkurzív: ‘értekező (jellegű)’.
Latin eredetű szócsalád a discurrere, discursum (‘szétfut,
portyázik’) ige nyomán, ez a dis- (‘szét’) és currere (‘fut’)
elemekből áll. A mai jelentés másodlagosan fejlődött ki, így értve:
‘különféle témákat futtában érint’. Bizalmas nyelvi szavak. Lásd
még konkurál.
disputál – ‘vitázik’. – disputa: ‘vita’.
Latin eredetű szócsalád a disputare (‘fejteget, vitat, vitázik’) igéből;
ennek elemei a dis- (‘szét’) előtag és a puto (’tisztáz, felbecsül,
vél’) ige. A disputa magyar elvonás a ~ból.
distancia – ‘távolság’: distanciát tart (előkelőségből, ridegségből).
Latin szó (distantia) a distare, azaz ‘széjjeláll, (egymástól) távol áll’
igéből; ennek elemei a dis- (‘széjjel’) és stare (‘áll’).
distingvál – lásd disztingvál
dísz – ‘ékítmény’; ‘pompa’: díszben áll a város; díszbe vágja magát;
‘dicsőség’: ő az iskola dísze. Származékai: díszes, dísztelen, díszít,
díszítmény, díszlik, díszeleg, díszlet.
Régi szavunk, de eredete ismeretlen. Talán abból az ugyancsak
ismeretlen forrású di- tőből való, amely a diadal, divat és hihetően
a díj szavakban is rejlik. A már-már elavult szót a nyelvújítás
korában élesztették fel, és képeztek belőle új szavakat (díszlik,
díszeleg); a korábban ‘megbecsülés’ értelmű díszletnek is ekkor
adták mai színháztechnikai jelentését.
diszacharid – ‘kettős cukor ‹pl. a répacukor›’.
Vegytani szakszó a görög disz (‘kétszer’) és szakkharon (‘cukor’)
elemekből; lásd szacharin.
diszciplína – ‘fegyelem’; ‘tudományág, tanszak’.
Nemzetközi szó a latin disciplina (‘oktatás, tudomány; fegyelem,
rend’) nyomán. Ez a discipulus (‘tanítvány’) továbbképzett alakja;
mindkettő forrása a discere (‘tanul’) ige. A tanulás és a fegyelem az
iskolai munka világában kapcsolódik össze.
diszfunkció – ‘hibás működés’
Latin szó (disfunctio) a dis- (‘szét, széjjel’) és functio (‘működés’)
elemekből; utóbbi a fungi, functus (‘eljár, végez’) ige származéka.
Lásd még fungál, funkció.
diszgráfia – ‘az írásképesség zavara agykérgi rendellenesség
folytán’.
Lélektani szakszó a latin dis- (‘félre, el’) előtagból és a görög
graphó (‘ír’) ige tövéből. Lásd még grafika.
diszharmónia – ‘az összhang hiánya’; ‘egyenetlenség, nézeteltérés’.
– diszharmonikus: ‘nem összeillő, nem egybehangzó’.
Latin szó (disharmonia) az ellentétet jelölő dis- előtagból és a
harmonia (‘összhang’) elemből. Az utóbbi görög szó, eredetére
nézve lásd harmónia.
diszjunkció – ‘szétválasztás’; ‘egymást kölcsönösen megengedő
fogalmak vagylagossága’. – diszjunktív: ‘szétválasztó’; ‘vagylagos’.
Latin tudományos szakszó a disiungere, disiunctum (‘szétválaszt’)
alapján, az ellentétet kifejező dis- és a iungere (‘összekapcsol’)
elemekből. Lásd még adjunktus.
diszkant – ‘a felső szólam, szoprán ‹többszólamú énekben›’: Üvölt a
discant, zúg a basso … (Arany).
Forrása a középkori latin discantus tkp. ‘ellen-ének, átellenes ének’
(az alatta futó basszushoz viszonyítva); az ellentétet, szemben-létet
jelző dis- előtagból és a cantus (‘ének’) szóból áll. Az utóbbi a
canere, cantum (énekel) ige származéka. A ~ot a magyarba a
német Diskant közvetítette; elavult szó. Lásd még kantáta, kántus.
diszkó – ‘zenés, táncos ifjúsági szórakozóhely’.
Az angol disco kiejtés szerinti átvétele; ez rövidült forma a francia
discothčque [diszkotek], azaz ‘lemeztár’ nyomán, amely
mesterséges alkotás a disque (‘diszkosz, korong, hanglemez’)
szóból a bibliothčque (‘könyvtár’) mintájára. Lásd még diszkográfia,
diszkosz.
diszkográfia – ‘hanglemezjegyzék’.
Mesterséges szó a bibliográfia (lásd biblio-) mintájára a görög
diszkosz (‘korong’) szóval, amelynek modern nyelvi megfelelői
(francia disque, angol disc stb.) hanglemezt (is) jelentenek.
diszkont – ‘‹régebben› váltóleszámítoláskor a hátralékos kamatok
fejében levont összeg’; ‘‹ma, melléknévként› engedménnyel
árusító’: diszkont áruház; ‘árengedményes’: diszkont ár.
A régebbi szóalak az olasz disconto (‘leszámítás’) németes Diskont
formájaként került nyelvünkbe; újkeletű divatja az angol discount
mintáját követi, de a régi írásformával. Az olasz közvetlenül, az
angol pedig a francián át a középkori latin discomputare igéből
ered; ez a dis- (‘szét, el, le’) és computare (‘számol’) összetétele;
az utóbbi a con- (‘össze’) és putare (‘felbecsül, értékel’) elemekből
áll. Lásd még komputer, kontó.
diszkontinuitás – ‘a folytonosság hiánya; szakadás ‹pl. matematikai
függvényben›.
Tudományos szakszó’ az ellentétet kifejező latin dis- és continuus
(‘szakadatlan, folyamatos’) elemekből; az utóbbi a continere
- 68 - oldal
(‘egybefog, összetart’) származéka: con- (‘együvé’) és tenere
(‘tart’).
diszkosz – ‘hajítókorong mint sporteszköz’
Nemzetközi szó a latin discus nyomán, a görög diszkoszból; ez a
dikó (‘hajít’) ige származéka. Lásd még deszka.
diszkotéka – lásd diszkó
diszkreditál – ‘‹valakinek a› hitelét rontja, lejáratja’.
Latin szó a fosztó értelmű dis- és a creditum (‘hitel’) elemekből; az
utóbbi a credere, creditum (‘hisz’) származéka. Lásd még
akkreditál, kredenc.
diszkrepancia – ‘össze nem illés, lényegi eltérés’.
Latin szó (discrepantia) a dis- (‘széjjel’) és crepare (‘hangzik’)
elemekből.
diszkrét – ‘tapintatos, titoktartó’; ‘feltűnést kerülő, mértéktartó’:
diszkréten öltözik; ‘‹matematikában› elkülönült, nem folytonos’:
diszkrét mennyiség, diszkrét halmazok. – diszkréció: ‘tapintat,
titoktartás’. – diszkrecionális: ‘saját belátás, választás szerinti’.
Nemzetközi szócsalád a latin discretus (‘elkülönített’) nyomán,
amely a discernere, discretum ige befejezett melléknévi igeneve;
elemei a dis- (‘szét’) előtag és a cernere (‘szitál; szétválaszt’) ige. A
ma általános köznyelvi jelentéskör azon alapul, hogy a tapintatos
ember külön tudja választani a helyes és helytelen, illendő és
illetlen cselekvést. A ~ német közvetítéssel (diskret) a franciából
(discrčte) került nyelvünkbe. Lásd még diszkriminál.
diszkriminál – ‘(hátrányosan) megkülönböztet ‹egyént, csoportot›’. –
diszkrimináció: ‘(hátrányos) megkülönböztetés’.
Nemzetközi szócsalád a latin discriminare, discriminatum
(‘szétválaszt’) ige alapján; ennek töve a discrimen (‘választóvonal,
különbség’) a dis- (‘szét’) és cernere (‘szitál; szétválaszt’)
elemekből. A ~ tehát egy tőről fakad a diszkrét szóval; lásd még
kriminális.
diszkusszió – ‘vita, megvitatás, tanácskozás’; ‘‹értekezésben› a
téma, a tétel kidolgozása’.
Latin szó (discussio) a discutere, discussum (‘szétráz, szétzúz’)
igéből, a dis- (‘szét’) és quatere (‘ráz, üt’) elemek alapján. A mai
jelentés a késői latinban alakult ki, úgy értve, hogy az ellenfél
érveit szétrázzuk, szétzúzzuk.
diszkvalifikál – ‘versenyből kizár’; ‘‹régen› párbajképtelennek
nyilvánít, társaságból kizár’.
Latin szó (disqualificare) az ellentétet jelző dis- előtaggal; lásd
kvalifikál.
diszlexia – ‘az olvasásképesség zavara agykérgi rendellenesség
folytán’.
Lélektani szakszó a latin dis- (‘félre, el’) előtagból és a görög lexisz
(‘beszéd, olvasás’) tövéből a legó (‘olvas’) nyomán. Lásd még
lexikális, lexikon.
diszlokáció – ‘eltolódás, áthelyeződés’; ‘ficam’.
Latin tudományos szakszó a latin dis- (‘el, szét’) és locare (‘helyez’)
elemekből; az utóbbi a locus (‘hely’) származéka. Lásd még lokális.
disznó – ‘sertés’; ‘gyalázatos, mocskos, gusztustalan ember’;
‘‹melléknévként› trágár’. Származékai: disznóság, disznólkodik.
Ótörök jövevényszó: csuvas sziszna, ócsuvas *dzsisznag. A
(feltételezett) ősi csuvas alak szabályosan gyisznó lett
nyelvünkben; erre a 15. század előtti írásbeli adatok és sok
nyelvjárási alak (gyesznó, gyisztó stb.) adnak bizonyítékot. A
szókezdő hang depalatalizálódott, akárcsak a dió esetében.
diszparát – ‘eltérő, össze nem egyeztethető’.
Latin szó (disparatus) az ellentétet kifejező dis- és a paratus
(‘egyenlőnek számító, egyező’) elemekből; utóbbi a par (‘pár;
azonos valamivel’) származéka. Lásd még paritás.
diszpécser – ‘üzemi munkairányító’.
Angol eredetű szó, a dispatch (‘elküld ‹postát›; sürgős postai
küldemény’) származéka; a fenti értelemben az orosz diszpetcser
átvételeként volt használatos a pártállami idők üzemeiben.
diszpenzáció – ‘felmentés’.
Latin szó (dispensatio) a dispensare (‘eloszt’) igéből; elemei a dis-
(‘szét’) előtag és pendere, pensum (‘mérlegel, mér’) ige. A fentebbi
értelem a hazai latinságban alakult ki a mentességek elosztásával
kapcsolatban. Lásd még penzum.
diszperzió – ‘szóródás ‹pl. fényhullámoké›’; ‘szilárd anyag finom
szemcséinek eloszlása folyadékban’.
Latin tudományos szakszó (dispersio) a dispergere, dispersum
(‘szétszór’) ige alapján; elemei a dis- (‘szét’) előtag és a spargere
(‘szór’) ige.
diszponál – ‘rendelkezik ‹valamilyen ügyben›’. Nincs (jól)
diszponálva: ‘nincs alkalmas lelkiállapotban ‹pl. színész, énekes a
fellépéshez›’. – diszpozíció: ‘rendelkezés’; ‘kedv, hangulat,
lelkiállapot ‹valamilyen feladat elvégzéséhez›’. – diszponibilis:
‘rendelkezésre álló’; ‘amivel számolni lehet’.
Nemzetközi szavak a latin disponere, dispositum ige (‘szétoszt,
rendez’) alapján; elemei a dis- (‘szét’) előtag és a ponere (‘tesz,
rak, helyez’) ige. Lásd még pozíció.
disszenter – ‘angliai protestáns hitfelekezet neve, amely a 17.
században kivált az anglikán egyházból’.
Angol szó (dissenter), tkp. ‘egyet nem értő’; végső forrása a latin
a achát
dissentire (‘más véleményen van’) a dis- (‘széjjel’) és sentire (‘érez,
vélekedik’) elemekből. Lásd még szentencia, szentimentális,
szenzor.
disszertáció – ‘doktorátusra, tudományos fokozatra pályázó
értekezése’. – disszertál: ‘tudományos értekezést készít’.
Tudományos szakszavak a latin dissertare (‘fejteget, taglal’)
alapján; ez a disserere (‘kifejt, megbeszél’) gyakorító alakja a dis-
(‘szét’) és serere (‘illeszt, fűz’) elemekből.
disszidál – ‘‹az állampárti időkben› engedély nélkül külföldre
távozik’; ‘‹eredetileg› felekezetéből, pártjából kilép, vagy azon belül
(többedmagával) ellenzéki csoportot alkot’. – disszidens – ‘egyet-
nem-értő, pártja vagy felekezete többségéből kiváló, attól
félrevonuló személy’; ‘‹a pártállami időkben› az országot engedély
nélkül elhagyott személy’.
Nemzetközi szócsalád a latin dissidere (‘ellenvéleményen van,
különbözik’) alapján, amely a dis- (‘félre’) és sedere (‘ül’) elemekből
áll, tehát azt jelölte, hogy valaki (vallási) közösségén belül külön
ült, elkülönült a többiektől. A külföldre távozással kapcsolatos
jelentéssel a kommunista időkben ruházták fel a megbélyegzés
szándékával, az értékelésében semleges emigrál, emigráns
helyettesítésére. Lásd még emigrál.
disszimiláció – ‘elhasonulás’.
Latin nyelvtani szakszó (dissimilatio) az ellentétet jelző dis-
előtagból és a similis (‘hasonló’) melléknévből. Lásd még asszimilál.
disszimulál – ‘alakoskodik’; ‘‹valamit› titkol, elrejt’.
Latin szó (dissimulare) az ellentétet jelző dis- és a simulare
(‘hasonlóvá tesz’) elemekből. Lásd még szimulál.
disszociáció – ‘szétbomlás’.
Vegytani szakszó a dis- (‘széjjel’) és sociare (‘társul’) elemekből;
utóbbi a socius (‘társ’) származéka. Lásd még szociális.
disszolúció – ‘szétbomlás, feloldódás’.
Vegytani szakszó a latin dis- (‘széjjel’) és solutio (‘oldás, oldat’)
elemekből; utóbbi a solvere, solutum (‘felold’) ige származéka.
Lásd még abszolvál.
disszonáns – ‘rosszul hangzó, fülsértő’; ‘egyenetlenséget okozó,
sértő’. – disszonancia: ‘rossz hangzás, össze nem illő hangok
együttese’; ‘egyenetlenség ‹emberi viszonyban›’.
Latin zenei szakszavak (dissonans, dissonantia) a dis- (‘széjjel’) és
sonare (‘hangzik’) elemekből; utóbbi a sonus (‘hang’) származéka.
disztichon – ‘párvers (egy-egy hexameterből és pentameterből)’.
Verstani szakszó a görög di(sz) (‘kétszer’) és sztükhé (‘verssor’)
elemekből.
disztingvál – ‘különbséget tesz’. – disztingvált: ‘választékos, finom’:
disztingvált megjelenésű. – disztinkció: ‘különbségtétel’;
‘kitüntetés’.
Latin eredetű szócsalád a distinguere, distinctum (‘különböző
színekre fest; megkülönböztet’) ige alapján; ennek elemei a dis-
(‘széjjel’) előtag és a tingere (‘fest’) ige. Lásd még tinktúra, tinta.
disztribúció – ‘felosztás, megoszlás’. – disztributív: ‘osztó ‹pl.
számnév›’.
Tudományos szakszó a latin distributio (‘felosztás’) nyomán, a dis-
(‘széjjel’) és tribuere (‘feloszt’) elemekből; az utóbbi a tribus (‘törzs,
választókerület’) származéka, eredetére nézve lásd tribun.
ditirambus – ‘csapongó lírai költemény’; ‘túlzott magasztalás’.
Görög szó (dithürambosz), amely eredetileg Dionüszosz mellékneve
volt; eredete tisztázatlan, de valószínűleg összefügg az istenség
tiszteletére tartott díszmenet thriambosz nevével (lásd triumfál).
diuretikum – ‘vizelethajtó szer’.
Orvosi szakszó a görög diurétikosz (‘vizeletkiválasztást segítő’)
semleges alakjából; elemei a dia- (‘át’) és uron (‘vizelet’). Lásd még
urológia.
diurnista – ‘napidíjas köztisztviselő, írnok’.
Mesterséges képzés a latin diurnus (‘nappali, naponkénti’) szóból;
ez végső soron a dies (‘nap’) származéka. Lásd még diéta, azsúr,
zsurnaliszta.
díva – ‘ünnepelt énekesnő, színésznő, táncosnő’: operadíva.
Sok nyelvben meghonosodott olasz szó (diva), tkp. ‘istennő’, a latin
dea folytatója.
divagáció – ‘elkalandozás, eltérés a tárgytól’.
Latin szó (divagatio) a dis- (‘el, széjjel’) és vagare, vagatum (‘jár,
vándorol’) elemekből. Lásd még vágáns.
díván – ‘a hajdani török szultánok államtanácsa’; ‘‹araboknál› állami
számadáskönyv; versgyűjtemény’: Nyugat-keleti díván (Goethe
késői verskötetének címe).
Arab szó (díván) a davvana (‘feljegyez’) igéből; perzsa közvetítéssel
jutott az oszmán-törökbe.
dívány – ‘kárpitozott heverő, kerevet’.
Származásra azonos az arab-perzsa eredetű díván (‘a hajdani török
szultánok államtanácsa’) szóval; ‘fekvő-ülő bútor’ értelme az
oszmán-törökben alakult ki annak alapján, hogy az államtanács
helyiségében szőnyeggel takart, párnákkal díszített pad futott
körbe. A szóvég a magyarban palatalizálódott.
divat – ‘sokak által felkapott és követett új szokás, főleg az
öltözködésben’. Származékai: divatos, divatozik; dívik (‘szokásban,
divatban van’).
- 69 - oldal
Ismeretlen eredetű szó, pontosabban annak az ismeretlen eredetű
di- tőnek a származéka lehet, amely a diadal, dísz és valószínűleg a
díj szavakban rejlik. Korai jelentése ‘bőség’ és ‘érték’ volt. A már-
már elavult nyelvjárási szót a nyelvújítók emelték a köznyelvbe;
ekkor alkották a vélt tőből a dívik igét.
divergál – ‘széttart, megoszlik ‹nézetekről, véleményekről›’. –
divergens: ‘széttartó, egymástól távolodó’. – divergencia:
‘szétágazás; véleményeltérés’.
Részben tudományos szakszavak a latin divergere (‘széttart’)
igéből, a dis- (‘széjjel’) és vergere (‘hajlik’) elemek alapján. Lásd
még divertimentó, diverzió.
divertimento – ‘kamarazenekarra írt, négynél több tételes,
régebben főleg tánctételekből álló zenemű’: Mozart D-dúr
Divertimentója.
Olasz szó, tkp. ‘szórakozás, mulatság’, a divertirsi (‘szórakozik’) ige
főnévi származéka. Forrása a latin divertere, azaz ‘elterel’ (ti. a
figyelmet a gondokról), a dis- (‘el, félre’) és vertere (‘fordít’)
elemekből. (A magyar szórakozik ige is a figyelem
szétszóródásaként értendő, mint a szórakozott melléknév is jelzi.)
Lásd még diverzió.
diverzió – ‘elterelő hadmozdulat’; ‘kártevő, felforgató tevékenység
az ellenséges hátországban’. – diverzáns: ‘kártevő, felforgató,
aknamunkát végző személy’.
A ~ régi katonai szakszó a latin divertere, diversum (‘elterel’)
igéből. Második jelentése az oroszban alakult ki, akárcsak a latin
szempontból szabálytalan képzésű (és a magyarban
meglatinosított végződésű) diverzáns (helyesen divertens volna).
Lásd még divertimentó.
diviz – ‘kötőjel, választójel’.
Francia nyomdai szakszó (divise) kiejtés szerinti átvétele; forrása a
latin dividere, divisum (‘megoszt, elválaszt’) ige. Lásd még divízió.
divízió – ‘hadosztály ‹a régi katonai nyelvben›’.
Latin szó (divisio), tkp. ‘(fel)osztás’ a dividere, divisum (‘oszt’)
igéből; ez a dis- (‘szét’) és viduus (‘özvegy’, tkp. ‘megfosztott’)
kapcsolata. Lásd még diviz, individuum.
divulgál – ‘közhírré tesz, kifecseg, elhíresztel’.
A latin divulgare (‘elterjeszt’) ige magyar változata: dis- (‘szét’) és
vulgus (‘nép, tömeg’). Lásd még vulgáris.
dizentéria – ‘vérhas’.
Latin orvosi szakszó (disenteria) a dis- (‘szét, ki’) előtagból és a
görög enteron (‘bél’) szóból, tehát a belek gyors ürülésére utal.
Lásd még enteritisz.
dizőz – ‘kabaréban szavaló, éneklő művésznő’.
Francia szó (diseuse) a dire (‘mond’) ige bővebb dis- tövéből. A ~ a
francia szó kiejtés szerinti átírása. Enyhén avulóban van.
dob1 – ‘hajít’. Származéka: dobál, dobálózik, dobó, dobás.
Ősi szavunk az ugor korból: vogul tamp (‘dob’). A szókezdő t a
szabályosan fejlődött szóvégi b hatására zöngésült.
dob2 – ‘bőrrel bevont, verővel megszólaltatott vékony falú, üreges
ütőhangszer’; ‘gép vagy szerkezet hengeres, üreges forgó része
‹pl. cséplőgépben›’. Származékai: dobol, dobos.
Bizonyára hangutánzó eredetű, rokonságban a dobog, dobban,
dübög igékkel. Sok más nyelvben van a ~nak hasonló hangzású
neve: oszmán tabul, újperzsa tambak, francia tambur, újgörög
timbano, román tobă stb. Kevésbé valószínű feltevés szerint a ~ a
domb szó jelentésben elkülönült alakváltozata.
dobermann – ‘nagy termetű, rövid szőrű, hegyes fülű őrző-védő
kutyafajta’.
Nevét kitenyésztőjéről, a német Ludwig Dobermannról kapta.
dobhártya – ‘a hangrezgést felfogó hártya a középfül bejáratánál’.
Orvosi szakszó, a latin membrana tympani (tkp. ‘dobon lévő bőr,
hártya’) pontos fordítása.
dobog – ‘tompa, mély hangot ad’; ‘hasonló hangot adva lüktet’:
dobog a szív. Származékai: dobogás, dobogó, dobban, dobbant,
dobbantás, dobaj.
Hangutánzó eredetű szócsalád, főleg az üreges tárgyak ütődésekor
keletkező hangok imitálására. A dobban mozzanatos változat a
gyakorító képzős ~ mellett (mint pl. csepeg–cseppen). Lásd még
dob2, dübög.
dobostorta – ‘kemény karamellréteggel bevont tetejű csokoládés
piskótatorta’.
Első készítőjéről, Dobos C. József budapesti cukrászról kapta a
nevét, aki az 1885. évi országos kiállításon mutatta be. A szó a
szomszédos nyelvekbe is átszármazott: német Doboschtorte,
horvát doboštorta.
doboz – ‘papír, fa vagy fém ládácska, tok, tartó’. Alakváltozatok:
toboz, dobasz, döböz. Származékai: dobozka, dobozol, dobozos.
Vagy a dob2 főnév származéka -sz, -z kicsinyítő képzővel; vagy a
toboz értelmileg elkülönült alakváltozata; vagy egy ‘bőrzacskó,
tarisznya’ jelentésű szláv szóból alakult: szerb-horvát tobolac,
szlovén tobolec. Egyik eredetmagyarázat sem igazán meggyőző.
Lásd még toboz.
docens – ‘rangban a professzor alatt álló egyetemi oktató’.
A német Dozent átvétele latinosított szóvéggel. A végső forrás a
latin docens, docentis (‘oktató’), a docere (‘tanít, oktat’) ige
a achát
folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még doktor, doktrina,
dokumentum.
dodekaéder – ‘tizenkét egybevágó sokszögű síklappal határolt
szabályos mértani test’.
Mértani szakszó a görög dodeka (‘tizenkettő’) és hedra (‘alap’)
elemekből. Lásd még dodekafónia, ikoszaéder, tetraéder.
dodekafónia – ‘hangnem nélküli zenei szerkesztésmód, amely az
oktáv tizenkét félhangjának tetszés szerinti rendben való
használatát megengedi’. – dodekafon: ‘a ~ elvén alapuló’:
dodekafón kompozíció.
Zenei szakszó a görög dodeka (‘tizenkettő’) és phóné (‘hang’)
elemekből.
dodonai – ‘talányos, homályos, többféleképp érthető’: dodonai
jóslat, dodonai kijelentés.
Az epiruszi Dódóna Zeusz jóshelye volt; akárcsak más ókori görög
jósdákban (pl. Delphoiban), itt is többnyire olyan választ adtak a
jóslatot kérőknek, amely az ellenkező értelemben is magyarázható
volt, tehát feltétlenül „bevált”.
dodzsem – ‘elektromos hajtású, autószerű kis kocsikkal működő
vidámparki berendezés’.
Az amerikai angol köznyelvi dodge ‘em kiejtés szerinti átvétele. Ez
a kifejezés (irodalmi nyelven dodge them) azt jelenti: ‘kerülgesd
(cselezd ki) őket’.
dog – ‘nagy termetű, hegyes fülű, sima szőrű kutyafajta’: dán dog.
Az angol dog (‘kutya’) megfelelője.
doge – lásd dózse
dogma – ‘‹eredetileg› hittétel, amelyet kételkedés nélkül el kell
fogadni’; ‘bizonyítottnak, megfellebbezhetetlennek tekintett
tudományos tétel, ideológia, elmélet’. – dogmatika: ‘a keresztény
(katolikus) egyház hittételeinek rendszere’. – dogmatikus: ‘a
dogmákkal kapcsolatos’; ‘hivatalosan jóváhagyott vagy tekintélytől
szentesített tételeken alapuló, ill. azokhoz ragaszkodó’. –
dogmatizmus: ‘merev ragaszkodás a tételekhez’; ‘kritikátlan
gondolkodásmód’.
Nemzetközi szócsalád, forrása a görög dogma (‘vélemény; tétel,
határozat’), a dokeó (‘valamilyennek látszik; gondol, vél’) igéből. A
többi származéka is lényegében görögös képzés, de latinos
alakjukban (dogmatica, dogmaticus, dogmatismus) terjedtek el az
európai nyelvekben. Lásd még doketizmus, doxológia, heterodoxia,
ortodox, paradox.
doh – ‘kellemetlen szag ‹penészgombáktól›’. Származékai: dohos,
dohosodik.
Szláv eredetű szó: horvát, szlovén duh (‘lélek; lehelet, szag’). Lásd
még dúskál,nátha.
dohány – ‘nikotintartalmú növény, amelynek leveleiből szivart,
cigarettát készítenek’; ‘‹szlengben› pénz’.
Oszmán-török jövevényszó (duhan), amely a perzsán át az arab
duhhan (‘füst’) szóból származik. A magyarban az u nyíltabbá vált,
a szóvég palatalizálódott. A ma már avuló szleng jelentés azzal
magyarázható, hogy régebben a pénzt és a pipadohányt azonos
erszényfélében („kostökben”) tartották, de lehet, hogy a
bankóköteg meg a dohánylevél kötege közti hasonlóságon alapul.
dohog – ‘mérgelődik, zúgolódik’; ‘tompa fújtató vagy zúgó hangot
hallat ‹mint jó huzatú kályhában a tűz, mint a működő cséplőgép,
gőzgép›’.
Hangutánzó szó; a ma legáltalánosabb első jelentése igazában
másodlagos lehet, a sértett morgolódást hasonlítja az élettelen
zajokhoz.
dóka – ‘félhosszú posztó kabátka’: … behúzta mind a két kezét a
flanelldókája hosszú ujjaiba (Jókai).
Lényegében ismeretlen eredetű szó, bár nem lehetetlen, hogy a
tóga változata, régi kollégiumi diákok névadása olymódon, hogy a
zöngésséget felcserélték a két mássalhangzó között.
doketizmus – ‘ókori keresztény eretnekség, amelynek tanai szerint
Krisztus emberi teste, földi élete, szenvedése és kereszthalála merő
illúzió volt’.
Vallástörténeti szakszó a görög dokeó, azaz ‘látszik ‹valaminek›’
ige nyomán. Lásd még dogma, doxológia, heterodoxia, ortodox,
paradox.
dokk – ‘hajóépítő vagy hajójavító vízparti műhely’.
Nemzetközi szó az angol dock nyomán; ennek forrása a
középholland dokke, de a szó korábbi története homályos.
doktor – ‘orvos’; ‘egyetemi doktori fokozatot szerzett személy’;
‘akadémiai doktori cím birtokosa’: a kémiai tudományok doktora. –
doktorál: ‘elnyeri a doktori fokozatot’. – doktorátus: ‘doktori cím’:
három doktorátusa is van. – doktorandus: ‘doktori szigorlatára
készülő személy’.
Nemzetközi szócsalád a latin doctor (tkp. ‘tanító’) alapján, amely a
docere, doctum (‘tanít, oktat’) főnévi származéka. A ~ a
középkorban olyan tudósok címe volt, akik nyilvános egyetemi
előadásokat tarthattak. A magyar nyelvben a ~ elsődleges
köznyelvi jelentése az orvosdoktor összetétel révén állandósult.
Lásd még docens, doktrina.
doktrina – ‘tan, tanítás, elmélet’. – doktrinér: ‘egy elmélethez
mereven ragaszkodó, elvont, elméleties, életidegen gondolkodású
- 70 - oldal
(személy)’.
Nemzetközi szócsalád a latin doctrina (‘tanítás, tan, tudás’) alapján,
amely a docere, doctum (‘tanít’) származéka. A doktrinér a
franciában keletkezett (doctrinaire) a 19. század húszas éveiben,
egy olyan párt tagjait jelölte, akik az államot mereven felfogott
liberális elmélet (doctrine) alapján akarták igazgatni; hozzánk a
német doktrinär közvetítette. Lásd még docens, doktor,
dokumentum.
dokumentum – ‘hiteles tárgyi vagy írásos bizonyság’; ‘hatósági
igazolás’. – dokumentál: ‘tényekkel, írásos adatokkal bizonyít’. –
dokumentáció: ‘dokumentumokkal való bizonyítás’; ‘egy tárgykörre
vonatkozó dokumentumok gyűjtése, rendezése; az ezzel foglalkozó
intézmény, osztály’.
Nemzetközi szócsalád a latin documentum (‘bizonyíték, tanulság,
példa’) alapján; forrása a docere, docui (‘tanít’) ige. Lásd még
docens, doktor, doktrina.
dolina – ‘tölcsérszerű mélyedés (víznyelő) mészkőhegyek
fennsíkjain’.
Földtani szakkifejezés a szlovén dolina (‘karsztvölgy’) szóból; ez a
legtöbb szláv nyelvben megvan ‘völgy(katlan)’ jelentéssel; töve a
dole (‘lenn’) határozószó.
dollár – ‘pénznem az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában,
Ausztráliában’.
Angol szó (dollar), amely a holland daalder, daaler formán keresztül
az alnémet daler (‘tallér’) szóra vezethető vissza. Ennek eredetére
nézve lásd tallér.
dolmány – ‘zsinóros díszítésű zubbony, kabát’.
Oszmán-török jövevény: dolaman (‘posztókabát, janicsárköpeny’), a
dola- (‘körülteker’) igető származéka. Mivel a ~ a magyar katonai
viselet jellegzetes darabja volt, neve a huszárok révén sok európai
nyelvben elterjedt.
dolmen – ‘nyers kőtömbökből emelt újkőkori kultikus emlékmű, talán
síremlék’.
Régészeti szakszó a breton nyelvből; elemei: tol (‘asztal’) és men
(‘kő’).
dolog – ‘tennivaló, munka, elintézésre váró ügy’: sok a dolga,
dolgára megy’; ‘életkörülmények’: jó dolga van; ‘tárgy, holmi’:
rendet tett dolgai közt; ‘gondolati, képzeleti tárgy’: a gondolkodás
nehéz dolog. Származékai: dolgos, dolgozik, dolgozó, dolgozgat,
dologtalan, dolgozat.
Szláv vendégszó: bolgár, szlovén, orosz dolg (‘adósság,
kötelesség’). A szóvégi mássalhangzó-torlódást a magyarban
ejtéskönnyítő o oldotta fel.
dolomit – ‘kalcium- és magnéziumkarbonátból álló, mállékony kőzet’.
Földtani szakszó a kőzet első leírójának, D. G. de Dolomieu francia
mineralógusnak a nevéből, az ásványoknál használatos -it képzővel
(mint hematit, pirit).
dóm – ‘székesegyház’: a mainzi dóm.
A magyarban német jövevény (Dom), ez a Domkirche önállósult
első tagja, amaz pedig a latin domus ecclesiae (‘az egyházközség,
a gyülekezet háza’) körülbelüli fordítása. Hasonló szerkezetből lett
az olasz duomo, valamint a francia dôme, az utóbbi azonban csak
‘kupola’ jelentésben használatos. Lásd még dáma, dominó.
domb – ‘a hegynél alacsonyabb felszíni kiemelkedés’; ‘földhányás’:
szánkódomb. Származékai: dombos, dombság.
Ősi örökség az ugor korból: vogul tomp. A p az m hatására
zöngésült, majd ez a b hasonlóképp hatott a szókezdő t-re. A
szóvégi mp szabályos származéka egyébként b lenne (lásd pl. hab),
ezért egyesek a ~ eredetét összekapcsolják a dob2éval. Az m vagy
megőrzött régiség, előtérbe került ritka nyelvjárási változat, vagy a
magyar nyelv külön életében, másodlagosan lépett be a szóba.
Lásd még domború.
domború – ‘dombszerűen kiemelkedő’; ‘síkjából kiemelkedő’.
Származékai: domborodik, domborul, domborít, domborzat.
A domb származéka; a ~ egy feltehető -r képzős dombor igéből
ered mint annak folyamatos melléknévi igeneve (‘domboruló’); a
képzésmódra példa homorú, keserű. A nyelvújítók is elvonták a
dombor tövet, de névszóként, s részint a dombormű összetételben
használták, részint a domborzat szót képezték belőle.
domesztikál – ‘‹vadon élő állatot› háziasít’; ‘megszelídít’. –
domesztikáció: ‘háziasítás, háziasodás; megszelídítés’.
Tudományos szakszó a latin domesticus (‘házi, a házhoz tartozó’)
melléknévből képezve; töve a domus (‘ház’).
dominál – ‘vezető szerepet játszik’; ‘más elemek közül kiemelkedik’:
a festményen a meleg színek dominálnak. – domináns: ‘uralkodó, a
legfőbb szerepet játszó’; ‘‹zenében› a skála ötödik fokára épülő’:
domináns akkord; ‘‹főnévként› a skála ötödik hangja, vezérhangja’.
Nemzetközi szó a latin dominari (‘úrnak lenni’) alapján; ez a
dominus (‘úr, a ház gazdája’) származéka, s végső forrása a domus
(‘ház’). Lásd még dáma, domesztikál, dominikánus, domínium,
dominó.
dominikánus – ‘domonkosrendi szerzetes’.
Latin szó (dominicanus), a rend alapítójának, Szent Domonkosnak,
eredetileg Domingo de Guzmánnak latinosított Dominicus nevéből
való melléknévi származék, ‘domonkosi’. A spanyol Domingo,
a achát
akárcsak forrása, a latin Dominicus tkp. ‘vasárnap’, mégpedig a
dies Dominicus (‘az Úr napja’) kifejezésből állandósulva; régen
szokás volt ezt a nevet adni a vasárnap született fiúgyermeknek.
Maga a dominicus (‘az úré, az úrhoz tartozó’) a latin dominus (‘úr, a
ház gazdája’) szóból ered, ez pedig a domus (‘ház’) származéka.
Lásd még domesztikál, domínium, dominó.
domínium – ‘birtok, uradalom’; ‘a Brit Nemzetközösség tagállama
(1907–1949 között)’.
Latin történelmi és politikai szakszó (dominium) alapján, a dominari
(‘úrnak lenni’) származéka. Lásd még domesztikál, dominál,
dominikánus, dominó.
dominó – ‘pontokkal számozott lapocskákból álló kirakós játék’.
A szó végső forrása a latin dominus (‘úr, a ház gazdája’) a domus
(‘ház’) nyomán. A névadás hátterét nem ismerjük pontosan. Talán
a dominó (‘farsangi ruha, köpeny’) volt a minta, mivelhogy az is
többnyire fekete-fehér színösszeállítású, akárcsak a fekete alapon
fehér pöttyös játéklapocskák. Más magyarázat, hogy a játék
nyertese domino (‘úr’) címet kapott; erre azonban semmi
bizonyíték, ráadásul ez a szó ‘úr’ értelemben egyetlen újlatin
nyelvben sem használatos. Lásd még dáma, dóm.
dominó1 – ‘fekete vagy színes, mintás farsangi ruha, köpeny’; ‘az
ilyet viselő személy’.
Nemzetközi szó; az olaszban papi talárt is jelentett. Végső forrása a
latin dominus (‘úr, a ház gazdája’) a domus (‘ház’) nyomán. A
kámzsás papi talár neveként az olaszban alakult ki, talán mert a
papok gyakran így köszöntötték egymást latinul: Benedicamus
Domino (‘áldjuk az Urat’). A ‘farsangi öltözet’ jelentést a ~ a
franciában vette fel. Lásd még domesztikál, dominál, dominikánus,
domínium, dominó2.
dominó2 – ‘pontokkal számozott lapocskákból álló kirakós játék’.
A szó végső forrása a latin dominus (‘úr, a ház gazdája’) a domus
(‘ház’) nyomán. A névadás hátterét nem ismerjük pontosan. Talán
a dominó1 volt a minta, minthogy az is többnyire fekete-fehér
színösszeállítású volt, akárcsak a fekete alapon fehér pöttyös
játéklapocskák. Más magyarázat, hogy a játék nyertese domino
(‘úr’) címet kapott; erre azonban semmi bizonyíték, ráadásul ez a
szó ‘úr’ értelemben egyetlen újlatin nyelvben sem használatos.
Lásd még domesztikál, dominikánus, domínium.
domonkos – ‘dominikánus, középkori alapítású szerzetesrend
(tagja).
A rend alapítójának, Szent Domonkosnak a nevéből. Eredetileg
Domingo de Guzmánnak hívták, latinosított Dominicus nevéből való
a rend nemzetközileg használt dominikánus neve.
donátor – ‘oltárkép vagy üvegfestmény adományozója, annak
költségeit fedező személy (akit a művész többnyire megörökített a
kép szélén térdeplő mellékalak formájában). – donáció:
‘templomnak, egyházi intézménynek tett adomány, alapítvány’.
Nemzetközi szócsalád (donator, donatio) a latin donare
(‘adományoz’) alapján; ez a dare (‘ad’) igéből való donum
(‘adomány’) származéka. Lásd még donor.
dong – ‘tompa, mély hangot hallat’; ‘‹nagyobb repülő rovar›
zümmög’. Főnévi származéka: dongó.
Hangutánzó szó a dunnyog, döng rokonságából; az utóbbinak mély
hangrendű párja.
donga – ‘a hordó vagy dézsa oldalát alkotó fa elemek egyike’.
Déli szláv eredetű: szerb-horvát duga, szlovén doga [donga]. Korai
átvétel abból az időből (legkésőbb a 11. századból), amikor még a
legtöbb szláv nyelvben éltek a nazális magánhangzók. Ugyanennek
a szónak későbbi átvételéről tanúskodik a dugába dől kifejezés.
donhuán – vagy donzsuán: ‘nőcsábász, szoknyavadász, híres
nőhódító’: nagy donhuán volt fiatalabb korában.
Nemzetközi szó a középkori eredetű spanyol Don Juan-monda
alapján; a magyar ~ az eredeti spanyol ejtést követi, a régebben
divatos pedig (nagyjából) a franciát, a neves nőhódító történetét
ugyanis Moličre Don Juan [donzsüan] című komédiája tette nálunk
ismertté.
donnervetter! – ‘a mennydörgős mennykőbe!’
Német szitkozódás: Donnerwetter (‘zivatar’); a hangutánzó Donner
(‘mennydörgés’) és Wetter (‘időjárás’) elemekből. Elavult
szitkozódás.
donor – ‘véradó; olyan személy, akinek valamely szervét vagy
testszövetét egy arra rászoruló beteg testébe ültetik át’.
Angol szó a francia donneur (‘adó’) nyomán, amely a donner (‘ad’)
igéből ered, utóbbi pedig a latin donare (‘adományoz’) folytatója a
dare (‘ad’) igéből való donum (‘adomány’) alapján. A latinos -or
képzővel alkotott angol szó a maga kissé szabálytalan alkatával
végső soron a donátor megfelelője.
donzsuán – lásd donhuán
dopping – ‘sportteljesítmény fokozása vegyi ajzószerekkel’. –
doppingol: ‘ajzószert ad ‹lónak vagy versenyzőnek›’; ‘ajzószert
szed’.
A szó először a lóversenysportban terjedt el az angol doping
[dóping] nyomán; ez a dope (‘sűrű folyadék, lakk; kábítószer,
izgatószer’) főnév származéka, és forrása a holland doop (‘pép,
mártás’) a dopen (‘márt, merít’) igéből. A szó az 1960-as évek óta
- 71 - oldal
egyre inkább az embersporttal kapcsolatban használatos:
doppingvizsgálat, doppingbotrány. A magyar ~ ejtése (és írása)
intervokális kettőződés eredménye, talán a koppint, roppant s
hasonló szavak alaki hasonlósága folytán.
dór – ‘ókori görög népcsoport, mely a Peloponnészosz félszigeten
élt’; ‘e népcsoporttal kapcsolatos’: dór nyelvjárás, dór oszloprend,
dór hangnem.
Történelmi és művészeti szakszó a görög Dórieusz (‘dór’) alapján;
ez a latinosított Dorus formában jutott nyelvünkbe, majd az -us
végződés elmaradt, mint pl. az arab, dán esetében.
dorbézol – ‘féktelenül mulatozik’.
Ismeretlen eredetű szó.
dorgál – ‘fedd, korhol’. – dorgatórium: ‘korholás, feddés’.
Alighanem az uráli korból származó ősi örökség: cseremisz torlem,
finn torua (‘szid’), lapp doarro (‘harc’). A tor- tő kezdő hangja az r
hatására zöngésült; a szóvég g-je gyakorító képző. A dorgatórium
tréfás latinos forma, mintha egy latin dorgare ige származéka
lenne; valószínűleg kollégiumi diákok leleménye, akárcsak a
pipatórium (lásd pipa).
dorgatórium – lásd dorgál
dormitórium – ‘közös hálóterem ‹kolostorban, régi kollégiumban›’.
A latin dormire, dormitum (‘alszik’) főnévi származéka (mint pl.
auditórium).
doromb – ‘szájba vehető és pengethető egyszerű hangszer’.
Az azonos jelentésű nyelvjárási doromblya szó rövidült formája
lehet. Ez a szó szláv eredetű: szerb-horvát drombulja, szlovák
drumbľa; végső forrása a középfelnémet trumbel (‘dob’), az
irodalmi német Trommel előzménye. A magyar szóban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő o oldotta fel. A ~ írásos
adatai korábbiak, mint a doromblyáéi, ezért egyesek felteszik, hogy
inkább a dorombol igével áll származási kapcsolatban.
dorombol – ‘‹macska› halk, mormogó hangot hallat elégedettsége
jeleként’. Alakváltozatai: drombol, dorombál, dorombajáz,
darambál, dorombékol stb.
Hangutánzó szó a dörömböl, dörmög családjából.
dorong – ‘rúd, vastag bot, bunkósbot’.
Szláv eredetű: szerb-horvát drug, szlovén drog (‘rúd’). Korai átvétel
lehet *drong formában, legkésőbb a 11. századból, amikor még a
legtöbb szláv nyelvben éltek a nazális magánhangzók. A szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel.
dosszié – ‘iratköteg; egy adott ügyhöz tartozó iratok együttese’;
‘iratgyűjtő tok, mappa’.
Nemzetközi szó a francia dossier (‘üléstámla; hátlap; irattartó’)
nyomán, amelynek a magyar szó az eredeti kiejtés szerinti
átvétele. A francia szó a dos (‘hát’) származéka, az pedig az azonos
jelentésű latin dorsumból vagy annak vulgáris dossum alakjából
ered. A ma általános jelentés alapja, hogy az ügyiratok kötegeit,
illetve azok borítóit a hátoldalon volt szokás megcímezni.
doszt – vagy dosztig ‘bőséggel, untig, rogyásig’.
Szláv eredetű: horvát, szlovén dosti, szlovák dost (‘elég’). A szláv
szavak egy ősi dosziti (‘jóllakásig’) alakra mennek vissza. A
bizalmas köznyelv szava.
dotál – ‘díjaz, javadalmaz; anyagilag támogat’. – dotáció: ‘anyagi
támogatás’; ‘kulturális ténykedésnek nyújtott rendszeres
támogatás állami vagy városi költségvetésből’.
Nemzetközi szó a latin dotare, dotatum (‘hozománnyal ellát’) ige
nyomán; alapja a dos, dotis (‘hozomány’).
doxológia – ‘Istent dicsőítő ima, ének’.
Görög szó a doxa (‘vélemény, tan, dicséret’) és logosz (‘beszéd’)
elemekből; az előbbi forrása a dokeó (‘valaminek látszik’) ige. Lásd
még dogma, doketizmus, heterodoxia, ortodox, paradox.
doyen – [doajen] ‘egy testület ‹főleg diplomáciai testület› legidősebb
vagy rangidős tagja, s ennél fogva tiszteletbeli elöljárója’.
Francia szó, eredetét tekintve a dékán megfelelője.
dózer – lásd bulldózer
dózis – ‘adag ‹gyógyszerből›’.
Orvosi szakszó a görög dószisz (‘adomány, adag’) alapján; ennek
forrása a (di)dómi (‘ad’) ige.
dózni – ‘cigarettatárca’.
A hazai német dózn (irodalmi német Dose), azaz ‘doboz’
származéka; a köznyelvben elavult.
dózse – ‘a hajdani velencei köztársaság választott államfője’.
A velencei olasz doge kiejtés szerinti átvétele; ez az irodalmi olasz
duce (‘vezér’) megfelelője, és forrása a latin dux, ducis (‘vezér’) a
ducere (‘vezet’) igéből. Lásd még duce, dukát, duktus, düsessz,
indukál, redukál, viadukt
döbben – ‘(meg)dobban, döndül’; ‘megütődik’: megdöbben.
Származékai: döbbenet, döbbenetes.
A hangutánzó eredetű dübög ige ritka, illetve nyelvjárási döbög
alakjának mozzanatos párja. A mai köznyelvben inkább átvitt
jelentéssel s igekötős alakokban (megdöbben, rádöbben,
belédöbben) használatos.
döcög – ‘‹jármű› lassan, akadozva megy’. Alakváltozatok: deceg,
dücög, diceg, döccög stb. Kapcsolt szó: döccen, döccenés.
Hangfestő, részben hangutánzó eredetű szó.
a achát
döf – ‘szúr, öklel’. Származékai: döföl, döföd, döfköd.
Ismeretlen eredetű szó.
dög – ‘állati tetem’; ‘‹szidalomszóként› gyalázatos teremtés’: te
nyomorult dög! Származékai: döglik, döglött, döglődik, dögletes;
dögös, dögész.
Ismeretlen eredetű. Legkorábbi jelentése feltehetőleg ‘betegség,
járvány’ volt, erre mutat a régi döghalál (‘pestis’) elnevezés is.
dögönyöz – ‘gyúr, masszíroz’; ‘‹régebben› páhol’.
Egy elavult nyelvjárási dögönyeg (‘furkósbot’) szó tévesen elvont
dögöny tövéből alakult -z denominális igeképzővel. A dögönyeg az
oszmán-török degeneg (‘bot’) származéka.
dől – vagy dűl: ‘‹valami függőlegesen álló› oldalra billen, ferde
helyzetbe kerül’; ‘árad’: csak úgy dőlt belőle a panasz; ‘‹kérdés,
vita, kétes helyzet› a megoldódáshoz közelít’: eldőlt a régi vita.
Származékai: dülöng, dülöngél, düledezik, düledék, dülled,
dülleszkedik.
Ótörök jövevényszó; bizonyosan egy csuvas *dül- származéka. A
mai csuvasban nem lehet kimutatni, de a neki hangtanilag
pontosan megfelelő düs-, tüs- (‘esik, omlik’) megvan az oszmán-
törökben, ujgurban és kirgizben. Lásd még dönt, dűlő.
dölyfös – ‘gőgös, rátarti’. – dölyf: ‘gőg, rátartiság’.
Ismeretlen eredetű; a dölyf utólagos elvonás.
dömés – ‘domonkos-rendi’.
A Domo(n)kos név becéző Döme formájából a bencés mintájára
alkotott rendi megnevezés a 19. század derekáról; nem terjedt el
igazán, s ma már elavultnak számít. Lásd még domonkos.
dömper – ‘billenő platójú, önkiürítő tehergépkocsi’.
Angol szó (dumper) a dump (‘ledob, lezúdít’) igéből; a ~ alak a
tőmagánhangzó régies ejtésmódját mutatja (mint löncs, piköp stb.).
Lásd még dömping.
dömping – ‘egy termék tömeges piacra dobása áron alul, a
konkurencia kiszorítása céljából’: dömpingáru.
Nemzetközi kereskedelmi szakszó az angol dumping alapján; ez a
dump (‘ledob, lezúdít’) igéből származik. A ~ a tőmagánhangzó
régies ejtésmódját mutatja (mint löncs, piköp stb.). Lásd még
dömper.
döng – ‘tompa, erős hangot ad’; ‘dong, zúg, zümmög’. Származékai:
dönget, döngöl, döndül, döngicsél.
Hangutánzó szó, a dong magas hangrendű párja; rokonságába
tartozik még a dünnyög.
dönt – ‘‹valami függőlegesen állót› ferde irányba szorít’; ‘kiönt’;
‘határoz’. Alakváltozatok: döjt, dőlt, dőt, dűt. Származékai: döntő,
döntés, döntöget, döntetlen, döntvény.
A dől ige műveltető képzős alakja. A szótő és a -t képző kapcsolata
sok változatot eredményezett; hogy végül a ~ lett köznyelvivé, azt
bizonyára az önt, ont, ront, hint, szánt igék analógiás hatása
okozta.
dőre – ‘eszelős, ostoba’.
Ismeretlen eredetű. Nyelvjárási szóból Baróti Szabó Dávid emelte
az irodalmi nyelvbe.
dörgöl – lásd dörzsöl
dörmög – ‘brummog, morog’.
Hangutánzó eredetű szó a dörög, dörömböl rokonságából; mély,
fojtott morgást érzékeltet.
dörög – ‘mennydörög’; ‘üvölt’: rádörgött a gyerekekre; ‘dübörög’;
‘‹ágyú elsütéskor› dübörgő hangot ad’. Származékai: dörgés,
dördül, dördülés, dörren, dörrenés, dörej, dörgedelem,
dörgedelmes.
Hangutánzó eredetű szócsalád a durrog, dorombol, dörömböl,
dörmög, dürrög rokonságából.
dörömböl – ‘erős ütésekkel dörgő hangot kelt ‹ajtón, kapun›’.
Hangutánzó szó a dörög, dörmög, dorombol családjából.
dörzsöl – ‘súrol, horzsol’; ‘súrlódással kellemetlen érzést kelt’: a cipő
dörzsöli a sarkát. Alakváltozatai: dörgöl, dörsöl, törsöl, törzsöl,
dersel, derzsel.
Magyar fejlemény; vagy a töröl ige tövéből alakult -söl gyakorító
képzőegyüttessel (ezt támogatják a korábban gyakori törsöl,
törzsöl alakok), vagy hangutánzó, hangfestő szó a súrlódás
hangjainak érzékeltetésére.
dőzsöl – ‘tivornyázik, lakomázik’; ‘dúskál ‹javakban, élvezetekben›’.
Talán német jövevényszó a dösen (‘bóbiskol’) régebbi ‘dorbézol’
értelme alapján; ennek tanúja az erdélyi szász deseln (‘zajong’).
drabális – lásd trabális
drága – ‘értékes, költséges’; ‘igen kedves, szeretett’. Származékai:
drágaság, drágít, drágul, drágulás, drágáll.
zszláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén drag, draga, drago. A
magyarba vagy a nőnemű draga, vagy a semleges drago került be.
A dr- kezdetű szláv vendégszavak közt a ~ egyedül áll abban, hogy
a szóeleji mássalhangzó-torlódás nem oldódott fel, illetve hogy az
ilyen alakváltozatok (darága, derága) nyelvjárási szinten rekedtek
meg. Lásd még drágalátos.
drágalátos – ‘értékes’: Szent kerályok közt drágalátus gyöngy …
(Ének Szent László királyról, 15. század); ‘kedves, szép’.
Valószínűleg a drága összetétele a lát ige ritka látos (‘látni
érdemes, szép’) alakjával, amely képzésmódban a teljes, tilos
- 72 - oldal
analógiája. Más nézet szerint a szó korai írott alakjait (dragalatus,
dragalatos) nem ~nak, hanem drágálatosnak kell olvasni, ez pedig
olyan képzés a drágából, mint a csodából a csodálatos.
dragon – vagy dragony: ‘övszerű pánt kabát vagy köpeny hátán,
derékvonalban’.
A dragonyos szóból való mint a katonai viselet egyik eleme.
dragonyos – ‘könnyűlovassági katona’.
Nemzetközi szó (angol dragoon, német Dragoner, olasz dragone
stb.) a francia dragon (‘sárkány; könnyűlovas’) nyomán. Ez a latin
draco, draconis (‘sárkány’) folytatója, emez pedig az azonos
jelentésű görög drakónból való. A ~ok azért kapták ezt a nevet,
mert könnyű puskájuk csövének végén sárkányfej mintázat volt. A
~ szóvége a foglalkozást jelző képzőt kapta meg (mint kocsmáros,
mészáros). Lásd még dragon, drákói.
drákói – ‘szigorú, könyörtelenül erélyes’: drákói rendszabályok.
Nemzetközi szó a görög Drakón nevének latinos Draco alakjából. Ez
az athéni államférfi a hagyományok szerint a Kr.e. hetedik század
végén vezette be a szokásjogon alapuló, roppant szigorú
törvényeit. Neve egyébként sárkányt jelent: lásd dragonyos.
dráma – ‘szereplők által színen előadott párbeszédes történet’;
‘feszültséggel teli, nagy indulatokat mozgató esemény’. –
dramatizál: ‘epikai művet drámává dolgoz fel’; ‘‹sajtónyelven,
bizalmas nyelvben› a valósnál drámaibbnak, fenyegetőbbnek állít
be ‹helyzetet, eseményt›’.
Nemzetközi szócsalád a görög drama, dramatosz (‘tett, színpadi
cselekmény, színmű’) alapján, amely a draó (‘tesz, cselekszik’)
főnévi származéka. A dramatizál nem görög forma, hanem a
francia dramatiser igére megy vissza; ezt mi latinosított szóvéggel
vettük át. Lásd még dramaturgia, drasztikus.
dramaturgia – ‘a dráma elmélete, a színműírás és a színjátszás
elméleti kérdéseivel foglalkozó tudomány’. – dramaturg: ‘a
drámaelmélet tudósa’; ‘színházi vagy filmgyári szakember, aki az
előadandó vagy elkészítendő műveket kiválasztja, elbírálja’.
Nemzetközi szavak a görög dramaturgia, illetve dramaturgosz
nyomán, amelyek a drama, dramatosz (‘színmű’) és ergomai
(‘csinál’) elemekből épülnek fel, a dramaturg(osz) tehát eredetileg
drámaírót jelentett. Lásd még dráma, drasztikus.
drapéria – ‘nagyobb felületet vagy (ábrázolt) emberalakot díszítő
redőzött textília’.
Sok nyelven használatos szó a francia draperie (tkp. ‘posztógyár,
posztókereskedés’) nyomán, amely a draper (‘posztónak készít,
posztóval bevon; redőz’) igéből lett; alapja a drap (‘posztó’) a késői
latin drappus (‘rongy’) szóból, amely valószínűleg kelta (gall)
eredetű. A magyarban a szóvég latinos formát kapott. Lásd még
drapp.
drapp – ‘halvány szürkésbarna ‹mint ruhaanyagok színe›’.
Sok nyelven használatos szó egy bizonyos gyapjúszövet neveként
(francia drap, azaz ‘posztó’), amelynek jellegzetes színe végül
színjelöléssé (is) lett. A magyarba a német drappfarbig szó
drappszínű félfordításából, az összetétel első tagjaként önállósult a
fenti jelentéssel. Lásd még drapéria.
drasztikus – ‘igen erősen ható ‹gyógyszer, gyógymód›’; ‘durva,
kíméletlen’: drasztikus módszerek; ‘vaskos’: drasztikus
kifejezéseket használ.
Nemzetközi szó a görög drasztikosz (‘hatékony’) alapján, amely a
draó (‘megtesz, elvégez’) származéka. Eredeti értelme a
gyógyszerekkel kapcsolatos volt. A magyar szó a latinos drasticus
formát követi. Lásd még dráma, dramaturgia.
dravida – ‘India déli és Sri Lanka északi részén élő, különféle
nyelveket beszélő nagy népcsoport megnevezése’.
Az óind Dramila változata; forrása a tamil, a legnagyobb dravida
nép neve.
drazsé – ‘csokoládéval bevont cukorka’; ‘cukormázas
gyógyszertabletta’.
Nemzetközi szó a francia dragée alapján; ez latin közvetítéssel a
görög tragéma (‘szárított gyümölcs, édesség, nyalánkság’) szóból
ered. Lásd még trágya.
drehus – ‘vasesztergályos’.
Magyaros képzés a német drehen (‘forgat, esztergályoz’) igéből,
illetve ennek magyar drehál származékából; a régebbi üzemi
zsargon avuló szava.
drekk – ‘piszok, szenny, szar’: benne vagyunk a drekkben.
Bizalmas nyelvi német szó: Dreck (‘szenny, trágya, szar’).
drénez – ‘csővel elvezet ‹sebből váladékot, talajból vizet›’: dréncső.
Az angol drain (‘folyadékelvezető cső, csatorna’) szó kiejtés szerinti
átvétele; angolszász előzményében (dreahnian, tkp. ‘kiszárad’) a
dry (‘száraz, szárít’) töve ismerhető fel.
dressz – ‘sportmez’; ‘‹női› fürdőruha’.
Nemzetközi szó az angol dress (‘ruha, öltözet’) nyomán, amelynek
forrása a francia dresser (‘felállít, felszerel, felöltöztet’) ige. Ez a
népi latin directiare származéka a directus (‘egyenes’) szóból, a
dirigere, directum (‘irányít’) alapján. Lásd még direkt, dresszíroz.
dresszíroz – ‘idomít’; ‘‹mutatványt› begyakoroltat’. – dresszúra:
‘idomítás’; ‘lélektelen fegyelmezés’.
Német eredetű szavak: dressieren, Dressur; forrásuk a francia
a achát
dresser (lásd dressz). A dresszúra a magyarban latinos végződést
kapott a cezúra, kultúra és hasonló szavak analógiájára.
driád – ‘fában lakozó nimfa az ógörög regékben’.
Görög szó (drüasz, drüadosz) a drüsz (‘tölgyfa, olajfa’) nyomán. A
magyarba a német Dryad közvetítette.
dribli – vagy tribli: ‘cselezés, a labda ügyes vezetése a
labdarúgásban’: dribliz.
Nemzetközi sportszakszó az angol dribble (tkp. ‘csepeg, csepegtet’)
alapján; hozzánk valószínűleg a német Dribbel közvetítésével
került. A magyarban a csel, cselezés kiszorította.
drill – ‘gépies fegyelmezés’; ‘vakfegyelem’.
A régi katonai nyelv német szava a drillen (‘forgat, fúr; szigorú
gyakorlatokkal kiképez, fegyelmez’) alapján.
drinkbár – ‘italpult szállodában, vendéglátó helyen rövid és kevert
italok fogyasztására’.
Angol jövevény (drink bar): drink (‘ital’) és bar (‘korlát, pult’).
drog – ‘kábítószer’.
Nemzetközi szó a francia drogue (‘vegyszer’), illetve ennek
származéka, az angol drug (‘gyógyszer, altató, kábítószer’) alapján.
A francia szó eredete vitatott, talán a régi alnémet droge (‘száraz’)
a forrása, mások szerint keleti eredetű. Lásd még drogéria.
drogéria – ‘egészségügyi és kozmetikai vegyszerek boltja’. –
drogista: ‘vegyszerbolt tulajdonosa’.
Nemzetközi szó a francia droguerie és droguiste alapján, amelyek a
drogue (‘vegyszer’) származékai; lásd drog. A magyarba német
közvetítéssel került mindkét szó, és latinos végződést kaptak.
dromedár – ‘egypúpú teve’.
Nemzetközi szó a latin dromedarius alapján, amely a görög
dromasz, dromadosz, azaz ‘(gyorsan) futó’ származéka a dromosz
(‘futás, futópálya’) nyomán.
drót – ‘fémhuzal’; ‘‹régebben és tájnyelveken› távírda’: leadja a
drótot (‘titokban értesít’). Alakváltozatok: darót, derót, dirót, dráta.
Származékai: drótoz, drótos, dróttalan.
A hazai német drót átvétele (irodalmi német Draht). A szó a drehen
(‘forgat, csavar, sodor’) származéka, eredetileg sodrott fonalat
jelentett, és így vonódott át a fémszálra. Lásd még drehus.
druida – ‘pap, varázsló az ókori kelta népeknél’.
Ősi kelta szó: ír, gael druidh (‘varázsló, mágus’).
drukkol – ‘szorong, szorít, izgul’; ‘‹sportversenyen› szurkol’.
Származékai: drukk, drukker.
A német drucken (‘nyom, nyomtat; szorít, nyomaszt’) származékai.
Sporttal kapcsolatos jelentéseiben a szurkol, szurkoló kiszorította,
egyébként a bizalmas nyelv szava (pl. nagy drukkban van).
drusza – ‘‹valaki mással› azonos keresztnevű személy’.
Szláv hangzású szó, de a szóba jöhető szláv szavak vagy
alaktanilag nem tekinthetők forrásnak, mint a lengyel drużba
(‘drusza’), vagy jelentésükben állnak távol, mint az orosz druzja
(‘barátok’), vagy eleve a magyar ~ átvételei, mint a szlovák drusa.
duális – ‘kettős’; ‘‹nyelvtanban› kettős szám’. – dualista: ‘kettős
berendezkedésű’. – dualizmus: ‘két állam tartós kapcsolata, kettős
állam (mint az Osztrák-Magyar Monarchia volt)’; ‘filozófiai tan,
amely szerint az anyag és szellem két önálló független létező’;
‘‹vallásilag› az a hit, hogy a világot egy jó és egy gonosz istenség
teremtette’. – dualisztikus: ‘a dualizmuson alapuló, kettős
rendszerű, kételvű’.
Nemzetközi szavak a dualis (‘kettős’) nyomán; ennek alapja a duo
(‘kettő’) számnév. Lásd még dubitál.
dubitál – ‘kétkedik, habozik’. – dubiózus: ‘kétséges’.
A latin dubitare (‘kétkedik’) igéből, illetve forrásából, a dubium
(‘kétség’) szóból; közös alapjuk a duo (‘kettő’) számnév. Lásd még
duális.
dublé – ‘drágakő- vagy nemesfém-utánzat’.
Francia szó (doublé), a.m. ‘megkettőzött’ a doubler (‘kettőz’)
igéből, amely a latin duplicare származéka; erről lásd dupla. Az
elnevezés alapja a nemesfém bevonat és az alapfém kettőssége,
illetve hogy az értékes kő alapját üveg alkotja. Lásd még dublett,
dublőr, dublőz.
dublett – ‘másodpéldány’; ‘nyelvtani alakváltozat’; ‘‹ékkőről,
nemesfémről› hamisítvány’.
Francia szó (doublette), a double (‘kettős’) kicsinyítő képzős alakja;
eredetéről lásd dublé. Lásd még dublőr, dublőz.
dublőr – ‘filmszínészt veszélyes jelenetekben helyettesítő férfi’.
Francia szó (doubleur), a doubler (‘kettőz; tartalékkal felvált,
helyettesít’) főnévi származéka. Eredetére nézve lásd dublé. A ~ a
francia szó kiejtés szerinti átvétele.
dublőz – ‘filmszínésznőt veszélyes jelenetekben helyettesítő nő’.
Francia szó (doubleuse), a doubler (‘kettőz; tartalékkal felvált,
helyettesít’) főnévi származéka. Eredetére nézve lásd dublé. A ~ a
francia szó kiejtés szerinti átvétele. Lásd még dublőr.
dúc1 – ‘(oszlopon álló) galambház’; ‘faoszlop, gerenda
‹alátámasztásra›’; ‘‹nyomdában› klisé’. Származéka: (alá)dúcol.
Ismeretlen eredetű szó; elsődleges jelentése a fenti második
lehetett; nyomdai értelme a fametszetek nyomására használt,
vésett felületű fa gerenda vagy deszka hasonlóságára keletkezett.
dúc2 – lásd dacol, durcás
- 73 - oldal
duce – [dúcse] ‘vezér, Mussolini olasz fasiszta diktátor önmagának
adományozott címe’.
Olasz szó, a latin dux, ducis (‘vezér’) folytatója. Lásd még dózse,
dukát, duktus, düsessz, indukál, redukál, viadukt
duci – ‘kövér(kés)’.
Hangfestő eredetű szó a duzzad, durcás, dacos családjából.
duda – ‘bőrtömlőre szerelt sípokkal megszólaltatott népi hangszer’;
‘éles hangú jelzőszerkezet’: autóduda.
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén duda (‘síp, tilinkó’); ezeknek
általában többes dude alakja hordozza a ~ jelentését. Az autódudát
régebben a ~hoz némileg hasonlóan, gumitömlő nyomkodásával
lehetett megszólaltatni.
dudli – ‘cucli’. Származéka: dudlizik.
A hazai német dudl (‘mellbimbó’) átvétele; a szillabikus l-t -li
helyettesíti (mint dakszli, kifli).
dúdol – ‘halkan zümmögve, szöveg nélkül énekel’. Származéka;
dudorászik.
Hangutánzó szó, távolabbról a dalol rokona.
dudorodik – ‘gömbölyűen kiemelkedik, púposodik’. Származékai:
dudor, dudorít.
Hangfestő szó a dundi, duzzad családjából.
dudva – ‘gyom, gaz’.
Ismeretlen eredetű szó.
duellum – ‘párbaj’. – duellál: ‘párbajozik’.
Nemzetközi szó a klasszikus latin duellum (‘háború, harc’) alapján,
amely a bellum (‘háború’) archaikus alakváltozata. A középkori
latinban a két szó etimológiai kapcsolata már elhomályosult, és a ~
tövében a latin duo (‘kettő’) számnevet vélték; így alakult ki a szó
‘párviadal, párbaj’ jelentése. A ~ és igei párja elavult.
duett – ‘énekhangra írt vagy így előadott zenei kettős’.
Zenei szakszó az olasz duetto nyomán; ez a duo kicsinyített
formája (lásd duó). A magyarba a német Duett közvetítette.
dug – ‘valaminek a belsejébe tesz’; ‘rejt’: eldug; ‘‹bizalmas nyelven›
titokban ad’: dug neki egy ezrest, dugipénz; ‘‹szlengben› közösül’.
Származékai: dugó, dugasz, dugaszol, dugít, dugul, dugulás,
dugdos, dugattyú, dugvány.
Ősi finnugor örökség: mordvin tongams (‘bedug’), finn tunkea
(‘nyom, benyomul’). Az ősi *tung- tőből szabályosan fejlődött a
szóvég, amelynek hatására a szókezdő mássalhangzó zöngésült.
dugába dől – ‘meghiúsul, kudarcot vall’.
Az itt szereplő duga ugyanaz, mint a donga, csak későbbi átvétel
valamely délszláv nyelvből (pl. szerb-horvát duga), amikor már
nem éltek a nazális magánhangzók. A kifejezés a kádármesterség
nyelvéből ered: a rosszul faragott vagy illesztett dongák
összedőltek, beroppantak, amikor a mester az abroncsot rájuk
feszítette.
duhaj – ‘féktelen, zajosan mulatozó’. Származéka: duhajkodik.
Hangutánzó, hangfestő szó a dohog, duhog (‘zúgolódik’)
családjából. A szóvég, amely a dörej, zsivaj s hasonló szavak
sajátja, arra vall, hogy a múlt századból kimutatható ‘veszekedés,
lárma, verekedés’ jelentés volt az elsődleges; a mai melléknévi
jelentés talán a duhajkodik igéből vonódott el.
dukál – ‘kijár ‹neki›, megilleti’.
Hangzásra latin eredetűnek tetsző szó, de sem a ducere vagy a
középkori latin ducare ‘vezet’ jelentéséből, sem a hazai latin
ducere ritkább ‘kap, nyer’ értelme alapján nem lehet meggyőzően
levezetni.
dukát – ‘középkori aranypénz’.
Sok nyelvben használatos szó a latin ducatus, illetve az olasz
ducato alapján. Mindkettő hercegséget jelent a dux, ducis (‘vezér,
fejedelem, herceg’) alapján; a latin szó az olasznak előzménye. Ez
úgy lett pénznévvé, hogy az 1284-ben Velencében vert
aranypénznek ilyen körirata volt: Sit tibi, Christe, datus, quem tu
regis, iste ducatus (‘Legyen neked ajánlva, Krisztusom, az, amin
uralkodol, eme hercegség’). Más nézet szerint már a 10. században
veretett ~ot a Dukasz dinasztiából való X. Konstantin császár, s
pénzén megjelent a név birtokos Dukatosz alakja, amely azután
Ducatus formában latinizálódott. A magyarba a német Dukat
közvetítette. Lásd még dózse, duce, duktus, düsessz, indukál,
redukál, viadukt.
dukkóz – ‘légpisztollyal lakkoz’.
A sűrített levegővel felhordható nitrolakk a nagy amerikai
festékgyár, a DU Pont de Nemours and COompany terméke volt, és
márkanevét (Duco) a cég nevének elemeiből alkották meg. A
magyar szóalakban a k geminálódott.
duktus – ‹régen› ‘földmérő vonalzója’: indzsenéri duktus (Csokonai);
‘‹kézírásban›’ a sorok vonalvezetése.
Latin tudományos szakszó (ductus) a ducere, ductum (‘vezet’)
igéből. Lásd még duce, dukát, düsessz, indukál, konduktor, redukál,
viadukt.
dúl – ‘pusztít, rombol’: tatárdúlás; ‘pusztító erővel zajlik’: Háború dúl
most a nagy világban… (Vörösmarty).
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még dúl-fúl, dúvad.
dulcsáca – ‘gyümölcsből és virágsziromból cukorsziruppal készített
balkáni édesség’.
a achát
Erdélyi tájszó, a román dulceaţa (‘édesség’) kiejtés szerinti
megfelelője; emez a dulce (‘édes’) származéka, forrása a latin
dulcis (‘édes’).
dúl-fúl – ‘tajtékzik dühében’.
Ikerszó a dúl és a fúl igékből, a dühében fuldokló és haragjában
pusztító emberről.
duma – ‘beszéd, fecsegés’; ‘hazugság’: süket duma. Származéka:
dumál.
Végső soron szláv eredetű szó; a legtöbb szláv nyelvben megvan
‘gondolat, szó, beszéd’ értelemben; az oroszban államtanácsot,
nemzetgyűlést is jelent. A magyar szlengben és bizalmas
nyelvezetben cigány közvetítéssel terjedt el.
dundi – ‘kövér(kés)’.
Hangfestő eredetű szó, a dudorodik családjából, valószínűleg a szó
dundorodik alakváltozatából.
dunnalúd – ‘északi lúdféle, amelynek pelyhével ágyneműt töltenek’.
Nyelvújítási szóösszetétel az alnémet eiderdune (‘a dunnalúd
pihéje’) második tagjának felhasználásával, amely az óskandináv
dúnn (‘pehely’) megfelelője; ezt a más eredetű dunyha tájnyelvi
dunna alakjával helyettesítve illesztették a lúd elé. Lásd még
düftin.
dunszt – ‘gőz, gőzölés’; ‘párakötés sebre’; ‘sejtelem’: dunsztom sincs
róla. Származéka: dunsztol.
Német szó: Dunst (‘pára, gőz, párolás’); a ‘sejtelem’ jelentés a
hazai németből való. Lásd még dinsztel.
dunyha – ‘tollal töltött vastag, meleg takaró’. Alakváltozatok:
duhnya, dunha, dunna, dugna, dunya.
Szláv jövevényszó: szerb népi duhnja, szlovák duchna; ezek
eredete tisztázatlan. A magyarban a tőmássalhangzók
megcserélődtek, akárcsak a konyha esetében.
duó – ‘két hangszerre írt zenemű’; ‘együtt szereplő két
előadóművész’.
Olasz zenei szakszó a due (‘kettő’) számnév nyomán, illetve ennek
korábbi, latinos duo alakjából. Lásd még duett.
duodénum – ‘nyombél, patkóbél’.
Orvosi szakszó a latin duodeni (‘tizenkettenként’) szóból; magyarul
hívják tizenkét hüvelyknyi bélnek is.
dupla – ‘kétszeres’. – dupláz: ‘(meg)kétszerez’. – duplum:
másodpéldány. – duplikátum: ‘hivatalos irat másodlata’.
A latin duplus, dupla, duplum (‘kettős, kétszeres’) melléknév
különböző alakjainak átvétele. Ez a görög diploosz (‘kettős,
kétrétű’) megfelelője, egyben a latin duplex, duplicis alakpárja.
Ennek előtagja a duo (‘kettő’) számnév, utótagja a plicare (‘hajt,
rétegez’) ige. Lásd még dublé.
dúr – ‘hétfokú skála, amelyben a harmadik és hetedik lépés
félhangközre esik’.
Zenei szakszó a német Dur nyomán; forrása a latin durus
(‘kemény’) melléknév.
durábel – ‘cipőfelsőrésznek való vízhatlan, tartós bőr’: durábel
bakancs.
Német jövevényszó (durabel) a francia durable, illetve előzménye,
a latin durabilis (‘tartós’) nyomán; forrása a durare (‘tart, kitart,
elvisel’) ige.
durák – ‘kártyajáték, amelyben a vesztes a ~ nevet kapja’.
Szlovák szó, a.m. ‘bolond, ostoba ember’.
durcás – ‘dacos, sértetten duzzogó’.
A nyelvjárási dúc (‘kenyér gyürkéje’) duccos, duccás (‘kidudorodó’)
származékából alakult cc  rc elhasonulással. A szó eredetileg a
biggyesztett ajkat vagy a felvetett fej alatt kidudorodó tokát,
ádámcsutkát festette mint a dacos, ellenszegülő magatartás testi
jegyeit.
durchmars – ‘hasmenés’; ‘olyan játéknem kártyában (pl. ultiban),
amelynél minden ütést el kell nyerni’.
Német katonai szakszó (Durchmarsch), tkp. ‘átvonulás; erőltetett
menet’: durch (‘keresztül’) és mars. Lásd még durrdefekt.
durmol – ‘alszik, szundít’.
Hangutánzó szó a dorombol, duruzsol, dörmög rokonságából.
Eredetileg a ~ is hangot jelentett (‘duruzsol, dorombol’). Mai
értelme az alvást gyakran kísérő szuszogás és (halk) horkolás
hangjelenségeire vezethető vissza.
durrdefekt – ‘autókerék belső gumitömlőjének átszakadása’.
A német Durchdefekt (kb. ‘átszakadás’) átvétele; az első tag
népetimológiás úton változott el a német durch (‘át’) elemből, a
kipukkadó gumitömlő ugyanis nagyot durran. Lásd még defektus.
durrog – ‘többször mély, erős, csattanó hangot ad’. Származékok és
kapcsolt szavak: durran, durranás, durrant, durrogat.
A hangutánzó durr tő származékai, a ~ gyakorító, a durran
mozzanatos és a durrant további műveltető képzővel. Rokonságába
tartozik a dorombol, durrog, durmol, duruzsol.
duruzsol – ‘mély, halk, morgó hangot hallat ‹pl. tűz a kályhában›’;
‘hosszan, halkan, zsongítóan beszél’.
Hangutánzó szó a dorombol, durrog, dörmög rokonságából.
durva – ‘kemény, érdes ‹felület›’; ‘goromba, nyers, kíméletlen’.
Származékai: durvaság, durváskodik, durvít, durvul.
Ismeretlen eredetű szó.
- 74 - oldal
dús – ‘gazdag, bő’; ‘buja ‹növényzet›’; ‘‹valamiben› bővelkedő’.
Származékai: dúsul, dúsít, dúsított.
A velencei államfő (dózse) nevéből ered, a horvát duž (‘dózse’)
közvetítésével. Korábban főnévként dózsét, majd gazdag embert
jelentett, ebből származtathatók fenti melléknévi jelentései.
dúskál – ‘bővében van ‹valaminek›’: dúskál a pénzben, a javakban.
Az elavult duska (‘pohár kiürítése egy lélegzetre’) származéka; ez
szláv eredetű, és a legtöbb szláv nyelvben meglévő duh, dusek
(‘lélegzetvétel’) szavakból ered. Ennek megfelelően a ~ korábbi
értelme ‘iszik, mulatozik’ volt. Később a dús szót érezték bele,
innen van mai jelentése és tövének hosszú ú-ja. Lásd még doh,
nátha.
dutyi – ‘börtön, fogda’
Tréfás, népnyelvi elnevezés a duttyán korábbi ‘sötét kis kamra’
jelentése alapján, a szó becézett formájával.
duttyán – ‘lacikonyha’; ‘árus sátra’.
Az arab dukkanból való oszmán-török dükkan, dukkan (‘bolt, bódé’)
átvétele a szerb dućan [dutyán] közvetítésével. Nyelvjárási szó.
Lásd még dutyi.
dúvad – ‘vérszomjas vad(állat)’.
Nyelvújítási alkotás, de előtagjának eredete tisztázatlan; talán a dúl
ige egy régi tájnyelvi dulság, dúság (‘pusztítás’) származékából,
annak elejéről vonták el.
duzzad – ‘dagad, növekszik’. Származékai: duzzaszt, duzzanat.
Hangfestő eredetű szócsalád a dacos, durcás, duzzog családjából.
duzzog – ‘dacol, sértetten hallgat, félrevonul’.
Hangfestő szó a dacos, durcás, duzzad családjából. Eredetileg
‘dagad’ értelmű volt; a jelentés fejlődése a ‘dacol’ irányában olyan
lehetett, mint a dacos, durcás esetében.
dübög – ‘tompa, mély hangot ad’. Származékai: dübörög, dübörgés.
Hangutánzó szócsalád, a ~ a dobog rokona és magas hangrendű
párja. A ~ gyakorító, a dübörög kétszeresen gyakorító képzős alak;
mint mozzanatos származék ide is tartozik a döbben.
düftin – ‘bársonyos, sűrű szövésű pamutszövet, ördögbőr’.
Nemzetközi szó a francia duvetine [düvtin] nyomán, amely a német
közvetítésével jutott hozzánk. Ez a duvet (‘pihe’) szóból való, amely
régebben dumet volt; ennek forrása pedig az óskandináv dúnn
(‘pehely’). Lásd még dunnalúd.
düh – ‘hirtelen, heves harag’; ‘heves vágy, késztetés’: párzási düh.
Származékai: dühös, dühösít, dühösködik, dühödik, dühödt,
dühöng, dühöngés.
Ismeretlen eredetű szó; avulófélben élt nyelvjárási szinten, amikor
a nyelvújítók az irodalmi nyelvbe emelték. Legelső értelme
‘veszettség’ volt, amiből ma ismert jelentései jól levezethetők.
dűlő – ‘a határ két út vagy mezsgye közé eső, névvel jelölt része’.
A dűlőút, dűlőföld önállósult első tagja, a dől ige dűl
alakváltozatából, a folyamatos melléknévi igenév főnevesült alakja.
Itt az ige korai, ma már nem élő ‘nyúlik, elterül’ jelentésével kell
számolnunk.
dűne – ‘szélhordta vízparti homokdomb(sor)’.
Nemzetközi szó a régebbi holland dune alapján; nyelvünkbe a
német Düne közvetítette.
dünnyög – ‘morog, motyog’.
Hangutánzó szó.
dürög – vagy dürrög: ‘‹fajdkakas› a párzás időszakában van’.
A dörög ige jelentésben elkülönült alakváltozata; a fajdkakas párzás
idején hallatott hangjait imitálja.
düsessz – ‘nehéz atlaszselyem’.
Francia szó (duchesse), a.m. ‘hercegnő’, a duc (‘herceg’) nőnemű
formája; a duc előzménye a latin dux, ducis (‘vezér, fejedelem,
herceg’). Lásd még dózse, duce, dukát, duktus, indukál, redukál,
viadukt.
dűzni – ‘porlasztó fúvókája’.
A német Düse (‘fúvóka’) magyarosodott formája; forrása a cseh
duše (‘lélek, lélegzet’). Avuló szó.
dzsámi – ‘mohamedán templom’.
Az oszmán-török cami [dzsami] szóból.
dzsem – ‘darabos gyümölcsíz’.
Az angol jam (‘gyümölcsíz’) kiejtés szerinti átvétele.
dzsentri – ‘angol köznemesség’; ‘magyar középnemesi réteg; ehhez
tartozó személy’.
Nemzetközi szó az angol gentry nyomán; ez a francia gentilise
(‘nemesi rang’) gentirise alakváltozatából lett. A francia szó a késő
latin gentilitia folytatója, amely a klasszikus latin gentilis (‘nemes’)
szóra megy vissza; végső forrás a gens, gentis (‘nemzetség, törzs’).
A ~ az angol szó kiejtés szerinti átvétele.
dzsessz – ‘észak-amerikai négerek tánczenéje’.
Az angol jazz nagyjából kiejtés szerinti átvétele. A jazz eredetére
nézve igen különböző s egyaránt bizonyítatlan feltevések vannak; a
legvalószínűbb, hogy az amerikai néger argó ősi, afrikai eredetű
eleme.
dzsida – ‘lándzsaszerű hajítófegyver’.
Oszmán-török szó (cida); elavult.
dzsigg – ‘sarokkal és talppal járt kopogós (színpadi) tánc’: dzsiggel.
Angol szó (jig); eredete homályos; bizonyára összefügg a francia
a achát

gigue (‘bizarr matróztánc’) szóval, de nem bizonyítható, hogy

melyik származik a másikból. Lásd még dzsigoló.
dzsigoló – ‘parkett-táncos, selyemfiú’.
Olasz szó (gigolo), tkp. ‘dzsigg-táncos’, lásd dzsigg.
dzsihad – ‘mohamedánok „szent” háborúja a hit terjesztésére vagy a
hit védelmében’.
Arab szó, a.m. ‘erőfeszítés, küzdelem’.
dzsinn – ‘pajkos vagy gonosz szellem, démon ‹a keleti mesékben›’.
Nemzetközileg használatos arab szó, a démonok összességét
jelenti; az Ezeregyéjszaka fordításai révén vált ismertté Európában.
dzsip – ‘erős terepjáró kis gépkocsi’.
Angol jeep, ez a G.P. rövidítés kiejtését [dzsípí] imitálja más
helyesírással. Maga a rövidítés a general purpose (‘általános
rendeltetésű’) kifejezést rejti, amely a kis gépkocsi sokoldalú
használhatóságára vonatkozik.
dzsóker – ‘lap a francia kártyában, amely bármely másikat
helyettesítheti’.
A kártyán szereplő bohócfigura, a Jolly Joker (‘vidám tréfamester’)
angol nevéből; a joke jelentése ‘tréfa’, forrása a latin iocus (‘tréfa,
játék’). Lásd még giocoso, jokulátor, zsonglőr.
dzsúdó – ‘cselgáncs, japán küzdősport’.
Az angolos judo kiejtés szerinti átvétele; forrása a japán dzsú dó
(‘lágy út’) kifejezés.
dzsungel – ‘őserdő’; ‘áttekinthetetlenül bonyolult helyzet, jelenség’.
Nemzetközi szó az angol jungle [dzsangl] alapján; ennek forrása a
hindi jangal (‘erdő, puszta’).
dzsunka – ‘távolkeleti kis vitorlás bárka’.
Az angol junk szóból, latinosított szóvéggel; az angol a portugál
junco [zsunku] és maláji dzsong szavakon át valószínűleg a kínai
csuan (‘hajó’) szóra vezethető vissza.

- 75 - oldal
a achát

szóeleji mássalhangzó-torlódást egy előzékhang oldotta fel escset

formán, majd az s hang kiesett.
E,É édeleg – ‘bájolog, kellemkedik; szerelmesen enyeleg’.
Az édes származéka az éd- tőhöz járuló -leg képzőegyüttessel (mint
az enyeleg, fanyalog, őgyeleg szavakban). A ritkább éldeleg alak a
e – lásd ez
más eredetű, de jelentésben némileg rokon éldel szóval való
eb – ‘kutya’.
keveredés eredménye.
Ugor kori örökségünk: vogul, osztják ämp. A szóvég hangtani
éden – ‘a bibliai Paradicsomkert; a boldogság helye, állapota’.
fejlődése hasonló a dob1, hab és talán a láb szavakban. Az ~ ma
A héber Gan Éden (‘gyönyörűség kertje’) kifejezésből, latin
már csak hivatalos és szaknyelvi szóként (ebadó, ebtenyésztő),
közvetítéssel lett nemzetközi szóvá.
illetve szólások, mondások elemeként (eben gubát cserél, ebek
edény – ‘tartály folyadék vagy porszerű anyag számára’.
harmincadjára vet, ebül szerzett jószág ebül vész, eb ura fakó stb.)
Ismeretlen eredetű szó.
használatos. Lásd még ebadta, ebihal, ebugatta.
édes – ‘a méz és cukor jellegzetes ízével bíró’; ‘kedves, szeretett’;
ebadta – ‘hitvány, rossz, semmirekellő (ember)’.
‘vér szerinti ‹szülő, gyermek›’; ‘‹vízről› nem sós; ‹paprikáról› nem
Az eb szóból alkotott alanyi összetétel, értelme az azonos
csípős’. Származékai: édesség, édeskedik, édesít, édesítő, édesget,
jelentésű, nyelvjárási ebellette révén világosodik meg: ‘olyan
édesedik, édeskés.
személy, akit eb adott, ellett’, tehát maga is kutya. Párhuzamos
Magyar származék az ízes melléknév (lásd íz) régi ézes formájából
kifejezések még: eblelkű, eb anyájú, kutya teremtette. Régen
(lásd ézes mézűl, azaz ‘édes mézként’, Ómagyar Mária-siralom),
egyszerű szitokszó is volt: ebadtázik (‘szitkozódik’). Ma leginkább
annak jelentés szerint is elkülönült alakváltozata. A z  d
komisz, vásott fiúra mondják, hogy ebadta kölyök. Lásd még ebihal,
váltakozásra mai nyelvjárásainkban is van példa: vizes  vides,
ebugatta.
Jézus  Jédus; lásd még büdös–bűz. Ugyancsak kézenfekvő a
ebéd – ‘déli étkezés; az ezen feltálalt ételek összessége’.
kapcsolat az ‘ízes, jóízű’ és az ‘édes’ jelentés között, ebből érthetők
Származékai: ebédel, ebédlő.
az átvitt ‘szeretett’ és ‘vér szerinti’ értelmi árnyalatok is.
Szláv vendégszó: szerb, szlovén, szlovák obed (‘ebéd’, tkp. ‘evés,
ediktum – ‘uralkodói rendelet’.
étkezés, falatozás’). A tág jelentéskörű ob- igekötő itt az ed- igető
Latin történelmi szakszó az edicere, edictum (‘kimond, elrendel’)
előtt áll, amely evést jelentő ősi indoeurópai elem, és egyebek közt
igéből; elemei e(x), azaz ‘-ból’ és dicere, dictum (‘mond’).
a latin edere és az angol eat (‘eszik’) igék etimológiai rokona,
edz – ‘‹acélt, szervezetet› keményít, szívósabbá, rugalmasabbá tesz;
szerepel továbbá medve szavunk szláv eredetijében is. Az ~ alak
‹sportoló› testét erősítő gyakorlatokat végez; ‹edző a sportolóval›
hangrendi kiegyenlítődéssel és a második szótag
ilyen gyakorlatokat végeztet’. Származékai: edzett, edződik, edzés,
magánhangzójának a megnyúlásával jött létre. Eredeti jelentése a
edző.
magyarban ‘a nap fő étkezése’ lehetett, erre vall a délebéd és az
Vitatott eredetű szó. A legvalószínűbb, hogy egy ‘víz, folyó’
estebéd régebbi megkülönböztetés.
jelentésű ősi ügy szó korábbi igy, egy alakváltozatából jött létre
ében – ‘forró égövi fa, amelynek értékes anyaga fekete vagy
denominális igeképzővel. Ezt a nézetet támogatja a szó legelső (16.
sötétszürke’.
századi) adatának egyzeth írásmódja, s az a tény, hogy a vasat izzó
Nemzetközi szó a görög ebenosz latin hebanus, hebenus, ebenus
állapotban való vízbe mártással edzik acéllá. Hasonló jelentésből
származékából; végső egyiptomi forrását hbnj mássalhangzókkal
indul ki az a vélemény, hogy az önt ige ritkább öt alakjának (lásd
írták. A magyar szó mai ~ alakja valószínűleg a német Ebenholz
ötvös) -sz ragos formájáról van szó, ám ez esetben sem a fent
(‘ébenfa’) első tagja hatására, illetve ennek ébenfa fordításából, az
említett korai adat, sem a későbbiek, sem a szótő zöngésülése nem
első tag önállósodásával jött létre. Lásd még ebonit.
magyarázható. Ugyancsak hangtani nehézségek, valamint a korai
ebihal – ‘békalárva’.
egyzeth adat gyengítik az ugor származás érveit: osztják ättä
Az összetétel előtagja, az eb származékaként, arra utal, hogy a
(‘vasat edz’).
békaporonty ugyan vízben úszkál, de halnak „kutya”, azaz hitvány,
efemer – ‘múlékony, kérészéltű, átmeneti’.
semmit érő. Lásd még ebadta, ebugatta.
Nemzetközi szó a görög ephémerosz (‘egy napra való’) alapján;
ebionita – ‘első századi keresztény szekta, melynek tagjai
elemei epi- (‘rá’) és hémera (‘nap’). Nyelvünkbe hihetőleg a német
visszatértek a zsidó szokásokhoz’.
ephemer közvetítette.
Hittudományi szakszó a héber ebjón (‘szegény’) nyomán.
efendi – ‘úr, uram ‹török állami hivatalnokok s tanult emberek
ebonit – ‘keménygumi, a kaucsuk kétszeres vulkanizálásával
megszólításaként›’; régebben effendi alakban is.
előállított anyag’.
Török szó a bizánci görög afthendisz megszólító afthendi
Az angol ebony (‘ében’) szóból eredő ipari terméknév, a vegyületek
formájából, ahol a th úgy hangzik, mint az angol three szóban; a
nevében gyakori -it képzővel. Az ~ elnevezés, amely az anyag
szókezdő magánhangzó a törökben a hangrendi kiegyenlítődés
fekete színére utal, a 19. század derekán, Amerikában született,
során módosult. Az afthendisz a klasszikus görög authentész
ahol ekkoriban kezdték meg az ~ ipari előállítását. Lásd még ében.
(‘illetékes’) folytatója; eredére nézve lásd autentikus.
ébred – ‘álmából felocsúdik, felserken’. Származékai: ébredés,
effektív – ‘valós, tényleges, meglévő’: effektív haszon, effektív
ébredezik, ébreszt, ébresztő, ébresztget, ébren, éber, éberség.
készlet. – effektíve: ‘valójában, tényleg’. – effektuál: ‘foganatosít,
Bizonyára régi szavunk, de eredetéről semmi bizonyosat nem
végrehajt, elintéz’ – effektus: ‘‹technikai eszközökkel kiváltott›
tudunk.
hatás, hatáselem’: fényeffektus, hangeffektus, színpadi effektusok.
ebrúd – lásd kiebrudal
Nemzetközi szó a latin efficere, effectum, tkp. ex-ficere (‘létrehoz,
ebugatta – ‘‹tárgyesetben, felkiáltásként› teringettét, a
alkot, véghezvisz’) ige nyomán, az ex-, azaz ‘-ból’ és facere, factum
mindenségit!’
(‘csinál’) elemekből.
Eredetileg s melléknévként az ebadta változata, talán
effeminált – ‘elnőiesedett, elpuhult’.
eufemisztikus megfelelője volt; ilyen használatában elavult,
Nemzetközi szó a latin effeminare, tkp. ex-feminare (‘nőiesít,
szitokszóként is régies vagy irodalmias.
elpuhít’) ige nyomán, az ex- (‘el’) és femina (‘nő’) elemekből.
éca, écesz – ‘ötlet, tanács’.
effendi – lásd efendi
A jiddis eze (‘tanács’), s ennek többese, az ezes a héber ecáh
ég1 – ‘lángol, parázslik’. Származékai: égő, égés, éget, éghető,
(‘tanács’) szóból ered. A kétféle magyar alak külön átvétel; az
éghetetlen, égedelem.
éceszgéber (‘ötletadó’) ugyancsak jiddis szó (Ezes-Geber)
Valószínűleg finnugor örökségünkhöz tartozik; a rokonnyelvi
származéka. A bizalmas városi nyelvben otthonos szavak.
megfelelőkből (pl. cseremisz engem, azaz ‘lángol’) egy olyan ősi
ecet – ‘etilalkohol erjedéséből keletkező szerves sav, az ~sav vizes
tövet lehet kikövetkeztetni, amelyben nyílt e hang állt, s utána az a
oldata’.
nazális mássalhangzó, amely az ing szóban a g előtt hangzik. Ebből
Szláv kölcsönszavunk: horvát, szlovén ocet, amely a latin acetum
az ~ g-je szabályos fejlemény, de a magánhangzó zártságára nincs
(‘borecet’) szóból ered, talán gót közvetítéssel; a latin szó az acere
kielégítő magyarázat.
(‘fanyarnak, savanyúnak lenni’) ige származéka. A magyar szóalak
ég2 – ‘égbolt; mennyország’.
hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. Lásd még acetát.
Ősi finnugor örökségünk: zürjén szünöd (‘levegő’), finn sää
echó – [ekhó, ehhó, ehó] ‘visszhang’.
(‘időjárás’). A szóeleji sz a magyarban eltűnt (mint az áll, akaszt s
Latin szó (echo) a görög ékhó (‘hang, visszhang’) nyomán, amely
más szavak esetében); a szó tövében eredetileg az a nazális
az ékhosz (‘csengő hang, a fül csengése’) főnévvel kapcsolatos. A
mássalhangzó állt, amely az ing szóban a g előtt hangzik. Ebből az
mitológiában Ékhó volt a neve egy nimfának, a visszhang
~ g-je szabályos fejlemény; a magánhangzó a hangsúlyos
megszemélyesítőjének. Az ~ ritka, főként költői nyelvbe illő szó;
helyzetben megnyúlt, majd zártabbá vált. Lásd még éghajlat, égöv.
régebben írták ecchó, ekhó, ékhó alakban is:…amelyért víg
egál – ‘egyenlő, kiegyenlített’: egálban vagyunk; ‘mindegy’: nekem
hanggal ekhózik a Mátra…. (Csokonai). Lásd még ekhó,
aztán (ganc) egál. – egalizál: ‘kiegyenlít, egyenlővé tesz’. –
katekizmus.
egalitárius: ‘egyenlősítő, a (társadalmi) egyenlőséget célzó, annak
ecset – ‘sörtéből készített festőeszköz’.
fontosságát hirdető’.
Szláv, közelebbről alighanem délszláv szóvendég: horvát, szlovén
Az ~ a németből került nyelvünkbe (egal), de francia eredetű: égal
ščet (‘meszelő, ecset, kefe’). A szó magyar hangtani fejlődése
(‘egyenlő’), s végső forrása a latin: aequalis az aequus (‘egyenlő,
szokatlan, mert az ilyen kezdetű szláv jövevényszavakban
egyforma, sík’) melléknévből. Az ~ mindkét jelentésében a
általában cs-t találunk: lásd csáva, csorba, csuka. Lehet, hogy itt a
- 76 - oldal
a achát
bizalmas köznyelv szava; az egalizál a francia égaliser latinosított
formája a német egalisieren közvetítésével; az egalitárius
ugyancsak francia szó (égalitaire) latinosítása.
egér – ‘apró termetű mezei és házi rágcsáló’. Származékai: egerész,
egerészik.
Ősi finnugor szavunk; vogul tenker, osztják lonker, mordvin sejer. A
rokonnyelvi megfelelők szókezdő mássalhangzója a magyarban
eltűnt; a g hang a közelebbről rokon ugor nyelvek nk-jának
szabályos folytatása.
éger – ‘egy fajta lombos fa’.
Ismeretlen eredetű szó; korábbi alakja eger volt, és mivel vizet
kedvelő fa, több folyóvíznek s a közelükben alakult településnek
adott nevet: Eger, Egregy, Zalaegerszeg.
egész – ‘teljes, ép, összes’. Származékai: egészség, egészségi,
egészséges, egészségtelen.
Valószínűleg iráni, közelebbről alán vendégszó: oszét egasz, igasz
(‘egészséges, ép, eleven’); ez talán a szkíta Akaszasz
személynévből való.
éghajlat – ‘az adott földrajzi helyre jellemző időjárási körülmények
összessége’.
Nyelvújítási alkotás a görög eredetű klíma magyarítására, amely
‘hajlás’ jelentésű. Lásd még ég1, égöv.
égisz – ‘oltalom, védőszárny’; csak a (valaki, valami) égisze alatt
(‘védnökségével, támogatásával’) kifejezésben használatos.
A latin aegis nyomán, amely a görög aigisz megfelelője. Ez volt a
neve Zeusz, valamint Pallasz Athéné pajzsának; voltaképp a fa
pajzs kecskebőr bevonatát jelenti, az aigosz (‘kecske’) nyomán.
egoizmus – ‘önzés, önösség’. – egoista: ‘önző (ember)’. –
egocentrikus: ‘önző, önközéppontú, önmaga körül forgó’.
Nemzetközi szócsalád a latin ego (és görög egó), azaz ‘én’ alapján,
a görög eredetű -izmus és -ista képzőkkel. Az ~ és egoista a
humanista latinból a francián keresztül terjedt el; hozzánk részben
német közvetítéssel jutottak és latinosított végződést kaptak. Az
egocentrikus második eleme a centrum szóból való.
égöv – ‘éghajlati övezet’.
Nyelvújítási alkotás a görög eredetű zóna magyarítására, amely
‘öv’ jelentésű. Lásd még ég1, éghajlat.
egres – ‘köszméte, piszke’.
Sok nyelvben elterjedt szó a latin agresta (‘éretlen szőlőbogyó;
ennek leve; savanyú bor’) nyomán; ez tkp. mezeit, vadon termőt
jelent az agrestis (‘mezei’) alapján, az ager (‘szántóföld’) szóból. A
magyar ~ közvetlenül (vagy, részben, bajor-osztrák közvetítéssel)
az olasz agresta (‘sötétzöld, savanyú bogyójú szőlőfajta’)
származéka; az ugyancsak zöld bogyójú és savanykás gyümölcsre
alaki hasonlóság alapján vonódott át az elnevezés. A korábbi
egrest alak e-je hangrendi illeszkedésnek köszönhető; a szóvégi t-t
a nyelvérzék tárgyragnak érezte, s ezért elhagyta idővel, mint pl.
az esperes esetében. Lásd még agrár-.
egzakt – ‘pontos, szabatos’.
Nemzetközi szó a latin exactus (‘bevégzett, megmért’) nyomán,
amely az exigere, exactum (‘behajt, megkövetel, elvégez’) ige
származéka: ex- (‘ki’) és agere (‘hajt’).
egzaltált – ‘érzelmileg szertelen; felfokozott; ‹régebben› magasztos’.
– egzaltáció: ‘magasztalás, felmagasztosítás’.
A latin exaltare (‘felemel’) igéből; ennek elemei ex- (‘ki, fel’) és
altus (‘magas’). Lásd még alt.
egzámen – ‘vizsga’. – egzaminál: ‘megvizsgál; vizsgáztat’.
A latin examen (‘a mérleg nyelve; vizsgálat, próba’) az ex- (‘ki’) és
agmen (‘csapat, falka’) elemekből áll, utóbbi az agere (‘űz’) ige
származéka. Az ~ és egzaminál régies szavak.
egzecíroztat – ‘‹katonákat› gyakorlatoztat, kiképez; parancsolgat,
önkényesen utasítgat’.
A német exerzieren magyarosodott alakja a hajdani német katonai
nyelvből. A szó forrása a latin exercere (‘megmozgat, hajszol,
gyakorol’) ige az ex- (‘ki’) és arcere (‘bekerít, elhárít’) elemekből.
Ma csak ‘parancsolgat’ értelmében használatos.
egzekúció – ‘végrehajtás, ingó és ingatlan jószág lefoglalása
adótartozás fejében’. – egzekvál: ‘végrehajt, ‹jószágot hatóságilag›
lefoglal’.
A latin exsequi, exsecutus, azaz ‘üldöz, végére jár, (jogának)
érvényt szerez’ igéből; elemei az ex- (‘ki’) és a sequi, secutus
(‘követ, üldöz’) ige. Régies szavak. Lásd még perzekutor.
egzisztál – (‘létezik, fennáll; megél’). – egzisztencia: ‘létezés’;
‘megélhetés’: egzisztenciát teremt; ‘egyén, személy’: kétes,
gyanús egzisztencia. – egzisztenciális: ‘a létezéssel, a ‘békés, egyetértő’ jelentése alapján ), egyesít, egyesül, egyesület.
megélhetéssel kapcsolatos’. – egzisztencializmus: ‘bölcseleti irány,
amely az egyént sajátos léthelyzetébe állítva vizsgálja’. –
egzisztencialista: ‘ennek a filozófiának híve, képviselője; rá
jellemző, vele kapcsolatos’.
Nemzetközi szócsalád a latin existere, eredetileg exsistere (‘előlép,
felmerül, megjelenik’) ige alapján: elemei az ex- (‘ki’) és a sistere,
statum (‘megáll, fennáll, fennmarad’) ige; utóbbi a stare (‘áll’)
gyakorító származéka. Lásd még asszisztál, konzisztens.
egzotikus – ‘távoli, idegenszerű, tengerentúli, forró égövi’. –
egzotikum: ‘az egzotikus vonások megjelenése valamiben; különös
- 77 - oldal
idegenszerűség’.
Nemzetközi szó a latin exoticus (‘külhoni, idegen’) nyomán; ez a
görög exótikosz (‘külső’) megfelelője, mely az exó (‘kívül’)
határozószóból ered.
egy – ‹számnév› ‘a számsor első tagja’; ‹határozatlan névelő›.
Származékai: egyes, egyik, egyszer, egyszeres, egyszeri, egység,
egységes, egységesít, egységesül.
Igen régi szavunk, pl. tilutoá üt igy fa gyimilcsétül (Halotti Beszéd).
Valószínűleg a finnugor eredetű, közelre mutató névmás (lásd ez)
e- tövéből való képzett forma, s így eredeti jelentése ‘több közül ez
az egy, amelyik itt áll hozzám közel’; hasonló szófejlődés egyes
rokonnyelvekben is kimutatható. Az ~ határozatlan névelői szerepe
természetes belső fejlődéssel is kialakulhatott, akárcsak a legtöbb
újlatin és germán nyelvben; feltehetőleg a német nyelv példája
erősítette ezt a folyamatot. Lásd még egyáltalában, egyéb, egyed,
egyedül, egyel, egyelőre, egyen-, egyén, egyenes, egyetem,
egyetlen, egyezik, egylet, egymás, együgyű, együtt.
egyáltalában – ‘egyébként is, mindent összevéve’. – egyáltalán:
‘tulajdonképpen’; ‹tagadó mondatban› ‘semmiképp, a legkevésbé
sem’.
Összetett szó. Az egy előtag nyomósító elem (mint az egynéhány,
egymaga, egyhamar, egykönnyen szókban); az utótag az által
származéka egy általjában véve, ill. általján fogva kifejezés
rövidülésén keresztül. Ezek értelme ‘keresztül, széltében-
hosszában véve’, azaz ‘teljességgel, mindenestől’ volt, és valóban,
az ~ legkorábbi (16. századi) előfordulásai ezt jelentették. Lásd
még át, átalag, átalány, átall, átlag, átló.
egyéb – ‘más’. Származékai: egyébként, egyébkor, egyebütt,
egyebüvé, egyebünnen.
Az egy számnév származéka, amely feltehető korábbi, névmási
szerepében a középfok jelét kapta meg, ez ugyanis eredetileg -b
volt. Erre analóg példa a görög heterosz ill. a német ander (‘más’),
mindkettő középfokú alak lévén.
egyed – ‘önállóan létező egyes dolog vagy élőlény, egyetlen
példány’. Származéka: egyedi.
Nyelvújítási alkotás, az egyedül utólagosan elvont töve, amely
véletlenül egybeesik annak nyelvtörténetileg valószínűsíthető
tőalakjával.
egyedül – ‘magában, magányosan, társtalanul’. Származékai:
egyedüli, egyedülség.
Az egy számnév származéka, annak a feltehető régi egyed, azaz
‘egyedüli, egyedülálló, egyetlen (valaki)’ főnévnek, ill.
melléknévnek az állapothatározói ragos alakja, amely az Ómagyar
Mária-siralomban is előfordul egyedüm (‘egyetlenem’) formában.
egyel – [eggyel] ‘kapásnövényt úgy ritkít, hogy egy bokorban csak
egy növény maradjon’.
Az egy számnév származéka.
egyelőre – ‘a jelen pillanatban; még egy (rövid) ideig’.
Az egy számnév származéka, amely itt nyomatékosító szerepet
játszik, mint pl. az egyáltalán vagy az egyhamar, egykönnyen
szavak esetében. Mind kiejtésben, mind írásban gyakori a hibás
egyenlőre forma, amely persze csak a fenti értelemben használva
hibás, ám helyénvaló ‘egyenlő hosszúra, egyenlő nagyra,
egyformára’ jelentéssel.
egyen- – ‘‹összetett szavak előtagjaként› egyenlő, azonos;
egyenletes’: egyensúly, egyenruha, egyenjogú, egyenáram.
Nyelvújítási alkotás a latin aequi-, ill. német gleich- előtagok
visszaadására, pl. aequilibrium, Gleichgewicht (‘egyensúly’);
forrása az egyenes, ill. egyenlő melléknevek kikövetkeztetett töve.
egyén – ‘az ember mint különálló személy, individuum’.
Származékai: egyéni, egyéniség.
Nyelvújítási alkotás, az egy számnév és az én névmás összetétele
egyenes – ‘irányát nem változató’. Származékai: egyenesít,
egyenesség, egyenget, egyenetlen, egyenlő, egyenlít, egyenlet,
egyenleg.
A szócsalád egyen- töve az egy számnévből ered vagy -n
névszóképzővel (ill. névmásképzővel), vagy -n határozóraggal. Az
egyenlő és származékai tövében az l alighanem igeképző (bár
*egyenlik ige önállóan nem mutatható ki); az is lehet, hogy a
hasonlít ige analógiás hatására jött létre. Lásd még egyen-
egyes – ‘az első tőszámnévvel jelölt’: egyes villamos; ‘egymagában
tekintett’: az egyes ember; ‘némely’: egyes emberek; ‹főnévként›
‘egyes osztályzat’; ‹többes számban› ‘némely személyek’: egyesek
úgy vélik. Származékai: egyesség (‘egyetértés’, az ~ korábbi
Az egy számnév származéka a denominális s névszóképzővel.
egyetem – ‘együttes, összesség, mindenség’: világegyetem: ‘a
legfontosabb tudományok felsőfokú oktatási intézménye’.
Származékai: egyetemes, egyetemi, egyetemista; egyetemleges
(‘minden érintettet egyenlőképpen kötelező’).
Nyelvújítási alkotás a régi egyetemben (‘együtt’) határozószó vélt
tövének önállósításával. Ez a szó az egy számnév származéka a t
és n, valamint a -ban határozóragok együttesével, valódi és eredeti
töve tehát egyeten-. Olyan raghalmozás eredménye, mint a
holtomiglan, naponta, újonnan s hasonló szavak.
a achát
egyetemben – lásd egyetem
egyetlen – ‘csak egy’.
Az egy számnév származéka. A -tlan fosztóképző látszólag
ellentmond a szó voltaképpeni értelmének, ám nem ritka, hogy ez
a képző éppenséggel nyomatékosító, fokozó szerepet játszik:
végestelen végig, időtlen idők óta. Az ~ is valószínűleg az egyetlen
egy szókapcsolatból önállósult.
egyezik – ‘‹valamivel› azonos, összhangban áll vele’. Származékai:
egyezkedik, egyeztet, egyezség, egyezmény.
Az egy számnév származéka denominális igeképzővel; a
származékok közül a három utolsó nyelvújítási alkotás.
egyhamar – lásd egyáltalában
egyhangú – ‘unalmas (mert változatlan, egyforma)’: egyhangú táj;
‘teljes egyetértést tükröző’: egyhangú állásfoglalás, szavazat.
Származékai: egyhangúság; egyhangúlag.
Nyelvújítási alkotás; első értelmében a görög monotonosz, a
második esetben a német einstimmig elemenkénti fordítása.
egyház – ‘valamely keresztény vallás híveinek összessége mint
szervezett, intézményesült közösség’; ‘‹régebben› templom’.
A szó utóbbi jelentése (amely a Veresegyház, Kiskunfélegyháza s
hasonló helynevekben, valamint az ugyancsak régies egyházfi,
azaz ‘templomszolga’ szóban maradt fent) az eredeti. Első tagja
nem az azonos számnévvel, hanem a régi (és ismeretlen eredetű)
id, igy (‘szent’) melléknévvel kapcsolatos, amely ül2 és ünnep
szavunkban is jelen van. Az eredeti jelentés tehát ‘szent ház’ volt;
ez idővel elhomályosult, ezért vette az ~ maga elé a szent szót:
(anya)szentegyház. Az ~ ma általános értelme más nyelvekben is a
‘templom’ szó jelentésének kibővülésével jött létre: francia Eglise,
olasz Chiesa, német Kirche, angol Church stb.
egyívású – ‘nagyjából azonos életkorú, azonos nemzedékbe tartozó’.
Az egy számnév és az ívás (ívik) szavak összetételének
származéka; az egy ívásból származó halak azonos életkorúak,
ebből vonódott át a jelentése emberi korviszonyokra. A második
elem értelme napjainkra elhomályosult, ezért sokan az ~ szót így
értik, használják: ‘azonos felfogású’ vagy ‘azonos társadalmi
rétegbe tartozó’, sőt: ‘szesztestvér, ivócimbora’.
egykönnyen – lásd egyáltalán
egylet – ‘egyesület’.
Nyelvújítási alkotás az egy számnévből; a -let mint önállósult
denominális képzőegyüttes járult a névszói tőhöz, akárcsak a
képlet esetében. E képzőegyüttes olyan szavakból vonódhatott el,
mint munkálat, vezérlet, ügyelet, ahol tehát egy névszóból képzett
ige (munkál, vezérel, ügyel) a további képzés alapja.
egymás – kölcsönös névmás, amely alanyként nem, csak tárgy,
határozó, jelző szerepében használatos: egymást, egymásnak,
egymásról stb. Az egymás kezét fogva szókapcsolatban az ~
jelöletlen birtokos jelző, az egymás helyett esetében pedig a
névutós határozói szintagma jelöletlen alaptagja.
Az egyik és másik határozatlan névmások tőalakjaiból kapcsolódott
össze ilyen mondattani helyzetekben: egy(ik) a más(ik)at szereti,
egy (a) másnak jót akar stb. A két névmás összetapadása után az
igei állítmány értelemszerűen többes számúvá lett; ez nyelvünkben
már korán végbement, amint egy 14. századi forrás tanúsítja:
kérlek titeket, drágalátos atyámfiai, hogy szeressétek egymást
(Jókai-kódex). A kölcsönös névmások más nyelvekben is többnyire
hasonló összetételek, ill. szerkezetek: német einander, francia l’un
l’autre, angol one another.
együgyű – ‘ostoba, hiszékeny, gyámoltalan’; ‘‹régebben› egyszerű,
romlatlan, jámbor’.
Az egy számnév és az ügy összetételéből képzett melléknévi
származék. Az ügy itt korai ‘tény, ok, dolog’ jelentésében értendő,
az ~ tehát eredetileg ‘egyszerű’, illetve ‘egy dologra tekintő, nem
ravaszkodó, hátsó gondolatok nélküli’ emberre volt használatos. Az
‘egyszerű’  ‘ostoba’ jelentésfejlődés más nyelvekben is
végbement: latin simplex, német einfältig; ezt a folyamatot
nyelvünkben bizonyára megerősítette az ~ és a gügye, gyüge,
gyagya, bugyuta, agyalágyult szavak hasonló hangzása.
együtt – ‘egymás társaságában’; ‘másokkal, más dolgokkal
egybevéve’.
Az egy mutató névmásból a -tt helyhatározói raggal formált
határozószó. Eredetileg maga is helyhatározó volt ‘egyhelyütt,
egyazon helyen’ értelemben, majd így értődött: ‘valakivel,
valakikkel egyazon helyen’, s ezen az úton nyerte mai jelentését.
egyveleg – ‘keverék’: ‘vegyes elemekből öszszeállított mű’: zenei
egyveleg.
Eredetibb egyeleg alakja és határózói jelentése (‘vegyesen’) folytán
-leg ragos alaknak látszik, az egye-, egyve- tő azonban talányos.
Nagy valószínűséggel köze van az elegyít, vegyít igékhez, de az
alakulás módja nem világos.
éh – ‘‹régebben› éhes’: éh farkas; ‘éhség’: Éhe kenyérnek, éhe a
Szónak… (Ady). Származékai: éhes, éhezik, éhség, éheztet.
A mai köznyelvben már önállóan nem használatos ~ talán az eszik
ige ősi folyamatos melléknévi igeneve; ennek az igenévnek eredeti
lágy g képzője járult az ige e- tövéhez, és eredményezte az eh, éh
formát. Az ‘evő’  ‘falánk’  ‘éhes’ jelentésfejlődés könnyen
- 78 - oldal
elképzelhető. Lásd még éhenkórász, éhkopp, éhomra.
éhenkórász – ‘szegény, nincstelen, elhanyagolt külsejű (személy)’.
Eredetileg ige: éhen (‘éhesen’) kórász (‘kószál, keresgél,
böngészik’), másodlagosan alakult ki mai főnévi és melléknévi
jelentése.
éhkopp – csak az éhkoppon marad és nyeli az éhkoppot (‘éhezik’)
szólásokban használatos.
Alighanem az éh főnévből és a koplal ige első szótagjából alakult
elhomályosult összetétel, talán az éhezik–koplal igepárból való
elvonással, de második tagja eredhet a felkopik az álla vagy a
kopog a szeme az éhségtől szólások megfelelő szótagjából is.
éhomra – ‘éhgyomorra’.
Elhomályosult összetétel az éh szóból és a régi jonh (‘belső rész,
gyomor; szív, lélek’) feltehető második *hon eleméből. Régi, illetve
nyelvjárási szó.
éj – ‘az alkonytól virradatig tartó napszak’. Származékai: éji, éjjel,
éjjeli, éjjeledik.
Ősi finnugor eredetű szavunk: osztják ej, észt öö, lapp jijj
(‘éjszaka’). Ma inkább irodalmi stílusértékű szó, a köznyelvben
helyette az éjszaka, illetve az eredetileg időhatározói éjjel
használatos; ez ugyanúgy lett főnévvé, mint az azonos szerkezetű
reggel és a nappal. Lásd még éjfél, éjszaka.
ejakuláció – ‘magömlés, az ondó kilövellése a hímvesszőből’.
Latin orvosi szakszó (eiaculatio) az eiaculari, eiaculatus (‘kivet,
kilök’) igéből: ex- (‘ki’) és iaculari (‘dárdát hajít’); utóbbi a iacere
(‘dob’) gyakorító alakja.
éjfél – ‘az éjszaka közepe, éjjeli 12 óra’.
Az éj és fél2 szavak összetétele; eredetileg alighanem birtokos
szókapcsolat volt: éj fele, ebből éjfele (erre vall sok régi írásos
adat), majd ~. Hasonló elemekből állnak a finnugor és szláv
nyelvek megfelelő szavai, pl. finn puoliyö, orosz poljnocs, tkp. ‘fél-
éj’. Más indoeurópai nyelvekben ‘éjközép’, pontosabban ‘közép-éj’
szerkezet található: német Mitternacht, angol midnight, francia
minuit, olasz mezzanotte, újgörög meszanihta.
éjszaka – ‘az alkonytól virradatig tartó napszak’.
Az éj származéka, eredetibb formájában éjtszaka, ahol a t locativusi
rag, a második elem pedig a szak (‘darab, szakadás, szakasz’)
főnévből való. Eredeti jelentése időhatározói volt: ‘az éj szakadtáig,
egész éjjel’; utóbb lett főnévvé, akárcsak az éjjel. Hasonló alakulat
a ma már régies, illetve tájnyelvi nyaratszaka, teletszaka (‘egész
nyáron, egész télen’). A főleg tájnyelvi éccaka ejtés a korábbi
éjtszaka hasonulásos formája. Lásd még észak.
ejt – ‘esni enged’; ‘harcban leterít’: lám mendent te ejtesz, ki tevéled
küzdik (Ének Szent Lászlóról, 15. század); ‘kimond’. Származékai:
ejtés; ejtőzik (‘evés után pihen’, tehát ‘elejti magát’).
Az esik ige származéka műveltető t képzővel. A szótőben
végbement s  j hangfejlődés közbenső állomása egy olyan h-féle
hang lehetett, amely az ihlet szóban hangzik. Hasonló viszonyban
áll a feslik–fejt igepár.
ék1 – ‘hegyesszöget alkotó lapokkal határolt merev test hasítás,
szétfeszítés, rögzítés céljára’; ‘ilyen rajzos forma’: ékírás.
Származékai: ékez, ékezet.
Talán ugor vagy finnugor eredetű: vogul töngül (‘dugó’), osztják
lonk (‘faszeg’), lapp szagge (‘ék’). Az összevetés gyengéje, hogy a
rokonnyelvi szótövek alapján magyar g tőhangzó lenne a szabályos
fejlemény. Lásd még ékes.
ék2 – lásd ékes
ekcéma – ‘belső eredetű, viszkető bőrbetegség’.
Orvosi szakszó, latinul eczema, ez a görög ekzema, azaz ‘‹hőség
okozta› bőrkiütés’ átvétele. A görög szó elemei: ek- (‘-ból’) és zema
(‘hőség’). A magyar ~ a német Ekzem kiejtését követi latinos
szóvégződéssel.
eke – ‘szántáshoz használt munkaeszköz’.
Ótörök eredetű, a csuvas aka feltehető ócsuvas *ekeg
előzményéből; ennek töve feltehetőleg azonos a törökségben
általános ek- (‘szánt, földet művel’) igetővel.
ékes – ‘díszes, díszített, választékos, pompás’. Származékai:
ékesség, ékességes, ékesít, éktelen, éktelenség, éktelenkedik.
Bizonytalan eredetű szó. Feltehető ék alapszava a régebbi
forrásokból nem mutatható ki, csak a nyelvújítás korában vonták el
a szócsalád tagjaiból ‘dísz’ jelentéssel: nyakék, fejék, ékszer.
Vitatható az a nézet, hogy az alapszó az ék 1 volna, és fafelületek ék
alakú bemetszéseire mint díszítő elemekre utalna.
ekhó – ‘kocsiernyő, szekérponyva’; leginkább az ekhós szekér, ekhós
kocsi szókapcsolatokban szerepel.
A görög eredetű echó, azaz ‘visszhang’ szó megfelelője, és
feltehetőleg a debreceni diáknyelvben keletkezett. Talán arra utal,
hogy az ilyesfajta, nap és eső elleni védőtető visszaveri a kocsiban
ülők hangját.
eklatáns – ‘szembetűnő, feltűnő, igen meggyőző’: eklatáns példa,
eklatáns bizonyíték.
A francia éclatant (‘ragyogó, harsány’) latinosított formája az
éclater (‘felcsattan, felvillan’) ige nyomán; ennek eredete
tisztázatlan, talán germán származású, pl. az alnémet klappen
(‘csattan’) igével kapcsolatos, egy feltehető vulgáris latin
a achát
*exclappitare ige közvetítésével. Más nézet szerint az ófrancia
esclater alak egy germán slitan (‘széthasít’) származéka.
eklektikus – ‘különféle rendszerek elemeiből, jegyeiből önkényesen
válogató ‹irányzat, stílus›’. – eklekticizmus: ‘építészeti és filozófiai
irányzat, amely különféle stílusok, ill. gondolatrendszerek elemeit
válogatja ki és ötvözi egybe’.
Nemzetközi tudományos és művészeti szakszó a görög eklektikosz
(‘válogató’) nyomán; ennek elemei ek- (‘ki’) és legó (‘gyűjt,
válogat’). Lásd még ekloga.
eklézsia – ‘egyházközség, gyülekezet ‹főleg a protestáns
egyházakban›’.
A latin ecclesia szóból, a görög ekklészia (‘népgyűlés’) nyomán,
amely már az újszövetségi görög nyelvben felvette a ‘gyülekezet’,
illetve az ennek helyéül szolgáló ‘templom’ jelentést; innen ered (a
latinon át) a francia église, spanyol iglesia, olasz chiesa (‘templom,
egyház’). A görög szó alapja az ekklétosz (‘összehívott’) igenév az
ek- (‘ki, elő’) és kaleó (‘hív’) elemekből. Az ~ zs-je a hazai latin
ejtés sajátsága, mint az elemózsia, uzsora, zsinat, zsoltár s hasonló
szavak mutatják.
ekliptika – ‘a Nap látszólagos pályája az éggömbön a csillagképek
között’.
Csillagászati szakszó a latin ecliptica alapján, amely a görög
ekleiptiké melléknév megfelelője az ekleipszisz (‘kimaradás,
napfogyatkozás, holdfogyatkozás’) nyomán: ek- (‘el’) és leipó
(‘hagy’). Az elnevezés alapja, hogy nap- és holdfogyatkozás csak
olyankor következik be, amikor a hold az ~ síkjában tartózkodik.
Lásd még ellipszis
ekloga – ‘pásztori költemény’.
Irodalomelméleti szakszó a görög eklogé (‘válogatás, gyűjtemény’)
alapján, de valójában latin megfelelője, az ecloga lett a fenti műfaji
megjelölés alapja, mivel Vergilius Eclogae címen adta közre a
görög Theokritosz pásztoridilljeinek mintájára írt tíz költeményét. A
görög szó alapja az eklegó (‘válogat’) ige, így rokona az eklektikus.
ekrazit – ‘pikrinsavból készült robbanóanyag’.
Nemzetközi szó a francia écraser (‘szétzúz, elpusztít’) igéből, a
vegyületekben gyakran használt -it képzővel. A francia szó a
középangol crase (‘zúz’) átvétele, ez pedig skandináv eredetű (pl.
svéd krasa).
ekrü – ‘sárgásfehér, a nyers selyeméhez és a fehérítetlen nyers
vászonéhoz hasonló (szín)’.
Francia szó (écru) a cru (‘nyers, ki nem főzött’) melléknévből,
amely a latin crudus (‘nyers’) folytatója.
eksztázis – ‘önkívület, révület’; ‘‹vallásos› elragadtatás’; ‘rajongó
lelkesültség’. – eksztatikus: ‘önkívületi; rajongó, fellelkesült’.
Nemzetközi szó a latin exstasis, extasis nyomán, amely a görög
eksztaszisz (‘elmozdítás, eltávolodás, révület’) átvétele. Ennek
elemei az ek- (‘el, ki’) és sztaszisz (‘állás, helyzet’), utóbbi a
(hi)sztémi (‘állít’) igéből, értelme tehát ‘nyugalmi helyzetből való
kimozdulás’. Az ~ régebbi, akkor még nálunk is elfogadott extázis
formája a latin, illetve a francia (extase) írásmódot tükrözte.
ektoderma – ‘a csírasejt külső rétege, amelyből a bőr és az
idegrendszer fejlődik ki’.
Élettani szakszó a görög ekto (‘külső’) és derma (‘bőr’) elemekből.
Lásd még ektozoa, dermatológia.
ektozoa – ‘a bőrben élősködő állatok összessége’.
Élettani szakszó a görög ekto (‘külső’) és zóa (‘állatok’) elemekből;
utóbbi a zóon (‘lény, létező, állat’) többes száma. Lásd még
ektoderma, zoológia.
ekvilibrista – ‘cirkuszi egyensúlyozó művész’.
Nemzetközi szó a latin aequilibrium (‘egyensúly’) nyomán; ez az
aequus (‘egyenlő’) és libra (‘kétkarú mérleg’) elemekből áll. Lásd
még ekvinokcium, ekvivalens.
ekvinokcium – ‘napéjegyenlőség’.
Csillagászati szakszó (aequinoctium) a latin aequus (‘egyenlő’) és
nox, noctis (‘éj’) elemekből. Lásd még ekvilibrista, ekvivalens,
noktürn.
ekvipázs – ‘könnyű fogat, hintó’.
Francia szó (équipage), amely főrangú úr kíséretét (hintók, lovak,
szolgák) s hintót is jelent, valamint hajó legénységét. A szó équipe
töve végső soron a germán skip (‘hajó’) szóra megy vissza (holland
schip, angol ship, német Schiff, svéd skip). Az ~ kiejtésében a
francia [ekipázs] és a latinos keveredik.
ekvivalens – ‘egyenértékű (dolog)’; ‘a megfelelője ‹valaminek›’. –
ekvivalencia: ‘egyenértékűség, értékbeli azonosság’.
Nemzetközi szó a latin aequivalens nyomán; ennek elemei az
aequus (‘egyenlő’) és a valere (‘ér ‹valamit›’) ige. Lásd még
ekvilibrista, ekvinokcium, valőr, valuta.
el – ‹határozószó és igekötő› ‘távolodó irányban’.
Az ‘elülső rész’ értelmű el főnévvel ma formailag azonos, de
eredetileg elé volt az é irányhatározó raggal bővülve, majd a
végmagánhangzó megrövidült, s végül (a 15.-16. században)
lekopott. Eredetének megfelelően jelentés is ‘előre’ volt, majd
kibővült a távolodás, a kezdés, bevégzés stb. jelentéskörével. Lásd
még elő.
él1 – ‘az élet jelenségeit mutatja’; ‘használ’: él vele; ‘‹valakivel
- 79 - oldal
huzamosan› együtt van’; ‘‹valahol› lakik’. Származékai: élet, élés,
éleszt, élesztő, éltet, élemedett, éled, éledezik, élősködik, élősdi,
élmény, élhetetlen, élénk, élénkít, élénkül, éldel.
Ősi szavunk az uráli korból: votják ul, cseremisz el, finn elää, lapp
ellet, szamojéd jíle, szelkup ili (‘él’). A szó tőmagánhangzója a
magyar nyelv önálló életében nyúlt meg. Az élénk és élmény
származékok nyelvújítási alkotások; az éldel (‘huzamosan élvez’)
régies, irodalmi szó. Lásd még eledel, élelem, eleség, eleven, élv
él2 – ‘vágóeszköz vékonyra köszörült szegélye’; ‘vékony szél,
szegély’; ‘síkidom lapjainak találkozási vonala’; ‘vonuló csoport
eleje’. Származékai: éles, élesít, élez, életlen.
Valószínűleg ugor kori örökség: vogul ilem. Korábban szúró
szerszám vagy fegyver hegyét, hegy csúcsát is jelentette. Lásd
még élc.
elaborátum – ‘tudományos értekezés; (kidolgozott) tervezet’.
Latin szó az elaborare, elaboratum (‘kidolgoz’) igéből, az e(x) (‘ki’)
és labor (‘munka’) elemek alapján. Lásd még laboratórium.
elán – ‘lendület, hév’.
Francia jövevényszó (élan), az élancer (‘elhajít’) első két szótagja.
Az ige lancer (‘hajít’) töve a latin lancea (‘hajítódárda’) utóda a
vulgáris latin lanceare, azaz ‘(lándzsát) hajít’ igén keresztül, így
lancetta, lanszíroz és lándzsa szavainknak is rokona; a végső forrás
a görög lankia (‘szíjas dárda’).
elasztikus – ‘rugalmas, ruganyos’. – elaszticitás: ‘rugalmasság’.
Nemzetközi szó a mesterséges görög elasztikosz (kb. ’előrelökő’)
nyomán, amelyet az elainó (‘űz, hajt’) ige egyik származékából, az
elasztér (‘kocsihajtó’) szóból alkottak.
élc – ‘tréfa, vicc, szellemes mondás, csattanó’.
Nyelvújítási alkotás az él2 főnévből, az akkor már csak kevés
szóban élt denominális -c névszóképzővel (pl. gömböc), a német
Witz magyarítására. Az alapszó arra utal, hogy a szellemes tréfa
vág, metsz, mint a kés éle.
eldorádó – ‘a mesés bőség országa’; ‘eszményien alkalmas hely
valamire’: a vizisportok eldorádója.
A spanyol hódítók a 16. században sokáig keresték a mai Kolumbia
területén El Dorado (‘a Bearanyozott’) király legendás országát,
ahol minden csupa arany és drágakő. A hiedelem alapja a csibcsa
indiánok szokása volt, hogy a trónra lépő fejedelem testét
aranyporral fújták be. A spanyol szó alapja a dorar (‘aranyoz’) ige
az oro (‘arany’) nyomán; ez a latin aurum folytatója.
elé – ‘vele szemben (lévő helyre)’. Határozószó. Származékai: eléje,
elébb, elébe.
Valószínűleg az elő1 névszó el- alapszavából lett -é lativusi raggal.
Ugyanolyan felépítésű, mint az elő2 határozószó és igekötő, s
hosszú ideig azonos funkciókat is töltöttek be, ám idővel az ~
háttérbe szorult igekötői szerepében: régen volt eléjön is, ma csak
előjön. Lásd még előtt.
eledel – ‘ennivaló, táplálék’.
Az él1 igéből, annak ritkább, rövid magánhangzós tövéből
származik (-del képzőegyüttessel, mint ví–viadal), akárcsak az
élelem, eleség.
elefánt – ‘Afrikában és Ázsiában honos nagy testű ormányos emlős’.
Nemzetközi szó az ismeretlen eredetű görög elephasz, elephantosz
nyomán, a latinos elephans, elephantis alakokon át.
elefantiázis – ‘elefántkór, a végtagok kóros megvastagodása’.
Orvosi szakszó a latin elephans, elephantis (‘elefánt’) nyomán, a
betegségre utaló -ázis végződéssel.
elég – ‘elegendő, kellő ‹mennyiség›’; ‘a kellő mértékben’: elég nagy.
Származékai: eléggé, elégség, elégséges, elegendő, elégtelen,
elégtelenség, elégedik, elégedett, elégedetlen, elégedetlenkedik,
elégít, elégül, elégületlen, elégszik, elégel.
Bizonytalan eredetű szó; talán az elő főnév el- tövéből ered -ig, -ég
határozóraggal, vagyis ‘az elejéig, teljesen’ jelentése fejlődött így:
‘a szükséges mértékig’. Határozói jelentése másodlagosan alakult
ki.
elegáns – ‘választékosan ízléses ‹viselkedés, öltözet, gesztus, stílus
stb.›’. – elegancia: ‘választékos ízlés’.
Nemzetközi szócsalád a latin elegans (‘választékos’) és elegantia
(‘finomság, ízlés, választékosság’) nyomán; ezek alapja az eligere
(‘kiválaszt ige’) az e(x)-, azaz ‘ki’ és legere (‘olvas, gyűjt, választ’)
elemekből. Nyelvünkbe mai értelmükben a németen át a franciából
kerültek, a korábbi elegánt utóbb latinosodott ~ formára.
elégia – ‘borongós hangulatú költemény’; ‘‹az ókorban›
disztichonban írt költemény’, pl. Propertius elégiái. – elégikus:
‘borús, borongó ‹kedély, hangulat›’; ‹főnévként› ‘elégiaköltő.’
Irodalomelméleti szakszó a latin elegia nyomán, amely a görög
elegeia megfelelője. Ez a nőneműnek tetsző szó voltaképp a
semleges elegeion (‘disztichon’) többes száma. A szó végső
forrására nézve több feltevés van; a legvalószínűbb, hogy egy
örmény elegni (‘nádsíp’) szóból ered. A „borongós hangulat”
értelmi árnyalata az ókorban nem tartozott az ~ jelentéskörébe,
sőt még Goethe Római elégiai is derűs, pajzán szerelmes versek. Ez
a fordulat annak a 19. századi etimológiának tulajdonítható, amely
a szó eredetét a görög elegosz (‘sírvers, gyászének’) főnévhez
kötötte. Lásd még alagya.
a achát
elegyít – ‘kever, vegyít’. Származékai: elegyül, elegyedik, elegy,
elegyes.
Ismeretlen eredetű szócsalád; lehet, hogy az elegy a voltaképpeni
tőalak, de késői írásos felbukkanása folytán valószínűbb, hogy
elvonás az igei alakokból. Lásd még vegyít.
eleinte – ‘kezdetben’.
Az elő névszó birtokszemélyjeles alakjából (eleje) lett n és t
ragokkal. Az így kialakult -nte, -nta ragegyüttes talán épp az ~
révén lett időhatározói rag (naponta, hetente).
elektor – ‘közvetett választási rendszerben olyan személy, aki
választói nevében szavaz’; ‘‹történelmi szakszóként›
választófejedelem ‹a hajdani német-római császárságban›’.
Latin szó (elector) az eligere, electum (‘választ’) igéből; ez az e(x),
azaz ‘-ból’ és legere (‘olvas, gyűjt, kiszemel’) elemekből áll. Lásd
még elit.
elektro- – ‹összetételek előtagjaként› ‘a villamossággal kapcsolatos’:
elektroakusztika, elektrodiagnosztika, elektrodinamika,
elektrofizika, elektrokémia, elektromágnes, elektromechanika,
elektrometallurgika, elektromotor, elektrosokk, elektrosztatika,
elektrotechnika, elektroterápia stb.
Az ~ a görög élektron (‘borostyán’) származéka annak alapján,
hogy elsőként borostyánrúd dörzsölésével sikerült a statikus
villamosság jelenségét előidézni és tudományosan leírni. Az
összetételek utótagjának eredete a megfelelő szónál keresendő.
Lásd még elektród, elektroenkefalográf, elektrokardiográf,
elektrolit, elektrolízis, elektromos, elektron1, elektronika.
elektród – ‘villamos vezető végződése, ahol az áram más közegbe
lép át’.
Tudományos szakszó a görög elektro- elemből és az ugyancsak
görög hodosz (‘út’) szóból; lásd még anód, katód.
elektroenkefalográf – ‘az agyműködés keltette elektromos áramok
ingadozásait regisztráló, és ezzel az agyműködés rendellenességeit
kimutató készülék’. – elektroenkefalográfia: ‘az ilyen készülékkel
végzett vizsgálat, ennek elmélete, módszere’. – eredetileg módhatározó ~ úgy vált melléknévvé, ahogy pl. a
elektroenkefalogram: ‘az ilyen készülékkel rögzített grafikus görbék
együttese’.
Orvosi szakszócsalád az elektro- előtagból, a görög enkephalosz
(‘agy’) szóból és a graphó (‘ír’), illetve gramma (‘írás’) szavakból;
maga az enkephalosz jelentése ‘koponyában (lévő)’ az en- (‘-ban’)
és kephalosz (‘koponya’) elemekből. Rövidítése EEG.
elektrokardiográf – ‘a szívműködés keltette elektromos áram
ingadozásait regisztráló, és ezzel a szívműködés rendellenességeit
kimutató készülék’. – elektrokardiográfia: ‘az ilyen készülékkel
végzett vizsgálat, ennek elmélete, módszere’. – elektrokardiogram:
‘az ilyen készülékkel rögzített grafikus görbe’.
Orvosi szakszócsalád az elektro- előtagból, a görög kardia (‘szív’)
szóból és a graphó (‘ír’), illetve gramma (‘írás’) szavakból.
Rövidítése EKG, népszerű kiolvasása ékágé.
elektrolit – ‘az áramot töltéssel bíró részecskék (ionok) mozgásával
vezető közeg (többnyire valamilyen oldat)’.
Vegytani szakszó a görög elektro- előtagból és a lüó (‘felold’) ige
lütosz (‘feloldható’) származékából. Lásd még elektrolízis.
elektrolízis – ‘vegyi bomlás áramnak elektroliton való átvezetése
során, elemek előállítása céljából’.
Vegytani szakszó a görög elektro- és lüszisz (‘feloldás’) elemekből;
utóbbi a lüó (‘felold’) igéből ered. Lásd még analízis, elektrolit.
elektromos – ‘villamos ‹melléknévként›’. Származéka:
elektromosság.
A latin electrum (‘borostyán’) magyaros elektrom alakjából való
denominális -s képzővel. Lásd még elektro-.
elektron1 – ‘a legkisebb negatív töltésű elemi részecske, az
elektromosság hordozója’.
Tudományos szakszó a görög élektron (‘borostyán’) nyomán; erről
bővebben lásd elektro-. Lásd még elektronika.
elektron2 – ‘‹az ókorban› arany és ezüst ötvözete’; ‘‹napjainkban›
magnézium, cink és alumínium ötvözete’.
Ókori görög elnevezés (élektron) az élektór (‘fényesség, sugárzás’)
szóból.
elektronika – ‘a légüres térben, gázokban és félvezetőkben
végbemenő villamos jelenségek tudománya és technikája’;
‘elektronikus berendezés’. – elektronikus ‘az elektronikán alapuló’;
‘‹főnévként› az elektronika szakembere’.
Tudományos szakszó a görög élektron (‘borostyán’) nyomán; erről
bővebben lásd elektro-.
élelem – ‘eledel, ennivaló’; ‘‹régebben› megélhetés, létfenntartás’.
Származékai: élelmez, élelmes; élelmi (élelmiszer).
Az él1 ige származéka (az -elem képzővel), akárcsak az eledel,
eleség. Az ~ a hivatalos nyelv és a kereskedelmi szaknyelv szava;
az élelmes mai köznyelvi értelmében (‘talpraesett, életrevaló’)
nyelvújítási alkotás az ~ korábbi ‘létfenntartás’ jelentése alapján.
elem – ‘a természeti erő(k)’; ‘a világot alkotó négy alapanyag egyike
‹ókori elképzelés szerint›’; ‘tovább nem bontható kémiai anyag’;
‘alkotórész’; ‘tudománynak, ismeretnek alapja, kezdete’;
‘villamosságot termelő berendezés’. Származékai: elemi, elemez,
elemista, elemes.
- 80 - oldal
A nyelvújítás korában alkották a latin elementum (tkp. ‘első elv’)
magyarítására, az elő főnévből -em főnévképzővel, mint szellőből
szellem. A szó ilyen képzését alighanem a latin szó hangzása is
sugallta: elem(entum).
elementáris – ‘elemi erejű, ellenállhatatlan, sodró, magával ragadó’.
A német elementarisch (‘elemi’) átvétele, amely a francia
élementaire közvetítésével a latin elementariusra megy vissza, ez
pedig az elementum (‘első elv, őselem’) melléknévi származéka.
elemózsia – ‘úti élelem’.
Forrása ugyanaz, mint alamizsna szavunké, tehát a latin
eleemosyna (‘könyöradomány’), amely a görög eleémoszüné, azaz
‘könyörület’ (eleeó a.m. ‘megszán’) megfelelője. Korábbi
elemózsina alakjából az n kiesett, ez az eklézsia, litánia, parókia s
hasonló szavak végződésének analógiás hatásával magyarázható.
Mai jelentése feltehetőleg a régi diáknyelvben alakult ki.
eleség – ‘élelem, táplálék, ennivaló’.
Az él1 igéből, annak ritkább rövid magánhangzós tövéből származik
a deverbális -ság névszóképzővel (mint pl. tanul–tanulság). Lásd
még eledel, élelem.
elevátor – ‘emelő és szállító szerkezet’.
Nemzetközi szó a latin elevare (‘felemel’) alapján, amely az e(x)
(‘ki’) és levare (‘emel’) elemekből áll; az utóbbi forrása a levis
(‘könnyű’) melléknév. Lásd még levitáció
eleve – ‘kezdetben’: menyi milosztben terumtevé elevé miü
isemüküt adamut (Halotti beszéd, 13.sz.); ‘kezdettől fogva; jó előre’
Az elő főnév korábbi eleü alakjából keletkezett az -é lativusraggal,
amely utóbb megrövidült. Legkorábbi jelentése eszerint ‘előrefelé,
(az) elejére’ lehetett.
eleven – ‘élő’; ‘élénk, mozgékony’. Származékai: elevenül, elevenít,
elevenedik, elevenség.
Az él1 ige folyamatos melléknévi igenevének (élő) igen korai elege
alakjából (ahol ún. lágy g állt) -n határozóraggal jött létre. A gyenge
mássalhangzó idővel kiesett, és a helyére hiátustöltő v került. Az
meztelen.
elévül – ‘elavul’; ‘megszabott idő múltán érvényét veszti’.
Származéka: elévülhetetlen (pl. elévülhetetlen érdem).
Az ige töve az év, mivel a német verjähren mintájára alkották a
nyelvújítás korában, az pedig a Jahr (‘év’)’ származéka. Ma
leginkább második, jogi értelmében használatos.
eliminál – ‘kiküszöböl, eltávolít’.
Nemzetközi szó a latin eliminare alapján, amely az e(x) (‘ki’) és a
limen, liminis (‘küszöb’) elemekből áll, így voltaképpeni jelentése:
‘a küszöbön kívülre tesz, kidob’.
elit – ‘a társadalomnak, az emberek valamely csoportjának a színe-
java’; ‘‹melléknévként› rangos, kiemelkedő, előkelő’.
Nemzetközi szó a francia élite (‘kiválasztott’) alapján, amely az
élire (‘kiválaszt’) ige befejezett melléknévi igenevéből főnevesült;
forrása a latin eligere (‘kiválaszt’), lásd elektor.
elixír – ‘csodás hatású szer, ital’: életelixír.
Nemzetközi szó az arab el ixír nyomán, amely az alkimisták
legendás csodaszere volt, tkp. ‘a bölcsek köve’. Az el határozott
névelő, az ixír pedig voltaképp egy porfajta, a görög xérion (‘száraz
por’) származéka. Lásd még xerox.
elízió – ‘hangkivetés’, pl. gazdasszony ehelyett: gazdaasszony.
Nyelvtani szakszó a latin elidere, elisum (‘kiüt, elűz’) alapján, az
e(x) (‘ki’) és laedere (‘üt, sért’) elemekből.
ellen – ‘‹valakivel, valamivel› szemközt; ellentétes irányban;
‹valakinek› ártalmára’; ‘‹főnévként› ellenség’. Származékai:
ellenség, ellenséges, ellenségeskedik, ellenébe, ellenkedik, ellenez,
ellenző, ellenkezik, ellenkező, ellenkezés, ellenkezőleg, -ellenes,
ellenzék, ellenzéki, ellenzékieskedik.
Alighanem az elő főnév el-, illetve ele- tövéből jött létre -n
locativusi raggal; a szó tövének l-je utólag nyúlt meg intervokális
helyzetében. Eredeti jelentése tehát ‘előtte’, majd ‘vele szemben’
(pl. átellenben); később ‘feléje’, végül ‘támadólag valaki felé’
irányban fejlődött névutóként. Főnévként nyelvújítási elvonás, talán
az ellenség, ellenkezik származékokból; ebben az értelmében
régies, irodalmi szó. Összetett szavak előtagjaként, illetve igekötői
szerepben is sok szó eleme, többnyire latin (contra-) és német
(gegen-) előtagú összetett szavak mintájára: ellenáll, ellenvetés,
ellenszél, ellenfél, ellenméreg, ellenőriz, ellenérzés, ellenvélemény
stb. Lásd még ellenszenv.
ellenszenv – ‘ösztönös ellenérzés ‹valakivel szemben›’.
Nyelvújítási szóalkotás a latin, végső soron görög eredetű antipátia
magyarítására. A -szenv elem természetesen a szenved
kikövetkeztetett töve, ez az ige ugyanis a görög pathoszban rejlő
értelmi kettősségnek (‘szenvedés, szenvedély’) megfelelően pozitív
érzelem kifejezésére is alkalmas. Hasonló szóalkotás a
hasonszenvi, rokonszenv.
ellik – ‘‹emlősállat nősténye› szül’.
Bizonyára finnugor eredetű: finn syntyä, észt sündima (‘keletkezik,
születik’). A rokonnyelvi példák magyar -ed igetőhöz vezethetnek;
feltehető, hogy az ~ korábbi edlik formából alakult hasonulással,
akárcsak a villa1 és ül2 esetében történt.
a achát
ellipszis – ‘a körhöz hasonló, de lapult síkidom’; ‘‹stilisztikában› egy
vagy több szó kihagyása az érzelmi hatás fokozására’. – elliptikus:
‘ellipszisalakú’; ‘hiányos, kihagyásos ‹mondat›’.
Mértani, illetve stilisztikai szakszó a görög elleipszisz (‘hiány,
kihagyás’) latinos ellipsis formája nyomán. A görög szó az elleipó,
tkp. ek-leipó (‘hiányzik, távol van’) igéből való, az ek- (‘el’) és leipó
(‘hagy’) elemek szerint; valójában az ekliptika alapigéjének olyan
változata, amelyben kl  ll hasonulás állt be.
elme – ‘értelem, ész; értelmi képesség’. Származékai: elmés,
elmélkedik, elmélkedés, elmélet.
Régi szavunk, de eredetéről semmi biztosat nem tudunk.
elnök – ‘szervezet, testület, állam feje, első számú (választott)
tisztségviselője’. Származékai: elnöki, elnökség, elnököl.
Nyelvújítási alkotás: a Barczafalvi Szabó Dávid ajánlotta elölülnök
összevont alakja, amely valószínűleg Bugát Páltól származik. Az
elölülnök a latin praeses, a latin tőről fakadt francia président, ill. a
német Vorsitzende értelmi megfelelőjeként született, ezek ugyanis
mind ‘elöl ülő’ jelentésűek.
elokvens – ‘ékesszóló’. – elokvencia: ‘ékesszólás’. – elokúció:
‘szónoklat’.
Latin szócsalád (eloquens, eloquentia, elocutio) az eloqui, elocutus
(‘kimond, előad, szónokol’) ige nyomán, az e(x) (‘ki’) és loqui
(‘beszél’) elemekből.
eloxál – ‘alumínium felületet elektrokémiai úton színes
oxidbevonattal lát el’.
Műszaki szakszó az ELektro és OXidál szavak kiemelt betűiből
összeillesztve, az -ál igeképzővel.
elő – ‘valaminek elülső része’: századelő. Származékai: előleg,
előlegez, előny, előnyös, előnytelen, előke.
A szó el- töve finnugor eredetű ősi szavunk: vogul élen (‘elöl’),
osztják íle (‘előre’), finn edellä (‘elöl’). Az ~ ma leginkább
használatos birtokjeles formája (eleje) olyan tőtípusra vall, mint a
fő  feje, tehát az el- tő névszóképzővel egészült ki. Az ~ fenti
származékai a nyelvújítás korából való képzések. Az ~ sok
összetett szóban áll előtagként, olykor igekötői jelleggel, részben
latin és német szavak mintájára: előhegy, előszó, előhang, előjel,
előkép, előszoba, előítélet, elődöntő, előfelvétel, előmenetel;
előfordul, előmozdít, előkészül, előterjeszt, előad stb. Lásd még el,
elé, elég, elem, eleve, ellen, elnök, előd, előkelő, előtt, első, elv.
előd – ‘ős’: az elődök tisztelete; ‘valamely tisztségben, munkakörben,
pályán korábban működött személy’: elődje példáját követi.
Nyelvújítási alkotás Előd vezér nevéből, a korábbi és ugyancsak
nyelvújítási eldőd helyett. Az utóbbi pedig elvonás a 17. század óta
kimutatható eldődi, elődedi (‘hajdani, régebbi’) szóból, amely az elő
képzett származéka.
előkelő – ‘a társadalom kiváltságos rétegeihez tartozó (személy);
ilyennel kapcsolatos, rá jellemző’; ‘kiemelkedő, elsőrangú,
választékos’.
Összetett szó az elő(re), elé, elő(bb) határozószóból, amely itt
igekötő szerepét tölti be, és a kel 1 ige folyamatos melléknévi
igenevéből. A régiségben bőven van példa elölkel, elékel, előbbkel
(‘mások előtt jár, másokat megelőz, kiválik, kitűnik’) igei alakokra,
ezek jól érthetővé teszik az ~ önállósodását és mai jelentését.
elöl – ‘az élen, az előtérben, mások előtt’.
Határozószó az elő főnévből ablativusi -l raggal; idővel a szó
locativusi jelentésű lett (mint a felül, hátul).
előtt – ‘valaki, valami előterében’; ‘valakit, valamit időben
megelőzve’. – elől: ‘valaki, valami előteréből távozóban’. – elé:
‘valaki, valami előterébe’. Származékai: előbbi, előz, előzetes,
előzmény, előzék, előzékeny.
Névutók az elő főnévből, az essivusi -t raggal (amely utóbb
kettőződött), illetve az ablativusi -l és a lativusi -é raggal.
elparentál – ‘‹halottat› elbúcsúztat’; ‘‹valamely ügyet› eleve
reménytelennek nyilvánít’.
A latin parentare, azaz ‘‹szülőért, rokonért› halotti áldozatot mutat
be’ igéből, amely a parens (‘szülő’) származéka, a parere (‘szül’)
nyomán. Az el- igekötő a cselekvés befejezettségét jelzi (mint pl. a
végez – elvégez) igepárban).
elpasszol – ‘elszalaszt, lemarad (róla)’.
A német verpassen részfordítása; a passen (‘odaillik’) ige értelmét
a ver- igekötő a visszájára fordítja. Bizalmas nyelvünk szava.
elpatkol – ‘meghal’.
Tréfás eufémizmus, amely talán a Szent Mihály lovának, a
koporsóvivő alkalmatosságnak a képzeletbeli „patkóira” utal.
első – ‘sorrendben a legelöl álló; időrendben a többit megelőző’.
Származékai: elsőség, elsőbbség, elsős, elsődleges.
Az elő főnév el- tövéből alakult a -só képzőegyüttessel (mint alsó,
felső stb.); kevésbé valószínű, hogy az elül eső szókapcsolatból
rövidült a (valóban létező, bővebb) elülső alakon át.
eltökél – ‘szilárdan elhatároz’. Származékai: eltökélt, eltökéltség.
A ma már csak nyelvjárási szinten élő tökél igéből a származik,
amely tökéletes szavunknak is alapja.
eltussol – ‘‹kényes ügyet› elkendőz, eltitkol, elhallgat’.
A német vertuschen ige részfordítása, mintha annak második
eleme a tus1 főnévvel volna kapcsolatos; valójában az eredete
- 81 - oldal
ismeretlen.
elv – ‘meggyőződés, amely tetteinknek irányt szab’: elvei szerint él;
‘gondolatrendszer sarkalatos eleme’: alapelvek. Származékai: elvi,
elvileg, elvtelen.
Mesterséges szó a nyelvújítás korából; a latin principium (tkp.
‘kezdet’) magyarítására előbb Dugonics András alkotta meg az
eleve szóból az elev alakot, s ezt Szemere Pál rövidítette ~
formára.
élv – ‘öröm, gyönyörűség’. Származékai: élvez, élvezet, élvezetes,
élveteg.
Nyelvújítási alkotás (Szemere Páltól) az él igéből, a kedv, nyelv
szavakból tévesen kikövetkezetett -v főnévképzővel (mint az érv,
szerv, terv szavakban is). Csak származékai és az élvhajhász
összetétel elevenek köznyelvünkben.
em- – közelre mutató névmások nyomatékosító előtagja: emez,
emerre, emide, emitt, emígy, eminnen.
Elhomályosult összetétel, melynek első eleme az ez magánhangzós
töve (e) mint közelre mutató névmás, az m pedig egy kiemelő
szerepű névmás, amely az íme módosítószóban is szerepel. Lásd
még am-.
emanáció – ‘kisugárzás ‹mint isteni erő›’; ‘radioaktív bomláskor
keletkező nemesgáz’.
Tudományos szakszó a latin emanatio nyomán, az emanare,
emanatum (‘kifolyik, kiáramlik’) igéből, az e(x) (‘ki’) és manare
(‘folyik, terjed’) elemek szerint.
emancipál – ‘egyenjogúsít’. – emancipáció: ‘egyenjogúsítás’.
Nemzetközi szócsalád a latin emancipare, emancipatum ige
nyomán, amely a nagykorúvá lett fiúgyermeknek az apai hatalom
alól való elbocsátását jelentette; az e manu capere (‘kéztől elvesz’)
kifejezés összevonódott formája.
embargó – ‘hadi fontosságú áruknak valamely országba szállítását
és eladását sújtó tilalom’.
Nemzetközi szó a spanyol embargo nyomán; ez az embargar
(‘zárlat alá vesz, akadályoz, visszatart’) igéből ered, amely a késő
latin imbarricare (‘korláttal elzár’) folytatója. Ennek töve, az
ugyancsak késő latin barra (‘korlát, sorompó’) tisztázatlan eredetű.
ember – ‘fejlett értelemmel és nyelvvel bíró főemlős’; ‘valaki, akárki
‹általános alanyként›’: az ember sose tudhatja; ‘férfi’. Származékai:
emberi, emberség, emberséges, emberiség, emberies, embertelen,
embertelenség, emberke, megembereli (magát).
Ősi összetétel finnugor elemekből: em- eleme ‘nőstény’ (lásd
emse), míg -ber utótagja azonos a férj, férfi szavak első elemével,
amelynek ősi kezdő p-je az előtte álló hangtól zöngésült. Más
finnugor nyelvekben is található ‘nő-férfi’ értelmű összetétel
‘ember’ jelentéssel; az ún. egybefoglaló összetételek másik példája
nyelvünkben az arc.
emberöltő – ‘nemzedék; egy nemzedékváltás ideje, kb. 33 év’;
‘‹helytelenül› emberélet (ideje)’.
Az ember és az ölt igéből képzett igenév összetétele; Arany Toldija
(Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben) emelte nyelvjárási szintről
az irodalmi, majd a köznyelvbe. Az utótag valószínűleg a varrás
képzetéhez kapcsolódik: ahogy az öltések, úgy öltődnek egymásba
az emberi életek.
embléma – ‘jelképes díszítmény; rajzos védjegy; jelvény’.
Nemzetközi szó a görög embléma (‘domborműves fémmunka,
mozaik’) latin emblema megfelelője nyomán. A görög szó az
emballó (‘bedob, rávet, beleilleszt’) igéből való, az en- (‘bele’) és
balló (‘dob’) elemekből. Lásd még embólia.
embólia – ‘vérrög okozta (halálos) verőér-elzáródás’.
Orvosi szakszó a görög embolia nyomán, amely az embolon (‘ék,
faszeg’) származéka, ez pedig éppúgy az emballó igéből ered, mint
az embléma.
embrió – ‘méhmagzat a fejlődés legkorábbi stádiumában (embernél
három hónapos korig)’.
Orvosi szakszó, latinul embryo, a görög embrüon (‘magzat’)
nyomán; ez az en- (‘benne’) és brüó (‘duzzad, csírázik’) elemekből
áll.
émed – ‘ébred’: Egy hang: s feledett régi dalra émed (Arany). –
émette, imette, imetten: ‘ébren, virrasztva’: A játszi reménység
amidőn imette / A boldogtalannál hitelét vesztette, / Álmot küld
szemére… (Arany).
Az ~ (vagy émik) ige ismeretlen eredetű; az émette, imette
személyjeles határozói igenevek („az ő émette”, vagyis „az ő éber
állapotában”). Elavult szavak.
emel – ‘felfelé mozgat’; ‘épít’; ‘fokoz’. Származékai: emelget,
emelkedik, emelkedő, emelés, emelet, emelő, emeltyű, emelvény.
Bizonytalan eredetű ige. Ha elfogadható, hogy legkorábban elm-
töve volt, amely hangátvetéssel eml-, végül ~ formát öltött, akkor
ugor kori örökségünkhöz tartozik: osztják álem, vogul elm (‘emel’).
Írásos vagy más, akár közvetett bizonyíték a fenti feltételezésre
nincsen.
émelyeg – ‘hányingere van; undorodik ‹valamitől›’. Származékai:
émely, émelyedik, émelyít.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
ementáli – ‘félkemény, lyukacsos, édeskés (sajt)’.
a achát
A svájci Emmental völgyről, ahonnan érlelési eljárása ered.
emeritált, emeritus – ‘kiérdemesült, nyugdíjazott’.
Latin szó az e(x) (‘ki’) és meritum (‘érdem’) elemekből. Lásd még
meritum. Avuló szó.
emészt – ‘táplálékot ‹emésztőszerveivel› feldolgoz’; ‘pusztít,
sorvaszt’; ‘gyötör’; ‘‹elméjében, lelkében› feldolgoz’. Származékai:
emésztés, emésztő, emésztődik.
Bizonytalan eredetű. Lehet, hogy az eszik e- tövéből való
mozzanatos -m és gyakorító vagy műveltető -szt képzővel. Ez az
egyeztetés jelentéstanilag tetszetős, mivel az eszik és az ~ sok
esetben párhuzamosan használható (pl. eszi a bánat – emészti a
bánat), hangtanilag azonban némi gondot okoz.
emfázis – ‘(érzelmi) nyomaték, hangsúly, kiemelés, lendület’. –
emfatikus: ‘érzelmi töltésű, érzelmileg nyomatékos’.
Nemzetközi szó a görög emphaszisz (‘megmutatás, kijelentés,
nyomaték’) alapján, az emphainó (‘megjelenít’) igéből: en- (‘bele’)
és phainomai (‘megjelenik’).
emigráció – ‘kivándorlás ‹politikai, vallási okokból›’; ‘a kivándorlás,
idegenben élés állapota’; ‘a kivándoroltak adott helyen együtt élő
csoportja vagy összessége’. – emigráns: ‘kivándorolt személy’. –
emigrál: ‘hazáját elhagyja ‹politikai vagy vallási okokból›’.
Nemzetközi szócsalád a latin emigrare, emigratum (‘kivándorol’)
alapján; ennek elemei az e(x) (‘ki’) és migrare (‘vándorol’). Lásd
még migráció.
emik – ‘szopik’. Származékai: emtet (‘szoptat’), emlő, emlős.
Ősi szavunk az uráli korból: osztják emte, finn imea, észt imema,
szamojéd nimme (‘szopik’). Az alapige elavult, csak emlő és
csecsemő származékai, valamint az Emőke (tkp.’kis csecsemő’)
lánynév elevenek.
eminens – ‘kiemelkedő, elsőrendű’: eminens érdek, szempont;
‘kitűnő (tanuló)’. – eminencia: ‘‹birtokos személyraggal, bíboros
megszólításaként› kitűnőséged’: eminenciád, őeminenciája. –
eminenciás: ‹bíboros megszólításában› eminenciás uram!;
‹főnévként› szürke eminenciás (‘az eseményeket a háttérből
irányító, szerény beosztású, de valójában nagy hatalmú ember’).
Nemzetközi szócsalád a latin eminere (‘kiáll, szembetűnik,
kiemelkedik’) folyamatos melléknévi igeneve (eminens, eminentis)
nyomán, az e(x) (‘ki’) és minari (‘magaslik, fenyeget’) elemekből,
utóbbi a minae (‘hegycsúcs’) származéka.
emír – ‘arab fejedelem’.
Nemzetközi szó az arab amír (‘nemesember, fejedelem’) nyomán,
az amara (‘parancsol’) tőből. Lásd még admirális.
emisszárius – ‘titkos vagy bizalmas politikai megbízatásra kiküldött
személy’.
Latin szó (emissarius) a latin emittere, emissum (‘kiküld’) igéből;
e(x) (‘ki’) és mittere, missum (‘küld’). Elavult szó. Lásd még
emisszió.
emisszió – ‘kibocsátás ‹értékpapíré, elektromos hullámoké, elemi
részecskéké›’.
Tudományos szakszó a latin emittere, emissum (‘kiküld’) igéből;
e(x) (‘ki’) és mittere, missum (‘küld’). Lásd még emiszszárius,
misszió.
emlékezik – ‘gondolatban felidéz, megőriz’. Származékai:
emlékezés, emlékezet, emlékezetes, emlékeztet, emlékeztető;
említ, említés; emleget; emlék, emlény (‘nefelejcs’), emléz
(‘emlékezetébe vés’).
Ismeretlen eredetű szócsalád. Feltehető eml- tövéhez visszaható,
műveltető, illetve gyakorító képzők járulnak az ~, illetve az említ és
emleget esetében. Az emlék nyelvújítási elvonás az ~ igéből (a
vétkezik – vétek szópár mintájára); a belőle képzett emlény és
emléz elavultak.
emlő – lásd emik
emóció – ‘érzelem, indulat, felindulás’. – emocionális: ‘érzelmi,
indulati’.
Lélektani szakszó a latin emotio, emotionis (tkp. ‘kimozdítás’)
alapján, amely az emovere, emotus ige származéka az e(x) (‘ki’) és
movere (‘mozdít’) elemekből.
empire – [ampir] ‘művészeti stílus a 19. század elején, amely antik
mintákat utánzott’.
Francia szó (‘birodalom, császárság’) a latin imperium (‘hatalom,
uralom, birodalom’) nyomán, melynek forrása az imperare
(‘parancsol, vezérel’) ige az in- (‘bele’) és parare (‘felfegyverez’)
elemekből. Az elnevezés alapja, hogy e stílus Napóleon
császársága idején volt divatban. Lásd még impérium.
empireum – ‘‹az ókori természetbölcseletben› az ég felső része, ahol
a tűz összegyűlik’.
Tudománytörténeti fogalom a latin empyreum nyomán, a görög
empüreuó (‘meggyújt’) igéből: en- (‘benne’) és pür (‘tűz’). Lásd
még pirotechnika.
empíria – ‘tapasztalás, tapasztalat’. – empirikus: ‘tapasztalati, a
tapasztalatokon alapuló’.
Nemzetközi szócsalád a latin empiricus alapján, amely a görög
empeirikosz átvétele; ennek elemei az en- (‘benne’) és peira
(‘próba, tapasztalás’), utóbbi a porosz (‘út, mód’) származéka.
emprimé – ‘nyomott mintájú selyemszövet’.
- 82 - oldal
Francia szó, az imprimé (‘nyomtatott’) kiejtés szerinti alakja. A szó
az imprimer befejezett melléknévi igeneve; forrása a latin
imprimere (‘megnyom, nyomtat’) az in- (‘bele’) és premere
(‘nyom’) elemekből.
emse – ‘disznó nősténye, anyakoca’.
Az em- szótő ősi gyermeknyelvi szó az uráli korból: finn emä (‘anya,
nőstény’), észt ema (‘anya, anyaméh’), szelkup eme (‘anya’). Az ~
s- eleme kicsinyítő képző; a szónak régebbről eme formáit is
ismerjük.
emu – ‘ausztráliai futómadár a struccfélék családjából’.
Ausztrál bennszülött szó, amely a portugálon át terjedt el; az ~
hímjének jellegzetes rikoltását utánozza.
emulzió – ‘egymásban nem oldódó folyadékok látszólag egynemű
elegye’; ‘film fényérzékeny rétege’.
Tudományos szakszó a latin emulgere, emulsi (tkp. ‘kifej’) ige
nyomán; az elnevezés alapja, hogy a tej maga is víznek s különféle
oldhatatlan anyagoknak (pl. vaj, kazein) stabil elegye.
én – ‘személyes névmás, amelyet a beszélő magára értve használ’;
‘‹birtokos jelzőként› ami az enyém’: az én házam; ‘‹főnévként›
személyiség, egyéniség’: a jobbik énem. – engem: ‘az ~
tárgyesete’.
Valószínűleg ősi örökség az uráli korból: vogul em, osztják me,
mordvin mon, finn minä, szamojéd mon, szelkup man (‘én’). Az
uráli nyelvekben az egyes szám első személyt általában m jelöli,
ahogy a fenti példák szókezdő mássalhangzóján látjuk (a vogulé
kivételével), és nyelvünkben is -m ragja van a megfelelő
igeragoknak és birtokos személyjeleknek. A fenti példák n eleme
finnugor névmásképző, amely megmaradt pl. az ennen, tennen és
önnön nyomatékos névmási alakokban, vagy pl. a ten(fiad)
esetében. Az ~ tehát nem más, mint a magára maradt névmási
képző; eredetibb en alakjában utólagos magánhangzó-nyúlás
következett be. Más nézet szerint az ~ önálló magyar fejlemény a
közelre mutató névmás (ez) e eleméből, amely az n
névmásképzővel egészült ki. Egyik származtatás sem ad választ
minden felmerülő kétségre. – Az engem alakban a g elem
ugyancsak ősi névmásképző (lásd téged), a m pedig az egyes szám
első személy jele. Lásd még egyén, enyém.
encián – ‘tárnics, kék virágú hegyvidéki növény’.
A német Enzian átvétele; ez a növény latin nevéből (herba
Gentiana) lett, amely az idősebb Plinius szerint Gentius illír királyra
(Kr.e. 2. század) utal. Nyelvünkben főleg az enciánkék
összetételben használatos.
enciklika – ‘pápai körlevél’.
Egyházi szakszó a latin encyclica epistula (‘körlevél’) kifejezésből,
melynek első tagja a görög enkükliosz (‘körben haladó, kör-’)
átvétele, és így az ~ az enciklopédia rokona. Lásd még episztola.
enciklopédia – ‘lexikon, tudományos kézikönyv, átfogó ismerettár’. –
enciklopédikus: ‘átfogó, minden ismeretre kiterjedő’:
enciklopédikus tudás. – enciklopédista: ‘a Nagy Francia
Enciklopédia (1750–1777) munkatársa, szerzője’.
Nemzetközi szó a latin encyclopaedia alapján, amely főleg a francia
encyclopédie révén terjedt el származékaival együtt. A szócsalád
alapja az ókori görög enkükliosz paideia, azaz ‘átfogó oktatás’
szókapcsolat, amely az általános ismeretek körét mint az oktatás
alapanyagát jelölte. Az enkükliosz jelentése ‘kerek, teljes, átfogó’ a
küklosz (‘kör’) nyomán. A latin forma a középkorból ered mint a
görög elemek formailag szabálytalan összevonásának eredménye.
Lásd még ciklon, logopédia, ortopéd, pedagógus, pedáns,
pederaszta, pediáter, pedológia.
endliz – ‘ruhavéget beszeg’.
A német Ende (‘vég’) hazai német kicsinyített endl (‘végecske,
szegély’) alakjából.
endogámia – ‘beltenyészet; az a szokás, hogy adott népcsoport
tagjai csak egymás között házasodhatnak’.
Tudományos szakszó a görög endon (‘belül’) és gamosz
(‘házasság’) elemekből. Lásd még bigámia, exogámia.
endogén – ‘belső keletkezésű, belső okokkal magyarázható’:
endogén allergia.
Tudományos szakszó, elemei a görög endon (‘belül’) és a
(gi)gnomai (‘születik’) gen- töve. Lásd még gén, genetika.
endokarditisz – ‘szívbelhártya-gyulladás’.
Orvosi szakszó a görög endon (‘belül’) és kardia (‘szív’) elemekből,
a gyulladásra utaló -itisz végződéssel (mint appendicitis). Lásd még
kardiológia.
endokrin – ‘belső elválasztású’: endokrin mirigy. – endokrinológia: ‘a
belső elválasztású mirigyekkel foglalkozó tudományág’.
Tudományos szakszavak a görög endon (‘belül’), krinó (‘elválaszt,
megítél’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még
kritika, krízis.
endoszkóp – ‘hajlékony orvosi műszer a test belsejének tükrözéses
vizsgálatára’. – endoszkópia: ‘a test üreges belsejének tükrözéses
vizsgálata’.
Orvosi szakszócsalád a görög endon (‘belül’) és szkopeó (‘néz,
vizsgál’) elemekből.
ének – ‘dal; éneklés’; ‘költői mű’: Zrinyi második éneke (Kölcsey);
a achát
‘epikus költői mű egy nagyobb egysége’: a Toldi hatodik éneke.
Származékai: énekel, énekes, éneklés.
A szó én- töve ősi finnugor örökség: finn ääni (‘hang, zaj’), lapp
jiedna (‘hang’); a k denominális névszóképző, mint a fazék, lélek,
torok s más szavak esetében.
energia – ‘tetterő, hatóerő’; ‘‹a fizikában› munkavégző képesség’:
helyzeti, vegyi, nukleáris energia. – energikus: ‘tetterős, erélyes’. –
energetika: ‘az energia formáival és felhasználásával foglalkozó
tudomány’. – energetikus: ‘energetikával foglalkozó, az
energiagazdálkodást irányító szakember’.
Nemzetközi szócsalád a latin energia alapján, amely a görög
energeia (‘működés, tevékenység’) átvétele, ez pedig az energosz
(‘dolgos’) származéka; elemei en- (‘-ban’) és ergon (‘munka’). Lásd
még erg, ergonómia, orgánum.
enervált – ‘kórosan fáradt, fásult, ideggyenge’.
Orvosi szakszó a latin enervare (‘gyengít, elernyeszt’) igéből: e(x)
(‘el’) és nervus (‘ín, íj húrja’); az utóbbi szót az újkorban ruházták
fel ‘ideg’ jelentésével. Lásd még neur-
enged – ‘hagy tenni ‹valamit›’; ‘nem áll ellent’; ‘feladja szándékát’;
‘enyhül’: enged a fagy. Származékai: engedelem, engedelmes,
engedelmesség, engedetlen, engedetlenség, engedékeny,
engedély, engedélyez, engedmény, engedményes; engesztel,
engesztelő, engesztelés, engesztelődik, engesztelhetetlen.
Ősi és kiterjedt családot alkotó szavunk, de eng- tövének
eredetéről semmi biztosat nem tudunk. Az ~ kezdő vagy gyakorító
d képzőt kapott, az engesztel végén -szt műveltető képzőegyüttes
áll (mint pl. a füröszt, növeszt, támaszt igéknél), s ehhez gyakorító l
képző járul (mint marasztal, híresztel). Az engedély, engedmény s
származékaik nyelvújítási képzések.
enigma – ‘talány, rejtély, találós feladvány ‹gyakran vers
formájában›’.
Nemzetközi szó a latin aenigma alapján, amely a görög ainigma
(‘homályos értelmű kijelentés’) átvétele; ez az ainisszomai, tkp.
ainig-szomai (‘talányokban beszél, céloz, példálózik’) származéka;
töve az ainosz (‘elbeszélés’).
enjambement – [anzsambman] ‘áthajlás, átívelés: az a jelenség,
hogy egy szókapcsolat szorosan összetartozó elemeit a verssor
vége különválasztja’.
Francia költészettani szakszó, az enjamber (‘átgázol’) származéka;
ennek elemei az en- (‘bele’) és jambe (‘lábszár’), utóbbi a vulgáris
latin gamba (‘lábszár’) folytatója.
enkausztika – ‘ókori eredetű festési eljárás, a festék forró viasszal
való beégetése’.
Művészeti szakszó a görög enkausztikosz (‘beégetéses’) nyomán,
az en- (‘bele’) és kaiszisz (‘égés, égetés’) elemekből; utóbbi a kaió
(‘éget’) igéből. Lásd még hipokausztum, kausztikus.
enkefalitisz – ‘agyvelőgyulladás’.
Orvosi szakszó a görög enkephalosz (‘agy’) szóból, amely az en-
(‘benne’) és kephalosz (‘koponya’) összetétele; az -itisz elem a
gyulladásra utal. Lásd még hidrokefália.
enkefalográfia – lásd elektroenkefalográfia
enkláve – ‘egy állam külső területe, amely egy másik állam
területébe van beékelve’.
Diplomáciai szakszó, a francia enclave (‘zárvány’) betű szerinti
ejtése alapján; ez a francia en- (‘benne’) és a latin clavis (‘kulcs’)
elemekből áll.
enózis – ‘politikai törekvés Ciprusnak Görögországhoz való
csatolására’.
Újgörög szó (enoszisz), a klasszikus görög henószisz (‘egyesítés’)
megfelelője, az eisz, mia, hen (‘egy’) számnév harmadik, semleges
nemű alakjából.
entellektüel – ‘értelmiségi (személy)’.
A francia intellectuel (‘értelmi, szellemi; a szellem embere’) kiejtés
szerinti átvétele; ennek eredetéről lásd intellektus, intelligens.
enteriőr – ‘szobabelső, (meghitt hangulatú) belső tér ‹mint
festmény, fénykép tárgya›’.
A francia interieur (‘belső’) kiejtés szerinti átvétele; forrása a latin
interior (‘belső, beljebb fekvő’), az inter (‘között, benne’) középfokú
alakja.
enteritisz – ‘bélhurut, bélgyulladás’.
Orvosi szakszó a görög enteron (‘bél’) alapján, a gyulladásra utaló
-itisz végződéssel. Lásd még dizentéria.
enteroszolvens – ‘bélben oldódó ‹tabletta, kapszula›’. –
enteroszkópia: ‘béltükrözés’.
Orvostudományi szakszavak a görög enteron (‘bél’) és a latin
solvens, azaz ‘oldódó’ (solvere ‘old’), illetve a görög szkopeó
(‘figyel, őriz’) elemekből.
entitás – ‘valamely lénynek, létező dolognak konkrét mibenléte,
tulajdonságainak összessége’.
Mesterséges bölcseleti szakszó a latin ens, entis (‘lény, létező’)
nyomán, amely az esse (‘lenni’) folyamatos melléknévi igeneve.
entomológia – ‘rovartan’. – entomológus: ‘a rovartan tudósa’.
Tudományos szakszó a görög entomon (‘rovar’) szóból, amely az
entomosz (tkp. ‘bemetszett’) semleges alakja, a temnó (‘vág’) ige
származéka; a logia a logosz (‘vélemény, tanulmány’)
- 83 - oldal
származékaként a tudományra utal.
entrópia – ‘az energia átalakulási képességének, illetve az átalakulás
irányának jellemzője’.
Tudományos szakszó a görög entroposz (‘fordulat’) szóból, a trepó
(‘fordul’) ige nyomán.
entuziaszta – ‘rajongó, lelkesült (személy)’. – entuziazmus:
‘elragadtatott lelkesülés, rajongás’.
Nemzetközi szócsalád a latin enthusiasmus nyomán, amely a görög
enthusziaszmosz (‘isteni ihletés’) átvétele. A görög szó töve az
entheosz (‘istennel eltelt, tőle ihletett’) melléknév az en- (‘benne’)
és theosz (‘isten’) elemekből.
enumeráció – ‘felsorolás; eposzi seregszemle’.
Utóbbi jelentésében irodalomtudományi szakszó a latin enumerare,
enumeratum (‘elszámlál, felsorol’) alapján, az e(x) (‘el, ki’) és
numerus (‘szám’) elemekből.
enzim – ‘az anyagcsere folyamatait serkentő, erjesztő hatású
bonyolult fehérje’.
Tudományos szakszó a görög en- (‘benne’) és zümé (‘kovász’)
elemekből.
enyeleg – ‘‹szerelmesen› évődik, játszik, kötődik’.
Ismeretlen eredetű, esetleg hangfestő szó.
enyém – ‘az én tulajdonom ‹állítmányként vagy önállóan használatos
birtokos névmás›’: ez az enyém, az enyém meg a tied.
Az én személyes névmás rövid tőhangzós en alakjából (lásd
engem) keletkezett az -é birtokjellel és az egyes első személyre
utaló m raggal; az eredeti eném, nyelvjárásokban enim n-je az
utána álló magánhangzó hatására palatalizálódott.
enyészik – ‘eltűnik, ‹természetes úton› megsemmisül’. Származéka:
enyészet.
Ismeretlen eredetű szó; feltehető eny- töve mellett a sz elem vagy
gyakorító képző, vagy denominális igeképző.
enyh – lásd enyhely
enyhely – ‘védett hely, menedék’: Ritkán talál itt enyhelyet a derék
(Berzsenyi).
Összetétel az elavult eny, enyh (‘széltől, esőtől óvott hely’) és a
hely szavakból. Az előtag valószínűleg finnugor eredetű: zürjén in
(‘száraz hely’), votják iny (‘hely’); h eleme utólag került a szóvégre
vagy épp az ~ összetételből, vagy az enyhít szócsaláddal való
keveredés folytán, amellyel egyébként nincs rokonságban. Az ~
maga is régies, irodalmi szó.
enyhít – ‘csillapít, mérsékel ‹fájdalmat, büntetést›, könnyít’.
Származékai: enyhítő, enyhül, enyhülés, enyhület, enyhe.
Ismeretlen eredetű szócsalád; a kétségtelen értelmi rokonság
ellenére a feltehető enyh- igető nincs összefüggésben az enyhely
szó első eny, enyh elemével.
ennyi – ‘ilyen sok’.
Az ez mutató névmás és a mennyiséget jelölő -nyi képzőegyüttes
kapcsolódása; a hosszú ny a tő z-jének a hasonulásával
magyarázható.
enyv – ‘ragasztószer’. Származékai: enyves, enyvez.
Valószínűleg ugor eredetű: vogul ilem, osztják ijem (‘enyv’). A
hangfejlődés állomásai részben tisztázatlanok; a legrégebbi ismert
magyar példák eny, enyü alakúak, amelyekből éppoly szabályosan
fejlődött a szóvégi v, mint a könyv, kedv, nyelv esetében.
eocén – ‘hajnalkor, a földtörténeti újkor egyik korai szakasza’.
Tudományos szakszó a latin eocaenus nyomán, amely a görög éósz
(‘hajnal’) és kainosz (‘új’) elemek megfelelőit tartalmazza. A
magyar szó a német Eozän átvétele. Lásd még eolit, eozin,
eozoikum; holocén, miocén, oligocén, pliocén, pleisztocén.
eol – ‘ókori eredetű hangsor neve’.
Zenei szakszó a latin aeol(us) alapján, amely a görög aiolosz (tkp.
‘gyors, ügyes’) névvel nevezett ókori görög népcsoportra utal. Lásd
még eolhárfa.
eolhárfa – ‘szabadban, magasan elhelyezet húros hangszekrény,
amelynek húrjait a szél pendíti meg’.
A német Äolsharfe tükörfordítása; ennek első eleme a szél görög
istenére, Aioloszra utal, aki az aiol népcsoport névadója is volt; lásd
még eol.
eolit – ‘harmadkori kovakő’.
Földtani szakszó a görög éósz (‘hajnal’) és lithosz (‘kő’) elemekből;
korábban ugyanis ember megmunkálta marokkőnek hitték, amely
mintegy az emberré válás „hajnalának” tanúja. Lásd még eocén,
eozin, eozoikum.
eón – ‘évezred, világkorszak’.
Görög szó (aión), tkp. ‘élettartam, kor, örökkévalóság’.
eozin – ‘fémes fényű vöröses, színjátszó kerámia máz’.
A görög éósz (‘hajnal’) szóból; a pécsi Zsolnay-gyár védjegyzett
márkaneve. Lásd még eocén, eolit, eozoikum.
eozoikum – ‘földtörténeti korszak, amelyben az élet első jelei
mutatkoztak’.
Földtörténeti szakszó a görög éosz (‘hajnal’) és dzóé (‘élet’)
elemekből. Lásd még eocén, eolit, eozin.
ép – ‘egész, sértetlen, egészséges’. Származékai: épség, épít, építés,
építő, építmény, épül, épülés, épület, épületes, építkezik, építész,
építészet.
a achát
Ismeretlen eredetű szócsalád; két utolsó tagja nyelvújítási képzés.
Lásd még épkézláb, éppen.
epe – ‘a máj emésztő váladéka’. Származékai: epés, epéskedik.
Ősi örökségünk a finnugor korból: vogul tap, zürjén, votják szep,
finn sappi, lapp szappe. A szókezdő mássalhangzó a hangfejlődés
során eltűnt (mint pl. az egér esetében). A legrégibb magyar
szóalak *ep lehetett, a szóvégi -e alighanem megszilárdult birtokos
személyjel, mint a vese, zúza esetében. Lásd még eped.
eped – ‘kesereg, gyötrődik’; ‘erősen vágyakozik’. Származékai:
epedez, epekedik, epeszt.
Az ~ az epe feltehető ősi *ep- alakjából ered, denominális képzője
olyan, mint az árad, hamvad igéké; az epeszt műveltető, az
epekedik visszaható képzővel áll. A szócsalád jelentése főként az
epe keserűségével kapcsolatos; régi példákon viszont
megfigyelhető a ‘szárad, sorvad’ értelem is: búval aszok, epedek
(Ómagyar Mária-siralom), A hold megepedett keserűségében
(Névtelen, 17. század), és ebből érthető a ‘hevesen vágyakozik’
jelentés.
eper – ‘aprómagvas gyümölcs, szamóca; eperfa termése’.
Származékai: epres, eprész, eprészik.
Ugorkori ősi szavunk: vogul eperjeh (‘földieper’). Eredetibb magyar
alakja eperj volt (lásd Eperjes helynév), amelynek j eleme előbb
mássalhangzós toldalékok előtt maradt el (pl. eperjben  eperben),
majd a köznyelvben végleg eltűnt; tájnyelvekben gyakori az eperj,
eperje, epergye, epernye alak.
epicentrum – ‘a földfelszín azon pontja, amely a földrengés fészke
fölött van’.
Földtani szakszó latinos alakban, a görög epi- (‘rajta, fölött’) és
kentron (‘dárdahegy, körzőhegy, kör középpontja’) elemekből.
epidémia – ‘járvány’.
Nemzetközi szó a görög epidémia (‘tartózkodás ‹valahol›’) nyomán,
amely az epi- (‘között’) és démosz (‘nép’) elemekből áll, s csak a
latin epidemia közvetítésével vette fel ‘a nép között terjedő
(járvány)’ értelmet.
epidermisz – ‘felhám’.
Orvosi szakszó a görög epi- (‘fenti’) és derma (‘bőr’) elemekből.
epidiaszkóp – ‘mind átlátszatlan, mind átlátszó képek vetítésére
alkalmas készülék’.
Optikai szakszó görög elemekből; eredetére nézve lásd diaszkóp,
episzkóp.
epifánia – ‘Vízkereszt’.
Görög szó (epiphaneia), tkp. ‘megjelenés, megmutatkozás’, t.i.
Jézusé a napkeleti bölcsek előtt, az epiphainomai
(‘megmutatkozik’) igéből: epi- (‘rajta’) és phainomai (‘látszik’).
epigon – ‘nagy előd példáját kellő tehetség, eredetiség nélkül követő
(személy)’.
Nemzetközi szó a görög epigonosz (‘utód’) szóból, az epi- (‘rá, után,
utóbb’) és gonosz (‘született’) elemek alapján; az utóbbi a
(gi)gnomai (‘születik’) ige -gn- tövével kapcsolatos .
epigráfia – ‘ókori feliratok megfejtésével foglalkozó tudományág’.
Régészeti szakszó a görög epigraphé (‘felirat’) szóból, az epi- (‘rá,
fölé’) és graphó (‘ír’) elemek alapján. Lásd még epigramma.
epigramma – ‘rövid, szellemes és csattanós, (eredetileg)
disztichonban írt költemény’. – epigrammatikus: ‘az
epigrammákra jellemző’: epigrammatikus él, tömörség.
Görög költészeti szakszó, tkp. ‘felirat’ az epi- (‘rá’) és gramma
(‘írás’) elemekből; utóbbi töve a graphó (‘ír’) ige. Az elnevezés
alapja, hogy az ~k eredetileg szobrok, edények feliratának
készültek. Lásd még epigráfia.
epika – lásd eposz
epikrízis – ‘a lezajlott betegség „utóélete”, következményei’.
Orvosi szakszó a görög epi- (‘után’) és kriszisz (‘válság’) elemekből;
az utóbbi eredetéről lásd krízis.
epikureus – ‘Epikurosz elveit követő, az élet nyújtotta örömöket
bölcs mértékkel élvező (személy)’; ‘‹mai értelmében› az élveket
minden más érték fölé helyező (személy)’.
Az ókori görög bölcs, Epikurosz nevéből.
epilál – ‘szőrtelenít’. – epiláció: ‘szőrtelenítés’.
Mesterséges szó a latin e(x) (‘el, ki’) és pilus (‘szőr’) elemekből.
epilepszia – ‘merevgörcs, nyavalyatörés, eskór’. – epileptikus:
‘merevgörccsel kapcsolatos’; ‘merevgörcsben szenvedő személy’.
Orvosi szakszó a latin epilepsia közvetítésével; a görög epilépszia
tkp. ‘roham’ az epi- (‘rajta’) és lambanó (‘megragad’) elemekből áll.
epilógus – ‘utóhang, utószó, záradék; utójáték’.
Irodalmi szakszó a latin epilogus nyomán, amely a görög epilogosz
átvétele; ennek elemei epi- (‘után’) és logosz (‘szó, beszéd’).
episzkóp – ‘átlátszatlan kép vetítésére alkalmas tükrös szerkezet’.
Optikai szakszó a görög epi- (‘rá’) és szkopeó (‘néz, vizsgál’)
elemekből. Lásd még püspök.
episztemológia – ‘ismeretelmélet’.
Bölcseleti szakszó a görög episztémé (‘ismeret’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből: epi- (‘rá’) és sztémi (‘tud,
ismer’).
episztola – ‘(költői) levél’.
A latin epistola görög előzménye, az episztolé tkp. ‘küldemény,
- 84 - oldal
üzenet’ az epi- (‘felé’) és sztelló (‘küld’) elemekből; az utóbbi révén
az apostol rokona.
epitáfium – ‘sírfelirat, sírvers’.
Irodalmi szakszó, latin epitaphium a görög epitaphion alapján, az
epi- (‘rá’) és taphosz (‘sír’) elemekből.
epithalamium – ‘nászének’.
Irodalmi szakszó, latin forma a görög epithalamion alapján, az epi-
(‘rá’) és thalamosz (‘nászszoba’) elemekből.
epizód – ‘elbeszélő mű vagy dráma mellékszála, a fő cselekményhez
nem tartozó esemény’; ‘kevésbé jelentős mozzanat, esemény’;
’televíziós vagy filmsorozat egy alkalommal vetített része’.
Nemzetközi szó a latin episodium alapján, amely a görög
epeiszodion megfelelője. Ennek elemei az epi- (‘mellett’) és
eiszodosz (‘bejárat’), tehát ‘a mellékbejárathoz tartozó, mellékes’.
Az utóbbi elem tagjai: eisz- (‘be’) és hodosz (‘út’).
épkézláb – ‘egészséges, sértetlen’.
Az ép keze, lába (tehát minden, ami a munkához szükséges)
kifejezésből vonódott össze.
epolett – ‘katonai vállrojt’.
Francia szó (épaulette) kiejtés szerinti átvétele, az épaule (‘váll’)
kicsinyített alakja; ez a latin spatula (tkp. ‘kardlap’) folytatója. Lásd
még spatula.
eposz – ‘hősköltemény, nagy terjedelmű elbeszélő költemény’. –
epika: ‘elbeszélő költészet, irodalom’. – epikus: ‘elbeszélő
jellegű’; ‘‹főnévként› elbeszélő költő, eposzíró’.
Irodalomtudományi szakszócsalád, latin közvetítéssel a görög
eposz (‘hősköltemény’) és epikosz (‘eposzi’) nyomán, az eipon
(‘mond, beszél’) ige alapján; az epika az epiké poiészisz (‘eposzi
költészet’) latin epica poesia változatából önállósult.
éppen – ‘teljesen’: éppen olyan, mint; általában nyomatékosító,
fokozó, megengedő vagy megszorító szerepe van. Származékai:
éppenséggel, épp.
Az ép határozói n ragos alakjából (épen) a p megnyúlásával
keletkezett: ‘épen’  ‘egészben’  ‘teljesen’.
epszilon – ‘a görög ábécé ötödik betűje; hangértéke e’.
Az e hang és pszilosz (‘csupasz, egyszerű’) elemekből. Az
elnevezés a bizánci korban keletkezett, amikor már az ai
kettőshangzónak is e hangértéke volt, s így az egyjegyű ~
„egyszerű e” volt hozzá képest. Lásd még ipszilon.
ér1 – ‘‹valahová› eljut, érkezik’; ‘hozzáér, megérinti’: az ütés a vállát
érte; ‘‹valami› történik ‹vele›’: baj éri; ‘‹valameddig› terjed’: haja a
derekáig ér; ‘valamely ideig él’: sok évet ért meg; ‘‹valamire› ideje
van’: nem ér rá; ‘‹valamekkora› értéke van’: aranyat ér; ‘érvényes,
szabályos’: nem ér a nevem. Származékai: érkezik, érkezés; érték,
értékes, értékel, értéktelen, értékesít, érvény, érvényes,
érvénytelen, érvénytelenít, érvényesít, érvényesül.
Vitatott eredetű szó. Valószínűbben ótörök jövevény: türk, csagatáj
ir-, oszmán er- ‘elér’, de lehet finnugor eredetű is: vogul szartit,
cseremisz szüran (‘érint’); mindkét esetben maradnak megoldatlan
hangfejlődési kérdések. Az ‘értéke van’ jelentéskör másodlagos
fejlemény: ‘eléri valaminek a mértékét, nagyságát’  ‘fontos,
értékes’. A fenti származékok az első kettő kivételével az ‘értéke
van’ jelentéskörbe tartoznak, és az első négyet kivéve nyelvújítási
képzések. Lásd még érdekel, érdes, érez, érint, ért, érme, érv.
ér2 – ‘vékony, csőszerű véredény’: verőér, visszér; ‘leveleken a
tápanyagot szállító vékony cső’; ‘kőzetek hasadékait kitöltő ásvány,
fémérc, színarany’: bányaér, az arany ere, telér. Származékai: eres,
erez, erezet.
Ősi finnugor örökségünk: osztják ler (‘gyökérrost’), votják szer,
cseremisz ser (‘vérér’). Lásd még ér3
ér3 – ‘keskeny patak, vízfolyás’.
Valószínűleg az ér2 szóval azonos, annak egyik magától értetődő
jelentésváltozata (az ~ medrében úgy folyik a víz, mint a vér az
erekben), de az is lehet, hogy finnugor eredete egy másik ágról
vezethető le: zürjén sor, votják sur (‘folyó, patak’). Lásd még
aranyér, visszér.
éra – ‘korszak, időszak, időszámítás’: a keresztény éra; ‘politikai,
uralmi időszak’: a Horthy-éra, Rákosi-éra.
Nemzetközi szó a latin aes, aeris (‘réz, rézpénz, zsold’) többes
alanyesetéből (aera), amelynek utóbb ‘fizetési határnap’ s ebből ‘a
határnapig tartó időszak’ értelme is kialakult.
érc – ‘fémtartalmú kőzet’; ‘fém, ‹különösen› bronz’: ércpénz,
ércszobor, érckakas.
A német Erz középfelnémet előzményéből ered első értelmében.
Második jelentésében a szó ma régiesnek vagy költőinek hat, illetve
átvitt, tágabb értelemben használatos: az érces csengésű férfihang
kifejezésben választékos.
érdekel – ‘figyelmet kelt’: engem érdekel az ügy; ‘‹valakit› érint, rá
tartozik’: ebben én is érdekelve vagyok. Származékai: érdekelt,
érdekeltség, érdeklődik, érdeklődés, érdek, érdekes, érdektelen,
érdekű.
Az ér1 ige származéka, annak ‘érint’ jelentése alapján, a gyakorító
szerepű -dokol, -dekel képzővel (mint pl. fuldokol, öldököl), s
eredeti jelentése valóban ‘érintget, bökdös, (ellenséget) szorongat’
volt a 18. századig. Az érdek nyelvújítási elvonása a vélt igetőnek,
a achát
és a fenti származékok is ugyanabból a korból valók. Lásd még
érdes, érez, érint, ért.
érdem – ‘elismerésre méltó tett, szolgálat’: érdemei elismerésével
felmentették; ‘valaminek a lényege’: az ügy érdemi része.
Származékai: érdemel, érdemes, érdemesít, érdemetlen,
érdemtelen, érdemesült, érdemleges.
Ótörök vendégszavunk: ujgur, kipcsak erdem (‘férfiasság, erény’).
A törökségben általános er- (‘férfi’) tő képzett származéka; a
férfiasság és erény fogalmainak kapcsolata a latinban is
megtalálható a virtus szóban (vir a.m. ‘férfi’).
érdes – ‘durva, nem sima ‹felület›’; ‘durva, kellemetlen ‹hangnem,
modor›’.
Az ~ mint melléknév a nyelvjárásokban keletkezett olymódon,
hogy az érdekel (eredetileg ‘érintget’) és a hasonló értelmű
nyelvjárási érdez, érdes (az utóbbi ige, mint pl. kapdos!) szavakból
egy érd- tövet vontak el, s ehhez illesztettek deverbális -s képzőt
(mint pl. a tilos, szorgos esetében.) A nyelvújítás korában emelték
köznyelvi szintre.
erdő – ‘fákkal benőtt terület’. Származékai: erdős, erdőség, erdei,
erdőcske, erdész, erdészet, erdősít.
Az ered folyamatos melléknévi igenevéből, az eredőből való, a
középső magánhangzó kiesésével (két nyílt szótagos tendencia), az
alapige ‘sarjad’ jelentése nyomán. Származékai közül a három
utolsó nyelvújítási képzés.
ered – ‘indul’: útnak ered; ‘származik ‹valahonnan›’; ‘keletkezik,
fakad’: forrásból ered a folyó; ‘‹növény› megfogan, kisarjad’.
Származékai: eredet, eredeti, eredetiség, eredezik, eredeztet,
eredendő, eredmény, eredményes, eredménytelen, eredményez. –
ereget: ‘ismételten el- vagy felbocsát’: szappanbuborékokat
ereget. – ereszt: ‘küld, indít’; ‘távozni enged’; ‘‹tartály, cső› a
tárolt vagy vezetett folyadék egy részét kiengedi’. – ereszkedik:
‘lefelé mozog, lebocsátkozik’.
Az igecsalád er- töve ugor örökség: vogul teret (‘ereszt’), osztják
jeremte (‘tereget’). Az ~ -d képzője mozzanatos vagy kezdő; az
ereget gyakorító és az ereszt műveltető, az ereszkedik pedig
gyakorító és visszaható képzőegyüttest tartalmaz. Lásd még erdő,
eresz.
erekció – ‘a hímvessző merevedése’. – erigál: ‘‹hímvessző› feláll,
megmerevedik’.
Orvosi szakszó (erectio) a latin erigere, erectum (‘felállít, emel’) ige
alapján, az e(x) (‘el, fel’) és regere (‘irányít, kormányoz’)
elemekből.
ereklye – ‘szentnek tartott személy testi maradványa mint vallásos
tisztelet tárgya’; ‘megbecsült emléktárgy’.
Valamelyik újlatin nyelvből való jövevényszó: ófrancia ariquile, régi
olasz arliquie. Ezek a latin reliquiae (‘maradék, hátrahagyott
dolgok’) származékai, amelyek hangátvetés útján, egy közbülső
erliquiae, ill. eriquilae alakon keresztül jöttek létre; az alapszó a
relinquere, relictum (‘hagy, elhagy, hátrahagy’) igéből való, a re-
(‘hátra’) és linquere (‘hagy’) elemek szerint. Nem lehet eldönteni,
hogy az ~ végül melyik nyelvből és milyen úton kerülhetett a
magyarba. Lásd még relikvia.
erély – ‘tetterő, határozottság’. Származékai: erélyes, erélytelen.
Nyelvújítási képzés az erő vélt er- tövéből (akárcsak az erény
esetében), a denominális -ély képzővel (mint pl. szeszély).
erémi – ‘remetei’: Oh, van-é még egy erémi szállás…? (Csokonai). –
eremita: ‘remete’.
Régies szavak a latin eremita, illetve görög előzménye, az
erémitész (‘pusztalakó’) nyomán; ez az erémosz (‘elhagyott,
puszta’) erémia (‘sivatag’) származékából ered.
erény – ‘az erkölcsi jóra való törekvés’; ‘női ártatlanság’.
Nyelvújítási képzés az erő vélt er- tövéből (akárcsak az erély
esetében), a denominális -ény képzővel (mint pl. regény), a latin
eredetű virtus magyarítására. A szóalkotás azon a téves
etimológián alapul, hogy a virtus a vis, többes vires (‘erő’)
származéka, holott az a vir (‘férfi’) szóból ered, tkp. ‘férfiasság’.
Kazinczy sugallatára Szemere Pál a szót rény alakra kurtította, de
ez csak az irodalmi nyelvben élt néhány évtizedig.
eresz – ‘a háztetőnek alsó, a fal síkjából kinyúló része’.
Az ered ige ere- tövéből való -sz főnévképzővel (mint pl. támasz,
válasz), voltaképp ‘kieresztett rész’.
eretnek – ‘az egyház tanításával ellentétes nézeteket hirdető
személy’; ‘az ilyen tanítással kapcsolatos’: eretnek eszmék.
Nemzetközi szó a latin haereticus nyomán, amely a görög
hairetikosz átvétele, ez pedig a haireszisz (‘vétel, választás,
filozófiai iskola’) származéka a haireó (‘megragad, kiválaszt’) ige
alapján. A görög szó már az ókori keleti egyházban elnyerte a
vallási „tévtanítással” kapcsolatos jelentését. A magyarba a horvát
eretnik, jeretnik formák révén kerülhetett. Lásd még herézis.
érez – ‘érzékszervi észleleteket felfog’; ‘fájdalmat, örömet lelkében
átél’; ‘bizonyos jelek alapján sejt, gyanít’: érzi, mint kutya az esőt.
Származékai: érzet, érzelem, érzelmes, érzelmesség, érzés, érzék,
érzékeny, érzékenység, érzékenykedik, érzékenyül, éreztet,
érzemény, érzéki, érzékiség, érzékel, érzeleg, érzelgős, érzület,
érzékletes, érzéstelenít.
- 85 - oldal
A kiterjedt szócsalád alapja az ér1 ige a ‘‹valamihez› hozzáér’
értelmében. Az ~ tehát a gyakorító -z képzővel eredetileg azt
jelentette: ‘ismételten vagy tartósan érint, tapintással érzékel’;
ebből vezethetők le más jelentései is.
erg – ‘a munkavégzés egysége a fizikában’.
A görög ergon (‘munka’) csonkításával nyert elnevezés. Lásd még
allergia, energia, ergonómia.
ergó – ‘tehát’.
Bizalmas nyelvben használatos latin szó: ergo (‘ezért, ennélfogva,
tehát’).
ergonómia – ‘a munka gazdaságos megszervezésével, a szerszámok
célszerű kialakításával, az optimális munkafeltételekkel foglalkozó
műszaki tudomány’.
Tudományos szakszó a görög ergon (‘munka’) és nomosz
(‘törvény’) elemekből. Lásd még erg, energia, orgánum.
erigál – lásd erekció
érik – ‘‹termés, gyümölcs› teljesen kifejlődik, fogyasztásra,
felhasználásra kész’. Származékai: érett, éretlen, érettség,
érettségi, érlel, érlelés, érlelődik.
Az ér1 ige ikes változata, amely jelentésében elkülönült; a
jelentésfejlődés vonala: ‘elér ‹valahová›’  ’a kifejlettség állapota
felé fejlődik’. Származékaiban gyakori az ember testi, szellemi és
jellembeli kifejlődésével kapcsolatos, átvitt jelentés.
erika – ‘hanga’.
Latin virágnév (Erica), a görög ereiké átírása.
érint – ‘fizikai kontaktusra lép ‹valamivel, valakivel›’; ‘mellékesen
említ’: csak érintette a témát; ‘‹valakit› illet’: a dolog engem is
érint. Származékai: érintés, érintget, érintő, érintkezik, érintkezés,
érintkező, érintetlen, érinthetetlen.
Az ér1 ige származéka, annak ‘hozzáér’ jelentése alapján, -int
mozzanatos képzővel.
erjed – ‘fermentálódik, cukortartalma szesszé és széndioxiddá
alakul’. Származékok és kapcsolt szavak: erjedő, erjedés, erjedési,
erjeszt, erjesztő, erjesztés.
Nyelvújítási képzés az erő főnévből, előbb erejedzik alakban (a
gyökeredzik s hasonló szavak mintájára), majd erjedzik formában
(mint sarjadzik), végül ebből vonódott el és szilárdult meg az ~
alak. A szóalkotás alapja, hogy az erjedést az anyagban rejlő
sajátos erő megnyilvánulásának tekintették.
erkély – ‘falból kiemelkedő, a belső térből nyíló épületrész’.
Hazai német (bajor-osztrák) eredetű szó: erker (‘várfalból,
városfalból kiemelkedő épületrész’); irodalmi német Erker
(‘erkély’). A magyar szóvég r  l elhasonulással és palatalizációval
alakult ki.
erkölcs – ‘a társadalom által megkívánt magatartásformák
összessége’; ‘szokás, természet, magaviselet’. Származékai:
erkölcsös, erkölcstelen, erkölcsi, erkölcsiség.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
érme – ‘fémpénz’. – érem: ‘domborművel díszített fémkorong’.
Az ~ nyelvújítási alkotás az ér1 ige ‘értéke van’ jelentéséből, az
önkényesen alkotott -me képzővel (mint eszme, szakma, szőrme
stb.). Az érem alakváltozat a birtokos személyjeles formának érzett
~ („valakinek az érme”) feltételezett tőalakjaként jött létre, majd
jelentésében elkülönülve önállósult.
ernyed – ‘erejét veszti, lankad, fárad’. Származékai: ernyedt,
ernyedetlen, ernyeszt, ernyesztő.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
ernyő – ‘nap, eső ellen védő, kocsira kifeszített vagy kézben
hordható és összecsukható szövet felület’; ‘fény felfogására való
vászon felület’: vetítőernyő ‹moziban›; ‘tévé, számítógép képvetítő
felülete’.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Régebben, főleg a költő nyelvben
‘lombfedte, árnyas hely, lugas’ jelentése is volt: a zengő labyrint
ernyei közt (Berzsenyi).
erodál – lásd erózió
erogén – ‘nemi izgalmat kiváltó, ebben részt vevő’: erogén zónák.
Orvostudományi szakszó a görög erósz (‘érzéki szerelem’) és a
szülést, létrehozást jelentő gen- tő (pl. genezis) elemeiből. Lásd
még erotikus, erotománia.
erotikus – ‘az érzéki szerelemmel kapcsolatos’. – erotika:
‘érzékiség’; ‘az érzéki szerelem mint költői téma’.
Nemzetközi szavak (latin közvetítéssel) a görög erótikosz
(‘szerelmi’) alapján, amely az erósz, erótosz (‘szerelem, vágy’)
származéka; az erotika forma alighanem a latin többes carmina
erotica (‘szerelmi énekek’) kifejezésből önállósult. Lásd még
erogén, erotománia.
erotománia – ‘kielégíthetetlen, kórosan felfokozódott nemi vágy’. –
erotomán: ‘nemileg kielégíthetetlen ‹személy›’.
Orvostudományi szakszó a görög erósz, erotosz (‘szerelem, vágy’)
és maneia (‘őrjöngés’) elemekből; az erotomán a szó francia
formájának (érotomane) átvétele. Lásd még erogén, erotikus.
erózió – ‘a víznek a föld felszínét alakító munkája’; ‘kopás,
elértéktelenedés ‹szellemi, erkölcsi értelemben›’. – erodál: ‘‹víz
földfelszínt› lehord, lepusztít’.
Latin tudományos szakszó (erosio) az e(x) (‘el, le’) és rodere,
a achát
rosum (‘rág’) elemekből. Lásd még korrodál.
erő – ‘valamely hatás előidézésére, fizikai munkára való képesség’;
‘‹a fizikában› a testek kölcsönös egymásra hatása’; ‘lelki, szellemi
vagy erkölcsi hatást kiváltó képesség’. Származékai: erős, erősít,
erősítés, erősödik, erősködik, erőtlen, erőtlenít, erőtlenedik,
erőlködik, erőltet, erőltetett, erőd, erődít, erődítés, erődítmény.
Ótörök eredetű szócsalád: ujgur, kun erk (‘erő, hatalom’), kirgiz erk
(‘kény, akarat’). A magyarba került alak *erig lehetett, amelynek
szabályos fejleménye az ~. Lásd még erény.
erráta – ‘sajtóhibák jegyzéke a helyes változatokkal ‹könyvhöz
mellékelve vagy utólag beleragasztva›’.
Nyomdai szakszó, a latin erratum (‘tévedés’) többes számú alakja
az errare, erratum (‘téved’) ige nyomán. Lásd még aberráció.
érsek – ‘több egyházmegye fölött felügyeletet gyakorló püspök’.
Származékai: érseki, érsekség.
Némileg bizonytalan eredetű szavunk. Feltétlenül a görög
arkhiepiszkoposz (‘érsek’, tkp. ‘főpüspök’) első elemével
kapcsolatos, amely az arkhé (‘uralom’) származéka. Közvetlen
görög átvételre sem szótörténeti, sem hangfejlődési okokból nem
gondolhatunk. A régi bolgár arsik mint a görög arkhi- származéka a
szláv nyelvekben gyakori -ik személynév-képzővel tetszetős forrás
lenne, de itt is szótörténeti nehézségek akadnak, a horvát jersek,
ersik pedig bizonyíthatóan a magyarból való átvétel.
erszény – ‘pénztárca, ‹régebben› fémpénznek való zacskó’;
‘ausztráliai emlősök nőstényeinek hasi bőrzacskója kicsinyeik
hordására’. Származéka: erszényes.
Ismeretlen eredetű.
ért – ‘eszével felfog’; ‘szaktudása van ‹valamiben›’: ért hozzá;
‘‹valahogyan› gondol, szán’: nem úgy értettem, amit mondtam;
‘‹beszédet› tisztán, érthetően hall’. Származékai: (meg)értet, értő,
érthető, érthetetlen, értődik, értetődik, értetlen, értetlenség,
értelem, értelmes, értelmetlen, értelmetlenség, értelmez,
értelmezés, értelmező, értelmi, értelmiség, értelmiségi, értekezik,
értekezés, értekezlet, értesít, értesítés, értesítő, értesül, értesülés.
A tágas szócsalád alapja, az ~ az ér 1 ige mozzanatos képzős alakja.
Eredeti értelme tehát ‘megérint’ lehetett, ebből alakult ki az ‘ésszel
hozzáér, feléri, felfogja’ jelentés. Hasonlóképp van több más
nyelvben is: a latin concipere, az olasz capire és német ergreifen
egyaránt jelenti, hogy ‘megfog’ és ‘megért’.
érte – ‘számára, kedvére, helyette’.
Az -ért határozórag személyjeles alakja, régebben érette formában
is. A -t vagy ett bizonyára locativusi rag, a feltehető *ér alapszó
pedig, amely ismeretlen eredetű, ‘hely’ értelmű lehetett.
Alapjelentése ezek szerint ‘helyett’, ebből fejlődött a ma
általánosabb ok- és célhatározói szerep.
erudíció – ‘tanultság, tudás, műveltség’.
Latin szó (eruditio) az erudire, eruditus (‘kiművel’) ige alapján, az
e(x) (‘-ból’) és rudis (‘durva, nyers’) elemekből, tehát a tudatlanság
nyers állapotából való kiemelésre utal.
erupció – ‘tűzhányó kitörése’; ‘napkitörés’. – eruptív: ‘vulkáni
eredetű ‹kőzet›’; ‘indulati kitörésekre hajlamos’.
Tudományos szakszó (eruptio) a latin erumpere, eruptum (‘kirohan,
előtör, kifakad’) ige alapján, az e(x) (‘el, ki’) és rumpere (‘tör’)
elemekből. Lásd még rutin.
érv – ‘megokolás’. Származéka: érvel, érvelés.
Nyelvújítási alkotás; -v eleme a nyelv szóból tévesen
kikövetkeztetett képző, amelyet az élv, szerv, terv szavak
formálásánál is felhasználtak, feltehetőleg az élv mintájára. A
képzés alapszava azonban bizonytalan, valószínűbben az ér 1 ige,
annak ‘érvénye van’ jelentéskörében, de belejátszhat az erő töve
is, önkényes megnyújtással; ez utóbbira vall, hogy a szót
kezdetben és elvétve ‘energia’ értelemben is használták, igaz,
hogy ekkor erv formában.
és – ‘kapcsolatos kötőszó azonos mondatrészek vagy mellérendelt
mondatok között’.
Az is alakváltozata, amelynek es formája is van a régiségben és a
nyelvjárásokban; az ~ ebből jött létre a magánhangzó nyúlásával.
Eredete ismeretlen. Az ~ mai szerepe ilyesféle szerkezetekben
alakult ki: evett es, ivott es  evett es ivott  evett és ivott.
esd – ‘könyörög’. Származékok és kapcsolt szavak: esdekel,
esedezik, esedezés, eseng, esenkedik.
A szócsalád alapszava az esik ige es- töve, amely a címszóban
gyakorító -d képzőt, a többi szóalak esetében hasonló szerepű
-dekel, -dez, -ng, illetve -nkedik képzőegyüttest kapott (mint pl.
fuldokol, nyiladozik, szorong, pironkodik). A mindnyájukban közös,
sőt a köznyelvben ma kizárólagos ‘könyörög’ jelentés azt az ősi
szokást tükrözi, hogy aki a kegyelmét kérte valakinek, az az illető
lábához borult, „földre esett” előtte.
esély – ‘eshetőség; egy kívánt esemény bekövetkezésének
lehetősége, valószínűsége’. Származékai: esélyes, esélytelen.
Nyelvújítási alkotás, Jósika Miklós képezte az esik igéből a francia
chance (‘véletlen, eshetőség’) magyarításaként, amelynek végső
forrása a latin cadere (‘esik’), mégpedig a játékkocka
kiszámíthatatlan esésére, fordulására utalva.
esik – ‘lefelé mozog, hull’; ‘történik’; ‘‹csapadék› hull’; ‘jut’: rá
- 86 - oldal
félmillió esett, rá esett a választás; ‘tetszik’: jobban esik ülnöm.
Származékai: esés, eset, esetleg, esetleges, eseti, esetlen, esendő,
esemény, eselék, esedékes, eshetőség.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul esz- (‘‹madár› leereszkedik’),
zürjén usní, votják us (‘esik’). Lásd még ejt, esd, esély, eskór,
esküszik, eső, est, estély.
eskór – ‘nyavalyatörés, epilepszia’.
Nyelvújítási eredetű tükörszó a német Fallsucht (‘eleső betegség’)
nyomán, az esik ige tövéből és a kór (‘betegség’) főnévből, az
epilepsziás roham ugyanis eszméletvesztéssel jár, a beteg a földre
zuhan. A szó sem a köznyelvben, sem az orvosi nyelvben nem vert
gyökeret.
esküszik – ‘Istent hívja tanúnak állítása igazáért’; ‘Isten színe előtt
fogad ‹pl. örök hűséget házastársának›’. Származékai: eskü,
esküvés, esküvő, esküdözik, esküdt, esket.
Az esik ige származéka; a szócsalád esk- töve annak ősibb,
igenévszói es tövéből alakult -k mozzanatos képzővel, sőt a 15.
század előtt még a puszta es alak is előfordult ‘~’ jelentésben. Az
ige az sz-szel és d-vel bővülő igék (alszik, fekszik stb.) csoportjába
került. A jelentésfejlődés lényegében párhuzamos az esd igéével:
az esküt tevő az istenséghez könyörög, hogy tanúsítsa
igazmondását, vagy hogy legyen tanúja fogadkozásának, s ennek
jegyében leborul előtte, a földre esik. Az eskü nyelvújítás kori
elvonás az ~ igéből.
eső – ‘folyékony csapadék’.
Az esik ige folyamatos melléknévi igenevének főnévvé válásából
keletkezett.
esperes – ‘katolikus egyházmegyében több plébániából álló kerület,
a protestáns egyházakban az egyházmegye papi elöljárója’.
Valószínűleg északolasz jövevényszó, az irodalmi olasz arciprete
velencei argiprest [arzsiprest] változatából, amely talán
közvetlenül, talán valamely katolikus délszláv nyelv közvetítésével
jutott hozzánk: horvát, szlovén ješprišt. Az olasz szó első eleme a a
latin archi-, végső soron görög arkhi- (‘fő’) tő, a második (prete) a
latin presbyter (‘pap’) szóból ered. Az eredeti esperest alak
végmagánhangzója tárgyragnak érződött, ezért a 15. századra
eltűnt.
est – ‘a nappal és éjszaka közti napszak’. – este: ‘est’;
‘‹időhatározóként› napnyugta után, sötétedéskor’. Származékaik:
esti, esteli, estéli, esteledik.
A szócsalád alapja, a ma régiesnek vagy költőinek érzett ~ az esik
ige tövének -t devervális főnévképzővel bővült alakja: ‘esés,
leesés’. Az este mint időhatározó egy korábbi estvel alakból jött
létre (mint a reggel vagy a tavasszal). Előbb a szóvégi l kopott le, s
az estve alak sokáig élt, egyes nyelvjárásokban ma is él, majd a v
esett ki, mint pl. a körte korábbi körtvély alakjából. A szó főnévi
jelentése ezzel párhuzamosan, a napeste (‘a nap leesése,
lenyugvása’) összetételből önállósult mint birtokos személyjeles
alak. Lásd még estély.
estély – ‘esti ünnepség, fogadás, táncmulatság’.
Az est szó estve alakjának származéka, talán az estvélig, estvélyig
határozós alakokból vonódott el, egyébként ‘este’ értelemben. Mai
jelentésével a nyelvújítás korában ruházták fel.
ész – ‘értelem, szellemi képesség’. Származékai: eszes, esztelen,
(ki)eszel, eszelős, eszélyes, ésszerű, ésszerűtlen.
Ótörök jövevényszó: ujgur, csagatáj, kun, kirgiz esz (‘ész, értelem’).
A magánhangzó a magyarban, utólag nyúlt meg, származékai
túlnyomó részében az eredeti rövid tövet találjuk. Lásd még
eszeveszett, eszmél, eszmény.
észak – ‘a déllel átellenes égtáj’.
Az éj és a ‘darab, rész’ jelentésű szak1 elhomályosult összetétele,
elemei szerint tehát az éjszaka párhuzamos formája. Mai jelentése
bizonyára azzal kapcsolatos, hogy az ~ mint égtáj éppúgy
átellenese a délnek, ahogy a dél mint időpont az éjszakának vagy
épp az éjfélnek. Más nyelvekben is akad példa rá, hogy az északot
az ‘éjfél’ jelentésű szó jelölik: német régi Mitternacht, orosz régi és
népnyelvi poljnocs, lengyel północ.
eszcájg – ‘evőeszköz’.
Az ausztriai német Eßzeug (‘evőeszközök’) kiejtés szerinti átvétele;
elemei az eßen (‘eszik’) ige töve és a Zeug (‘eszköz, holmi’). A
bizalmas köznyelv enyhén avuló szava.
eszencia – ‘növényi vagy állati anyagokból nyert tömény kivonat’;
‘erős (kevésbé higított) ecet’.
A latin essentia (‘lényeg, létezés’) magyaros ejtésformája. A
‘szokottnál töményebb étkezési ecetsav’ jelentésben régebben
eszenc alakban is használták, ez a német Essenz kiejtés szerinti
átvétele. Lásd még esszencia.
eszer – ‘földreformot és polgári átalakulást hirdető oroszországi párt
a huszadik század elején’.
Történelmi szakszó saját nevük, a szocialiszti-revolucionyeri
(‘szociál-forradalmárok’) kezdőbetűiből (sz.r.).
eszeveszett – ‘bolond, őrült’.
Alanyi összetétel, a mondatértékű az esze (el)veszett
szókapcsolatból forrt egybe.
eszik – ‘étkezik, táplálkozik; ‹táplálékot› magához vesz’; ‘‹átvitt
a achát
értelemben› emészt, gyötör’: eszi a méreg. Származékai: etet, étet,
evő, evés, étel, étek, étlen, étkes, étkezik, étkező, étkezde,
eddegél, ehető, ehetetlen, ehetnék(e van), eszeget, evészet.
A szócsalád e- töve ősi finnugor örökség: vogul ti, votják sziini, finn
sydödä (‘eszik’). Lásd még éh, emészt, évődik.
eszkába – ‘vaskapocs deszkák összefogására’.
Szláv jövevényszó: horvát, szlovén, szlovák skoba (‘vaskapocs’). Ma
csak eszkábál (‘durván összeró, tákol’) származéka eleven; ez
eredetileg deszkák vaskapoccsal való összefogását, illesztését
jelentette.
eszkaláció – ‘(helyi) háború lépcsőzetes, fokozatos kiterjesztése,
újabb államok bevonódása a konfliktusba’.
Nemzetközi szó az angol escalation nyomán, amely a francia
escalade (‘ostromlétra’) származéka a latin scala (‘lépcső’) szóból.
Az ~ latinosított forma. Lásd még skála.
eszkatológia – ‘a „végső dolgok” tudománya, hittudományi ág,
amely a halál utáni élettel, az utolsó ítélettel és a feltámadással
foglalkozik’.
Hittudományi szakszó a görög eszkhatosz (‘legutolsó’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből.
eszképizmus – ‘menekülés a nyers valóság elől ‹művészetben,
filozófiában›’.
Tudományos szakszó az angol escape [eszkép] (‘menekül’) ige
nyomán, az irányzatoknál használatos görögös -izmus képzővel. Az
angol szó az ófrancia escaper (mai francia échapper), azaz
‘menekül’ származéka; ez egy latin ex cappa (‘köpenyből’)
kifejezésből ered, azaz ‘kibújik a köpenyéből’.
eszkimó – ‘főleg Alaszka és Kanada északi tájain élő nép; ennek
tagja; ‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó az algonkin indiánok nyelvéből: askimeg
(‘nyershúsevő’); az európai nyelvekbe a dán közvetítette. Maguk az
~k saját nevükként az inuk (‘ember’) többes alakját (inuit)
használják.
eszkort – ‘fegyveres kíséret, díszkíséret’.
Francia szó (escorte), az olasz scorta (‘kíséret’) átvétele; ennek
forrása, a scorgere (‘megfigyel, vezet’) a latin ex- (‘ki’) és corrigere
(‘javít, helyesbít’) elemekből alakult ki.
eszköz – ‘munkavégzéshez használt tárgy’; ‘valamely célra
felhasznált dolog vagy személy’. Származéka: eszközöl.
Ismeretlen eredetű szó.
eszmél – ‘ocsúdik, öntudatra ébred’; ‘elgondolkodva rádöbben
valamire’: ráeszmél. Származékai: eszmélés, eszmélkedik,
eszmélet, eszméletlen; eszme, eszmei, eszmeiség.
Az ~ az ész főnév esz tőalakjának származéka a denominális -mél
igeképzővel, amelyet megtalálunk a becsmél és a tájnyelvi
kegymél (‘kényeztet, dédelget’) igékben is. Az eszme nyelvújítási
elvonás Barczafalvi Szabó Dávidtól. Lásd még eszmény.
eszmény – ‘elgondolt példakép, tökéletes dolog, ideál’. Származékai:
eszményi, eszményít.
Nyelvújítási képzés az ész esz tövéből a denominális -mény
képzővel (mint okmány, szakmány stb.).
eszperantó – ‘a legsikeresebb mesterséges nemzetközi nyelv’;
‘‹melléknévként› e nyelvhez tartozó, vele kapcsolatos’. –
eszperantista – ‘e nyelv ismerője, oktatásának és terjesztésének
híve, tevékeny részese’.
Az ~ megalkotója, Dr. Ludwig Zamenhof lengyel szemorvos a nyelv
első kézikönyvét Dr-o Esperanto, azaz (eszperantóul) ‘Dr.
Reménykedő’ néven publikálta 1887-ben, így lett ez a név az új
nyelvnek a neve is.
eszpresszó – ‘túlnyomásos gőzzel működő gépen készült, erős
feketekávét árusító vendéglátó helyiség; kisebb cukrászda, amely
italokat is árusít’.
Az olasz cafč espresso (‘gépkávé’) kifejezés önállósult második
tagja a bécsi németben vette fel másodlagosan az ‘~kávét árusító
vendéglátó helyiség’ jelentést, és így jutott nyelvünkbe a
harmincas évek végén. A magyaros írásmód az ötvenes évekből
ered; körülbelül azóta általános a szó elején csonkított presszó,
presszókávé forma. Az olasz espresso eredeti jelentése ‘kifejezett,
határozott’, ám főnévi ‘expresszlevél’ és ‘expresszvonat’
értelménél fogva a gyorsaság jelentésárnyalata is beleszűrődött,
így a cafč espresso voltaképp ‘gyorskávé’. A szó végső latin forrása
az exprimere, expressum (‘kinyom, kifejez’) ige az ex- (‘ki’) és
premere (‘nyom’) elemek alapján. Lásd még expresszió.
esszé – ‘művészi igénnyel írt tanulmány’. – esszéista: ‘esszéíró’.
Nemzetközi szócsalád a francia essai (‘próbálkozás’) nyomán,
amely a latin exagium (‘súlypróba, megmérés’) folytatója; ennek
eredete rokon az egzámen (eredetileg exagmen) szóéval. Fentebbi
értelmét Montaigne Essais címen közreadott erkölcsi értekezései
alapján nyerte, de a szó maga igazán az angol Francis Bacon
filozófus révén lett nemzetközivé, aki Montaigne mintájára s nem
sokkal őutána Essays címen publikálta tanulmányait. Az esszéista
eredetije már az angol nyelvben keletkezett: essayist.
esszencia – ‘lényeg, valaminek a veleje’. – esszenciális: ‘lényeges,
lényegi’.
Filozófiai szakszó a latin essentia (‘lényeg, létezés’) nyomán. Ez a
- 87 - oldal
szó a késői, főleg az egyházi latinban született meg mint Krisztus
isteni és/vagy emberi lényegének szakterminusa. Voltaképp
erőszakolt képzésen alapszik, az essens, essentis ugyanis úgy hat,
mintha az esse (‘van, létezik’) folyamatos melléknévi igeneve
volna, holott az valójában ens, entis (lásd entitás). Lásd még
eszencia, kvintesszencia.
esszénus – ‘ókori zsidó szekta, amelynek tagjai aszketikus
közösségekben éltek’.
Vallástudományi szakszó az arámi haszija (‘jámbor’) nyomán.
észt – ‘egyik északi (balti) rokonnépünk, ennek tagja, ennek nyelve’;
‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos, rá vonatkozó’.
A német Este, ill. Estland (‘Észtország’) szavakból, amelyek az
ősgermánig vezethetők vissza, ezek nyomán Tacitus Aestinek
nevezett egy balti népet Germánia című művében. Az észtek csak a
múlt század óta használják eesti nevüket, korábban magukat
maameesnek, azaz parasztnak (tkp. ‘földi ember’) nevezték.
esztena – ‘havasi juhkarám, juhászkunyhó’.
A román stînă származéka, amely viszont talán szláv kölcsönszó:
bulgár, szerb sztan (‘tábor, szállás, tanya’). A székely nyelvjárás
szava.
esztendő – ‘év’.
Valószínűleg egy *ezten idő szókapcsolatból keletkezett,
elhomályosult összetétel. Az ezten előtag, amely az ez mutató
névmás ragos és képzett alakja, más időhatározói kifejezésekben is
előfordul a régiségben: ezten nap (‘egy hét múlva’), ezten
szerdától (‘a következő szerdától’). Az ezten idő tehát ilyesmit
jelenthetett kezdetben: ‘a mostani idő(pont) viszszatérésig eltelő
(hosszabb) idő(szak)’. Ezt az elgondolást az analógia révén
támogatja néhány katolikus szláv nyelv példája, ezek ugyanis a
hetet mint időszakot ‘ezen nap’ értelmű összetétellel jelölik:
szlovén teden, cseh tyden, lengyel tydzien.
észter – ‘szerves sav és alkohol egymásra hatásából keletkező
vegyület’.
Vegyészeti szakszó a német Esther nyomán, amely az Eßig
(‘ecetsav’) és Aether (‘éter’) összevonása. Lásd még éter.
eszterág – ‘gólya’: Féllábon állva itt busúl az eszterág (Tompa).
Délszláv eredetű: horvát štrok, szlovén štrk. A magyar szóalak a
mássalhangzó-torlódást két, illetve három ejtéskönnyítő
magánhangzóval oldotta fel. Elavult szó.
esztergályos – ‘fa vagy fém tárgyakat, alkatrészeket forgópadon
megmunkáló szakember’. Származékai: eszterga, esztergál,
esztergályoz.
Délszláv eredetű vendégszavunk: horvát, szlovén strugar
(‘esztergályos’) a strug (‘esztergakés’) nyomán. A szóeleji
mássalhangzó-torlódást a magyarban részint ejtéskönnyítő
magánhangzó, részint belső hangáthelyezés oldotta fel, majd r  l
 ly elhasonulás és palatalizáció következett. A mesterséget jelölő
-os képző éppoly tautologikus, mint a kocsmáros, mészáros
esetében.
eszterhéj – ‘eresz; szalmatető’: Béketűréssel fogadjad, / Ha tulajdon
eszterhéjad / Alól kizaklatna (Arany).
Délszláv eredetű szó: horvát, szlovén streha (‘tető’). A szóeleji
mássalhangzó-torlódást a magyarban részint ejtéskönnyítő
magánhangzó, részint belső hangáthelyezés oldotta fel eszterha
alakra; a -héj, -haj végződés a héj (lásd hiu) ‘tető, padlás’
értelmének ideértésére vezethető vissza. Nyelvjárási szó.
esztétika – ‘széptan, a művészi szép törvényszerűségeivel
foglalkozó tudomány’. – esztétikus: ‘az esztétikával kapcsolatos’;
‘művészi, tetszetős’. – esztétikum: ‘művésziség; műalkotásoknak
az a tulajdonsága, hogy nézőjében esztétikai élményt kelt’. –
esztéta: ‘az esztétika tudósa, művelője’. – esztéticizmus: ‘olyan
életfelfogás, amely a szépség, a művészet átélését tekinti a legfőbb
értéknek’.
Nemzetközi szócsalád a latin aesthetica alapján; ezt a filozófiai
szakszót a német Baumgarten alkotta meg a 18. században a
görög aiszthétikosz (‘észlelő, érzékelő’) nyomán, amely az
aiszthanomai (‘érzékel’) ige származéka, akárcsak az aiszthétész
(‘érzékelő, észlelő’). Lásd még szinesztézia.
esztováta – ‘szövőszék’.
Délszláv vendégszó: horvát, szlovén stativa (‘a szövőszék
állványa’); ezek végső forrása a latin stativus (‘álló’). A magyar
szóalak a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzóval oldotta fel, a szó belsejében t–v  v–t
hangátvetés történt. Alakváltozata osztováta. Nyelvjárási szó.
esztrád – ‘zenés és prózai számokból álló, szórakoztató előadással
kapcsolatos’: esztrádműsor, esztrádzenekar.
A francia estrade (‘emelvény’) szóból, amely a németben nyerte el
‘színpad, zenekari dobogó’ jelentését. Forrása a spanyol estrado
(‘trón vagy elnöki asztal emelvénye’) a latin stratum (‘vánkos,
fekvőhely’) alapján a sternere, stratum (‘földre terít’) igéből.
esztrenga – ‘juhfejő rekesz a karámban’: ne tódulj, mint az
esztrengára hajtott juh, a tanítód után… (Pázmány).
A román strungă származéka, a szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. A keleti nyelvjárások szava.
etalon – ‘alapmérték, hiteles mintapéldány’.
a achát
Tudományos szakszó a francia étalon (‘súlyminta’) alapján; ennek
forrása az alnémet stil (‘fogantyú, szár’), amely talán a latin stilus
(‘vessző’) szóra megy vissza.
etán – ‘két szénatomos telített szénhidrogén’.
Vegytani szakszó a latin aether (lásd éter) első betűiből a telített
szénhidrogénsort jelölő -án végződéssel (mint metán, bután stb.).
etap – ‘állomás, szakasz ‹egy folyamatban›’.
A francia étape (‘vonuló sereg pihenőhelye; két pihenő közti
távolság’) átvétele; ennek forrása a középholland stapel (‘rakás,
dokk, raktár’).
etatizmus – ‘törekvés az államhatalom kiterjesztésére és
megerősítésére ‘. – etatista: ‘az etatizmus híve’.
Politikai szakszó a francia état (‘állam’) alapján; forrása a latin
status a stare, statum (‘áll’) igéből. Lásd még státus.
éter – ‘altatáshoz (is) használt illékony szerves folyadék, etiléter’;
‘‹régebbi feltételezés szerint› a világűrt kitöltő finom, rugalmas
anyag’: az éter hullámain (ti. a rádióban). Származékai: éteri,
éterikus.
Nemzetközi szó a latin aether (‘a felső légréteg’) alapján, amely a
görög aithér átvétele, ez pedig az aithó (‘fénylik’) származéka,
mivel az ókorban ezt a felső légtömeget fénylőnek, sugárzónak
képzelték, mint amely az égbolt fényességét adja. A vegytani
elnevezés a feltételezett űranyag könynyűségére utal.
eternit – ‘azbeszt, cement és pala keverékéből sajtolt építőipari
lemez’.
Márkanév a latin aeternus (‘örök’) melléknévből, a eu (‘jól’) és kalüptó (‘fed, takar’) elemekből. Az elnevezés alapja,
termékanyagoknál gyakori -it képzővel (mint pl. bakelit).
etika – ‘erkölcstan’. – etikus: ‘erkölcsös’.
Bölcseleti szakszó, a latin disciplina ethica (‘etikai tan’) önállósult
második eleme; forrása a görög éthikosz (‘erkölcsi, szokásszerű’) az
éthosz (‘szokás, erkölcs’) alapján.
etikett – ‘az illemszabályok rendszere’; ‘‹régebben› címke’:
üvegcsék… amikre kívül egy halálfős etikett van ráragasztva
(Jókai).
Nemzetközi szó a francia étiquette (‘címke, cédula’) nyomán (pl.
angol ticket); az ófrancia estiquier igéből való, s a hasonló jelentésű
németalföldi stikken (‘felszúr, kitűz’) származéka. Mai közkeletű
jelentése onnan eredhet, hogy az udvari szertartás rendjét
kezdetben cédulára írva jól látható helyen kitűzték. Lásd még
tikett.
etil- – ‘‹a szerves kémiában› két szénatomos, nyílt szénláncú
vegyületek nevének előtagja: etilén, etil-alkohol, etil-éter, etil-
észter’ stb.
Vegytani szakszó, a latin aethyle kiejtés szerinti átvétele a német
Äthyl közvetítésével; elemei a latin aether (lásd éter) és a görög
hülé (‘fa, anyag’) annak alapján, hogy az ide tartozó vegyületek
közül néhányat kezdetben fa lepárlásával nyertek.
etimológia – ‘szószármaztatás, szófejtés’; ‘szóeredet’. –
etimológus: ‘az etimológia tudósa’. – etimologikus: ‘szóelemző’;
‘a szószármaztatás szabályainak megfelelő’. – etimologizál:
‘szóeredeztetéssel foglalkozik’. – etimon: ‘egy szó őse,
alapformája, amelyből levezethető’.
Nyelvtudományi szakszócsalád a latin etymologia és származékai
nyomán; ezek forrása a görög etümologia az etümosz (‘való, igaz,
eredeti’) és logosz (‘beszéd, vélemény, értekezés’) elemekből.
etiológia – ‘az eredet és okok kutatása’; etiológiai mese (‘egy nép
vagy szokás eredetének mondai megokolását nyújtó mese’).
Tudományos szakszó, a görög aitia (‘ok’) és logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemekből.
etióp – ‘egy északkelet-afrikai ország népe, nyelve’; ‘‹melléknévként›
e néphez, országhoz tartozó, vele kapcsolatos’.
Görög eredetű nemzetközi szó: aithiopsz (tkp. ‘égett arcú’) az aithó
(‘meggyújt’) és opsz (‘arc’) elemekből. Az ógörög monda szerint az
~ok bőre akkor égett feketére, amikor Phaétón, Héliosz fia
járatlansága miatt túl közel vitte a földhöz a Nap szekerét, amelyet
apja egy napra őrá bízott.
etnikum – ‘népesség’; ‘egy nép jellegzetes sajátosságainak
összessége’. – etnológia: néptudomány, egyetemes összehasonlító
néprajz. – etnológus: ‘az etnológia kutatója’. – etnogenezis: ‘egy
nép kialakulása’. – etnográfia: ‘néprajz’. – etnográfus:
‘néprajzkutató’. –
Tudományos szakszavak a görög ethnosz (‘tömeg, nép’), valamint
a logosz (‘vélemény, értekezés’), a geneszisz (‘születés,
származás’, lásd genezis), a graphia, azaz ‘(le)írás’, illetve
graphosz, azaz ‘(le)író’ elemekből (lásd grafika).
etruszk – ‘homályos eredetű ókori közép-itáliai nép’;
‘‹melléknévként› e néphez tartozó, vele kapcsolatos’.
A latin etruscus népnévből; ennek eredete tisztázatlan.
etűd – ‘hangszerre írt, a technikát fejlesztő rövid zenedarab’.
Francia szó (étude) kiejtés szerinti átvétele, a latin studium
(‘tanulmány’) származéka; eredetéről lásd stúdium.
eucharisztikus – ‘az oltáriszentség imádásával kapcsolatos’:
eucharisztikus világkongresszus.
Az egyházi latin eucharisticus szóból, amely a görög eukharisztia
(‘hálaadás’) származéka az eu (‘jól’) és kharidzó (‘kegyel’)
- 88 - oldal
elemekből (kharisz a.m. ‘kegy’). Az elnevezés alapja, hogy az
utolsó vacsorán Jézus hálaadás kíséretében nyújtotta
tanítványainak a kenyeret és bort, így alapítva meg az
oltáriszentséget.
eudémonizmus – ‘olyan felfogás, amely a legfőbb jónak a
boldogságot tekinti’.
A latin eudaemonismus szóból, amely a görög eu (‘jól’) és daimón
(‘istenség, isteni szellem’) elemekből áll.
eufémizmus – ‘szépítő szóhasználat’; ‘durva, illetlen szó helyett
használt enyhítő szó, kifejezés, körülírás’. – eufemisztikus:
‘szépítő, enyhítő’.
Nyelvtani szakszó a görög eu (‘jól’) és phémi (‘beszél’) elemekből
képezve.
eufónia – ‘jóhangzás, szép hangzás’.
Nyelvtani szakszó a görög eu (‘jól’) és phóné (‘hang’) elemekből.
eufória – ‘felfokozottan jó közérzet, indokolatlan jókedv ‹pl.
kábítószer hatása alatt›’.
Lélektani szakszó a görög eu (‘jól’) és pheró (‘visel, hord’)
elemekből.
eugenika – ‘fajegészségtan, az öröklés célszerű befolyásolásának
tudománya’.
Élettani szakkifejezés a görög eu (‘jól’) és genea (‘születés’)
elemekből.
eukaliptusz – ‘fává növő mirtuszféle, amely illatos olajat ad’.
Latin növénynév a görög eukalüptosz, azaz ‘jól fedett’ alapján, az
hogy a virág pártája erősen fedi a bibét. Lásd még apokalipszis.
eunuch – ‘háremőr’; ‘herélt (férfi)’.
Nemzetközi szó a latin eunuchus nyomán, ennek mintája a görög
eunukhosz, az euné (‘fekhely, hálóhely’) és ukhosz (‘őr’) elemekből;
utóbbi töve az ekhó (‘őriz’) ige.
euritmia – ‘a beszéd és a mozdulatok összhangja, tetszetős
tagoltsága’; ‘ilyen elveken épülő mozdulatművészeti iskola’.
Művészeti szakszó a görög eu (‘jól’) és rhüthmosz (‘ritmus’)
elemekből. Lásd még ritmus.
eutanázia – ‘a halál orvosi segítséggel való siettetése fájdalmas és
gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában’.
Orvosi szakszó, euthanaszia (‘könnyű halál’) a görög eu (‘jól’) és
thanó (‘meghal’) elemekből.
eutrófia – ‘jóltápláltság’.
Orvosi szakszó a görög eu (‘jól’) és trophé (‘táplálás’) elemekből;
trephó a.m. ‘táplál’.
év – ‘esztendő, háromszázhatvanöt napból álló időszak’.
Származékai: évi, éves, ével, évelő.
Ősi finnugor örökségünk: mordvin ije, finn ikä (‘életkor’), lapp jakke
(‘év’). Az ~et a 16. század végére kiszorította az esztendő, és csak
a 18. század legvégén emelte a jeles nyelvújító Baróti Szabó Dávid
az irodalmi nyelvbe. Hamarosan a köznyelvben is elterjedt, s
ezúttal az esztendő szorult háttérbe.
évad – ‘idény, szezon’.
Bizonytalan eredetű, talán összetett szó; első tagja az éj tőalakja
lehet, az utótag ismeretlen. A nyelvjárási szinten, ‘idő’ jelentésben
élt szót a múlt század végén egyebek közt azért emelték az
irodalmi nyelvbe, mert az év származékának vélték.
evakuál – ‘kiürít ‹katonailag, azaz csapatait, felszereléseit az adott
területről kivonja›’; ‘‹katonaság civil lakosokat ellenséges támadás
elől› áttelepít’.
Nemzetközi szó a latin e(x) (‘ki’) és vacuus (‘üres’) elemekből. Lásd
még vákuum.
evangélikus – ‘a lutheri protestáns egyházhoz tartozó (személy)’.
Az evangélium szó származéka, latinul evangelicus, azaz
‘evangéliumi’, arra utalva, hogy az új vallás a Szentírásban
lefektetett igazságokat előbbre valónak tartja az egyház tanító
tekintélyénél.
evangélium – ‘a Jézus életét, halálát és feltámadását előadó négy
újszövetségi írás egyike’. – evangélista: ‘az evangéliumok
egyikének írója ‹a hagyomány szerint Máté, Márk, Lukács vagy
János›’. – evangelizál: ‘az evangéliumot, Jézus tanítását hirdeti’.
A latinos evangelium a görög euangelion, azaz ‘jó hír’ átvétele;
elemei a görög eu (‘jó, jól’) és angelion (‘hír, üzenet’); lásd még
evangélikus.
eves – ‘gennyes’: Rossz kedvem… / csak vén betyár, aki eves / sebét
fájlalja és morog.
Az avult ev (‘genny’) származéka, amely ősi finnugor szó:
cseremisz sü, mordvin szi. Az ~ is régies és tájnyelvi szó.
evez – ‘csónakot lapáttal hajt’; ‘hadonászik’.
Ősi örökség a finnugor korból. Vagy a finn evä (‘uszony,
evezőlapát’) folytatása, ez esetben a -z elem denominális igeképző,
vagy a közelebbről rokon vogul tovv- (‘evez’) igéé, amikor a z
deverbális képzőnek tekinthető. Lásd még evickél.
evickél – ‘kapálózik, vergődik’; ‘‹sárban, hóban› nehezen halad
előre’.
Az evez ige tájnyelvi evedz változatából alakult ki gyakorító -kél
képzővel. Eleinte valóban úgy értették, hogy ‘hajókázik’; ma is élő
jelentései a mozgó evezők és a riadt vagy erőlködő karmozdulatok
a achát
hasonlóságán alapulnak.
evidens – ‘szemmellátható, nyilvánvaló’. – evidencia: ‘nyilvánvaló,
magától értetődő dolog’; ‘‹a hivatalos nyelvben› nyilvántartás’:
evidenciába vesz, evidenciában tart.
Nemzetközi szócsalád a latin evidens, evidentia alapján, az e(x)
(‘ki’) és videre ‘lát’ elemekből.
evoé – ‘ujjongó kiáltás’: Csengve, nevetve / kibuggyan a kedve / s
egy ős evoét a fénybe kiált (Áprily).
A latin evoe a görög euóé, euólé megfelelője. Ezekkel a kiáltásokkal
az ókori görög Dionüszosz-ünnepeken köszöntötték a mámoros
résztvevők az istenséget, s így származott át a kiáltás a római
bacchanáliákra.
evolúció – ‘fejlődés; törzsfejlődés ‹az élővilágban›’.
Tudományos szakszó a latin evolvere, evolutum (‘kihengerít,
kibont, kibomlik’) alapján, a latin e(x) (‘ki’) és volvere (‘forog,
gördít’) elemekből.
évődik – ‘tréfásan kötekedik, incselkedik’.
Az eszik ige ev- tövéből lett visszaható képzővel, ennek
megfelelően első jelentése ‘felemésztődik’, illetve ‘emészti magát’
volt. Másodlagos a tájnyelvi ‘civódik’ értelem (a veszekedők „eszik,
marják egymást”), és ebből már jól érthető fejlemény az ~ mai
jelentése.
ex – ‘fenékig ‹ki kell inni›!’
Azonos a latin ex (‘ki, -ból’) elöljárószóval; ivók társaságában
felszólítás (volt régebben) arra, hogy a poharat mindenki
egyhuzamban fenékig ürítse. Feltehetően a latinos diáknyelvből
terjedt el.
ex- – ‹összetételek előtagjaként, valamely tisztséggel kapcsolatban›
‘volt, korábbi’: exkirály, exminiszter, exelnök, ‹tréfásan› exférjem,
exnejem.
Azonos a latin ex- (‘ki, -ból’) elöljárószóval, s azt jelzi, hogy az illető
a szóban forgó tisztségből már kicsöppent, abból távozott. Ilyen
összetételt más nyelvek is használnak: angol ex-chancellor, német
Exkaiser, francia ex-ministre stb.
excellál – ‘kitűnik ‹valamiben›’. – excellencia: ‘kitűnőség’;
‘‹miniszterek, követek stb. megszólításaként, birtokos
személyraggal›’: excellenciád, excellenciátok, őexcellenciája. –
excellenciás: ‹megszólításban›: excellenciás uram!
Latin szó (excellentia) az excellere (‘kitűnik, kiemelkedik’) ige
alapján.
excenter – ‘nem a középpontja körül forgó, „körhagyó” tárcsa;
ilyennel működő berendezés’: excenterprés. – excentrikus: ‘nem
azonos középpontú’: excentrikus körök; ‘különc, különcködő
(személy)’; ‘‹főnévként› cirkuszi artista, aki nevettetően groteszk
számokat mutat be.’
Nemzetközi szócsalád a latin ex- (‘ki, kívül’) és centrum
(‘középpont’) elemekből (lásd centrum). Az ~ a németből
(Exzenter) került nyelvünkbe.
excepcionális – ‘kivételes’. A latin exceptio (‘kivétel’) származéka az
ex- (‘ki’) és capere, ceptum (‘vesz’) elemekből.
excesszus – ‘kilengés, kihágás, túlkapás, kicsapongás’. – excesszív:
‘kicsapongó, féktelen, mértéktelen’.
A latin excedere, excessurus (‘túllép’) származékai az ex- (‘ki, el,
túl’) és cedere (‘megy’) elemek alapján.
exedra – ‘félkör alaprajzú falfülke, az apszis elődje’.
Építészeti szakszó a görög ex- (‘külső’) és hedra (‘szék’) elemekből.
exegézis – ‘(bibliai) szövegmagyarázat’. – exegéta:
‘szövegmagyarázó’.
Nemzetközi szó a görög exégészisz (‘értelmezés’) alapján, az ex-
(‘ki’) és hégeomai (‘vezet’) elemekből. Lásd még hegemónia.
exhibicionizmus – ‘a nemi szervek nyilvános mutogatásában
megnyilvánuló nemi rendellenesség’. – exhibicionista: ‘ilyen
ferdeségben szenvedő személy’.
Lélektani szakszó (exhibitionismus) a latin exhibere, exhibitum
(‘mutat, bemutat, kiállít’) alapján, a latin ex- (‘ki, elő’) és habeo
(‘bír, visel, tart’) elemekből.
exhortáció – ‘buzdító beszéd ‹az ifjúsághoz, egyházi szertartás
keretében›’.
A latin exhortari, exhortatum származéka az ex- (itt nyomatékozó
szerepű) és hortari (‘bátorít’) elemekből.
exhumál – ‘holttestet kiás’.
A késői latin exhumare (‘kiás’) igéből, a latin ex- (‘ki’) és humus
(‘talaj, termőföld’) elemek alapján.
exitál – ‘meghal’. – exitus: ‘halál’.
Orvosi szakszavak a latin exire, exitum (‘kimegy’), illetve exitus
(‘kimenetel’) alapján, az ex- (‘ki’) és ire (‘megy’) elemekből.
exkavátor – ‘földkiemelő munkagép’.
Technikai szakszó a latin excavare, excavatum (‘kiváj’) alapján, az
ex- (‘ki’) és cavum (‘üreg, odú’) elemekből. Lásd még kaverna.
exkluzív – ‘kizárólagos; a kevesek, a beavatottak számára
fenntartott’. – exkluzíve: ‘kizárólagosan’. – exkluzivitás:
‘kizárólagosság, elzárkózás; kiválasztottság’.
Nemzetközi szócsalád a latin excludere, exclusum (‘kizár’) alapján,
az ex- (‘ki’) és claudere (‘zár’) elemekből.
exkommunikál – ‘‹pápa› egyházi átokkal sújt, a (katolikus)
- 89 - oldal
egyházból kiközösít’. – exkommunikáció: ‘egyházi átok,
kiközösítés’.
Egyházi szakszók a latin excommunicare, excommunicatum
(‘kiközösít’) alapján, az ex- (‘ki’) és communis (‘közös’) elemekből.
Lásd még kommuna.
exkrementum – ‘ürülék’.
Orvosi szakszó, excrementum (tkp. ‘váladék’) a latin excerno,
excretum (‘elkülönít’) igéből: ex- (‘ki, el’) és cerno (‘elválaszt’).
exkuzál – ‘menteget, mentegetőzik’.
Nemzetközi szó a latin excusare (‘elhárít, menteget’, tkp. ‘leráz’)
alapján, az ex- (‘ki, le’) és cutere, cussum (‘ráz’) elemekből.
exlex – ‘törvényen kívüli (állapot)’; ‘törvényen kívül helyezett
(személy)’.
Politikai szakszó; alkalmi összetétel a latin ex- (‘ki, kívül’) és lex
(‘törvény’) elemekből.
exlibris – [ekszlibrisz] ‘könyvjegy, könyvtábla belső oldalára
ragasztott, rajzos címke a könyv tulajdonosának nevével’.
A címke latin EX LIBRIS X.Y. (‘X.Y. könyvei közül’) feliratáról; ex- (‘-
ból, közül’) és liber, libri (‘könyv’).
exodus – ‘kivonulás ‹a zsidó népé Egyiptomból›; a második mózesi
könyv hagyományos címe’; ‘az európai zsidók tömeges menekülése
Palesztinába a második világháború vége felé’.
Latin szó a görög exodosz (‘kimenet’) nyomán: ex- (‘ki’) és hodosz
(‘út’).
exogámia – ‘az adott népcsoporton kívüli személlyel kötött házasság
‹mint társadalmi szokás vagy követelmény›’.
Tudományos szakszó a görög exó (‘kívül’) és gamosz (‘házasság’)
elemekből. Lásd még endogámia.
exogén – ‘külső eredetű’.
Tudomá-nyos szakszó a görög exó (‘kívül’) és a (gi)gnomai
(‘születik’) szóban rejlő gen- tő nyomán.
exonerál – ‘felment, mentesít’.
Régies szó a latin exonerare nyomán az ex- (‘ki, el’) és onus, oneris
(‘teher’) elemekből.
exorbitáns – ‘túlzó, szertelen, mértéktelen’.
Latin szó az ex- (‘ki’) és orbita (‘kerékvágás’) elemekből; az utóbbi
az orbis (‘kerék, kerekség’) származéka, a ~ tehát ‘a
kerékvágásból, a szokott vagy helyes mértékből kizökkenő’. Lásd
még orbitális
exorcizál – ‘ördögöt űz ‹vallási szertartás keretében›’. – exorcista:
‘ördögűző’. – exorcizmus: ‘ördögűzés ‹mint katolikus szertartás›’.
Vallási szakszó a latin exorcizare igéből. Ez a görög exorkidzó
(‘átokkal kiűz’) átvétele; elemei ex- (‘el’) és orkosz (‘eskü, átok’).
expander – ‘széthúzható rugós izomerősítő eszköz’.
Angol szó az expand (‘kiterjeszt’) igéből, amely a latin expandere
szóra megy vissza: ex- (‘ki’) és pandere (‘nyújt, terjeszt’). Lásd még
expanzió.
expanzió – ‘hatalmi terjeszkedés’; ‘‹a fizikában› gázok kiterjedése’. –
expanzív: ‘erőszakosan terjeszkedő ‹pl. politika›’.
Politikai szakszók a latin expandere, expansum (‘kiterjeszt’)
alapján, az ex- (‘ki’) és pandere (‘feszít, terjeszt’) elemekből.
expatriál – ‘kivándorol, hazáját elhagyja’.
Latin szó az ex- (‘-ból’) és patria (‘haza’) elemekből; lásd még
pátria, repatriál.
expediál – ‘a címzetthez juttat’. – expedíció: ‘küldemények
szétküldése’; ‘tudományos kutatóút’; ‘katonai akció’: büntető
expedíció.
Nemzetközi szócsalád a latin expeditio (‘hadjárat’) alapján, az
expedire, expeditum (‘végrehajt, előkészít’) igéből; ennek elemei
ex- (‘ki, el’) és pes, pedis (‘láb’). Lásd még spedíció.
expektorál – ‘kifakad, ömleng, kiönti lelkét’; ‘felköhög’.
Latin szó az ex- (‘-ból’) és pectus, pectoris (‘mell’) elemekből.
experimentális – ‘kísérleti ‹művészet, műalkotás›’.
Esztétikai szakszó a latin experimentum (‘kísérlet, próba’) alapján,
az experiri, expertus (‘próbát tesz’) igéből; elemei ex- (‘ki, el’) és
periri (‘körüljár’).
explicit – ‘kifejtett, kifejezett’. – explicite: ‘világosan, érthetően’.
Nemzetközi szó a latin explicare, explicatum, explicitum
(‘kihajtogat, kifejt, megmagyaráz’) nyomán, az ex- (‘ki’) és plicare
(‘rétegekbe hajt’) elemekből. Az explicite eredeti latin határozói
alak.
explodál – ‘felrobban’; ‘dührohamban tör ki’. – explózió: ‘robbanás’.
– explozíva: ‘‹a hangtanban› zárhang’.
Nemzetközi szócsalád a latin explodere igéből, amely az ókorban
azt jelentette: ‘színészt zajos „nemtetszés-nyilvánítással” a
színpadról lezavar’; erre vall az ex- (‘ki, el’) és plaudere (‘tapsol’)
elemek kapcsolata: „el-tapsol”. A ‘robbanás’ értelem a hirtelen
kitörő hangzavarból ered.
exponál – ‘kitesz ‹veszélynek, kockázatnak, a nyilvánosságnak,
bírálatnak›’: exponálja magát, exponált helyzet; ‘megvilágít
‹fényérzékeny anyagot›’; ‘előkészít ‹irodalmi műben cselekményt›’.
– exponens: ‘hatványkitevő ‹matematikában›’; ‘‹főnévként›
valamely irányzat ismert képviselője’. – exponenciális: ‘az
ismeretlent a hatványkitevőben tartalmazó ‹egyenlet, ennek
görbéje›’. – expozíció: ‘megvilágítás ‹fényképészetben›’;
a achát

‘cselekmény előkészítése ‹irodalmi műben›’; ‘a témák kifejtése pedig maga is jelet és ragot vesz fel: ettől a perctől, ezekben az
‹zeneműben›’. – expozé: ‘bevezető beszéd, előterjesztés’. időkben. Ragos alakokban z eleme a rag első magánhangzójával
Nemzetközi szócsalád a latin exponere, expositum (‘kitesz, előad’) olvad össze s megnyújtja: ebben, erről, ennek stb.
alapján, az ex- (‘ki’) és ponere (‘helyez’) elemekből; az expozé a Magánhangzós töve ősi örökség az uráli korból: osztják i, zürjén,
francia exposé átvétele. mordvin e (‘ez’), votják e (‘ilyen’), szamojéd e-ke (‘ez itt’). Az ~ z
export – ‘kivitel’. – exportál: ‘kivisz ‹terméket idegen országba›’. – eleme névmásképző (mint az az esetében); itt, így, ide
exportőr: ‘áruk kivitelével foglalkozó személy, cég’. származékainak i hangja vagy egy ősnyelvi változat folytatása,
Nemzetközi szócsalád, kereskedelmi értelmében leginkább az vagy önálló magyar alakulat. Lásd még egy, em-, én, esztendő, ide,
angol export (‘kivisz, kivitel’), valamint a francia exporter (‘kivisz’) ily, innen, itt.
és exporteur (‘kiviteli cég’) révén terjedt el. Latin alapjuk az ezer – ‘tízszer száz’. Származékai: ezres, ezred, ezredes, ezredik,
exportare (‘kivisz’) ige az ex- (‘ki’) és portare (‘visz, szállít’) ezrednyi, ezrelék.
elemekből. Lásd még portó. Az iráni nyelvek egyikéből, valószínűleg az alánból való: alán azari,
expressz – ‘sebes, gyors’; ‘‹főnévként› expresszlevél, oszét erze, perzsa hazár, hezár.
expresszvonat’. ezoterikus – ‘titkos, rejtett, csak a beavatottak számára való, általuk
Nemzetközi szó, forrása a latin expressus (‘kinyomott, kifejezett, érthető’.
élénk’); lásd expresszió. Nemzetközi szó a latin esotericus nyomán, amely a görög
expresszió – ‘kifejezés’. – expresszív: ‘kifejező, nyomatékos’. – eszoterikosz (‘belső’) átvétele; ez utóbbi az eszó (‘belül’)
expresszívitás: ‘kifejezőerő’. – expresszionizmus: ‘művészeti középfokának (eszóterosz) származéka.
irányzat a 20. század elején, amely a külsődleges ábrázolás helyett ezüst – ‘fehér nemesfém’. Származékai: ezüstös, ezüstöz.
a művész belső látomásának kifejezésére törekedett drámai, olykor A finnugor nyelvek permi ágától örökölt szó: zürjén ezis, votják
torzító eszközökkel’. – expresszionista: ‘a művészeti azves; t eleme másodlagos, valószínűleg magyar fejlemény.
expresszionizmus híve, gyakorlója’.
Nemzetközi szócsalád a latin expressio (‘kifejezés, kiemelés’)
nyomán, az exprimere, expressum igéből, melynek elemei ex- (‘ki’)
és premere (‘nyom’).
extázis – lásd eksztázis
extemporál – ‘rögtönöz’.
A latin ex tempore (‘rögtön, abban a pillanatban’) kifejezésből: ex-
(‘-ból’) és tempus, temporis (‘idő’).
extenzív – ‘kiterjedt, külterjes’.
Tudományos szakszó a latin extendere, extensum (‘kifeszít,
kinyúlik’) alapján, az ex- (‘ki’) és tendere (‘feszít’) elemekből.
exteriőr – ‘külső (helyszín)’; ‘külső megjelenés’.
Francia szó (extérieur) a latin exterior (‘külső’) nyomán, amely az
extra (‘kívül’) elöljárószó középfoka.
externista – ‘külsős, kinnlakó diák ‹régi kollégiumokban›’. –
externátus: ‘bejáró diákoknak való iskola’.
A latin externus (‘külső’) származékai; elavult szavak. Lásd még
internátus.
exterritoriális – ‘területenkívüli; ilyen jogállást élvező’.
Politikai szakszó a latin ex- (‘ki, kívül’) és territorium (‘város határa,
felségterület’) elemekből; utóbbi a terra (‘föld, birtok’) származéka.
Lásd még territórium.
extra – ‘különleges’: extra minőség; ‘soronkívüli, ráadás-’: extra
költségek; ‘az átlagtól eltérő’: extra méret.
A latin extra (‘kívül’) elöljárószó ilyen melléknévi használata német
mintára honosodott meg nyelvünkben.
extradíció – ‘‹tettes› kiadatása más ország hatóságainak’.
Diplomáciai szakszó a latin extradere, extraditum (‘kiad,
kiszolgáltat’) nyomán, az ex- (‘ki’) és tradere (‘átad’) elemekből; az
utóbbiban a tra(ns) (‘át’) és dare (‘ad’) rejlik.
extragalaktika – ‘külső (a Tejútrendszeren kívüli) csillagrendszer’.
Csillagászati szakszó a latin extra (‘kívül’) és a görög galaktika
(lásd galaxis) elemekből.
extrapolál – ‘‹számértéket az ismert adatok alapján› közelítő
módszerrel meghatároz’. – extrapoláció: ‘közelítő meghatározás’.
Matematikai szakszó a német extrapolieren igéből, végső soron a
latin extra (‘kívül’) és polire (‘finomít’) elemekből, latinosított
alakban. Lásd még politúr.
extraszisztolé – ‘szabálytalan szívmozgás, korai összehúzódás’.
Orvosi szakszó a latin extra (‘kívül, külön’) és a görög szüsztolé
(‘összehúzódás’) elemekből; az utóbbiban a szü(n) (‘össze’) és
sztelló (‘helyez’) ige rejlik.
extravagáns – ‘különcködő, bogaras’. – extravagancia:
‘különcködés, hóbort’.
Nemzetközi szó a latin extra (‘kívül, túl’) és vagari (‘bolyong,
kóborol’) elemekből.
extravurst – ‘kivételezés, kiváltságos elbánás’.
Német szó (Extrawurst), a.m. ‘különvirsli, különleges virsli’ (Wurst
‘kolbász, virsli’); a németben is megvan ‘kivételezés’ értelme.
extrém – ‘szélsőséges, túlzó, szertelen’; ‘rendkívüli, végtelenül
nagy’. – extremitás: ‘szélsőség’; ‘‹régebben› végtag’: összecsapá
a két mellső extremitását (Jókai).
Nemzetközi szavak a latin extra (‘kívül, külső’) felsőfokából:
extremus (‘legszélső’). Az ~ alak közvetlenül a németből vagy a
franciából való.
extrovertált – ‘érdeklődésével kifelé forduló, tevékeny’.
Lélektani szakszó a latin extra (‘kívül, kifelé’) és vertere (‘fordít’)
elemekből. Lásd még verzió.
extrudál – ‘rúd alakban sajtol’. – extruder: ‘csigaprés, rúdsajtoló’.
Angol eredetű műszaki szavak: extrude (‘kiprésel’) a latin
extrudere (‘kihajt’) nyomán.
ez – közelre mutató névmás. Jelzői helyzetben névelő módjára
viselkedett: ez ember, e ház, de ez a forma elavult. Ma a határozott
névelőt veszi maga után (ez az ember, ez a ház), ragos főnév előtt

- 90 - oldal
a achát
F faggyaz, faggyúz.
fa – ‘élőfa’; ‘fa mint anyag’. Származékai: fás, fásít, fásítás, fásul,
fátlan.
Ősi örökség az uráli korból: vogul pa, zürjén pu, finn puu, szamojéd
pa (‘fa’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél,
fog stb. Lásd még fabatka, fakó.
fabatka – csak a fabatkát sem ér szólásból: ‘értéktelen pénz’.
A cseh babka (‘garas, fillér’) nyomán a régi magyar nyelvben
önállóan is élt az elhasonulás útján lett batka, amely már a 16.
században felvette a ‘csekély érték’ jelentést. Ezt csak
megerősítette a fa- előtag mint a valódinál is értéktelenebb utánzat
jelzése; régebbről is kimutatható a fapénz összetétel ilyen
értelemben.
fabiánus – ‘angliai reformer szocialista mozgalom a 19. század
végén; ennek tagja, híve; vele kapcsolatos’.
A ~ az angol Fabian Society (‘fabiánus társaság’) megnevezésből
ered, s az ókori római Fabius diktátorra és hadvezérre utal, akit
kortársai Cunctatornak, azaz habozónak neveztek el, mert Hannibál
ellenében sokáig kitért a nyílt összecsapások elől, ám végül éppen
így sikerült felőrölnie ellenfele kezdeti nyomasztó túlerejét. Maga a
Fabius név egyébként a faba (‘bab’) származéka.
fabrikál – ‘készít, összeállít’.
Latin eredetű: fabricari (‘készít, ácsol, alkot’) a fabrica (‘műhely’)
szóból, a faber (‘munkás, kézműves’) nyomán, végső soron a
facere (‘csinál, készít’) igéből. A bizalmas nyelvben, gúnyos
értelemben használjuk szakértelem nélkül végzett munkára.
fabula – ‘állatmese, tanító célzatú mese’.
Latin irodalomtudományi szakszó, a fari (‘mond, szól’) származéka.
Lásd még fáma, fátum, infáns, infantilis.
fácán – ‘színes tollazatú tyúkféle vadmadár’.
Vándorszó (pl. német Fasan, angol pheasant, francia faisan) a
görög phaszianosz nyomán, amely a Kaukázus déli lejtőin eredő
Phaszisz folyóval mint e madarak (vélt) származási helyével
kapcsolatos. A magyar szóalak a németen vagy a latin phasianus
alakon keresztül honosodhatott meg nyelvünkben a szóközépi sz
affrikálódásával.
facér – ‘alkalmazás nélkül lévő’; ‘éppen használaton kívüli’; ‘ráérő,
szabad’: van egy facér estém; ‘magános, állandó partner nélküli’:
facér fiatalember.
A német (bajor-osztrák) vazierend [facírend], azaz ‘állás nélkül
lévő’ igenév tövéből lett, ma inkább a bizalmas nyelvben otthonos,
ott is enyhén avuló szóalak. A vazieren ige végső soron a latin
vacare (‘üresen áll, szabad idővel bír’) szóra vezethető vissza. Lásd
még vákuum.
fach – ‘rekesz, fiók’.
A német Fach (‘rekesz; szak, szakma’) szó átvétele; bizalmas nyelvi
szó.
facsar – ‘‹nedves ruhaneműt a víz eltávolítása végett› csavar’.
Finnugor eredetű szavunk: osztják pusram (‘szorít’), zürjén
pidzsirtni (‘facsar’), finn pusertaa (‘szorít’). A szóeleji p  f
hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb.
facsimile – lásd fakszimile
fád – ‘fásult, kedélytelen, unalmas’.
A német fad(e) (‘ízetlen, unalmas’) átvétele, amely a francia fade
(‘ízetlen’) szóból ered, emennek pedig a latin vapidus, azaz ‘állott,
romlott ‹ital›’ a forrása.
faggat – ‘kitartóan, erőszakosan kérdezget’. Származéka: faggatózik.
A fakad ige fak- tövéből lett -gat gyakorító képzővel, kg  gg
hasonulás útján. Valódi értelme tehát: ‘kifakasztani igyekszik’, ti.
valakiből a titkát.
fagocita – ‘falósejt, a fehér vérsejtek egyik fajtája’.
Latin élettani szakszó (phagocyta) kiejtés szerinti változata a görög
phagó (‘eszik’) és kütosz (‘üreg, cella’) elemek nyomán. Lásd még
kromofág.
fagott – ‘mély hangú fafúvós hangszer’.
Nemzetközi szó az olasz fagotto nyomán, amelynek eredeti ‘köteg,
nyaláb’ jelentése valószínűleg a hangszer többszörösen
összehajtott hosszú csövére utal.
fagy – ‘nulla fok Celsius alatti hőmérsékletet ér el’: megfagy, befagy;
‘‹a természetben› nulla fok alatt van a hőmérséklet’: erősen
fagyott az éjszaka; ‘‹főnévként› olyan alacsony hőmérséklet,
amelyen a víz jéggé válik’: hajnali fagyok várhatók. Származékai:
fagyos, fagyoskodik, fagyás, fagylal, fagylalt, fagylaltos,
fagylaltozik.
Ősi, finnugor eredetű igenévszó: vogul palji (‘megfagy’), finn palella
(‘fázik, fagy’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal,
fazék, fél, fog stb., akárcsak a szó belsejében az ősi finnugor lágy l-
ből lett gy. A fagylalt főnevesülése mai értelmében nyelvújítási
alkotás a német Gefrorenes (tkp. ‘megfagyott’) mintájára.
fagyal – ‘fényes levelű orgonaféle cserje’.
A szó fagy- töve egy ‘fűzfa’ jelentésű finnugor szóra megy vissza:
zürjén, votják bagy, finn paju, lapp puaja; az l denominális
névszóképző. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal,
- 91 - oldal
fazék, fél, fog stb.
faggyú – ‘kérődző állatok zsírszövete’. Származékai: faggyas,
A szó faggy- töve ugor kori örökség: osztják poltj (‘zsír, faggyú’); a
szóvégi ú olyasféle kicsinyítő képző lehet, mint a fiú szóban.
fair – [feer] ‘sportszerű, tisztességes, méltányos’.
Angol szó (‘szép, szőke; tisztességes’), skandináv eredetű: izlandi
fagr, svéd fager (‘szép, helyes’). A sportnyelvből, a fair play
(’tisztességes, sportszerű játék’) kifejezésből terjedt el sok más
nyelv mellett a magyarban is.
fáj – ‘kínos érzést okoz ‹valamely testrész›’; ‘lelki kínt okoz’: fájt neki
a mellőzés. Származékai: fájás, fájós, fájlal, fájdít, fájdalom,
fájdalmas.
Talán olyan finnugor szavakkal rokonítható, mint vogul polj
(‘szilánk’), votják pilj (‘hasít’), mivel saját hasít, hasogat igénket is
használjuk ‘fáj’ jelentésben.
faj – ‘származásilag kapcsolatban álló növényi vagy állati, emberi
egyedek összessége’: mend ű fojánek halálut evék (Halotti
Beszéd); ‘tenyésztett állatokkal kapcsolatos’: fajkutya, fajtisztaság;
‘‹rasszista szóhasználatban› emberfajta’: fajvédő, fajüldözés.
Származékai: faji, fajzik, fajzás, fajzat, fajul, fajtalan, fajtalanság,
fajtalankodik.
Bizonytalan eredetű szó; forrása talán azonos a fiú főnévével; a fiú
is, a ~ is tekinthető úgy, mint valakinek leszármazottja, illetve a
leszármazottak összessége. A közös forrás egy foj alak lehetett (ezt
találjuk a fenti HB-idézetben, a ~ értelmében), amelyből a fiú is
levezethető. Lásd még fajta.
fajansz – ‘festett mázas cserép’.
Nemzetközi művészeti szakszó az itáliai Faenza városáról, amely a
középkor vége óta a kerámiai ipar központja volt; a magyarba is
eljutott szóalak a francia vaisselle de Faďence (‘faenzai edény’)
szókapcsolat utolsó tagjának kiejtés szerinti átvétele. Maga az olasz
városnév a latin Faventia folytatója; ennek jelentése ‘kedvező
előjel’ (lásd favorit).
fajd – ‘tyúkféle vadmadár’.
Ősi finnugor szavunk: vogul poljt (‘nyírfajd’), zürjén baideg
(‘hófajd’). A szabályos fejlemény fajt lenne, ám ennek t-je az előtte
álló hang miatt zöngésült.
fájin – ‘finom, kiváló’.
A német fein kiejtés szerinti átvételéből [fájn] alakult a diftongus
hasadásával. A német szó forrása azonos finom szavunkéval. Ma
nyelvjárási és enyhén régies bizalmas nyelvi szó; fáintos alakja
inetimologikus t-t kapott (mint tulipánt, rubint), valamint
tautologikus -s melléknévképzőt.
fájl – ‘egyedi névvel ellátott számítógépes adatállomány, amely
egyetlen paranccsal hívható be’.
Angol szó (file), tkp. ‘dosszié, iratköteg, iratrendező fiók’. A francia
fil (‘fonal, szál’) átvétele, forrása a latin filum (‘szál’), eredetileg
tehát zsineg volt, amellyel az egybetartozó iratokat összefűzték.
fájront – ‘a munkaidő vége’: fájrontot csinál (‘befejezi a munkát’).
A hazai német és erdélyi szász nyelvek fájaromt, fairamd alakjaiból,
amelyek az irodalmi német Feierabend (‘ünnep előestéje’)
változatai; a ~ tehát eredetileg a szombat estét, a munkahét végét
jelentette. Ma bizalmas nyelvi szó.
fajta – ‘‹dolgok, lények› bizonyos tulajdonságok által jellemzett
csoportja, együttese’: borfajták; ‘‹biológiailag› egy fajon belül külső
vonások alapján elkülönülő csoport’: emberfajták, kutyafajták;
‘‹utótagként› -szerű’: újfajta.
A faj származéka a ritka -ta kicsinyítő képzőegyüttessel (mint pl.
bokréta). Az alapszó és a ~ jelentése sok téren erős átfedést
mutat.
fakad – ‘‹növény› nőni kezd, ‹virág› nyílik’; ‘előbuzog, kiömlik’: forrás
fakad; ‘‹személyből erős érzelemmel valami› kitör’; sírva fakad,
dalra fakad. Származékai: fakaszt, fakadozik.
A fak- tő finnugor eredetű: vogul pakmant (‘megreped’), osztják
pakemta (‘felfakad’), finn pakkua (‘megreped’). Az ősi finnugor tő
alighanem hangutánzó eredetű, a buggyanó, pukkanó hangot
imitálja, amely a kirepedést, kifakadást gyakran kíséri. A -d
devervális igeképző. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd
fal, fazék, fél, fog stb. Lásd még faggat, fekély.
fakír – ‘hindu aszkéta és szemfényvesztő’; ‘mindent eltűrő,
igénytelen ember’.
Nemzetközi szó az arab fakír (‘szegény’) alapján, amely ennélfogva
kolduló mohamedán szerzetest, dervist, aszkétát is jelent.
Európában az angolon és francián keresztül terjedt el, eredetileg
‘mohamedán dervis’ értelemben.
fáklya – ‘szurokba mártott végű bot mint egyszerű világító eszköz’.
A latin facula származéka, ez pedig a fax, facis (‘fáklya’) kicsinyített
formája. Korábbi fákla alakja a középső magánhangzó kiesésével
jött létre, mint a tábla, tégla; az l palatalizálódott.
fakó – ‘sárgásszürke árnyalatú; halvány, színét vesztett’; ‘‹régen,
főnévként› sárgásszürke kutya, ló’: eb ura fakó (‘kutya
parancsoljon a kutyának, de ne nekem’). Származékai: fakít, fakul.
A fa főnév származéka: ‘fához hasonló színű’; képzője ugyanaz,
mint a vaskó (‘sárkaparó vasdarab, rossz késpenge’) szóé.
a achát
fakszimile – ‘régi könyv, nyomtatvány pontos hasonmása’:
fakszimile kiadás.
A latin facsimile kiejtés szerinti átvétele, illetve írásmódja; ez a fac
simile (‘csinálj hasonlót’) szókapcsolat összevont formája a facere
(‘csinál’) ige és similis, simile (‘hasonló’) szavak alapján. Lásd még
asszimilál, fax.
fakszni – ‘szeszély, hóbort, rigolya’.
A német Faxe (‘hóbort’) többes Faxen alakjának átvétele; a szóvég
a szillabikus n szokásos magyar feloldását mutatja, mint pl. kaszni,
smarni, spulni.
faktor – ‘tényező ‹matematikában›’.
Latin szó (factor), a facere, factum (‘tesz, csinál’) származéka. Lásd
még faktum, faktúra.
faktótum – lásd tótumfaktum
faktum – ‘tény’. – faktuális: ‘ténybeli, tényleges’.
Nemzetközi szavak a latin factum alapján, a facere, factum (‘tesz,
csinál’) igéből. Lásd még faktor, faktúra.
faktúra – ‘ecsetkezelés, amely a festmény felületét sajátosan
alakítja’; ‘‹régebben› áruszámla’.
Latin művészeti, illetve kereskedelmi szakszó (factura) a facere,
factum (‘csinál’) igéből. Lásd még faktor, faktum.
fakultás – ‘tudományszak; főiskolai, egyetemi tanszak’.
Nemzetközi szó a latin facultas (tkp. ‘lehetőség, képesség’)
nyomán, amely a facilis (‘könnyű’) származéka. Lásd még
fakultatív.
fakultatív – ‘szabadon választható, nem kötelező’: fakultatív
tantárgyak. – fakultáció: – ‘tetszőleges választás különböző, de
bizonyos számban kötelező tantárgyak között; ilyen oktatási
rendszer’
A ~ az oktatással kapcsolatos szóként a francia facultatif révén
terjedt el, amely a fakultás latin eredetijének továbbképzett
formája; a magyar a francia szóvéget visszalatinosítja.
fal1 – ‘‹mohón› eszik’; ‘nagy mennyiségben, gyorsan fogyaszt’: falja a
könyvet, falja a kilométereket. Származékai: falás, falat, falatozik,
falatozó, faldos, falánk, falánkság.
Ősi uráli örökségünk: vogul, osztják pól, finn pala (‘falat’), szamojéd
pálle (‘felfal’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fazék,
fél, fog stb. Lásd még falka, foldoz, folt.
fal2 – ‘ház vagy helyiség oldalait határoló felület’. Származékai: falas,
falaz, falazat.
Ősi örökség az ugor korból: osztják pol (‘halfogó rekeszték’). A
rokonnyelvi megfelelők vesszőfonatos halászati eszközöket
jelentenek. A szó előbb a sárral kitapasztott vesszőfonadékra mint
kezdetleges házfalra vonódott át, majd felvette mai, általánosabb
jelentését az épülethatároló felület anyagától függetlenül. Hasonló
jelenséget találunk a német Wand (‘fal’) esetében, amely a winden
(‘fon’) ige származéka.
falangista – ‘a Franco-féle spanyol fasizmussal kapcsolatos’;
‘‹főnévként› a spanyol fasizmus híve’.
A spanyol fasiszta párt Falange [falanhhe] nevének származéka,
amely a görög falanx spanyol megfelelője.
falanszter – ‘közös termelésen és fogyasztáson alapuló, igen erősen
szakosodott alapegység a jövő társadalmában ‹a korai utópikus
szocialisták elképzelése szerint›’.
A szót (phalanstčre) a francia Fourier utópikus író alkotta meg a 19.
század elején az általa létrehozott kísérleti telepek számára a
görög phalanx (‘ókori görög hadrend’) és a francia monastčre
(‘rendház’) szavak elemeiből. Nálunk Madách Az ember tragédiája
c. drámai költeménye révén vált a szó közismertté mint a
természetes emberi igényekkel ellenkező, merev és túlszervezett
társadalmi rend neve. Lásd még falangista, falanx.
falanx – ‘az ókori görögök nehéz fegyverzetű gyalogosainak tömött,
zárt hadrendje’; ‘az ebben harcolók egysége’.
Görög szó (phalanx, phalangosz), eredeti jelentése ‘rúd, fahasáb’.
Lásd még falangista, falanszter.
falc – ‘horony, rovátka, hosszanti vájat ‹egymásba illő alkatrészek
egyikén›’.
Német szó (Falz), amely a falzen (‘hornyol, rovátkol’) igéből
főnevesült.
falka – ‘bizonyos állatok ‹főleg kutyák› csoportja’.
A fal1 ige származéka ‘leharapott darab, rész’ alapjelentéssel;
ennek késői változata a ma élő ‘állatfalka’ értelem.
fallosz – ‘(felmeredt) hímvessző ‹főleg mint a termékenység jelképe,
stilizált ókori ábrázolások tárgya›’. – fallikus: ‘a fallosszal
kapcsolatos’: fallikus szobor.
Tudományos szakszó a görög phallosz (‘hímvessző’) nyomán.
fals – ‘hamis’.
Német szó (falsch) átvétele; forrása a latin falsus (‘hamis’) a
fallere, falsum (‘csal’) igéből. Lásd még falzett.
falu – ‘kisebb, főleg mezőgazdasági jellegű település’. Származékai:
falusi, falusias, falubeli, falvacska.
A szó fal- töve ősi örökség az ugor korból: vogul paul, osztják pugel;
az u–v szóvég (falu–falv-ak) magyar fejlemény, valószínűleg
denominális névszóképző. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos,
lásd fal, fazék, fél, fog stb. A falusi melléknév látszólagos -si
- 92 - oldal
képzője, amely utóbb a tanyasi alakot is eredményezte, téves
elvonás a városi melléknév végéről.
falzett – ‘fejhang mint férfi énekhang’.
Zenei szakszó az olasz falsetto nyomán, mely a falso (‘hamis’)
kicsinyített formája, forrása a latin falsus (lásd fals). A magyar ~ a
francia falsette kiejtés szerinti átvétele.
fáma – ‘hír, híresztelés, szóbeszéd, mendemonda’; ‘hírnév’:
szárnyára kapta a fáma.
Latin szó (fama), a fari (‘kimond’) származéka, így rokona a fabula,
fátum, infáns, infantilis.
família – ‘család’. – familiáris: ‘családias, meghitt, bizalmas’;
‘‹főnévként› előkelő nemesúr szolgálatába szegődött szegény
nemes, köznemes’.
A latin familia (‘család’, tkp. ‘háznép, cselédség’) átvétele, illetve
származéka, közvetlen rokona a famulus szónak.
famulus – ‘szolga, asszisztens, állandó segítő’.
Latin szó, a.m. ‘a házban lakó, a családdal élő szolga, cseléd’.
Választékos használatú; lásd még família.
fan – ‘nemi szőrzet’: fanszőrzet. Származékai: fanos, fanosodik.
Ősi finnugor szó, valószínűleg a vogul pon, osztják pun, mordvin
pona (‘szőr’) leszármazottja; kevésbé megalapozott vélemény
szerint a fon ige főnévi alakváltozata. A ~ nyelvjárási szó, a
fanosodás élettani szakszó.
fanarióta – ‘előkelő, vagyonos görög Isztambulban’.
Történelmi szakszó az újgörög fanariotisz nyomán, Isztambul Fanar
(ma Fener) nevű városrészéről, ahol máig is összpontosul a hajdani
Konstantinápolyból megmaradt, főleg kereskedéssel foglalkozó
görögök többsége. A szóvég latinosított forma a patrióta s hasonló
szavak mintájára.
fanatikus – ‘vakbuzgó, megszállott’. – fanatizmus: ‘megszállottság,
elvakultság’. – fanatizál: ‘feltüzel, felkorbácsolja indulatait’: a
fanatizált tömeg ölt, rombolt és gyújtogatott.
Nemzetközi szócsalád a latin fanaticus (‘istenségtől megihletve
őrjöngő, rajongó’) nyomán, görögös végződésekkel (tkp. -ikosz,
-iszmosz, -idzó). A forrás a fanum (‘szentély, szent hely, az istenség
lakhelye’), amely a fas (‘isteni törvény’) szóból ered; lásd még
profán.
fandangó – ‘gyors spanyol népi tánc’.
Eredetibb fadango alakja a portugál népies műdal, a fado nevéből
származik; ez a latin fatum (‘végzet’) folytatója. Lásd még fátum.
fándli – ‘malteroskanál’; ‘serpenyő’.
A német Pfanne (‘lapos edény, serpenyő’) származéka a hazai
német nyelvjárások kicsinyített pfannl, pfandl, fandl alakjai révén.
fanfár – ‘harsonaszó; rézfúvós hangszereken felhangzó zenei jeladás
ünnepség kezdetén, végén’.
Francia eredetű nemzetközi szó (fanfare), hangutánzó eredetű.
fánk – ‘zsírban sült kelt tészta’.
Az irodalmi német Pfannkuchen (‘palacsinta; omlett’) erdélyi szász
fankoh változatából előbb fánkó lett, majd a kicsinyítő képzőnek
érzett szóvég elmaradásával lett a ~.
fantázia – ‘képzelet; elképzelt dolog, ábránd’; ‘zenei ábránd’:
Schubert Wanderer-fantáziája. – fantasztikus: ‘képzeletbeli’:
fantasztikus regény. – fantasztikum: ‘képzeletbeliség, a képzelet
szüleménye, fantasztikus jelleg’. – fantaszta: ‘légvárakat építő,
túlfűtött képzeletű ember’.
Nemzetközi szócsalád a latin phantasia, illetve phantasticus és
phantasta alapján. Ezek a görög phantaszia, phantasztikosz és
phantasztész átvételei, amelyek forrása a phantadzó (‘képzetet
kelt, láthatóvá tesz’) ige a phainó (‘megmutat, megjelenik’) igei
tőből. A fantasztikum modern kori szóalkotás. Lásd még fantazma,
fantom, fázis.
fantazma – ‘megvalósíthatatlan elképzelés’. – fantazmagória:
‘agyrém’.
A görög phantaszma (‘tünemény’) megfelelői, ugyanúgy a görög
phantadzó ige származékai, mint a fantázia szócsaládja; a
fantazmagória második eleme az agora (‘gyűlés’). Lásd még
fantom.
fantom – ‘kísértet, ijesztő látomás’: fantomokkal viaskodik.
Nemzetközi szó a francia phantôme nyomán, amely egy népi latin
fantauma formán keresztül a phantasma folytatója: lásd fantazma.
fanyalog – ‘kelletlenkedik, kényeskedve húzódozik ‹valamitől›’.
Származéka: fanyalodik (‘kénytelenségből elfogad ‹valamit›,
rászánja magát’).
A fon ige tájnyelvi fony alakjának származéka annak ‘sodor, teker’
értelme alapján, gyakorító és visszaható szerepű képzőegyüttessel.
Ennek megfelelően a ~ korábbi jelentése ‘szorult helyzetében
kígyózó mozgást végez’ volt, ebből lett részben ‘civakodik’, részben
‘savanyú képet vág hozzá’ értelme. Lásd még fanyar.
fanyar – ‘ a szájat összehúzóan savanyú’; ‘kesernyés’: fanyar
mosoly.
A fanyalog (‘savanyú képet vág valamihez’) ige fanyarog
alakváltozatából vonódott el mint annak vélt töve.
far – ‘ember, emlős állat testének alsó, illetve hátsó kerek, húsos
része, tompora’; ‘hajó hátsó része’. Származékai: faros, farol.
Ősi örökség az uráli korból: osztják pir (‘háttér’), vogul peru,
a achát
szamojéd purdá (‘vissza, hátra’). A szóeleji p  f hangfejlődés
szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. Lásd még farok.
farad – ‘az elektromos kapacitás egysége’: mikrofarad, pikofarad.
Tudományos szakszó Michael Faraday angol fizikus nevéből.
fárad – ‘lankad’; ‘fáradozik ‹valamiért›’; ‘‹valahová› fáradsággal
megy’: fáradjon beljebb. Származékok és kapcsolt szavak:
fáradság, fáradságos, fáradt, fáradtság, fáradozik, fáradozás,
fáradatlan, fáradhatatlan, fáradékony, fáradalom, fáraszt, fárasztó.
A szócsalád fára- töve ősi ugor örökség: vogul povr(mat),
povvar(ál) (‘elfárad’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd
fal, fazék, fél, fog stb. A ~ gyakorító, a fáraszt műveltető képzőt
kapott.
farag – ‘késsel formál, vés’. Származékai: faragó, faragás, faragvány,
farigcsál, faricskál, faradék.
A szócsalád fara- töve ősi uráli örökség: vogul par (‘csónakot váj’),
szamojéd varra (‘késsel vakar’). A ~ g-je gyakorító képző; a
faricskál hangátvetéses alak. Lásd még forgács
faramuci – ‘furcsa, alattomos ‹ember›’; ‘nyakatekert, körmönfont’:
faramuci magyarázat.
Ismeretlen eredetű szó.
fáraó – ‘az ókori Egyiptom uralkodója’; ‘‹régebben› hazárd
kártyajáték’.
Nemzetközi szó a latin Pharao, illetve előzménye, a görög Pharaón
nyomán; ez a héber parr’ah alakon át az óegyiptomi per-a’a (‘nagy
ház’) kifejezésre megy vissza, amely az uralkodó öt címének egyike
volt.
farba – ‘szín ‹kártyajátékban›’: előáll a farbával (‘színt vall’), ki a
farbával (‘tessék nyilatkozni’).
Német szó, Farbe (‘szín’), csak a fenti szólásokban él. Lásd még
ferbli.
farce – [farsz] ‘középkori bohózat, tréfás színmű’.
Francia szó, tkp. ‘húsvagdalék, töltelék’, a latin farcire (‘töm’)
származéka. Lásd még fasírt.
fardagály – ‘abroncsszoknya, krinolin’.
A régies német Vertugale magyaros változata, a népetimológia
remek példája, hiszen az ilyen szoknya farrésze valóban kidagadt.
Valójában a spanyol verdugal (‘sarjerdő, vessző, hajtás’) szóból
eredt, mivel a szoknyaabroncsot általában hajlékony fűzfavesszőből
készítették. A spanyol szó forrása a latin viridis (‘zöld’) mint a
virere (‘zöldell, virul’) származéka.
farizeus – ‘a törvénytisztelet elsőségét hirdető zsidó vallási és
politikai szekta tagja az ókori Júdeában’; ‘képmutató, álszent
(ember)’.
Nemzetközi szó a latin Pharisaeus nyomán, amely a görögön
(Phariszaiosz) át a héber perisajjá (‘elkülönültek’) szóra vezethető
vissza; ennek töve a páras (‘elkülönít’) ige. A Biblia révén terjedt el;
másodlagos értelme azoknak a vonásoknak tulajdonítható,
amelyeket az evangéliumi szövegek szerint Jézus vetett a ~ok
szemére.
fark – vagy farok, ‘az állati test hátsó, elvékonyodó nyúlványa’;
‘madár hátrafelé kinyúló tollainak együttese’; ‘hímvessző’.
Származékai: farkacska, farkatlan, farkinca.
A far származéka k denominális képzővel. Lásd még farkas.
farkas – ‘a kutyával rokon, vadon élő állat’; ‘bőrbetegség’: bőrfarkas.
A fark főnév származéka -s melléknévképzővel. Valószínűleg egy
farkas állat körülírás önállósult első tagja, mivel totemállat volt, és
valódi nevét tilos volt kiejteni, akárcsak a szarvas esetében.
farm – ‘gazdaság, tanya, földbirtok ‹az angolszász országokban›’. –
farmer: ‘gazdálkodó az angolszász országokban’; ‘erős kék
vászonból készült nadrág, öltöny, ennek anyaga ‹mint az utóbbi
évtizedek főleg ifjúsági divatcikke›’.
Angol szócsalád a francia ferme (‘tanya’) és fermier (‘tanyásgazda’)
nyomán; ezek forrása a latin firmus (‘szilárd, biztos, állandó’)
nőnemű firma alakja, amely a késői latinban vette fel az ‘állandó
összegért bérbe vett föld’ jelentését. A farmer mai közkeletű
divatnyelvi jelentése a pártállami időkből való, amikor a
nemzetközileg használt blue jeans [blú dzsínz] elnevezést váltották
fel vele, talán a könnyebb kiejthetőség kedvéért, vagy talán azért,
hogy a nálunk is gyártott anyagot elszakítsák „kapitalista
gyökereitől”. Az angol szópár jeans eleme egyébként nem a Jean
női nevet, hanem az itáliai Genova város nevét rejti, ahol a
középkorban kiváló szöveteket (is) készítettek. Lásd még firma.
farmakológia – ‘gyógyszerészet’. – farmakológus: ‘a
gyógyszertudomány művelője’.
Tudományos szakszó a görög pharmakon (‘gyógyszer’) és logosz
(‘tanulmány’) elemekből.
farok – lásd fark
fárosz – ‘világítótorony’; ‘vezérlő, útmutató szellem’.
A görög Pharosz sziget nevéből, amely Alexandria kikötője előtt
feküdt, és az ókor hét világcsodájának egyike, egy 180 méter
magas világítótorony épült rajta.
farsang – ‘a katolikus nagyböjtöt megelőző időszak, zajos
mulatságok ideje’. Származékai: farsangi, farsangol.
A hazai német vaschang szóalakből, az irodalmi német Fasching
változatából való; az ss  rs változás elhasonulás eredménye, mint
- 93 - oldal
a hárs, tarsoly esetében. A német szó a Faste (‘böjt’) és
(Aus)schank (‘kimérés’) elemekből épült fel, tehát eredetileg a böjt
(előtt)i italok kimérését jelentette.
fasé – ‘harag, neheztelés’: faséban van (valakivel).
Csak a fenti kifejezésben használatos a bécsi német Fasché
(‘nézeteltérés, viszály’) átvételeként; ez a francia fâché (‘dühös,
bosszús’) származéka a fâcher (‘bosszant’) ige alapján, amely a
népi latin fasticare igére megy vissza, s rajta át a fastus (‘dölyf,
megvetés, lenézés’) szóig.
fasírt – ‘vagdalt hús’. – fasíroz: ‘‹húst› apróra vagdal vagy darál’:
fasírozott.
A „konyhanyelv” ausztriai német elemei a faschieren (‘húst
vagdal’) igéből, illetve ennek befejezett melléknévi igenevéből
(faschiert); a ~ a német faschiertes Fleisch (‘vagdalt hús’) kifejezés
részfordításaként kerülhetett az étlapnyelvbe. Forrásuk a francia
farcir (‘húsvagdalékkal megtölt’) ige, a latin farcire (‘töm’)
folytatója. Lásd még farce, infarktus.
fasizmus – ‘totalitárius szélsőjobboldali mozgalom és uralmi
rendszer; ennek ideológiája’. – fasiszta: ‘a fasizmussal
kapcsolatos’; ‘‹főnévként› a fasiszta eszmék híve’.
Nemzetközi szó az olasz fascismo nyomán (a magyar ~ ennek
latinosított alakja), amely a fascio [fasso], azaz ‘nyaláb, köteg’
főnévből ered. Elsőként azért, mert az olasz ~ emblémája az ókori
Róma közhatalmi jelvénye, a vesszőnyalábba foglalt bárd (latinul
fasces) volt; másodsorban azért, mert az olasz ~ elindítója,
Mussolini a fasci di combattimento (‘harci kötegek’) nevet adta
terrorista rohamosztagainak, amelyek élén 1922-ben Rómába
vonult és megragadta a hatalmat.
fásli – ‘szalagszerű sebkötöző pólya’.
A hazai német Faschl magyaros változata; ez az olasz fascia
[fassa], azaz ‘szalag, csík, pólya’ szóra megy vissza.
fasz – ‘hímvessző’.
Talán ősi finnugor örökség, de csak egyetlen és távoli rokonnyelv, a
lapp buoccse szava bizonyíthatja.
faszari – ‘zsugori, fösvény’.
Az azonos értelmű fasza-rágó és facsari alakok keveredéséből
keletkezett, nyelvjárási szó. Lásd még fasz.
faszol – ‘vételez ‹katonaságnál›’.
A német fassen (‘fog, vesz, átvesz, vételez’) igéből keletkezett a
régi katonai nyelvben; elavult szó.
fater – ‘apa’.
A német Vater [fáter], azaz ‘apa’ megfelelője az igénytelen
közbeszédben.
fátermörder – ‘magas álló gallér a 19. század elejének férfi
viseletében’.
Német szó (Vatermörder) tkp. ‘apagyilkos’; tréfás névadás, de
eredetét nem ismerjük. Elavult szó.
fátum – ‘végzet’. – fatális: ‘végzetes’. – fatalizmus: ‘hit a
végzetben, annak feltétlen elfogadása’. – fatalista: ‘a végzetben
hívő, azt elfogadó (ember)’.
Nemzetközi szócsalád, alapja a latin fatum a fari, fatus (‘kimond’)
igéből. A ~ tehát ‘kimondott dolog’, amit a végzet erői valahol,
valamikor kinyilvánítottak, és ami ezért feltétlenül végbemegy.
Lásd még fabula, fáma, infáns, infantilis.
fátyol – ‘áttetsző, könnyű kelme’. Származékai: fátyolos, fátyoloz,
fátyolozott.
Eredetére kétféle magyarázat is van. Vagy annak a sok nyelvből
ismert szónak köszönheti létét (pl. olasz fazzuolo, román fachiol,
szlovák fateľ), amely a latin faciale (‘verítéktörlő arckendő’) szóra, a
facies (‘arc’) származékára megy vissza; vagy a nyelvjárási fágy
(‘rétegesen elrendez’) igéből való -l deverbális névszóképzővel
(mint pl. lepel), és így rokona a patyolat szónak is.
fattyú – ‘házasságon kívül született gyermek’; ‘fölös, szabálytalan’:
fattyúhajtás.
Ismeretlen eredetű szavunk.
fault – ‘az ellenfél játékosa ellen elkövetett szabálytalanság a
labdarúgásban’.
Angol szó (tkp. ‘hiba’) betű szerinti ejtése (helyesen [fót]); a
magyar sportnyelvből idővel kiszorult, s nem honosodott meg a
helyébe ajánlott dancs sem.
faun – ‘kecskeszarvú, patás emberalak, alsóbbrendű erdei istenség a
római mitológiában.’
Nemzetközi szó Faunusnak, Latium mondabeli királyának nevéből,
aki halála után az erdők és mezők jótékony istensége lett; idővel
alakját megsokszorozták, és a ~okat megtették a görög
szatüroszok (lásd szatír) megfelelőinek. A faunus név a favere
(‘kedvez, kegyel’) ige származéka, így a favorit és főn rokona. Lásd
még fauna.
fauna – ‘egy adott területen honos állatfajok összessége’:
Magyarország faunája.
Tudományos szakszó Fauna istennőnek, Faunus isten (lásd faun)
nővérének (vagy feleségének) nevéből, aki a mezei jószág védnöke
volt. A fenti értelemben a svéd Linné használta először.
favorit – ‘a legesélyesebb versenyző’; ‘‹régebben› kedvenc,
kegyenc’. – favorizál: ‘kegyel, előnyben részesít, ‹másokkal
a achát
szemben› kedvez ‹valakinek›’.
Nemzetközi szócsalád az olasz favorito nyomán, amely a favorire
(‘kegyel’) befejezett melléknévi igeneve; töve a favore (‘kegy’) a
latin favor-ból, végső soron a favere (‘kedvez, helyesel’) igéből. A ~
közvetlenül a németből került hozzánk az angol favourite nyomán,
amelynek ‘a legesélyesebb versenyló’ jelentése szintén az
angolban alakult ki; a favorizál a francia favoriser latinosított
formája. Lásd még faun, főn.
fax – vagy telefax: ‘elektronikusan képpontokra bontott írás vagy kép
telefonon továbbítva’; ‘az írástovábbító, illetve fogadó készülék’.
Angol szó, a latin facsimile (lásd fakszimile) első négy betűjének
átírásával - mintha magyarul a rákszűrést így rövidítenénk: ráx. A
telefax első eleme természetesen a telefonra utal (lásd tele-).
fazék – ‘főzőedény’. Származékai: fazekas, fazekasság.
A ~ faz- töve ősi finnugor örökség: vogul pot, osztják put, finn pota
(‘lábas, üst’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal,
fakad, fél, fog stb. A -k elem denominális főnévképző. A finnugor
alapszó esetleg indoeurópai eredetű: angol, francia pot, skandináv
potta (‘fazék’) latin potus (‘ivás’).
fazenda – ‘tanya, birtok, ültetvény (Brazíliában)’.
Portugál szó, a fazer (‘csinál, előállít’) származéka, forrása a latin
facere (‘csinál’). Etimológiai megfelelője a spanyol hacienda.
fazetta – ‘szabályos sokszögű sík felület csiszolt drágakövön,
üvegtárgyon’.
A francia facette szó latinosított formája, a face (‘arc; mértani test
síklapja’) kicsinyítő képzős származéka. A francia face a latin facies
(‘arc’) folytatója.
fázik – ‘hidegtől kellemetlen érzése van’; ‘húzódozik, tart
‹valamitől›’. Származékai: fázós, fázékony.
Ősi örökség az ugor korból: vogul put (‘jégkéreg’), osztják patta
(‘fagy, megfagy’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal,
fakad, fazék, fél, fog stb., a szótő t  z megfelelésének példája a
fazék, kéz.
fázis – ‘egy (kör)folyamat valamelyik szakasza’: a fejlődés fázisai; a
hold fázisai.
Tudományos szakszó a latin phasis (‘égitestek fényváltozásainak
egy szakasza’) alapján; ez az azonos értelmű görög phaszisz
átvétele, forrása a phainó (‘látszik, megjelenik’) ige. Lásd még
fantázia, fenomén.
fazon – ‘szabás, minta, készítési mód’; ‘zakógallér kihajtója’; ‘ember,
alak, ipse ‹a szlengben›’.
Nemzetközi szó a francia façon (‘mód, modor; ruhaszabás’)
nyomán; a magyarba a német Fasson közvetítette. Forrása a latin
factio, factionis (‘cselekvés’) a facere, factum (‘tesz, csinál’) igéből.
február – ‘a második hónap neve’.
Latin eredetű, a Februarius mensis (‘február hónap’) kifejezés
önállósult első tagja, amely német Februar származéka révén
került nyelvünkbe. A név az ókori római februa nevű tisztulási és
engesztelési ünnepségre utal, amelyet ennek a hónapnak mint
(korábban) az év utolsó hónapjának a derekán tartottak; töve a
februum (’tisztítószer’).
fecni – ‘kis papírszelet, cédula’; ‘rongy’.
A német Fetzen (‘rongy’) szó magyaros formája, a szillabikus n
szokásos ni feloldásával (mint pl. fakszni, kalocsni).
fecseg – ‘sokat és komolytalanul beszél’; ‘titkot kibeszél’: kifecseg
valamit.
Hangutánzó szó, kezdetben madarak csivitelését jelentette, mint a
cseveg is. Lásd még fecsérel, fecske, fecskend, fröccsen.
fecsérel – ‘pazarol, pocsékol, veszteget’.
Hangutánzó szó, a fröcskölést imitálja, mert eredeti jelentése
‘fröcskölve szétszór’ lehetett. Lásd még fecske, fecskend, fröccsen.
fecske – ‘villás farkú, gyors röptű madár’.
Hangutánzó szó, valószínűleg önálló magyar fejlemény, a fecseg
ige családjából, de lehet, hogy finnugor eredetű: zürjén piscsi,
votják poski, finn pääsky (‘fecske’). Feltehető, hogy a rokonnyelvi
szavak is hangutánzásból erednek.
fecskend – ‘fröcsköl’. Származékai: fecskendő, fecskendez.
Hangutánzó eredetű szó a fecseg, fecsérel, fecske, fröccsen
családjából.
fed – ‘takar, leborít, véd’. Származékai: fedés, fedő, fedetlen, fedez,
fedezés, fedezet, fedezetlen, fedezék.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul pent (‘becsuk’), osztják pente
(‘beföd’), votják pod (‘bezár’). A szóeleji p  f hangfejlődés
szabályos, lásd fal, fakad, fél, fog stb., hasonlóképp a nt  d, lásd
lúd. Lásd még fedél, födém.
fedd – ‘dorgál, korhol’. Származékai: feddés, feddhetetlen.
Ismeretlen eredetű; korai előfordulásaiban fegy alakot találunk,
amely tovább él a fegyelem, fenyít és figyelem szavakban. A ~
depalatalizációval, majd a fed d-jének megkettőződésével jött létre.
fedél – ‘háztető’: egy fedél alatt élnek, fedél van a feje fölött;
‘felnyitható, leemelhető felső rész’: könyvfedél, dobozfedél.
Származékai: fedeles, fedélzet.
Ősi ugor örökség: vogul pántel (‘tető’). A szótő itt a magyar fed
ugorkori előzményének vogul megfelelője, az -l deverbális
névszóképző.
- 94 - oldal
féder – ‘rugó ‹mint kocsialkatrész›’: féderes hintó.
Német szó: Feder (‘toll; rugó’). Elavult szó. Lásd még fédervejsz.
federális – lásd föderáció
fédervejsz – ‘síkpor, talkum’.
Német szó: Federweiss, azaz ‘tollfehér’, utalásul a zsírkőre,
amelyből őrlik, és amelynek madártollra emlékeztető leveles
kristályai vannak.
fegyelem – ‘közösségben fenntartott rend’; ‘rendszeresség,
mértéktartás cselekvésben, magatartásban’. Származékai:
fegyelmez, fegyelmi, fegyelmezetlen, fegyelmezetlenség.
A fedd ige korai és valószínűleg eredetibb fegy alakjának
származéka -elem névszóképzővel (mint pl. sérelem). Legkorábbi
jelentése ennek megfelelően ‘feddés’ volt, ebből lett előbb
‘fegyelmezés’, majd maga ‘a megkívánt rend’ értelme. A
nyelvújítás korában a kikövetkeztetett fegy- tőből alkották a
fegyenc szót, majd összetételek első tagjaként a büntetés-
végrehajtás jelentéskörébe illesztették: fegyház, fegyintézet,
fegyőr. Lásd még figyelem.
fegyenc, fegyház, fegyőr – lásd fegyelem
fegyver – ‘harci eszköz’. Származékai: fegyveres, fegyverez,
fegyvertelen, fegyverkezik, fegyverzet.
Bizonyára régi, de ismeretlen eredetű szó.
fehér – ‘hószínű’. Származékai: fehérül, fehéredik, fehérség, fehérlik,
fehérje.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy első feh, fej eleme (lásd pl.
Fejér megye!) finnugor örökség: lapp peju (‘fehér’). Ez esetben a ~
szóvége képző; a h, illetve j egyaránt lehet hiátustöltő. Az egyetlen
távoli nyelvből vett példa bizonyító ereje azonban vajmi csekély. A
fehérje szót Szily Kálmán alkotta meg az albumin (‘a tojásfehérje
proteinje’) helyettesítéséül a tojás fehérje szókapcsolatból. Lásd
még fehérnép, fehérorosz.
fehérnép – ‘asszonynép’; ‘nő’: ej, de takaros fehérnép!
A fehércseléd, fehérszemély, vászoncseléd arra utalnak, hogy a nők
régen főként fehér, festetlen vászonban jártak. A ~ érdekessége,
hogy noha kezdetben nyilván csoportnév volt, hamar egyes nőt
jelölő szóvá vált. Ennek német analógiája a Frauenzimmer, tkp.
‘nők szobája’, ‘egy szobára való nő’, amely ma szintén egy
személyt jelöl.
fehérorosz – ‘az ukránhoz és az oroszhoz közelálló nyelvet beszélő
szláv nép, ennek tagja, ennek nyelve’; ‘e néppel, nyelvvel
kapcsolatos’.
A nép saját belarusz nevének a fordítása.
fej1 – ‘állat tőgyéből tejet nyom ki’. Származékai: fejős, fejés.
Ősi finnugor eredetű szavunk lehet, de csak a mordvin pedjamsz
(‘szűr’), illetve a finn piimä (‘sűrű aludttej’) szavak tövére lehet
hivatkozni, ami jelentéstanilag sem erős bizonyíték.
fej2 – ‘a test legelső vagy legfelső része, amely a fontos
érzékszerveket és az agyat magában foglalja’. Származékai: fejes,
fejű, fejez, fejetlen, fejetlenség.
Ősi finnugor örökségünk: vogul penk, finn pää (‘fej’), zürjén pom,
mordvin pe (‘vége, hegye valaminek’). A szóeleji p  f hangfejlődés
szabályos, lásd fal, fakad, fél, fog stb. Az eredeti alak a fő, amely
ma is eleven a főhajtás, fővesztés szavakban, illetve a nem konkrét
jelentésekben (öt fő, kormányfő stb.). A ~ a birtokos személyjeles
fejem, fejed, feje alakokból vonódott el, viszonylag későn; a fő
választékos, régies vagy költői stílusértékű szó maradt eredeti
értelmében. Hasonló kettős tő a nő–neje, de itt az utóbbi alak
értelmileg is kissé elkülönült (‘felesége’) a nője alaktól. Lásd még
befejez, fejedelem, fejezet, fő2, hétfő, kútfő.
fejedelem – ‘törzsek, nemzetségek feje’; Árpád fejedelem; ‘királyi
címet nem viselő uralkodó’: Erdély fejedelmei.
A fej2 szó származéka a régi eredetű -delem képzővel, amely itt
denominális (szemben a gyakoribb fájdalom, birodalom, bizodalom
típussal).
fejezet – ‘írásmű egy szakasza’; ‘oszlopfő’.
A fej2 származéka, a fejez igéből, a latin capitulum mintájára,
amelynek töve a caput (‘fej’).
fejsze – ‘favágó eszköz, balta’.
Bizonytalan eredetű, talán a fejt ige fej- tövének gyakorító sz
képzős alakjából való igenév (fejsző helyett, mint penge, szüle),
tehát ‘szétválasztó’ értelmű.
fejt – ‘szétválaszt, leválaszt’; ‘‹termést hüvelyéből› kiszed’: borsót
fejt; ‘‹bányában szenet a kőzetből› leválaszt’; ‘‹kiforrt bort
üledékétől› elválaszt’; ‘rejtett értelmet keres’: rejtvényt, titkot fejt.
Származékok és kapcsolt szavak: fejtés, fejtő, fejteget, fejtegetés,
fejlik, fejlett, fejletlen, fejlődik, fejlődés, fejleszt, fejlesztés,
fejlemény.
A ~ olyan párja a feslik igének, mint az ejt az esiknek; mindkettő
műveltető képzőt hordoz. A fejt–fejlik páros a bont–bomlik, önt–
ömlik s hasonló kapcsolatok analógiájával jött létre.
fék – ‘jármű mozgását lassító szerkezet’. Származékai: fékez,
féktelen, féktelenkedik.
Ugor kori örökség: vogul pehh, osztják pek (‘kantárszár’);
eredetileg magyarul is a ló mozgásának irányítására való eszközt
(‘kantár, zabla’) jelentette, mint sok más nyelvben is: francia freine
a achát
(‘fék’) a latin frenum (‘zabla’) nyomán.
fekália – ‘emberi ürülék’.
Latin szó (faecalia) a faex, faecis (‘borseprő; ürülék’) főnévből. Lásd
még defekál.
fekély – ‘gennyes kelés, tályog’. Származékai: fekélyes, fekélyesedik.
A fakad tövének magas hangrendű fek- változatából származó,
eredetileg deverbális -l képzős szó (mint fonál, halál); a képző
idővel palatalizálódott, mint a fogoly1 esetében.
fekete – ‘koromszínű’; ‘a hatóság kereskedelmi, munkaügyi előírásait
megszegő’: feketepiac, feketén árusít, feketemunka; ‘‹főnévként›
néger; feketekávé’. Származékai: feketeség, feketés, feketít,
feketedik, feketül, feketéllik, feketézik.
Valószínűleg ugor eredetű: osztják pehte, puti (‘fekete’); ezek a
feke- tő előzményei, a -te magyar képző. A szóeleji p  f
hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb.
fekszik – ‘vízszintes helyzetben pihen’; ‘‹dolog› van, elterül
‹valahol›’. Származékai: fekvés, fektet.
Az ige fek- töve talán finnugor eredetű: zürjén pukal, votják puk
(‘ül’). Az ülés és a fekvés logikai kapcsolata a nyugalmi helyzet
lehet. A ~, hasonlóan az alszik igéhez, hármas (sz, d, v) tövű ige:
~, feküdni, fekvő.
fel – ‘‹határozószóként és igekötőként› magasabb hely irányában’;
‘‹buzdításként› ébredj, talpra, munkára!’: Fel, fel, vitézek a csatára!
A föl főnév fel alakváltozatából lett igekötővé, eredetileg -é
lativusraggal, amely előbb megrövidült, majd lekopott;
hasonlóképpen lett a Halotti beszédben olvasható migéből meg
(migé szokosztja  megszakasztja). Lásd még fellebbez, fellengős,
fenn.
fél1 – ‘aggódik’; ‘rettegést érez ‹valamitől›’; ‘rettegve tisztel’: féli az
Istent. Származékai: félés, félős, félelem, félemlik, félelmes,
félelmetes, félelmetesség, félénk, félsz, félt, féltő, féltékeny,
féltékenység, féltékenykedik, félemlít, félelmetes.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul pil, mordvin pelemsz, finn
pelätä (‘fél’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal,
fakad, fog stb. A félsz ragozott igealak főnevesülése, mint a mersz,
eszemiszom, nemulass.
fél2 – ‘kétfelé osztott egész egyik része’; ‘kapcsolatban álló
személyek, társak egyike’: ellenfél, ügyfél, peres felek, lásd még
felebarát; ‘párosan összetartozó személyek, dolgok egyike’:
házasfél, lásd még feleség; ‘oldal’: félreeső, jobbfelől.
Ősi örökség az uráli korból: vogul pal, osztják pelek, zürjén pel
(‘fél’), cseremisz, mordvin pel (‘oldal’), szamojéd pelle, szelkup pele
(‘fél’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fakad, fog
stb. Lásd még feled, felel, felemás, felesel, felől, félre, félszeg,
vőfély.
felcser – ‘tábori seborvos’.
Német szó a régi katonai nyelvben: Feldscher, a régebbi
Feldscherer (‘tábori borbély, seborvos’) rövidült formája a Feld
(‘föld, mező, katonai tábor’) és scherer (‘nyíró, borbély’) elemekből,
utóbbi a scheren (‘nyír’) igéből.
felebarát – ‘embertárs’.
A fele-barátja szókapcsolatból önállósult; ez olyan tautológiás
összetétel, mint a kénye-kedve vagy búja-baja, első eleme ugyanis
a fél2 főnév, annak ‘társ’ értelmében. A bibliafordítások révén
terjedt el, az egyházi nyelv szava maradt.
feled – ‘emlékezetéből kiejt’; ‘szórakozottságból elhagy’: nálad
felejtettem a szemüvegemet. Származékok és kapcsolt szavak:
feledés, feledékeny, feledékenység, feledhetetlen, felejt,
felejtkezik, felejthetetlen.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a fél 2 rejlik benne ‘oldal’
értelmében, az elfeledett dolgot ugyanis elménkben félre, oldalra
ejtjük.
felekezet – ‘‹eredetileg› csapat, közösség’; ‘vallási közösség’:
felekezeti ellentétek, felekezeten kívüli.
Egy elavult felekezik (‘közösül; társul, szövetkezik’) ige
származéka, végső soron a fél2 szóra megy vissza, annak ‘társ’
jelentésére.
felel – ‘választ ad’; ‘felelősséget vállal, szavatol’: én felelek érte;
‘‹tanuló az órán› szóbeli feladatot elmond’. Származékai: felelet,
felelés, felelget, feleltet, felelős, felelősség, felelőtlen.
A fél2 főnévből lett -l képzővel, így értve: ‘beszédben kommunikáló
félként viselkedik’. Második jelentése: ‘peres ügyben a törvény
előtt válaszol’  ‘vállalja, hogy valamiről a törvény előtt számot
ad’.
felemás – ‘aminek hozzá nem illő párja van’: felemás cipő;
‘meghatározatlan; egyik szempont szerint sem kielégítő; se ilyen,
se olyan’: felemás megoldás.
A fél2 származéka, a mondatértékű fele más (‘a pár egyik fele nem
olyan, mint a másik’) szókapcsolatból vonódott össze melléknévvé.
feles1 – ‘valamiben osztozó társ’: Már-már félreteszem lesbosi
lantomat, / Érzésim felesét… (Berzsenyi)
A fél2 származéka, annak ‘társ’ jelentése alapján; régies szó. Lásd
még felesel.
feles2 – lásd fölösleg
feleség – ‘házaspár női tagja’.
- 95 - oldal
A fél2 származéka, annak ‘társ, páros kapcsolat egyik tagja’ értelme
alapján, -ség képzővel.
felesel – ‘(tiszteletlenül) visszabeszél, vitázva beszél, perlekedik’.
A feles1 származéka gyakorító -l képzővel. Eredetileg a hasonló
jelentésfejlődést mutató felel párja volt, és csak idő múltán alakult
ki mai, rosszalló értelme.
felett – lásd felül
felette – vagy felettébb: ‘nagyon, túlságosan’: Miklós a kudarcon
búskodik felette (Arany).
A felett névutó (lásd felül) birtokos személyjeles alakja, annak
átvitt, ‘valamin túl’ jelentése alapján; talán egy mértéknek felette
(‘mértéken túl’) szókapcsolatból önállósult.
felhérc – ‘a kocsirúdhoz erősített megvasalt fa, amelyhez a hámfákat
akasztják’: Reccsen a rúd, felhérc, és az ostor pattog (Arany).
Alakváltozatok: ferhéc, förhéc, főhéc, fürjéc, farhéc, felehérc,
ferhinc, fürhenc stb.
Ismeretlen eredetű, tájnyelvi szó.
felhő – lásd felleg
felicitál – ‘gratulál, szerencsét kíván’.
Nemzetközi szó a késői latin felicitari (‘szerencsét kíván’) alapján;
töve a felix, felicis (‘szerencsés, boldog’) melléknév. Régies szó, a
gratulál kiszorította.
félkegyelmű – ‘gyengeelméjű, bolond’.
Az összetétel első tagja a fél2 főnév; a szó a féleszű, félbolond
mintájára alakult, többnyire tréfás szinonimák (félnótás, félcédulás,
félnadrág stb.) egyike. Második eleme alighanem vallásos
jelentésében (‘Isten kegyelme’) értendő, s inkább szánakozást fejez
ki.
fellah – ‘arab (főleg egyiptomi) paraszt’.
Arab eredetű nemzetközi szó a falaha (‘szánt, kapál’) igéből.
fellebbez – ‘ügyét magasabb törvénykezési fórum elé viszi’.
A fel határozószó középfokából (fellebb, feljebb) alakult -z
igeképzővel. Mai jogi jelentését a nyelvújítás korában nyerte;
korábban így értették: ‘kevélykedik’, illetve ‘előléptet’.
felleg – ‘felhő’. Származékai: felleges, fellegtelen, (be)fellegzik. –
felhő ‘kicsapódott pára a felső légkörben’. Származékai: felhős,
felhősödik, felhőtlen, felhőz, felhőzet.
A két szóalak fel- töve ősi finnugor örökség: osztják peleg, votják
piljem, finn pivi (‘felhő’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos,
lásd fal, fazék, fél, fog stb. A legrégebbi alak feleg lehetett; ennek
egyfelől l-je megkettőződött az intervokális helyzetben, s így lett ~,
másfelől g eleme vokalizálódott, és eu  ő irányban fejlődött, de
hogy az ebből várható felőbe hogyan került a h, arra nincs
meggyőző magyarázat. A két szóalak közül a ~ régies, illetve
irodalmi, kivéve az átvitt értelemben használatos befellegzett
(neki) származékát (‘kudarcot vallott, vége’).
fellengős – ‘magasröptű, emelkedett’; ‘dagályos, keresetten
fennkölt, hamisan ünnepélyes’. Származékai: fellengző, fellengzős.
Mindhárom szóalak lényegében azonos jelentésű nyelvújítási
alkotás, a fenn leng (‘magasan szárnyal’) szókapcsolat
összevonásából hasonulás útján létrejött felleng ige különféle
képzései. Kezdetben ez az ige valóban szárnyalást jelentett: S a
lelkes élet játszva felleng / Hesperidák bibor aetherében
(Berzsenyi). Származékai hamarosan felvették mai elítélő
értelmüket; közülük ma csak a fellengzős eleven a választékos
stílusban.
felni – ‘autó kerékabroncsa’.
A német Felge (‘kerékabroncs’) valamely hazai német alakjából
(felln, feln).
felől – ‘valakinek, valaminek az irányából’; ‘valamelyik oldalon’:
jobbfelől; ‘valamivel kapcsolatban, azt érintve ‹beszél›’: sokat
mesélt felőle. – felé: ‘valakinek, valaminek az irányába’; ‘valamely
részen, vidéken’: sokan élnek arrafelé.
A fél2 (‘oldal, rész’) névutói származékai ablativusi -l és lativusi -é
raggal.
félre – ‘oldalt, oldalra’; ‘helytelenül’: félrevezet, félreért.
Határozószó, a fél2 megszilárdult -re ragos alakja, a szó ‘oldal’
értelme alapján. Második jelentése így fejlődött ki: ‘oldalra’  ‘nem
egyenes irányban’  ‘hibásan, helytelenül’.
felsál – ‘színhús marha vagy borjú felső combjából’.
A bajor-osztrák Oberschale (‘felsőcomb’) részfordítása; mivel
második tagja magyarul nem él önállóan, gyakran mondják
felsárnak, fősárnak is. A húsipari nyelv szakszava.
felség – ‘király vagy császár (címzése)’: felséged. Származéka:
felséges.
A föl (‘felső rész’) főnévből lett denominális -ség képzővel; lásd
még fenség.
felső – ‘magasabban elhelyezkedő’; ‘‹főnévként› figura a magyar
kártyában’.
A föl főnév származéka a hollétet jelző -ső képzővel.
félszeg – ‘gyámoltalan’; ‘ferde’: félszegúszó hal.
Összetett szó a fél2 és a szeg2 (‘szöglet’) elemekből. Eredeti
értelme ‘csonka, hiányos’ volt, mint aminek ‘nincs meg minden
szöglete’; mai jelentésével a nyelvújítás korában ruházták fel.
felszél1 – ‘északi szél’. Én csak felszéllel vagyok bolond; ha délről fú,
a achát
én is megismerem a sólymot a gémtől (Arany fordítása
Shakespeare Hamletjéből).
A fel- előtag (tkp. ‘felső’) régebben északit is jelentett; a Felvidék
(ma Szlovákia) elnevezés nem arra utalt, hogy a vidék jórészt
hegyes, hanem hogy északon fekszik. Elavult szó. Lásd még szél1,
alszél.
felszél2 – ‘felvég, falu magasabban vagy északabbra fekvő része’.
A fel- (‘felső’ ill. ‘északi’) előtag és a szél 2 kapcsolata. Lásd még
felszél1.
felszín – ‘felület ‹vízé, földé›’; ‘(csalóka) látszat’. Származéka:
felszínes.
Nyelvújítási tükörszó a felső tövéből és a szín2 főnévből, annak
korábbi ‘külszín, arculat’ értelme alapján. Valószínűleg a német
Oberfläche (tkp. ‘felső sík’) alapján alkották, amelynek mintája
viszont a latin superficies volt, ám az is lehet, hogy közvetlenül ez
utóbbi ihlette ~ szavunkat.
feltétel – ‘olyan körülmény, amely nélkülözhetetlen valaminek a
megvalósulásához’; ‘teljesítendő követelmény’. Származékai:
feltételes, feltételez, feltételezés, feltétlen.
A feltesz ige származéka, amely a latin propositum (‘szándék, terv,
tétel’, tkp. ‘előre helyezett dolog’) mintájára jött létre, korábban
‘tétel, feltevés, szándék’ értelemben. Ma eleven jelentése a
nyelvújítás korában alakult ki.
felukka – ‘evezővel is hajtható könnyű kétvitorlás földközi-tengeri
hajó’.
Nemzetközi szó az olasz felucca nyomán, amely az arab fulük
(‘hajó’) származéka.
felül – ‘fent’; ‘túl’: felülmúl, felülüt. Származékai: felület, felületes. –
felett: ‘‹névutóként, valaminél› felsőbb szinten’. Származéka:
felettes. – fölé: ‘‹valaminél› magasabbra’.
A föl főnév megszilárdult ragos alakulatai, a ~ ablativusi -l, a felett
locativusi -tt, és a fölé lativusi -é raggal.
felvág – ‘henceg, kérkedik’.
Ebben az értelemben tükörszó a német aufschneiden nyomán. A
mit grossem Messer aufschneiden (‘nagy késsel szeletel fel ‹húst,
kenyeret›’) szólás németül olyasmit jelent, mint magyarul a nagy
kanállal eszik, azaz ‘dús lakomát rendez, ilyenen vesz részt’.
Másodlagos értelme lett, hogy ‘jómódjával, szerencséjével henceg’,
s végül az ilyen értelmű szólás jelentése az igébe sűrűsödött össze.
félvér – ‘két különböző fajta keresztez(őd)ésével létrejött egyed
(ember vagy tenyészállat)’.
Tükörszó az angol half-blood alapján, amely sok más nyelv ilyen
értelmű szavait ihlette, főleg mint lótenyésztési szakszavakat. Az
így keletkezett német Halbblut bizonyára hozzájárult a ~
meghonosodásához. Ellentéte a telivér.
felvilágosít – ‘‹valakivel› szükséges tudnivalókat közöl ‹valamivel
kapcsolatban›’. Származéka: felvilágosítás. – felvilágosodás: ’17.-
18. századi racionalista, egyház- és feudalizmus-ellenes
eszmeáramlat’. Származéka: felvilágosult (‘ilyen eszméket
követő’).
Nyelvújítási tükörszavak a német aufklären, illetve Aufklärung
nyomán; ennek elemei auf (‘fel’) és klar (’tiszta, világos, érthető’).
felvonás – ‘színpadi mű nagyobb egysége, melyet általában szünet
előz meg vagy követ’.
Nyelvújítási tükörszó a német Aufzug (tkp. ‘felhúzás’) nyomán,
mely szó a ~ kezdetét jelző függönyfelhúzásra utal.
fém – ‘hőt és áramot jól vezető, fényt visszaverő, rugalmas, hajlítható
anyag’.
Nyelvújítási alkotás, a fénylik ige fémlik változatából elvont tő
önállósodása. Eleinte ‘fény’ jelentése volt, és csak a 19. század
közepén szilárdult meg mai jelentése.
feminin – ‘nőies ‹férfira értve›’.
Nemzetközi szó a latin femininus (‘női’) nyomán, a femina (‘nő’)
szóból. Lásd még feminizmus.
feminizmus – ‘a nők egyenjogúságát követelő polgári mozgalom’. –
feminista: ‘a női egyenjogúságot követelő (személy)’.
Nemzetközi szavak a latin femina (‘nő’) nyomán, görögös
képzőkkel. Lásd még effeminált, feminin.
fen – ‘csiszol, élesít’; ‘ken’: Bűvös álomírral / Szájt, szemet befensz
(Vörösmarty), kikent-kifent.
Ősi finnugor örökség: vogul poni (‘fen’), votják penon (‘köszörűkő’).
A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb.
A másodlagos ‘ken’ jelentés a mozdulatok hasonlósága folytán
alakulhatott ki. Lásd még bennfentes, fene, fenék, fenekedik,
fenkő, fenyeget, fenyít.
fene – ‘gennyes, üszkös, rákos seb’: egye meg a fene; ‘‹kérdőszó
indulatos nyomatékosítója›’: ki a fenét, hová a fenébe, mi a
fenének?; ‘‹indulatos mondattagadó szó›’: fenét, fenéket!
A fen ige folyamatos melléknévi igenevének (fenő) alakváltozata
(mint pl. hinta, hulla, penge), s eredetileg a fogát fenő, támadásra
kész vadállatra értődött. Így lett jelentése ‘vad, iszonyú’: Rémülve
megszűnt a fene háború (Berzsenyi), majd főnévi értelemben
‘vadállat’. Mivel betegségek nevében gyakran szerepel állatnév
(bőrfarkas, torokgyík, rák), a ~ különféle bőrbetegségek s más
nyavalyák neve is lett (lépfene, rákfene): Megszült Pőcze Borcsa, /
- 96 - oldal
Kit megettek a fenék (József Attila). Szitokszó és indulatos
nyomatékosító szó is ennek folytán lett, akárcsak a nyavalya,
rosseb. Lásd még fenekedik, fenevad, fenyeget, fenyít.
fenék – ‘‹tó, folyó, gödör, üreges edény› legmélyebben fekvő része’;
‘‹ember, állat› fara; ‹nadrág› ülepe’. Származékai: fenekes,
fenekel, feneketlen, (meg)feneklik.
Bizonytalan eredetű; talán a fen származéka deverbális -k képzővel
(mint pl. maradék), az ige ‘horzsol, dörzsöl’ értelme alapján.
fenekedik – ‘acsarkodik, gyűlölködve rosszat forral ‹valaki ellen›’.
A fen ige származéka a gyakorító és visszaható -kedik képzővel; a
fogát fenő, támadásra kész vadállat képzetét őrzi. Lásd még fene,
fenyeget.
fenevad – ‘vérengző vadállat’.
Főnevesült jelzős szókapcsolat a fene ‘vad, iszonyú’ jelentése
alapján. Régebben ilyen szókapcsolat volt a fene farkas, fene
párduc, fene oroszlán.
fenkő – ‘fenőkő, kaszakő’.
Nyelvjárási szó a fen ige alapján; a fenőkő változat a köznyelvben is
csak a 19. század óta él.
fenn – ‘magasan’; ‘ébren, talpon’: már hajnalban fenn voltunk;
‘hangosan’: fennszóval, fennhangon. Alakváltozatok: fent, fönn,
fönt.
A föl főnév fel változatából lett -n locativusi raggal, hasonulás útján.
A fent változat egy második locativusi raggal (t) bővült; a másik két
alakváltozat az alapszó labiális változatát követi. Lásd még fennen,
fennhéjáz, fennkölt.
fennen – ‘nagy hangon’: fennen hirdeti, hogy…; ‘gőgösen’: fennen
beszél.
A fenn határozószó olyan bővült alakja, mint az ezen, ígyen, itten;
eredeti értelme ‘magasan’ volt. Ma eleven jelentéseiben is
választékos vagy irodalmi.
fennhéjáz – ‘dölyfösen viselkedik’.
Magyar elemekből összetett szó, első tagja a fenn határozószó, de
második eleme vitatott. Vagy úgy értendő, hogy héjaz, tehát a héj,
híj, hiu (‘padlás, tető’) nyomán ‘tetőz, tetőt rak, épít’ a jelentése,
vagy a héja nevű madár röptével kapcsolatos. Az előbbi esetben a
gőg abban nyilvánul meg, hogy a másokénál magasabb tetőt rak a
házára, a másodikban a héja módjára magasban köröző, másokat
lenéző emberre kell gondolnunk. Egyik magyarázat sem igazán
meggyőző.
fennkölt – ‘emelkedett, magasztos, méltóságteljes’: fennkölt
eszmék. Származéka: fennköltség.
Nyelvújítási szóösszetétel egy régebbi felkölt (‘magasra
emelkedett, nagyravágyó, kevély’) mintájára, amelyben a költ a kel
igenévi alakja az ige ‘emelkedik’ jelentéséből (lásd napkelte). A fel
helyébe lépett fenn jóvoltából a szó a fenséges jelentését is
magába vonta, háttérbe szorult a korábbi alak nem kívánatos
‘kevély’ értelme, valamint a felkölt (‘felébreszt’) igével való
öszetévesztés lehetősége.
fenol – ‘vagy karbolsav, hidroxilgyököt tartalmazó benzolszármazék,
színtelen vagy kristályos anyag’. – fenolftalein: ‘fenolszármazék,
enyhe hashajtó’.
A ~ mesterséges vegytani szakszó (phenol) a görög phainó
(‘mutat’) és a latin oleum (‘olaj’) elemeiből, mivel a benzol és
származékai a kőolajból állíthatók elő.
fenomén – ‘ritka, tüneményes tehetség’: sportfenomén, énekes
fenomén. – fenomenális: ‘tüneményes, bámulatos, rendkívüli’.
Nemzetközi szó, tkp. ‘tünemény, jelenség’, a görög phainomenon
(‘jelenség’) latinos phaenomenum alakja nyomán; a magyar ~ a
francia phenomčne kiejtés szerinti átvétele, de elterjedéséhez a
német Phänomen is hozzájárult. A görög szó alapja a phainomai
(‘látszik, tűnik’) ige. Lásd még fázis, fenomenológia.
fenomenológia – ‘modern bölcseleti irányzat, amely a dolgokat
előzetes ismereteink felfüggesztésével, puszta megjelenésük
alapján vizsgálja’.
Bölcseleti szakszó a görög phainomenon, azaz ‘jelenség,
megjelenés’ (phainomai, a.m. ‘látszik, tűnik’) és logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemekből. Lásd még fenomén.
fenszterli – ‘sétálgatás az imádott nő ablaka alatt’.
A hazai német fensterl (‘ablakocska’) szóból, a szillabikus l
szokásos feloldásával. A bizalmas nyelv avuló szava.
fent – lásd fenn
fény – ‘az elektromágneses hullámoknak az a tartománya, amely
szemünkkel érzékelhető’; ‘sima felületről visszavert sugárzás’:
fénymáz, padlófény; ‘díszes külső, pompa, ragyogás’: elkápráztatta
az udvar fénye. Származékai: fényes, fényesség, fényességes,
fényesít, fényesedik, fényeskedik, fénylik, fényez, fényezett,
fényezetlen, fénytelen.
Bizonyára ősi, de ismeretlen eredetű szavunk. Lásd még fém.
fenyeget – ‘megfélemlít ‹büntetés, megtorlás kilátásba
helyezésével›’; ‘‹kedvezőtlen esemény› bekövetkezhet’: súlyos
árvíz fenyeget.
Alighanem a fen ige származéka gyakorító -get képzővel;
eredetileg így értődött: fenegeti a fogát valaki ellen, s így értelmi
párhuzama a fenekedik ige. A palatalizálódott igető-változatra
a achát
(feny) több példa van a nyelvjárásokban: ken–keny, von-vony stb.
Lásd még fenyít.
fenyít – ‘(veréssel) büntet’; ‘‹régebben› fenyeget’.
A szó igei töve talán a fen ige palatalizált tőváltozatával azonos,
mint a fenyeget esetében; erre mutat, hogy korábban volt a ~nek
ilyen jelentése is. Más nézet szerint a ~ a fedd ige korai és
valószínűleg eredetibb fegy alakjából ered, fegyít  fenyít
hangváltozással. Bár ez a tő írásos emlékeinkben nem mutatható
ki, az ilyen hangváltozásra van más példa is: megyek  menyek;
ráadásul a ~ legkorábbi példái ‘int, dorgál’ jelentésűek.
fenyő – ‘tűlevelű, örökzöld fa’. Származéka: fenyves.
Ősi finnugor eredetű szavunk: zürjén ponel (‘fenyő’); cseremisz pinj
(‘magnak hagyott fenyő’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos,
lásd fal, fazék, fél, fog stb. Az eredeti magyar fen- vagy feny- tő
után álló ő, korábban ü talán kicsinyítő szerepű képzőelem.
fényűzés – ‘túlzó pompa, az élet javainak pazarló élvezete’.
Származéka: fényűző.
Nyelvújítási szóalkotás a latin luxus, luxuria (tkp. ‘buja tenyészet,
élvhajhászat, kicsapongás’) magyarítására. Az összetétel első
elemét az magyarázza, hogy alkotója a latin szóalakokat a lux
(‘fény’) származékainak vélte, holott semmi etimológiai kapcsolat
nincs közöttük.
fér – ‘elég helyet talál ‹valahol, valamiben›’: nem fér a bőrébe.
Igekötőkkel: összefér (‘békében megvan vele’); hozzáfér (‘utat talál
hozzá’); ráfér (‘szüksége van rá’). Származékai: (be)férkőzik,
(össze)férhetetlen.
Valószínűleg finnugor eredetű szó. Ennek tanúja talán a votják pir,
cseremisz perem (‘bemegy’), esetleg a vogul peevri (‘kézre kerül’).
A jelentéstani összefüggések az előbbi véleményt támogatják; a
magyar jelentésfejlődés ez lehetett: ‘bemegy’  ‘befér’  ‘elfér’. A
szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb.
ferbli – ‘kártyával játszott hazárdjáték’.
A bajor-osztrák färbln származéka, amely a farb (irodalmi német
Farbe), azaz ‘szín, kártyaszín’ szóból ered. A névadás alapja, hogy
a győzelemhez egy adott színben a lehető legtöbb pontot vagy
sorozatot kell gyűjteni. Elavult szó. Lásd még farba.
fércel – ‘nagy öltésekkel összevarr’. Származéka: férc.
A német fitzen (‘ráncol, ölt’) származéka cc  rc elhasonulással,
mint pl. a piac népi piarc formájában. A fircel nyíltabbá válásával
lett a ~; a férc utólagos elvonás.
ferde – ‘az egyenes iránytól eltérő’; ‘helytelen, hamis, torz’.
Származékai: ferdeség, ferdül, ferdít, ferdítés.
A szó ferd- töve a fordul (lásd fordít) tövének magas hangrendű
változata, végződése pedig a folyamatos melléknévi igenévképző
olyan változata, mint a fene, fürge, lenge s hasonló szavakban
található. A ~ tehát ‘az egyenestől elforduló’. Lásd még fertő,
förgeteg, fürge.
féreg – ‘puha testű, megnyúlt gerinctelen állat’; ‘kártékony élősdi
rovar’; ‘hitvány, jellemtelen ember’. Származékai: férges,
férgesedik.
Ősi finnugor eredetű szavunk: vogul perk (‘féreg’), zürjén perk
(‘tetű’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél,
fog stb; a magyar g a r melletti zöngésüléssel keletkezett.
ferences – ‘Szent Ferenc rendjével kapcsolatos’; ‘a rendhez tartozó
személy’.
A rendalapító szent latinos nevének (Franciscus) magyaros
formájából alkotott megnevezés a franciskánus helyettesítésére;
lásd még bencés, dömés, pálos.
ferencjóska – ‘a 19. század végén divatos szalonkabát,
császárkabát’.
A császár katonás zubbonyának mintájára készült Ferenc József-
kabát népies eredetű neve a császár bizalmas magyar
megnevezéséből.
férfi – ‘hímnemű felnőtt ember’; régebben férfiú alakban is.
Származékai: férfias, férfiatlan, férfiasság, férfiúi.
Összetett szó a férj és fi(ú) elemekből. Mivel a férj maga is
kétszeresen tartalmazza a ‘férfi’ jelentésű szóelemet, a ~ban ez
háromszorosan található.
fergeteg – lásd förgeteg
férj – ‘férfi házastárs’. Származékai: férjes, férjezett, férjezetlen.
Elhomályosult összetétel a fi (lásd fiú) szóból és az önállóan nem
használatos *erj (‘férfi’) elemből. Az utóbbi finnugor eredetű:
cseremisz erge (‘fiú, valaki fia’), finn yrkä (‘legény, kérő’). Az
összetétel még az ősmagyar korban jöhetett létre, eredetileg
alighanem ‘férfi’ jelentéssel; mai értelme csak utóbb, bizonyára az
összetételi elemek elhomályosulása után alakult ki. Lásd még férfi.
ferkelt – ‘fordított’: egy sima, egy ferkelt.
A kézi kötés szakszava a német verkehrt alapján (verkehren a.m.
‘megfordít’), r  l elhasonulással. Enyhén avult.
fermán – ‘szultáni rendelet, okirat’.
Oszmán-török jövevényszó nyelvünkben, végső forrás a perzsa
farmán (‘rendelet’).
fermáta – ‘nyugvópont, szünet a zenei előadásban’.
Olasz szó, tkp. ‘megállás’ a fermare (‘megállít, rögzít’) igéből;
ennek alapja a latin firmus (‘szilárd, erős, biztos’). Lásd még firma,
- 97 - oldal
konfirmál.
fermentál – ‘erjeszt’. – fermentum: ‘erjesztőanyag, enzim’.
Vegyészeti és élettani szakszók a latin fermentum (‘kovász,
élesztő’) alapján; ennek töve a fervere (‘forr, pezseg’) ige.
fermium – ‘mesterséges radioaktív elem, a transzurán sor tagja’.
Enrico Fermi olasz származású amerikai atomfizikus nevéből, az
elemekre jellemző -ium végződéssel (mint hélium, kálium).
ferrit – ‘igen kis széntartalmú vas’: ferritantenna.
A latin ferrum (‘vas’) származéka a vegyületeknél gyakori -it
végződéssel.
fertály – ‘negyed’: fertály óra; ‘falu vagy város valamelyik negyede,
része’: az alsó fertályon lakik.
A német Viertel (‘negyed, városnegyed’) középfelnémet
előzményéből (virtail) alakult ki. Régies szó, csak a tréfás hátsó
fertály (‘far’) kifejezésben fordul elő.
fertő – ‘mocsár, láp, ingovány’: Fertő-tó; ‘erkölcsi züllöttség’.
Származékai: fertőz, fertőzet, fertőző, fertőzés, fertőződik,
fertőzetlen, fertőtlenít.
A szócsalád alapja az a fert- igető, amely a fetreng igében is jelen
van, és a ferde, förgeteg, förtelem, fürdik szavakkal együtt a forog
ige tövének magas hangrendű változatához kapcsolódik. A ~
eredeti jelentése ‘disznó, bivaly sáros fetrengőhelye, fürdőhelye’.
Ebből jött előbb a ‘mocsár, láp’ értelem, majd a ‘sár, mocsok’
jegyében az ‘erkölcsi mocsok’ („az ember olyan kéjjel fetreng a
bűnben, mint a disznó a sáros dagonyában”). A fertőz, fertőzés,
fertőtlenít egészségügyi jelentése a ragályos betegségekhez úgy
kapcsolódik, hogy a piszok a betegség terjedésének a melegágya.
ferula – ‘pápai pásztorbot a csúcsán feszülettel’.
Latin szó, a.m. ‘pálca’ a ferire (‘üt, ver’) igéből.
feslik – ‘a varrás mentén szétválik ‹kelme›’; ‘kibomlik ‹virág, bimbó›’.
Származékai: feslés, feslett, feslettség.
Az ige fes- töve ősi ugor örökség: vogul pist (‘elold’), osztják petsita
(‘szétválaszt’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal,
fazék, fél, fog stb. A ~ l-je gyakorító képző. A tő műveltető képzős
változatából alakult a fejt; a két igető-változat párhuzama az esik–
ejt. A feslett mai értelme (‘erkölcstelen, züllött’) a rendetlen ruha
és a rendetlen életmód gondolati egybevetésén alapul.
fess – ‘csinos, divatos, tetszetős ‹személy, öltözet›’.
A bécsi német fesch kiejtés szerinti átvétele. A német szó az angol
fashionable (‘divatos’) első szótagjából lett. Az angol szó töve a
fashion (‘mód, szokás, divat’), amely a latin facere, factum (‘készít’)
szóra megy vissza, s közvetlen francia előzményéből ered a mi
fazon szavunk.
fest – ‘színező anyaggal bevon, átitat’; ‘falra, vászonra, más anyagra
színező anyagokkal képet készít’; ‘valamilyennek mutatkozik’: jól
festett új ruhájában. Származékai: festő, festői, festőiség, festék,
festékes, festés, festet, festeget, festett, festetlen, festmény,
festészet.
Bizonytalan eredetű szó; fes- tövének esetleges finnugor
származtatását mindössze egy elszigetelt lapp példa javallná, s
jelentésre az is elég távol áll (‘folt állat szőrén’). A -t elem
valószínűleg műveltető képző.
fésű – ‘haj rendezésére való sűrű fogas eszköz’. Származékai: fésül,
fésűs, fésületlen, fésülködik.
Alighanem a feslik ige tövéből való képzés, voltaképp folyamatos
melléknévi igenév, tehát ‘szétfejtő, szétbontó’ az értelme.
fészek – ‘madarak maguk építette lakóhelye, más kisebb állatok
búvóhelye’; ‘gócpont, kiindulópont’: tűzfészek. Származékai:
fészkes, fészkel, fészkelődik.
A fész- tő ősi örökség az uráli korból: vogul pitji, osztják pit,
cseremisz pezses, finn pesä, szamojéd pidje (‘fészek’). A szóeleji p
 f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fél, fog stb. A -k elem
denominális névszóképző, mint az ének, fazék, lélek s hasonló
szavak esetében. Ez a képzés elég késői, mert nyolcszáz éve, a
Halotti Beszédben még így volt: halálnek és pukulnek fésze. A
fészkelődik mai jelentése (‘nyugtalanul izeg-mozog’) a fészkére
telepedő madár jellegzetes helykereső mozgására utal.
fészer – ‘kisebb gazdasági épület, melléképület, szín’.
A fél2 és szer szavak elhomályosult összetétele, az utóbbi tag a régi
és népnyelvi ‘sor, oldal’ jelentésében áll. Eredetileg egy félszer
tető-féle szókapcsolat első tagja lehetett, mivel a ~ teteje csak egy
irányban lejt, tehát mintegy fele a megszokott, kétfelé lejtő
nyeregtetőnek.
feszes, feszít – lásd feszül
feszt – ‘szilárdan’: a beásott oszlop feszt áll; ‘folyton, szüntelenül,
kitartóan’: feszt a sikereiről beszél.
A német fest (‘szilárd, állandó’) kiejtés szerinti átvétele határozói
értelmében. A bizalmas nyelv kissé avuló szava.
fesztáv – ‘repülőgép szárnyvégei, híd két alátámasztási pontja
közötti távolság’.
Műszaki szakszó, tükörfordítás a német Spannweite nyomán:
spannen (‘feszít’) és weit (‘távol’).
fesztivál – ‘ünnepség, kulturális vagy sportesemények ünnepélyes
keretek között zajló sorozata’: a cannes-i filmfesztivál.
Nemzetközi szó az angol festival (‘ünnepi, ünnepélyes’) szó
a achát
főnevesüléséből. Ennek forrása a latin festivalis, távolabbról
festivus (‘ünnepi’) a festum (‘ünnep’) főnévből. Lásd még fiesta.
feszül – ‘egyenesre kinyúlik, feszes lesz’. Az igető további
származékai: feszült, feszület, feszes, feszít, feszeget, feszeng;
fesz, feszeleg, feszély, feszélyezett, fesztelen.
Ismeretlen eredetű szócsalád; az öt utolsó származék nyelvújítási
képzés.
fétis – ‘primitív népek bálványa’. – fetisizmus: ‘kezdetleges vallás,
~ek tisztelete’; ‘torz nemi kötődés testrészekkel kapcsolatos
tárgyakhoz (kesztyű, cipő stb.)’. – fetisizál: ‘vakon tisztel,
bálvánnyá avat’.
Nemzetközi szócsalád a francia fétiche és származékai nyomán,
azok kiejtése szerint. Forrása a portugál feitiço (‘bűbáj, bűvölet,
talizmán’) a késői latin factitius (‘csinált, mesterséges’) szóból,
amelynek eredete azonos faktum szavunkéval.
fetreng – ‘fektében ide-oda hánykolódik’.
Annak a fert- tőnek a származéka, amelyből a ferde, förgeteg,
förtelem szavak is erednek, és amely a forog magas hangrendű
változata. Előbb egy gyakorító képzős ferteng jött létre, (mint pl.
dülöng, tolong), és a 16. század előtt csak ilyen alakokat találunk;
utóbb rt  tr hangátvetéssel alakult ki a mai forma.
fett – ‘kövér, vastag betűs ‹szedés›’.
Nyomdai szakszó, a német fett (‘zsíros, kövér’) átvétele.
feudális – ‘hűbéri’. – feudalizmus: ‘hűbériség’.
Történelmi szakszó a középkori latin feudum (‘hűbér, hűbérbirtok’)
alapján, amely a frank fehu (‘jószág, haszonállat’) szóra megy
vissza; d eleme talán puszta segédhang a feu tő és az -um
végződés között.
fez – ‘vörös posztóból készült, csonka kúp alakú, bojtos mohamedán
fejfedő’.
Nemzetközi szó a marokkói Fez város nevéből, ahonnan a viselet
elterjedt.
fezőr – ‘nagyszabású, de gyanús üzleti vállalkozások nyélbeütője,
gazdasági szélhámos’.
A francia faiseur (tkp. ‘készítő; fecsegő, áskálódó’) a faire (‘csinál’)
ige fais- tövének származéka, forrása a latin facere. A ~ fenti üzleti
értelme az ausztriai francia szóhasználatban alakult ki, és így került
hozzánk.
fiáker – ‘kétlovas városi bérkocsi’.
Az ausztriai német Fiaker átvétele, amely a francia fiacre
(‘bérkocsi’) szóból ered. Névadója Szent Fiacrius, franciául Fiacre,
mivel az első párizsi bérkocsi-állomás egy olyan ház előtt volt,
melynek falára a szent képe volt festve.
fiaskó – ‘kudarc, felsülés’.
Nemzetközi szó az olasz fiasco (‘szalmafonatú borospalack’)
nyomán; ez rokona flaska, palack szavainknak is. A szó fenti
értelmű használata az olaszban alakult ki, a fare fiasco (‘felsül’, tkp.
‘palackot csinál’) szólás alapján. Választékos, enyhén avuló szó.
Fiastyúk – ‘a Plejádok, szabad szemmel látható csillaghalmaz a Bika
csillagképben’.
Népnyelvi összetétel. Pontos mintája nem ismeretes, de más
nyelvekben is van hasonló megnevezése a csillagképnek, pl.
francia Poussiničre (‘tyúkborító kas’).
fiatal – ‘ifjú’; ‘korai’: fiatal az idő. Származékai: fiatalos, fiatalka,
fiatalság, fiatalít, fiatalodik.
A fiú rövidebb fi alakjának képzett alakja; a talán kicsinyítő
denominális -tal képzőre vagy képzőegyüttesre nyelvünkben nincs
más példa. A ~ legkorábbi, főnévi jelentése ‘fa tövén, fa gyökeréből
nőtt hajtás’ tehát „a fa fia” lehetett; ebből keletkezett melléknévi
jelentése.
fibrin – ‘a vér megalvadásakor kicsapódó fehérje, amely a seben vart
képez’.
Élettani szakszó a latin fibrum (‘rost’) nyomán, a vegyi
származékoknál gyakori -in végződéssel.
fibula – ‘ékszerként használt melltű, kapocs, csat’; ‘a
szárkapocscsont’.
Latin szó, a figere (‘odatűz, megerősít’) származéka. Lásd még fix.
ficamodik – ‘‹izület forgója› helyéből kiugrik’. Származékai:
(ki)ficamít, ficam.
Hangutánzó, hangfestő szócsalád, a biceg és fickándozik
rokonságából.
ficánkol – lásd fickándozik
fickándozik – vagy ficánkol: ‘szertelenül ugrándozik’.
Hangutánzó, hangfestő szó, a ficamodik és viháncol rokonságából.
fickó – ‘fiatal legény’; ‘férfi, ember, alak ‹leereszkedő vagy lenéző
mellékzöngével›’.
A fiú rövidebb fi tövének származéka -c (-cs) és -kó kicsinyítő
képzőkkel. A népnyelvből csak a 18. században került át a
köznyelvbe.
ficsúr – ‘piperkőc, nyegle fiatalember’.
A román fecior [fecsor], azaz ‘legény, szolga’ átvétele; mai
jelentése és alakja a múlt században alakult ki, az úr szó beleértése
folytán.
fidélis – ‘kedélyes, jó kedélyű, vidám’.
Latin szó (fidelis), tkp. ‘hűséges, megbízható’, a fides (‘hűség,
- 98 - oldal
tisztesség’) nyomán; fenti értelme a magyarországi latinságban
alakult ki. Elavult szavunk. Lásd még autodafé, perfid.
fidibusz – ‘összesodort papírdarab pipa vagy szivar meggyújtására’.
Német szó (Fidibus), és a régi német diáknyelv leleménye, talán az
Et ture et fidibus (‘tömjénnel és lantzenével’) kezdetű Horatius-
ódához (I.36.) kapcsolódik, a tömjénfüstöt a pipafüsttel vetve
össze. Elavult szó.
fiesta – [fieszta] ‘spanyol bikaviadal’.
Spanyol szó, tkp. ‘ünnepség, népünnepély’, a latin festum (‘ünnep’)
többes festa alakjából. Lásd még fesztivál.
fifikus – ‘furfangos’. Származéka: fifika.
Német szó (Pfiffikus), amely a pfiffig (‘ravasz’) tréfás latinosításával
keletkezett a régi német diáknyelvben. A fifika már a magyarban
kapcsolódott hozzá, a taktikus–taktika szópár analógiája alapján.
Bizalmas nyelvi szó.
figura – ‘alak’; ‘stílusalakzat’; ‘változat, mozzanat ‹táncban›’;
‘(furcsa) ember’. – Származékai: figurás, (ki)figuráz (‘utánzással
kigúnyol’), figuráns: ‘földmérésnél a mércét hordó, tartó segéd’.
Latin szó, a fingere (‘képez, alakít’) származéka, így rokona a fikció.
figyelem – ‘a tudat ráirányítása valamire’; ‘óvatosság’;
‘előzékenység’. Származékai: figyelmes, figyelmez, figyelmeztet,
figyelmetlen, figyelmesség, figyelmetlenség; figyel.
Vitatott eredetű szócsalád. Mivel a 19. századig csupán a ~ és
származékai ismeretesek, ez lehet a család alapja, a figyel pedig
utólagos elvonás; ez esetben a ~ a fegyelem alakváltozata. Az
‘odafigyel’ és ‘megfedd’ jelentésköre nem esik messze egymástól,
a latin animadvertere ige pl. mindkét jelentést hordozza; továbbá a
figy- és fegy- tőalak mindkét szó alakjaiban jó ideig szabadon
váltakozott. Más meggondolás szerint mégis, késői felbukkanása
ellenére is a figyel ige az alapszó, amely deverbális -m képző révén
(mint pl. álom, öröm) lesz ~’; maga a figyel a fülel alakváltozata
volna. Ez a nézet kevésbé meggyőző.
fika – ‘baka, gyalogos katona’: Országod őrzik idegen fikák (Vajda
János).
A fiú rövidebb fi alakjának származéka kicsinyítő -ka képzővel.
Eredeti jelentése bizonyára ‘fiúcska’ volt. Fenti jelentésében is
elavult.
fikarc – ‘szinte semmi’: épp egy fikarcnyi.
Ismeretlen eredetű szó.
fikció – ‘kitalált, elképzelt dolog’. – fiktív: ‘képzeletbeli’; ‘(csalárdul)
kitalált, nem létező’: fiktív szállítmányokat számláztak.
Latin eredetű nemzetközi szó (fictio) a fingere, fictum (‘képez,
kohol’) igéből.
fikusz – ‘kaucsukfüge mint szobanövény’.
A növény latin Ficus elasticus (‘rugalmas füge’) nevéből; a latin
ficus a végső forrása füge szavunknak is.
filagória – ‘kerti lugas, faházikó’.
Bizonyítatlan eredetű szó; egy megfejtési kísérlet szerint az egyházi
latin phylacteria (‘ereklyetartó szekrényke’) volna a forrása, amely
görög eredetű: phülaktérion, a.m. ‘őrház’ a phülasszó, tkp. phülak-
szó (‘őrködik’) igéből. Avulóban van.
filantrópia – ‘emberbaráti érzés, jótékonykodás’. – filantróp:
‘emberbarát, jótékonykodó ember’.
Nemzetközi szó a görög philosz (‘barát, kedvelő’) és anthroposz
(‘ember’) elemekből. Lásd még antropológia.
filatélia – ‘bélyeggyűjtés’. – filatelista: ‘bélyeggyűjtő’.
Mesterséges szó a görög philó (‘kedvel’) és atelosz (‘bérmentes’)
elemekből. Az utóbbi maga is mesterséges alkotás az a- fosztó
képzőből és a telósz (‘vám’) szóból, a bélyeg ugyanis a
bérmentesítést tanúsítja.
filc – ‘nemezposztó’.
Német szó (Filz), amely egy germán felti (‘összenyomott’) tő
származéka.
filé – ‘hússzelet’.
Nemzetközi szó a francia filet nyomán, amely a fil (‘szál, fonal’)
kicsinyített formája, végső forrása a latin filum (‘szál’).
filharmónia – ‘zenekedvelés; zenészek társulása hangversenyekre’:
filharmóniai társaság, zenekar.
Nemzetközi szó a görög philosz (‘barát, kedvelő’) és harmónia
(‘összhang’) elemekből. Lásd még harmónia.
filiálé – ‘leányvállalat; leányegyház (nem önálló, egy másik
plébániától függő egyházközség)’.
Nemzetközi szó, a latin filia (‘lánya valakinek’) származéka. Azért
„leány”, mert mind a cég (firma), mind az egyházközség (ecclesia)
nőnemű szó a latinban.
filigrán – ‘finom nemesfém fonalból készült, áttört ötvösmunka’;
‘‹melléknévként, főleg nőre› kecses, törékeny alkatú’.
Nemzetközi szó az olasz filigrana (‘aranyfonatos ékszer’) alapján, a
filo szál és grano (‘szemcsézett’) elemekből; előbbi forrása a latin
filum (‘szál’), utóbbié a granum (‘szemer, gabonaszem’). Lásd még
filé, granulál, profil.
filippika – ‘éles hangú, fontos személyt támadó vagy leleplező
politikai szónoklat’.
Nemzetközi szó a latin Philippicum (‘fülöpi’) többes alakja
(Philippica) nyomán; ez a görög Philippika (‘fülöpiek’) átvétele. Az
a achát
elnevezés onnan ered, hogy Démoszthenész a Kr.e. 4. században
szenvedélyes szónoklatokkal igyekezett feltüzelni athéni
honfitársait II. Philipposz (Fülöp) makedóniai király ellen, aki a
görög városállamok leigázására készült; ezek kapták a Philippika
nevet. A Philipposz név egyébként lókedvelőt jelent: philosz
(‘kedvelő’) és hipposz (‘ló’). A voltaképp többes számú ~ a
magyarban egyes számúnak értődik: Cicero filippikái Antonius
ellen.
filiszter – ‘nyárspolgár’.
Német szó (Philister), a.m. ‘filiszteus’, ennek forrása a héber
pelistim, amely egyben a Palesztina földrajzi név (‘filiszteusok
földje’) alapja. A szó fenti jelentése a kora újkori német egyetemi
városokban alakult ki, ahol a városi polgárokkal való gyakori
összetűzések során a diákok magukat a „választott néppel”, a
polgárokat pedig az izraeliták ádáz ellenségeivel azonosították a
bibliai elbeszélések szellemében.
filkó – ‘ostoba fickó’; ‘a felső mint kártyafigura’; ‘egy kártyajáték,
amelyben a felső a legerősebb lap’: a pimasz körökbe /
Makkfilkózni jársz (Vörösmarty).
A szlovák filko (‘felső; ostoba fickó’) átvétele. Végső forrása a görög
Pamphilosz (‘mindenkitől kedvelt, simulékony férfi’), amely francia
pamphile származékában felvette a ‘fiú, bubi mint kártyafigura’
jelentést. A cseh és szlovák ezt népetimológiás módon Pan Fil (‘Fil
úr’) formán értette, majd a szlovákban a Fil megkapta a becéző -ko
végződést. A szó ma csak a tökfilkó (tkp. ‘tök felső’) összetételben
eleven.
fillér – ‘aprópénz, váltópénz’.
A régi német Vierer [fírer], azaz ‘négyes’ származéka,
elhasonulással filér lett, majd intervokális kettőződés állt be.
film – ‘átlátszó celluloid szalag fényképek rögzítésére’; ‘ilyen szalagra
készült mozgóképek sora’; ‘mozgóképekben előadott történet,
műsor’. Származékai: filmez, filmes, (meg)filmesít.
Nemzetközi szó az angol film (tkp. ‘hártya’) nyomán.
filogenezis – ‘törzsfejlődés az élővilágban’.
Biológiai szakszó a görög phülé (‘törzs’) és geneszisz (‘eredet,
létrejövés, származás’) elemekből. Lásd még genezis.
filológia – ‘nyelv- és irodalomtudomány’. – filológus: ‘a ~ tudósa,
művelője’.
Nemzetközi szócsalád a latin philologia, philologus nyomán;
forrásuk a görög philologia (‘a beszéd, a tudomány kedvelése’) a
philó (‘kedvel’) és logosz (‘szó, beszéd, értekezés’) elemekből.
filosz – lásd filozopter
filoszemita – ‘a zsidósággal rokonszenvező’.
Mesterséges szó a görög philó (‘kedvel’) és a német Semit
(‘szemita’) elemekből, a hasonlóan szerkesztett antiszemita
ellentéte. A magyar szóvég latinosítás eredménye.
filoxéra – ‘szőlőtetű’.
A latin Phylloxera állatnévből, amely a görög phüllon (‘levél’) és
xerosz (‘száraz’) elemekből ered, és a ~ kártételét jellemzi, a
szőlőlevek korai hervadását és lehullását. Lásd még xerox.
filozófia – ‘bölcselet’. – filozófus: ‘bölcselő’. – filozofál:
‘bölcselkedik’. – Tudományos szócsalád a latin philosophia nyomán;
ennek forrása a görög philoszophia (‘a bölcsesség szeretete’) a
philó (‘kedvel’) és szophia (‘bölcsesség’) elemekből.
filozopter – ‘bölcsészhallgató’.
Az 1880-as években a Borsszem Jankó humoristái alkották meg,
talán a filozófus és a filiszter alakjainak keverésével. Ennek
rövidülésével keletkezett jó fél évszázaddal később a filosz alak,
amely máig eleven.
filter – ‘szűrő’. – filtrál: ‘szűr, átszűr, derít’.
Német szó, a középkori latin filtrum (‘nemez szűrő’) megfelelője;
forrása a germán felti (‘nemez’), a német Filz s egyben a magyar
filc előzménye.
finálé – ‘zárójelenet; zenemű záró tétele’.
Nemzetközi szó az olasz finale (tkp. ‘végső’) nyomán; forrása a
latin finalis (‘végső, határoló’), a finis (‘határ, vég’) származéka.
Lásd még finalista, finis, finom.
finalista – ‘sportverseny döntőjének résztvevője’.
Angol szó (finalist) latinosított végződéssel és ejtéssel; latin
eredetére nézve lásd finálé.
finánc – ‘pénzügyőr’; ‘‹régebben› pénzügy’: fináncminiszter. –
financiális: ‘pénzügyi, anyagi’: financiális nehézségek. –
finanszíroz: ‘pénzzel támogat, költségeit fedezi’.
Nemzetközi szó a latin finances (‘pénzügy, vagyoni helyzet’)
nyomán, amely az ófrancia finer (‘célhoz ér; fizet’) származéka a
fin (‘cél, vég’) szóból; végső forrása a latin finis (‘vég’) illetve finire
(‘bevégez’). A financiális a francia financielből ered, míg a
finanszíroz mintája az (ugyancsak francia eredetű) német
finanzieren. A ~ ‘pénzügyőr’ értelemben a német Finanzwachtman
első elemének átvétele.
findzsa – ‘csésze’.
Az oszmán-török fincan [findzsan] származéka, amely az arabon
keresztül a perzsa pingán (‘csésze’) szóra megy vissza.
finesz – ‘fortély, furfang, ügyes fogás’.
A francia finesse (‘finomság, ügyesség, ravaszság’) származéka,
- 99 - oldal
német közvetítéssel került nyelvünkbe. A francia szó a fine (‘finom,
ügyes’) képzett alakja, forrása a késő latin finus (‘kiváló, igen jó’),
lásd még rafinált.
fing – vagy fingik: ‘szellent’; ‹főnévként› ‘szellentés’. Származékai:
fingás, fingat.
Ősi, hangutánzó igenévszó az uráli korból: vogul ponkhun, osztják
pon, szamojéd pie. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal,
fazék, fél, fog stb. A szóvégi g más hangutánzó igéink (cseng,
döng, peng) azonos elemével rokon.
finis – ‘hajrá, végküzdelem, sportverseny végső szakasza’. – finiser:
‘egy munkafolyamat utolsó fázisát végző gép, berendezés, pl. az
útburkolat legfelső aszfaltrétegét leterítő munkagép’.
Nemzetközi sportműszó, illetve műszaki szakszó az angol finish
(‘vég, befejezés’) nyomán, ez az ófrancia finir nyomán a latin finire
(‘befejez’) igére, illetve ennek tövére (finis, azaz ‘vég’) megy
vissza. Lásd még finálé, finesz, rafinált.
finn – ‘legnagyobb északi rokonnépünk tagja; e néppel kapcsolatos’.
Óskandináv eredetű nemzetközi szó, (finnr), tkp. ‘kóborló’;
eredetileg a lappok megnevezésére szolgált. A finnek és a lappok
saját neve (suomalainen, illetve same) egyébként ugyancsak
rokonságban áll, és a (legalábbis nyelvileg) közös eredetre utal.
finom – ’tiszta, vegyítetlen’; ‘nagyon apróra őrölt’; ‘kiváló; jóízű’.
A késői latin finus semleges finum alakjából mint a finum aurum
(‘színtiszta arany’) s hasonló összetételek első tagjából jött létre
nyíltabbá válással. A szó az olasz fino és a francia fin (‘finom’)
visszalatinításának eredménye; ezek voltaképpeni forrása a
klasszikus latin finis (‘vég’), amely már az ókorban elnyerte a
‘valaminek végpontja, tetőpontja’ jelentést. Lásd még finálé, finis.
fintorog – ‘orrát felhúzza, arcvonásait eltorzítja a megvetés vagy
undor jeléül ‘. Származékai: fintor, fintorgat, fintorít.
Hangfestő eredetű szócsalád a finnyás, fitos családjából; a fintor
utólagos elvonás.
finnyás – ‘kényes, válogatós’.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szócsalád; az utóbbi esetben
összefügghet a fintorog igével; a szó hangalakját a rokon jelentésű
fanyalog ige is befolyásolhatta.
fiók – ‘asztal vagy szekrény kis ládaszerű, kihúzható része’; ‘nagyobb
intézménynek helyi részlege’: bankfiók.
A fiú kicsinyítő képzős alakja, azonos a fióka szóval, s korábban
vele azonos értelemben is használták. A ma általános konkrét
jelentés a korábbi ládafia, asztalfia alakok kicsinyített ládafiók,
asztalfiók változatainak második eleméből önállósult.
fióka – ‘állat, főleg madár kicsinye’.
Akárcsak rövidebb alakja, a fiók, a fiú kicsinyítő képzős alakja (mint
pl. János – Janóka).
fiola – ‘vékony falú üvegcse gyógyszer, vegyszer tartására’.
Késői latin szó, eredetileg phiala, amely a görög phialé (‘ivóedény’)
változata.
fioritura – [fjoritúra] ‘zenei ékítmény, főleg énekes számnál’.
Olasz zenei szakszó, tkp. ‘felvirágozás’ a fiorire (‘virággal díszít’)
igéből; ez a fiore (‘virág’) származéka, amely a latin flos, floris
szóból ered. Lásd még deflorál, flóra, forint.
firhang – ‘függöny’.
Német eredetű szó, de az irodalmi német Vorhang helyett a hazai
német nyelvjárások fürhang, firhang változatain alapszik.
firkál – ‘hevenyészve ír, rajzol; összevissza vonalakat vet papírra’.
Származékai: firkant, firkász, firka.
A latin fricare (‘dörzsöl, kapar’) igéből ered hangáthelyezéssel, s
eredeti értelme is ez volt; ma általános jelentésének létrejöttét jól
festi a macskakaparás (‘kusza írás’) szó. A firka utólagos elvonás, a
firkász (‘silány író, újságíró’) nyelvújítási képzés.
firlefánc – ‘semmiség, vacakság, ostobaság’.
Német szó (Firlefanz), a középfelnémet virlei (‘táncfajta’)
származéka, annak forrása viszont az ófrancia virelai (‘refrénes
dal’); a fanz elem a Tanz (‘tánc’) beleértésével magyarázható.
firma – ‘cég’; ‘‹régebben› cégér; kézjegy, aláírás’; ‘‹gúnyosan› kétes
hitelű személy’: jó firma!
Késői latin szó, a firmus (‘erős, szilárd, állhatatos, biztos’)
származéka: firmare a.m. ‘kézjegyével megerősít’. A ‘cég’ értelem
az angolban alakult ki (firm) és onnan terjedt el. Ma csak gúnyos
értelmében használatos. Lásd még farm, firmamentum, konfirmál.
firmamentum – ‘égbolt’.
Késői latin szó, tkp. ‘megerősítés, támasz’ a firmus (‘erős, szilárd,
állhatatos, biztos’) alapján; az ókori eredetű elképzelésre utal, hogy
az ég szilárd gömbhéjak koncentrikus sorából áll. Lásd még firma.
firnisz – ‘kence, lenolaj’; van firnájsz alakja is.
A német Firnis, illetve a bajor-osztrák firnejs átvétele; ezek forrása
a francia vernis (‘lenolajkence’). Végső soron alighanem az észak-
afrikai Bereniké város latinos Berenice nevéből ered, ahonnan a
festékanyag gyantája származott. Lásd még vernisszázs.
fírol – ‘‹a be- igekötővel› becsap, rászed’.
A szleng szava; valószínűleg a német führen (‘vezet’) származéka,
s fenti értelmét az orránál fogva vezet szólás révén kapta.
firtat – ‘faggatózva tudakol ‹valamely kényes, kínos dolgot›’.
Hangfestő szó, talán kapcsolatban áll a népnyelvi fartat (‘faggat’)
a achát
és fitet (‘keresgél’) igékkel.
fiskus – ‘államkincstár’. – fiskális: ‘kincstári’; ‹főnévként, régen›
‘ügyvéd’.
Nemzetközi szócsalád a latin fiscus (‘kosár; pénztár, a császár
magánpénztára’) alapján. A ~ elavult, a fiskális régies szó.
fisztula – ‘sipoly’; ‘fejhang’: fisztulázik (‘fejhangon, sipítva énekel’).
Latin szó: fistula (‘nádsíp, vízvezető cső, gennyező seb’). Ma az
orvosi nyelv szava.
fitogtat – ‘kérkedve, feltűnést keltve mutogat ‹tudást, képességet,
ügyességet›’.
Hangfestő szó, a fityeg közeli és a biggyeszt távolabbi rokona; tkp.
„fityegtet”, azaz kérkedve lóbál valamit. Lásd még fityula
fitológia – ‘növénytan’. – fitotéka: ‘gyógynövény-kereskedés’.
Latin tudományos szakszavak (phytologia, phytotheca) a görög
phüton (‘növény’) nyomán, amely a phüó (‘ültet, sarjaszt’)
származéka, valamint a logosz (‘vélemény, tan’), illetve a théké
(‘láda, szekrény’) elemből. ásd még szaprofita.
fitos – ‘pisze orrú’.
Hangfestő szó a fintorog családjából; a fint- és fit- tő között csak az
orrhangúság, ill. annak hiánya a különbség.
fitt – ‘ereje teljében lévő, munkabíró’.
Az angol fit (‘alkalmas, illő’) szó átvétele. Ez a skandináv eredetű fit
(‘illeszt, hozzáköt’) ige párhuzamos alakja, pl. svéd fittja
(‘hozzáköt’). A szóvégi t megnyúlása a balett, mulatt, rabatt és sok
más hasonló idegen szó analógiás hatásának tulajdonítható.
fityeg – ‘csüng, lóg’.
Hangfestő szó, távolabbról rokon a biggyeszt igével; lásd még
fityma, fitymál, fityula.
fitying – ‘csekély értékű pénzdarab’: nincs egy fityingje sem.
Tréfás képzés a fitty szóból.
fityisz – ‘ujjal mutatott füge, a gúny vagy megvetés jele’.
A fitty alakváltozata, talán a csipisz mintáját követi.
fityma – ‘a hímvessző előbőre’.
Hangfestő szó, a fityeg rokonságába tartozik; alakjára a fitymál ige
is hathatott.
fitymál – ‘fölényeskedve leszól, kicsinyell’.
Hangfestő eredetű szó, a fityeg és biggyeszt rokonságából, és a
megvető ajkbiggyesztésre utal.
fitty – ‘ujjal való pattintás ‹a lekicsinylés jeleként›’: fittyet hány
(valamire); ‘hűhó’: nagy fittyel.
Hangutánzó szó, az ujjpattintást imitálja.
fityula – ‘keményített női fejkendő ‹apácáké, ápolónőké stb.›’
A fityeg szó származéka, játékos képzés.
fiú – ‘hímnemű gyermek’; ‘valakinek a fiúgyermeke’: fia, fiam.
Származékai: -fi, fiús, fiacska, fiúcska, fiadzik, fial, fiúcska, fiúsít,
fiúzik.
Ősi örökség a finnugor korból: votják pi, cseremisz pi, mordvin pijo,
finn poika, észt poeg (‘fiú, fia)’. A szókezdő f szabályos fejlemény
(lásd fa, fazék stb.); a fiú–fia alakpár a bíró–bírák, borjú–borjak stb.
tőtípust idézi. Lásd még férfi, férj, fiatal, fickó, fiók, fióka, fivér,
iafia, ifjú.
fivér – ‘férfi testvér’.
A fiú és vér szavak összetétele; az utóbbi ‘rokoni kapcsolat’
jelentésében értődik, mint a testvér szóban is.
fix – ‘rögzített; biztos’: fixen áll; fix fizetés; az fix! – fixál – ‘rögzít’. –
fixíroz; ‘mereven, kihívóan néz ‹valakit›’; ‘‹fényképet›
rögzítőoldatban kezel’.
Németből (fix, fixieren) kölcsönzött szavaink a francia fixe
(‘rögzített’) és fixer (‘rögzít’) nyomán; ezek forrása a latin fixus
(‘tartós, állandó’) a figere, fixus (‘odatűz, megerősít’) igéből. A fixál
latinos szóvéget kapott. Lásd még krucifix, panofix.
fizet – ‘vásárolt holmiért, munkáért, szolgáltatásért ellenértéket ad’.
Származékai: fizetés, fizetség, fizettet, fizetetlen, (ki)fizetődik.
Vitatott eredetű szó. Talán a fűz ige fűzet alakjának illabiális
változata, és arra az ősi időre utal, amikor prém- vagy bőrdarabok
szolgáltak pénz gyanánt: vásárláskor ezek kötegéből lefűzték vagy
lefűzették a megfelelő számú darabot; mindenesetre a latin solvere
(‘old’) igének is van ‘fizet’ jelentése. Más magyarázat szerint a ~
ige iráni (oszét) kölcsönszó egy fed-, fíd- (‘fizet’) tőből; a szóbelseji
d  z változásra van példa, pl. a bűz, édes szavakban.
fiziátria – ‘természetes gyógymód’.
Orvosi szakszó a latin physiatria nyomán, amely a görög phüszisz
(‘természet’) és hiatria (‘gyógyítás’) elemekre megy vissza. Lásd
még fizika, fiziognómia, fiziokrata, fiziológia, metafizika.
fizika – ‘természettan’. – fizikus: ‘a természettan tudósa’. –
fizikum: ‘a testi adottságok együttese’: erős fizikuma van. –
fizikoterápia: ‘fizikai erőkkel, főleg villamossággal végzett
gyógyítás’.
Nemzetközi szócsalád a latin physica, physicus nyomán, amelyek a
görög phüszikosz (‘természeti’) származékai a phüszisz
(‘természet’) szóból eredve; ennek töve a phüó (‘sarjaszt, nemz’)
ige. A ~ maga a görög phüsziké theoria (‘természeti elmélet’)
önállósult első tagjából alakult ki a latinon keresztül. A
fizikoterápiára nézve lásd terápia. Lásd még fiziátria, fiziognómia,
fiziokrata, fiziológia, metafizika.
- 100 - oldal
fizimiska – lásd fiziognómia
fiziognómia – ‘arc, az arcvonások összessége; az arcismeret
tudománya’. Tréfás népnyelvi torzítása a fizimiska.
Latin tudományos szakszó (physiognomia) a görög phüszisz
(‘természet’) és gnómé (‘ismeret’) elemek nyomán. Lásd még
fiziátria, fizika, fiziokrata, fiziológia, gnómon, metafizika.
fiziokrata – ‘annak a 18. századi francia közgazdasági elméletnek a
híve, mely szerint minden gazdagság alapja a mezőgazdaság, mert
az a természet erejét aknázza ki’.
Mesterséges tudományos szakszó a görög phüszisz (‘természet’) és
kratosz (‘erő’) elemekből. Lásd még fiziátria, fizika, fiziognómia,
fiziológia, metafizika.
fiziológia – ‘élettan’. – fiziológus: ‘az élettan tudósa’.
Orvosi szakszócsalád a latin physiologia nyomán, a görög phüszisz
(‘természet’) és logosz (‘vélemény, tan’) elemekből. Lásd még
fiziátria, fizika, fiziognómia, fiziokrata, metafizika.
fjell – ‘nagy kiterjedésű kopár hegyvidék vagy fennsík Skandinávia
északi részén’.
Földrajzi szakszó a svéd fjäll, illetve a norvég fjeld (mindkettő [fjell])
nyomán.
fjord – ‘meredek sziklafalak közt a szárazföldbe mélyen benyúló
tengeröböl’.
Norvég eredetű nemzetközi szó.
flagelláns – ‘középkori önostorozó szekta tagja’.
Történelmi szakszó a latin flagellare (‘ostoroz’) alapján; a flagellum
a flagrum (‘ostor’) kicsinyítő képzős származéka.
flakon – ‘illatszeres üvegcse’; ‘kis műanyag palack’.
Francia szó (flacon), a népi latin flasco, flasconis (‘palack’)
származéka.
flamand – ‘nyugati germán nép Belgium területén, amely a
hollandhoz igen közel álló nyelvet beszél; ennek tagja; e néppel és
nyelvvel kapcsolatos’.
A nép francia Flamande megnevezéséből; ennek alapja a ~
Vlaming [fláming], azaz ‘flamand ember’ szó. Lásd még flamenco,
flamingó.
flambíroz – ‘hússzeletet tálalás előtt szesszel leöntve meggyújt’.
Konyhai szakszó a német flambieren nyomán, amely a francia
flamber átvétele. Ez a flamme (‘láng’) származéka, végső forrása a
latin flamma, tkp. flag-ma (‘láng’) a flagrare (‘ég’) igéből.
flamenco – [flamenkó] ‘szenvedélyes andaluziai népdal és tánc’.
Spanyol szó, tkp. ‘flamand’, de cigányt is jelent, mivel a spanyol
cigányok régebben – saját előadásuk szerint – Németalföldről
települtek be; a ~ban a cigány népzene motívumai jelen vannak.
Lásd még flamand, flamingó.
flamingó – ‘rózsaszín tollazatú gázlómadár’; ‘szélsőséges
republikánus ‹az 1848-as magyar forradalom idején›’.
Nemzetközi szó a spanyol flamenco (‘flamand’) nyomán, amely a
flamandok saját Vlaming megnevezéséből ered; az elnevezés
alapja, hogy a spanyolok a németalföldieket vöröses hajúnak s
pirospozsgás arcszínűnek látták. Második jelentése azon alapul,
hogy a köztársaság magyar hívei kalapjukhoz vörös tollat tűztek.
Lásd még flamand, flamenco.
flanc – ‘felvágás, jómódot fitogtató öltözködés, viselkedés’.
Származéka: flancol.
A bécsi német pflanz (‘pipere, cicoma’) nyomán keletkezett,
magyaros ejtésű, kissé avuló bizalmas nyelvi szó. A minta az
irodalmi német Pflanze (tkp. ‘növény’) megfelelője, de a
jelentésváltozás pontos menete ismeretlen.
flanel – ‘mindkét oldalán bolyhos pamut- vagy gyapjúszövet’.
Nemzetközi szó az angol flannel nyomán, amely n  l
elhasonulással keletkezett az eredeti flannenből, és a walesi
(kymri) gwlan (‘gyapjú’) származéka. A magyarba francia és német
(Flanell) közvetítéssel került.
flangál – ‘dologtalanul kószál’.
A bajor-osztrák flankieren származéka; korábbi flangíroz alakja
utóbb latinos végződést kapott. A német szó voltaképpeni jelentése
(a francia flanquer nyomán) ‘oldalaz, oldalba vág’; fenti értelme
talán az (ugyancsak francia eredetű) flanieren (‘sétálgat’) igével
való alakkeveredés folytán jött létre.
flaska – ‘palack’.
A középkori latin flasca átvétele, amely viszont az ófelnémet flaska
származéka (irodalmi német Flasche). Lásd még fiaskó, palack.
flastrom – ‘sebtapasz’.
A középkori latin plastrum (‘tapasz; gipszburkolat’) átvétele, amely
korábban emplastrum volt, és a görög emplasztronból ered. Ennek
eredeti formája emplaszton volt, és vakolást jelentett, az
emplasszó (‘agyaggal vagy viasszal borít’) ige alapján. Lásd még
flaszter, piaszter, plasztron.
flaszter – ‘kő vagy aszfalt útburkolat’.
A német Pflaster átvétele a latin emplastrum (‘sebtapasz;
gipszborítás’) nyomán. Ennek eredetére nézve lásd flastrom.
flegma – ‘közönyösség, nemtörődömség, hidegvér’; ‘‹melléknévként›
egykedvű’. – flegmatikus: ‘egykedvű, közönyös’.
Nemzetközi szócsalád a görög phlegma (‘nyálka’) alapján, az ókori
eredetű felfogás szerint ugyanis az ilyen indulati embertípusban a
a achát
testnedvek közül a nyálka mennyisége dominál.
flekk – ‘szennyfolt’; ‘folt ‹cipőre, ruhára›’; ‘egy szabvány
kéziratoldal’.
Német szó (Fleck) átvétele, első két jelentésében avulóban van.
Lásd még flekken.
flekken – ‘parázs fölött, rostélyon hirtelen sült hússzelet’.
Az erdélyi szász nyelv flakn, flekn szavából, amely eredetileg,
akárcsak az irodalmi német Fleck (lásd flekk), foltozáshoz való
bőrdarabot jelentett.
flektál – ‘hajlít ‹nyelvtani értelemben›’: flektáló nyelvek (az
indoeurópai és sémi nyelvek, amelyek a szó mondatbeli viszonyait
a tőmagánhangzók váltakozásával és ragokkal fejezik ki’). – flexió:
‘‹nyelvtani› hajlítás’.
Nyelvtani szakszók a latin flectere, flectum (‘hajlít’) alapján. Lásd
még flexibilis.
flepni – ‘igazolvány, tanúsító irat’: diliflepni (‘elmebetegség orvosi
tanúsítványa’).
A bizalmas nyelv szava a német tolvajnyelvi Flebbe, Fleppe
(‘igazolvány’) nyelvjárási flepn alakja nyomán.
fler – ‘hirtelen és nagymértékű fényerő-növekedés egy égitestnél’.
Angol csillagászati szakszó (flare, azaz ‘fellobbanás’); ez skandináv
eredetű szó: norvég flara (‘lángol’).
flexibilis – ‘hajlékony, hajlítható ‹anyag, kedély, jellem›’.
Latin szó a flectere, flexum (‘hajlít’) ige alapján. Lásd még flektál.
flikflak – ‘szaltóugrás helyből hátrafelé’.
Nemzetközi sportszakszó a francia flicflac (‘egyfajta tánclépés’;
‘hátraszaltó’) nyomán, amely az ostorpattogás hangutánzó szava.
flinta – ‘kovás puska’.
A régi német Flintbüchse (‘kovás puska’) önállósult előtagja, a
Flinte (ma ‘sörétes puska’) átvétele latinos végződéssel. A német
Flint (‘tűzkő, kova’) ősi germán szó, távolról a görög plinthosz
(‘tégla’) rokona.
flipper – ‘elektromos játékautomata’.
Angol szó a flip (‘pöcköl’) igéből, az ilyen gépek alaptípusánál
ugyanis egy golyót kell fogantyúkkal lyukakba továbbítani.
flitter – ‘apró, fényes fémkorong női ruhák díszítésére’.
Német szó, elvonás a flittern (‘csillog’) igéből.
flóbert – ‘kis kaliberű vadászpuska’.
A fegyver feltalálójának, a francia Nicolas Flobert-nek a nevéből; a
magyar szóalak betűejtés eredménye (franciául [flober]).
flogiszton – ‘elképzelt láthatatlan, súlytalan, illó anyag, amely egy
régebbi, téves vegytani elmélet szerint égéskor az égő anyagból
távozik, előidézve a hő- és fényjelenségeket’.
Mesterséges szóképzés, a görög phlogisztosz (‘égő’) semleges
alakja a phlogidzó (‘éget’) igéből; töve a phlegó (‘ég, lángol’) ige.
flokon – ‘könnyű, vékony pamutszövet’.
Francia szó (flocon), tkp. ‘pihe’, a latin floccus (‘pehely’)
származéka.
floppi – vagy floppy: ‘számítógép hajlékony lemeze’.
Angol szó, a floppy disk (‘hajlékony lemez’) szókapcsolat első tagja;
forrása a hangutánzó eredetű flop (‘pottyan, huppan, fityeg’) ige.
flór – ‘cérnázott, erős szálú pamutfonal’: flórharisnya.
Német szó (Flor), s eredetileg fátyolszövetet jelentett. Ez a holland
floers [flursz], azaz ‘vékony szövet’ átvétele.
flóra – ‘a növényfajok összessége egy adott területen’: Dél-Európa
flórája.
Tudományos szakszó, voltaképp a tavasz és a virágok római
istennőjének neve (Flora); forrása a latin flos, floris (‘virág’). Lásd
még deflorál, fioritura, florilégium.
florilégium – ‘irodalmi szemelvények gyűjteménye’.
Kissé avuló latin irodalomtudományi szakszó (florilegium), tkp.
‘virágcsokor, virággyűjtés’ a flos, floris (‘virág’) és legere (‘olvas;
szed, gyűjt’) elemekből, az antológia görög eredetijének
tükörfordítása. Lásd még fioritúra, flóra.
flóta – ‘fuvola’. Származéka: flótás.
Ismeretlen (talán provanszál) eredetű vándorszó (angol flute,
német Flöte, olasz flauto stb.). A magyar szó egy régebbi német
flaute átvétele latinosított szóvéggel s népnyelvi au  ó
hangváltozással (mint autó–ótó). Ma tájnyelvi szó, csak a
szerencsétlen flótás (‘ügyefogyott vagy peches ember’)
szókapcsolatban köznyelvi.
flott – ‘ügyes, könnyed, fesztelen’.
Német szó, az alnémet flot (‘szabadon úszó, vízben lebegő ‹hajó›’)
átvétele. A másodlagos ‘könnyed, akadálytalan, fesztelen’ értelem
már a németben alakult ki, valószínűleg a diáknyelvben, a flott
leben (‘könnyedén él’) kiszólás révén. Bizalmas nyelvi szó. Lásd
még flotta.
flotta – ‘hajóhad’; ‘egy ország (kereskedelmi) hajóinak összessége’. –
flottilla: – ‘kisebb hadihajókból álló kötelék’.
Nemzetközi szócsalád, végső forrása az óskandináv floti (‘hajóraj’),
illetőleg ennek töve, a flota ige (‘vízen lebeg, úszik’). A francia
flotte révén terjedt el; mi a német Flotte alakot vettük át, és a
szóvéget latinosítottuk. Lásd még flott.
flört – ‘kacérkodás, nem komoly udvarlás’; ‘futó szerelmi viszony’:
flörtöl.
- 101 - oldal
Az angol flirt kiejtés szerinti átvétele; a szó eredeti jelentése
‘csúfolódik’, illetve ‘könnyeden kitér’ volt, s hangfestő eredetű.
fluidum – ‘folyadék’; ‘az egyéniségből áradó sajátos erő, sugárzás’.
A latin fluidus (‘cseppfolyós’) semleges nemű alakja; forrása a
fluere (‘folyik’) ige. Lásd még fluktuál, fluor, fluviális, influenza.
fluktuál – ‘ingadozik, hullámzik’. – fluktuáció: ‘ingadozás’.
Nemzetközi szócsalád a latin fluctuare (‘hánykódik ‹a hullámokon›’)
igéből, amely a fluctus (‘hullámzás, viharos tenger’) származéka, s
végső forrása a fluere (‘folyik’) ige. Lásd még fluidum, fluor,
fluviális, influenza.
fluor – ‘zöldessárga színű, szúrós szagú gáz, halogén elem’. –
fluoreszkál: ‘‹valamely anyag bizonyos sugárzás hatására›
halvány zöldessárga fényt bocsát ki’. – fluoreszcens:
‘fluoreszkálni képes ‹anyag›’. – fluoreszcencia: ‘a fluoreszkálás
jelensége’.
Tudományos szakszó; latin fluor tkp. ‘folyás’ a fluere (‘folyik’)
igéből; a fluroeszkál és származékai a mesterségesen képzett latin
fluorescere (kb. ‘fluorkodik’) igéből valók. Lásd még fluidum,
fluktuál, fluviális, influenza.
fluszpapír – ‘selyempapír’.
A német Fliesspapier részfordítása; ennek előtagja a fliessen
(‘folyik’) igéből ered, és arra utal, hogy az ilyen vékony,
enyvezetlen papíron a tinta szétfolyik. A magyar flusz
magánhangzója a német Fluss (‘folyó, folyás’), Einfluss (‘befolyás’)
szavak hatására módosulhatott.
fluviális – ‘folyóval kapcsolatos, folyó által létrehozott’: fluviális
üledék.
Tudományos szakszó a latin fluvius (‘folyó’) származéka a fluere
(‘folyik’) igéből. Lásd még fluidum, fluktuál, fluor, influenza.
fóbia – ‘beteges irtózás valamitől ‹gyakran összetételek
utótagjaként›’.
Lélektani szakszó a görög phobosz (‘rettegés’) nyomán, a phobeó
(‘megriaszt’) igéből. Lásd még agorafóbia, klausztrofóbia.
foci – ‘futball-labda’; ‘labdarúgás’. Származékai: focizik, focista.
Játékos, becézett forma a futball korábbi fodbal formájából, amely
az angol eredeti betű szerinti ejtésén alapul.
fodor – ‘redőzött szalag mint dísz ruhán, függönyön stb.’; ‘kisebb
hullám taraja’; ‘‹régebben, melléknévként› fodros, göndör’: azon
ereszkedik fodor fejér bárány (Népballada). Származékai: fodros,
fodorít, fodroz, fodrozódik, fodrosodik, fodrocska, fodrász,
fodrászat, fodrászkodik.
Ismeretlen eredetű; talán távoli kapcsolatban áll a bodor, fondor
szavakkal. A fodrász és származékai nyelvújítási képzések.
fog1 – ‘kézbe vesz, kézzel tart, kézzel megragad’; ‘zsákmányul ejt’;
‘hat’: nem fog rajta a szó; ‘ért’: fog az agya; ‘‹mosáskor› fest, foltot
hagy’. Származékai: fogás, fogat, fogság, fogda, fogdos, fogódzik,
fogó, fogós, fogható, foghatatlan, fogócska, fogantyú, fogékony,
fogékonyság.
Ősi örökség az ugor korból: vogul pugi (‘megfog’). A szóeleji p  f
megfelelés szabályos, lásd fal, fazék, fél stb. Lásd még fogad,
fogalom, fogan, fogamzik, foglal, foglár, fogoly.
fog2 – ‘harapásra, rágásra való csontszerű képződmény a gerincesek
szájában’; ‘tárgy peremén kiálló rész’: fűrészfog, kerékfog
(fogaskerék). Származékai: fogas, fogaz, fogazat, fogatlan, fogzik,
fogzás, fogász, fogászat.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul ponk, mordvin pev, finn pii
(‘fog’). A szóeleji p  f megfelelés szabályos, lásd fal, fazék, fél stb.
fogad – ‘(magához) enged, vesz’; ‘alkalmazásába vesz’;
‘ünnepélyesen megígér’; ‘fogadást köt’. Származékai: fogadás,
fogadtatás, fogadalom, fogadalmi, fogadkozik, fogadkozás,
fogadott, fogadatlan.
A fog1 ige származéka -d mozzanatos, illetve kezdő képzővel.
fogalom – ‘dolog, jelenség gondolati képe’; ‘tapasztalati ismeret,
nézet’: fogalmam sincs róla; ‘kiválónak ismert valami’: ez a sörfajta
fogalom! Származékai: fogalmi, fogalmaz, fogalmazás,
fogalmazvány.
1
Nyelvújítási alkotás a fog igéből, annak ‘felfog, megért’ jelentése
alapján; példájául szolgált egyrészt a latin conceptus, másrészt a
német Begriff, amelyeknek szintén ‘megfog, összefog, megragad’
értelmű ige az alapja (concipere, illetve begreifen). A fogalmaz és
továbbképzett formái ugyancsak a latin concipere elmagyarosodott
formái helyett születtek: koncipiál, koncipista, konceptus.
fogamzik – ‘‹élőlény› megkezdi önálló magzati életét’; ‘csírájában
kialakul ‹ötlet, gondolat›’. Származéka: fogamzás.
A fogan ige régebbi foganszik, foganzik származékaiból alakult ki
és önállósult; a tő m hangja talán a fogalmilag közel álló nemz
analógiás hatásának tulajdonítható.
fogan – ‘‹utód› az anyaméhben fejlődésnek indul’; ‘‹anya› méhében
magzat kezd fejlődni’: fiút fogan; ‘‹gondolat, mű› csírájában
létrejön’. Származékai: fogantatás, foganat, foganatosít.
A fog1 ige származéka mozzanatos -n képzővel. A régebbi foganik
alak szenvedő értelmi árnyalattal bírt, így alakult ki a fenti első
jelentés, míg a második arra tanú, hogy a ~ eredetileg ‘fogad,
befogad’ értelmű volt.
fogas1 – ‘süllő, balatoni halfaj’.
a achát
A fogashal, fogassüllő megnevezések első tagjából állandósult; a
névadás a ~ feltűnően erős elülső fogain alapul.
fogas2 – lásd fog2
fogdmeg – ‘poroszló pandúr, hajdú’.
A fogd meg! felszólító igealak (lásd fog1) összevonódásával és
főnevesülésével jött létre. Hasonló képződmények: félsz, mersz,
lebuj.
foglal – ‘birtokba vesz’; ‘előre leköt’; ‘tartalmaz’: magában foglal
‹valamit›; ‘keretbe helyez’: aranyba foglal ‹ékkövet›; ‘hatóságilag
zálogba vesz tartozás fejében’. Származékai: foglalat, foglalás,
foglaló, foglalkozik, foglalkozás, foglalkoztat, foglalkoztatás,
foglalatos, foglalatosság.
A fog1 ige származéka; a -lal itt elemismétléses gyakorító képző,
amelynek műveltető jelentésárnyalata is van, ami más igéknél (pl.
fagylal, hizlal) még nyilvánvaló. A foglalkozik (valamivel) úgy
értendő a visszaható képző folytán, hogy valamilyen munkába
‘belefoglalja magát’, benne van, azzal dolgozik. Lásd még foglár.
foglár – ‘börtönőr’.
A fog1 ige származéka annak ‘elfog, fogva tart’ értelme alapján. Az
l elem gyakorító képző, akárcsak a foglal igében, csak egyszeresen;
ez egészült ki a foglalkozást jelentő -ár névszóképzővel (mint
búvár, csiszár, vezér stb.).
fogoly1 – ‘háborús fogságba esett vagy hatóságilag elzárásra ítélt
személy’; ‘csapdába került állat vagy személy’.
A fog1 ige származéka deverbális l névszóképzővel (mint lepel,
fedél), amelynek palatalizált változata (ly) is gyakori (aszály,
uszály).
fogoly2 – ‘a fácánnal rokon madárfaj’.
A szó fog- töve ősi uráli örökség: osztják ponk, mordvin pov, finn
pyy, szamojéd pége. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd
fal, fazék, fél, fog stb. Ezek a rokonnyelvi szavak az északabbra
honos császármadarat jelentik; a délre költözött magyarság utóbb
ruházta a ~ nevet az itteni, hasonló küllemű madárra.
fogy – ‘egyre kevesebb lesz’; ‘soványodik’. Származékai: fogyás,
fogyaszt, fogyasztás, fogyasztó, fogyaték, fogyatékos, fogyatkozik,
fogyatkozás, fogyhatatlan.
Valószínűleg ősi finnugor örökség, bár csak egyetlen rokonnyelvi
példa bizonyítja: cseremisz puts- (‘apad, csökken, elpárolog’). A
szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas
stb.
fohászkodik – ‘(rövid) imát mond’.
A fú (fúj) ige származéka, eredetileg -ász gyakorító képzővel (mint
kaparász, heverész stb.) és h hiátustöltő hanggal (fuhász), ‘fújkál’,
majd ‘sóhajt’ értelemben; ez kapott utóbb visszaható s egyben
gyakorító szerepű -kodik képzőt. Az eredeti ‘sóhajtozik’ jelentésből
fejlődött ki a ma eleven ‘Istenhez sóhajt, kérő imával fordul hozzá’
értelem. A fohász (‘röpke ima’) későbbi elvonás a ~ igéből, mert a
nyelvérzék ezt denominális származéknak vélte, mint pl. a
tamáskodik szóban. A nekifohászkodik így értendő: ‘Isten
segítségét kérve nekifog ‹valami nehéz munkának›’.
fojt – ‘(valakinek) a fulladását idézi elő’; ‘elolt, visszaszorít ‹tüzet,
indulatot›’; ‘a lélegzést nehezíti’: fojtó bűz. Származékai: fojtás,
fojtós, fojtogat, fojtogatás.
A fúl1 ige származéka -t műveltető képzővel, egy közbülső fujt
formán keresztül; más nézet szerint a ~ korábbi alakulat, és a fúl
ige eredeti finnugor fú- tövéhez adott ősibb -kt műveltető képző
hozott létre egy fuht, majd fujt, s végül ~ alakot.
fok – ‘a szárazföldnek a tengerbe szögellő része’; ‘hegynek, várnak
kiugró része’: Ő álla halála vérmosta fokán (Arany); ‘kés, kard
tompább oldala’; ‘tűnek, baltának az a vége, amelyen lyuk van’;
‘lépcsőnek egy eleme’; ‘mértani, fizikai skálának egy beosztása’:
szögfok, hőfok; ‘melléknév viszonyítási mértéke’: középfok,
felsőfok. Származékai: fokoz, fokozat, fokozatos, fokozatosság,
fokozódik, fokozódás, fokol, fokoló.
Valószínűleg ugor kori örökség, ahogy a vogul pop ‘nyíl, tű foka’ és
az osztják nyelvjárások példái: pohh, pihh (‘tű foka’), pou (‘kés
nyele’) mutatják. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal,
fazék, fél, fog, fogas stb. A magyar jelentések az eredeti (ugor)
‘tűfok’-ból részint alaki hasonlóság révén (partfok, hegyfok), részint
az utóbbiakból elvonatkoztatással (kiugró, elkülönülő darab 
lépcsőfok, hőfok, szögfok, intenzitás foka) fejlődtek ki. Lásd még
fokos.
fóka – ‘kisebb testű vízi emlősállat’.
Sok nyelvben elterjedt szó a latin phoca nyomán, amely a görög
phóké átvétele.
fokos – ‘hosszú nyelű, kicsi fejű baltára formázó régi harci eszköz’.
A fok származéka (‘aminek foka van’), a fokos balta, fokos csákány
szókapcsolatok önállósult első tagja.
fókusz – ‘gyújtópont’; ‘középpont’. – fókuszál: ‘fénysugarakat egy
pontba egyesít’.
Tudományos (mértani és fénytani) szakszó a latin focus (‘tűz,
tűzhely’) nyomán, amely a fovere (‘melegít’) ige származéka. Lásd
még foyer.
foldoz – ‘foltoz’; ‘foltokból, darabokból összetold’.
Valószínűleg a foltoz (lásd folt) alakváltozata, és a toldoz-foldoz
- 102 - oldal
szókapcsolatból önállósult, amelyben a második tag eredeti alakja
az első tag analógiájára változott el. Más magyarázat szerint a ~
külön képzés a folt tövét alkotó fal1 igéből, gyakorító -doz
képzőegyüttessel (mint pl. hajladozik).
fólia – ‘vékony fém- vagy műanyag lemez, hártya’.
Nemzetközi technikai szakszó a latin folium (‘levél, könyv lapja’)
többes folia alakja nyomán. Lásd még fóliáns, portfólió.
fóliáns – ‘nagy alakú, vastag könyv’. – fólió: ‘ugyanaz’.
A szócsalád tagjai a nyomdászatban régóta használt latin in folio
(‘ívben, egy egész, hajtogatás nélküli lapon ‹nyomott könyvoldal›’)
kifejezés második tagjából valók, amely a latin folium (‘levél,
könyvlap, papírív’) ablativusa; a latin szó a görög phüllon (‘lomb’)
rokona. A nemzetközi használatban a folio az általános, a német
azonban Foliant formát képzett belőle (a Quartant, azaz ‘négyfelé
hajtott, negyedrét’ mintájára), és néhány nyelvben ez terjedt el, így
a magyarban is; a mi ~ szavunk latinosított szóvéget kapott.
Enyhén régies, választékos szó; a nyomdászat szaknyelve nálunk is
a fólió alakot használja. Lásd még fólia, klorofil, portfólió.
folketing – ‘a dán képviselőház’.
Dán szó a folke (‘nép’) és ting (‘összejövetel’) elemekből; az utóbbi
oldalági rokona az angol thing és német Ding (‘dolog, elintézendő’)
szavaknak.
folklór – ‘szellemi néprajz (népköltés, népdal, népi hiedelmek)’. -
folklorista: ‘a szellemi néprajz tudósa’.
Tudományos szakszócsalád az angol folklore nyomán, amely a folk
(‘nép’) és lore (‘tan, ismeret’) elemekből áll; az utóbbi a német
Lehre megfelelője, s rokona az angol learn igének is. A mi
folklorista szavunk végződése latinosítás eredménye.
folt – ‘az alapszíntől eltérő rész valamely felületen’: tintafolt, foltos
ruha; ‘szövet, bőr, fém stb. darabja lyuk, repedés befedésére,
javítására’. Származékai: foltos, foltoz, foltozás.
A fal1 ige származéka, annak ‘darabokra tép, darabol’
jelentésárnyalata alapján, deverbális t névszóképzővel, tehát a
falat (‘darabka’) jelentésileg elkülönült alakváltozata. A fal–folt
magánhangzóváltakozás analóg a vala–volt vagy a (meg)hal–holt
szópárokéval. Lásd még foldoz.
folyik – ‘‹víz› medrében halad; ‹folyadék› magasabb szintről mélyebb
felé mozog’; ‘‹történés, cselekvés› halad, történik, folyamatban
van’. Származékai: folyó, folyás, folyam, folyamat, folyamatos,
folyvást, folyton, folytonos, folytonosság, folytonossági, folyat,
folyamodik, folyamodvány, folydogál, folyadék, folyvást,
folyomány, folyékony.
Bizonyára ősi, de igen bizonytalan eredetű szavunk. Az esetleges
ugor eredetre csak az osztják pol-pol (a csónak oldalán csobbanó
víz hangját utánzó szó) és vogul polida (‘kibuggyan ‹víz›’) hozható
fel ingatag bizonyítékul, hiszen ~ szavunknak sosem volt a
folyadék hangjával kapcsolatos jelentése. Lásd még folyondár,
folyosó, folytat.
folyondár – ‘kúszónövény’.
A folyik ige származéka, annak ma már kiveszett ‘felkúszik’
jelentése alapján, egy feltehető folyond (‘folydogál, kúszik’)
alakjából, -ár deverbális névszóképzővel (mint pl. futár, vezér).
folyosó – ‘hosszú, keskeny összekötő helyiség épület belsejében’.
A folyik ige származéka, annak ‘megy, halad’ jelentése alapján; a
gyakorító képzős folyos (‘haladgat’) igealak folyamatos melléknévi
igeneve.
folytat – ‘‹cselekvést› továbbra is végez, ill. megszakítás után újra
kezd’; ‘‹foglalkozást› űz’: orvosi gyakorlatot folytat; ‘rendszeresen
tesz’: viszonyt folytat. Származékai: folytatás, folytatódik,
folytatólag, folytatólagos.
A folyik ige származéka, az elemismétléses -tat műveltető
képzővel.
fon – ‘rostokat fonallá sodor’; ‘szálakat, szalagokat stb. mintára
hajtogatva egyesít’: copfot fon, szalagot fon a hajába, fonott kalács.
Származékai: fonal, fonál, fonat, fonatos, fonadék, fonás, fonó,
fonóka, fonoda, fonottas.
Ősi örökség az uráli időkből: vogul pun-, zürjén pinni, votják pun-,
finn punoa, szelkup pannau (‘fon’). A szóeleji p  f hangfejlődés
szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Kevésbé valószínű
feltevés szerint a ~ a fan névszó igei párja. Lásd még fonák,
fondor, fonynyad, körmönfont.
fónagy – ‘falu bírája’.
A falu és a nagy szavak összetétele; első eleme a szó rövidebb fal,
fol alakjában lelhető benne (a legrégebbi adatokban folnagy
szerepel), a nagy pedig főnév ‘vezető, elöljáró’ értelemben, mint a
hadnagy, őrnagy, várnagy összetételekben. Elavult, illetve
nyelvjárási szó.
fonák – ‘a szokottal ellenkező, furcsa, kínos ‹jelenség, helyzet›’;
‘‹főnévként› a színével ellentétes, hátsó (kidolgozatlan) oldal,
‹valaminek a› visszája’: a levél, a szőttes fonákja; ‘‹teniszben,
pingpongban› az ütő külső oldalával, „visszakézből” adott ütés’.
A fon ige származéka, egy korábbról adatolt fona alak kicsinyítő k
képzővel megfejelve. A fonás és a helytelenség jelentéstani
kapcsolata nem épp kézenfekvő; talán a régebbről is kimutatható
‘befon, behálóz’, illetve ‘cselt sző, fon’ jelentésárnyalatok hatására
a achát
kell gondolnunk, amit bizonyos fokig a fondor szó példája is
támogat.
foncsor – ‘ezüstamalgám, tükör hátsó fényvisszaverő bevonata’.
Származékai: foncsoroz, foncsorozás.
Vegytani szakszó; nyelvújítási elvonás a tisztázatlan eredetű régi
foncsorol (‘higanyt és fémet kever’) igéből; Bugát Pál alkotása.
fondant – ‘cukor túltelített oldatából felfőzéssel készült puha
cukorkaanyag’.
Cukrászati szakszó, a francia fondant (‘folyadékkal töltött cukorka’)
betű szerinti ejtése (helyesen [fondan]); tkp. ‘olvadó’, folyamatos
melléknévi igenév a fondre igéből, amely a latin fundere (‘önt,
ömlik’) folytatója. Lásd még fúzió.
fondor – ‘ármányos, mesterkedő, cselszövő’. Származékai:
fondorkodik, fondorlat, fondorlatos.
Eredetére két eltérő magyarázat van. Vagy a fodor (‘göndör’) n
hanggal bővült alakváltozata, amely ‘nem egyenes, csavaros
(eszű), tekergős’ jelentésárnyalatával teljesen elkülönült (a
hangváltozásra példa a fitos–fintor és a kacsint–kancsal szópár);
vagy a fon igének volt egy gyakorító képzős fond alakja (mint pl.
tapos–tapod), amely deverbális r névszóképzőt kapott (mint pl.
huny–hunyor). A fon ige és az ármánykodás jelentéstani
összefüggéséről lásd fonák.
fonéma – ‘olyan beszédhang, amelynek jelentést megkülönböztető
szerepe van egy adott nyelvben’.
Nyelvtudományi szakszó, a görög phóneó (‘hangzik’) származéka,
tkp. ‘hangzás’. Lásd még fonendoszkóp, fonetika, foniátria,
fonográf, fonológia.
fonendoszkóp – ‘orvosi készülék a test belső zörejeinek
kihallgatására’.
Orvosi szakszó a görög phóné (‘hang’), endon (‘belül’) és szkopeó
(‘vizsgál, figyel’) elemekből.
fonetika – ‘hangtan, a beszédhangok tudománya’. – fonetikus: ‘a
hangtan tudósa’; ‘‹melléknévként› kiejtés szerinti’: fonetikus átírás.
Nyelvtudományi szakszó a görög phónétikosz (‘a beszédhanghoz
tartozó’) alapján, amely a phóné (‘hang’) származéka; nemzetközi
szóvá a latin phoneticus, phonetica változatok révén vált. Lásd még
fonéma, foniátria, fonográf, fonológia.
foniátria – ‘a beszédhibák gyógyítása’.
Orvosi szakszó a phóné (‘hang’) és hiatreia (‘orvoslás’) elemekből.
Lásd még fonéma, fonendoszkóp, fonetika, fonográf, fonológia.
fonográf – ‘hangokat viaszhengerre rögzítő készülék, a gramofon
elődje’.
Műszaki szakszó a görög phóné (‘hang’) és graphó (‘ír’) elemekből.
Lásd még fonéma, fonendoszkóp, fonetika, foniátria, fonológia.
fonológia – ‘a beszédhangoknak a nyelvben betöltött szerepével
foglalkozó tudományág’.
Nyelvtudományi szakszó a görög phóné (‘hang’) és logosz
(‘vélemény, tan’) elemekből; a ~ a fonetika mellékága. Lásd még
fonéma, fonendoszkóp, foniátria, fonográf.
fonotéka – ‘hanglemez- és magnófelvételek tára’.
Technikai szakszó a görög phóné (‘hang’) és téké (‘láda, szekrény’)
elemekből, a bibliotéka (lásd biblio-) mintájára.
font – ‘régi súlymérték (kb. fél kg), illetve pénzegység’; ‘‹régen›
mérleg’: fontra tesz, megfontol. Származékai: fontol, fontoló,
fontolgat, fontolatlan.
Német eredetű: középfelnémet phunt, erdélyi szász font, irodalmi
német Pfund. Ezek forrása a latin pondus (‘súly’), a pendere (‘függ’)
ige nyomán. Angol származéka a pound (‘font mint súly és mint
pénzegység’). Lásd még fontos.
fontos – ‘tekintélyes; lényeges, jelentékeny’. Származékai:
fontosság, fontoskodik, fontoskodás.
A font származéka, s eredeti értelme ‘súlyos’ volt; mai jelentései a
szó átvitt használatából erednek.
fonnyad – ‘szárad, hervad, töpörödik’. Származékai: fonnyadt,
fonnyadoz, fonnyadás, fonnyaszt.
A fonny- (korábban fony-) tő eredetére két magyarázat van. Vagy a
fon ige származéka annak ‘sodor’ értelme alapján (a fonnyadó levél
összesodródik), vagy a fogy igéből való (ami töpörödik, az
tömegében is fogy); a tőbeli
gy–ny változásra példák: mogyoró–monyoró, bonyolít–bugyolál,
megyek–menyek.
fór – ‘versenytársnak adott előny’.
Német jövevény, a vor (‘előtt, előre’) ejtés szerinti átvétele. A
német vorgeben (‘előre enged, előnyt ad’) első elemével azonos,
amely mint igekötő különválik ilyen szerkezetben: ich gebe dir eine
Runde vor (‘egy kör előnyt adok neked’), s az idegen fül számára
külön szónak, főnévnek tetszhet.
forgács – ‘fa faragásakor, fém megmunkálásakor keletkező keskeny,
vékony, összegöndörödő hulladék’. Származékai: forgácsol,
forgácsolódik.
A farag ige származéka, tkp. ‘faragás’, de a képző véghangzója
affrikálódott, a megrövidült tőben (fargács) pedig a  o változás
lépett fel, mint a (meg)hal–holt, vala–volt szópárokban.
forint – ‘több ország pénzneme a 13. század óta’.
Nemzetközi szó (angol, francia, német florin, holland florijn) az
- 103 - oldal
olasz fiorino (‘virágocska’), illetve ennek latinosított florinus alakja
nyomán. A névadás alapja, hogy az elsőnek Firenzében vert ~ok
hátoldalán a város címerében szereplő liliom volt. A fiorino a fiore
(‘virág’) kicsinyített formája, forrása a latin flos, floris (‘virág’). A
magyar a szóeleji mássalhangzó-torlódást az l kivetésével oldotta
fel; a szóvégi t valószínűleg szervetlen toldalék, mint a rubint,
tulipánt alakokban, de azzal is magyarázható, hogy ezt a pénzt
régen Florentinus (‘firenzei’) néven is emlegették. Lásd még
fioritúra, flóra.
forma – ‘alak; tárgy vagy személy megjelenési módja’; ‘minta’:
öntőforma; ‘testi-lelki állapot ‹főleg sportban›’: jó formában van,
pocsék a formám; ‘a tartalom megjelenítésének módja’:
időmértékes versformák. Származékai: formás, formáz, formál,
formálódik, formátlan, formaság.
Nemzetközi szó a latin forma (‘alak, mód, minta’) nyomán. Lásd
még deformál.
formaldehid – ‘egy szénatomos, színtelen, szúrós szagú, vízben jól
oldódó gáz’. – formalin: ‘a formaldehid vizes oldala,
fertőtlenítőszer’.
Vegytani szakszavak, form- elemük a latin formica (‘hangya’)
szóból való, mivel az egy szénatomos hangyasav vegyi
származékai. A ~ aldehid elemének magyarázatát lásd ott; a
formalint a ~ első két szótagjából alkották a vegyi anyagoknál
gyakori -in képzővel. Lásd még kloroform.
formális – ‘alaki, külsődleges, nem lényegi’; ‘valóságos’: formálisan
félrelökött. – formalitás: ‘formaság, külsőség’. – formalizmus: ‘a
formaságok, külsőségek túlértékelése, túlhajtása’. – formalista: ‘a
formaságok híve’; ‘‹melléknévként› a formai követelményeket
túlhangsúlyozó ‹esztétikai irányzat›’.
Nemzetközi szócsalád a latin formalis (‘formai’) nyomán; forrásuk a
forma (‘alak, forma’). Lásd még formáns, formátum, formula,
informális.
formáns – ‘a szavakhoz járuló nyelvi elem (jel, rag, képző)’.
Nyelvtudományi szakszó, a latin formare (‘alakít’) ige folyamatos
melléknévi igeneve a forma (‘alak’) nyomán. Lásd még formális,
formátum, formula.
formátum – ‘megszabott méret, alak ‹könyvé, papírlapé›’; ‘emberi,
erkölcsi, művészi nagyság’: nagy formátumú politikus.
Nemzetközi szó a latin formatum (‘nagyság, méret’) nyomán,
amely a formare (‘alakít’) ige befejezett melléknévi igenevének
semleges alakja. Lásd még formális, formáns, formula.
formula – ‘állandósult kifejezési, szövegezési mód’: az eskü
formulája; ‘‹régebben› tudományos tétel, képlet’. – formuláré:
‘hivatalos szövegezéseket tartalmazó gyűjtemény, könyv’.
Nemzetközi szó a latin formula alapján, amely a forma (‘alak,
forma’) kicsinyítő képzős származéka. A formuláré a német
Formular átvétele; végződése az okuláré és hasonló szavak
mintájára alakult ki. Lásd még formális, formáns, formátum.
forog – ‘középpont vagy tengely körül mozgást végez’; ‘gyakran
megjelenik valahol’: jó társaságban forog. Származékok és kapcsolt
szavak: forgó, forgás, forgandó, forgolódik, forgalom, forgalmas,
forgalmaz, forgalmista, forgat, forgatás, forgatag, forgattyú; fordul,
fordulás, forduló, fordulat, fordulatos; fordít, fordítás, fordító,
fordított.
A fenti igék for- töve minden bizonnyal ősi hangutánzó, ill.
hangfestő szótő a finnugor, vagy még az uráli korból: votják porjal-
(‘forog, kering’), mordvin puvramsz (‘forgat’), szamojéd puroldam
(‘megfordít’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal,
fazék, fél, fog, fogas stb. A ~ gyakorító, a fordul mozzanatos, a
fordít mozzanatos és műveltető képzőt visel. A ~ tövének magas
hangrendű változata is volt (fer-, fir-), ennek származékai a ferde,
fertő, förtelem, fürdik, fürge. Lásd még forr.
forr – ‘bugyborékolva fő’; ‘erjed’: forr a bor; ‘forrong,
nyugtalankodik’; ‘összenő ‹seb, csont›’. Származékai: forró,
forróság, forral, forráz, forrázat, forrong.
A forog ige for- tövéből ered, a tőbeli mássalhangzó utólagos
megkettőződésével; a forrásban lévő víz gázbuborékainak forgó,
örvénylő mozgására utal. Lásd még forrad, forradalom, forrás.
forrad – ‘‹törött csont› összenő, ‹seb› beheged’. Származékai:
forradás, forradásos. – forraszt: ‘‹törött csontot, sebet› begyógyít’;
‘‹két fémet› olvasztott kötőfémmel egymáshoz rögzít’.
A forr ige származékai, kezdő értelmű -d, illetőleg műveltető -szt
képzővel. Az alapige e sajátos jelentésköre talán a megsérült
fakéreg gyógyulásával kapcsolatos: a gyógyító fanedv forrás
módjára fakad ki. Lásd még forradalom, forrás.
forradalom – ‘fegyverekkel kivívott, nagyarányú politikai fordulat’;
‘gyökeres változás, átalakulás’: az ipari forradalom. Származékai:
forradalmi, forradalmár, forradalmasít.
Nyelvújítási alkotás (valószínűleg Kazinczyé) a forr igéből, a
deverbális -dalom képzővel, az alapige ‘forrong’ jelentése alapján,
a nemzetközileg használt revolúció (tkp. ‘fordulat’) magyarítására.
Lásd még forrás, forrad.
forrás – ‘földből vagy hegyoldalból előtörő víz’; ‘ok, eredet’: a viszály
forrása; ‘adatok, ismeretek lelőhelye, kútfő’.
A forr ige származéka, annak ma már nem élő ‘felfakad’ jelentése
a achát
nyomán; az előtörő, örvénylő víz mozgása valóban hasonlít a
forrásban lévő vízéhez. Lásd még forradalom, forrad.
forspont – ‘előfogat, katonai szállításhoz kötelezően szolgáltatott ló
mint régi hadiadófajta’.
A német Vorspann (‘előfogat’) magyar változata; a szóvégi t
későbbi járulékhang, mint pl. a rubint, tulipánt esetében. A német
szó elemei vor (‘elöl’) és (Ge)spann (‘fogat’); az utóbbi a spannen
(‘feszít; lovat kocsi elé fog’) igével kapcsolatos.
forsriftos – ‘előírás szerinti, szabályos’.
A német Vorschrift (‘előírás’) főnevet kiejtés szerint követő, kissé
avuló bizalmas nyelvi szó a vor (‘előre’) és schreiben (‘ír’) elemek
alapján.
forsz – ‘valaminek a fortélya, nyitja, megoldása’: tudja a dolog
forszát.
Német jövevény; mintája, a Force (‘különleges képesség’) a francia
force (‘erő, bátorság’) átvétele, s mind a német, mind a magyar szó
ennek kiejtését tükrözi. A francia szó a népi latin fortia (‘erő’) révén
a latin fortis (‘erős, bátor’) melléknévre megy vissza. Lásd még
forszíroz, forte, forzando, sforzato.
forszíroz – ‘erőltet, sürget, siettet’.
Német vendégszó (forcieren) a francia forcer (‘kényszerít, erőltet’)
igéből, amely a force (‘erő’) származéka; ennek eredetére nézve
lásd forsz.
forte – ‘erősen, hangosan’. – fortissimo [fortisszimó]: ‘teljes erővel’.
Olasz zenei jelzések a dinamikára: forte (‘erős’) ill. fortissimo (‘igen
erős’); a latin fortis, illetve fortissimus (‘erős, legerősebb’)
származékai. Lásd még forsz, forzando, sforzato.
fortély – ‘csel, furfang’; ‘valaminek a nyitja, megoldása’.
A német Vorteil (‘előny’) korai újfelnémet előzményéből, a vorteil,
vortel, azaz ‘előnyös helyzet, mesterfogás’ alakokból ered,
nagyjából kiejtés szerinti átvételként; a korábbi fortél vége a
magyarban palatalizálódott.
fortyog – ‘bugyborékolva fő’; ‘magában mérgelődik’. Származéka:
(fel)fortyan.
Hangutánzó igepár gyakorító, illetve mozzanatos képzővel,
hangalakjuk a horkan, horkol, szortyog, rotyog igékkel függ össze,
de lehet, hogy a forr igével is kapcsolatos, hiszen a forrásban lévő
étel hangját is érzékelteti.
fórum – ‘hivatalos hely, hatóság’; ‘bíróság valamely foka’: a legfelső
fórumig viszi ügyét; ‘nyilvánosság’; ‘lap, rádió- vagy tévéadó mint
közéleti megnyilatkozások színhelye’.
Nemzetközi szó a latin forum (‘város piactere, köztere,
nyilvánosság’) nyomán; ez a foras, foris (‘künn’), tkp. ‘az ajtó (foris)
előtt, a szabadban’ származéka.
forzando – [forcandó] ‘erőteljesen, fokozott nyomatékkal ‹adandó
elő›’.
Olasz zenei utasítás a forzare (‘erősít, erőltet’) igéből; a forza (‘erő’)
a népi latin fortia (‘erő’) folytatója, forrása a fortis (‘erős, bátor’)
melléknév. Lásd még forsz, forszíroz, sforzato.
forzícia – ‘aranyfa, tavasszal nyíló, élénk sárga virágú fa’.
Latin növénynév (Forsythia) W. Forsyth [forszájt] angol botanikus
nevéről.
fos – ‘híg ürülék, hasmenés’. Származékai: fosik, fosás, fostos,
fosóka.
Ősi, hangutánzó jellegű finnugor örökség: vogul, osztják pos, finn
paska. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél,
fog, fogas stb. Akár a legtöbb rokonnyelvi megfelelő, a ~
igenévszó.
foszfát – ‘a foszforsav sója’: alumininiumfoszfát.
Vegytani szakszó, a franciában keletkezett (phosphate alakban) a
foszfor szó tövéből, a sókat jelölő -át végződéssel (mint pl. nitrát,
szulfát).
foszfor – ‘gyúlékony, a sötétben fénykibocsátó puha, nemfémes
elem’. – foszforeszkál: ‘megvilágítás után sötétben hideg fényt
bocsát ki’. – foszforeszcencia: ‘a hideg fény kibocsátásának
jelensége’.
Vegytani szakszócsalád a latin Phosphorus (‘hajnalcsillag’, utóbb
‘foszfor’), illetve phosphorescere (‘foszforként fényt bocsát ki’)
szavak nyomán. Ezek forrása a görög Phószphorosz
(‘hajnalcsillag’), tkp. ‘fényhozó’ a phósz (‘fény’) és pheró (‘hoz’)
elemekből. Lásd még fotó, foton.
foszgén – ‘erősen mérgező harci gáz’.
Vegytani szakszó a görög phósz (‘fény’) és genea (‘születés’)
elemekből; az elnevezés alapja, hogy ez a vegyület erős fény
hatására jön létre szén-monoxid és klór elegyéből. Lásd még
foszfor, fotó.
foszlik – ‘szétmállik, leválik, megsemmisül’. Származékok és kapcsolt
szavak: foszló, foszlós, foszlat, foszladozik, foszt, fosztás, fosztogat.
A fosz- alapszó valószínűleg ősi finnugor örökség: vogul paszli
(‘elkopik’), osztják pusz (‘kopott’), votják post (‘elnyű’). A szóeleji p
 f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A
magyar igékben l gyakorító, illetve t műveltető képző található.
fosszilis – ‘a földtörténeti ókorban megkövesedett’; ‘a földből kiásott,
ásatag’. – fosszilia: ‘a földből kiásott, megkövesedett állati vagy
növényi maradvány’.
- 104 - oldal
Tudományos szakszavak a latin fossa (‘árok, barázda’) nyomán.
fotel – ‘párnázott, öblös karszék’.
A francia fauteuil [fotöj] magyarosodott változata, esetleg német
közvetítéssel. A francia szó régi formája faldestueil, amelynek
forrása egy ősi frank-germán *faldistol (‘összehajtható szék’)
lehetett (német falten ‘hajt’ és Stuhl ‘szék’).
fotó – ‘fénykép’. – fotográfia: ‘fénykép’; ‘fényképészet’. –
fotográfus: ‘fényképész’. – fotografál: ‘fényképez’.
A nemzetközi szócsalád mesterséges alkotás a görög phósz,
photosz (‘fény’) és graphó (‘ír’) elemekből. A magyarban a
köznyelvből a fénykép és származékai mára kiszorították őket, csak
a rövidült ~ alak eleven. Lásd még foszfor, foto-, foton.
foto- – ‹tudományos szóösszetételek előtagjaként› ‘a fénnyel
kapcsolatos’: fotocella, fotofóbia, fotokémia, fotométer, fotoszféra,
fotoszintézis, fototropizmus.
Az előtag a görög phósz, photosz (‘fény’) szó tövéből való; az
utótagok eredete a megfelelő szavaknál keresendő. Lásd még fotó,
foton.
foton – ‘a fénysugárzás elemi energiaegysége’.
Fizikai szakszó a görög phósz, photosz (‘fény’) tövéből; az -on
végződés az elemi részecskéknél általános (elektron, proton,
neutron stb). Lásd még fotó, foto-.
foxi – ‘rövid szőrű, kis termetű kutyafajta’. – foxterrier: ‘foxi’.
Az angol foxterrier a fox (‘róka’) és terrier (‘üregi, üregásó’)
elemekből áll, itt tehát olyan kutyát jelent, amely a rókát kiássa
földalatti vackából. A terrier az azonos francia szó (‘földi’) átvétele,
amely a terre, végső soron a latin terra (‘föld’) származéka. A ~ az
ausztriai német Foxl magyarosodott formája.
foxi, foxterrier – ‘rövid szőrű, kis termetű kutyafajta’.
Az angol foxterrier a fox (‘róka’) és terrier (‘üregi, üregásó’)
elemekből áll, itt tehát olyan kutyát jelent, amely a rókát kiássa
földalatti vackából. A terrier az azonos francia szó (‘földi’) átvétele,
amely a terre, végső soron a latin terra (‘föld’) származéka. A foxi
az ausztriai német Foxl magyarosodott formája.
foxtrott – ‘négynegyedes ütemű, amerikai eredetű társas tánc’.
Nemzetközi szó az angol fox-trot (‘rókaügetés’) nyomán; a szóvégi
t megnyúlása a balett, mulatt, rabatt és sok más hasonló idegen
szó analógiás hatásának tulajdonítható.
foyer – [foajé] ‘szálloda, színház, mozi előcsarnoka’.
Nemzetközi szó a francia foyer (‘tűzhely, tűzfészek; otthon, ház,
terem’) nyomán. Ennek forrása a késő latin focarium (‘tűzhely’) a
focus (‘tűz’) szóból. Lásd még fókusz.
fő1 – ‘‹étel› vízben, tejben stb. forralva készül’; ‘‹fej› erősen
gondolkodik’: miben fő a fejed? Származékai: főz, főzet, főzés,
főzelék, fővetlen, főzőcske, (valakinek a) főzte.
Ősi uráli örökség: vogul poáji, mordvin piems, szamojéd pís (‘fő’). A
szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas
stb.
fő2 – ‘‹régiesen› fej’: főbe lövik, főhajtás, fővesztés; ‹melléknévként,
illetve jelzős összetételek előtagjaként› ‘legelső, legnagyobb,
legfontosabb, legrangosabb’: fő irány, főváros, főhadnagy, főiskola,
főúr stb. Származékai: főleg, főképpen, főként, főség.
A fej2 alakváltozata; eredetét lásd ott. Lásd még főbenjáró.
főbenjáró – ‘halálos ítélettel járó ‹bűn›’; ‘igen fontos’.
Régi magyarítás a latin capitalis szóból, amely a caput, capitis
(‘fej’) származéka; a szó első eleme a fővesztésre utal, amellyel
régen a felségárulással kapcsolatos ún. ~ perek többnyire
végződtek. Lásd még kapitális.
födém – ‘többszintes épületben az egyes szinteket elválasztó,
teherhordó sík szerkezeti elem’.
Építészeti szakszó, nyelvújítási alkotás a fed, föd igéből; Baróti
Szabó Dávid leleménye.
föderáció – ‘szövetségi állam’. – föderális, föderatív: ‘szövetségi
alapon felépülő ‹állam›’. – föderalizmus: ‘a szövetségi
államberendezkedés elve’; ‘kisebbségek törekvése, mozgalma az
állam szövetségi alapon való átalakítására’. – föderalista: ‘a
föderalizmussal kapcsolatos’; ‘‹főnévként› a szövetségi
államberendezkedés híve’.
Nemzetközi szócsalád a latin foedus, foederis (‘szövetség,
szerződés’) nyomán. Idegen példák hatására (pl. francia fédération,
angol federal stb.) nálunk is előfordultak federáció, federális stb.
alakok. Lásd még konföderáció.
föl – ‘felső rész’; ‘tej felszínén összegyűlt sűrűbb réteg’: tejföl; ‘színe-
java ‹valaminek›’. Származékai: fölös, fölösleg, fölöz, fölény.
Ugor kori örökség: osztják pol (‘magas’). A szóeleji p  f
hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Lásd még
fel, föld.
föld – ‘talaj, annak anyaga’; ‘megművelhető terület’; ‘szárazföld ‹a
tengerrel szembeállítva›’; ‘égitestünk’; ‘ország, tartomány, vidék’:
alföld, Jakutföld. Származékai: földes, földtelen, földel.
Bizonytalan eredetű szó, talán a föl (‘felső rész’) származéka -d
képzővel, amely eredetileg ugyan kicsinyítő szerepű, de korántól
van személy- és helynévképző funkciója: Árpád, Előd, Aszód,
Halmod, Sarkad stb. Lásd még mérföld.
földszint – lásd szint
a achát
fölé – lásd felül
fölöstököm – lásd früstök
főn – ‘meleg, száraz déli szél az Alpoktól északra’.
Nemzetközi szó a német Föhn nyomán; ez a késő latin faonius
formán át a latin favonius (‘enyhe tavaszi szél’) szóra megy vissza;
ennek forrása a favere (‘kedvez’) ige. Lásd még faun, favorit.
főnix – ‘‹ókori legenda szerint› csodás egyiptomi madár, amely
elöregedvén elégeti magát, és hamvaiból megifjodva támad fel’.
Nemzetközi szó a latin Phoenix nyomán, amely a görög Phoinix
(‘föníciai’) átvétele, s arra utal, hogy a madár oly csodás tarka
színekben pompázott, mint a főniciai festett kelmék. Más nézet
szerint a név az óegyiptomi benu származéka; ez azoknak a szürke
gémeknek a neve volt, amelyeknek érkezése minden évben a Nílus
„újjászületését”, azaz áradását előzte meg.
fönn, fönt – lásd fenn
förgeteg – vagy fergeteg: ‘viharos szél’. Származéka: förgeteges,
fergeteges.
A forog ige származékának, a forgatagnak magas hangrendű párja;
a nagy erejű szél gyakran örvénylő mozgású.
förmed – ‘indulatosan (rá)kiált valakire’: ráförmed. Származéka:
förmedvény (‘valakit durván támadó írás’).
Bizonytalan eredetű. A för- tő talán a forog ige tövének az a magas
hangrendű változata, amely a ferde, förgeteg, fürge s más
szavakban található; az m mozzanatos, a d kezdő képző, mint pl. a
futamodik szóban. A ~ felépítése erősen hasonlít a régi füremedik
(‘felfrissül, megélénkül’) igére, s lehet, hogy végső soron egy tőről
fakadnak; a jelentésbeli kapcsolat a ‘megindul’  ‘felindul’ 
‘megdühödik’ vonalon valószínűsíthető.
förtelem – ‘undokság, rútság, visszataszító dolog’. Származéka:
förtelmes.
A ~, illetve illabiális fertelem változata annak a fert- igének -elem
képzős alakja, amely a fertő szóban is rejlik.
fösvény – ‘fukar, szűkmarkú’. Származékai: fösvénység,
fösvénykedik.
Ismeretlen eredetű.
főte – ‘bányaüreg mennyezete’.
Nyelvújítási képzés a fő2 szóból; a -te végződés talán a nyelvjárási
előte (‘kemenceajtó’, tkp. ‘előtét’) példáját követi.
föveg – ‘fejfedő’.
Egy sajtóhiba szülötte: a híres Calepinus-féle tíznyelvű szótár 1585.
évi kiadásában így jelent meg a söveg (süveg) szó. A későbbi
kiadásokban is így maradt, majd átkerült más szótárakba, és
hosszú ideig használatban maradt, mivel a fő2 származékának
vélték.
föveny – ‘vízparti homok(os rész)’.
Bár igen régi, majd ezer éve adatolt szavunk, eredetéről nem
tudunk semmit.
frajla – ‘kisasszony; ‘nevelőnő’; ‘szobalány’.
Német eredetű, egy olyan nyelvjárásból (felsőnémet), amelyben az
irodalmi német Fräulein (‘kisasszony’) fräule formában használatos;
mindkettő a Frau (‘asszony’) kicsinyítő képzős származéka. Elavult
szó.
frakció – ‘elkülönült csoport párton belül’; ‘‹fizikában› sugártörés’.
Származékai: frakciós, frakciózik. – frakcionál: ‘különböző
forráspontú vegyületeket ‹pl. nyersolajból› szakaszos lepárlással
elkülönít’.
Nemzetközi szó a latin fractio, fractionis (‘törés, töredék’) alapján;
ez a frangere, fractum (‘tör’) származéka. Lásd még fraktúra.
fraktúra – ‘(nyomtatott) gótbetűs írás’; ‘csonttörés’.
Nyomdászati, illetve orvosi szakszó a latin factura (‘törés’) nyomán,
amely a frangere, fractum (‘tör’) ige származéka. A gót írás azért
~, mert a görbületek helyén sarkos, tört vonalak vannak. Lásd még
frakció.
franc1 – ‘‹régebben› francia’.
Latin eredetű, a többes Franci (‘frankok; franciák’) alakból; az
egyes számú latin Francus nyomán nálunk is élt a hosszabb francus
alak. Lásd még franc2, francia, franciskánus, frank1, frank2, frankó,
fringia.
franc2 – ‘vérbaj’; ‘szitkozódás eleme’: menj a francba!
Azonos a franc1 szóval, és a franc nyavalya szókapcsolatból
önállósult a fenti első jelentésben. Az elnevezés oka, hogy az
Amerikából behurcolt betegség európai elterjedését a kora újkori
francia hadjáratoknak tulajdonították; a franciák egyébként is
régtől buja emberek hírében álltak. A betegség mint szitkozódás
eleme mindennapos: törje ki a nyavalya, egye meg a rosseb! Első
jelentésében a ~ már elavult. Lásd még francia, frank 1, frank2,
fringia.
francia – ‘a Franciaországban élő népre vonatkozó; ‹főnévként›
annak lakója, nyelve’.
A latin Francia (tkp. ‘a frankok földje’) országnév átvétele, amely
idővel egy pleonasztikus Franciaország összetétel előtagjaként
népnévnek értődött (mint pl. Lengyelországból a lengyel), s végül
teljesen kiszorította a helyes franc1 alakot. Lásd még franc2 frank1,
frank2, fringia.
franciskánus – ‘ferences rendi (szerzetes)’.
- 105 - oldal
Nemzetközi szó a rendet alapító Assisi Szent Ferenc latinos
Franciscus neve nyomán. E név, ill. olasz megfelelője, a Francesco
frankot, franciát jelent; ez a rendalapító ragadványneve volt anyja
francia származása folytán; valójában Giovanni Bernardonénak
hívták. Lásd még francia.
frank1 – ‘germán törzsekből alakult nép, mely a kora középkorban
Gallia északi részén telepedett le és birodalmat alapított,
Franciaország történelmi elődjét’; ‘e néppel kapcsolatos’.
A latin Francus (‘frank’) tőalakjából alakult szó, amelyre a német
Franke is hathatott; forrása valószínűleg az ősi germán franka
(‘merész’). Lásd még franc1, franc2, frank2, fringia.
frank2 – ‘francia, belga és svájci pénznem’.
A francia franc nyomán elterjedt nemzetközi szó. Neve a Jó János
király aranypénzén olvasható latin Francorum rex (‘a frankok
királya’) felirat első négy betűjéből ered. Kerülendő a francia
ejtésmódot affektáló fran kiejtés. Lásd még franc1, franc2, frank1,
frank2, fringia.
frankó – ‘bérmentesítve’; ‘akadálytalanul’; ‘‹melléknévként› remek’.
A német franko (‘költségmentesen’) átvétele, amely az olasz porto
franco (‘szállítás bérmentesítve’) kifejezés második eleméből való.
Az olasz franco a francia franc (‘szabad, mentes’) megfelelője; ez
azonos a frank népnévvel, a frank hódítók ugyanis mentesítve
voltak a hűbéri szolgáltatások alól. A ~ fenti első jelentése
kereskedelmi szakszó, a szlengben élő melléknévi jelentés
bizonyára onnan ered, hogy ami küldemény ~ érkezik, azért nem
kell fizetni.
fránya – ‘átkozott, vacak ‹jelzőként enyhe bosszúság kifejezésére›’:
már megint nem találom azt a fránya szemüvegemet!
Talán a franc régi, népnyelvi fránca alakjából lett eufémisztikus
elferdítés révén; korábban főnév volt: kopassza meg a fránya!
(Csokonai). Lehet, hogy a kánya madárnév is hatott a ~
hangalakjára, mivel azt már korábban is használták
szitkozódásokban (csípje meg a kánya!).
frappáns – ‘találó, csattanós; meglepő, hatásos’: frappáns válasz,
ötlet. – frappíroz: ‘meglep, meghökkent’.
A német frappant, illetve frappieren szavak átvétele, az előbbi
latinosított szóvéggel. A német szavak forrása a francia frapper
(‘megüt, meglep’) és ennek folyamatos melléknévi igeneve,
frappant; az ige a frank hrapon (‘tép’) származéka.
frász – ‘görcsrohamokkal járó betegség ‹különösen csecsemőnél›’:
kitörte a frász, fogfrász; ‘‹a bizalmas nyelvben› nagy ijedség’: a
frászt hozod rám, csengőfrász; ‘‹a szlengben› nagy pofon’;
‘‹indulatos elutasításban› fenét!’.
A hazai német, főleg bajor-osztrák nyelvjárások frais, fras
(‘görcsroham csecsemőnél’) szavából ered; ezek az azonos
jelentésű irodalmi német Fraisen (többes alak) megfelelői, és az
ófelnémet freisa (‘rémület’) szóra mennek vissza, az viszont a gót
fraisan (‘kísértésbe visz’) igére. Lásd még frászkarika.
frászkarika – ‘‹indulatos elutasításban› fenét, frászt, dehogyis!’: egy
frászkarikát!
Az összetétel első tagja a frász ‘csecsemő görcse’ jelentésében. A
szó babonás népi gyógyító eljárás emlékét őrzi: egyes vidékeken a
görcsbe esett csecsemő fejét egy különleges tésztából sütött
karikán (ez a ~) bújtatták át. Az eredeti jelentés elhomályosultával
a szót a frász módjára kezdték használni elutasítás kifejezésére.
fráter – ‘laikus szerzetes(testvér)’; ‘‹becsmérlő jelző kíséretében›
ember, férfi’: nagyképű fráter, pimasz fráter. – fraternizál:
‘komázik, bizalmaskodik ‹valakivel›’.
A ~ a latin frater (‘fivér’) átvétele; oldalági rokona a barát. A
fraternizál az ugyane tőről való francia fraterniser átvétele,
valószínűleg a német fraternisieren közvetítésével. Lásd még
konfraternitás.
frázis – ‘kifejezés; (zenei) mondat, szakasz’; ‘üres szólam’: frázisokat
pufogtat. – frazíroz: ‘‹zeneművet, dallamot előadás során›
kifejezően tagol, motívumait kiemeli’. – frazeológia: ‘(valamely
szakmára) jellemző szóhasználat, kifejezésmód’: jogi frazeológia;
‘egy nyelv állandósult szókapcsolatainak összessége, ezek
gyűjteménye; a nyelvtudománynak ezekkel foglalkozó ága’.
Nemzetközi szócsalád a latin phrasis (‘szólásmód, szónoki
kifejezésmód’) alapján; ez a görög phraszisz, phraszeosz (‘beszéd,
kifejezés’) átvétele, amely a phradzó (‘mond, kifejez’) igéből ered.
A frazíroz a német phrasierenből való, a frazeológia második eleme
a logosz (‘vélemény, tanulmány’) származéka.
fregatt – ‘‹régebben› háromárbocos vitorlás hadihajó’;
‘tengeralattjárók elleni harcra való cirkáló-féle’.
Nemzetközi szó a francia frégate nyomán, amely az olasz fregata
átvétele; végső forrása ismeretlen.
fregoli – ‘visszájára fordítva is viselhető ruhadarab’; ‘a mennyezetig
felhúzható ruhaszárító szerkezet’.
Az olasz Leopoldo Fregoli színész nevéből, aki híres átváltozó
művész volt a 19-20. századfordulón. A fenti második jelentés egy
márkanévből ered.
frekvencia – ‘másodpercenkénti rezgésszám ‹főleg a
híradástechnikában›’. – frekventál: ‘rendszeresen látogat’: az
éttermet főleg egyetemisták frekventálták.
a achát
Latin eredetű nemzetközi szavak, a latin frequens, frequentis
(‘számos, népes, gyakori’) származékai; az előbbi tudományos és
műszaki szakszó, az utóbbi választékos.
frenetikus – ‘lelkes(ítő), tomboló, viharos’: frenetikus siker, taps,
ünneplés.
Nemzetközi szó a latin phreneticus (‘eszelős’) nyomán, amely a
görög phrenétikosz átvétele; tkp. ‘agyhártyagyulladásban
(phrenitisz) szenvedő’, a phrén (‘elme’) származéka. Lásd még
frenológia, hebefrén, oligofrén, szkizofrén
frenológia – ‘túlhaladott tudományos elmélet, amely a koponya
alkatát összefüggésbe hozta az ember értelmi és erkölcsi
adottságaival’.
Tudományos szakszó a görög phrén (‘elme’) és logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemekből. Lásd még frenetikus, hebefrén, oligofrén,
szkizofrén.
freskó1 – ‘(a nedves vakolat anyagába kevert festékkel készülő)
falfestmény, mennyezetfestmény’.
Művészeti szakszó az olasz al fresco (‘a frissre’) kifejezésből; ennek
második eleme az ófelnémet frisc (‘friss’) származéka, amelyre a
mi friss szavunk is visszavezethető. Nyelvünkbe esetleg a német
Fresko közvetítésével jutott; az ejtésmód az írásképet követi, de
hathattak rá a fiaskó, flaska s más hasonló szavak is. Lásd még
freskó2.
freskó2 – ‘nyomással mintázott könnyű pamutszövet’.
Az olasz fresco (‘friss, hűvös’) szó átvétele; a megnevezés arra utal,
hogy az ilyen kelméből készült ruha hűs, szellős viseletű.
Nyelvünkbe esetleg a német Fresko közvetítésével jutott; az
ejtésmód az írásképet követi, de hathattak rá a fiaskó, flaska s más
hasonló szavak is. Lásd még freskó1.
freudizmus – [frajdizmus] ‘személyiségünk tudattalan rétegének
fontosságát hirdető, a lélekelemzést alkalmazó lélektani elmélet és
gyakorlat’. – freudista: ‘a freudizmussal kapcsolatos’; ‘‹főnévként›
e tan híve; gyakorló lélekelemző’.
Tudományos szakszó a tan megalapozójának, Siegmund Freud
bécsi pszichológusnak a nevéből.
fréz – ‘pirosba hajló rózsaszín, eperszín’.
A ruhakelmékkel kapcsolatos divat-szakszó a francia fraise
(‘földieper; ennek színe’) nyomán; ennek forrása a latin fragum
(‘eper’).
frézel – ‘mar ‹szerszámgépen›’.
A német Fräse szóból, amely a francia fraise (‘marószerszám;
‹korábban› fodros gallér’) átvétele, s végső forrása a népi latin
frassa (‘borjúmirigy’). Avuló szakmai szó.
frézia – ‘tölcsér alakú, illatos virágokat hozó gumós növény’.
H. Freese német orvos nevéből, a növényneveknél általános latinos
-ia végződéssel.
fricska – ‘orra, fülre adott pöccintés’; ‘apró bosszantás’: a sors
fricskája. Származéka: (meg)fricskáz.
A szlovák frčka (‘orrpöccintés’) átvétele; a szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő i oldja fel.
fridzsider – lásd frizsider
fríg – ‘ókori kisázsiai néptörzs’; ‘‹melléknévként› e néppel
kapcsolatos’: fríg sapka (lecsüngő végű vörös sapka, a jakobinusok
viselete a nagy francia forradalomban); ‘hétfokú hangsor
(félhanglépéssel az első és ötödik hangközben)’.
A latin többes Phrygesből ejtés szerint lett nyelvünkben frígek, s
ebből vonódott el az egyes ~ alak. Forrása a görög Phrüx, Phrügesz
népnév, amely talán egy indoeurópai bhrúg (‘gyümölcs’) szóval
kapcsolatos (lásd pl. frugális, fruktóz). Lásd még fríz2.
frigid – ‘nemileg közönyös, hideg ‹nő›’. – frigiditás: ‘a nemi
gerjedelmek hiánya, érzéki közönyösség ‹nőnél›’.
Orvosi szakszavak a latin frigidus (‘hideg’) nyomán, a frigere (‘fázik,
hideg’) igéből. A ~ alak szóvége a francia femme frigide (‘hideg
nő’) szókapcsolat utótagjának a hatását mutatja. Lásd még
frizsider.
frigy – ‘‹korábban› békekötés, fegyverszünet’; ‘szövetség’: frigyláda
(az Úr és a zsidó nép szövetségének záloga); ‘házasság’: frigyre
léptek.
A középfelnémet frid (‘békekötés, nyugalom’) származéka a szóvég
palatalizációjával; irodalmi német megfelelője a Frieden (‘béke,
békekötés’). A jelentés kitágulásával alakult ki nyelvünkben a
‘szövetség’, majd a ‘házasság(i kötelék)’ jelentés. Ma az első kettő
elavult, és az utóbbi is avulóban van, illetve tréfásan ünnepélyes
szó.
frikció – ‘súrlódás’. – frikatíva: ‘réshang, dörzshang’.
Tudományos szakszók a latin fricare, frictum (‘dörzsöl, súrol’) ige
alapján. Lásd még frottír.
fringia – ‘fínom acélból készült (szablya)’.
A délszláv nyelvekből (szerb, bolgár frengija) került nyelvünkbe,
végső soron az oszmán-török frengi (‘frank’, azaz ‘európai’) szóból,
amely az európai szabású, egyenes kardot is jelentette. Eleinte
nyelvünkben melléknév volt: igaz fringia kard (Arany), s utóbb ilyen
szókapcsolatokból lett főnévvé. Elavult szó. Lásd még franc1, franc2,
francia, frank1, frank2.
friss – ‘új, nem romlott ‹étel, ital›’; ‘fürge’;’hűvös, üdítő’; ‘gyors
- 106 - oldal
ütemű ‹tánc, főleg csárdás›’. Származékai: frissít, frissítő, frissül,
frisseség, frissiben.
A német frisch azonos középfelnémet elődjének átvétele; ennek
előzménye az ófelnémet frisc [friszk].
fritőz – ‘elektromos olajsütő’.
Francia műszaki szakszó (friteuse), a frit, frite (‘olajban sütött’)
melléknév (kissé szabálytalan képzésű) származéka; forrása a latin
frigere, frictus (‘aszal, pörköl’) ige.
frivol – ‘léha, felelőtlen, könnyelmű’; ‘illemsértően tiszteletlen’: frivol
megjegyzés. – frivolitás: ‘frivolság’; ‘sajátos csipkeszerű
kézimunka’.
Nemzetközi szócsalád a latin frivolus (‘hitvány, semmi, értéktelen’)
nyomán, a friare (‘szétmorzsol’) igéből. Jelentése így fejlődhetett:
‘morzsalék’  ’értéktelen’  ’hitványságokkal törődő’  ’léha,
ledér’. Az utóbbi jelentéskörben a francia (frivole, frivolité) és angol
(frivolous) megfelelők révén terjedtek el. A magyar ~ a franciából
való, német közvetítéssel.
fríz1 – ‘a holland, német és dán partvidék szigetein élő germán nép
tagja, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néphez tartozó, vele
kapcsolatos’.
A latin Frisii (többes) vagy a német Friese (többes), vagy mindkettő
hatására létrejött frízek szóból elvonódott egyes számú alak. A név
talán a fríz frisle (‘hajfürtök’) szóból ered, s a nép régebbi
hajviseletével kapcsolatos.
fríz2 – ‘a koszorúpárkány alatt futó, domborművekkel díszített sáv
(főleg antik épületeken)’.
Nemzetközi építészeti szakszó a francia frise nyomán, mely
hozzánk a német Fries közvetítésével kerülhetett. Forrása talán a
késői latin fresium (‘hímzett ruhaszegély’) az ókori latin vestes
Phrygiae (‘díszesen hímzett ruhák’, tpk. ‘fríg ruhák’) második eleme
nyomán. Lásd még fríg.
frizura – ‘hajviselet, formára fésült haj’. – frizíroz: ‘hajat bodorít, süt,
fésül ‹valakinek›’.
A német Frisur, illetve frisieren átvétele, az előbbi latinosított
szóvéggel; forrásuk a tisztázatlan eredetű francia friser (‘bodorít’)
ige.
frizsider – ‘(elektromos) hűtőszekrény’.
A francia frigidaire kiejtés szerinti átvétele; helytelen, angolos
fridzsider ejtése, illetve írása is elterjedt volt egy időben. A francia
szó latin előzménye, a frigidarium valójában a római közfürdők
hidegvizes medencéje volt; forrása a frigidus (‘hideg’) a frigere
(‘fázik, hideg’) igéből. Lásd még frigid.
frocliz – ‘ugrat, bosszant, hergel’.
Felsőnémet eredetű: frotzeln (‘bosszant’). A frocli főnév utólagos
elvonás a magyarban. A bizalmas nyelv szava.
front – ‘homlokzat’: a ház utcai/udvari frontja; ‘arcvonal, szembenálló
haderők érintkezési vonala’; ‘‹tágabb értelemben› hadszíntér’: a
frontra küldték; ‘politikai tömörülés’: népfront; ‘különböző
hőmérsékletű légtömegek találkozási vonala’; ‘‹kissé pontatlan
köznyelvi használatban› időjárásváltozást okozó légtömeg’:
frontbetörés, hidegfront. – frontális: ‘az ellenség teljes arcvonala
elleni’: frontális támadás; ‘szemből való’: frontális ütközés.
Nemzetközi szócsalád a latin frons, frontis (‘homlok, előrész,
arcvonal’) alapján.
frottír – ‘hurkokkal bolyhozott felületű pamutszövet’: frottírköpeny.
A német Frottiertuch (‘dörzstörülköző’) s hasonló összetételek első
tagjának kiejtés szerinti átvétele; ez a frottieren (‘dörzsöl’) igéből
való, amelynek forrása a francia frotter (‘dörzsöl’), s az ófrancia
freter révén a latin fricare (‘dörzsöl’) műveltető frictare alakjára
vezethető vissza. Lásd még frikció.
fröcsög – ‘cseppekben szétszóródik’. Származékai és rokon alakjai:
fröccsen, fröccsent, fröcsköl, fröccs.
A szócsalád fröcs- töve hangutánzó eredetű; ehhez járulnak
különböző gyakorító, kezdő, illetve műveltető képzők. A fröccs
(‘szódás bor’) elvonás a fröccsent tövéből, a német eredetű
spriccer magyarítására.
frufru – ‘a homlokra fésült, egyenesre vágott (női) haj’.
A szó kétségtelenül francia eredetű (frou-frou), de a nyelvünkben
majd másfél százada kimutatható fenti jelentés nem magyarázható
sem a francia hangutánzó szó eredeti értelméből (‘suhogás,
zizegés’), sem a faire du frou-frou (‘parádézik, flancol’) kifejezésből;
még az átadóként szóba jöhető német Frou-frou (‘elegáns
alsószoknyák suhogása’) sem igazít el.
frugális – ‘mértéktartó, igénytelen, szegényes ‹étkezés›’.
Latin szó (frugalis), a.m. ‘takarékos, jól gazdálkodó’; kapcsolatos a
frui (‘felhasznál, élvez’) igével és a frux, frugis (‘gyümölcs,
termény’) főnévvel. Lásd még fríg, fruktóz.
fruktóz – ‘gyümölcscukor’.
Vegytani szakszó a latin fructosus (‘gyümölccsel kapcsolatos’)
alapján, mely a fructus (‘gyümölcs, termés’), s végső soron a frui
(‘használ, élvez’) származéka. A ~ forma a francia fructose-ból a
német Fruktose alakon át jutott nyelvünkbe. Lásd még frugális.
fruska – ‘virgonc süldőlány’.
A Fruzsina becézett Fruska alakjából vált főnévvé. Ez a női név a
latin Euphrosyna németesen csonkult elejű alakja (mint pl.
a achát
Stefánia–Fanny); forrása a görög Euphroszüné (‘vidámság’).
frusztrál – ‘fontos törekvéseiben gátol ‹személyt›’. – frusztráció:
‘csüggedt vagy éppenséggel feszült, agresszív lelkiállapot, amelyet
a vágyak, törekvések meghiúsulása vált ki’.
Lélektani szakszavak a latin frustrari (‘meghiúsít’) alapján; forrásuk
a frustra (‘hiába, sikertelenül’).
früstök – ‘reggeli’. Származéka: früstököl.
Német eredetű szó a Frühstück azonos középfelnémet
előzményéből. A német szó, elemei szerint, ‘korai darab’ jelentésű,
vagyis a korán reggel fogyasztott ételdarab(ok)ra utal. A magyar
szó történetében sokáig a fölöstököm alakváltozat volt a
leggyakoribb, amely a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldása és
r  l hangváltozás által jött létre; a szóvégi m egy régebbi,
latinosított frustucum-féle alakból magyarázható. A ~ forma
bizonyára későbbi átvétel valamelyik hazai német nyelvjárásból.
Lásd még stikli.
fuccs – ‘odavan! vége van!’: fuccs a pénznek!; ‘‹főnévként› kudarc,
meghiúsulás’: fuccsba ment; ‘‹huszonegyes kártyajátékban› a parti
elvesztése (túl nagy lap húzása miatt)’. Származéka: (be)fuccsol.
A hazai német futsch, pfutsch (‘vége!’) hangutánzó indulatszó
átvétele; a kártyásnyelvből terjedt el.
fúga – ‘adott témát az összefonódó szólamokon végigvezető
zenemű’. – fugato: ‘fúga-szerű rész zenei tételben’.
Zenei műszók az olasz fuga (‘futás, menekülés’) alapján, melynek
forrása az azonos alakú és jelentésű latin szó; a fugato olasz
képzés a fugare (‘menekül’) igéből, lényegében a fenti jelentéssel.
Az elnevezés alapja, hogy a zenei téma mintegy ‘menekül’ egyik
szólamból át a másikba. Lásd még centrifugális.
fuga – ‘téglák, csempék közötti hézag’. Származéka: fugáz (‘hézagot
kötőanyaggal tölt ki’).
A német Fuge (‘rés, hézag, illeszték’) átvétele a szóvég hangrendi
illeszkedésével.
fúj – ‘ajkai résén át tüdejéből levegőt bocsát ki’; ‘‹szél› mozog’;
‘‹fúvóshangszert› megszólaltat’: fújja furulyáját; ‘énekel’: a nótáját
fújja; ‘dühösködik’: mindig fúj a menyére. Származékai: fújdogál,
fújtat, fújtatás, fújtató, fuvall, fuvalom, fuvat, fúvós, fúvóka,
(fel)fuvalkodik.
Ősi hangutánzó szó az uráli korból: vogul puv-, osztják pog-,
cseremisz puem, szamojéd puts, szelkup puav (‘fúj’). A szóeleji p 
f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A
voltaképpeni tő a fú (önállóan is él választékos, régies alakként); a
fuv- tő v-je éppolyan hiátustöltő, mint a ~ j-je.
fuj – lásd pfuj
fukar – ‘szűkmarkú, fösvény’. Származéka: fukarkodik.
Német eredetű szó, forrása a kora újfelnémet fukker (‘gazdag
kereskedő, uzsorás’). A szó az augsburgi Fugger bankárcsalád
nevéből lett közszóvá; a Fuggerek a középkor végén óriási
vagyonra tettek szert egész Európára kiterjedt kereskedelmi
ügyleteikkel. A ~ szó nyelvünkben sokáig főnév volt ‘sáfár,
pénzváltó, kufár’ jelentéssel; mai értelmében vagy kétszáz éve
mutatható ki. A második szótag a-ja hangrendi illeszkedésnek
tudható be.
fukszia – ‘piros vagy lila virágú dísznövény’.
Kertészeti szakszó Ludwig Fuchs német botanikus nevéből. Lásd
még fukszin.
fukszin – ‘anilinszármazék, vörös textilfesték’.
Nevét a fukszia virágáról kapta annak jellegzetes bíborvörös színe
miatt, a vegyületeknél gyakori -in végződéssel.
fúl1 – ‘‹főleg igekötős megfúl alakban› levegőhiány miatt életét
veszti’. Származékai: fullad, fullaszt, fulladozik, fuldokol.
Az ige fú- töve ősi finnugor örökség: osztják pikim (‘rothad’), zürjén
pedni (‘megfullad’), mordvin puvamsz (‘megfojt’), észt pooma
(‘felakaszt’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék,
fél, fog, fogas stb. A ~ l-je gyakorító képző.
fúl2 – lásd fullánk, fúr
fulgurit – ‘robbanószer’.
A latin fulgur (‘villám’) szóból eredő márkanév.
fullajtár – ‘nagyúr kocsija előtt járó lovas kísérő’; ‘küldönc’;
‘ügybuzgó alantas, kiszolgáló’.
Német jövevény, a Vorreiter (tkp. ‘elöl lovagló’) szóból alakult rr 
ll elhasonulással (mint pl. fillér), illetve a második és harmadik
szótagban hangrendi illeszkedéssel. Eredeti jelentésében elavult
szó.
fullánk – ‘méh, darázs potrohvégi szúró szerve’.
Származékszó egy elavult fúl (‘szúr’) igéből, amely ugor eredetű:
vogul pulep (‘dugó’), osztják pulta (‘szúr’). A szóeleji p  f
hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A korábbi
fulák alak lehet az eredeti, ahol a k deverbális névszóképző; az
intervokális l megnyúlt, a szóvég pedig alighanem a falánk, félénk s
hasonló igei származékok hatására változott el.
fulmináns – ‘dörgedelmes, nagyhangú ‹beszéd, megnyilatkozás,
cikk›’.
Latin szó, a fulminare (‘villámlik’) ige folyamatos melléknévi
igeneve, a fulmen (‘villám’) származéka. Választékos szó.
fumigál – ‘semmibe vesz, lekicsinyel’.
- 107 - oldal
A latin fumigare (‘füstölög, kifüstöl’) magyaros alakja; a szó töve a
latin fumus (‘füst’). Mai értelme a ‘füstnek néz, füst számba vesz’
jelentésárnyalaton keresztül alakult ki. Lásd még sfumato.
fundál – ‘alapít’; ‘‹ki- igekötővel› kiötöl, kieszel’.
A latin fundare (‘alapoz’) ige magyaros alakja; végső forrása fundus
(‘fenék, alap’). Lásd még fundamentum.
fundamentum – ‘alapzat, alap’. – fundamentális: ‘sarkalatos,
alap-’. – fundamentalizmus: ‘a Biblia (vagy a Korán) tanainak
betű szerinti értelmezéséhez ragaszkodó, azok elveiből jottányit
sem engedő, szélsőséges felfogás’. – fundamentalista: ‘a
fundamentalizmusra jellemző’; ‘‹főnévként› annak elveit valló
személy’.
Nemzetközi szócsalád a latin fundamentum (‘alap’) szóból, amely a
fundare (‘alapoz’) ige származéka; végső forrása fundus (‘fenék,
alap’). Lásd még fundál, plafon.
fungál – ‘működik’. – funkció: ‘működés, tevékenység; sajátos
feladat, szerep’: az epe funkciója az emésztésben; ‘szerepkör,
beosztás’: pártfunkció. – funkcionál: ‘működik, dolgozik; ellát
‹feladatkört›’: az új szabályzat nem funkcionál. – funkcionális:
‘működésbeli’: funkcionális hiba; ‘tárgyát működésében vizsgáló
‹tudományág›’: funkcionális nyelvészet. – funkcionalizmus:
‘építészeti irányzat, amely a formát alárendeli az építmény
célszerűségi elvének, illetve abból bontakoztatja ki’. –
funkcionárius: ‘mozgalom, párt vagy közigazgatás (magasabb
rangú) tisztségviselője’.
Nemzetközi szócsalád a latin fungi, functus (‘eljár, teljesít, végez’)
ige alapján; egy részük a franciában létrejött formák (fonctionner,
fonctional, fonctionnaire) „visszalatinosítása” alapján keletkezett.
funicolare – [funikoláre] ‘drótkötélpálya, siklóvasút’.
Olasz szó a latin funiculus (‘kötél’) nyomán; ez a funis (‘kötél,
póráz’) kicsinyítette alakja.
fúr – ‘forgó eszközzel lyukat mélyít’; ‘‹régebben› izgat, aggaszt’;
‘alattomban áskálódik’: fúrja a kollégáját (a főnöknél). Származékai:
fúró, fúrás, furat, fúródik, furkál, furkálódik, furakszik, furdancs.
Vitatott eredetű szó. Valószínűleg ősi örökség az uráli korból: vogul
pore (‘ár’), osztják por, finn pura, szamojéd parre (‘fúró’); a szóeleji
p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Más
nézet szerint a ~ egyszerű alakváltozata annak az elavult fúl
(‘szúr’) szónak, amely fullánk szavunknak alapja; rokonnyelvi
megfelelőit lásd ott. A felteendő l  r hangváltozásra a legfőbb
példa a világ–virág szópár. Lásd még agyafúrt, fura, furcsa.
fura – ‘különös, mulatságos, furcsa’.
A fúr ige származéka annak ma már nem eleven ‘aggaszt, izgat’
jelentése alapján a régi, ritka -a (-e) folyamatos melléknévi
igenévképzővel (mint hinta, hulla, penge). Nyelvjárási szóból a
nyelvújítók emelték a köznyelvbe. Hasonló eredetű a furcsa szó.
furcsa – ‘szokatlan, különös, fura ‹gyakran rosszalló értelemben›’.
Származékai: furcsáll, furcsálkodik.
A fúr ige származéka annak ma már nem eleven ‘aggaszt, izgat’
jelentése alapján, egy belőle képzett furos gyakorító alakból
(hasonlók a repes, futos), a régi, ritka -a (-e) folyamatos melléknévi
igenévképzővel (mint hinta, hulla, penge). Az így kialakult furosa a
két nyílt szótagos tendencia alapján fursa lett, majd s  cs
affrikálódás következett be (mint hágcsó, lépcső). Hasonló eredetű
a fura szó.
furfang – ‘ravasz csel, fortély, leleményesség’. Származékai:
furfangos, furfangoskodik.
Valószínűleg olasz eredetű szó, a furfante (‘gazfickó, kópé, csibész’)
magyarosult formája, bár az nt  ng hangváltozást más példák
nem támogatják. Legkorábbi előfordulásaiban kétségtelenül furfánt
alakú, és személyt jelent. A ~ ma általános jelentése úgy alakult ki,
hogy a személyt jelentő szóból képzett melléknévi furfangos (mint
kópés, csibészes) származékban a tőszót idővel már fogalomnak
érezték (mint pl. a fortélyosban), és ilyen értelemben vonták el újra
belőle.
furgon – ‘zárt szekrényű kis teherkocsi személygépkocsi alvázon’.
Francia szó (fourgon), eredetileg ponyvával fedett hosszú szekeret
jelentett; forrása ismeretlen.
fúria – ‘a bosszú istennőinek egyike a római mitológiában’;
‘házsártos nőszemély’.
Latin szó (Furia), tkp. ‘őrjöngés, düh’ a furere (‘zajong, dühöng’)
igéből. Lásd még furioso.
furioso – [furiózó] ‘hevesen, vad indulattal, szenvedélyesen ‹adandó
elő›’.
Olasz zenei utasítás, a latin furiosus (‘dühödt, őrjöngő’) folytatása;
eredetére nézve lásd fúria.
furír – ‘élelmezési altiszt’.
Német szó (Furier), a francia fourrier átvétele; ennek forrása a
fourre (‘széna, abrak’) a gót fodr (‘abrak’) nyomán. A régi katonai
nyelv szava volt.
furkó – ‘bunkó’.
Talán a latin furca (‘fa vagy vas villa’) magyaros formája; az ó
végződés vagy a bunkó, karó szavak analógiás hatása, vagy
kicsinyítő képző. Első jelentése ‘szöges hajítófegyver’, illetve ‘villás
végű gránátvető bot’ volt; mai értelme későbbi keletű.
a achát
furmányos – ‘‹régebben› szekeres, fuvaros’: furmányos tót
gúnyájában gurítgatta a kereket (Mikszáth); ‘agyafúrt, ravasz’.
A német Fuhrmann (‘szekeres’) szóból, melynek első eleme a Fuhre
(‘kocsiszállítás, kocsirakomány’). A német szóból előbb furmány lett
azonos értelemben, majd a szó fölösen megkapta a Nyelvújítási képzés a fúj fuv- tövéből (mint fuvallat). Hangalakját
mesterségneveknél gyakori -os képzőt (akárcsak kocsmáros,
mészáros). Az eredeti jelentés elhomályosultával a nyelvérzék a ~t
a furfangos és ármányos szavak vegyülékének vélte, s századunk
húszas éveitől ilyen értelemben használatos. Lásd még fuvar.
furmint – ‘borszőlőfajta; ebből érlelt finom fehér bor’.
Egy francia froumenté, fourmenté szőlőnévből; ez a froment
(‘búza’) szó származéka, és a latin frumentum (‘gabona’) szó a
forrása. Az elnevezés alapja, hogy e szőlőt préselés előtt
búzaszalmán töppesztették, hogy mustja édesebb legyen. Lehet,
hogy nyelvünkbe azok a vallon-francia szőlőművesek hozták, akik a
középkorban a Hegyalján telepedtek meg.
furnér – ‘rétegelt falemez’.
A német Furnier (‘nemesfa borítólemez’) a furnieren (‘lemezzel
borít’) származéka; ez a francia fournir (‘ellát, juttat, szállít’) ige
német megfelelője, szűkült jelentéssel. A francia szó germán
eredetű: ófelnémet fruma (‘haszon, előny’).
furtonfurt – ‘folyton, állandóan’.
A német fort und fort (‘tova és tova, folyton’) kifejezés
magyarosodott alakja; nyelvjárási és bizalmas nyelvi szó.
furulya – ‘pásztorsíp, ajaksípos egyszerű népi hangszer’.
A balkáni és kelet-európai nyelvekben elterjedt vándorszó a román
fluier, fluieră (‘pásztorsíp’) szóra vezethető vissza, amely
hangutánzó eredetű, a fluiera (‘fütyül, süvít’) igével kapcsolatos. A
magyar ~ alak úgy jött létre, hogy előbb a szóeleji mássalhangzó-
torlódás hangzócserével (flu–ful) oldódott fel, majd a l és r hangok
helyet cseréltek, végül az l palatalizálódott. A tájnyelvekben
gyakori furugla g elemére nincs kielégítő magyarázat.
furunkulus – ‘gennyes kelés’.
Orvosi szakszó a latin furunculus nyomán, amely a fur (‘tolvaj’)
kicsinyített formája; előbb a szőlőrügy tövén keletkezett, a
nedveket elszívó dudort jelentette, majd alaki hasonlóság nyomán
vérhólyagot, gennyes kelést.
fuser – ‘kontár’. – fuserál: ‘kontárkodik’; elfuserál (‘elront,
tönkretesz’). – fusi: ‘feketemunka ‹üzemben›’.
A német Pfuscher (‘kontár’) származékai, részben hazai német
nyelvjárások fuscher alakjából.
fustély – ‘bunkósbot’.
A román fuşte (‘bot, dorong’) végartikulussal ellátott fuştele (‘a
dorong’) formájából magyarosodott keleti nyelvjárásainkban,
palatalizációval (a kastély, erkély s hasonló szavak analógiájára); a
véghangzót talán birtokos személyjelnek érezték, azért maradt el.
fuszekli – ‘zokni’.
A bajor-osztrák fuss-söckl magyar változata, tkp. ‘láb-zoknicska’,
azaz pleonasztikus összetétel, mint a magyar nyaksál. A söckl az
irodalmi német Socke (‘zokni’) kicsinyített alakja; eredetére nézve
lásd zokni. Avuló bizalmas nyelvi szó.
fuszulyka – ‘bab’.
A román fasui (‘bab’) magyaros fuszuly alakjának kicsinyített
formája; forrása az újgörög faszuli az ógörög phaszélosz (‘bab’)
nyomán. Népnyelvi szó. Lásd még paszuly.
fut – ‘szalad’; ‘szökik, menekül’; ‘‹forrásban lévő tej› az edény
peremén túlfolyik’; ‘‹kúszónövény› szétágazva terjed’: fut a rózsa.
Származékai: futás, futó, futos, futkos, futkározik, futtat, futamodik,
futamít, futamat, futólag, futólagos, futár.
Ősi örökség az uráli korból: osztják pota (‘elfut’), cseremisz poktem
(‘elűz’), szamojéd paktag (‘fut’). A szóeleji p  f hangfejlődés
szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Lásd még futrinka.
futball – ‘labdarúgás mint sport’; ‘ehhez való bőrlabda’.
Származékai: futballista, futballozik.
Nemzetközi szó az angol football (‘láb-labda’) nyomán. A magyar
sportnyelv magyarítása során a ~t a labdarúgás, a futballistát a
labdarúgó kiszorította a hivatalos nyelvezetből, az informális
beszédben azonban tartják magukat, illetve a becézett foci, focista
helyettesíti őket; a futballozik igének nincs elfogadható „hivatalos”
formája.
futrinka – ‘hosszú, gyors lábú rovar’.
A fut ige származéka; a népnyelvi futri (‘futkározó, szeles’)
kicsinyített alakja (mint Kati–Katinka).
futurizmus – ‘az erő és sebesség kultuszát hirdető formabontó
képzőművészeti és irodalmi irányzat a 20. század elején’. –
futurista: ‘a futurizmussal kapcsolatos’; ‘‹főnévként› eme irányzat
követője’.
Nemzetközi szócsalád a latin futurum (‘jövő’) alapján; a mozgalom
névadója az olasz Marinetti Manifesto futurista (‘Futurista
kiáltvány’) című írása (1909) volt. Lásd még futurológia.
futurológia – ‘jövőkutatás’.
Tudományos szakszó a latin futurum (‘jövő’) és a görög logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből.
fuvar – ‘bérszállítás járművel’; ‘kocsirakomány’: egy fuvar homok.
Származékai: fuvaros, fuvarozik. Alakváltozatok: fuhar, fuharos.
- 108 - oldal
A bajor-osztrák fuar (‘szállítás, rakomány’) magyar változata v,
illetve h hiátustöltő hanggal. Az irodalmi német megfelelő Fuhre.
Lásd még furmányos.
fuvola – ‘fafúvós hangszer’. Származékai: fuvolás, fuvolázik.
talán a furulya befolyásolta.
fúzió – ‘egyesülés, összeolvadás’: bankfúzió, magfúzió. – fuzionál:
‘egyesül ‹cég, intézmény egy vagy több másikkal›’.
Nemzetközi szócsalád a latin fusio, azaz ‘kiöntés, olvasztás’
nyomán, a fundere, fusum (‘önt, olvaszt’) igéből. A fuzionál a
francia fusionner latinosított formája. Lásd még konfundál.
fuzsitos – ‘féleszű, hóbortos’.
Román jövevényszó, a fugi [fudzsi], azaz ‘fut, menekül’ ige
befejezett melléknévi igenevéből: fugit, magyar -s
melléknévképzővel. A román dzs helyén álló magyar zs lehet
hanghelyettesítés vagy román nyelvjárási sajátság. A magyar
jelentés a futóbolond fogalmán át alakulhatott ki.
fű – ‘alacsony, keskeny levelű, lágyszárú növény; ennek tömege’;
‘füves hely, pázsit, kaszáló’: a fűre lépni tilos; ‘gyógynövény’:
ezerjófű. Származékai: füves, füvesít, füvel (‘legel, legeltet’),
füvész, füvészkedik.
Ősi örökség az ugor korból: vogul, osztják pum (‘fű, széna’). A
szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas
stb. A füvész nyelvújítási alkotás. Lásd még fű-fa.
fű-fa – ‘minden, mindenki’: fűhöz-fához kapkod, fűnek-fának adós,
fűvel-fával csalja az urát.
A ~ egybefoglaló összetétel, eredetileg ‘akármiféle növény’ volt a
jelentése azáltal, hogy a növényvilág legkisebb és legnagyobb
fajtáját nevezi meg. Csak ragos alakokban használatos, ma már
főként a fenti, tágabb értelemben. Lásd még fű, fa.
füge – ‘édes, húsos, apró magvú déli gyümölcs’; ‘csúfolódó
kézmozdulat az ujjak közt kidugott hüvelykujjal’.
A velencei olasz nyelvjárás fighe (‘fügék’) szavából, a figa többes
alakjából; ez az irodalmi olasz fico változata, amely a latin ficusra
megy vissza. A magyar szó korábbi fige alakja labializálódott. A
fenti második jelentés (pl. a fügét mutat kifejezésben) az olaszban
alakult ki, egyebek közt a fico és a fica (‘női szeméremtest’)
hangzási hasonlósága folytán.
függ – ‘lóg’; ‘alárendelt viszonyban van ‹valakivel›’: két főhatóságtól
is függ; ‘valaminek a bekövetkeztén fordul meg’: ez attól függ,
hogy mikor érkezel; ‘félbemaradt’: függő sakkjátszma’.
Származékai: függő, függés, függeszt, függeszkedik, független,
függetlenség, függetlenségi, függetlenít, függőleges, függöny,
függelék, függvény.
Bizonyára régi szavunk, de eredetéről semmi biztosat nem tudunk.
fül – ‘a hallás páros szerve’; ‘külső fül, fülkagyló’; ‘hallás’: jó füle van;
‘tárgy kiálló, fogónak használt része’: a kancsó, a táska füle; ‘könyv
külső borítójának behajtott, ismertető szöveget tartalmazó része’:
fülszöveg.
Származékai: füles, fületlen, fülel, fülecske, fülész, fülészet. Ősi
finnugor örökség: vogul pil, zürjén, votják pelj (‘fül’). A szóeleji p 
f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb.
Korábban fil alakokat találunk, utóbb ez labializálódott. Lásd még
figyel, fülke.
fülemüle – ‘csalogány’.
Latin jövevényszó, a philomela magyarosodott alakja: labializáció,
hangrendi illeszkedés, valamint az ikerszó-szerű könnyed hangzás
igénye együtt hozta létre. Az első két szótagra hathatott a madár
szép hangja miatt beleértett fül szó is. A latin szó előzménye a
görög philoméla, amely a philosz (‘barát’) és mélé (‘ének’)
elemekből áll, tehát ‘az ének kedvelője’. Egy görög monda szerint
Philoméla balsorsú athéni királylány volt, akit az istenek
csalogánnyá változtattak, hogy megmenekülhessen üldözői elől.
Valószínűleg nem az ő neve köznevesült madárnévvé, hanem a
madárnév vált személynévvé az eredetmondában.
fülke – ‘nagyobb helyiségből nyíló kisebb’; ‘vonaton elkülönített
szakasz’; ‘különálló szűk építmény’: telefonfülke.
A fül kicsinyített alakja; az alapszónak régen volt s nyelvjárásokban
ma is van ‘falmélyedés, vakablak, rejtekhely’ jelentése.
füllent – ‘‹apró dologban› valótlant mond’.
Ismeretlen eredetű szó; korábban volt fillent alakja, amely utóbb
labializálódott. Nyilvánvalóan mozzanatos képzés, de a szótő nem
azonosítható.
fürdik – ’tisztálkodás vagy felüdülés céljából vízbe merítkezik’.
Származékok és kapcsolt szavak: fürdő, fürdős, fürdés, fürdet,
fürdőzik, füröszt.
A szócsalád tagjai annak a fer-, för-, für- tőnek a származékai,
amely a ferde, fertő, fetreng, förgeteg, fürge szavakban található,
és amely a forog család tövének magas hangrendű változata; a ~
visszaható, a füröszt műveltető képzős szóalak. A ~ eredeti
jelentése tehát ‘forgolódik’, ebből vezethető le a ‘vízben forgolódik’
értelem.
fűrész – ‘szilárd anyag darabolására való, fogazott pengéjű
szerszám’. Származékai: fürészes, fűrészel.
Ismeretlen eredetű szó.
a achát

fürge – ‘mozgékony, gyors, élénk’.

Annak a fer-, för-, für- tőnek a származékai, amely a ferde, fertő,
fetreng, förgeteg, fürge szavakban található, és amely a forog
család tövének magas hangrendű változata. A ~ g-je azonos a
forogéval, a szóvégi e pedig a folyamatos melléknévi igenév régi
végződése (mint pl. penge), így a szó voltaképpeni jelentése ‘forgó,
pergő’, ebből vezethető le a ‘gyors, élénk’ értelem.
fürj – ‘zömök, sötétszürke mezei madár’.
Ismeretlen eredetű szó; a korai adatokban für alakot találunk.
fürkész – ‘aprólékosan kutat; vizsgálódva figyel’; ‘‹melléknévként›
figyelő, kutató’: fürkész szemekkel; ‘‹főnévként› fürkészdarázs’.
Bizonytalan eredetű szó; talán a firtat szó hangfestő tövének für-
változatából alakult ki mozzanatos és gyakorító képzőegyüttes
révén, a rokon jelentésű cserkész ige hatására.
fürt – ‘haj, szőr hullámos kötege, csomója’: hajfürt; ‘egy tövön
tömörülő virágzat, illetve bogyós termés’: virágfürt, szőlőfürt,
ribizlifürt. Származékai: fürtös, fürtöz.
A ~ für- alapszava finnugor örökség: votják per, pur (‘fürt’); a t
denominális névszóképző, mint a füst, menyét, sziget s más szavak
esetében. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék,
fél, fog, fogas stb.
füst – ‘égéstermékeknek felfelé szálló, kékes, szürkés vagy fekete,
légnemű tömege’; ‘ez mint ételneműk tartósításának eszköze’:
füstre akaszt. Származékai: füstös, füstöl, füstölt, füstölődik,
füstölög.
A ~ füs- töve ősi ugor örökség: vogul possem, osztják pozen
(‘füst’). A t itt denominális névszóképző, mint a fürt, menyét, sziget
s más szavak esetében. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos,
lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb.
fűszer – ‘ételnek sajátos zamatot vagy színt adó, többnyire növényi
anyag’. Származékai: fűszeres, fűszerez.
A ~ és a régiségben gyakori fűszerszám első eleme a fű, annak
‘(nem fás) növény’ értelmében; második eleme a szer, illetve a
szerszám ezek ‘eszköz, kellék’ jelentése alapján.
fűt – ‘‹helyiséget› felmelegít’; ‘‹kályhában, tűzhelyben› tüzet rak’;
‘lelkesít, ösztönöz’: fűti a tettvágy. Származékok és kapcsolt
szavak: fűtés, fűtőzik, fűthető, fűtetlen, fűlik, fülled, fülleszt.
A szócsalád fűl töve ősi ugor örökség: vogul pilüt (‘meggyújt’), palti
(‘fűt’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél,
fog, fogas stb. A ~ valószínűleg analógiás származék a hűl–hűt
vagy gyűlik–gyűjt alakpárok mintájára.
fütykös – ‘furkósbot, bunkó’.
Ismeretlen eredetű szó.
fütyül – ‘csucsorított ajakkal éles, magas hangot ad’; ‘‹madár› dalol’:
fütyül a rigó; ‘élésen süvít’: fütyül a szél; ‘síppal jelet ad’.
Származékai: fütyörész, füttyent, füttyöget, fütty, fütyülő.
Hangutánzó szó; a fütty elvonás a mozzanatos képzős füttyent
alakból.
fűz1 – ‘öltésekkel, szállal, kapoccsal egymáshoz erősít’: koszorút fűz,
fűzött könyv; ‘‹szálat› szűk nyíláson áthúz’: cérnát tűbe fűz;
‘kapcsol, köt ‹érzelmi viszony valakihez›: régi szerelem fűz hozzá’;
‘‹szlengben› ámít, szédít’: fűzi a csajt. Származékai: fűzés, fűzött,
fűződik, fűzöget, fűzős, fűzetlen, füzet, füzetes, füzér.
Ősi finnugor örökség: cseremisz pidem (‘köt, fűz, csomóz’). A
szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas
stb. Lásd még fűz2.
fűz2 – ‘vízparton növő, barkás virágzatú, hajlékony vesszejű fa vagy
bokor’.
Bizonyára ősi örökség a finnugor korból, mégpedig azonos a fűz1
igével, amely ősi igenévszó lehetett; az ige jelentése úgy vonódott
át a fáéra, hogy annak ágai fonásra, fűzésre alkalmasak. Más nézet
szerint a ~ külön rokonnyelvi szócsaládba tartozik: zürjén pacsa
(‘fűzfaág’), votják pucsi (‘kecskefűz, barka’); egy kevésbé valószínű
feltevés egy lapp szóval hozza a ~et kapcsolatba. Lásd még
fűzfapoéta.
fűzfapoéta – ‘hitvány költő’.
A könnyen korhadó fűzfa (fűz2) sok népi kifejezésben jelez
értéktelenséget: fűzfakatona, fűzfadiák, fűzfaalma.

- 109 - oldal
a achát
G galand – ‘keskeny szalag’.
gabalyít – ‘kuszál, gubancol, összekever’. Származéka: gabalyodik.
Valószínűleg a hangfestő jellegű gombolyag, gubacs, gubanc
családjába tartozik. Ezt a feltevést csak az gyengíti, hogy a fenti
jelentéskör viszonylag későn bukkan fel, és talán éppen az említett
szavak hatására alakult ki; korábban a ~ így értődött: ‘tákol,
tataroz; kanyarít’.
gabardin – ‘átlósan bordázott, vízhatlan gyapjú- vagy pamutszövet’.
A francia gabardine kiejtés szerinti átvétele, forrása a spanyol
gabardina (‘esőkabát’) a gabán (‘kabát’) és a francia tabard
(‘köpeny’) elemek keveredéséből; a gabán forrása a késő latin
capanna (‘köpeny’).
gabona – ‘lisztes magvú kalászos növények (főleg búza, rozs, árpa,
zab) egybefoglaló neve’.
Szláv, leginkább déli szláv eredetű szó: szerb-horvát gobino
(‘tönköly’), keleti délszláv gobino (‘bőség, termés’); e szavak a gót
gabeins, azaz ‘gazdagság’ származékai. A magyar szóalakot
hangrendi kiegyenlítődés formálta ki.
gáborján – lásd gébics
gácsér – ‘a kacsa hímje’.
A szlovák kačer átvétele; ez a szó a kacsa szláv előzményének
hímet jelentő változata. A szóeleji k  g változásra példa gerezna,
guzsaly.
gacsos – ‘görbe, csámpás ‹kéz, láb›’; ‘girbegurba ‹növény›’.
Alighanem hangfestő eredetű szó, és rokonságban áll a gáncs,
kacs, kacska, kacsó, kancsal szókkal. Vélhető gacs töve önállóan
nem mutatható ki.
gádor – ‘pince torkolata’; ‘gödör, árok, sziklaüreg’.
Német eredetű, a Gatter (‘rács, rácskapu’) valamely nyelvjárási
formájából (pl. bajor-osztrák goder); a magyar jelentések talán egy
‘rácsos ajtó mögötti helyiség’ értelmi árnyalaton keresztül
magyarázhatók. Régies és nyelvjárási szó.
gael – [gél] ‘az Írországban, Skócia egyes részein és a Man szigeten
élő kelta nép, s ennek nyelve’; ‘‹melléknévként› ezekkel
kapcsolatos’.
A ~ nép saját Gaidheal nevéből
gágog – ‘‹liba› jellegzetes hangot ad’.
Hangutánzó eredetű szó, és ezáltal összefügg a gége és gőgicsél
szavakkal.
gagyog – ‘‹kisgyermek› a beszédet utánzó, de jelentés nélküli
hangcsoportot hallat’.
Hangutánzó szó, a gügyög párja.
gajdesz – ‘halál’: gajdeszba küld (‘megöl’).
A hangzás alapján feltehető jiddis eredetet nem sikerült
bebizonyítani; a szleng és egyes nyelvjárások szava.
gajdol – ‘kurjongat, elnyújtva énekel’.
Hangutánzó szó a kiabál, kajabál családjából.
gála – ‘ünnepi estély’: gálakoncert; ‘ünnepi öltözet’: gálaruha.
Nemzetközi szó a spanyol gala (‘díszruha, dísz, pompa’) nyomán,
amely az ófrancia gale (‘vígság, szórakozás’) átvétele; ennek
forrása a galler (‘vigad’) ige, talán az *ófelnémet wallan
(‘zarándokol’) származéka, a középkori zarándoklatok ugyanis
szórakoztató társaságot jelentettek a résztvevőknek. Lásd még
gáláns.
galacsin – ‘puha anyagból gyúrt golyó’: galacsinhajtó (‘bogár, amely
petéit trágyából hengergetett golyóba rakja’).
Ismeretlen eredetű szó.
galád – ‘alávaló, becstelen’. Származéka: galádság.
A középkori latin goliardus, gallardus (‘vándor klerikus, vásári
énekes’) származéka; erre mutat, hogy a ~ szó legkorábban
adatolt jelentése ‘csavargó, kóbor diák’. A csavargás és gonoszság
fogalmi összekapcsolódását a bitang szó is tanúsítja. A latin szó
lehet a bibliai Góliát nevének változata, aki Isten népének
ellensége volt, de belejátszhat a latin gula, olasz gola (‘torok’) szó
is, amely a torkosságra és iszákosságra utal, a vándor énekesek
közmondásos tulajdonságaira.
galagonya – ‘vörös bogyókat termő tüskés cserje’.
Déli szláv eredetű: horvát, szlovén gloginja. A szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő a oldotta, a wala hlaupan (‘jól futni’) szókapcsolatok összevonódásából alakult
magánhangzókban hangrendi kiegyenlítődés ment végbe.
galaktika – ‘a Tejútrendszer’; ‘nagyobb csillagrendszer’. – galaxis:
(‘ugyanaz’).
Csillagászati szakszók; a ~ a görög galaktiké hodosz (‘tejút’)
szókapcsolat első eleméből való, amely a gala, galaktosz (‘tej’)
képzett származéka (‘tejjel kapcsolatos’); a galaxis ugyanennek
más származéka.
galamb – ‘gyors röptű, turbékoló hangot adó, tenyésztett madár’;
‘‹kedveskedő megszólításként› szerelmesem, kedvesem’:
galambom. Származékai: galambos, galambocska, galambász.
Szláv, valószínűleg déli szláv eredetű (horvát golub, szlovén golob),
ám a 10. század előtti átvétel, amikor még a legtöbb szláv
nyelvben megvoltak a nazális magánhangzók, s így egy *golomb-
féle alak került nyelvünkbe, majd nyíltabbá válás révén nyerte el
- 110 - oldal
mai alakját. A szláv eredeti távolabbról rokon a latin columba
(‘galamb’) szóval. Lásd még kolumbárium.
Régies szó a francia galon (‘paszomány, szegélydísz’) nyomán,
német közvetítéssel; a szóvégi d szervetlen járulékhang. A
köznyelvben csak a galandféreg (‘az emberi bélben élősködő
szalagféreg’) összetétel révén használatos.
gáláns – ‘udvarias, (nők iránt) előzékeny’; ‘udvarló, bókoló ‹modor›’;
‘szerelmi viszonnyal kapcsolatos’: gáláns kalandok; ‘nagyvonalú,
bőkezű’. – galantéria: ‘könnyed udvariasság, előzékenység ‹nők
irányában›’; ‘udvarlás’.
A francia galant (‘udvarias, szerelmes, szerető’) és galanterie
(‘udvariasság, udvarlás’) származékai (német közvetítéssel), a
szóvégek latinosításával. A francia galant az ófrancia galer (‘vigad,
szórakozik’) folyamatos melléknévi igeneve; a szó eredetéről lásd
gála.
galenit – ‘ólomérc’.
Galenus (Galénosz) ókori orvos nevéből.
galeri – ‘fiatalok bandája’; ‘bűnbanda’.
A német Galerie (‘galéria’) szó újkeletű ‘alvilág’ jelentéséből; a
magyar galéria szónak is van némileg hasonló értelmi árnyalata.
galéria – ‘hosszú, fedett, díszes folyosó’; ‘színházi karzat’; ‘képtár,
képzőművészeti múzeum’; ‘társaság ‹kissé gúnyosan›’.
Nemzetközi szó a késő latin galeria (‘hosszú oszlopcsarnok’)
nyomán; ennek eredete vitatott. Lásd még galeri.
galiba – ‘bonyodalom, baj, kellemetlenség’.
Ismeretlen eredetű szó.
gálic – ‘kristályos réz-, vas- vagy cinkszulfát’: rézgálic.
Német eredetű: bajor-osztrák galicnstan (‘gálickő’); az összetétel
előtagja talán Spanyolország északkeleti tartományával, Galiciával
van kapcsolatban mint az ilyen ásványok fontos lelőhelyével.
galimatiász – ‘zagyvaság, értelmetlen, badar beszéd’.
Francia szó (galimatias); forrása, a középkori latin gallimathias
valószínűleg a latin gallus (‘kakas’) és görög matheia (‘tudás’)
elemekből áll, tehát ‘kakastudomány’.
gall – ‘ókori kelta nép, mely Gallia tartományt (kb. a mai
Franciaország, Belgium, Észak-Itália) lakta’; ‘‹melléknévként› e
néphez tartozó, vele kapcsolatos’; ‘francia’: a gall kakas (a fancia
nemzet jelképe). – gallicizmus: ‘a francia nyelvre jellemző
kifejezésbeli sajátosság’. – gallikán: ‘a Rómával szembeni nagyobb
önállóságra törő irányzat neve a francia katolikus egyházon belül a
15.–19. században’.
Nemzetközi szócsalád a latin galli (‘gallok’) nyomán; a gallicizmus
görög-latin képzésű; a gallikán az anglikán mintáját követi. A kakas
azért lett ~ jelkép, mert latinul gallus kakast jelent, a két szó
azonban nincs származási kapcsolatban. Lásd még gallium.
gallér – ‘kabát, ruha nyakrésze’; ‘ujjatlan, hosszú esőköpeny’:
körgallér.
Német eredetű: középfelnémet goller, koller, irodalmi német Goller
(‘páncél, utóbb ruha nyakrésze’). A német szó forrása a középkori
latin collarium (‘páncél nyakrésze’) a collum (‘nyak’) nyomán. Lásd
még dekoltázs.
gallium – ‘lágy fémes elem’.
Szülőhazája latin nevéről, Galliáról (lásd gall) nevezte el
felfedezője, a francia Lecocq de Boisbaudran.
gallon – ‘angolszász űrmérték (3,7-4,5 liter)’.
Az ófrancia galon folytatója, amelynek talán ‘nagy tál, korsó’
jelentése volt; a szó vége ún. nagyító képző, de töve ismeretlen.
galóca1 – ‘nagy testű lazac-féle hal’.
Délszláv eredetű: horvát, szlovén glavatica, a glava (‘fej’) képzett
alakja. A magyar szóalak egy rövidült glavica formából vezethető le
a legkönnyebben, a szóeleji mássalhangzó-torlódást oldó
járulékhanggal és av  ó változással (mint lóca). Lásd még galóca2.
galóca2 – ‘mérgező gombafajta’.
Bizonytalan eredetű; talán a galóca1 halnévből ered, de ennek
miértjét nem ismerjük.
galopp – ‘ló vágtája’. – galoppíroz: ‘vágtat’.
Német jövevényszavaink (Galopp, galoppieren); ezek forrása a
francia galop (‘vágta’) és galoper (‘vágtat’). A francia szó germán
eredetű, talán az ószász walh hlopan (‘kelta futás’), talán a frank
ki.
galuska – ‘apró darabokra szaggatott lágy főttészta’.
Lengyel eredetű, a gałuszka kiejtés szerinti átvétele. Lásd még
haluska.
galván- – ‹összetett szavak előtagjaként› ‘vegyi áramforrással
kapcsolatos’: galvánelem, galvánáram. – galvanizál: ‘villamos
áram vegyi hatása által fémréteggel bevon’; ‘‹az orvosi nyelvben›
galvánárammal kezel’; ‘‹átvitt értelemben› felvillanyoz’. –
galvanométer: ‘műszer igen kicsiny áramerősség mérésére’. –
galvanoplasztika: ‘tárgyakról galvánárammal készített plasztikus
másolat’; ‘ennek eljárása’.
Tudományos szócsalád a fémek és sóoldatok között keletkező
elektromosság fölfedezőjének, az olasz Luigi Galvaninak a nevéből;
lásd még méter, plasztika.
a achát
gálya – ‘evezőkkel és vitorlákkal fölszerelt nagy hajó’.
Vagy az olasz galea, vagy a középkori latin gallea, galea magyar
származéka, vagy mindkettő hatása érvényesült. A l
palatalizálódása annak is betudható, hogy kezdetben galia formájú
volt (13. századi adat), tehát gálja ejtéssel számolhatunk.
gally – ‘vékony faág’. Származékai: galylyas, gallyacska, gallyaz.
Szláv, s talán szlovén eredetű: gol, többes goli (‘levágott gallyak’);
rokon szavak más szláv nyelvekben is vannak: fehérorosz galle,
orosz golj.
gambit – [gembit] ‘gyalogáldozat a sakkmegnyitásban’.
Angol szó a spanyol gambito nyomán, amely az olasz gambetto
(‘gáncs, csel’) átvétele; ennek töve a gamba (‘lábszár’). Más
magyarázat szerint a spanyol szó forrása az arab ganbi (‘oldalt’),
mivel a gyalog rézsút oldalt üt.
gáncs – ‘lábmozdulat menő vagy futó ember felbuktatására’:
gáncsot vet neki; ‘rosszallás, hibáztatás’: őt nem érheti gáncs.
Származékai: gáncsol, gáncsos, gáncsoskodik, gáncstalan.
Alighanem hangfestő eredetű szó a gacsos, kacs, kancsal
családjából; a n hang másodlagos lehet, mint pl. a kacsint – kancsal
szópár második tagjában. Eredeti jelentése ‘mozgást akadályozó
görbe, horgas tárgy’ lehetett.
ganéj – vagy gané, ganaj: ‘állati ürülék’; ‘(istálló)trágya’; ‘alávaló,
hitvány (ember)’: te ganéj! Származékai: ganés, ganéz.
Délszláv eredetű: horvát, szlovén gnoj (‘trágya’); ebből a szóeleji
mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott, a gonoj nyíltabbá
válással ganaj lett. A ~ alak a paraj–paréj, taraj–taréj szópárok
hatására jött létre. Lásd még genny.
gang – ‘nyitott folyosó, tornác’; ‘‹városi bérházban› függőfolyosó’.
Német szó: Gang (‘menés, menet, folyosó, tornác’). Fenti második
jelentésében a városi nyelv alacsonyabb szintjén él.
gangos – ‘büszke, hetyke’: gangosan jár.
A tájnyelvi gangó (‘horog’), kankó (‘kampósbot’) származéka; a
szót előbb hosszú nyakú, méltóságteljes járású állatokra (ló, liba,
hattyú, páva) alkalmazták, amelyek fejtartása járás közben horogra
emlékeztet. Nyelvjárási szó. Lásd még kankó1.
gangréna – ‘üszkösödés ‹sebé›’.
Latin orvosi szakszó (gangraena), a görög gangraina (‘sebüszök’)
megfelelője.
gánica – ‘krumplis kukoricagaluska’.
Szláv vendégszó: horvát, szlovén žganci, cseh žgance
(‘kukoricagombóc’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást a magyar az
első hang kivetésével oldotta fel; a nem ritka gánca változat vége
talán a tubica, Katica s hasonló becézett szavak hatására lett ~
formájú. Tájnyelvi szó.
garaboly – ‘kézikosár’.
Valószínűleg jövevényszó; mind a német nyelvjárási körbl, mind a
horvát krbulja (vagy más hasonló szláv szavak), mind az olasz
gorbello szóba jöhetnének forrásként, de hangtani vagy
szóföldrajzi, szótörténeti nehézségek miatt egyik feltevés sem
bizonyítható. Nyelvjárási szó.
garabonciás – ‘varázsló, vihartámasztó (ember, diák)’.
Alakváltozatok: garaboncás, garboncsás, görböncses, barboncás,
gabroncás, gorgoncás, verboncás stb.
Bizonytalan eredetű szó. Egy megfejtési kísérlet szerint a tőnek
tekinthető garabonca (‘varázslat’) a régi olasz gramanzia
(‘bűbájosság’) szóból ered; ez a negromanzia rövidült alakja, s a
latin necromantia (‘jóslás halottidézés révén’) folytatója. Csakhogy
az alapszónak feltett garabonca későn bukkant fel és ritkán fordul
elő, inkább elvonásnak tetszik az eredetibb ~ formából. Az igen
sokféle alakváltozat tovább nehezíti az eredet azonosítását.
garádics – lásd grádics
garancia – ‘jótállás, kezesség, biztosíték’. – garanciális: ‘áru vagy
szolgáltatás jótállásával kapcsolatos’: garanciális javítás. –
garantál: ‘kezeskedik ‹érte›’.
Nemzetközi szócsalád a francia garantie és garantir alapján; ezek a
németen át jutottak nyelvünkbe, s itt latinos végződést kaptak; a
garanciális már hazai képzés a ~ból a forma–formális és hasonló
szópárok mintájára. A francia szavak töve a garant (‘kezes, jótálló’)
az ófrancia warantból, amely germán eredetű, valószínűleg az
ófelnémet weren (modern német gewähren), azaz ‘jóváhagy’
folyamatos melléknévi igenevének (werent) folytatója.
garas – ‘régi ezüstpénz, utóbb (több országban) aprópénz’; ‘csekély
értékű pénz’: nem ér egy lyukas garast. Származékai: garasos,
garasoskodik.
Sok nyelven használatos volt vándorszó a középkori latin denarius
grossus (‘vastag dénár’) szókapcsolat második tagjából; a 13.
században felbukkant új pénz súlyosabb volt, mint az addig
használt dénár, s így jóval nagyobb értékű; később aprópénz lett.
Neve franciául gros, olaszul grosso, németül Groschen, csehül groš
lett; mivel nálunk a cseh ~ terjedt el a legkorábban (az Anjou-
korban), valószínűleg a nevét is ebből a nyelvből vettük át, a
szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hanggal oldva
(goros), majd a magánhangzók nyíltabbá váltak.
garat – ‘tölcsérszerű alkatrész ‹malomban›, amelybe az őrlendő
gabonát töltik’; ‘a szájüreg hátsó része a gégefő és nyelőcső előtt’.
- 111 - oldal
Déli szláv szójövevény: horvát, szlovén grot (‘malomgarat’). A
szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta (gorot),
majd a magánhangzók nyíltabbá váltak.
garázda – ‘durván erőszakos, féktelenségében kárt okozó,
tettlegességre vetemedő’. Származékai: garázdálkodik,
garázdaság.
Ismeretlen eredetű szó.
garázs – ‘kocsiszín ‹autónak, busznak›’.
Nemzetközi szó a francia garage (‘garázs, pályaudvari rendezőtér,
járműjavító műhely’) nyomán; hozzánk német közvetítéssel került
az eredeti kiejtésnek megfelelő formában. A francia szó a garer
(‘biztonságba helyez; vonatot tolatással rendez’) igéből ered, amely
a frank waron (‘megőriz, véd’) szóra vezethető vissza.
garbó – ‘magas, visszahajtható nyakú pulóver’.
A svéd származású amerikai filmcsillag, Greta Garbo nevéből,
ugyanis ő hozta divatba ezt a viseletet. A nevet egyébként
rendezője ajánlatára választotta művésznévként az eredeti
Gustaffson helyett.
gárda – ‘testőrség’; ‘katonai elitcsapat’. Származéka: gárdista.
Nemzetközi szó, amely, főleg ‘testőr’ jelentésben, több nyelven is a
francia garde nyomán terjedt el. Mi a német Garde származékát
vettük át a szóvég latinosításával. A szócsalád gyökere germán, az
óalsófrank warda (‘védelem, oltalom’) szó a wardon (‘figyel, őriz’)
igéből, így oldalági rokona a várta. Lásd még avantgárda, gvárdián.
gardedám – ‘idősebb nő, aki társaságban fiatal lány(ok)ra felügyel’.
Német szó, Gardedame (tkp.’ hölgy-őr’) a francia garde (‘őr’) és
dame (‘hölgy’) elemekből; a bécsi németben keletkezett a francia
garde-port (‘kikötőőr’), garde-frein (‘vasúti fékőr’) és hasonló
szerkezetű szavak mintájára. Lásd még gárda, gardíroz, gardrób
gardénia – ‘fényes levelű, fehér virágú dísznövény’.
A. Garden angol természetbúvár nevéből.
gardíroz – ‘‹fiatal lányt› társaságba elkísér s ott felügyel rá’.
A régi német gardieren (‘véd, megőriz’) átvétele; annak forrása a
francia garder (‘őriz, vigyáz’) ige (lásd gárda). A ~ a fenti jelentést
valószínűleg a bécsi németben nyerte a gardedám szó révén.
gardrób – ‘‹beépített› ruhásszekrény’; ‘(privát) ruhatár, (színházi)
jelmeztár’.
Nemzetközi szó a francia garde-robe (‘ruhásszekrény’, tkp. ‘ruha-
őrző’) nyomán; egyes idegen nyelvekben ‘színházi ruhatár’,
‘öltözőszoba’, sőt ‘illemhely’ jelentése is kialakult. Lásd még gárda,
gardedám.
gargarizál – ‘bugyborgó hangot hallatva torkot öblöget’.
Nemzetközi szó a latin gargarizare, s rajta át a görög gargaridzó
igék nyomán; mindkettő a toroköblítés jellegzetes hangját
utánozza. A köznyelvben van r–›l elhasonulásos gargalizál alakja is.
garmada – ‘halom, nagy mennyiség ‹valamiből›’: könyvek
garmadája, garmadával áll nála a pénz.
Szláv eredetű szavunk: szerb gramada, horvát gromada, szlovén
grmada (‘rakás, farakás, halom’); hasonló szavak a többi szláv
nyelvben is vannak, a közvetlen átadó nyelvet nehéz
meghatározni. A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást
hangáthelyezés oldotta fel (gra  gar).
garmond – ‘tíz pont magasságú betű’; ‘ilyenből készült szedés,
szöveg’.
Nyomdai szakszó C. Garamond francia tipográfus nevéből.
garnéla – ‘hajlékony páncélú kisebb tengeri rákfaj’.
Nemzetközi szó a régi holland ghernaert nyomán, amely a
középkori latin grano (‘szakállszőr’) származéka.
garni – ‘találkahelyül szolgáló kisebb szálloda’.
Francia szó, a hôtel garni (‘bútorozott szállás, szálloda’) önállósult
második tagja; fenti jelentése a magyarban alakult ki. A ~
eredetére nézve lásd garníroz.
garníroz – ‘körettel lát el ‹húsételt›’. – garnírung: ‘köret’.
A német garnieren (‘szegélyez; körít’) és Garnierung (‘szegélydísz,
köret’) átvétele; ezek forrása a francia garnir (‘fölszerel, ellát’) ige,
egy korai germán warnjan (‘gondoskodik, ellát’) folytatója. Lásd
még garnitúra, garnizon.
garnitúra – ‘készlet, összetartozó tárgyak együttese’:
bútorgarnitúra; ‘irányító szerepű együttes’: új garnitúra a
pártvezetésben.
A német Garnitur (‘készlet, berendezés’) átvétele latinosított
szóvéggel. Forrása az azonos jelentésű francia garniture a garnir
(‘fölszerel, ellát’) igéből, amely egy korai germán warnjan
(‘gondoskodik, ellát’) folytatása. Lásd még garníroz, garnizon.
garnizon – ‘katonai helyőrség’; ‘csapatok állomáshelye’.
Nemzetközi szó a francia garnison (‘helyőrség’) nyomán, amely
német közvetítéssel került nyelvünkbe. A francia szó forrása a
garnir (‘fölszerel, ellát’) ige, egy korai germán warnjan
(‘gondoskodik, ellát’) folytatója. Lásd még garníroz, garnitúra.
garral – csak a nagy garral, azaz ‘hangoskodva, nagy hűhóval’
kifejezésben használatos; a vélhető gar tő eredete ismeretlen.
garzon – ‘‹régebben› egyedülálló fiatalember’; ‘garzonlakás, egy-két
személyre méretezett kis alapterületű lakás’.
A francia garçon (‘fiú, fiatalember, nőtlen ember’) átvétele kiejtés
szerint, esetleg német közvetítéssel; ez a frank wrakjo (‘szolga,
a achát
zsoldos’) leszármazottja.
gasztronómia – ‘szakácsművészet, ínyesmesterség’. – díjazás’ értelmű. A francia szó a frank wadi (‘zálog’) folytatása.
gasztronómus: ‘ínyesmester; a mesterség elméleti szakértője’.
Nemzetközi szó a görög gasztér, gasztrosz (‘gyomor’) és nomosz
(‘törvény’) elemek alapján. Lásd még gasztroszkóp.
gasztroszkóp – ‘gyomortükör’. – gasztroszkópia:
‘gyomortükrözés’. – gasztroenterológia: ‘a gyomor- és
bélbetegségek gyógyászata’.
Orvosi szakszók a görög gasztér, gasztrosz (‘gyomor’) és a szkopeó
(‘figyel, vizsgál’), illetve enteron (‘bél’) és logosz (‘tanulmány,
vélemény’) elemekből. Lásd még gasztronómia.
gát – ‘folyóvíz kiöntése ellen emelt hosszanti földhányás’; ‘víz
lefolyása elé épített akadály’: völgyzáró gát; ‘akadályozó
körülmény’: köztünk már nem vala gát (Arany); ‘sportfutók útjába
állított, átugrandó akadály’: gátfutás. Származékai: gátol, gátló,
gátlás, gátlásos, gátlásosság, gáttalan, gátlástalan.
Szláv jövevényszó: szerb, horvát, szlovén, régi szlovák gat (‘gát,
töltés, akadály’). Az átadó bármelyik lehetett a fenti nyelvek közül.
gatya – ‘térden alul érő bő vászon nadrág mint régi paraszti viselet’;
‘alsónadrág’; ‘dús tollazat némely madár csüdjén’: gatyás galamb,
gatyás ölyv. Származékai: gatyás, gatyázik.
Szerb-horvát eredetű szavunk: gaće (‘parasztgatya, alsónadrág’). A
szótő mássalhangzóját ty helyettesíti, mint a kótyavetye esetében.
gaucho – [gaucsó] ‘dél-amerikai lovas marhapásztor’.
Spanyol szó.
gaudium – ‘hangos vigasság; (kár)öröm’: a jelenlévők nagy
gaudiumára belesült a szónoklatba.
Latin szó, a gaudere (‘örül’) származéka; ma csak a fentihez
hasonló kifejezésekben eleven.
gavallér – ‘divatos öltözetű, jó fellépésű, nők iránt előzékeny férfi’;
‘udvarló, szerelmes, szerető’; ‘‹melléknévként› bőkezű’:
gavallérosan fizet.
Nemzetközi szó az olasz cavaliere (‘lovas katona; lovag’) nyomán,
melynek előzménye a késő latin caballarius (‘lovas katona, lovász’)
a caballus (‘igásló’) szóból, ez pedig az azonos értelmű görög
kaballészból ered. A ~ a német Kavalier nyelvjárási (bajor-osztrák)
gawalier [gavalír] alakjából származik; ‘udvarló’ jelentésében
enyhén elavult. Lásd még kavalkád.
gavott – ‘ünnepélyes régi francia tánc’.
Francia zenei szakszó (gavotte) a provanszál gavot (egy alpesi
népcsoport neve) alapján.
gáz – ‘‹normális hőmérsékleten és nyomáson› légnemű anyag’.
Származékai: gázos, gázosít.
Nemzetközi szó, a flamand J. B. Helmont orvos és vegyész alkotta
meg a 17. században gas formában a latin chaos-ból, amely a
görög khaosz (‘a gomolygó ősanyag, a mindenség kialakulása előtti
zűrzavar’) megfelelője. Az új szó eredeti jelentése ‘pára,
légneműség mint halmazállapot’ volt; mai vegytani értelme csak a
következő században rögzült.
gaz – ‘gyom(növény)’; ‘‹melléknévként› aljas, hitvány’. Származékai:
gazos, gazol, gazság.
Ismeretlen eredetű szó.
gazda – ‘a ház feje’: házigazda; ‘tulajdonos’: a kutya gazdája;
‘földműves, paraszt’: kisgazda, nagygazda; ‘munkaadó’: a magam
gazdája vagyok. Származékai: gazdaság, gazdasági, gazdaságos,
gazdaságosság, gazdálkodik, gazdálkodó, gazdálkodás, gazdátlan,
gazdász.
Szláv szójövevény, a számos szláv nyelvben megtalálható gospoda
(‘urak, uraságok; házigazda; vendéglő’) magyarosult formája. A
középső szótag kiesett (mint pl. a voevoda  vajda esetében), a
goszda-féle alakból pedig zöngésüléssel és nyíltabbá válással állt
elő a ~.
gazdag – ‘vagyonos’; ‘értékes dolgokban, szellemi kincsekben
bővelkedő, dús’: gazdag föld, gazdag gyűjtemény, színekben
gazdag. Származékai: gazdagság, gazdagít, gazdagodik.
Bizonytalan eredetű szó; talán az iráni alán qäzdig, gazdug
(‘gazdag’) a forrása. Ez azért nem meggyőző, mert a szó
családtalanul áll az iráni nyelvekben, és a ~ legkorábbi adatai
kazdag formájúak; mai alakja talán a gazda hatását tükrözi.
gázel – ‘arab és perzsa lírai versforma’.
Arab szó (ghazal) a ghazila (‘szerelmesen cseveg’) igéből.
gazella – ‘antilophoz hasonló kérődző patás emlős’.
Nemzetközi szó az észak-afrikai arab gazál (‘antilopfajta’) nyomán;
a magyar ~ talán a német Gazelle átvétele latinosított szóvéggel,
de lehet a tudományos latin Gazella dorcas származéka is.
gázol – ‘‹sekély vízben, sárban, hóban› lábol, gyalogol’; ‘(le)tipor’:
legázolja a vetést, a becsületembe gázol; ‘‹járművel› elüt, fellök,
megsebesít’. Származékai: gázló, gázoló, gázolás.
Déli szláv vendégszó: szerb-horvát, szlovén gaziti (‘gázol, lábol,
tipor’).
gazolin – ‘cseppfolyós szénhidrogének elegye’.
Vegyi szakszó a francia gaz (‘gáz’) és a latin oleum (‘olaj’)
elemeiből, a vegyi anyagokban gyakori -in végződéssel.
gázsi – ‘fellépti díj, fizetés ‹színészé, előadóművészé, artistáé›’.
A német Gage [gázse] magyarosult alakja; ez a francia gage
- 112 - oldal
(‘zálog, biztosíték’) átvétele, amelynek többese (gages) ‘bér,
gazsulál – ‘‹önös érdekből› hízelkedik’.
A német kajolieren [kazsolíren] átvétele latinosított szóvéggel. A
szó forrása a francia cajoler (‘hízeleg’), egy régebbi caioler
(‘csacsog, fecseg’) igéből, amely madárcsivitelést utánozott.
gebe – ‘hitvány ló’; ‘sovány, göthös ember’.
Hangfestő eredetű szó, kapcsolatos a gebed, gebeszkedik,
gémberedik igékkel, távolabbról a göb szóval.
gebed – ‘hal, döglik’: éhen gebed, meggebed.
Hangfestő eredetű szó, kapcsolatos a gebe, gebeszkedik,
távolabbról a göb szóval.
gebeszkedik – ‘ágaskodik, erőlködik’.
Hangfestő eredetű szó, kapcsolatos a gebe, gebed, gémberedik,
távolabbról a göb szóval.
gébics – ‘kampós csőrű, kisebb énekes madár’.
Valószínűleg a sárgarigó tájnyelvi gáborján alakjával kapcsolatos,
annak feltehető magas hangrendű párjával (*géberjén); az ebből
rövidült géb alak kapott kicsinyítő -ics képzőt.
gebin – ‘vendéglátói vállalkozás pontos elszámolási kötelezettség
nélkül a pártállami időkben’. Származéka: gebines.
Valószínűleg a német Gewinn (‘haszon’), illetőleg annak hazai
német formája alapján jött létre és lett divatos az ötvenes évek
végétől.
geci – ‘ondó’.
A Gergely név becéző Geci alakjából lett köznév; személynév ilyen
használata az “illetlen” szavak körében nem ritka: jancsi
(‘hímvessző’), palkó (‘fing’); lásd még pete.
gége – ‘torok, légcső, nyelőcső’; ‘gégefő’.
Hangutánzó eredetű szó a gágog, gőgicsél rokonságából; lásd még
gőgös.
geil – ‘túl zsíros vagy édes, émelyítő ‹étel›’; ‘émelyítően érzelgős
‹vers, színmű stb.›’.
Német szó.
gejzír – ‘időszakosan magasra felszökő forróvízű forrás mint vulkáni
tevékenység része’.
Nemzetközi szó egy híres izlandi forrás, a Geysir nevéből, ez az
izlandi geysa (‘önt, feltör, lövell’) ige származéka a gjósa (‘ömlik’)
nyomán. Lásd még autogejzer.
gél – ‘kocsonyás, kolloid halmazállapot’; ‘ilyen állapotú anyag,
rendszer’.
Vegytani szakszó, a német Gel átvétele, amely a francia gelatine
(‘kocsonya’) rövidült formája; forrása a latin gelidus (‘fagyos,
fagyott’) a gelu (‘jég’) nyomán. Lásd még zselé, zselatin.
gelencsér – ‘fazekas’. Alakváltozatok: gerencsér, göröncsér,
gölöncsér.
Déli szláv eredetű: szerb-horvát grnčar; ez és szláv rokonai egy
ószláv grncs (kis fazék) származékai a mesterséget jelölő -ar
végzettel (mint a bodnár, kocsmáros, mészáros szláv
előzményeiben). A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-
torlódást két ejtéskönnyítő hang is oldotta (grn-  geren-), az
utolsó szótagban hangrendi illeszkedést látunk (gerencsér), majd r
 l elhasonulással jött létre a ~ forma.
gém1 – ‘szürke gázlómadár’; ‘kinyúló emelő rész’: kútgém, gémeskút.
Ismeretlen eredetű szó.
gém2 – ‘‹teniszben› játék, a mérkőzés legkisebb egysége’.
Sportműszó, az angol game (‘játék’) kiejtés szerinti átvétele.
gémberedik – ‘hidegtől elmerevedik’ (főleg meg-, el- igekötőkkel).
Hangfestő eredetű, a gebe, gebed, gebeszkedik, távolabbról a göb
családjából.
gemináció – ‘mássalhangzó kettőződése’.
Nyelvtani szakszó a latin gemini (‘ikrek’) szó geminare, geminatum
(‘megkettőz’) származékából.
gemkapocs – ‘drótból hajlított iratkapocs’.
Az összetétel az angol GEM paper clips (‘G. papírkapocs’) feliratból
lett, amely a harmincas években nálunk forgalmazott iratkapcsok
dobozán állt; ennek első eleme márkanév: ‘csiszolt drágakő’. A
~ban az első elem betű szerinti ejtésben maradt meg, helyesen
[dzsem] volna.
gemma – ‘alakos vésetű (fél)drágakő’.
Latin szó, eredeti jelentése ‘rügy, bimbó’, de már a klasszikus
latinban kialakult, hasonlóság alapján, ‘drágakő’ értelme. Művészeti
szakszó.
gén – ‘az élőlények öröklődő tulajdonságait hordozó legkisebb anyagi
egység’.
Tudományos szakszó a görög gennaó (‘nemz’) ige első szótagjából;
nyelvünkbe a német Gen közvetítette. Lásd még genealógia,
genetika, genezis.
genealógia – ‘leszármazástan’; ‘egy család leszármazási rendje,
családfa’.
Görög szó (‘nemzetségtábla’) a genea (‘születés’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből.
generáció – ‘nemzedék, emberöltő’.
Nemzetközi szó a latin generatio (‘nemzetség’) alapján, mely a
generare (‘létrehoz’) származéka a genus, generis (‘születés’)
a achát
tőből; forrása a (gi)gnere, genui (‘nemz’) ige. A ‘nemzedék’ jelentés
a Biblia latin szövegében (Vulgata) alakult ki és annak révén terjedt
el az európai nyelvekben. Lásd még generál, generális, generatív,
generózus, genitáliák, géniusz.
generál – ‘gerjeszt, előidéz’: feszültséget generál. – generátor:
‘elektromos áramot gerjesztő készülék’.
Nemzetközi szócsalád a latin generare (‘létrehoz’) alapján, a genus,
generis (‘származás’) tőből; forrása a (gi)gnere, genui (‘nemz’) ige.
Lásd még generáció, generális, generatív, generózus, genitáliák,
géniusz, regenerál.
generális1 – ‘tábornok’; ‘katolikus szerzetesrend legfőbb elöljárója’. –
generalisszimusz: ‘főhadvezér, a haderő legfőbb parancsnoka’.
Nemzetközi szók a latin generalis (‘nemhez, fajhoz tartozó; az
egész nemre kiterjedő; általános’) nyomán, a dux generalis
(‘általános vezér, fővezér’) második, melléknévi eleméből
főnevesülve. A genralissimus a ~ melléknévi felsőfoka. Lásd még
generáció, generál, generatív, generózus, genitáliák, géniusz.
generális2 – ‘általános (érvényű)’. – generalizál: ‘általánosít’. –
generáloz: ‘általános nagyjavítást végez ‹motoron, járművön›’.
Nemzetközi szócsalád a latin generalis (‘nemhez, fajhoz tartozó; az
egész nemre kiterjedő; általános’) nyomán. A generáloz magyar
képzés a generáljavítás (‘nagyjavítás’) első eleméből, amely szó a
general- előtagú német összetételek mintájára alakult. Lásd még
generáció, generál, generatív, generózus, genitáliák, géniusz.
generatív – ‘a nyelvi szerkezeteket algebrai jellegű képletekkel
létrehozó’; modern nyelvészeti irányzat jelzője: generatív
nyelvészet.
Tudományos szakszó a latin generativus (‘létrehozó’) alapján; ez a
generare (‘létrehoz’) származéka a genus, generis (‘születés’)
tőből; forrása a (gi)gnere, genui (‘nemz’) ige. Lásd még generáció,
generál, generális, generózus, genitáliák, géniusz.
generózus – ‘nagylelkű, bőkezű’. – generózitás: ‘nagylelkűség’.
Latinosított formák a francia généreux, générosité nyomán; ezek a
latin generosus (‘nemes származású; nemes lelkű’) származékai a
genus, generis, azaz ‘(nemes) születés, származás, nemzetség’
nyomán. Lásd még generáció, generál, generális, generatív,
generózus, genitáliák, géniusz, kongeniális, zsenerőz.
genetika – ‘örökléstan’. – genetikus: ‘az örökléstan tudósa’;
‘‹melléknévként› az eredetet, fejlődést kutató, történeti
oknyomozó’: genetikus szemlélet; ‘öröklési, leszármazási’:
genetikus kapcsolat.
Tudományos szakszók a görög genetikosz (‘születéssel
kapcsolatos’) latin megfelelőjének (geneticus) alapján; a ~ a
genetica scientia (‘genetikai tudomány’) szókapcsolatból önállósult.
Lásd még gén, genealógia, genezis.
genezis – ‘keletkezés, származás’: a filmművészet genezise, a
Genezis (Mózes első könyve a Bibliában, amely a világ teremtését
adja elő).
Nemzetközi szó a görög geneszisz (‘születés, eredet’) nyomán, a
gennaó (‘nemz’) igéből. Lásd még gén, genealógia, genetika.
gengszter – ‘bandita, szervezett bűnbanda tagja’. – Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén greben, szlovák hreben
gengszterizmus: – ‘banditizmus, szervezett bűnözés’; ‘a
bűnbandák összefonódása hatalmi ágakkal’.
Nemzetközi szavak az angol gangster (‘bandita’) nyomán; ez a
gang (‘csoport, banda’) származéka a cselekvőt jelölő, olykor
rosszalló árnyalatú -ster végzettel (mint pl. gamester,
‘szerencsejátékos’).
genitáliák – ‘nemi szervek’.
Orvosi szakszó a latin genitalis (‘nemző’) semleges többese
(genitalia) alapján; a magyar ~ tehát kétszeresen többes forma.
Lásd még generáció, generál, generális, generatív, genitivus,
géniusz.
genitivus – ‘birtokos eset ‹a latin, görög nyelvtanban›’.
Nyelvtani szakszó, a latin (gi)gnere, genitum (‘nemz’) ige
származéka, tkp. ‘nemző’; itt inkább az ‘eredetet mutató’ értelmi
árnyalat szerepel.
géniusz – ‘védő szellem, nemtő ‹az ókori római felfogásban›’;
‘rendkívüli tehetség, nagy szellem, lángész’.
Latin szó (genius) a (gi)gnere, genitum (‘nemz’) igéből. Lásd még
generáció, generál, generális, generatív, generózus, genitáliák,
kongeniális, zseni.
genocídium – ‘népirtás’.
Viszonylag újkeletű jogi fogalom; latin szó a genus (‘nép, nemzet’)
és -cidium (‘ölés’) elemekből, a patricidium (‘apagyilkosság’) s
hasonló szavak mintájára; a második elem a caedere (‘öl’) ige
származéka. Lásd még germicid.
gentry – lásd dzsentri
genny – ‘gyulladáskor keletkező fehér vagy sárga váladék’.
Származékai: gennyes, gennyedzik, gennyed, gennyedés.
Bizonytalan eredetű szócsalád. A legkorábban adatolt genyett
(‘hitvány, alávaló’) melléknév, majd ‘genny’ értelmű főnév talán
szláv igékkel – horvát gnjiti, szlovén gniti, szlovák hniť (‘korhad,
poshad’) – van kapcsolatban (amelyek egyébként ganéj szavunk
szláv előzményének rokonai), ám nagy nehézség a szláv főnévi
igenevek és a magyar melléknév, illetve főnév jelentésbeli
- 113 - oldal
összeegyeztetése. A nyelvújítás korában a nyelvjárási genyettet így
értették: gennyedt, s elvonták belőle a gennyed igét, majd a ~
főnevet.
geocentrikus – ‘annak az (ókori) világképnek a jelzője, amely a
Földet tekintette a mindenség középpontjának’.
Tudományos szakszó a görög gaia, gé, geó- (‘föld’) és latin centrum
(‘középpont’) elemekből; az utóbbi is görög eredetű: kentron
(‘dárdahegy, körzőhegy, kör középpontja’). Lásd még geodézia,
geográfia, geológia, geometria.
geodézia – ‘földméréstan’.
Tudományos szakszó a latin geodaesia, illetve görög előzménye, a
geódaiszia (‘földelosztás, földmérés’) nyomán, a gaia, gé, geó-
(‘föld’) és daió (‘szétoszt’) elemekből. Lásd még geocentrikus,
geográfia, geológia, geometria.
geográfia – ‘földrajz’. – geográfus: ‘földrajztudós’.
Tudományos szakszavak a latin geographia, geographus nyomán,
amelyek a görög geógraphia (‘földabrosz’) és geógraphosz
(‘földleíró’) megfelelői a gaia, gé, geó- (‘föld’) és graphó (‘leír’)
elemekből. Lásd még geocentrikus, geodézia, geológia, geometria.
geológia – ‘földtan’. – geológus: ‘a földtan tudósa, kutatója’.
Tudományos szakszavak a görög gaia, gé, geó- (‘föld’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még geocentrikus,
geodézia, geográfia, geometria.
geometria – ‘mértan’. – geometrikus: ‘mértani’.
Tudományos szakszavak a latin geometria, geometricus nyomán,
amelyek a görög geómetria (‘földmérés; mértan’) és geómetrikosz
(‘földmérési’) megfelelői. A görög szó első eleme a gé, gaia, geó-
(‘föld’), a második a metron (‘mérték’) származéka. Lásd még
geocentrikus, geodézia, geográfia, geológia.
georgina – ‘a dália egyik fajtája’.
J. G. Georgi német botanikus nevéből.
gép – ‘energiát átalakító, munkát végző szerkezet’; ‘adott feladatra
szerkesztett gépezet’: írógép, cséplőgép, repülőgép, számítógép;
‘‹összetett szavak előtagjaként› géppel hajtott, önműködő’:
gépkocsi, gépfegyver stb. Származékai: gépi, gépel, gépezet,
gépesít, gépies, gépész, gépészet.
Nyelvújítási elvonás a korábbi, főleg nyelvjárási gépely (‘emelőgép
bányában, járgány’) szóból. Ez a szó német eredetű: bajor-osztrák
göppel (‘bányai emelő’), irodalmi német Göpel (‘járgány’).
gepida – ‘népvándorláskori germán néptörzs; ennek tagja’;
‘‹melléknévként› e néphez tartozó, vele kapcsolatos’.
Ókori latin elnevezésük (Hebetes) talán ‘tunya’ értelmű.
geránium – ‘gólyaorr, virágos növény’.
Latin szó a görög geranionból, ez a geranosz (‘gém’) származéka,
mivel a növény termését az ókorban a gém csőréhez hasonlították.
gerbera – ‘margarétához hasonló, élénk színekben pompázó kerti
virág’.
T. Gerber német orvosról nyerte a nevét.
gereben – ‘kender fésülésére való eszköz deszkába vert
vasfogakkal’.
(‘fésű’); ezek forrása egy ősszláv grebti (‘kapar, ás’) ige, akárcsak a
gereblye szláv előzményei esetében. A magyar szóban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő e oldotta fel.
gereblye – ‘fogazott nyeles szerszám széna, lomb összehúzására,
felásott föld elegyengetésére’.
Déli szláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén grablje; forrása egy
ősszláv grebti (‘kapar, ás’) ige, akárcsak a gereben szláv
előzményei esetében. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel; ezután hangrendi
kiegyenlítődés következett be (garablye  gereblye).
gerely – ‘hajítódárda mint fegyver, illetve sporteszköz’.
Német eredetű: középfelnémet gerel (‘dárda’).
gerenda – ‘vastag, megmunkált szálfa’; ‘páros tornaszer’.
Származékai: gerendáz, gerendázat.
Szláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén greda, szlovák hrada.
Nyelvünkben bizonyára igen régi jövevény, a 10. század előttről,
amikor még a legtöbb szláv nyelv őrizte a nazális magánhangzókat.
Egy ilyen *grenda alakból lett a ~; a szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő e oldotta fel.
gerezd – ‘szőlőfürt’; ‘‹gömbölyű termésből, gyümölcsből kifejthető›
szelet, cikkely’: fokhagymagerezd, narancsgerezd.
Déli szláv jövevényszó: horvát grezd, szlovén grozd (‘szőlőfürt’). A
magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő e
oldotta fel.
gerezna – ‘szőrme készítésére való nyers bőr’.
Szláv, talán déli szláv eredetű szó: horvát, szlovén krzno (‘prém,
szőrme’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást két ejtéskönnyítő hang
oldotta; a szóeleji k  g hangváltozásra példa gácsér, guzsaly.
geriátria – ‘az öregkori betegségek gyógyászata’.
Orvosi szakszó a görög gerón (‘öreg’) és hiatreia (‘gyógyítás’)
elemekből. Lásd még gerontológia, gerúzia.
gerilla – ‘szabadcsapat tagja, partizán’.
Nemzetközi szó a spanyol guerrilla (‘nem reguláris harci alakulat’)
nyomán. A szó a spanyol guerra (‘háború’) kicsinyített formája, tkp.
a achát
‘kis háború’. Forrása a germán werra (‘viszály, zavar’), lásd még
angol war (‘háború’). Más nyelvekben a ~ megfelelője a spanyol
jelentést őrzi (‘szabadcsapat; ilyenekkel vívott háború’), az egyes
szabadharcos a spanyolban pl. guerrillero.
gerinc – ‘a nyak- és hátcsigolyák sora’; ‘hegység magasabb
csúcsainak egybefüggő vonulata’; ‘élben találkozó lapok kiképzett
vonala’: tetőgerinc, könyvgerinc; ‘központi, összekötő elem’: a
cselekmény gerince; ‘szilárd erkölcsi magatartás’: gerinces ember.
Származékai: gerinces, gerinctelen.
Bizonytalan származású szó. Talán hangfestő eredetű, és ger-
eleme a nyelvjárási gernye (‘szikár; gerinc’), gercsa (‘gerinc,
ádámcsutka’), gernyó, géra, girbic (‘sovány, púpos’) és geréb
(‘csigolya, hátgerinc’) családjába tartozik. Korai geréc, geric alakjai
lehetnek az eredetiek, az n hang alighanem későbbi betoldás, mint
a bakancs, barlang, bogáncs szavakban.
gerjed – ‘‹tűz› lángra kap’; ‘‹érzelem, indulat› ébred, támad,
keletkezik’. Származékai: gerjeszt, gerjedez, gerjedelem.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
gerlice – ‘galambhoz hasonló erdei madár, gerle’. Alakváltozatok:
görlice, gilice, gilica, gili.
Déli szláv kölcsönszó: szerb-horvát, szlovén grlica (‘gerle’); ez az
ősi szláv grdlo (‘torok’) kicsinyített alakja. A magyarban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, a szóvég
hangrendi illeszkedéssel alakult ki. A gerle utólagos elvonás a
magyarban is kicsinyítőnek ható ic elem (pl. Katica, tubica)
elhagyása által.
germán – ‘az indoeurópai nyelvcsalád egyik nyugati csoportjának
nyelveit (ma főleg a német, holland, angol és skandináv nyelveket)
beszélő európai népekhez tartozó, e népekkel és nyelvekkel
kapcsolatos’; ‘‹szűkebb értelemben› német’: a germán faji
felsőbbrendűség eszméje; ‘‹főnévként› a fenti népek
valamelyikéhez tartozó személy’. – germanizál: ‘németesít’. –
germanizáció: ‘németesítés’. – germanizmus: ‘a német nyelvre
jellemző kifejezésbeli sajátosság’. – germanisztika: ‘a germán
nyelvekkel foglalkozó nyelvtudományi ág’. – germanista: ‘a
germanisztika tudósa’.
Nemzetközi szócsalád a latin Germani (‘germánok’) alapján; ennek
eredete tisztázatlan.
germánium – ‘szürkésfehér, rideg fémes elem’.
Nevét felfedezőjétől, a német Winklertől kapta a latin Germania
(‘Németország’) nyomán.
germicid – ‘antiszeptikus gyógyszer, „csíraölő”’.
Márkanév a latin germen, germinis (‘csíra’) alapján, a -cida (‘ölő’)
utótaggal: caedere (‘megöl’). Lásd még genocídium.
gérokk – ‘régi szalonkabát’.
A német Gehrock kiejtés szerinti átvétele; a német szó valószínűleg
az Ausgehrock (‘kimenőkabát’) csonkult változata (ausgehen a.m.
‘kimegy’). Elavult szó.
gerontológia – ‘az időskori élettani jelenségekkel, az időskori
betegségek gyógyításával foglalkozó orvostudományi ág’. –
gerontokrácia: ‘olyan társadalmi berendezkedés, ahol az
öregekből álló vezető testületek kezében összpontosul a hatalom’.
– gerontofília: ‘rendellenes nemi vonzódás jóval idősebbekhez’.
A nemzetközi szócsalád geronto- elemének alapja a görög gerón,
gerontosz (‘öreg’); a második elemeké rendre az ugyancsak görög
logosz (‘vélemény, tanulmány’), kratosz (‘erő’) és philia
(‘kedvelés’). Lásd még geriátria, gerúzia.
gersli – ‘hántolt árpa’.
Az ausztriai német Gerstel (‘dara, árpakása’) magyar megfelelője a
szillabikus l szokott feloldásával (mint cucli, kifli, nokedli stb.). A
német szó a Gerste (‘árpa’) kicsinyített alakja.
gerundium – ‘a latin nyelv egyik (ragozható) főnévi igeneve’;
‘‹régen› tűzoltáskor a tűzfészek szétverésére való vasalt
bunkósbot’.
Latin nyelvtani fogalom a gerundus, korábban gerendus
(‘végbeviendő’) szóból, amely a gerere (‘visel, elvégez’) beálló
melléknévi igeneve. A fenti második jelentés a régi debreceni
diákok tréfás névadásából ered. Lásd még gesta, gesztus.
gerúzia – ‘öregek tanácsa ókori görög városállamokban’.
Görög szó (geruszia) a gerón (‘öreg’) nyomán. Lásd még
gerontológia, szenátus.
gésa – ‘hivatásos japán társalgónő, táncosnő’.
Nemzetközi szó a japán geisa alapján, amely az angol révén terjedt
el az európai nyelvekben.
gesta – [geszta] ‘középkori történetírói mű, amely az eseményeket
némi írói igényességgel és koncepcióban adja elő’: Anonymus
gestája.
Az ilyen írások latin címének első eleméből: Gesta Hungarorum,
Gesta Romanorum (‘a magyarok, a rómaiak tettei’); ez a gestum
(‘cselekedet, viselt dolog’) többes alakja a gerere, gestum
(‘véghezvisz, visel, viselkedik’) igéből. Lásd még gesztikulál,
gesztus.
gestapó – ‘titkosrendőrség a fasiszta Németországban’.
A szervezet német nevének kiemelt betűiből alakult rövidítés:
GEheime STAatsPOlizei (‘titkos államrendőrség’).
- 114 - oldal
geszt – ‘a fa törzsének belső, sötét és kemény része’.
Ismeretlen eredetű szó.
gesztenye – ‘barna héjú, (többnyire) ehető belsejű termés’:
szelídgesztenye, vadgesztenye.
A német Kastanie (‘gesztenye’) bajor-osztrák nyelvjárási alakjaiból
(kestene, kesten) származik. A német szó forrása a latin castania,
ez pedig a görög kasztanon révén valamelyik elő-ázsiai nyelvre
mehet vissza. A szóeleji k  g változásra példa: giccs, gitt.
gesztikulál – ‘beszédét élénk taglejtésekkel kíséri’.
Az azonos értelmű latin gesticulari igéből ered, az pedig a
gesticulus (‘kisebb kézmozdulat’) szóból, amely a gestus
kicsinyített alakja; erről bővebbet lásd gesta, gesztus.
gesztus – ‘kézmozdulat’; ‘olyan kijelentés vagy tett, amely egy
bizonyos lelkületre, álláspontra vall’: engesztelő gesztusok, nemes
gesztus.
A latin gestus (‘mozdulat, magatartás’) átvétele; az a gerere,
gestum (‘viselkedik, végez’) igéből való. Lásd még gerundium,
gesta, gesztikulál.
gettó – ‘zsidók lakta, elkülönített városnegyed’.
Nemzetközi szó az olasz ghetto (‘elhanyagolt városrész,
szegénynegyed’) nyomán, amely a 16. században a velencei
zsidónegyed neveként tűnt fel. Eredetéről biztosat nem tudunk.
géz – ‘fátyolszerű sebkötöző pólya’.
Nemzetközi szó, forrása talán a perzsa kázs, gázs (‘nyersselyem’).
A magyar szó a francia gaze vagy a német Gaze átvétele
(indokolatlan) angolos ejtéssel.
gezemice – ‘gizgaz, limlom’; ‘vegyes vágott savanyúság’.
Ikerszónak tetszik, de sem kialakulásának módját, sem elemeinek
eredetét nem sikerült megnyugtatóan tisztázni.
gézengúz – ‘gazfickó, komisz kölyök’.
Bizonytalan eredetű; talán ikerszóból alakult, de a részleteket nem
ismerjük.
ghibellin – [gibellin] ‘a pápával szemben a császárt támogató párt,
ennek híve a középkori Itáliában’.
A ~ olaszos forma a württenbergi Waiblingen várának nevéből,
amely III. Konrád császár birtokában volt. Lásd még guelf.
gibbon – ‘nagy testű, hosszú karú majom’.
Nemzetközi szó a francia gibbon nyomán; ez indiai eredetű.
gibic – lásd kibic
giccs – ‘olcsó hatásra törő, sekélyes ízlésű, magát művészinek álcázó
műtárgy, írás, film stb’. Származékai: giccses, giccsőr (‘giccsfestő,
giccskészítő’).
Német eredetű: Kitsch, a kitschen (‘az utca sarát öszszekaparja’)
ige származéka, s először silány festményekre alkalmazták
‘mázolmány, maszatolás’ jelentésben. A szó értelme azóta,
különösen a magyar nyelvi használatban, jelentősen kitágult. A
giccsőr tréfás hazai képzés francia foglalkozásnevek (pl. hipnotizőr,
mettőr) mintájára.
gida – ‘kecske kicsinye’. Alakváltozatok: geda, gedő, gidi, gidó, göde.
Alighanem állathívogató szó, amit a sok alakváltozat valószínűsít;
bizonyára kapcsolatos vele a gödölye. Kevésbé hihető feltevés,
hogy a Gedeon név becéző Gida alakjáról van szó azon az alapon,
hogy a bibliai Gideon vezér kecskét főzött az Úr angyalának.
giga- – ‹mértéknevek előtagjaként› ‘milliárdszoros’: gigawatt,
gigabájt.
Mesterséges tudományos szóelem a görög Gigasz (lásd gigász) szó
csonkításával.
gigász – ‘óriás’: gigászi munka. – gigantikus: ‘óriási, hatalmas’.
Nemzetközi szavak a görög Gigasz, Gigantosz, illetve latin
megfelelőik (Gigas, Gigantis) nyomán. A ~ok az ógörög mondákban
Földanya, Gaia óriási fiai voltak, akik az olümposzi istenek ellen is
háborút indítottak.
gigerli – ‘piperkőc’.
Az ausztriai német Gigerl (‘divatmajom’) átvétele, tkp. ‘kakas’. A
szóvég ejtéskönnyítő i véghanggal bővült a magyarban; figyelemre
méltó, hogy a kicsinyítő -erl végződésű német szavakat más
esetekben -edli végződéssel vettük át (hecsedli, hokedli, nokedli
stb.).
gikszer – ‘a hang megbicsaklása ének közben’; ‘balfogás, baklövés’;
‘lecsúszott lökés biliárdban’.
Ausztriai német jövevény: Gickser (‘hangbicsaklás’); német gicksen
(‘rikkant’). Bizalmas nyelvi szó.
giliszta – ‘föld alatt élő gyűrűs féreg’; ‘bélféreg’: gilisztája van.
Szláv szójövevény: horvát, szlovén glista. A szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő i oldotta fel.
gilt – ‘rendben van; ér, érvényes ‹főleg tagadó mondatban›’: ez így
nem gilt!
A német gilt szó átvétele; az a gelten (‘ér, érvényes’) ige egyes
szám harmadik személyű alakja. A köznyelv alacsonyabb szintjén is
avulóban van.
gím – ‘szarvas vagy dámvad nősténye’: Elejtették már a hímet – /
Üldözik a szarvas-gímet (Arany).
Ismeretlen eredetű, régies szó.
gimnasztika – ‘torna, testgyakorlás’.
Nemzetközi szó a latin gymnastica ars (‘a testgyakorlás
a achát
művészete’) nyomán. Forrása a görög gümnasztikosz (‘a
testgyakorlással kapcsolatos’) melléknév a gümnadzomai
(‘testgyakorlást végez’) igéből, a gümnosz (‘meztelen’) alapján, az
ókori görögök ugyanis ruhátlanul tornáztak és sportoltak. Lásd még
gimnázium.
gimnázium – ‘általános műveltséget nyújtó, egyetemre felkészítő
középiskola’. – gimnazista: ‘gimnáziumi tanuló’.
Latin jövevényszó (gymnasium), a görög gümnaszion
(‘tornacsarnok’) nyomán, amely a gümnosz (‘meztelen’) szóra
megy vissza: lásd gimnasztika. A ~ fentebbi értelme a németben
alakult ki (s onnan vettük át mi is), annak alapján, hogy az ókori
római gymnasium egyszersmind filozófusok és tanítványok
gyülekezőhelye is volt; a legtöbb idegen nyelvben a ~ megfelelői
sportcsarnokot, tornatermet jelentenek.
gin – [dzsin] ‘borókapálinka’.
Nemzetközileg használt angol szó, a korábbi geneva rövidült alakja,
amely az ófrancia genevre (‘boróka’) szóból ered; forrásuk a latin
juniperus (‘boróka’).
ginekológia – ‘nőgyógyászat’.
Latin orvosi szakszó (gynaecologia) a görög güné, günaikosz (‘nő’)
és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még mizogin.
giocoso – [dzsokózó] ‘játékosan, tréfásan ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás, a gioco (‘játék’) származéka, forrása a latin
iocus (‘játék, tréfa’). Lásd még dzsóker.
gipsz – ‘vízzel gyorsan megkötő kiégetett kalciumszulfát-por’.
Származékai: gipszes, gipszel.
Nemzetközi szó a latin gypsum alapján; ez a görög güpszosz
átvétele, végső forrása egy sémi gábis (‘kristály’) szó. A magyarba
a német Gips alak került.
girardi – [zsirardi] ‘lapos tetejű férfi szalmakalap’.
A. Girardi bécsi színészről, aki divatba hozta.
girhes – ‘sovány, nyiszlett, göthös’.
Talán hangfestő szó, és a nyelvjárási gernye (‘szikár; gerinc’),
gercsa (‘gerinc, ádámcsutka’), gernyó, géra, girbic (‘sovány,
púpos’) és geréb (‘csigolya, hátgerinc’) családjába tartozik; lásd
még csigolya.
girland – ‘virágfüzér’.
Nemzetközi szó az olasz ghirlanda nyomán; ennek eredete
tisztázatlan.
girondista – [zsirondista] ‘mérsékelt köztársaságpárti a nagy francia
forradalom nemzetgyűlésében’.
A francia Gironde megye nevéből, mivel a ~k többsége annak
küldötte volt.
giroszkóp – ‘pörgettyűs szerkezet repülőgép s más szerkezetek
térbeli helyzetének ellenőrzésére’.
Műszaki szakszó a görög gürosz (‘gyűrű, kör’) és szkopeó (‘figyel’)
elemekből.
gitár – ‘hathúrú pengetős hangszer’. Származékai: gitáros,
gitároz(ik).
Nemzetközi szó a spanyol guitarra nyomán, amely az arab kitára
közvetítésével a görög kithara (‘négyhúrú pengetős hangszer’)
főnévre megy vissza, akárcsak más úton a mi citera szavunk.
gitt – ‘lenolaj alapú gyurma ablaküveg rögzítésére’.
A német Kitt (‘gitt, ragasztó’) átvétele; a k zöngésülése magyar
fejlemény (mint pl. giccs).
giusto – [dzsusztó] ‘szabott, feszes, pontos ritmusban ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás, a.m. ‘helyes, igazi’, forrása a latin justus
(‘igaz, helyes’) a ius (‘jog’) alapján.
glaciális – ‘jégkorszakbeli’; ‘a jég által létrehozott’: glaciális üledék.
Földtani szakszó, latin glacialis (‘jeges’), a glacies (‘jég’)
származéka. Lásd még glaszé, gleccser, interglaciális.
gladiátor – ‘az ókori Róma cirkuszaiban társaival vagy vadállatokkal
életre-halálra vívó, kiképzett rabszolga’.
Latin szó (gladiator) a gladius (‘kard’) nyomán. Lásd még
gladiólusz.
gladiólusz – ‘kardvirág’.
Nemzetközileg használt latin virágnév (gladiolus), a gladius (‘kard’)
kicsinyített formája. Lásd még gladiátor.
glagolita – ‘a legősibb szláv betűírás, a cirill elődje’.
Az ősi szláv glagol (‘szó, ige’) görögös képzésű származéka; a név
az isteni Igére utal, mivel a szlávok eme új írásmód révén
ismerkedtek meg a keresztény tanítással, a Biblia szövegével.
glanc – ‘ragyogás; fény, máz ‹valamin›’. Származéka: glancol
(‘fényesít’).
A német Glanz (‘fény, ragyogás’) kiejtés szerinti átvétele a
köznyelv igénytelenebb rétegében.
glaszé – ‘puha, tompa fényű kecske- vagy báránybőr’: glaszékesztyű.
A francia gants glacés (‘glaszékesztyű’) második eleméből; ez a
glacer (‘fagylal; cukormázzal borít; fényesít’) ige befejezett
melléknévi igeneve a glace (‘jég’) tőből, mely a latin glacies
származéka. A magyar szó közvetlen előzménye a német
Glacéhandschuh (‘glaszékesztyű’) első eleme is lehetett. Lásd még
glaciális, gleccser.
glasznoszty – ‘a politika és tájékoztatás nyíltsága ‹a Szovjetunió
fennállásának utolsó szakaszában, Gorbacsov által meghirdetett
- 115 - oldal
elv›’.
Orosz szó, a.m. ‘nyilvánosság’, a glasznij (‘nyilvános’) származéka
a golosz (‘hang’) nyomán.
glaubersó – ‘kristályos nátriumszulfát, enyhe hashajtó’.
Vegytani szakszó Johann R. Glauber német gyógyszerész és
vegyész nevéből.
glazúr – ‘üvegszerű máz ‹kerámián›’.
Német szó (Glasur), latinos képzés a Lasur (‘lazúrkő’) mintájára a
glasieren (‘mázzal bevon’) igéből, a Glas (‘üveg’) alapján.
Elavulóban van. Lásd még klázli.
gleccser – ‘jégár’.
Nemzetközi szó a (svájci) német Gletscher nyomán. Ez a svájci
újlatin (rétoromán, ladin) nyelvjárásokban alakult ki egy népi latin
glaciarium alakból, amelynek forrása a latin glacies (‘jég’). Lásd
még glaciális, glaszé.
gléda – ‘egyenes sor ‹pl. katonáké›’: glédában állnak, glédába állít.
A régi katonai nyelv szava a német Glied (‘tag; rend, sor’) nyomán;
ma csak a fenti két kifejezésben eleven.
gledícsia – ‘lepényfa, Krisztustövis’.
Növénytani szakszó J.G. Gleditsch német botanikus nevéből.
gleichni – ‘falegyen, a falazás elkészülte épülő háznál’.
A bajor-osztrák gleichn (‘egyenlő, egyenletes valami’) átvétele a
szillabikus n szokásos feloldásával (mint pl. felni). Avuló szó.
gleichschaltol – ‘erőszakkal egységessé, egyformává tesz ‹sajtót,
közéletet ideológiai, politikai szempontok szerint›’.
Sajtónyelvi szó a német gleichschaltenből, amely a gleich
(‘hasonló, azonos’) és schalten (‘kapcsol’) összetétele, tehát
‘azonos kapcsolóállásba helyez’.
glett – ‘elsimított felület a festendő falon’. Származéka: glettel.
Szakmai szó, a német Glätte (‘simaság’) rövidült magyar formája. A
német szó a glatt (‘sima’) származéka egy ősi germán glada
(‘fénylő’) tőből, mely az angol glad (‘vidám’) forrása is.
glicerin – ‘sűrű, színtelen, édes szerves vegyület, kozmetikai szerek
alapanyaga’.
Vegytani szakszó a francia glycérine nyomán, amelyet a görög
glükerosz (‘édes’) tövéből alkottak a vegyületeknél gyakori -in
képzővel (mint pl. kinin, tannin). Lásd még glukóz.
gliptotéka – ‘antik szobrok gyűjteménye, múzeuma; szobortár’.
Művészeti szakszó a görög glüphó (‘vés, farag’) és théké (‘láda,
tár’) elemekből. Lásd még hieroglifa, triglif, téka.
glissando – [glisszandó] ‘csúszás egyik hangtól egy távolibb másikig
úgy, hogy a közbeeső hangokat csak futólag érintjük’.
Olasz zenei szakszó a glissare (‘csúszik’) igéből, amelynek forrása
az ófelnémet glitan.
globulin – ‘egyszerű fehérjefajta’: gamma-globulin.
Mesterséges tudományos szakszó a latin globula (‘gömböcske’)
alapján (lásd glóbus); az elnevezés alapja, hogy a ~ok apró
gömbök alakjában csapódnak ki.
glóbus – ‘földgömb; a földkerekség’. – globális: ‘az egészre
kiterjedő, általános’: globális szemlélet; ‘az egész földkerekségre
kiterjedő’: globális felmelegedés, globális stratégia. – globalizáció:
‘az az újkeletű jelenség, hogy a gazdaság, a pénzügyek és a
távközlés műveleteinek hatóköre az egész földkerekségre kiterjed’.
Nemzetközi szócsalád a latin globus (‘gömb’) és globalis
(‘gömbszerű’) alapján, amelyek az újkori világkép kialakulása óta
vonatkoznak a földgömbre, s így az egész világra. Lásd még
globulin, golyóbis.
glokni – ‘harangszabás ‹szoknyáé›’: gloknis szoknya.
A bajor-osztrák glokn (‘harang, harangszoknya’) átvétele; a
szillabikus n helyén -ni áll (mint kapucni, zokni, kalucsni stb.). Az
irodalmi német Glocke (‘harang’) egy hangutánzó kelta klokke
származéka.
glória – ‘dicsfény, fénykoszorú ‹szentek feje körül képzőművészeti
ábrázolásokon›’; ‘dicsőség’; ‘mise részlete, mely a Gloria in excelsis
Deo (‘Dicsőség Istennek a magasságban’) szavakkal kezdődik’.–
gloriola: ‘szentek glóriája’ – glorifikál: ‘dicsőít, magasztal’.
Nemzetközi szavak a latin gloria (‘hírnév, dicsőség’) alapján. A
gloriola kicsinyítő képzős alak; a glorifikál második eleme a facere
(‘csinál, tesz valamivé’) fic- tőváltozata. Lásd még gloriett.
gloriett – ‘kis körtemplom vagy kerek pavilon barokk és klasszicista
kastélyok parkjában’.
Művészeti szakszó, a francia gloire (‘dicsőség’) kicsinyített alakja
(gloriette), végső soron a latin gloria származéka. Lásd még glória.
glossza – ‘lapszéli vagy lapalji jegyzet’; ‘‹sajtóban› napi eseményhez
kapcsolódó rövid, többnyire gunyoros hangú cikk’. – glosszárium:
‘irodalmi mű szokatlan szavainak, kifejezéseinek betűrendes,
magyarázatos jegyzéke a könyv végén’.
Nemzetközi szavak a latin glossa (‘magyarázandó szó, magyarázat,
megjegyzés’) és ennek származéka, a glossarium nyomán. Ezek
forrása a görög glóssza (‘nyelv, beszéd’). Lásd még glosszolália,
glottogónia.
glosszolália – ‘‹az ókeresztény egyházban› „nyelveken szólás”, a
gyülekezetben önkívületi állapotban elhebegett, összefüggéstelen
és érthetetlen szavakból álló megnyilatkozás, amelyet isteni
sugallat forrásának tekintettek’.
a achát
Egyháztörténeti szakszó a görög glóssza (‘nyelv’) és laleó
(‘csacsog’) elemekből. Lásd még glossza, glottogónia.
glottogónia – ‘a nyelvek eredetével és kialakulásával foglalkozó
nyelvtudományi ág’.
Tudományos szakszó a görög glótta (‘nyelv’) és gonosz (‘születés,
eredet’) elemekből. A glótta a glóssza alakváltozata. Lásd még
glossza, glosszolália.
glukóz – ‘szőlőcukor’.
Vegytani szakszó a latin glycosus (‘édeskés’) nyomán; forrása a
görög glükerosz (‘édes’). Lásd még glicerin.
gneisz – ‘kvarcból, palából és csillámból összetett kőzetfajta’.
Földtani szakszó a német Gneis nyomán; az ófelnémet gneista
(‘szikra’) folytatója.
gnóm – ‘manó’; ‘torz, törpe testű ember’.
Sok nyelvben elterjedt szó a francia gnome alapján; ennek forrása
a kora újkori svájci tudós, Paracelsus műveiben emlegetett latin
gnomus mint rejtett kincsek felfedezésére képes apró szellemlény
neve. Ez bizonyára kapcsolatos a görög gnószisz (‘ismeret’)
valamelyik származékával: gnóma, gnomon.
gnóma – ‘szállóigéket, egyszerű igazságokat kifejtő rövid vers mint
ókori műforma’.
Irodalomelméleti szakszó, latinos forma a görög gnómé
(‘felismerés, ítélet’) alapján. Lásd még gnóm, gnomon,
gnoszticizmus.
gnomon – ‘napóra, illetve annak mutatója’; ‘egyszerű csillagászati
eszköz a napállás mérésére’.
Nemzetközi szó, görög gnómón (‘ismerő, tolmácsoló; napóra
mutatója’). A magyarban elavult. Lásd még gnóm, gnóma,
gnoszticizmus.
gnoszticizmus – ‘erősen dualisztikus vallási és filozófiai irányzat a 2-
3. században, amely az isteni lényeg mély megismerését üdvözítő
célként hirdette’. – gnosztikus: ‘a gnoszticizmussal kapcsolatos’;
‘‹főnévként› e tan híve, hirdetője’.
Filozófiai szakszócsalád a görög gnószisz (‘ismeret, megismerés’)
és gnósztikosz (‘ismereti’) nyomán, a (gi)gnószkó (‘megismer’)
igéből; a gnószisz szónak a hellénizmus korában ‘titkos,
kinyilatkoztatáson alapuló, csak beavatottak által elérhető tudás’
jelentést is tulajdonítottak. Lásd még agnosztikus, prognózis.
gnú – ‘afrikai antilopfajta’.
Nemzetközi szó egy hottentotta törzsi nyelvből; az angol révén
terjedt el.
góbé – ‘csavaros eszű (székely) ember’.
Bizonytalan eredetű szó, talán a kópé alakváltozata; mind a k  g,
mind a p  b hangmegfelelésre bőven van példa: kunyhó–gunyhó,
lompos–lombos stb.
gobelin – [goblen] ‘(kézzel) szőtt, képi ábrázolású falikárpit’.
Nemzetközi szó a francia Gilles Gobelin kelmefestő, egy 16. századi
párizsi szőnyegszövő műhely alapítója nevéből.
góc – ‘gyújtópont’; ‘középpont, (forgalmi) csomópont’.
Ismeretlen eredetű szó; legkorábbi előfordulása ‘kemence’
jelentésű, amiből mai jelentései jól levezethetők.
gofri – ‘két oldalról, rácsos mintázattal sütött puha, édes tészta’.
A lengyel gofry szóból, amely a francia gaufre (tkp. ‘méhlép’)
kiejtés szerinti átvétele többes számúvá alakítva, ez a tésztaféle
ugyanis először Lengyelországból hozott gépeken sütve jelent meg
nálunk. A francia szó forrása az alnémet wafel (‘méhlép’, ebből
ered az angol waffle is), mert a tészta mintázata a méhsejtekére
emlékeztet.
gógyi – ‘ ravaszság, csavaros ész’: van neki gógyija!
Nyelvjárási szó a gyermeknyelvi eredetű gógyé, gócó (‘fej’) alapján;
a bizalmas nyelvben is használatos.
goj – ‘nem zsidó ember ‹eredetileg a zsidók szóhasználatában›’.
Jiddis szó a héber gój, azaz ‘(idegen, pogány) nép’ alapján; a héber
Bibliában ennek többes gójim alakja volt használatban ‘a
(zsidóságon kívül álló, más) népek’ értelemben.
gokart – ‘karosszéria nélküli törpe versenyautó’.
Nemzetközi technikai sportműszó az angol go-cart alapján; ez
eredetileg kerekes járókát jelentett, amelybe beszíjazva a baba
járni tanult. Elemei: go (‘megy, jár’) és cart (‘szekér, talicska’).
gól – ‘‹csapatjátékokban› a labda (vagy korong) bejuttatása az
ellenfél kapujába’; ‘az ily módon szerzett pont a játékban’:
gólarány, gólszerző.
Nemzetközi sportműszó az angol goal (‘labdajáték póznákkal vagy
gerendakerettel kijelölt célpontja’; ‘törekvés célja’) alapján; a
magyar ~ ennek kiejtés szerinti átvétele.
gólem – ‘életre kelt agyagóriás, 16. századi prágai zsidó legenda
szerint Lőw rabbi alkotása’.
Héber szó, a.m. ‘alaktalan, nem kész’; a szobor ugyanis csak akkor
kelt életre, amikor alkotója egy papírszeletre írva Isten nevét tette
a szájába.
golf – ‘szabad terepen játszott labdajáték, melynek során kis tömör
labdát botforma ütővel kijelölt lyukakba kell bejuttatni’.
Nemzetközi sportműszó az angol golf nyomán; ez a holland kolf
(‘labdaütő’) származéka, és egy ‘buzogány, bunkósbot’ jelentésű
ősi germán tőről fakad, akárcsak az izlandi kólfr (‘harangnyelv’) és
- 116 - oldal
a német Kolben (‘bunkó’).
golgotavirág – ‘fehér, kék vagy piros virágú kúszónövény’.
A latin passifloria (‘passióvirág’) szabad fordítása; a név ugyanis a
töviskoszorúra emlékeztető virág miatt Krisztus kínszenvedésére
utal, amely a bibliai leírás szerint a jeruzsálemi Golgotha hegyén
teljesedett ki. Ez a név a latinon és görögön át az arám gulgoltá
(‘golyó, koponya’) szóra megy vissza; a névadás alapja a
sziklacsúcs formája lehetett.
gólya – ‘nagy testű, költöző gázlómadár’; ‘elsőéves egyetemi
hallgató’.
Bizonytalan eredetű szó; lehet, hogy összekapcsolható a
hangutánzó tájnyelvi gagó, gagólya, gógó, góga (‘gólya’)
szavakkal. A második jelentés alapja, hogy a költözés során
hazatérő ~k is javarészt “újoncok”, új fészket kell építeniük.
golyhó – ‘együgyű, faragatlan ember’.
Bizonytalan eredetű szó; talán a golyó (‘here’ jelentésében) és a
bohó alakvegyüléséből keletkezett.
golyó – ‘gömb alakú kisebb tömör tárgy’: agyaggolyó,
golyóscsapágy; ‘tűzfegyver lövedéke’: puskagolyó, ágyúgolyó.
Származékai: golyós, golyóz(ik).
Bizonytalan eredetű szó; talán az olasz coglion (‘here’) régi
nyelvjárási coio alakjából származik; a k  g hangmegfelelésre
példa a kunyhó–gunyhó alakpár. Bár e nézetnek vannak
hangtörténeti nehézségei, támogatja az, hogy a ~ legkorábbi
előfordulásai ‘here’ értelműek.
golyóbis – ‘golyó’.
A latin globus (‘gömb, golyó’) magyarosodott formája; a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, majd az l
palatalizálódott; a szóvégi us  is hangváltozásra példa a grádics
korábbi garádis formája. Elavult szó; a nyelvújítás idején
kiszorította a hasonló hangzású, de más eredetű golyó. Lásd még
glóbus.
golyva – ‘nyaki duzzanat a pajzsmirigy kóros megnagyobbodása
folytán’; ‘egyes madarak kiálló gégéje vagy begye’.
Délszláv jövevényszó: horvát gljiva (‘golyva’). A szóeleji
mássalhangzó-torlódást a magyar hangáthelyezéssel oldotta fel; az
első szótagban hangrendi kiegyenlítődés következett be: gljiva 
giljva  gilyva  golyva.
gomb – ‘korong vagy félgömb alakú kellék ruhadarabok
egybekapcsolására vagy dísz gyanánt’; ‘megnyomásra egy
készüléket bekapcsoló elem’: csengőgomb, nyomógomb.
Származékai: gombos, gombol, gomboz, gombolkozik.
Alighanem hangfestő eredetű szó a gombolyag, guba, gubacs,
gubó, távolabbról a bog családjából, a gömb mély hangrendű
alakváltozata. Lásd még gombóc, gombolyag.
gomba – ‘tönkből és kalapból álló, spórával szaporodó, levélzöld
nélküli növény, melynek egyes fajai ehetőek, mások mérgezőek’.
Szláv szójövevény: horvát guba, szlovén goba, szlovák huba
(‘gomba; szivacs’). Korai, 10. század előtti átvétel, amikor a legtöbb
szláv nyelvben megvoltak még az orrhangú magánhangzók; az
átvett szláv alak *gumba lehetett.
gombóc – ‘főtt tésztából vagy húsféléből formált gömb alakú eledel’:
húsgombócleves, szilvás gombóc.
A hangfestő eredetű gomb, gombolyag szócsalád tövéből alakult
-óc, -óca kicsinyítő képzővel; a gömböc mély hangrendű
alakváltozata.
gombolyag – ‘szálból, fonalból tekert gömb alakú csomó’.
Származékok és kapcsolatos szavak: gombolyít, gombolyodik.
A gömbölyű családjába tartozó mély hangrendű változat; összefügg
a hangfestő eredetű gomb, guba, gubancos, gubó szavakkal is.
Lásd még gomolyog.
gomolya – ‘édes juhtejből gömb formára készített egyszerű sajt’.
Szláv vendégszó, a horvát, szlovén gomolja sira (‘gömbformájú
sajt’) első tagjának átvétele; a szláv szó tkp. ‘gömb formájú csomó
valamiből’.
gomolyog – ‘kavarogva száll ‹füst, köd, felhő›’. Származékok és
kapcsolatos szavak: gomolyít, gomolyag, gomoly.
Hangfestő eredetű szócsalád a gombolyag, távolabbról a göngyölít
rokonságából; a gomoly nyelvújítás-kori elvonás.
gond – ‘aggasztó tudat’: gondban van; ‘törődés’; övé a ház gondja;
‘pontosság, igényesség ‹munkában›’: nagy gonddal dolgozik.
Származékai: gondol, gondolat, gondolati, gondolkozik,
gondolkodás, gondolkodó; gondos, gondosság, gondoskodik,
gondoz, gondozás, gondnok, gondatlan, gondatlanság, gondtalan,
gondtalanság.
Kiterjedt családjából is sejthető, hogy igen régi szavunk, de
eredetéről semmit sem tudunk.
gondola – ‘jellegzetes velencei csónak’; ‘léghajó kosara, függő
utastere’.
Nemzetközi szó a velencei olaszból; ez egy korábbi gonda
(‘csónak’) kicsinyítő képzős származéka, amely talán egy görög
kondü (‘ivóserleg’) szóból ered alaki hasonlóság révén; végső
forrása a perzsa kandú (‘agyagedény’) lehet.
gong – ‘ütésre kongó hangot adó fémkorong’.
Nemzetközi szó az angol gong nyomán; ez a hangutánzó maláji
a achát
gung, egung átvétele.
goniométer – ‘síkok hajlásszögének mérésére való műszer’.
Tudományos szakszó a görög gónia (‘zug, szöglet, szög’) és metron
(‘mérték’) elemekből. Lásd még trigonometria.
gonokokkusz – ‘gömb alakú baktérium, a gonorrea kórokozója’.
Orvosi szakszó a latin gonococcus alapján; ez a görög goné
(‘nemzés’) és kokkosz (‘bogyó’) elemekből ered. Lásd még
gonorrea.
gonorrea – ‘kankó vagy tripper, gennyes folyással járó nemi
betegség’.
Orvosi szakszó a latin gonorrhoe szóból, ez a görög goné
(‘nemzés’) és rheó (‘folyik’) elemekből ered. Lásd még
gonokokkusz.
gonosz – ‘rosszindulatú, rosszakaró, elvetemült’; ‘‹főnévként, esetleg
nagybetűvel› gonosz lélek, az ördög, a Sátán’. Származékai:
gonoszság, gonoszkodik.
Szláv vendégszó: horvát, szlovén gnus (‘mocsok, undokság,
undor’), szlovák hnus (‘förtelem’). A szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta a magyarban; a hallat’.
magánhangzók nyíltabbá váltak. A főnévként átvett szó ma
uralkodó melléknévi jelentésköre egy képzett gonoszság (mint
szemétség, piszokság) formán keresztül alakulhatott ki; idővel
ennek tövét már melléknévnek érezték (mint a csúnyaság,
rosszaság esetében), és így vonták el belőle. (Így nyert mára a
piszok, szemét is melléknévi szerepet: piszok alak, szemét ember).
goodwill – [gudvil] ‘vállalat, cég eszmei értéke, jó üzleti hírneve’.
Angol kereskedelmi szakszó, tkp. ‘jóakarat, jószándék’.
górcső – ‘mikroszkóp’.
Nyelvújítási alkotás a nyelvjárási gór (‘hosszú, nagy’)
felhasználásával, tehát ‘nagy(ító)cső’; Bugát Pál leleménye. Elavult
szó; még rövidebb életű volt a górugrány (‘kenguru’) és górüveg
(‘nagyítóüveg’).
gordonka – ‘középnagy vonós hangszer, cselló, kisbőgő’.
Származékai: gordonkás, gordonkázik.
Kicsinyítő forma a gordon (‘nagybőgő’) szóból, amely talán magyar
származék az olasz bordone (‘zúgás; mély hangú hangszer’)
nyomán; a szóeleji b  g váltakozásra példa a barboncás–
garabonciás szóalakpár.
góré1 – ‘csőszkunyhó’; ‘lécfalú építmény csöves kukorica tárolására’.
Ismeretlen eredetű szó.
góré2 – ‘főnök’.
Cigány eredetű szó: goro, gairo, gueri (‘gazda’). A ~ megszólító
eset a cigányban. A szleng és a bizalmas köznyelv szava.
gorgonzola – ‘finom, puha olasz sajtfajta’.
Az észak-itáliai Gorgonzola [gorgoncóla] város nevéből.
gorilla – ‘nagy testű afrikai emberszabású majom’.
Nemzetközi szó az állat latin neve (gorilla) alapján, végső forrása
valamely afrikai bennszülött nyelvben kereshető. A 19. században
terjedt el, de már az ókori görögben felbukkant egy Hanno nevű
pun utazó görögre fordított útleírásában hai gorillai (‘gorillák’)
alakban.
goromba – ‘nyers, durva, érdes, faragatlan’. Származékai:
gorombaság, gorombáskodik, (le)gorombít.
Szláv vendégszavunk: bulgár, szerb grub, szlovén grob, szlovák
hruby (‘durva, nyers’) stb. Korai, 10. század előtti átvétel, amikor a
legtöbb szláv nyelvben megvoltak még az orrhangú
magánhangzók; egy közelebbről meg nem határozható szláv
nyelvből egy nő- vagy semlegesnemű *gromba, grombo alakot
vettünk át, amelyben a szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő o oldotta fel.
gót – ‘ókori germán népek (keleti gótok, vizigótok) és nyelvük neve’;
‘‹melléknévként› a gótokhoz tartozó, velük vagy nyelvükkel
kapcsolatos’; ‘tört, szálkás vonalú írás, fraktúra’: gót betűk.
Nemzetközi szó a latin Gothus (‘gót’) nyomán, amely a gót Gut-
thiuda (‘gót nép’) első eleméből ered; ennek etimológiája
tisztázatlan.
gótika – ‘a késő középkor magasba törő, csúcsíves formákat kedvelő
építészeti stílusa’. – gótikus: ‘a gótikához tartozó, annak
stílusjegyeit viselő’: gótikus palota, székesegyház.
A latin Gothicus (‘gót, a gótokkal kapcsolatos’) származékai; ez a
megnevezés jóval a stílus hanyatlása után, az érett reneszánsz
idején Itáliában keletkezett, mégpedig a megbélyegzés
szándékával, ama tévhit alapján, hogy az északabbra honos (volt)
stílust a „barbár gótok” teremtették meg.
gouache – [guas] ‘vízfesték-fajta, amelynek a színei nem keverednek
egymással’.
Francia művészeti szakszó az olasz guazzo nyomán, amely az
acqua (‘víz’) származéka; forrása a latin aqua. Lásd még akvarell.
göb – ‘csomó, bog’.
Hangfestő eredetű szó a gomb, gömb családjából; hangátvetéses
bög alakpárja révén a bog körébe is beletartozik.
göböly – ‘hízott vagy hizlalásra fogott marha’.
Talán a hangfestő eredetű göb, gömb, gömbölyű szócsaládjába
tartozik, és a hízlalt állat gömbölyűségével kapcsolatos.
göcsörtös – ‘csomós, bütykös, dudoros’: göcsörtös ág, bot, láb;
- 117 - oldal
‘rögös, egyenetlen’: göcsörtös út.
A görcs göcs alakváltozatának származéka; a göcsört (‘dudor, rög’)
későbbi elvonás.
gödény – ‘pelikán, csőre alatt bőrzacskót viselő vízimadár’.
Valószínűleg ótörök eredetű szó: jakut küten (‘daru’), oszmán-török
kutan (‘pelikán’). Nyelvünkbe egy *küten alak kerülhetett,
amelynek mássalhangzói zöngésültek, a szóvége pedig
palatalizálódott. Lásd még hattyú.
gödölye – ‘kecske kicsinye’.
Valószínűleg a gida egyik alakváltozatának (gedő, gödő)
származéka -l vagy -lő képzővel, illetve képzőegyüttessel, amely
utóbb palatalizálódott. Az a nézet, hogy a ~ forrása egy német
nyelvjárási kittle, gittele (‘nőstény kecske, gida’) volna, sok
hangtani és szótörténeti nehézségbe ütközik.
gödör – ‘földbe ásott lyuk’; ‘kis mélyedés arcon, állon’. Származéka:
gödrös.
Ismeretlen eredetű szó.
gőgicsél – ‘‹csecsemő› elégedettségében tagolatlan beszédhangokat
Hangutánzó szó; összefügg a gége főnévvel is.
gőgös – ‘kevély, rátarti, dölyfös’. – gőg: ‘kevélység, dölyf’.
A ~ melléknév a gége sok alakváltozatának egyikével kapcsolatos;
eredeti jelentése ‘kiálló gégéjű’ volt („gégés”); mai jelentése azon
alapul, hogy a kiálló gége a kevélyen fölvetett fej képzetéhez
társul. A lelkület és testtartás összefüggésére példa lehet a dölyfös
szó is. A gőg valószínűleg másodlagos alak, elvonás a ~ből.
gömb – ‘golyó, labda’; ‘szabályos mértani test, melynek felszíne
minden ponton azonos távolságra van a középponttól’.
Hangfestő eredetű szócsalád tagja: lásd gömbölyű, gomb,
gombolyag, guba, göb. Mértani jelentése a nyelvújítás korából való
(már Dugonics András használta ilyen értelemben), de a csak a 19.
század végére sikerült a teke szót kiszorítania.
gömböc – ‘disznósajt’; ‘alacsony, kövér ember’.
Abból a hangfestő tőből ered -c kicsinyítő képzővel, amelyből a
gömb, gömbölyű szavak is valók; az ugyane családba tartozó
gombóc magas hangrendű párja.
gömbölyű – ‘gömb alakú, kerek, hengeres’. Származékok és kapcsolt
szavak: gömbölyeg, gömbölyget, gömbölyít, gömbölyödik,
gömbölyded.
Hangfestő eredetű szó, közvetlen rokonai (lásd göb, gömb,
gömböc, göngyölít) a gombolyag család tagjainak magas
hangrendű változatai. A ~ feltehető gömböl töve is a gombol
magas hangrendű párja, így a ~ talán eredetileg folyamatos
melléknévi igenév volt: gömbölő, gömbölyő. A gömbölyded
nyelvújítási képzés a kisded mintájára.
gönc – ‘összedobált vagy batyuba kötött ruhanemű’; ‘ócska ruha’;
‘limlom, kacat’.
Alighanem elvonás egy tájnyelvi göncöl (‘gyömöszöl, gyűr’) igéből.
Göncölszekér – ‘a Kis Medve és Nagy Medve csillagképek népnyelvi
eredetű neve’.
A ~ összetétel utótagja a csillagkép alakjára utal, s egybehangzik
több más nyelv hasonló megnevezéseivel. Az előtag a német
Konrád név becézett Künzel, Günzel alakjából ered; különböző
vidékeken viszont Döncöl, Gönci, Dencel, Dönci, Bence, Vencel és
Ganci szekeréről is beszélnek. A névadás okát nem ismerjük.
göndör – ‘csigásan csavarodó ‹haj, szőr›’. Származékai: göndörség,
göndörül, göndörít, göndörödik.
A kondor1 szó alakváltozata; eredetét lásd ott.
göngyölít – ‘hengeresre csavar’. Származékai: göngyöl, göngyölget,
göngyölet, göngyöleg.
Hangfestő eredetű szó, valószínűleg a gömb, gömbölyű családjából;
az mb  ngy hangváltozás azonos lehet azzal, amelyet a rombol 
rongy szópárban tapasztalunk.
gönnol – ‘kíván ‹valakinek›, nem sajnálja, nem irigyli tőle’: gönnolom
neki ezt a nagyszerű nőt (azaz: megérdemli, méltó rá).
A német gönnen átvétele magyaros végződéssel; a bizalmas nyelv
szava.
görbe – ‘az egyenestől elhajló, ív alakban hajlított’; ’tisztességtelen’:
görbe úton jár; ‘szabálytalan, kicsapongó’: görbe estét csap;
‘‹főnévként› grafikon vonala’: lázgörbe. Származékai: görbít,
görbed, görbül, görbület.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén grba (‘púp, ránc, redő’). A
szlávságtól átvett szó elején a szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő u oldotta; az eredeti gurba (amelyet máig őriz az
ikerszó-szerű girbegurba) hangrendi átcsapás folytán gürbe, ~ lett.
Lásd még göreb.
görcs – ‘fájdalmas izomösszehúzódás’; ‘csomó, bütyök fában’;
‘fejletlen, vézna ember’; ‘hirtelen éles fájdalom’. Származékai:
görcsös, görcsöl.
Déli szláv jövevényszó: szerb grcs, szlovén grča (‘görcs fában’),
szlovén krč (‘fájdalmas izomösszehúzódás’). A szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel; a feloldás
más módja az r kivetése volt, így jött létre a göcs. Lásd még
göcsörtös.
gördít, gördül – lásd görög1
a achát
göreb – ‘lombik, retorta, lepárlóedény’.
Nyelvújítási alkotás a görbe szó két utolsó betűjének
megcserélésével, a lombik hosszú, görbült csöve alapján. Elavult
szó.
görény – ‘bűzmirigyes, menyétféle ragadozó’.
Ótörök vendégszó, e nyelvek csuvasos rétegéből. A mai csuvasban
már nincs meg, de a kirgiz és tuvai küzen (‘görény, menyét’)
megfelel egy hajdani csuvas *kürennek (ahogy a csagatáj tengiz a
magyar tengernek). A szóeleji k  g változásra e körből példa
gödény, güzü; a szóvég palatalizálódott.
görl – ‘revütáncosnő; női könnyűzenei együttes énekes, táncos vagy
hangszeren játszó tagja’: a Siegfeld-görlök.
Az angol girl (‘leány’) átvétele az eredetit megközelítő kiejtésben
és átírásban.
görnyed – ‘hátát meggörbítve hajol’; ‘roskadozik ‹teher alatt›’:
rabságban görnyed. Származékai: görnyedezik, görnyeszt.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó, rokonságába tartozhat a
nyelvjárási gernye (‘szikár’) és gönye (‘púpos, nyomorék’),
valamint a kornyadozik; számolhatunk a hasonló hangzású régi
görbed (lásd görbe) analogikus hatásával is.
görög1 – ‘gurul, hengeredik’. Származékok és kapcsolt szavak:
gördül, gördület, gördülékeny, gördít, görget, görgő, görgeteg.
Hangutánzó eredetű szócsalád, a guruló tárgy keltette hangot
imitálja; korai előfordulásaiban a ‘dörög, csörgedezik’ jelentés
dominál, s valóban, a ~ és a dörög családja nem áll messze
egymástól. Lásd még göröngy.
görög2 – ‘ma javarészt Görögországban élő, indoeurópai nyelvet
beszélő nép, ennek tagja vagy nyelve’; ‘‹melléknévként› e néphez
tartozó, vele kapcsolatos’; ‘a bizánci birodalomban kialakult
kereszténységgel kapcsolatos’: görögkeleti, görög katolikus.
Szláv szóvendég, egy déli szláv (szerb-horvát, szlovén grk) vagy
óorosz grek átvétele; a szóeleji mássalhangzó-torlódást egy (vagy
két) ejtéskönnyítő hang oldotta, a szóvégi k hasonulás útján
zöngésült, majd az eredetibb gereg szóalak labializálódott. A szláv
szavak a latin Graecus származékai, amely a görög Graikosz
átvétele; ez a hellenisztikus korban az epiruszi görögök neve volt,
majd a római szóhasználatban jelentése kiterjedt a teljes
görögségre.
göröngy – ‘rög, csomóvá száradt vagy fagyott földdarab’.
Származéka: göröngyös.
Bizonytalan eredetű szó; talán a hangutánzó görög1 családjába
tartozik a rögök gördülékenysége okán.
görvély – ‘a nyaki nyirokmirigyek kóros megduzzadása’.
Bizonytalan eredetű. Talán kapcsolatos a szlovák hrvoľ (‘golyva’)
szóval, de minthogy az rokontalanul áll a szlávságban,
valószínűbben származéka, mintsem forrása a magyar ~nek. A
görvélykór összetételben is elavult, régi orvosi nyelvi szó.
gőte – ‘gyíkféle kétéltű állat’: tarajos gőte.
Ismeretlen eredetű szó.
göthös – ‘betegesen köhögő’; ‘beteges, gyenge’.
Valószínűleg hangutánzó szó, az erőtlen, kínos köhécselés hangját
imitálja.
gőz – ‘folyadék párolgásával keletkező légnemű anyag’: vízgőz,
benzingőz; ‘hevített vízgőz mint gépek hajtóanyaga’: gőzgép,
gőzhajó, gőzmozdony; ‘gőzfürdő’: megyünk a gőzbe; ‘sejtés’:
halvány gőzöm sincs róla. Származékai: gőzös, gőzöl, gőzölés,
gőzölög.
Ismeretlen eredetű szó.
grácia – ‘kecs, kellem, báj’; ‘a szépség és báj ókori római istennőinek
egyike’: a három grácia; ‘‹régen› kegyelem’: A kopasz koponyáról
lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül.
Grátiát reményle. (Kazinczy).
Latin szó; gratia (‘kellem, báj; kegy’), Gratiae (‘a gráciák’); forrásuk
a gratus (‘kedves, kellemes, szép’) melléknév. Ma első jelentésében
is avulófélben van. Lásd még graciőz, gratulál, grazioso.
gracilis – ‘kecses, törékeny, karcsú’.
A latin gracilis (‘nyúlánk, karcsú, finom’) átvétele. Feltehetőleg egy
korábbi *cracilis formából való, amely a cracens (‘karcsú’)
folytatója.
graciőz – ‘kecses, karcsú’.
Francia szó: gracieux (‘kecses’), a késő latin gratiosus (‘bájos’)
folytatása a gratia (‘kellem’) tőből. A magyar ~ a korábbi, és a
latinnak megfelelő graciózus szóalakot szorította ki a francia szó
(indokolatlanul idevont) nőnemű alakjával (gracieuse). Lásd még
grácia, grazioso.
gradáció – ‘fokozás ‹melléknévé›’. – gradiens: ‘mennyiség
változása a hely függvényében’: függőleges hőmérsékleti gradiens.
– graduál: ‘fokokra oszt’; ‘magasabb tudományos képesítést
szerez’. – graduális: ‘fokozatos’.
Nemzetközi szavak, a gradus (‘lépés, lépcső, fok, fokozat, rang,
hangfok’) származékai a gradi (‘lép’) nyomán. Lásd még degradál,
grádics, graduále,grasszál,posztgraduális.
grádics – ‘lépcsőfok, lépcső’.
A latin gradus (‘lépés, lépcső, fok’) magyaros formája, régebben
garádis, garádics formában is; forrása a latin gradi (‘lép, megy’). A
- 118 - oldal
szóvégi us  is  ics változásra részben párhuzamot kínál a
golyóbis. Elavult, illetve nyelvjárási szó. Lásd még gradáció.
graduále – ‘lépcsőima, a katolikus mise bevezető szakasza’. –
‘katolikus szertartáskönyv a mise énekelt részeivel’.
Latin szó, a gradus (‘lépcső’) származéka a gradi (‘lép’) igéből; ezt
az imát a pap az oltár lépcsőjén állva mondja.
graffiti – ‘falfirka, falba karcolt, olykor falra vagy járműre
festékszóróval festett kép s felirat, a nagyvárosi amatőr
„művészet” új keletű műfaja’.
Nemzetközi szó, az olasz graffito (‘falba karcolt írás, kép’) többes
számú alakja; forrása a graffiare (‘kapar, karmol, karcol’) ige. Lásd
még sgraffito.
grafika – ‘rajzolással vagy metszet sokszorosításával készült képi
műalkotás’: modern grafikák kiállítása; ‘a grafikai technikákat
magába foglaló képzőművészeti ág’: a németalföldi grafika
fénykora. – grafikus: ‘grafikai technikákat alkalmazó művész’;
‘‹melléknévként› rajzos, rajzzal kapcsolatos’: grafikus ábrázolás.
Nemzetközi művészeti szakszók a görög graphé (‘írás, rajz’)
származéka, a graphikosz (‘írásbeli, rajzos’) nyomán. A magyar a
német Graphik és Graphiker szókat vette át és látta el latinos
végződéssel, a fizika–fizikus és hasonló szópárok mintájára. Lásd
még grafikon, grafit, grafológia, grafománia.
grafikon – ‘mennyiségi összefüggéseket szemléletesen ábrázoló
(görbe) vonal’.
Nemzetközi szó, a görög graphikosz (‘írásbeli; rajzos’) melléknév
semlegesnemű alakja; ennek töve a graphé (‘írás, rajz’). Lásd még
grafika, grafit, grafológia, grafománia.
grafit – ‘az elemi szén puha, kristályos módosulata, a ceruzabél
anyaga’.
Nemzetközi szó a német Graphit nyomán; ezt A. G. Werner német
geológus alkotta meg a görög graphó (‘ír, rajzol’) ige tövéből, az
ásványneveknél (pld. bauxit, dolomit) szokásos -it végződéssel.
Lásd még grafika, grafikon, grafológia, grafománia.
grafológia – ‘a kézírásban megnyilvánuló személyiségjegyek
elemzésével foglalkozó tudomány’. – grafológus: ‘a grafológia
tudósa vagy gyakorlati alkalmazója’.
Tudományos szakszó a görög graphé (‘írás’) és logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemekből. Lásd még grafika, grafikon, grafit,
grafománia.
grafománia – ‘beteges íráskényszer, féktelen irodalmi alkotóvágy’. –
grafomán: ‘beteges íráskényszerben szenvedő (személy)’.
Nemzetközi szavak a görög graphé (‘írás’) és maneia (‘őrjöngés’)
elemekből. Lásd még grafika, grafikon, grafit, grafológia.
gramm – ‘elemi súlymérték, 1 köbcentiméter 4 fokos víz súlya’.
Nemzetközi szó a latin gramma (‘írásjel, betű; kicsi súly’) nyomán,
amely a görög gramma, tkp. graph-ma (‘betű, irat’) átvétele. A
görög szó a graphó (‘ír’) származéka. Lásd még anagramma,
grammatika, gramofon.
grammásdiák – ‘‹régen› kisdiák’: Ki voltam öreg grammás-diák
korban… (Ady).
A grammás elem a régi gimnáziumi rendszer grammatikai
osztályára utal, a szó rövidített alakjaként, tehát 10-12 éves
életkorra. A grammatika (‘nyelvtan’) latin, s végső soron görög szó,
a gramma, grammatosz (‘írás, írásjegy’) származéka a graphó (‘ír’)
igéből.
grammatika – ‘nyelvtan’. – grammatikus: ‘a nyelvtan tudósa’. –
grammatizál: ‘nyelvtannal foglalkozik, nyelvtani elemzést végez’.
Tudományos szakszók a latin grammatica (ars) (‘nyelvtani
tudomány’) és grammaticus (‘nyelvtantudós’) nyomán. Ezek a
görög grammatikosz (‘írott nyelvvel kapcsolatos, nyelvtani’)
melléknév nő-, illetve hímnemű alakjának latin megfelelői; a görög
szó töve a gramma, grammatosz, tkp. graph-ma (‘irat, írásjegy’),
amely a graphó (‘ír’) származéka. Lásd még gramm, gramofon.
gramofon – ‘felhúzós szerkezetű hanglemezjátszó készülék’.
A német Grammophon átvétele; ez márkanévként keletkezett a
görög gramma (‘írás, véset’) és phóné (‘hang’) elemekből. Lásd
még gramm, grammatika.
gránát1 – ‘(többnyire) vörös színű féldrágakő’.
Nemzetközi szó a középfelnémet granat nyomán; ez a latin lapis
granatus második tagjából jön. Ezt a szókapcsolatot az ugyancsak
latin pomus granatus (‘gránátalma’) ihlette az ékkő és a
gránátalma hasonlóképp vörös színe miatt. Lásd még gránát 2,
gránit.
gránát2 – ‘robbanó tüzérségi lövedék’. Származéka: gránátos.
Nemzetközi szó az olasz granata, illetve a spanyol granado
(‘gránátalma’) nyomán, a korai, általában kézből hajított ~ok
ugyanis alakra és nagyságra egy gránátalmához hasonlítottak. A
magyar szó a német Granate átvétele. Lásd még gránát1, gránit.
Lásd még grenadírmars.
gránátalma – ‘bőrős héjú, élénkvörös levű, sokmagvú délszaki
gyümölcs’.
A német Granatapfel átvétele részfordítás útján; a német szó végső
forrás a latin pomum granatum, azaz ‘magvas alma’; második
eleme a granum (‘gabonaszem, mag’) származéka.
grand1 – ‘spanyol főnemes, nagyúr’.
a achát
Nemzetközi szó a spanyol grande de Espana (‘Spanyolország
nagyja’) cím első tagja nyomán; a forrás a latin grandis (‘nagy’).
Lásd még grand1.
grand2 – ‘‹a szlengben› fillér, krajcár’; csak a nincs egy (alzó)
grandom se szólásban használatos.
Tisztázatlan eredetű szó.
grandiózus – ‘nagyarányú, nagyszabású, hatalmas, lenyűgöző’.
Nemzetközi szó az olasz grandioso alapján; ez olyan képzés a
grande (‘nagy’) szóból (latin grandis), mint a latin gloriosus
(‘dicsőséges’) a gloria (‘dicsőség’) alapján. A magyar szóvég
visszalatinosításból jött létre.
gránic – ‘határ’.
Átvétel valamely hazai német granitz, gränitz alakból; ezek az
irodalmi német Grenze (‘határ’) formával együtt a nyugati szláv
(szorb, poláb) granica származékai; azonos szó van a lengyelben,
oroszban, szerb-horvátban stb. Régies, illetve nyelvjárási szó. Lásd
még granicsár.
granicsár – ‘határőr katona’.
A szerb-horvát graničar (‘parasztkatona a régi határőrvidéken’)
átvétele; elavult szó. Lásd még gránic.
gránit – ‘igen kemény, szemcsés, világosszürke kőzet’.
Nemzetközi szó az olasz granito alapján; ez a granire (‘szemcséz’)
befejezett melléknévi igeneve, tehát ‘szemcsézett’; végső forrása a
latin granum (‘gabonaszem, szemcse, mag’). Nyelvünkbe a német
Granit közvetítette. Lásd még gránát1, gránát2, gránátalma,
granulál.
granulál – ‘szemcséz, por alakú anyagot szemcsékké tömörít. –
granulátum: ‘szemcsézett anyag vagy termék’.
Nemzetközi műszaki szakszavak a latin granulum (‘szemcse,
szemer’) nyomán; ez a granum (‘gabonaszem, mag’) kicsinyített
alakja. Lásd még gránit.
grapefruit – [grépfrút] ‘narancs és citrom kereszteződéséből
kialakult, kesernyés gyümölcs, citrancs’.
Angol szó a grape (‘szőlő’) és fruit (‘gyümölcs’) elemekből; a furcsa
névadás oka állítólag az, hogy a kérdéses gyümölcs íze néha kissé
hasonlít a szőlőéhez. A grape forrása a francia grappe (‘szőlőfürt’),
amely egy ‘horog’ jelentésű ófelnémet krapfo szóra megy vissza. A
fruit is francia eredetű, a latin fructus (‘gyümölcs’) folytatása,
annak forrása pedig a frui (‘örvend, hasznosít’) ige. A legtöbbnyire
helytelenül ejtett (és írt) idegen szó magyarítására nagy szükség
volna; sajnos az ötletes és jó hangzású javaslatot, a citrancsot a
nyelv nem fogadta be, még hivatalos használatban sem él.
grasszál – ‘hetykén, fenyegetően járkál ‹valahol›’; ‘garázdálkodik’;
‘‹járvány› dühöng, pusztít’.
Nemzetközi szó a latin grassari (‘járkál, garázdálkodik, dühöng’)
nyomán; ez a gradi (‘jár, lép’) gyakorító képzős alakja. Ma a fenti
első két jelentésben használatos, inkább bizalmas társalgásban.
Lásd még gradáció.
gratulál – ‘‹örvendetes esemény alkalmával› szerencsét kíván’;
‘‹kiváló teljesítmény láttán, hallatán› elismerését fejezi ki’. –
gratuláció: ‘szerencsekívánat’.
Nemzetközi szócsalád a latin gratulari (‘szerencsét kíván, örömét
nyilvánítja’) nyomán; ennek forrása a gratus (‘kedves, becses,
hálás’) melléknév. Lásd még grácia.
gravámen – ‘a magyar rendi alkotmányt ért jogsérelem ‹a Habsburg-
kormányzat részéről 1848 előtt›’; ‘emiatt emelt panasz a rendi
országgyűléseken’.
A régi magyar közjogi nyelv szava; a latin gravamen (‘neheztelés’)
a gravare (‘megterhel, nyomaszt’), ez pedig a gravis (‘nehéz,
súlyos’) származéka. Lásd még grave, gravid, gravitál.
grave – [gráve] ‘igen lassan, ünnepélyesen ‹adandó elő›’.
Olasz zenei szakszó: grave (‘súlyos’), a latin gravis (‘nehéz’)
folytatója.
gravid – ‘terhes, viselős’. – graviditás: ‘terhesség’.
Orvosi szakszavak a latin gravidus (‘megterhelt; viselős’) nyomán,
a gravis (‘nehéz, súlyos’) melléknévből. Lásd még grave,
gravámen, gravitál.
gravíroz – ‘bevés, (fémbe, márványba) metsz’.
A német gravieren (‘metsz’) átvétele; forrása a francia graver
(‘metsz’) az ófelnémet graban (‘ás, vés’) nyomán. Lásd még
gribedli.
gravitál – ‘igyekszik, törekszik, vonzódik, tart ‹valamerre›’:
Korunkban a munkaerő a faluról a városok felé gravitál. –
gravitáció: ‘nehézkedés, nehézségi erő; a tömegvonzás mint
fizikai jelenség’.
Nemzetközi tudományos szakszavak a késő latin gravitare
(‘nehézkedik; súlyánál fogva valamerre mozog’) nyomán a latin
gravitas (‘nehézség, teher, nyomás’) szóból; ennek töve gravis
(‘súlyos, nehéz’). Lásd még gravámen, grave, gravid.
grazioso – [graciózó] ‘kecsesen, könnyeden ‹zenei előadás
utasítása›’.
Olasz zenei szakszó, a latin gratiosus (‘kecses’) folytatója. Lásd
még grácia, graciőz.
gregorián – ‘régi, egyszólamú egyházi (ének)’: gregorián mise; ‘a
jelenleg is érvényes naptár’: gregorián(us) naptár.
- 119 - oldal
Nemzetközi szó a latin Gregorianus (‘gergelyi’) nyomán; a Gergely
latin Gregorius eredetijéből képzett melléknévi forma. A fenti
jelentések két Gergely (Gregorius) pápa nevével kapcsolatosak; I.
Gergely pápa a 6. században szabályozta a liturgikus zene rendjét,
XIII. Gergely pedig az ókori eredetű (juliánus) naptárt reformálta
meg a 16. században. A név görög eredetű (Grégoriosz), a.m.
‘őrző’, a grégoreó (‘virraszt, őrködik’) igéből.
grémium – ‘irányadó vezető testület ‹párton, szervezeten belül›’.
Nemzetközi szó a latin gremium (‘öl, belső, középpont’) nyomán.
grenadin – ‘ritka szövésű, könnyű vászon vagy selyem kelme’.
Francia eredetű nemzetközi szó (grenadine), amely a spanyol
Granada városra utal mint e kelmefajta származási helyére. A város
neve valószínűleg kapcsolatos a gránátalma spanyol granada
nevével.
grenadírmars – ‘krumplistészta, gránátoskocka’.
A német Grenadiermarsch (‘gránátosok indulója’) kiejtés szerinti
átvétele a köznyelv igénytelenebb rétegében; a névadás oka
ismeretlen. A német Grenadier a francia grenadier
(‘gránátoskatona’) megfelelője, második elemére nézve lásd
gránát2, mars.
gribedli – (vagy griberli) ‘gödröcske arcon, állon’.
Az ausztriai német Grüberl (‘gödröcske’) magyaros formája a
tőhangzó delabializációjával; a szóvég alakulására párhuzam:
vimedli. A német szó töve a Grube ‘gödör’ a graben, grub (‘ás’)
igéből. Lásd még gravíroz.
griff – ‘sas és oroszlán testi jegyeit elegyítő mesebeli óriás szárnyas
lény’.
Nemzetközi szó a latin gryphus nyomán; ennek eredetibb gryps
alakja a görög grüpsz átírása. A görög szó talán a grüposz (‘görbe,
horgas’) szóra megy vissza, amely a madár csőrére utalna.
grill – ‘hússütő rács, rostély’; ‘rostonsült húsokat kínáló vendéglő’.
Nemzetközi szó az angol grill (‘rostély’) nyomán, amely a francia
gril (‘rostély’) átvétele; ez talán egy késő latin craticula szóra megy
vissza, amely a latin cratis (‘vesszőfonadék’) kicsinyített alakja.
Lásd még grillázs.
grillázs – ‘édesség pirított cukorból és darált dióból, mogyoróból,
mandulából’.
A francia grillage (‘pörkölés roston’) kiejtés szerinti átvétele.
Forrása a griller (‘roston süt’) a gril (‘rostély’) alapján; ez talán egy
késő latin craticula szóra megy vissza, amely a latin cratis
(‘vesszőfonadék’) kicsinyített alakja. Lásd még grill.
grimasz – ‘fintor’.
Francia szó, talán egy germán (frank) gríme (‘álarc’) származéka.
grimbusz – ‘fölfordulás, hangos veszekedés, botrány’.
Ismeretlen eredetű szó nyelvünk bizalmas rétegéből.
gringó – ‘idegen, külföldi, (főleg amerikai) ember ‹a latin-amerikai
szóhasználatban›’.
Spanyol szó (gringo), a griego (‘görög’) alakváltozata, tkp.
‘érthetetlen nyelvet beszélő’. A ‘görög’ már a középkori latinos
kultúrában az érthetetlenség jelzője lett, ahogy a Graeca sunt, non
leguntur (‘görögül vannak, senki se olvassa őket’) szólás tanúsítja.
A griego a latin Graecus révén a görög Graikosz folytatója; ez
eredetileg egy kisebb görög népcsoport neve volt, amely
Epiruszban élt; a név a rómaiak szóhasználatában terjedt ki az
egész görögségre, saját nevükén hellénekre (görögül Hellénikosz).
grippe – ‘náthaláz, influenza’.
A német Grippe átvétele, az pedig a francia grippe szóé a gripper
(‘karmaival megragad, elkap’) igéből; ennek forrása az alnémet
gripan (‘megragad’).
grisaille – [grizajj] ‘dombormű hatású üveg- vagy zománcfestmény
egy alapszínnek (többnyire a szürkének) árnyalataival’.
Francia művészeti szakszó, a gris (‘szürke’) származéka. Lásd még
grizette.
gríz – ‘búzadara’; ‘darakása’: tejbegríz.
A német Griess (‘szemcsés homok; gabonadara’) átvétele a szóvég
zöngésülésével.
grizett – ‘(könnyű erkölcsű) párizsi varrólány, divatárusnő’.
Francia szó (grisette), eredetileg ‘könnyű, olcsó szürke szövet,
szegények viselete’; a gris (‘szürke’) kicsinyítő formája. Már a
franciában kialakult a ~ ‘szegény munkáslány, aki jómódú
pártfogóra vadászik’ jelentése. Lásd még grisaille.
gróf – ‘öröklődő főnemesi cím (birtokosa)’.
Német jövevényszó, az irodalmi német Graf helyett annak
nyelvjárási (bajor-osztrák, szepességi szász) gróf változatából. A
német szavak az ófelnémet gravio származékai, ez talán, egy
későlatin graphio alakon át, a görög grapheusz (‘írnok’) szóra
vezethető vissza, amely bizánci udvari tisztség, illetve cím volt.
grog – ‘rum, cukor és forró víz keverékéből készült ital’.
Angol szó, a grogran (‘durva szövésű vászon’) rövidült alakja;
előzménye a középfrancia grosgrain (‘durva bordázatú szövet’) a
gros (‘durva, vastag’) és grain (‘mag, szem, szövet öltése,
bordázata’) elemekből. A névadás alapja, hogy Vernon admirálist,
aki 1745-ben rendelte el, hogy matrózai a rumot vízzel hígítva
igyák, Old Grognak nevezték, mert mindig grogran-nadrágban járt.
groteszk – ‘furcsa, torz, fantasztikus, meghökkentő’; ‘talpatlan,
a achát
egyenletes vastagságú vonalakból álló ‹betűfajta a pedig a latin acus (‘tű’) késő latin acucula kicsinyítéséből. Lásd még
nyomdászatban›’.
Nemzetközi szó az olasz grottesco (‘zsúfolt reneszánsz díszítmény’)
nyomán, amely a grotta (‘barlang’) melléknévi származéka:
‘barlangi’. A névadás onnan ered, hogy a reneszánsz művészek
Rómában az antik épületek föld alá került helyiségeiben (mintegy
barlangokban) a falakon találtak rá azokra a bizarr növényi, állati
és emberi motívumokkal zsúfolt dekorációkra, amelyeket a maguk
műveihez mintául vettek. Lásd még grotta.
grotta – ‘mesterséges sziklabarlang barokk kertekben’.
Művészeti szakszó az olasz grotta (‘barlang’) nyomán, amely a latin
crypta folytatója; ennek etimológiájáról lásd kripta. Lásd még
groteszk.
grund – ‘beépítetlen városi telek’.
Német szó: Grund (‘alap, talaj, telek’). Lásd még gründol.
grupp – ‘dísznövényekkel beültetett virágágy’: rózsagrupp; ‘csoport’.
Nemzetközi szó az olasz gruppo nyomán; forrása az ófelnémet
kropp (‘kerek valami, daganat’).
grúz – ‘a georgiainak is nevezett kaukázusi nép, annak tagja, nyelve’;
‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
Elvonás az orosz eredetű Grúzia országnévből (mint pl. Dánia
nevéből dán). A ~ok saját neve kartveli.
gründol – ‘alapít ‹céget, vállalatot›’.
A német gründen (‘alapít, megalapoz’) magyarosodott szóvégű
alakja, a Grund (‘alap’) származéka.
guanó – ‘szerves trágya tengeri madarak felhalmozódott ürülékéből’.
Spanyol szó (guano) a kecsua (perui indián) wanu (‘trágya’)
nyomán.
guba1 – ‘fürtösre szőtt gyapjúból való kabátféle felsőruha’.
Bizonyára hangfestő eredetű szó a gomb, gubacs, gubó, göb,
gubancos családjából; gub- töve talán a bog hangátvetéses
formája.
guba2 – ‘tejjel forrázott, ízesített sült kelt tészta’: mákos guba; ‘‹a
szlengben› pénz’.
Alighanem hangfestő szó, a guba1 párja, eredetük is azonos.
gubacs – ‘kemény, gömbölyű kinövés tölgyfa levelén’.
Hangfestő eredetű szó lehet, a guba2 kicsinyítő képzős származéka,
eredetére nézve lásd guba1.
gubancos – ‘összegabalyodott, összetapadt ‹szőr›’. Származékai:
gubancol, gubancolódik, gubancosodik; gubanc.
Bizonyára hangfestő eredetű szó a gomb, gubacs, gubó, göb
családjából; gub- töve talán a bog hangátvetéses formája. A
gubanc későbbi elvonás a ~ melléknévből, bár lehet, hogy a
gubanc mellékalakja, a gubancs nem más, mint a gubacs n-nel
bővült változata, s így lett önálló szóvá, sőt alapszóvá.
gubbaszt – ‘összekuporodva üldögél’.
Bizonyára hangfestő eredetű szó a gomb, gubacs, gubó, göb
családjából, de hathatott rá a gunnyaszt alakja is.
guberál – ‘szemét, hulladék között hasznosítható holmik után kutat’;
‘‹aprópénzt zsebéből› darabonként előszed’: leguberál hat ötvenet.
Valószínűleg a német szleng kuberieren (‘fizet’) szavából alakult
latinos szóvéggel, a k zöngésülésével. A német szó eredete
mindenképp a jiddishez visz, de több különféle szó is elképzelhető
mint forrás. A magyarban a fizetéssel kapcsolatos jelentés a
korábbi; a ma általánosabbik arra a mozzanatra alapul, hogy a
fizetésre kötelezett ember kelletlenül kotorászik a zsebében a
pénzdarabok után.
gubernátor – ‘kormányzó’
Nemzetközi szó: latin gubernator a gubernare (‘kormányoz, vezet’)
igéből. Forrása a görög kübernaó (‘kormányoz’), amelyből a
kibernetika is származik. A ~ elavult szó. Lásd még guvernánt.
gubó – ‘selyemhernyóbáb burka’; ‘toktermés’: mákgubó.
Valószínűleg hangfestő eredetű szó a gomb, guba, gubacs
családjából; gub- töve talán a bog hangátvetéses párja.
guelf – [gvelf] ‘pápapárti a középkori Itáliában a császár és az
egyházfő évszázados viszálykodása idején.
Történelmi szakszó, a német Welf név olasz változata; VI. Welf
bajor herceg a császár legfőbb németországi ellenfele volt, és így a
~ek az ő párthíveinek tekintették magukat.
guggol – ‘térdét behajlítva a sarkán ül’.
Hangfestő eredetű szó lehet a kuksol, kunkorodik és a tájnyelvi
kucorog, kutyorodik szócsaládjából.
gugyi – ‘pálinka’.
Ismeretlen eredetű, tréfás hangulatú nyelvjárási szó.
guillotine – [gijjotin] – ‘nyaktiló, nyakazógép ‹a nagy francia
forradalom idejétől›’.
J. F. Guillotin francia orvos nevéből, aki alkalmazását elsőként
javasolta az addig szokásos, sokkal kegyetlenebb nyakazási mód
helyett.
gúla – ‘szabályos mértani test egy csúcsban összefutó, háromszög
alakú oldallapokból’; ‘piramis’.
Az olasz guglia (‘gúla alakú építmény, torony csúcsa’) átvétele; a
korábbi gúlya azért cserélődött ki ~ alakra, hogy ne okozzon zavart
a gulya (‘marhacsorda’) szóval való hasonlósága. Az olasz szó
eredetibb aguglia formája a provanszál agulha szóból való, ez
- 120 - oldal
akut.
gulya – ‘marhacsorda’. Származéka: gulyás.
Bizonytalan eredetű szó. Talán egy kaukázusi nyelv (dargin) gula
(‘hízásra fogott marha’) szavából ered; szótörténeti okokból ez
inkább véletlen egyezésnek tetszik. Lásd még gulyás1.
gulyás1 – ‘paprikás, hagymás zsírban párolt apróhúsból krumplival
főtt leves’.
A gulyáshús, gulyásleves összetétel önállósult első tagja, amely
‘marhapásztor’ jelentéssel értendő (lásd gulya), tehát ‘olyan hús,
leves, amit gulyások főznek’. A szó sok európai nyelvbe bekerült:
Gulasch (német), goulash (angol), goulache (francia) stb.
gulyás2 – lásd gulya
gumi – ‘kaucsuk vulkanizálásával készült rugalmas anyag’. –
gumíroz: ‘ruhaujj tövét, zokni, harisnya szárát beszőtt
gumiszálakkal rugalmasan tágíthatóvá teszi’: gumírozott zokni.
Nemzetközi szó a latin commi, népi latin gummi (‘mézga, gyanta’)
nyomán, amely a görög kommi átvétele, s végső forrása egy
egyiptomi kemai szó.
gumiarábikum – ‘arab mézga, folyékony ragasztószer’.
A latin gummi arabicum összevont, kiejtés szerinti magyar
változata a gumi eredeti ‘mézga’ jelentése alapján, az arabicus
(‘arábiai’) melléknév ideillő semleges alakjával. Kissé avuló szó.
gumó – ‘növény megvastagodott gyökérrésze vagy földalatti szára’:
krumpligumó.
Hangfestő eredetű lehet a gomb, gubó, guba rokonságából; a gümő
mély hangrendű párja.
gúnár – ‘a lúd hímje’.
Középnémet eredetű: gunner, ganner, ezek az irodalmi német
Ganser (‘gúnár’) változatai. A magyar szó hangrendi illeszkedéssel
alakult ki.
gúnya – ‘(szegényes) ruha’.
Szláv eredetű: bolgár, orosz gunja (‘szűr, ujjas’), horvát, szlovén
gunj (‘daróc felsőruha’).
gunnyaszt – ‘gubbaszt’.
Hangfestő eredetű szó lehet a gubbaszt, kornyadoz köréből.
gúnyol – ‘csúfol, kinevettet’. Származékai: gúnyolódik, gúnyos,
gunyoros, gúny.
Bizonytalan eredetű szócsalád; hangfestő jellegű is lehet, bár az
alakilag lehetséges rokonok (lásd gunnyaszt, gubbaszt, guggol)
révén nehéz a ma ismert jelentés kialakulását megmagyarázni.
gurguláz – ‘gargarizál’.
Hangutánzó szó.
guriga – ‘gördíthető tárgy, játékszer’. Származékai: gurigázik.
Hangutánzó szó, a gurít származéka, talán a karika analógiás
hatására alakult ki.
gurít – ‘gördít’. Származékok és kapcsolt szavak: gurító, gurítás,
gurul, guruló.
Hangutánzó szavak, a gördülő tárgy keltette hangot érzékeltetik,
akárcsak a velük kapcsolatba állítható görög1 és származékai; ide
vonható a göröngy is.
gurtni – ‘heveder’.
A német Gurt (‘heveder’) tájszólási gurtn alakjából lett a szillabikus
n szokásos feloldásával (mint pl. zokni).
guru – ‘indiai vallási tanító, szellemi vezető’.
Hindi szó, szanszkrit eredetű, a.m. ’tiszteletre méltó’.
gusztus – ‘ízlés’; ‘étvágy, kívánság, kedv’: nincs rá gusztusom.
Származékai: gusztusos, gusztustalan; gusztál (‘élvezettel vagy
vágyódva nézeget’).
Nemzetközi szó a latin gustus (‘kóstolás, ízlelés’) nyomán, illetve a
gustare (‘megízlel’) igéből. Lásd még degusztál.
guta – ‘szélütés’: megüti a guta.
A latin gutta (‘csepp’) magyar változata azon régi hiedelem alapján,
hogy a szélütést az agyról leváló cseppek okozzák.
gutturális – ‘torokhang’.
Nyelvtani szakszó, a latin guttur (‘torok’) melléknévi származéka.
guvad – ‘dudorodik, kidagad’: kiguvad a szeme.
Bizonytalan eredetű; talán a nyelvjárásokban élő, hasonló jelentésű
duvad alakváltozata.
guvernánt – ‘‹régen› a lányok nevelésére és kísérgetésére
alkalmazott (idősebb) hölgy jómódú családoknál’.
Francia szó (gouvernante), a gouverner (‘kormányoz’) folyamatos
melléknévi igenevének nőnemű alakja. Forrása a latin gubernare
(‘kormányoz’) ige; ennek eredetére nézve lásd gubernátor.
gúzs – ‘vesszőből csavart kötél’; ‘béklyó, bilincs’.
Szláv szóvendég: bolgár gozs (‘vesszőkötél’), szlovén gož (‘szíj,
gúzs’), fehérorosz guzs (‘szíj, kötél’).
guzsaly – ‘kézi fonáshoz való eszköz, amelynek pálcájára tekerik a
fonni való szöszt, gyapjút’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát kuželj (‘a pálcára tekert szösz’),
szlovén koželj (‘guzsalypálca’), szlovák kužel (‘buzogány’). A
magyar szó elején a k  g hangváltozásra sok példa van a szláv
eredetű szavak között: gácsér, gerezna stb.
gügyög – ‘‹csecsemő› gagyog’; ‘érzelegve, kényeskedve beszél’
szerelmes gügyögés.
a achát

Hangutánzó szó, a csecsemő hangadását érzékelteti.

gügyü – ‘házasságközvetítő asszony’.
Talán hangutánzó szó, a gügyög származéka, a foglalkozáshoz
tartozó kedveskedő, rábeszélő hangot jellemzi.
gümő – ‘daganat’; ‘a tubekolózis bacilusa által előidézett góc a
tüdőben’: gümőkór.
Hangfestő eredetű szó lehet, a gumó magas hangrendű párja.
gürcöl – ‘keserves, megerőltető munkában fáradozik’.
Ismeretlen eredetű; valószínűleg -cöl képzőegyüttest tartalmaz,
mint harcol, hurcol.
güzü – ‘a háziegérrel rokon mezei rágcsáló’.
Valószínűleg ótörök eredetű: tatár küsze (‘patkány’). A szóeleji k 
g hangmegfelelésre az ilyen eredetű szavak között példa a gödény,
görény.
gvárdián – ‘házfőnök, kolostori elöljáró a ferences, kapucinus és
minorita rendházakban’.
Az egyházi latin guardianus (‘rendházfőnök’, tkp. ‘őriző, gondnok’)
magyaros formája, a késő latin guarda (‘őrizet, oltalom’) melléknévi
származéka. Az utóbbi szó eredetére nézve lásd gárda.

- 121 - oldal
a achát
GY
gyagya – ‘ostoba, ügyefogyott, tökéletlen (személy)’.
Hangutánzó szó a gagyog családjából; a fogyatékos értelműeknél
gyakori hebegő, érthetetlen beszédre utal.
gyak – ‘‹férfi nővel› közösül’.
Ugor kori örökség: vogul jek (‘átszúr’), osztják jageszti (‘szúr’). A
szóeleji j  gy alakulás szabályos a finnugor eredetű szavaknál:
lásd gyalog, gyakran, gyógyul, gyökér. A ~ ige korai
előfordulásaiban is a ‘szúr’ jelentés az általános; fenti értelme
eufemisztikusan alakult ki, akárcsak korábban a baszik esetében
történt. Nyelvjárási szó.
gyakorol – ‘elsajátítás céljából ismételten megtesz, elvégez’;
‘rendszeresen folytat’: harminc évig gyakorolta a mesterségét;
‘‹kezdő orvos, tanár, ügyvéd stb.› szakmai gyakorlatot folytat’.
Származékai: gyakorlás, gyakorlat, gyakorlati, gyakorlatias,
gyakorlatozik.
A régi és népnyelvi gyakor (‘számos, gyakori, sűrű’) származéka
denominális l igeképzővel. Lásd még gyakran.
gyakran – ‘ismételten, sűrűn, sokszor’. Származékai: gyakorta,
gyakori, gyakorít, gyakorító, gyakornok.
Egy korábbi, ma már nem eleven gyakor (‘sűrű, gyakori’)
melléknév módhatározói alakja. Ennek gyak- töve ősi finnugor
örökség lehet: zürjén, votják juk, finn joukko (‘rakás’). A szóeleji j 
gy alakulás szabályos a finnugor eredetű szavaknál: lásd gyak,
gyalog, gyógyul, gyökér. Az eredetileg tehát ‘halom, rakás’ értelmű
magyar szótő a denominális r képzővel (mint botor, keserű)
olyasféleképp nyert ‘sűrű, gyakori’ értelmet, mint a német Hauf
(‘halom, rakás’) nyomán a häufig (‘gyakori’). Lásd még gyakorol.
gyaláz – ‘durván szid, becsmérel, ócsárol’. Származékai: gyalázat,
gyalázatos, gyalázkodik, gyalázkodás.
Vitatott eredetű szó. Talán denominális -z igeképzővel alakult egy
ótörök eredetű, de írott forrásainkból vagy a nyelvjárásokból soha
ki nem mutatott *gyala (‘rágalom’) szóból: kun, tatár, mongol jala
(‘rágalom, bűn’), kirgiz zsala (‘rágalom’). Más vélekedés szerint a
gyalog szóban rejlő finnugor *jal (‘láb’) volna a forrás, egy ‘lábbal
tipor’ jelentésen keresztül. Egyik elgondolás sem bizonyítható.
gyalog – ‘saját lábán ‹járva›, nem járművel’; ‘‹főnévként› gyalogos;
‹sakkban› paraszt, a legkisebb játékerejű 8 figura egyike’.
Származékai: gyalogos, gyalogosan, gyalogol, gyalogság.
A szó gyal- töve finnugor eredetű: cseremisz jal, finn jalka, észt
jalg, lapp juolge (‘láb, lábszár’). A szóeleji j  gy alakulás szabályos
a finnugor eredetű szavaknál: lásd gyak, gyakran, gyógyul, gyökér.
A ~ g eleme denominális névszóképző (lásd pl. kéreg, lovag). A
főnévi jelentés lehet az elsődleges; ragtalan határozóként való
használatára párhuzamot kínál a mezitláb, négykézláb.
gyalom – ‘nagy kerítőháló’.
Ótörök eredetű: kun, jakut ilim, türkmén jilim (‘halfogó háló’). A
magyarba került szóalak *dzsilim lehetett, veláris a hangokkal.
Nyelvjárási szó.
gyalu – ‘sík fafelületek megmunkálására való forgácsoló
kéziszerszám’. Származékai: gyalul, gyalulatlan.
Vitatott eredetű. Talán csuvasos jellegű ótörök jövevényszó, egy
feltehető csuvas *jilig, jilag szabályos származéka; ennek csupán
közvetett bizonyítéka, hogy más török nyelvekben (baskír, tatár,
kirgiz) létezik az ennek hangtanilag megfelelő jisi- vagy zsisi-
(‘dörzsöl, gyalul’) igető. Más vélekedés szerint ugorkori örökség:
vogul jarga (‘gyalul’), feltehető későbbi r  l hangváltozással.
Mindkét magyarázat nélkülözi a meggyőző erőt.
gyámol – ‘támasz, támasztópillér’; ‘gondozó, támogató’: Rabolni
kezdék édesanyjokat, / A gyámolától elesett hazát (Petőfi).
Származékai: gyámolít, gyámolatlan, gyámoltalan, gyám,
gyámság, gyámkodik, gyámkodás.
Ismeretlen eredetű szócsalád. A gyám elvonás a nyelvújítás
korából; összetételek előtagjaként ‘támasz’ értelmű: gyámfal,
gyámkő, gyámpillér stb.
gyanánt – ‘-ként, ‹megtévesztésül vagy tévedésből valaki vagy
valami más› képében, helyett’: arany gyanánt adott el ócska
rézgyűrűket.
Valószínűleg a gyanú főnév származéka, annak régi gyanó
alakjából, a birtokos személyjeles gyanóján, gyanaján
(‘gyanújával’) formán keresztül, amely előbb gyanánra vonódott
össze, majd nyomatékosító szerepű locativusi t ragot kapott (mint
iránt, szerint). Jelentése így fejlődött: ‘mást gyanítva, vélve’  ’más
helyett, más képében’.
gyanta – ‘fenyő vagy más növény sebéből szivárgó sűrű, ragadós,
megszilárdulva üvegszerű nedv’. Származékai: gyantás, gyantáz.
A középkori latin gentarum (‘borostyánkő’) származéka, s
nyelvünkben a 17. századig a gyantár alak volt általános,
mégpedig ‘borostyánkő’ jelentésben. A szó a balti nyelvekből ered
(litván gentaraš, lett dzintars), és az oroszon (jantarj) keresztül
több más nyelvbe eljutott. A ~ mai jelentése a magyarban fejlődött
ki hasonlóság alapján; a r kiesése valószínűleg a toldalékos
alakokban (gyantárt, gyantárból stb.) következett be.
- 122 - oldal
gyanú – ‘árulkodó mozzanatokra alapozott sejtés’; ‘valakinek
bűnösségére vonatkozó, nem bizonyított feltevés’: gyanúba kever;
emberölés alapos gyanúja. Származékai: gyanús, gyanúsít,
gyanúsítás, gyanútlan, gyanít, gyanakszik, gyanakvás, gyanakodik.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még gyanánt.
gyapjú – ‘birka, kecske s más állat göndör szőrzete’; ‘ez mint
textilipari nyersanyag’. Származéka: gyapjas.
Ótörök eredetű vendégszó: oszmán-török yapak, baskír japaga
(‘birkagyapjú’). A magyarba egy *dzsapagi alak kerülhetett,
amelynek vége a borjú szóéhoz hasonlóan alakult ki
gyapot – ‘textilipari nyersanyagot adó finom magszőréért
termesztett cserje’; ‘ennek magszőre’; ‘vatta’.
Ismeretlen eredetű szó.
gyarapodik – ‘megnő, megsokasodik’: gyarapodik a tudása;
‘gazdagodik’. Származékok és kapcsolt szavak: gyarapszik,
gyarapul, gyarapít.
A szócsalád gyarap- töve ismeretlen eredetű.
gyarló – ‘‹vallási értelemben› esendő, bűnre hajló’; ‘gyatra, gyenge’:
Nincs halandó, földi gyarló / Féreg, aki azt bevárja (Arany).
Származéka: gyarlóság.
Valószínűleg ótörök eredetű. Lehet a köztörök jaril-
(‘elszegényedik’) tőből való kun jarli, tatár jarle, kirgiz zsarli
(‘szegény, nyomorult’) származéka egy átvett *dzsarlig alak
nyomán; kevésbé valószínű, hogy egy ki nem mutatott csuvasos
dzsarlig (‘bűnös’) lenne a forrás, amelynek töve megfelelne a
köztörök jaz- (‘vétkezik’) igetőnek.
gyarmat – ‘‹az ókorban› idegen földön létesített település’; ‘‹az
újkorban› európai országok által birtokba vett, leigázott s uralmuk
alatt tartott terület más földrészeken’. Származékai: gyarmati,
gyarmatos, gyarmatosít, gyarmatosító, gyarmatosítás.
Nyelvújítás-kori elvonás a Balassagyarmat, Fehérgyarmat,
Füzesgyarmat s hasonló helynevekből, annak a téves
elképzelésnek az alapján, hogy ezek az utótagok ‘település’
értelműek, holott valójában a honfoglaló Gyarmat törzs
szálláshelyei voltak. A Gyermatu törzsnév ótörök eredetű, talán egy
dzsor- vagy jor- tőből való *dzsormati (‘fáradhatatlan’) szóra
mennek vissza, de ez nem tekinthető bizonyítottnak.
gyárt – ‘nagyipari eszközökkel, nagyobb mennyiségben készít’.
Származékai: gyártó, gyártás, gyártmány; gyár, gyári, gyáros.
Az ige ótörök eredetű: türk, kun, oszmán-török és tatár jarat-
(‘alkot’). A magyarba egy *dzsarat alak kerülhetett, amelyből a
kétnyíltszótagos tendencia alapján a második szótag
magánhangzója kiesett, s helyette nyúlás következett be: gyarat 
gyart  gyárt. A járt alakváltozat (szíjjártó, kerékjártó stb.) olyan
kettősségre vall, mint jer–gyere, jön–gyün. A gyár nyelvújítási
elvonásból való.
gyász – ‘szeretett személy halála miatt érzett fájdalom’; ‘ennek külső
megnyilvánulásai viseletben, temetési szertartásban’: gyászt visel,
gyászruha, gyászbeszéd stb. Származékai: gyászos, gyászol.
Ótörök eredetű: ujgur jasz, türkmén jász, oszmán-török yas
(‘gyász’); a magyarba egy *dzsasz alak kerülhetett.
gyatra – ‘gyenge, hitvány, silány’.
Ismeretlen eredetű szó; a nyelvújítás emelte a nyelvjárásokból a
köznyelvbe.
gyaur – ‘hitetlen ‹a muzulmán szóhasználatban›’.
Nemzetközi szó az oszmán-török kafir (‘hitetlen’) régebbi és
népnyelvi gavur alakja nyomán: német Giaur, angol giaur, orosz
gjaur stb. A magyarba a szerb djaur közvetítésével került. Forrása
az arab káfir (‘megtagadó’). Lásd még kaffer.
gyáva – ‘félős; kiállni, veszéllyel szembe nézni nem merő’.
Származékai: gyávaság, gyávul, gyáváskodik.
Ismeretlen eredetű szó.
gyehenna – ‘a pokol, az örök bünhődés helye ‹Jézus
példabeszédeiben›’.
A bibliai latin gehenna (‘pokol’) magyaros alakja. Forrása a héber
Gé-Hinnom, azaz ‘Hinnom völgye’, a Jeruzsálemtől délnyugatra
húzódó völgy; itt az ősidőktől a késő királykorig
gyermekáldozatokat mutattak be pogány kánaáni istenségeknek,
ezért elátkozott helynek, az alvilág bejáratának számított.
gyékény – ‘sás leveleiből font takaró, szőnyeg’; ‘maga a széles
levelű sás’.
Ótörök eredetű: kipcsak jegen, tatár jikan (‘gyékénysás’). A
magyarba egy *dzseken, dzsiken alak kerülhetett; a magánhangzók
nyúlását az első szótagban a hangsúly, a másodikban az elsőhöz
való hasonulás okozhatta.
gyémánt – ‘drágakő, az elemi szén színtelen kristályos változata’.
Német eredetű: középfelnémet diemant, bajor-osztrák demant.
Ezek s az irodalmi német Diamant a francia diamant (‘gyémánt’)
átvételei. Ez a latin adamas, adamantis (‘kemény fém, mágneskő,
gyémánt’) származéka a népi latin (a)diamas, (a)diamantis
alakváltozaton keresztül. A végső forrás a görög adamasz,
adamantosz (‘igen kemény fém, gyémánt’), tkp. ‘legyőzhetetlen’,
az ellentétet jelölő a- előtagból és a damaó (‘leigáz’) ige
származékából.
gyenge – ‘erőtlen’; ‘zsenge’; ‘erélytelen’; ‘elégtelen mértékű,
a achát
hatású’; ‘‹főnévként› aminek nem tud valaki ellenállni’: az ital a
gyengéje. Származékai: gyengeség, gyengéd, gyengédség,
gyengül, gyengülés, gyengít, gyengélkedik.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
gyep – ‘pázsit’; ‘füves sportpálya’. Származékai: gyepes, gyepesedik.
Ismeretlen eredetű szó; lehet, hogy van valami köze a gyepűhöz.
gyeplő – ‘a zablához erősített szíj a ló irányítására’.
Ótörök eredetű: csagatáj jiplik, oszmán-török iplik, türkmén jüplük
(‘fonal, kötél’). Nyelvünkbe egy *dzsiplig alak kerülhetett ‘kötél’
jelentéssel; a mai értelme másodlagos fejlemény.
gyepű – ‘járhatatlan erdősáv, mesterséges akadály, torlasz ‹a
középkori Magyarország határvidékein ellenség betörése ellen.›’
Ismeretlen eredetű szó; lehet, hogy köze van a gyephez.
gyér – ‘ritka, ritkás’; ‘nem gyakori’. Származéka: gyérül.
Ismeretlen eredetű szó.
gyermek – vagy gyerek: ‘nem felnőtt személy’; ‘valakinek közvetlen
leszármazottja’: a húgom gyerekei; ‘‹falusi szóhasználatban›
fiú(gyerek)’: van egy gyerekem meg két lányom. Származékai:
gyermekded, gyermeteg, gyermekes, gyermektelen, gyerekes,
gyerekeskedik, gyerkőc, gyerekség.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Valószínűleg a ~ a korábbi szóalak;
ma inkább a formális nyelvben élvez elsőséget.
gyertya – ‘viaszból készült, kanóccal égő, rúd alakú világító eszköz’;
‘gépkocsi hengerében gyújtófej’; ‘tarkónállás’: gyertyát csinál.
Ótörök eredetű: altáji jarta (‘fáklya’), csuvas surda (‘gyertya’), a
törökségben általános jar- (‘világít’) tő származékai. A magyarba
egy *dzsarta alak kerülhetett; a t úgy palatalizálódott, mint a
kártya, portya szavakban; az első szótag magánhangzója
elhasonult. Lásd még gyertyán.
gyertyán – ‘sudár, egyenes törzsű, makktermésű erdei fa’.
Alakváltozatok: gyártyán, gyártvány, gyertovány stb.
A gyertya származéka -n, -ny denominális névszóképzővel (mint pl.
vadon, kemény, sovány); vagy a fa sudár alakja magyarázza ezt,
vagy az, hogy a ~ gallyait sok helyen primitív fáklyaként
használták a közelmúltig.
gyík – ‘négy lábú, hengeres farkú hüllő’.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még gyíkleső.
gyíkleső – ‘rövid díszkard’; ‘szurony’.
Tréfás névadás, arra céloz, hogy az ilyen fegyver nem való komoly
harcra; az életlen kést hasonló okból nevezik békanyúzónak.
gyilkos – ‘szándékos emberölés tettese’; ‘‹melléknévként› halálos,
halált hozó, okozó’: gyilkos harag, gyilkos járvány. Származékok és
kapcsolt szavak: gyilkosság, gyilkol, gyilkolás, gyilok (‘tőr’).
A szócsalád eredete ismeretlen; a gyilkol és gyilok nyelvújításkori
származék, illetve elvonás a ~ vélt tövéből: a gyilkol a harc(os)–
harcol, a gyilok a nyirkos–nyirok szópárok analógiáján alapul.
gyógyul – ‘egészsége (fokozatosan) helyreáll’; ‘‹betegség, sérülés›
javulóban van’. Származékok és kapcsolt szavak: gyógyulás,
gyógyít, gyógyítás, gyógyíthatatlan, gyógyász, gyógyászat.
A szócsalád gyógy- töve a jó melléknév régi jóg középfokú alakjából
lett. A szóeleji j  gy alakulására példa a jer–gyere, jön–gyün vagy
nyelvjárási jökér–gyökér szópár; a gyógul g-je már a szókezdő hang
hatására palatalizálódott. Ez a tő a nyelvújítás kora óta számos
összetétel előtagja lett: gyógyszer, gyógyszertár, gyógynövény,
gyógyeljárás, gyógyhatás stb.
gyolcs – ‘finom fehér vászon’.
Valószínűleg a középfelnémet golsch, golisch (‘kölni kelme’)
magyarosult alakja a szóvég affrikálódásával; a szóeleji g  gy
hangfejlődésre kevés példa van e körben. A német szavak az
irodalmi német Kölnisch (‘kölni’) alakváltozatai. Lásd még kölni.
gyom – ‘haszonnövények közt termő gaz vagy káros növény’.
Származékai: gyomos, gyomosodik, gyomlál.
Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből: csuvas sum (‘burján’). A
magyarba került alak *dzsom lehetett.
gyomor – ‘a tápcsatorna kiöblösödő része’.
Ótörök jövevényszó: kipcsak jumur, oszmán-török yumur, kirgiz
zsumur (‘a kérődzők egyik gyomra’) a jum- (‘összenyom’) tőből. A
magyarba egy *dzsumur alak kerülhetett, melynek magánhangzói
nyíltabbá váltak; az ‘emberi gyomor’ jelentés már nyelvünkben
alakult ki.
gyónik – ‘bűneit bevallja ‹papnak vagy gyülekezetnek›’.
Származékai: gyónás, gyónó, gyóntat, gyóntató, gyóntatás.
Alighanem ótörök eredetű szó, egy feltételezett nyelvjárási *jogan
(‘önmagát vádolja’) magyar folytatása lehet. A feltevés gyengéje,
hogy ezt a szót vagy megfelelő rokon alakját nem sikerült kimutatni
a törökségben, csupán ‘vádol’ értelmű szótövének más képzőkkel
való származékait.
gyopár – ‘sárgás virágú erdei növény’.
Valószínűleg ótörök eredetű szó: türk, ujgur jipar (‘mósusz’);
oszmán-török népnyelvi ipar (‘gyopár’). A magyar nyelvbe *dzsipar
alakban kerülhetett.
gyors – ‘sebes, nagy iramú, szapora’. Származékai: gyorsaság,
gyorsít, gyorsító, gyorsul, gyorsulás, gyorsulási.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
gyökér – ‘növénynek a föld alá nyúló, táplálékfelvevő és rögzítő
- 123 - oldal
szerepű része’; ‘fog, haj töve’; ‘eredet, forrás’: a bajok gyökeréig
hatol. Származékai: gyökeres, gyökerezik, gyökeresedik, gyökérzet,
gyökértelen, gyök.
Ősi örökség az ugor korból: vogul jeker (‘gyökerestől kidőlt fa’),
jukar (‘kidőlt fa gyökérzete földestől’). A szóeleji j  gy alakulás
szabályos a finnugor eredetű szavaknál: lásd gyalog, gyakran,
gyógyul. A gyök ‘gyökvonással kapott szám’, illetve ‘szótő’
jelentésében nyelvújítási elvonás a ~ből, ám ettől függetlenül
egyes tájnyelvekben is létrejött az alapszó jelentésével.
gyömbér – ‘trópusi növény; ennek fűszerként használt gyökere’.
Nemzetközi szó a latin gingiber, zingiber nyomán; a magyar szó a
gingiber formából alakult a második szótag kiejtésével (gember),
majd a szókezdő g palatalizációjával; ezt talán a gyöngy analógiás
hatása segítette. A latin szó forrása a görög dzingiberisz az arab
zendzsebilből, amely végső soron egy szanszkrit srngavéra
(‘szarvacska’) szóra vezethető vissza.
gyömöszöl – ‘‹szűk helyre rendetlenül› benyomkod’.
Vitatott eredetű szó. Talán a töm nyelvjárási döm, gyöm
alakváltozatából lett gyakorító képzőegyüttessel, de lehet
hangfestő eredetű is a dömöcköl, csomoszol családjából.
gyöngy – ‘tengeri kagylóban keletkező értékes színjátszó
gömböcske’; ‘díszítésre használt felfűzhető gömböcske üvegből
vagy más anyagból’; ‘a legértékesebb ‹valakik, valamik közül›’: te
vagy a lányok gyöngye!; ‘vízcsepp, buborék’: a harmat gyöngyei,
gyöngyöző bor. Származékai: gyöngyös, gyöngyöz, gyöngyöző.
Ótörök jövevényszó: türk, ujgur jincsü, kipcsak dzsindzs, oszmán-
török inci; végső forrásuk a kínai csen-csu (‘igazi gyöngy’). A
magyarba egy *dzsindzsü alak kerülhetett; a véghangzó lekopása
után a tőhangzó labializálódott, majd nyíltabbá vált.
gyönyörű – ‘igen szép’. Származékok és kapcsolt szavak:
gyönyörűség, gyönyörűséges, gyönyörködik, gyönyörködtet,
gyönyör.
Bizonytalan eredetű szócsalád; egy ingatag feltevés szerint a
gyöngy származéka (mint domb  domború), ám az ezt bizonyítani
hivatott gyöngyörű adat igen kései, alig kétszáz éves, a gyöngynek
viszont soha nem volt kimutatható gyön- tőalakja. A gyönyör
elvonás a nyelvújítás korából.
gyötör – ‘kínoz, fájdalmat okoz’. Származékai: gyötrés, gyötrődik,
gyötrelem, gyötrelmes.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ótörök jövevény: türk, ujgur jitür,
oszmán-török jitir (‘elveszít’); a magyarba egy *dzsitür alak
kerülhetett. A törökségi szavak és a magyar szó között nem könnyű
a jelentésbeli eltérést áthidalni.
győz – ‘ellenfelén felülkerekedik’. Származékai: győző, győztes,
győzelem, győzedelem, győzelmes, győzedelmes, győzhetetlen,
győzködik, győzködés.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
gyufa – ‘foszforos végű, dörzsölésre gyulladó pálcika’.
Nyelvújítási összetétel ‘gyújtó fa’ jelentésben, előtagja a gyújt ige
rövid magánhangzójú töve (mint pl. a gyulladásban).
gyújt – ‘lángra lobbant’; ‘tűz keletkezését okozza’; ‘‹világítást›
bekapcsol’: lámpát, villanyt gyújt; ‘‹énekbe› kezd’: nótára gyújt.
Származékok és kapcsolt szavak: gyújtó, gyújtás, gyújtogat,
gyújtogató, gyújtogatás; gyúl, gyullad, gyulladás, gyulladásos,
gyullaszt, gyulladozik, gyúlékony; gyutacs.
A szócsalád eredetéről semmit sem tudunk. Lásd még gyufa,
gyujtoványfű.
gyujtoványfű – ‘halványsárga virágú mezei gyógynövény’.
Az összetétel előtagja a gyújt ige régi, tájnyelvi gyujtovány (‘láz,
hideglelés’) származékával azonos, vagyis jelzi, hogy a növény mily
betegség elleni gyógyító szernek számított.
gyúl – lásd gyújt
gyula – ‘a honfoglalás előtti magyarságnál a kende utáni legfőbb
méltóság: főbíró és fővezér’.
Ótörök eredetű: besenyő Yula (törzsnév), baskír Yulaman
(törzsnév). Ez a törzsnév a törökségben általános jula (‘fáklya’)
köznév megfelelője lehet, és feltehetőleg a kazárban lett
méltóságnévvé; így vette át a magyar, *dzsula alakban. Az elavult
~ szót a 19. században újították fel személynévként mint a latin,
német, angol Julius vagy a francia Jules, olasz Giulio stb. magyar
megfelelőjét.
gyúr – ‘‹képlékeny anyagot› nyomkodással tömörít’; ‘nyomkod,
dögönyöz, masszíroz’; ‘hosszasan rábeszél ‹valakit valamire›’.
Származékai: gyúró, gyúródik, gyurma.
Ótörök vendégszó: kun júr, ujgur jogur, kirgiz zsur (‘gyúr’). A
magyarba került alak *dzsogur lehetett, amelyből a gyenge
képzésű g kiesett. Lásd még gyűr.
gyurgyalag – ‘búbos banka’.
Ismeretlen eredetű szó.
gyűjt – ‘egy helyre hord, halmoz’: egybegyűjt; ‘‹azonos jellegű
tárgyakat› szenvedélyesen darabonként beszerez és egy helyben
tart’: bélyeget, festményeket gyűjt. Származékok és kapcsolt
szavak: gyűjtés, gyűjtő, gyűjtemény, gyűjtöget, gyűjtögetés; gyűlik,
gyűlés, gyűlésezik, gyülekezik, gyülekezés, gyülekezet, gyülemlik,
gyülevész.
a achát

Valószínűleg ótörök eredetű szócsalád: türk jig, oszmán-török yig

(‘összegyűjt’); ezekből magyarázható a ~ gyű- töve, amely a
műveltető -t képzővel alakult ki, míg a gyűl(ik) ben a tőhöz
visszaható szerepű -l képző járult. Az is lehet, hogy a szócsalád
magyar alapszava a gyűl(ik), mégpedig az ujgur, tatár jigil, oszmán-
török yigil folyományaként; ez esetben a ~ a maga műveltető
képzőjével lt  jt hangváltozáson ment át.
gyűlöl – ‘heves ellenszenvet, ellenséges indulatot táplál ‹valaki,
valami iránt›’. Származékai: gyűlölet, gyűlöletes, gyűlölség,
gyűlölködik, gyűlölködés.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
gyümölcs – ‘növények nyersen ehető, édes vagy savanykás
termése’: héon tilutoá űt igy fa gyimilcsétűl (Halotti Beszéd);
‘tevékenység eredménye’: munkájának gyümölcseit élvezi.
Származékai: gyümölcsös, gyümölcsözik, gyümölcsöző.
Ótörök jövevényszó: ujgur, türk jimis, oszmán-török yemiş, tatár
*dzsimes (‘gyümölcs’). A magyarba egy dzsimis alak kerülhetett; a
szóvégi s  lcs változásra példa a bölcs, bölcső.
gyűr – ‘ráncossá tesz’; ‘földre teper’: maga alá gyűr, legyűr.
Származékai: gyűrött, gyűrődik, gyűrődés, gyűrhetetlen, gyürkőzik.
Bizonytalan eredetű; talán a gyúr ige magas hangrendű változata.
gyürke – ‘kenyér héjának kidudorodása; kenyérvég’.
Egy ismeretlen eredetű nyelvjárási gyűr (‘domb, bucka’) kicsinyítő
képzős alakja; nincs köze a gyűr igéhez.
gyűrű – ‘ujjra húzható, karika alakú ékszer’: jegygyűrű, pecsétgyűrű;
‘karika alakú tárgy, alkatrész’: kútgyűrű, dugattyűgyűrű; ‘kötelekre
függesztett karikapár mint sporteszköz’. Származékai: gyűrűs,
gyűrűz, gyűrűzik.
Ótörök szóvendég, e nyelvek csuvasos rétegéből: csuvas sere, türk,
kun jüzük, nogaj dzsüzük. Az utóbbi szavak a jüz (‘íz, tag’)
származékai, és így rokonságban állnak íz2 szavunk ótörök
előzményével. A magyarba egy *dzsürüg alak kerülhetett.
gyűszű – ‘varráskor a tűt nyomó ujjra húzott kis védőtok’.
Ótörök jövevényszó: türk, csagatáj jükszük, oszmán-török yüksük
(‘gyűszű’). Ezek töve a jük (‘varrás’) szó, amely szűcs szavunknak
is előzménye. A magyarba egy *dzsügszüg alak kerülhetett; a
gyenge g hangok kiesése a magánhangzókat megnyújtotta.

- 124 - oldal
a achát
H spanyol nyelvű országaiban’. – haciendero [aszjenderó]:
ha – ‘feltéve, hogy…’; ‘amikor majd…’: szólj, ha kész vagy;
‘‹megengedő kötőszóként› habár, noha’: ha kicsi is, a miénk.
Annak a h- névmási tőnek a ragos formája, amely a hány, hogy,
hol, honnan szavakban is szerepel; ehhez járult egy -á lativusi rag.
Az így létrejött há, szerkezetét és jelentését tekintve, a hová
megfelelője volt. A ~ szóvége megrövidült, s az eredetibb
helyhatározó funkciót (amelyre a hová „szakosodott”),
időhatározóra cserélte (amikor majd…), s utoljára alakult ki a ma
általánosabb feltételes és megengedő szerep.
hab – ‘apró buborékokból álló laza szerkezetű anyag’; ‘‹régi és költői›
hullám a vízen’: Lágyan zsongó habok / Ezer kis csillagot /
Rengetnek a Dunán (Arany). Származékai: habos, habzik.
Ősi örökség az uráli korból: osztják kump (‘hullám’), finn kummuta
(‘hullámzik’), szamojéd hampp (‘hullám’). A szóeleji k  h változás
szabályos, lásd hal, hat, ház, hó, hód stb., akárcsak a tőbeli mp  b
(lásd eb). A ~ jelentése sokáig ‘hullám’ volt a magyar nyelvterület
nagy részén. Amikor a nyelvújítók ezt a jelentését a tájnyelvből
kiemelt hullám szóra ruházták, előtérbe lépett ma általános
jelentése. Ez már a 16. század óta létezett másodlagosan, a
hullámok taraján képződő tajték megnevezéseként. Lásd még
háborog, háború, habozik.
habán – ‘svájci eredetű, anabaptista vallású felvidéki német
népcsoport’; ‘ennek népművészete’: habán kancsó.
A német Haushaben (‘házbirtok’) az anabaptisták lakóközösségét
jelentette, ez szlovákul habensky dvór (‘háben-udvar’) lett, s a
kifejezés első tagjából önállósult nyelvünkben a ~ forma.
habanéra – ‘kubai eredetű spanyol tánc’.
Spanyol szó a kubai főváros, Havanna, spanyolul La Habana
nevéből; spanyol ejtése [avanéra]. Lásd még havanna.
habar – ‘kever, kavar’; ‘főzeléket tejfölbe kevert liszttel sűrít’.
Származékai: habarék, habarcs.
Hangfestő szó, rokonságába sok tájnyelvi szó tartozik: habrincs
(‘hadaró beszédű’), habridál (‘hadonászik’) stb. Lásd még habókos,
hadar.
habilitáció – ‘tudományos fokozat, doktori (vagy régen egyetemi
magántanári) cím odaítélése, illetve elnyerése’.
Latin szó (habilitatio), a habilitas (‘ügyesség, alkalmasság’)
származéka a habilis (‘ügyes, alkalmas’) melléknévből; forrása a
habere (‘tart, bír’) ige. Lásd még habitus, rehabilitál.
habitus – ‘lelkialkat, érzület’; ‘alkat, külső megjelenés’; ‘‹régen›
öltözék’: Hol vehette a mesteremberes habitust? (Mikszáth).
Latin szó (‘magatartás, külső megjelenés’), a habere, habitum (‘bír
valamivel; visel, tart’) igéből. Lásd még habilitáció, habitüé.
habitüé – ‘törzsvendég, rendszeres látogató ‹főleg színházban,
operában›’.
Francia szó (habitué, tkp. ‘megszokott’), az habituer
(‘hozzászoktat’) befejezett melléknévi igeneve; latin forrása azonos
habitus szavunkéval. A ~ a franciának részint írás szerinti, részint
ejtés szerinti átvétele.
habókos – ‘hóbortos, ütődött, kelekótya’.
Alighanem hangfestő eredetű szó, a rokonságába tartozik a
tájnyelvi habókol (‘fickándozik’), valamint a habar ige (az utóbbi
habarcs származéka eszelőst is jelent), továbbá a magas
hangrendű hebrencs is.
háborog – ‘‹vízfelület› hevesen hullámzik’; ‹személy, tömeg›
‘dühösen zúgolódik’; ‘‹gyomor› émelyeg’. Származékok és kapcsolt
szavak: háborgat, háborít, háborodik, háborgás.
A szócsalád tagjai gyakorító, műveltető, illetve visszaható képzős
származékok egy feltehető hábor ige nyomán, amely a hab
főnévből, annak ‘hullám’ jelentése alapján jött létre -r denominális
igeképzővel (mint pl. tipor). Az eredeti ‘hullámzik’ jelentés (lásd
fent is) kiszélesedésével magyarázható a különféle származékok
mai értelme. Lásd még háború
háború – ‘fegyveres harc államok vagy népcsoportok között’;
ellentétes érdekek, nézetek összecsapása’. Származékai: háborús,
háborúság, háborúzik, háborúskodik.
A háborog igében benne rejlő hábor igetőből ered, annak
folyamatos melléknévi igeneve (eredetileg háboró), amely idővel
főnévvé vált (mint pl. temető).
habozik – ‘tétovázik, ingadozik, határozni képtelen’. Származékai:
habozó, habozás.
A hab főnévből ered, annak ‘hullám’ jelentése szerint, eredeti
értelme tehát ‘hullámzik, hullámok közt hányódik’; ebből érthető
mai ‘ellentétes megfontolások közt hányódik’ jelentése.
habzsol – ‘mohón fal ‹ételt, élvezeteket›’. Származéka: habzsi
(‘mohó, falánk’).
Hangutánzó szó, a mohó falással járó gyors szájmozgás hangját
érzékelteti. A
-zsol (-sol) gyakorító képző (mint morzsol, tapsol).
hacacáré – ‘zajos mulatozás’; ‘rikító tarka öltözet’.
Eredetileg tánc közben hallatott kurjantás lehetett, talán összefügg
a hancúroz igével. Fenti második jelentése abból ered, hogy a túl
- 125 - oldal
élénk szín is tud „kiabálni”: rikító szín.
hacienda [aszjenda] – ‘nagyobb birtok Mexikóban s Dél-Amerika
‘nagybirtokos’.
Spanyol szó, tkp. ‘tennivaló’, a hacer (‘tesz, csinál’) ige
származéka; forrása a latin facere (‘tesz, csinál’). Lásd még
fazenda.
hacuka – ‘könnyű kabátka’; ‘viseltes, divatjamúlt ruha’.
Az újfelnémet hasuck (‘köntös, kabát, zeke’) a szlovák hazucha
(‘köpeny, zeke, körgallér’) révén került nyelvünkbe. Végső forrása
egy ófrancia houce [usz], azaz ‘köpeny’ lehetett. Ma bizalmas
nyelvi szó, főleg fenti második értelmében használatos.
had – ‘sereg’; ‘háború’: hadat visel; ‘nagy csoport, tömeg’:
Szúnyogok hadával háborúra kelnek (Arany).
Származékai: hadi, hadakozik, hadakozás, hadászat. Ősi finnugor
örökség: vogul hont (‘háború’), finn kunta (‘gyülekezet, nép’), észt
kond (‘nagycsalád’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab,
hal, hat, ház, hó, hód stb., hasonlóképp a tőbeli nt  d (mint ad,
tud). Az eredeti jelentés bizonyára ‘nemzetség’ volt, a ma
elsődleges, háborús jelentéskör, amely a fenti vogul példa
tanúsága szerint már az ugor korban megjelent, annak
tulajdonítható, hogy őseink nemzetségi szervezetben vonultak
hadakozni. Lásd még hadastyán.
hadar – ‘csapkod, verdes’: cséphadaró; ‘gyorsan, kapkodva beszél’.
Hangutánzó, hangfestő család tagja lehet, amelybe a habar,
valamint a hadonászik is beletartozik; ebben a körben a ~ mindkét
mai jelentése, valamint a régebbi ‘kavar’ is jól érthető: a hadaró
ember nyelve pl. úgy jár, mint a cséphadaró.
hadastyán – ‘kiszolgált (és rokkant) katona’.
Nyelvújítási alkotás a had főnévből és az aggastyán -astyán
eleméből, amelyet a szó kiötlője, Samarjai Károly az agg szóhoz
járuló képzőnek vélt. A ~ a végső fokon latin eredetű veterán
(vetus, veteris a.m. ‘öreg’) magyarítása szándékával született, de
már a 19. századunk végére elavult.
hadd – módosító szó, amely első személyben kívánságot, harmadik
személyben megengedést, ráhagyást fejez ki felszólító mód
mellett: hadd lássam, hadd jöjjön.
A hagy ige egyes szám második személyű tárgyas felszólító
alakjából (hagyd) jött létre hasonulással. Eleinte önálló főmondat
volt: Hagyd, hogy lássam! Hagyd, hogy jöjjön!, ebből lett hagyd,
lássam! majd hadd lássam! stb. Lásd még haddelhadd.
haddelhadd – ‘verés’.
A verést szenvedő ember könyörgése: hagyd el (abba), hagyd!, az
ige hasonulásos alakjával (hadd). Igei szókapcsolatok nem ritkán
válnak főnévvé: lásd fogdmeg, lebuj, nemulass.
hadiláb – csak a hadilábon áll vele kifejezésben használatos:
‘haragban, rossz viszonyban van vele’; ‘nem ért hozzá, képtelen
megtanulni’: hadilábon áll a matematikával.
A ~ eredetileg ‘háborús készültség állapota’ volt, a fenti kifejezés
pedig a német auf den Kriegsfuss stellen (‘hadilábra állít’)
tükörfordítása, amannak viszont az azonos jelentésű francia mettre
sur pied de guerre adott mintát. A láb más szavainkban is állapotot
jelez: szabadlábon van, nagy lábon él.
hadnagy – ‘(ma) a legalacsonyabb tiszti rangfokozat’; ‘‹régebben›
hadvezér, főparancsnok’: Vitéz hadnagy (Zrinyi hadtudományi
munkája a hadvezérlésről).
A had és nagy elemek összetétele; az utóbbi szó ilyen főnévi
használatban máskor is lehet ‘vezető ember’ jelentésű: őrnagy,
fónagy, násznagy, várnagy.
hadonászik – ‘kezével vagy kezében tartott tárggyal heves,
összevissza mozgást végez’: hadonászik a botjával.
Hangutánzó, hangfestő szó lehet, közeli rokona a hadar igének.
hadova – ‘beszéd, duma’. – hadovál: ‘(összevissza) beszél, hetet-
havat összehord’.
Cigány eredetű szó.
hafnium – ‘kemény, nagy fajsúlyú fémes elem’.
Koppenhága latin Hafnia nevéről; felfedezője, a magyar Hevesi
György adta nevét, mivel akkor épp a koppenhágai egyetem
professzora volt. A latin szó a város dán Křbenhavn (tkp.
‘kereskedők kikötője’) nevének második feléből való, amely a
német Hafen és angol haven (‘kikötő’) oldalági rokona.
hág – ‘hegyre, magasabb helyre felmegy’; ‘valamire, valamibe lép’: a
lábamra hágott; ‘‹mén, bika, nagyobb hímállat› párzik’.
Származékai: hágás, hágat, hágó.
Ősi örökség az ugor korból: vogul hank, osztják honta (‘mászik,
felmegy’). Lásd még hágcsó.
hágcsó – ‘létra’: kötélhágcsó; ‘fellépő járművön’: a kocsi hágcsója.
A hág ige származéka; a gyakorító -s képzős hágos (mint futos,
repes) folyamatos melléknévi igeneve. A hágosó előbb a két nyílt
szótagos tendencia alapján egy magánhangzót vesztett, majd a
hágsó s eleme affrikálódott, akárcsak a lépcsőben.
haggada – az Ószövetség történeteihez kapcsolódó ókori zsidó
kommentárok és legendák gyűjteménye.
Vallástudományi szakszó; a héber haggadah tkp. ‘elbeszélés’.
hagiográfia – ‘a szentek életrajza, ilyen írásokat tartalmazó
a achát
gyűjtemény’. – hagiolátria: ‘a szentek imádata, túlzott tisztelete’.
Vallástudományi szakszók a görög hagiosz (‘szent’) és graphó
(‘leír’), illetve latreia (‘szolgálat’) elemekből.
hagy – ‘otthagy, hátrahagy’; ‘állapotán nem változtat’: parlagon
hagyja a földet; ‘nem bolygat’: hagyjuk a témát!; ‘végrendeletében
örökségként jelöl meg’: két házat hagyott a fiára; ‘engedi ‹hogy
valaki valamit tegyen›’: hagyjuk a holtakat pihenni.
Ősi uráli örökség: vogul kolj- (‘elhagy’), zürjén koljni (‘marad’),
cseremisz kodem, szamojéd hajje (‘elhagy’). A szóeleji k  h
változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb; a tőbeli lj, jj
 gy hangfejlődésre belső nyelvi példa a hajma–hagyma, jer–gyere
kettősség. Lásd még hadd, hagyján.
hagyján – ‘‹az még› megjárja ‹,de…›’: Hagyján, hogy lusta, de még
kérkedik is vele!
A hadd járjon! (‘az még elmegy’) kifejezés összevonódásából
keletkezett. Lásd még hadd, hagy.
hagyma – ‘növények húsos levelű, szaporításra alkalmas földalatti
hajtása’: tulipánhagyma, liliomhagyma; ‘étkezési hagyma,
vöröshagyma (Allium)’.
A szó hagym- töve finnugor örökség: vogul kosmen (‘egyfajta
fűszerhagyma’), zürjén komidzs (‘hagymaféle’). A szóeleji k  h
változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A sok
nyelvjárásban honos hajma alak olyan változat, mint gyere mellet a
jer.
hagymáz – ‘lázas önkívületi állapot’.
Valószínűleg szóösszetétel, eredeti jelentése ‘tífusz’, ez a betegség
ugyanis delíriumos tünetekkel jár. Mindkét tagja ugor, illetve
finnugor eredetű lehet. A hagy- talán ugor: vogul hosz
(‘gyomorbetegség’), osztják kanta (‘betegeskedik’), de lehet, hogy
finnugor eredetű, és a betegséget okozó démon babonás hitével
kapcsolatos: votják kil (‘betegség-szellem’), észt koll
(‘madárijesztő, mumus’). Az utótag rokonnyelvi megfelelői
lehetnek: vogul mas (‘sérülés’), osztják mots (‘kár’), cseremisz
mazs (‘betegség’). A ~ tehát mint összetétel vagy ‘gonosz szellem
okozta betegség’, vagy tautológikus összetétel, amelynek mindkét
tagja ‘betegség’ értelmű. Régies, illetve irodalmi szó.
hahaha – ‘kacagás’.
Hangutánzó eredetű indulatszó, a hangos nevetés, kacagás
kifejezése.
hahó – ‘figyelemfelhívó kiáltás’.
Önkéntelen hangkitörésből eredt indulatszó.
hahota – ‘harsány nevetés’.
Forrása, a hahotál, hahotázik ige szláv eredetű: szlovén hohotati,
orosz hohotaty, szlovák chachotať. Mindezek hangutánzó
eredetűek.
haiku – ‘háromsoros, 5-7-5 szótagú, rímtelen japán vers’.
A japán haikai no hokku (‘tréfás láncvers’) összevont alakja.
háj – ‘emberi és állati test zsírszövete’.
Ősi finnugor örökség: cseremisz koja, mordvin kuja (‘zsír, zsíros’). A
szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód
stb.
haj1 – ‘a fej szőrzete’. Származékai: hajas, hajzat.
Ősi ugor örökség: vogul hoj (‘haj’).
haj2 – ‘indulatszó’: haj, de régen volt!
Önkéntelen hangkitörésből ered. Lásd még hajcsi, hajhász,
hajkurász, hajszol.
hajadon – ‘fedetlen ‹fej›’: hajadonfővel, hajadonfőtt; ‘‹főnévként›
házasulatlan leány; szűz’.
A haj1 főnév származéka; d eleme valószínűleg kicsinyítő képző, így
a ~ eredeti jelentése: ‘hajasan’. A ma általános második, főnévi
jelentés alapja, hogy népi szokás szerint a férjes asszonyok csak
főkötővel mutatkozhattak („bekötik a fejét”).
hajbókol – ‘‹alázatosan› hajlong, hízelkedik’.
Valószínűleg a hajol és bókol igék szóvegyülésének terméke.
hajcihő – ‘hűhó, cécó, felhajtás’.
Hármas összetétel:  haj2, ci (lásd csikó) és hő2. Eredetileg az
egybeterelt különféle állatok okozta hangzavart érzékeltette.
hajcsár – ‘állathajtó’; ‘embereket kíméletlenül munkára hajszoló
személy’.
A hajt2 ige származéka a foglalkozást jelző -ár képzővel (mint
csiszár, futár stb.); az s elem az igéhez kapcsolódó gyakorító képző
lehet: *hajtos (mint futos, repes stb.); hasonló a tölcsér esete.
hajcsi – kisgyermeket alvásra biztató indulatszó; ‘alvás’: hajcsiba
megy. Származékai: hajcsizik.
Gyermeknyelvi eredetű szó, a haj2 játékosan képzett alakja, de
kapcsolatos lehet az ugyancsak alvásra biztató csijja, csicsijja
szavakkal is.
hajdan – ‘valamikor, réges-régen’. Származékai: hajdanán,
hajdanában, hajdanta.
A ha határozószóból ered, annak ‘mikor’ jelentése alapján, a
lativusrag eredeti i alakjából, valamint a -t és -n határozóragokból
felépítve; az eredetibb hajtan t-je zöngésült, talán a majd, majdan
analógiás hatására (is). Azonos értelmű származékai úgy jöttek
létre, hogy a ~ szót újabb ragokkal látták el, mivel eredeti ragozott
volta már elhomályosult.
- 126 - oldal
hajdina – ‘pohánka’.
Horvát eredetije (hajdina) átvétel a bajor-osztrák hajdn nyomán; ez
a középfelnémet heidenkorn (‘pogányok termelte gabona’) szóból
ered.
hajdú – ‘marhahajcsár’; ’16.-17. századi gyalogos parasztkatona’;
‘magyar néprajzi csoport tagja ‹Hajdú-Bihar megyéből›’; ‘magyaros
öltözetű altiszt, poroszló’.
A hajt2 folyamatos melléknévi igenevéből (hajtó) lett a d
zöngésülésével (mint hajtan  hajdan, fajt  fajd); a szóvégi ó  ú
változásra példa: aszú, háború, sanyarú. A szó sok európai nyelvbe
átszármazott, részben (főleg a Balkánon) ‘szabadharcos, felkelő’,
illetve ‘betyár, rabló, útonálló’ jelentésben. Az idegen alakok
általában a magyar szó többes, illetve tárgyragos alakján
alapulnak: német Heiduck, francia heiduque, román haiduc, szerb
hajduk, oszmán haydut.
hajhász – ‘kerget, elérni igyekszik’: a népszerűséget hajhássza;
‘‹főnévként› kergető’: élvhajhász.
A haj2 indulatszó származéka, esetleg a hajkurász és hajszol
alakkeveredéséből állt elő.
hajít – ‘dob, vet’.
A szó haj- töve talán finnugor eredetű: zürjén kojni (‘kiönt’), votják
kujak (‘elhány, szór’). Más vélemény szerint a tő a hagy
alakváltozata (lásd hagyma–hajma), ám az ‘elhagy’ és ‘elhajít’
jelentése között nem könnyű a különbséget áthidalni.
hajkurász – ‘kerget, kutat’.
A haj2 indulatszó származéka, talán a vadat űzők egymást biztató
kiáltozásával kapcsolatos. Lásd még hajhász.
hajlék – ‘szállás, lakás, otthon’. Származéka: hajléktalan.
A hajol, hajlik ige (lásd hajt) tövének származéka deverbális -k
képzővel. Eredeti alakja hajlok volt; a jelentés alapja vagy a szállás
fölé védőn hajló lomb, sűrű, vagy a fedett helyiség fölé hajló
boltozat lehet.
hajnal – ‘kora reggel napkelte előtt’. Származékai: hajnali,
hajnalodik, hajnallik; hajnalka (‘virágát korán reggel nyitó
kúszónövény’).
Ősi örökség az ugor korból: osztják kujnel (‘vörösség az égen’),
vogul khuj (‘hajnal’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab,
hal, hat, ház, hó, hód stb.
hajó – ‘nagyobb vízi jármű’; ‘templom középső hosszanti tere’.
Származékai: hajós, hajózik, hajózó, hajózás, hajókázik.
Vitatott eredetű szó. Lehet ótörök jövevény: csagatáj kajuk, oszmán
kayik, jakut hajik (‘hajó, csónak’); a szóeleji k  h változás azt jelzi,
hogy a szó igen korai jövevény, azt a hangváltozási utat járta be,
amely inkább finnugor, illetve ugor eredetű szavainkra jellemző.
Lehet az is, hogy a ~ ősi örökség az uráli korból: vogul kal, finn
koivu, szamojéd kho (‘nyírfa’). A szóeleji k  h változás szabályos,
lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. E magyarázat szerint a magyar
~ előzménye ‘(nyír)fából, fakéregből készült edény’, majd
‘fatörzsből vájt kezdetleges sajka’ jelentésű volt.
hajrá – ‘biztató kiáltás ‹főként sportversenyen›’; ‘futó- vagy
úszóverseny végső szakasza, finis’.
A haj2 és a rá (‘nyomába, neki’) határozóragos névmási alak
összetétele. A második jelentés tudatos műszóalkotás eredménye
az angol eredetű finis magyarítására. Lásd még rá, rajta.
hajsz – ‘‹igásállatnak kiáltott szóként› balra!’ Egyik szeme hajszra,
másik szeme csára (Arany).
A haj2 indulatszó bővebb hajsza változatából (második eleme mint
az addsza, monddsza szókban; lásd még nesze). Tájnyelvi szó.
hajsza1 – lásd hajsz
hajsza2 – lásd hajszol
hajszol – ‘űz, kerget’. – hajsza: ‘űzés, kergetés ‹vadászat során›’.
A haj2 indulatszó származékai; a ~ gyakorító képzőegyüttest
kapott, mint az unszol, vonszol. A hajsza lehet elvonás a ~ vélt
hajsz tövéből, hozzátapadt egyes harmadik személyű birtokos
személyjellel („a szarvas hajsza”), de lehet vadászok egymást
biztató kiáltása is a haj2 bővebb alakjával (lásd hajsz).
hajt1 – ‘íves alakúra görbít’; ‘kiürít’: felhajtja a pohár bort; ‘hajtással
visszájára fordít’: lapot, kelmét behajt, kihajt; ‘figyel ‹valakire›’:
Cifra asszony színes szóra / Tetteti, hogy mit se hajt (Arany).
Származékok és kapcsolt szavak hajtás, hajtogat, hajtogatás,
hajthatatlan; hajol, hajlik, hajladozik, hajlong, hajlékony, hajlat,
hajlít, hajlam, hajlamos, hajlandó.
A szócsalád haj- alapszava ugor örökség: vogul khojt (‘hajlít’); a
származékokban gyakorító, műveltető, mozzanatos, illetve
visszaható képzőket vagy ezek együtteseit találjuk. Lásd még kajla,
hajt2
hajt2 – ‘‹állatokat› terel’; ‘űz, kerget, hajszol, siettet’; ‘kikövetel,
beszed’: behajtja az adót; ‘hasmenést okoz’: hashajtó; ‘lovas vagy
gépi járművet vezet’: fogathajtó, jobbra hajts; ‘‹gépet› működtet’:
a gépet gőz hajtja; ‘késztet’: a kívácsiság hajtott. Származékai:
hajtó, hajtás, hajtási, hajtány.
A szó eredetére nézve két elmélet van. Az egyik: a ~ azonos a hajt 1
igével; annak ‘ív alakúra görbít’ jelentése így is érthető: ‘eredeti
irányától eltérít’, s ebből már levezethető a ‘terel’ és sorra a többi
jelentés is. A másik vélekedés szerint a ~ műveltető képzés egy
a achát
önálló ugor eredetű haj- igetőből: vogul khujt (‘izgat, unszol’). Lásd
még hajcsár, hajt3.
hajt3 – ‘‹növény› virágot, levelet, új ágat növeszt’; ‘‹virág, levél stb.›
kinő’.
Valószínűleg a hajt2 igéből keletkezett tárgyas jelentésében: a
növény az új ágat, virágot stb. ‘kihajtja magából’; a második,
tárgyatlan jelentés másodlagos lehet. Hasonló jelentésfejlődés más
nyelvben is tapasztalható: német treiben (‘űz – kihajt’), francia
pousser (‘kerget, nyom – kinő, rügyezik’).
háklis – ‘bogaras, szeszélyes, finnyás, akadékos’.
Töve, a hákli német eredetű: bajor-osztrák hakl, hakli (‘kényes,
finnyás, válogatós’). A ~ s eleme pleonasztikus melléknévképző.
hakszni – ‘lábszár’.
A német Hachse, Haxe (‘marha lábszára’) átvétele a többes alak
(Haxen) jellegzetes alakításával (mint pl. felni, kalocsni). A bizalmas
nyelv avuló szava.
hál – ‘alszik ‹valahol megszállva›: a szabad ég alatt háltunk; ‘közösül
‹valakivel›’: elhálja a házasságot. Származékai: hálás, háló.
Ősi finnugor örökség: vogul kol, osztják kalta (‘éjszakázik’), votják
kol (‘megszáll éjszakára’).
hal1 – ‘életét bevégzi ‹főleg meg- igekötővel›’; ‘élő szervezet része
elzsibbad’: elhal; ‘beleolvad, belevész valamibe’: hangom a
szélvészbe halt. Származékai: halál, halálos, halandó, halódik,
halódó, haldoklik, (el)halálozik, halott, halotti, halottas, halhatatlan,
halhatatlanság.
Ősi örökség az uráli korból: vogul kale, osztják kola, zürjén kul, finn
kuolla, szelkup kulem (‘meghal’). A szóeleji k  h változás
szabályos, lásd hab, hal2, hat, ház, hó, hód stb. Lásd még holt.
hal2 – ‘vízben élő kopoltyús, pikkelyes gerinces állat’. Származékai:
halas, halacska, halászik, halász.
Ősi örökség az uráli korból: vogul kul, mordvin kal, finn, észt kala,
szamojéd halle (‘hal’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab,
hal1, hat, ház, hó, hód stb.
hála – ‘a köszönet és lekötelezettség érzése jótevőnk iránt’.
Származékai: hálás, hálálkodik, hálátlan, hálátlanság. Déli szláv
szójövevény: szerb-horvát, szlovén hvala (‘hála’). A szóeleji
mássalhangzó-torlódás a v kiejtésével oldódott fel, mint pl. a
szabad, szent esetében.
halad – ‘térben előbbre jut’; ‘‹idő› múlik’; ‘(szellemi) fejlődésben
előbbre lép’: szépen halad tanulmányaiban; ‘‹ügy, munka›
eredményesen közeledik befejeződéséhez’: nem halad az
építkezés; ‘egyre magasabb fejlődési fokra lép’: sokat haladt az
emberiség. Származékok és kapcsolt szavak: haladó, haladás,
haladék, haladéktalan, haladvány, halaszt, halasztás,
halaszthatatlan, halogat, halogatás.
A szócsalád hal- alapszava ősi uráli örökség: osztják kogalta
(‘lépked’), mordvin koljemsz (‘folyik’), finn kulkea (‘halad’), szelkup
kallam (‘vándorol’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab,
hal, hat, ház, hó, hód stb. A magyar szavak gyakorító, illetve
műveltető képzővel alakultak ki.
halandzsa – ‘értelmetlen, kitalált szavakkal megtűzdelt beszéd’;
‘mellébeszélés’; ‘zavaros fecsegés’. Származéka: halandzsázik.
Karinthy leleménye, egy novellájának címe; ez a képügynökről szól,
aki a ~ szót és sok mást elhadarva zavarba hozta kiszemelt
kávéházi áldozatait, majd zavarukat kihasználva gyorsan pénzt kért
tőlük kölcsön.
halánték – ‘a homlok két oldalsó, vékony, kissé homorú csontja’.
Alakváltozatok: halánk, halándék.
A szó töve bizonyosan a hal1 ige, amelyhez -n, -t és -k képzők
járultak, de ezek funkciója és egymáshoz való viszonya nem
világos. Olyasféle képződmény, mint pl. a tájnyelvi suhanték (‘híg
rántás’), vagy még inkább az ajándék; a halánk felépítése a
falánkhoz hasonlít. Mindenképp arra utal a szó, hogy a ~ törékeny,
sérülése könnyen halált okoz. A ~ csak a nyugati és székely
nyelvjárásokban volt otthonos, másutt e jelentésben vakszemet
mondtak.
halaszt – lásd halad
halef – ‘bicska, kés’.
Jiddis szó (‘kés a rituális vágáshoz’).
half – ‘fedezet ‹labdarúgásban›’.
Angol szó, tkp. ‘fél’, mivel ez a játékos félúton áll fel a hátvédek és
csatárok között; sportnyelvünk magyarítása során a fedezet
kiszorította. Lásd még center.
halina – ‘nemezelt gyapjúszövet’.
Szláv eredetű szavunk: szerb-horvát haljina, cseh, szlovák halena.
A délszláv szó az oszmán-török hali (‘szőnyeg’) származéka, ez
pedig a perzsa hálí szóé.
halk – ‘csekély hangerejű, csendes’; ‘enyhe, gyenge’. Származékai:
halkul, halkít.
Ismeretlen eredetű szavunk. Lehet, hogy valami köze van hall1
vagy hallgat szavunkhoz, esetleg a hal 1 igéhez („elhaló hang”), de
a képzés módja nem érthető.
hall1 – ‘fülével hangrezgéseket fog fel’; ‘szóbeli közlésből tud meg’:
híreket hall. Származékai: hallás, halló, hallomás, hallgat, hallgató,
hallgatás, hallatlan, hallat, hallatszik.
- 127 - oldal
Két azonos jelentésű és hasonló alakú ősi, finnugor eredetű ige, a
hall és a hadl összeolvadásából keletkezett; az utóbbira példa:
hadlavá holtát terümteve istentül (Halotti beszéd). – A hall
előzményei: vogul kal, cseremisz kolam, finn kuulla (‘hall’); a hadl
szóé: vogul kanta (‘fülel’), osztják kungalta (‘hall’), finn kuuntelen
(‘hallgat, kihallgat’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab,
hal, hat, ház, hó, hód stb. A magyarban a dl  ll változásra példa:
villa1. Lásd még hallgat.
hall2 – ‘csarnok, terem’; ‘városi lakások második előtere, ablak nélküli
szobája’.
Nemzetközi szó az angol hall (‘csarnok’) nyomán, amely ősi germán
szó; nyelvünkbe német megfelelője (Hall) került.
hallali – ‘a vad(ak) elejtését és a vadászat végét jelző kürtszó’: Vagy
űzni falka fürtjét, / Hallani hallali kürtjét (Tóth Árpád).
Hangutánzó eredetű nemzetközi szó, a franciából terjedt el.
halleluja – lásd allelúja
hallgat – ‘‹beszédre, előadásra, zenére› odafigyel’; ‘szót fogad’:
hallgat a szóra, intelemre. Származékai: hallgatag, hallgatólagos,
hallgatózik, hallgatóság.
A hall1 ige származéka a cselekvés tartósságát jelző -gat képzővel.
halló – ‘figyelemkeltő kiáltás’; ‘‹telefonban jelentkezéskor› hallom, itt
vagyok’.
Német eredetű szó, de hasonló van más nyelvekben is: angol hallo,
hullo, hello (bizalmas üdvözlésként is), francia allô, spanyol holá
(‘bizalmas üdvözlés’). Mint a telefonban való jelentkezés szava az
amerikai angolból terjedt el; hazai meghonosodását segítette, hogy
a hallom (lásd hall1) igealakhoz formailag közel áll.
hallucinál – ‘érzékcsalódásai vannak; nem létező dolgokat vél látni,
hallani, érezni stb.’ – hallucináció: ‘érzékcsalódás’.
Latin eredetű nemzetközi szócsalád az alucinari, hallucinari
(‘álmodozik, ábrándozik, tévelyeg’) igéből; ez a görög alüó (‘magán
kívül van, zavarodott’) származéka. A köznyelv csak a hallással
kapcsolatos érzékcsalódásokra használja, mert tévesen a magyar
hall ige játékos származékának vélik.
halma – ‘kockás táblán korongokkal játszott, ókori eredetű
társasjáték’.
Nemzetközi szó a görög halma (‘ugrás’) nyomán, a hallomai
(‘ugrik’) igéből.
halmaz – ‘rakás, halom ‹valamiből›’; ‘valamely tulajdonságukban
megegyező dolgok összessége ‹a matematikában›’: a
törzstényezők halmaza.
A ~ elvonás a régebbi halmazat főnévből, amely a halom igei
származékából (halmoz, halmaz) képződött.
háló – ‘fonalból készült rács’: halászháló, szúnyogháló, pókháló.
Származékai: hálós, hálóz, hálózat.
Ősi finnugor örökségünk: vogul hulep, osztják kalev, zürjén kulem,
észt kale (‘halászháló’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd
hab, hal, hat, ház, hó, hód stb.
halogén – ‘fémekkel közvetlenül sót képző ‹kémiai elem›: fluor, klór,
bróm, jód’.
Vegyi szakszó a görög hal (‘só’) és gennaó (‘nemz’) elemekből.
halom – ‘kisebb domb’; ‘rakás, sokaság, csomó ‹valamiből›’.
Származékai: halmos, halmoz, halmazat.
Szláv eredetű: szerb-horvát régi hlm, szlovén holm, szlovák chlm
(‘kis domb’); e szláv szavak forrása egy germán holm (‘kis sziget,
félsziget’), pl. svéd Stockholm (‘cölöpsziget’). Az átadó szláv
nyelvet nem tudjuk meghatározni; a második jelentés a magyarban
alakult ki. Lásd még halmaz.
haluska – ‘galuska’.
Szlovák eredetű szó (halušky), főleg az északi nyelvjárásokban, a
más (lengyel) eredetű galuska helyett.
halva – ‘keleti édesség, törökméz’.
Arab szó (halvá, a.m. édesség), amely perzsa, oszmán-török s
végül szerb-horvát közvetítéssel jutott nyelvünkbe.
halvány – ‘gyenge ‹fény›’; ‘sápadt, vértelen ‹arc›’; ‘fakó ‹szín›’;
‘elmosódott, alig látható ‹kép›’; ‘az igazira alig emlékeztető’:
halvány mása valaminek. Alakváltozatok: halovány, halavány.
Származékai: halványság, halványít, halványul, halványodik.
A hal1 ige származéka -vány képzővel (mint ingovány, tanítvány,
jövevény); eredetileg a ~ is főnév volt ‘holt folyóág’ jelentéssel.
Később a melléknévi jelentéskör lépett előtérbe, de megmaradt a
‘halódó, alig élő, gyengülő’ jelentésárnyalat.
hályog – ‘a szemlencsén képződő, a látást gyengítő hártya’.
A hály- szótő ősi finnugor örökség: vogul halav (‘a nyírfa vékony
kérge’), osztják halev (‘hártya, pikkely’), finn kalvo (‘vékony bőr;
hályog’). A magyar ~ szóvégén a -g kicsinyítő képző (mint a balog,
jog esetében).
hám1 – ‘igáslónak a szügyet és a törzset övező szerszámzata’.
Német eredetű: alnémet haam, holland haam (‘hám’).
hám2 – lásd hámoz
hamadriád – ‘fákban élő nimfák, védőszellemek’.
Nemzetközi szó a latin hamadryades (‘hamadriádok’) nyomán; a
görög hamadrüasz a drüasz (‘fa-szellem’, lásd driád) változata, a
hama (‘szintén’) előtaggal bővülve.
hamar – ‘rövid idő alatt, gyorsan’; ‘‹régebben, melléknévként› gyors,
a achát
elsietett’: hamar munka ritkán jó. Származékai: hamaros(an),
hamarjában, hamari, (el)hamarkodik.
Ismeretlen származású szó; a melléknévi használat az eredetibb.
hamburger – ‘meleg zsemlében fogyasztott, grillezett és ízesített
vagdalt marhahús-pogácsa’.
Nemzetközileg elterjedt angol szó, a.m. ‘hamburgi’, de nem a
német kikötővárosra, hanem az amerikai, New York állambeli
Hamburg kisvárosra utal, ahonnan diadalútja elindult.
hamis – ‘az eredetit utánzó, nem valódi’; ‘álnok, hűtlen’; ‘téves,
helytelen’: hamis nyomon jár; ‘a dallamtól, a hangnemtől eltérő’:
hamisan énekel, fütyül, játszik. Származékai: hamisság, hamiskás,
hamiskodik, hamisít, hamisítás, hamisítvány.
Bizonytalan eredetű szó; talán a hámoz hám tövével kapcsolatos,
annak ‘felszíni réteg’ értelme alapján, tehát azt akarja mondani:
‘valamilyen felszínt, színt, látszatot mutató’.
hamita – ‘egyes északkelet-afrikai népek neve’; ‘ezek nyelvei
(óegyiptomi, kopt, berber, hausza).
Nemzetközi tudományos elnevezés a bibliai Kámról vagy Hámról,
Noé harmadik fiáról, akinek ezek a népek a leszármazottjai (a Biblia
szerint).
hámlik – lásd hámoz
hamm – ‘a mohó falást érzékeltető hangkitörés’: hamm, bekapta!
Hangutánzó indulatszó, a hirtelen becsukott száj keltette hangot
érzékelteti.
hámor – ‘fémmegmunkáló kisüzem, kovácsműhely’.
A középfelnémet hamer (‘kalapács’) származéka (irodalmi német
Hammer). A középkori északi bányavidékek német nyelvéből került
a magyarba; itt a második szótag hangrendi illeszkedés során
változott el.
hámoz – ‘‹valaminek› a héját, felületi rétegét vékonyan levágja’. –
hámlik: ‘felületi rétege, héja, borítása leválik’: hámlik a bőre. –
hánt: ‘‹valaminek› a burkát, héját leválasztja’. Származéka: hántol.
– hám: ‘a bőr felső rétege’: hámszövet, felhám.
A szócsalád hám töve ősi uráli örökség: votják kumel (‘hársfaháncs
külső kérge’), cseremisz kom (‘kenyérhéj’), szelkup kam (‘pikkely’).
A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód
stb. A magyar hánt a műveltető képző előtt a bomlik–bont, romlik–
ront szópárok mintájára alakult. A hám elvonás a nyelvújítás
korából. Lásd még háncs.
hamu – ‘elégett anyag szürke, porszerű maradéka’; ‘‹többes
számban› halott ember testi maradványai’: hamvai idegenben
nyugszanak. Származékai: hamvas, hamvad, hamvaszt, hamvaz.
A szócsalád ham- töve finnugor eredetű: vogul hulem (‘hamu’),
osztják kájem (‘nyárfahamu’), mordvin kulu (‘hamu’). Nyelvünkbe
egy finnugor *kulma alak juthatott, amelyből az l eltűnt; a tőbeli u–
v váltakozás egy igen korai v-féle képzővel magyarázható. A
szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód
stb. Lásd még hamupipőke.
hamupipőke – ‘agyondolgoztatott, cselédsorban tartott
leánytestvér’.
Az ismert Grimm-mese figurája a német eredetiben Aschenputtel
(‘hamulányka’). A magyar ~ második eleme a szlovák popelka
(‘hamvacska’) magyarosodott formája (popol a.m. ‘hamu’), tehát
valójában tautologikus összetétel. Az utótag végső formája talán
népetimológiára vall, a naiv nyelvérzék a pipőkét talán a cipőke
változatának vélte, a mesebeli ~ történetében ugyanis a cipőcske
fontos szerepet játszik. Lásd még hamu.
hancúrozik – ‘pajkosan, lármásan játszik, ugrál, futkározik’.
Valószínűleg hangfestő, esetleg hangutánzó szó, talán kapcsolatos
a hacacáréval. Korábbi alakja hancúzik volt: Hancúzni a
Parnassuson mezitláb (Arany).
háncs – ‘fás növények kérge alatti vékony, rostos réteg’.
A hámoz ige, illetve a hánt származéka, de kialakulásának módja
tisztázatlan.
handabanda – ‘szájhősködés’; ‘kapálózás’. Származéka:
handabandázik.
Vitatott eredetű szó. Talán a latin andabata (‘vakon harcoló
gladiátor’) a forrása, amelynek alakja keveredett a hadonászéval.
Más feltevés szerint a ~ elvonás a korábbi handabandáz igéből, ez
pedig egy handáz-bandáz féle ikerszó volt eredetileg, és első
tagjában a hadonász vagy tájnyelvi megfelelőinek (handáz,
handrikál, handálgat) egyike keresendő.
handlé – ‘ószeres, házaló kereskedő’.
Jiddis szó (handle), a házaló kereskedő kiáltása a ház udvarán.
Kapcsolatos a német handeln (‘kereskedik’) és Händler
(‘kereskedő’) szókkal. Lásd még hentes.
handzsár – ‘ívelt pengéjű, rövid keleti kard’.
Oszmán-török eredetű: hançer, régi hancar, az arab, s végső fokon
perzsa handzsar folytatása. A magyarba részben a szerb-horvát
handžar is közvetíthette.
hanem – ‘de, ám’.
A ha és a nem2 összetétele. Ma párhuzamos mondatrészek vagy
részmondatok közti ellentétet fejez ki; régebben hanemha formája
is volt, s kifejezhetett megszorítást: senkit nem szeretek, hanemha
(‘csupán’) téged.
- 128 - oldal
hang – ‘a levegő vagy más közeg rezgése, amely füllel felfogható’;
‘zenei hang’; ‘emberi énekhang’: szép hangja van; ‘beszédhang,
amely egy vagy több betűvel lejegyezhető’; ‘megnyilatkozás,
beszéd hangneme’: ilyen hangot nem használhatsz velem
szemben! Származékai: hangos, hangosság, hangoskodik, hangzik,
hangzat, hangzatos, hangoztat, hangol, hangoltság, hangtalan,
hangicsál.
Valószínűleg ősi hangutánzó szó, talán a kong párja; a k–h szóeleji
hangmegfelelés sok ugor vagy még régebbi eredetű szavunkban
megvan, mint pl. hajlik–kajla. Kevésbé meggyőző feltevés, hogy a
~ iráni eredetű, mert ennek bizonyítékai egy félreeső kis iráni nyelv
egyetlen elszigetelt szavával kapcsolatosak. Lásd még hangszer,
hangulat, hangverseny.
hanga – ‘erika, törpecserje-féle’.
Ismeretlen eredetű szó.
hangár – ‘repülőgépcsarnok’.
Francia szó (hangar), tkp. ‘csűr, pajta, fészer’, a frank haim-gard
(‘az otthon körüli kert’) származéka; a fenti jelentésében német
közvetítéssel került nyelvünkbe.
hangszer – ‘zenei hangokat adó szerszám, készülék’. Származékai:
hangszeres, hangszerel, hangszerelés.
Nyelvújítási szó (valószínűleg Csokonaitól) a latin eredetű
instrumentum magyarítására, a hang és a szer együttese; az utóbbi
már korábban is szerepelt több szó utótagjaként, pl. ékszer.
hangulat – ‘sajátos érzelmi állapot’. Származékai: hangulati,
hangulatos, hangulattalan.
Nyelvújítási eredetű szó a német Stimmung (‘hangulat’) mintájára,
amely a stimmen (‘hangol’) képzett alakja.
hangverseny – ‘zeneművek nyilvános előadása, koncert’.
Nyelvújítási szó, Helmeczy Mihály alkotása a nemzetközi koncert
magyarítására. A verseny elem a latin concertare (‘vetélkedik,
verseng, vitázik’) jelentését kívánja visszaadni.
hangya – ‘szervezett közösségben élő apró rovar’. Származékai:
hangyás, hangyász.
Ősi finnugor örökség: vogul küns, zürjén kogyzul, votják kuzsili, finn
kusilainen (‘hangya’). A magyarba valószínűleg egy *kunjcse alak
került. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház,
hó, hód stb.
hant – ‘kis domb’; ‘sírhalom, sír’; ‘‹régen› göröngy’: Ez éltetőd, s ha
elbukál, / Hantjával ez takar (Vörösmarty). Származékai: hantos,
hantol.
A szó feltehető han- töve talán ugor örökség: vogul hamesz
(‘dudor’), osztják homasz (‘száraz domb a lápban’), de lehet hogy a
hany rövidebb han tövével azonos; a -t denominális névszóképző
lehet, mint pl. sziget, út szavainkban.
hánt – lásd hámoz
hantál – ‘hazudozik, fecseg’.
A német hantieren (‘foglalatoskodik’) átvétele latinosított szóvéggel
(mint blamieren  blamál); a német szónak a tájnyelvekben van
‘fecseg’ jelentése is. Forrása a francia hanter (‘látogat’), ennek
eredete eldöntetlen. A hanta utólagos elvonás a ~ igéből. A szleng
és a bizalmas nyelv szava.
hanti – ‘az Ob mentén élő ugor (finnugor) nép’.
Ez saját nevük, a nemzetközi szakirodalom orosz eredetű nevük
alapján osztjákoknak nevezi őket.
hanukka – ‘zsidó örömünnep november-decemberben annak
emlékére, hogy Makkabeus Júdás Kr.e. 164-ben visszafoglalta a
szíriaiaktól és újraszentelte a jeruzsálemi Templomot’.
Héber szó, avatást, szentelést jelent.
hanzli – ‘a sör lefejtett és összegyűjtött habja’.
Német szó (Hansel), a Hans (‘Jancsi’) kicsinyített formája. Elavult
szó.
hany – ‘mocsár, láp’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi finnugor örökség: osztják kanen
(‘part, szél’), zürjén kanj (‘oldal’); fel kell tennünk egy ‘oldal’ 
‘part’  ‘mocsaras part’  ‘mocsár’ jelentésfejlődést, amelynek
állomásaira nincsenek adataink. A nyugati nyelvjárások szava; a
Hanság a Fertő-tó lefolyása körüli lápvidék régi neve. Lásd még
hant.
hány1 – ‘dob, dobál, vet, hajigál ‹kézzel, lapáttal›’; ‘kilövell magából’:
tűzhányó; ‘ételt, italt száján át visszaöklend’. Származékai: hányó,
hányás, hányat, hánytat, hánytató, hányadék, hánykódik,
hánykolódik.
Ősi finnugor örökség: vogul hún (‘mer, szed’) osztják kinta (‘ás’),
zürjén kundini (‘elás’). A jelentésfejlődés menete: ‘kiás, kimer’  ‘a
kiásott földet, kimert vizet odébbdobja, odébbönti’. A szóeleji k  h
változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Lásd még
hányaveti.
hány2 – ‘mennyi? ‹darabszámra›’. Származékai: hányas, hányszor,
hányad, hányadik, hányadán, hányados.
Ugyanabból a névmási tőből ered, mint a ha, hogy, hol, hová;
második eleme a -nyi mértéknévképző (például maroknyi)
mássalhangzós eleme. Lásd még mennyi.
hanyag – ‘nemtörődöm, felületes, gondatlan’. Származékai:
hanyagság, hanyagol.
a achát
Ismeretlen eredetű szó; korábbi jelentése ‘langyos’ volt.
hanyatlik – ‘dől, roskad, esik’: A napnak hanyatlik tündöklő hintaja
(Csokonai); ‘romlik, visszafejlődik’: ereje hanyatlik. Származékai:
hanyatló, hanyatlás.
A hanyatt határozószóból ered -l igeképzővel (mint hátrál, ismétel);
eredeti jelentése nyilván ‘(hátra)esik’ volt.
hanyatt – ‘hátra’; hanyattesik; ‘a hátán (fekve)’.
Megszilárdult ragos alakulat. Hany- alapszava finnugor eredetű:
vogul kanav, osztják kongi (‘hanyatt’), mordvin kuntst (‘háton’); a
szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód
stb. A ~ legrégebbi alakja hanyatá, ahol a tőhöz locativusi -t és
lativusi -á járult. A -t aztán az intervokális helyzetben
megkettőződött, majd a végmagánhangzó lekopott. Lásd még
hanyatt-homlok.
hanyatt-homlok – ‘fejvesztve, kapkodva, sietősen’.
A hanyatt (‘hátra’) és a homlok alkalmi összetétele, az utótag
‘homlokra’, azaz ‘előre’ értelmű; a ragtalanságra példa mezítláb,
tegnap. A ~ értelme ‘kapkodásában hol előre, hol hátra rohanna’.
hányaveti – ‘nyegle, hetyke’; ‘hanyag, felületes’.
A hányja-veti magát (‘kényeskedik, henceg’) kifejezésből alakult,
mint a kivagyi vagy szájtáti.
hapci – ‘tüsszentés’: hapcizik.
A tüsszentés zaját utánzó szó. Hasonló van más nyelveken is:
német hatschi, hatzi, olasz etci, francia atchoum, angol atishoo,
szlovák hapči stb.
haplológia – ‘egyszerejtés, két egymást követő azonos vagy hasonló
szótag, hangcsoport közül az egyiknek a kiejtése’; pl. a latin
camomilla szó -mo-mi- elemei közül a magyar az elsőt kiejtette, így
lett a kamillavirág neve.
Nyelvtani szakszó a görög haploisz (‘egyszer’) és logion (‘mondás’)
elemekből.
hápog – ‘‹kacsa› jellegzetes hangját hallatja’.
Hangutánzó szó.
happening – [hepening] ‘rendhagyó, vegyes műfajú előadás
meglepetésekkel, rögtönzésekkel és a közönség aktív
részvételével’.
Angol szó, tkp. ‘történés’; a happen ige alapja a skandináv eredetű
hap (‘véletlen, szerencse’). Lásd még hepiend.
happol – ‘megkaparint, elragad’: elhappol.
A német happen (‘harap egyet’) magyaros formája; a bizalmas
nyelv szava.
hapsi – ‘ember, férfi, pasas’.
Valószínűleg a haver származéka, a szó hav- tövéhez járuló -si
képzővel, amely a szlengben igen kedvelt: kuksi, pipsi, bibsi stb.
hapták – ‘vigyázzállás’.
Az ausztriai német habt acht (‘figyeljenek’) vezényszóból
magyarosodott a régi katonai nyelvben.
hara – ‘szőrzsák, szőrruha’; ‘csuha’: Pej paripán vágtat egy iszonyú
barát, / Ki magára öltött egy durva szőr harát (Arany).
Balkáni vándorszó az oszmán-török harar (‘kecskeszőr zsák’)
nyomán, amely az arab girára (‘zsák’) származéka; a magyarba
nemcsak a török, hanem a szerb-horvát harar és a román arar is
közvetíthette. A régebbi harál alak elhasonulással keletkezett, majd
ennek szóvégi l eleme lekopott, mint a findzsa esetében is.
Nyelvjárási szó.
harács – ‘a török birodalomban a hitetlenekre kivetett adó’; ‘‹régen›
hadisarc, hadizsákmány’. Származéka: harácsol.
Oszmán-török jövevény (haraç), a perzsa és arab haradzs (‘adó’)
folytatója. A harácsol ige mai értelme (‘mohón, mások kárára
szerez, gyűjt’) a törökkori adóbehajtás kíméletlenségének emlékét
őrzi.
harag – ‘bosszús, indulatos lelkiállapot’. Származékai: haragos,
haragszik, haragít.
A ~ har- töve ősi finnugor örökség: vogul kor (‘civakodik’), mordvin
kor (‘harag’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat,
ház, hó, hód stb. A szóvégi g névszóképző, mint a boldog, csillag
esetében.
harakiri – ‘hagyományos japán öngyilkossági forma, a has
felmetszése’.
Nemzetközi szó a japán harakiri (‘a has felvágása’) nyomán, amely
az angol révén terjedt el más nyelvekben. A ~ vulgáris szónak
számít a japánban a szabályos szeppuku helyett.
harákol – ‘krákogva köhög’.
Hangutánzó szó.
harámbasa – ‘rablóvezér’; ‘‹a hódoltság korában› gyalogos csapat
alparancsnoka’.
A szerb-horvát harambasa (‘szabadcsapat vezére’) átvétele, forrása
az oszmán-török harami basi (‘a rablók vezetője’). Elavult szó.
haramia – ‘zsivány, betyár, bandita’.
A szerb-horvát haramija (‘útonálló’) átvétele; ez az oszmán-török
harami (‘rabló, útonálló’) szóból ered, amely viszont az arabból jön
(harámi), s végső soron az arab harám (‘tiltott dolog’) származéka.
Lásd még hárem.
háramlik – lásd hárít
harang – ‘fémből öntött, fordított serleg alakú, lengő nyelvvel
- 129 - oldal
megszólaltatott hangadó eszköz’. Származékai: harangos,
harangoz, harangozó.
Ótörök eredetű: oszmán kazan, csuvas khuran (‘üst’). Korai átvétel
lehet (egy csuvasos nyelvi rétegből), mert még részt vett a
finnugor eredetű szavak elejének k  h hangváltozásában (mint
hab, hal, ház stb.). A hangfejlődés útja khuran  horan  haran; a
szóvégi g eredetére csak feltevések vannak. A nomád népek a
felfordított üst kongatásával jeleztek különféle dolgokat; később ez
formai hasonlóság alapján átvonódott a templomi harangra. Lásd
még kazán.
haránt – ‘ferdén, keresztben, rézsút’.
A ~ egy régebbi haránték (‘ferde’) rövidült alakja; ez utóbbi egy
har- tőből ered a halánték szóéhoz hasonló képzéssel. A tő maga
lehet a hárít családjának feltett ‘odébbtol’ jelentésű alapszava, s
ebből érthető az ‘eltolt’  ‘ferde’ jelentésfejlődés. Más elképzelés
szerint a tő uráli eredetű elem: osztják hor (‘folyókanyar’), votják
kirizs (‘kampós, horgas’), szamojéd harro (‘görbe, ferde, sanda’).
Egyik magyarázat sem teljesen kielégítő.
harap1 – ‘fogaival leszakít, tép’. Származékai: harapdál, harapós.
Hihetőleg finnugor örökség: zürjén kurcsal, votják kurtcsi (‘harap’).
E szók kur- töve vezet el a ~ har- tövéhez; a szóeleji k  h változás
szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A szóvégi -p elem
mozzanatos képző: lásd állapik (‘állapodik’). Lásd még harap2.
harap2 – ‘avartűz, erdőtűz’: Mint az lángos harap, ha nádban
ütközött… (Zrinyi).
Bizonyosan származékszó, de har- tövének forrása vitatható.
Valószínűbben finnugor eredetű: zürjén kor, votják kvar (‘falevél’), s
első jelentése ‘avar’ volt, utóbb véve magába az ‘avarban gyúlt tűz’
értelmet; ez esetben a -p denominális képző, mint a közép szóban.
Más vélemény szerint a keresett tő azonos a harap1 igéével, vagyis
az utóbbi szó és a ~ egyetlen igenévszó, az ‘erdőtűz’ jelentés tehát
arra utal, hogy a tűz ‘beleharap’ az avarba, nádasba, erdőbe stb.
Mindkét magyarázat különféle nehézségeket vet fel. A ~ elavult
szó. Lásd még harapódzik.
harapódzik – ‘‹tűz› egyre tovább terjed’; ‘‹ártalmas dolog, jelenség›
mind nagyobb teret hódít’.
Valószínűleg a harap2 származéka, denominális -z, -dz képzővel.
Mivel azonban ennek a szónak az eredete talán azonos a harap1
igéével, a ~ lehet ez utóbbinak képzett származéka is, analóg tehát
a fogódzik, kapálódzik s hasonló szavakkal.
hárász – ‘könnyű gyapjúszövet’.
A német Harras átvétele; a név az észak-francia Arras [arasz]
városra utal, amely a középkor óta nevezetes gyapjúiparáról.
haraszt – ‘lehullott száraz lomb, avar’; ‘spórákkal szaporodó,
virágtalan növény’.
Szláv eredetű szó: szlovén hrast (‘rőzse’), szlovák régi chrast
(‘hullott levél’); a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
hang oldotta fel.
harcol – ‘fegyveresen küzd’; ‘szívósan küzd ‹valamiért›’.
Származékok és kapcsolt szavak: harc, harci, harcos, harcias,
harcászat.
A ~ hangfestő eredetű, a horzsol családjába tartozó harzsol, horhol,
s talán a harsan igével is rokonságot tart; a jelentés tehát a ‘kapar’
 ‘súrlódik’  ‘veszekszik’  ‘megküzd’ vonalon fejlődött. A harc
korai elvonás a ~ igéből.
harcsa – ‘nagy testű, ragadozó folyami hal’.
Ismeretlen eredetű szó.
hardver – ‘az elektronikus számítógép mint mechanizmus, annak
tartozékai és alkatrészei’.
Számítástechnikai szakszó, az angol hardware kiejtés szerinti
átírása. A hardware elemei szerint ‘kemény áru’, hagyományos
értelme ‘vasárú, fém szerszámok’. Lásd még szoftver.
hárem – ‘nők elzárt lakrésze mohamedán házban, palotában’.
Nemzetközi szó az arab harám, harim (‘tiltott, tilalmas dolog’)
nyomán, a harama (‘megtilt’) igéből. A magyarba közvetlenül vagy
(részben) szerb-horvát közvetítéssel az oszmán-török harem került.
Lásd még harambasi, haramia.
hárfa – ‘háromszögletű nagy hangszer, amelynek szabadon álló
húrjait ujjal pengetik’. Származékai: hárfás, hárfázik.
A német Harfe átvétele, a szóvég hangrendi illeszkedésével. A
német szó ősi germán harpo (‘pengetős húros hangszer’) tőre
megy vissza; ez a késői latinba is bekerült arpa formájában, s innen
örökölték az újlatin nyelvek: olasz arpa, francia harpe.
hári – ‘haj’.
A német Haar (‘haj’) származéka a szlengben.
haris – ‘harsogó hangú költöző madár’: Nem szól a harsogó haris a fű
közül (Petőfi).
Valószínűleg a hangutánzó harsan tövének származéka. Rokon
nyelveinkben vannak hasonló hangzású szavak: vogul harskan,
mordvin kersi (‘haris’) stb., de ezek valószínűleg nem előzményei a
mi ~ szavunknak, hanem párhuzamos hangutánzó fejlemények.
harisnya – ‘a lábat közvetlenül borító, térden felül érő ruhadarab’.
Ukrán eredetű: holosni (‘vastag fehér posztó férfinadrág’). A
magyar szóban a középső szótag magánhangzója elhasonult, a l 
r változásra példa az Elizabet  Erzsébet.
a achát
hárít – ‘kivéd ‹ütést, támadást›’; ‘másra fog, tol ‹kellemetlen dolgot,
tennivalót›’. Kapcsolt szavak: háramlik, hárul.
Bizonytalan eredetű szócsalád. A hár- igető a feltehető eredeti,
konkrét ‘tol, lök, taszít’ értelem alapján hangutánzó jellegű lehet, s
a földön odébbtolt tárgyak zaját jelezheti; alighanem rokona a
tájnyelvi harizsál (‘kotor’), valamint a horzsol igéknek. Lásd még
haránt.
harkály – ‘fakopáncs, a fák törzsén kúszó és kopogó madár’.
Alakváltozatok: harkány, harakály, harukáj stb.
Ősi hangutánzó szó az ugor időkből: vogul karkai.
harmat – ‘hajnalban és alkonyatkor kicsapódó légköri nedvesség’.
Származékai: harmatos, harmatozik.
Ismeretlen eredetű szó.
harminc – ‘háromszor tíz’. Származékai: harmincad, harmincadik.
Elhomályosult összetétel; harmi- eleme a három számnév
változata; -nc végződése nyilván ‘tíz’ jelentésű, de ez csak
közvetve igazolható a permi nyelvekből. A zürjénben és a
votjákben egy -misz elem szerepel a ‘8’ és ‘9’ számnévben, pl.
zürjén kekja-misz (‘8’), ek-misz (‘9’), s ezek ‘kettő tízből’, illetve
‘egy tízből’ szerkezetek. Az eredeti magyar harma-misz
egyszerejtéssel harmisz, a sz affrikálódással c lett. A harmic alak
gyakran szerepel régi írásainkban; az -nc végzet olyasféleképp
alakult ki, mint a gerinc, bogáncs szavak vége. Lásd még nyolc,
kilenc.
harmónia – ‘összhang’; ‘jól hangzó zenei összecsengés’. –
harmonikus: ‘összhangzó, összhangban lévő; kiegyenlített,
zavartalan’. – harmonizál: ‘összhangban van ‹valamivel,
valakivel›’; ‘‹dallamot› zenei kísérettel lát el’.
Nemzetközi szócsalád a görög harmonia (‘összeillesztés; arány,
(zenei) összhang’) és harmonikosz (‘összeillő’) nyomán; ezek a
harmosz (‘illeszték’), végső soron az aró (‘összeilleszt’) ige
származékai. A szócsalád két első tagja latin közvetítéssel terjedt
el; a harmonizál forrása a francia harmoniser ige. Lásd még
harmonika, harmónium.
harmonika – ‘redőzött fújtatójú, billentyűs kézi hangszer’; ‘kicsiny,
fém nyelvsípokból álló, fújással működtetett hangszer’:
szájharmonika.
A német Harmonika átvétele; forrása az angol harmonica
(‘szájharmonika’). Végső soron a latin harmonicus (‘összhangzó; a
zenei harmóniával kapcsolatos’) nőnemű alakjával azonos. Lásd
még harmónia, harmónium.
harmónium – ‘fújtatóval és nyelvsípokkal működő, pianínó alakú
billentyűs hangszer’.
Nemzetközi szó a francia harmonium nyomán, amelyet feltalálója,
Debain hangszerkészítő alkotott a francia harmonie (‘harmónia’)
szóból. Lásd még harmónia, harmonika.
három – ‘3 ‹számnév›’. Származékai: hármas, harmad, harmadik,
harmados, harmadol, háromszor, háromszoroz, harmadszor,
háromság, hármasság.
Ősi finnugor örökség: vogul korem, mordvin kolmo, finn kolme. A
szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód
stb. A rokon nyelvek többségében -lm- tővéget találunk; a l  r
változás esetleg már az ugor korban lejátszódott (lásd a fenti vogul
példát), vagy a magyar nyelv külön életében ment végbe, mint pl.
a világ  virág esetében.
hárpia – ‘házsártos, komisz nő’.
Nemzetközi szó a latin Harpya nyomán, amely a görög Harpüia
átvétele. A Harpüiák a görög mitológia madártestű ártó istennői
voltak, akik kiszemelt áldozatuk elől mindent felfaltak; nevük a
harpadzó (‘elragad, elrabol’) ige származéka.
hárs – ‘mézillatú virágot termő fa’.
Ősi finnugor örökség: zürjén kats, finn kosku (‘fakéreg’). A szóeleji
k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A
korábbi hás alak véghangzója toldalékok előtt, intervokális
helyzetben megkettőződött, majd ss  rs elhasonulás következett
be (mint birs, nyárs, nyers stb.) A rokon nyelvekből eredő ‘fakéreg,
háncs’ jelentés sokáig párhuzamosan élt nyelvünkben a szó mai
jelentésével; a ~ talán egy ‘háncsfa, háncsnak való fa’ értelmű
hársfa összetétel előtagjaként lett önálló fanévvé annak alapján,
hogy a hársfa héja igen alkalmas háncskészítésre.
harsog – ‘erős, átható hangon szól’. Származékok és kapcsolt
szavak: harsan, harsány; hars, harsona.
Hangutánzó eredetű szócsalád; a hars- tő valószínűleg a herseg
tövének magas hangrendű változata, bár kapcsolata lehet a harcol
körébe tartozó tájnyelvi harsánkodik (‘veszekszik’) szóval is. A hars
elvonás, a harsona pedig új szóalkotás a nyelvújítás korából. Lásd
még haris.
hártya – ‘emberi és állati testben vékony, áttetsző, rugalmas szövet’:
hashártya, szűzhártya, szívbelhártya; ‘‹régen› pergamen’.
Sok nyelvben elterjedt vándorszó a bizánci görög hartion
(‘papirusz’) többes hartia alakja, illetve az ennek megfelelő latin
charta (‘papirusz, írás, irat, levél’) nyomán; forrásuk az ógörög
khartion (‘papirusztekercs’) szó, amely valószínűleg egyiptomi
eredetű. A szó értelme utóbb más íróanyagokra (főleg a
pergamenre) is áterjedt. A magyar ~ közvetlen forrása valószínűleg
- 130 - oldal
a bizánci görög, de gondolhatunk délszláv közvetítésre is: szerb-
horvát régi hartja. Lásd még kártya.
hárul – lásd hárít
haruspex – ‘ókori római pap, aki az áldozati állatok belső részei
alapján mondott jóslatot’.
A szó első eleme (haru) ismeretlen, valószínűleg etruszk eredetű
szó, a második a specere (‘néz’) származéka.
has – ‘a törzsnek az emésztőszerveket magában foglaló része’.
Származékai: hasas, hasal, haskó.
Ismeretlen eredetű szó.
hasáb – ‘felhasogatott tűzifa egy darabja’; ‘sík oldallapokkal és
egybevágó alap- meg fedőlappal ellátott mértani test’;
‘‹nyomtatvány egy oldalán› oszlopszerű, keskeny szövegtest’.
A hasad szócsalád tövének származéka deverbális -b képzővel,
mint pl. nyaláb, tehát ‘lehasított darab’.
hasad – ‘ütés, vágás nyomán (hosszában) kettéválik’; ‘‹kelme›
reped’. Származékok és kapcsolt szavak: hasadék, hasogat, hasít,
hasítás, hasíték.
A szócsalád has- töve ugorkori örökség: vogul (kün)kasl (‘reped,
hasad’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház,
hó, hód stb. A fenti származékokban mozzanatos, műveltető és
gyakorító képzők találhatók. Lásd még hasáb, hasonít, hasonlít,
meghasonlik.
hasé – ‘vagdalt hús’. A német Haschée átvétele. Ennek forrása a
francia viande hachée (‘felvagdalt hús’) kifejezés önállósult
második tagja, a hacher (‘vagdal’) ige befejezett melléknévi
igeneve. Ez az hache (‘fejsze’) szóból, az alnémet hacke
folytatásából ered.
hasis – ‘indiai kender virágzatából készült kábítószer’.
Nemzetközi szó az arab hasís (‘indiai kender’; tkp. ‘szárított fű,
széna’) nyomán.
hasmánt – ‘hason, hasra’.
A szó a has és mál összetétele; az utóbbi a mell mély hangrendű
változata; a -t essivusi rag, tehát a ~ annyi, mint ‘hason-mellen’. Az
l  n változás olyan, mint a sármány, vőfény (lásd vőfély)
esetében.
hason- – ‘‹előtagként› hasonló, azonos’: hasonnevű, hasonelvű,
hasonszőrű; hasonmás (‘valakihez megtévesztően hasonlító másik
személy’).
A ~ előtag a hasonlít, hasonló szavakból elvont hason- tővel
azonos. A fenti szavak nyelvújítási lelemények; a ~ a német gleich
előtagot volt hivatva helyettesíteni (pl. német gleichnämig, tkp.
‘hasonló nevű’). Lásd még hasonít, hasonszenvi.
hasonít – ‘hasonlóvá tesz’; ‘‹hangtanban› hasonulásra késztet’. –
hasonul: ‘hasonlóvá lesz’. Származéka: hasonulás.
Nyelvújítási származékok a csak összetételek előtagjaként
használt, ugyancsak nyelvújítási eredetű hason- elemből; ez
névszói jellege folytán vehette fel a denominális műveltető, illetve
visszaható képzőket.
hasonlít – ‘bizonyos vonásokban azonosságot mutat’: hasonlít hozzá;
‘két személyt vagy dolgot egybevet’: összehasonlít. Származéka:
hasonlítás, hasonlítható, hasonlíthatatlan, hasonló, hasonlatos,
hasonlatosság, hasonló, hasonlóság.
A szócsalád tagjai egy elavult hasonl (‘hasonlóvá tesz, egybevet’)
ige származékai. Ez maga a hasad szócsalád igei tövéből ered -n
deverbális névszóképzővel (mint a vagyon), amelyhez -l
denominális igeképző járul. A ‘hasadás’ és ‘hasonlóság’ jelentésbeli
kapcsolata ez: a széthasadt dolog két fele azonos anyagból való és
alak szerint is egybeillő, ezért egybevethetők és bizonyos fokig
azonosak. A ‘hasadás’ jelentés jobban érezhető a hasonl ige egy
más származékában: lásd meghasonlik.
hasonszenvi – ‘az észlelt betegségéhez hasonló tüneteket okozó
gyógyszerek alkalmazásán alapuló ‹gyógymód›’.
Nyelvújítási szóalkotás a görög eredetű homeopátia magyarítására,
a szóelemek tükörfordítás-szerű átültetésével.
haszon – ‘anyagi előny, nyereség’; ‘szellemi, erkölcsi nyereség’.
Származékai: hasznos, hasznosság, hasznosít, hasznosítás,
használ, használt, használható, használhatatlan, használat,
használatos, haszontalan, haszontalanság, haszontalankodik.
Bizonytalan eredetű szó. Talán egy hasz- igető származéka
deverbális -n képzővel, mint pl. vagyon. Az igető alighanem ősi
örökség, de a rokonnyelvi megfelelőkről vitatkoznak a tudósok.
Vagy a mordvin kas(omsz), finn kasvaa (‘növekszik’), észt kasu
(‘növekedés, előny, haszon’) magyar folytatásáról van szó, vagy a
zürjén kozsin, votják kuzsim, cseremisz kuzsek (‘ajándék,
nászajándék’), mordvin kazs(emsz) (‘ajándékoz’) tekinthetők
finnugor előzményeknek. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd
hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Lásd még hasztalan.
hasztalan – ‘eredménytelen, meddő, hiábavaló’; ‘‹határozószóként›’:
‘hiába’.
A haszontalan (lásd haszon) melléknév öszszevont alakja; a
nyelvújítás hozta divatba, de első adatai annál korábbiak.
hat1 – ‘működik, eredményes’: ez a gyógyszer hatott; ‘változást idéz
elő ‹valakiben, valamiben›’: nem hat rá a jó szó; ‘valamilyennek
látszik’: zavartnak hatott; ‘valameddig eljut’: messze hatott a
a achát
hangja. Származékai: (meg)hat, (meg)hatódik, (be)hatol, hatás,
hatásos, hatástalan, hathatós, (minden)ható.
Ősi örökségünk az uráli korból: osztják katta (‘odalopózik’), votják
kut (‘megfog’), szamojéd kat(iko) (‘elhatol’). Az ősi ‘előre megy’
jelentésből fejlődött a magyarban az ‘odajut’, majd a ‘képes rá’
értelmi árnyalat; így lett a ~ egyszersmind képességet,
valószínűséget, lehetőséget, megengedést vagy erkölcsi elvárást
kifejező igeképzővé: láthat, jöhet, mondhat stb. Lásd még hatalom,
hatály, határ, hatóság, hatvány, karhatalom.
hat2 – ‘ötnél eggyel több ‹számnév›’. Származékai: hatos, hatod,
hatodik, hatodszor, hatodjára.
Ősi finnugor örökségünk: vogul kat, cseremisz kut, finn kuusi (töve
kuuden). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, ház, hó,
hód stb. Lásd még hatvan.
hát1 – ‘emberi vagy állati testnek a mellsővel ellentétes oldala’;
‘domború felszín’: hegyhát, hátság; ‘fonák, másik oldal, mögöttes
rész’: a könyv háta. Származékai: hátul, hátsó, hátulsó, hátra,
hátrább, hátrál, hátráltat, hátrány, hátrányos, hátralék.
Ősi uráli örökség: vogul hutai (‘mögé’), szelkup kotta (‘hátra’). A
szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód
stb.
hát2 – ‘tehát’: kérted, hát elhoztam; ‘jelentés nélküli,
nyomatékosítást, megokolást, összegezést, tétovázást kifejező
töltelékszó’.
Valószínűleg abból a ha- névmási tőből alakult, amelyből a ha,
hogy, hol stb., -i lativusi és -t locativusi raggal. Ebből következőleg
kezdetben helyhatározó lehetett, majd időhatározó (erre már van
adat a 15. századból), végül következtető kötőszó.
hatalom – ‘az uralkodásnak, kormányzásnak lehetősége, joga’: harc
a hatalomért; ‘annak lehetősége, hogy akaratunkat másokra
kényszerítsük’: hatalmamban tartom őket; ‘az uralmat,
kormányzást, igazságszolgáltatást gyakorló személy, társadalmi
csoport, közeg’: a hatalom kiszolgálói; ‘lelki, szellemi hatóerő’: a
tudás hatalma. Származékai: hatalmas, hatalmasság, hatalmi,
hatalmaskodik, (meg)hatalmaz.
A hat1 szó származéka deverbális -alom képzővel, az ige ‘képes rá’
jelentése alapján.
hatály – ‘érvényesség’: a törvény hatálya erre is kiterjed.
Származékai: hatályos, hatálytalan, hatálytalanít.
Nyelvújítási szóalkotás a hat1 igéből, annak ‘működik’ jelentése
alapján, deverbális -ály képzővel, mint szabály, irály; eredetileg
‘hatás’ értelme is volt.
határ – ‘terület széle, szegélye’; ‘két birtok, megye, ország stb.
közötti választóvonal’; ‘valaminek a szélső értéke, netovábbja’:
túlmegy minden határon; ‘falu körül fekvő (megművelt) földek’: a
harmadik határban. Származékai: határos, határol, határoz,
határozó, határozott, határozat, (meg)határozás,
(meg)határozhatatlan, határozatlan, határozatlanság.
Valószínűleg a hat1 igéből származik deverbális -ár képzővel (mint
pl. futár), s azt a végpontot jelentette eredetileg, ameddig el lehet
hatolni.
hatóság – ‘törvényes hatalommal felruházott közigazgatási szerv’.
Nyelvújítási származék a hat1 ige folyamatos melléknévi igenevéből
(ható).
hatvan – ‘hatszor tíz’.
Ősi, finnugor kori összetétel a hat2 számnévből és egy ‘tíz’
jelentésű elemből. Ez a vogul naliman, zürjén neljamin (‘negyven’)
s más rokonnyelvi szavak tanúsága szerint eredetileg mone
lehetett; a mon  van mássalhangzós változás valószínűleg már a
magyar nyelv külön életében következett be. A szóvég magas
hangrendű párja a negyven, ötven, hetven, kilencven
számnevekben található.
hatvány – ‘egy mennyiség önmagával való (egyszeri vagy többszöri)
szorzása révén kapott szám’. Származékai: hatványoz,
hatványozott, hatványozódik.
1
Nyelvújítási képzés a hat igéből a deverbális -vány képzővel, a
latin potentia (tkp. ‘hatalom’) mintájára.
hattyú – ‘kecses, fehér, ívelt nyakú lúdféle vízimadár’.
Ősi örökség az ugor korból: vogul hotan, osztják koden; a szóvégen
hátulképzett n található (mint az ing szóban). Az ugorban ótörök
jövevényszó volt: csagatáj kotan, oszmán kutan (‘hattyú, kócsag’);
ezek a magyar gödény szónak is előzményei (lásd ott). A szóeleji k
 h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Lásd
még hattyúdal.
hattyúdal – ‘utolsó, a halál előtt alkotott mű’.
Tükörszó a német Schwanengesang mintájára. A más nyelvekben is
ismerős kifejezés alapja az ókori eredetű hiedelem, hogy halála
előtt a hattyú panaszos éneket hallat.
haubic – ‘tarackágyú’.
A német Haubitze átvétele a birtokos személyragnak érzett
véghangzó elejtésével. Forrása a cseh houfnice; ez a hofny
(‘tömeges’) származéka, ezt az ágyúfajtát ugyanis tömegek, zárt
hadsorok szétzilálására használták.
havanna – ‘finom szivarfajta’.
Kuba fővárosának, Havannának a nevéből. Lásd még habanéra.
- 131 - oldal
haver – ‘barát, pajtás, cimbora’. Származékai: haverság, haveri,
haverkodik.
Jiddis eredetű: chawer (‘társ, barát’); forrása a héber hávér (‘barát,
társ’). A bizalmas nyelv szava. Lásd még hapsi.
ház – ‘lakás céljára emelt épület’; ‘lakás, otthon’; ‘család’: jó házból
való; ‘uralkodó dinasztia’: Árpád-ház; ‘háztartás’: nagy házat visz;
‘‹régen› szoba’: ágyasház (‘hálószoba’). Származékai: házas,
házasság, házasodik, házasulandó, (ki)házasít, házi, házias,
háziasság, házikó, házal, házaló.
Ősi finnugor örökség: osztják kat, mordvin kud, finn kota, észt koda
(‘ház, kunyhó’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal,
hat, hó, hód stb; a tővégi t  z változást megtaláljuk a fazék, kéz
szóban is. Lásd még haza1, haza2, hon, honn.
haza1 – ‘az otthon felé, otthonába’. – hazul(ról): ‘otthonról el’.
Megszilárdult ragos alakulatok a ház szóból. A ~ lativusi -á ragot
kapott, majd a házá magánhangzói megrövidültek; az eredeti hazul
ugyanazon tő ablativusi -l ragos származéka (‘háztól’). A mai
hazulról szóalakban tkp. ragismétlés van; a már elhomályosult
eredeti raghoz az eleven -ról rag járult. Lásd még haza2.
haza2 – ‘otthon, szülőföld’. Származéka: hazátlan.
A haza1 határozószó főnevesülésével jött létre, amikor már a
szóvégről nem érezték, hogy lativusi rag. Lásd még hazafi.
hazafi – ‘hazáját szerető, érte önzetlenül tevékenykedő ember’.
Származékai: hazafiság, hazafias, hazafiatlan.
Olyan jelöletlen birtokos jelzős összetétel, mint az atyafi, egyházfi.
hazárd – ‘nagy kockázattal járó’: hazárd vállalkozás, hazárdjáték
(‘szerencsejáték’). – hazardíroz: ‘kockáztat’.
Nemzetközi szócsalád a francia hasard (‘véletlen, szerencse’)
nyomán; ennek forrása az arab az-zar (‘a játékkocka’). Nyelvünkbe
mindkét szót a német közvetítette; a hasardieren forrása a francia
hasarder (‘kockáztat’) ige.
háztűznéző – ‘a vőlegénynek vagy szüleinek látogatása a kiszemelt
menyasszony házánál’.
A szó első két eleme jelöletlen tárgyas összetétel két tagja, egy
házat, tüzet néz szókapcsolat származéka. A ház és a tűz(hely)
együtt az egész háztartást, családot (is) jelenti.
hazudik – ‘szándékosan valótlant mond’. Származékok és kapcsolt
szavak: hazud, hazudozik, hazudós, (meg)hazudtol; hazug,
hazugság.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
házsártos – ‘civakodó, kötekedő, zsémbes’.
A szó legkorábbi jelentése ‘kockajátékos’ volt, lévén régi házsárt
(‘kockajáték’) szavunk képzett alakja; ezek forrása a francia hasard
vagy ennek német származéka, így rokona hazárd szavunknak. A
szerencsejáték gyakran volt veszekedések, sőt véres verekedések
forrása, innen alakult ki a szó mai értelme.
hé1 – ‘figyelem felkeltésére, megszólításra használt indulatszó’: Hé,
maguk ottan!
Önkéntelen hangkitörésből eredt szó.
hé2 – lásd hekus
hebefrénia – ‘serdülőkori elmezavar’.
Orvosi szakszó a görög hébé (‘ifjúkor’) és phrén (‘elme’) elemekből.
Lásd még frenetikus, frenológia, oligofrén, szkizofrén.
hebeg – ‘akadozva beszél ‹ijedtében, izgalmában›; dadog’.
Hangutánzó szó. Lásd még hebehurgya, hebrencs.
hébe-hóba – ‘olykor, néha, ritkán’.
A hő és hó1 szavak ragos alakjainak összetétele; a hő itt hé(v)
alakváltozatával szerepel. A ~ eredeti jelentése tehát ‘hőben és
hóban’, azaz ‘mindig’. Eleinte így is értődött; talán az első tag
eredeti értelmének elhomályosulása okozta, hogy értelme az
ellenkezőjére fordulhatott. A ~ olyasféle összefoglaló összetétel,
mint pl. a fű-fa. Lásd még hetet-havat.
hebehurgya – ‘szeles, kapkodó, meggondolatlan’.
Hangutánzó eredetű szó a hebeg családjából; második eleme talán
a tájnyelvi hurít (‘kurjant’) rokonságába való.
héber – ‘a zsidó nép egyik neve az ókorban’; ‘az ókori zsidóság
(szent) nyelve’. – hebraisztika: ‘a héber nyelvvel, a zsidó
műveltséggel és irodalommal foglalkozó tudományág.’
Az ószövetségi Héber pátriárka, Sém dédunokája lett a zsidóság
egyik névadója (lásd még izraelita). A név jelentése ‘szövetséges’.
A hebraisztika a görög hebraiosz (‘héber, zsidó’) származéka.
hébér – lásd hévér
hebrencs – ‘hebegő; kapkodó, szeles’.
Hangutánzó, hangfestő szó a hebeg, valamint a habar igék
rokonságából.
hecc – ‘ugratás, bosszantás’; ‘kaján mulatság’: ez jó hecc lesz!;
‘uszítás, hajsza’: hecckampány. Származéka: heccel.
Német eredetű szó: Hetze (‘hajsza’) a hetzen (‘‹vadat› hajszol, űz’)
igéből. Bizalmas nyelvi szó.
hecsedli – ‘csipkebogyóból főzött lekvár’.
Német eredetű szó: bajor-osztrák hetscherl (‘csipkebogyó’). A
szóvég a hokedli, nokedli szavak mintáját követi.
hederít – ‘‹főleg tagadó mondatokban› törődik vele, ügyet vet rá’: rá
sem hederít.
Hangfestő eredetű szó, valószínűleg a hadar magas hangrendű
a achát
változata, de kapcsolatos a hempereg, hentereg igékkel is. Eredeti
jelentése ‘mozdít, billent’ volt, ahogy sok nyelvjárási alakváltozata
máig tanúsítja; mai köznyelvi jelentése tehát egy ‘rá se billent’
szóláson keresztül jöhetett létre.
hedonizmus – ‘ókori görög filozófiai irányzat, amely szerint az élet
javainak ésszerű élvezése a legfőbb jó’; ‘élvhajhászat’. –
hedonista: ‘a hedonizmus híve’; ‘élvhajhász, élveteg ember’.
Nemzetközi filozófiai szakszó a görög hédoné (‘élvezet, gyönyör’)
nyomán.
hedzsira – ‘Mohamed menekülése Mekkából Medinába (622), a
mohamedán időszámítás kezdő éve’.
Arab szó (hidzsra), tkp. ‘különválás’ a hadzsr (‘elválaszt’) igéből.
heged – ‘beforrad, gyógyul ‹seb›’. Származékok és kapcsolt szavak:
hegeszt, hegesztő, heg, heges, hegesedik.
Ismeretlen eredetű szócsalád; a heg nyelvújítási elvonás, a hegeszt
pedig késői képzés a mered – mereszt és hasonló szópárok
analógiájára.
hegedű – ‘a legkisebb négyhúrú vonós hangszer’.
Ismeretlen eredetű szó.
hegemónia – ‘vezető szerep, hatalmi fölény’. – hegemonizmus:
‘törekvés más népek, országok feletti uralomra’.
Nemzetközi szavak a görög hégemonia (‘vezetés, főhatalom’),
illetve töve, a hégemón (‘hadvezér, fővezér’) nyomán; forrása a
hégeomai (‘vezet’) ige.
hegy – ‘dombnál magasabb felszíni térforma’; ‘valaminek a csúcsa’:
késhegy, ceruzahegy. Származékai: hegyes, hegyecske, hegység,
hegyez, hegyezés, hegyező.
Valószínűleg ősi finnugor, esetleg uráli örökség. Talán a finn kasa
(‘kiemelkedés’), észt kadsa (‘baltaél csúcsa’), lapp gaeccse (‘hegy,
csúcs’) rokonságába tartozik; a szóeleji k  h változás szabályos,
lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Kevésbé meggyőző a szamojéd
hoi (‘hegyhát’) és szelkup kee (‘domb’) szavak tanúsága
önmagában, hiszen igen távoli nyelvrokonságról van szó.
hehezet – ‘h hang ejtése szókezdő magánhangzó előtt vagy egyes
mássalhangzók után ‹ph, th, kh, rh›)’.
Nyelvtudományi szakszó; nyelvújítási alkotás a mesterséges hehez
(‘h-t mond’) igéből.
hej – ‘különféle érzelmeket kifejező indulatszó’.
Önkéntelen hangkitörésből keletkezett. Lásd még hé1.
héj – ‘külső burok fán, termésen, gyümölcsön; kagyló védőburka’;
‘tető, fedél’.
Talán finnugor eredetű szó: finn koja (‘fakéreg’). A szóeleji k  h
változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Az ősi szó
mély hangrendje a ~ haj alakváltozatában él: kenyérhaj, fahaj stb.
A ‘tető’ jelentés azzal magyarázható, hogy az ősidőkben a kunyhót
fakéreggel fedhették.
héja – ‘kisebb ragadozó madár’.
A madár vijjogását utánzó, egyben az elriogatására használt hé, hí,
híj indulatszó származéka lehet; hasonló eredetű és szerkezetű
állatnév a liba, koca.
hejehuja – ‘zajos mulatás’.
A tánc közben, pohárürítéskor hallatott jókedvű hej! huj!
rikkantásokból eredt szó.
hékám – lásd hékás
hékás – ‘kedélyes vagy leereszkedő megszólítás’: Hát te, hékás, mit
keresel itt?
A hé1 tréfásan becézett héka, hékám alakjából lett -s denominális
névszóképzővel.
hekatomba – ‘csatában elesettek testeinek hatalmas tömege’;
‘súlyos háborús véráldozat’.
Nemzetközi szó a latin hecatombe nyomán, amely a görög
hekatombé (‘száz ökörből álló ünnepélyes áldozat’) átírása; elemei
a hekaton (‘száz’) és busz (‘ökör’).
hektár – ‘földterület mértéke, az ár százszorosa, azaz tízezer
négyzetméter’.
A hektó és ár4 szavak összetétele.
hektika – ‘tüdővész’. – hektikus: ‘tüdőbajos’; ‘lázas, izgatott,
zaklatott’.
Nemzetközi szó a latin febris hectica (‘tüdőbajos láz’) kifejezés
második tagjából, amely a görög hektikosz püretosz (‘tartós,
tüdőbajos láz’) részfordítása. A görög szó töve a hexisz (‘állapot,
testi adottság’) az ekhó (‘tart, megszáll’) igéből. A ~ népnyelvi
változata a heptika.
hektó – ‘hektoliter, száz liter’.
A nemzetközi hektoliter mértéknek a magyarban önállósult első
eleme az összetétel jelentésében. A hekto mértéknevek
előtagjaként százszorost jelent: hektogramm, hektár, hektopascal
stb. Forrása a görög hekaton (‘száz’).
hekus – ‘detektív; rendőr’.
Tréfás latinos képzés a tolvajnyelvi hé (‘rendőrség,
rendőrkapitányság’) szóból. A hé nálunk a német argóból való
jövevény, végső forrása azonban a lengyel vagy német cigányság
nyelve: chev, chew (‘lyuk, barlang, zárka’). Lásd még óberhé.
helianthus – [heliantusz] ‘napraforgó’.
Latin növénytani szakszó a görög hélianthosz nyomán; ennek
- 132 - oldal
elemei héliosz (‘Nap’) és anthosz (‘virág’). Lásd még antológia,
heliocentrikus, hélium.
helikopter – ‘csavarszárnyú repülőgép’.
Nemzetközi műszaki szakszó a görög helix, helikosz (‘csavar,
csigavonal’) és pteron (‘szárny’) nyomán.
heliocentrikus – ‘a napot a világegyetem középpontjának tekintő
‹világkép›’.
Latin csillagászati szakszó (heliocentricus) a görög héliosz (‘Nap’)
és kentron (‘dárdahegy, körzőhegy, középpont’) elemekből. Lásd
még centrum, helianthus, hélium.
heliport – ‘leszállóhely helikopterek számára’.
Nemzetközi szó az angol HELIcopterr és airPORT (‘repülőtér’)
szavak kiemelt betűiből.
hélium – ‘a nemesgázok legkönnyebbike, a kettes rendszámú elem’.
A görög Hélioszról, a Nap istenéről kapta nevét, mert
színképvonalait először a Nap fényében fedezték fel. Lásd még
helianthus, heliocentrikus.
hellén – ‘(ókori) görög’. – hellénisztika: ‘az ókori görögség
kultúrájával foglalkozó tudományág’. – hellénista: ‘a hellénisztika
tudósa’. – hellenizmus: ‘az ókori görög műveltség expanzív,
három világrészre kiterjedő korszaka (Kr.e. 4–1. század)’. –
hellenisztikus: ‘a hellenizmussal kapcsolatos’: hellenisztikus
birodalmak (a Szeleukidáké és a Ptolemaidáké). – hellenizál:
‘(el)görögösít’.
A szócsalád alapja a görög hellénikosz, eredetileg egy észak-
görögországi törzs neve, amely Deukalión fiát, Hellénoszt tekintette
mitikus ősének; az elnevezés már a klasszikus korban átment az
egész görögségre, és a földrajzi Hellasz név is belőle ered.
helóta – ‘állami rabszolga az ókori Spártában’; ‘rabsorba taszított,
jogfosztott ember’: Helóta nép, helóta költő, / Találkozzunk ti meg
én (Ady).
Történelmi szakszó a latin helota nyomán, amely a görög helótész
átvétele. A szó eredetére nézve több elmélet van, de
legvalószínűbb, hogy a haireó (‘foglyul ejt’) ige egyik múlt idejú
alakjával (heleu) kapcsolatos.
helvét – ‘svájci’; ‘református’.
A latin Helvetus (‘a mai Svájc területén élt ókori kelta nép tagja’)
népnévből ered a Danus–dán, Dacus–dák s hasonló szópárok
analógiájára. Vallási értelme onnan való, hogy a református vallást
a svájci Genfben működött Kálvin alapozta meg, s ott adták ki e
vallás alapokmányát, a Confessio Helveticát (‘helvét hitvallás’). Ma
a szó mindkét fenti jelentésében elavult.
hely – ‘a térnek az a része, amit valaki, valami elfoglal vagy el
szokott foglalni’: ezt tedd a helyére; ‘vidék, tájék, község’; ‘sorrendi
helyzet’: az ötödik helyen végzett; ‘ülés nézőtéren, járművön’.
Származékai: helyez, helyezkedik, helyi, helyzet, helyzeti, helység,
helyiség.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még helyes, helyett, helyre, mihelyt.
helyes – ‘a valóságnak, az igazságnak, a szabályoknak, a
rendeltetésnek megfelelő’; ‘helytálló, helyénvaló’; ‘csinos,
tetszetős’. Származékok és kapcsolt szavak: helyesel, helyesbít,
helyesség, helyeske, helytelen, helytelenség, helytelenkedik.
A ~ a hely származéka denominális -s melléknévképzővel, s így
értendő: ‘a maga rendelt helyén lévő’. Lásd még helyett, helyre,
mihelyt.
helyett – ‘valaki, valami másnak a helyében, azt helyettesítve,
pótolva’: évek helyett órák.
Névutó a hely szóból locativusi -t (-tt) raggal. A megfelelő szó vagy
kifejezés más nyelvekben is ‘helyen, helyén’ jelentésű: orosz
meszto–vmeszto, német Statt–anstatt, francia lieu–au lieu de, angol
place–in place of. Lásd még helyes, helyre, mihelyt.
helyre – ‘csinos, takaros ‹nő›’; ‘ügyes, talpraesett ‹legény›’.
A hely ragos formája, talán a hely(é)re való (‘odaillő, alkalmas’)
szókapcsolatból önállósult, és úgy vette fel mai jelentéseit, mint a
helyes. Lásd még helyett, mihelyt.
hematit – ‘vörösvasérc’.
Ásványtani szakszó a latin haematites nyomán; forrása a görög
haimatitész (‘vérhez hasonló’) a haima, haimatosz (‘vér’) szóból.
Lásd még hematológia, hemofília, hemoglobin, urémia.
hematológia – ‘vértan’. – hematológus: ‘a vér kórtanával
foglalkozó szakorvos’.
Orvosi szakszó a görög haima, haimatosz (‘vér’) és logosz
(‘tanulmány, vélemény’) elemekből. Lásd még hematit, hemofília,
hemoglobin.
hemiszféra – ‘félgömb, félteke’.
Tudományos szakszó a latin hemisphaera nyomán; forrása a görög
hémiszphaira a hémi (‘fél’) és szphaira (‘gömb’) elemekből. Lásd
még migrén, szemi-.
hemofília – ‘vérzékenység’.
Orvosi szakszó a latin haemophilia nyomán; ez a görög haima
(‘vér’) és philia (‘vonzalom’) elemekből áll. Lásd még hematit,
hematológia, hemoglobin.
hemoglobin – ‘a vörös vértestek színező, oxigént szállító fehérjéje’.
Élettani szakszó a görög haima (‘vér’) és a latin globus (‘gömb’)
elemekből, a vegyületek nevében gyakori -in végződéssel. Lásd
a achát
még hematit, hematológia, hemofília.
hempereg – ‘ide-oda gurul, hengeredik’. Származékok és kapcsolt
szavak: hemperedik, hemperget, hemperít.
Hangfestő, részben hangutánzó eredetű szócsalád a hederít,
hencser, hengerít, hentereg, hömpölyget családjából; a gördülő
mozgás zaját érzékelteti a mindenütt jelenlévő mp, nt hangzópár.
hemzseg – ‘nyüzsög, tömegesen van jelen’.
Valószínűleg hangutánzó vagy hangfestő ige, de lehet, hogy a
szlovák hemžiť (‘nyüzsög’) átvétele, bár az ilyen eredetű igékben a
-g képző szokatlan.
henceg – ‘kérkedik, hetvenkedik’.
Bizonytalan eredetű szó, talán a hancúrozik családjával tart
rokonságot. Erre mutat, hogy a ~nek nyelvjárásainkban van ilyen
értelme is; feltehető, hogy ez volt az eredeti, akárcsak a
hetvenkedik esetében. Az ‘ugrál, hányja-veti magát’ és a ‘kérkedik’
jelentésköre nem áll messze egymástól.
hencser – ‘heverő’.
Mintegy százéves elvonás a hangfestő eredetű nyelvjárási
hencsereg, hencseredik igékből, amelyek a hempereg, hengerít,
hentereg rokonságába tartoznak.
hendikep – ‘előnyverseny ‹lósportban›, ahol az esélyek kiegyenlítése
céljából az esélyesebb indulókat hátránnyal sújtják’; ‘hátrány,
akadályozó körülmény’: hiányos műveltségem hendikep ezen a
pályán.
Nemzetközi szó az angol handicap nyomán; ez a hand i’ cap,
teljesebb formájában hand in the cap (‘kéz a sapkában’)
szókapcsolatból állt egybe; a kifejezés valószínűleg sorshúzásra
utal.
hengerít – ‘gördít’. Származékok és kapcsolt szavak: hengerget,
hengereg, hengeredik, hengergőzik, henger.
Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád a hempereg, hentereg,
hömpölyög rokonságából. A henger nyelvújítási elvonás, akárcsak a
rokon származású hencser.
henna – ‘növényi eredetű vörös (haj)festékanyag’.
A henna-cserje neve arab eredetű: hinná-a.
hentes – ‘sertés levágásával, húsának feldolgozásával és
árusításával foglalkozó személy’.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy a már elavult hentellér
(‘céhen kívüli hentes, mészáros’) csonkult alakjából jött létre a
foglalkozásneveknél gyakori -s képzővel (mint csapláros,
korcsmáros, mészáros); ez a szó a középfelnémet handeler
(‘kereskedő’) átvétele, esetleg szlovák közvetítéssel. Lásd még
handlé.
henyél – ‘tétlenkedik, lustálkodik’.
A ~ ige valószínűleg a szlovák hniť (‘rothad; henyél’) származéka; a
szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel, így
lett a korábbi henyel alak, majd a második magánhangzó
nyúlásával a ~; a henye (‘tunya; odavetett’) utólagos elvonás. A
szlovák ige délszláv megfelelőiből erednek gané és genny szavaink.
hepaj – ‘mulatság, muri’; ‘veszekedés, verekedés’.
Ismeretlen eredetű, a szlengben használatos szó.
hepatitisz – ‘fertőző májgyulladás’. – hepatológia: ‘a
májbetegségekkel foglalkozó orvostudományi ág’.
A görög hépar, hépatosz (‘máj’) származékai a gyulladásra utaló
-itisz végződéssel, illetve a logosz (‘vélemény, tanulmány’)
elemmel.
hepciás – ‘kötekedő, izgága’. Származéka: hepciáskodik.
Ismeretlen eredetű szó.
hepehupás – ‘dimbes-dombos ‹táj›’; ‘gödrös, buckás ‹útfelület›’.
Az eredetibb hápahupás hasonulásos alakulat a hátahupás
nyomán. Az összetétel első tagja a hát1 főnév, a másodikban rejlő
hupa a hangfestő eredetű nyelvjárási homp (‘kupac’) és hoporcs
(‘dudor’) rokonságába tartozik. A mai forma a hangrendváltó
ikerítések olyan mintáit követi, mint a dimbes-dombos, sete-suta
stb.
hepiend – ‘szerencsés végkifejlet ‹regényben, filmen stb.›’.
Az angol happy end(ing) (‘boldog, szerencsés vég’) kifejezés
magyaros formája. A happy alapja a skandináv eredetű hap
(‘véletlen, szerencse’). Lásd még happening.
hepp – ‘hóbort, rögeszme’.
Ismeretlen eredetű, bizalmas nyelvi szó.
heptika – lásd hektika
herbárium – ‘növénygyűjtemény’; ‘‹régebben› füvészkönyv’.
Latin szó, a herba (‘fű, gyomnövény’) származéka olyan képzéssel,
mint az almárium, akvárium stb. Lásd még herbatea.
herbatea – ‘gyógytea’.
Az összetétel első eleme a latin herba (‘fű, gyomnövény’); a ~ a
gyógyszerészeti latin herbae thea részfordítása. Lásd még
herbárium.
herceg – ‘az uralkodó családjának férfi tagja’; ‘a legmagasabb
főnemesi cím birtokosa’.
A német Herzog átvétele hangrendi illeszkedéssel. Ennek forrása az
ófelnémet herizogo, tkp. ‘a sereggel vonuló’: irodalmi német Heer
(‘sereg’) és Zug (‘vonulás’).
hercehurca – ‘huzavona’.
- 133 - oldal
Elvonás a hercehurcál (‘zaklat, meghurcol, rágalmaz’) igéből; ez az
eredetibb hercehurcolból lett, a hurcolra alapuló, hangrendváltó
ikerítéssel.
hercig – ‘bájos, aranyos’.
Német szó (herzig), a Herz (‘szív’) származéka.
herdál – ‘pazarol, elveszteget’.
A hord ige gyakorító képzős hordál (‘hordogat’) származékából lett
hangrendi elhasonulással (mint gyertya, hernyó).
here – ‘férfi vagy hím emlősállat páros ivarmirigye’; ‘a méhek hímje’;
‘dologtalan, mások munkájából élő ember’; ‘hármas levelű mezei
gyomnövény, lóhere’.
Ősi uráli örökség: vogul kár, osztják kar (‘rénbika’), finn koiras,
szamojéd hóro (‘hím’). Az uráli alapszó *kojer-ra lehetett (második
eleme denominális névszóképző); az első elem alighanem azonos
hím szavunk forrásával. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd
hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A magyar szó hangrendet cserélt
(talán ősi j eleme hatására); véghangzója elhomályosult birtokos
személyjel lehet (mint epe, vese, zúza).
hereditárius – ‘öröklött’.
Tudományos szakszó a latin heres, heredis (‘örökös’), illetve
hereditas (‘örökség’) nyomán.
herézis – ‘eretnekség’. – heretikus: ‘eretnek’.
Nemzetközi szavak a latin haeresis és haereticus nyomán. Ezek a
görög hairészisz (‘választás’) és hairetikosz (‘választásra képes’)
megfelelői, a haireó (‘fog, vesz, választ’) ige származékai, az
eretnekséget tehát mint a hivatalostól eltérő tan választását,
elfogadását értelmezik. Ugyane tőről fakad a magyar eretnek szó
is. Lásd még szinerézis.
hergel – ‘ingerel, bosszant’.
Hangutánzó szó, a herreg, hörög rokona, az ingerelt kutya
morgását imitálja.
hérics – ‘boglárka-féle növény’.
Ismeretlen eredetű.
hering – ‘az északi tengerekben élő kisebb halfaj’.
A német Hering átvétele; ez egy ősi germán haringa folytatása;
ennek első eleme, a har nem csak szőrszálat jelentett (pl. német
Haar, angol hair), hanem halszálkát is, a ~ tehát ‘szálkás hal’.
herkentyű – ‘nem létező dolog, képzelt valami’: tengeri herkentyű
(szárazföldi billentyűje).
Ismeretlen eredetű szó. Nyelvjárásokban élő eredeti jelentése
‘zsírban sült tésztaféle’; a köznyelv bizonyára kissé komikus
hangzásáért társította hozzá a fenti értelmet, valamint azért, mert
jelentése nem lett általánosan ismertté.
herkópáter – ‘‹nyomatékos elemként tagadó mondatokban› senki’:
a herkópáternek sem hajlandó előjönni.
Valószínűleg egy Hirkó János nevű 17. századi katolikus papról van
szó, aki a protestánsok üldözésében tanúsított buzgalma révén vált
hírhedtté.
herma – ‘rövid, négyszögletes oszlopon nyugvó mell- vagy fejszobor’;
‘fej alakú fém ereklyetartó’.
Görög szó; az ókorban Hermész istennek állítottak oszlopon álló
mellszobrokat útkereszteződéseknél. Lásd még hermafrodita,
hermetikus.
hermafrodita – ‘kétnemű, hímnős, mindkét nem nemzőszerveivel
született ‹egyed›’. – hermafroditizmus: ‘ilyen nemi
rendellenesség’.
Orvosi szakszó az ókori regék Hermaphroditoszáról, Hermész isten
és Aphrodité istennő gyermekéről, aki férfi és nő volt egyszerre.
Lásd még herma, hermetikus.
hermandad – ‘városok szövetsége a kora újkori Spanyolországban’.
Spanyol szó, a.m. ‘testvériség’ a hermano (‘fivér, testvér’) nyomán;
ez a latin germanus (‘fivér’) folytatója, és végső forrása a germen
(‘magzat, csíra’) szó.
hermelin – ‘hölgymenyét’; ‘ennek fehér téli bundájából készült
szőrme’: hermelinpalást.
Német szó, forrása az ófelnémet harmili, a harmo (‘menyét’)
kicsinyített formája.
hermeneutika – ‘a bibliamagyarázat, általában a szövegértelmezés
módszertana’.
Görög tudományos szakszó a herméneutész (‘magyarázó’)
nyomán, ez a herméneuó (‘tolmácsol, értelmez, magyaráz’)
származéka.
hermetikus – ‘légmentesen elzárt’; ‘hozzáférhetetlen’; ‘csak a
beavatottaknak szóló ‹tan, művészet›’. – hermetizmus: ‘a
nagyközönségtől elzárkózó, csak a beavatottakhoz szóló irodalmi,
művészeti irányzat’.
Az alkimisták által alkotott szó, tkp. ‘hermészi’, és Thot egyiptomi
istenségre, az alkímia tudományának legendás alapítójára utal, akit
görögül Hermész Triszmegisztosznak, azaz ‘Háromszor-legnagyobb
Hermésznek’ neveztek. Az avatatlanoktól való elzárkózás és
titkolózás mindig is az alkimisták jellemzője volt; a légmentes
elzárást is ők találták fel: az üveg nyílását megolvasztották és úgy
forrasztották össze.
hernyó – ‘a lepkék hosszúkás, hengeres puhatestű lárvája’.
A legrégebbi nyelvemlékekben található hornyó alak jelzi, hogy a ~
a achát
a hornyol (‘rovátkol’) ige tövének származéka az állat csíkos,
rovátkolt külleme alapján. A mai alakot hangrendi elhasonulás
hozta létre (mint gyertya).
heroikus – lásd hérosz
heroin – ‘morfiumszármazék, igen erős hatású kábítószer’.
Mesterséges szó a görög eredetű heroikus (lásd hérosz) első két
szótagjából és a vegyületek nevében gyakori -in végződéssel,
annak alapján, hogy a görög szót a régebbi orvostudomány és
gyógyszerészet ‘igen erős hatású’ értelemben használta.
herold – ‘udvari szertartásmester’; ‘középkori lovagi tornák
felügyelője’; ‘hírnök, követ’. – heraldika: ‘címertan’.
Német vendégszó, amely az ófrancia héralt átvétele; ez utóbbi a
germán (frank) heriwalt (‘a hadseregben tevékenykedő’)
tisztségnévből ered. A heraldika latinos képzés a ~ szóból annak
alapján, hogy az udvari szertartásokra felügyelő herold tiszte volt
nyilvántartani a nemesi családok jogállását, leszármazását, és így
címereiket is.
hérosz – ‘félisten, isteni származású hős a görög mitológiában’; ‘hős
‹harcos›’: S még azok is laurust fűznek magyarinkra, / Kik most
finnyás órral néznek hérosinkra (Csokonai). – heroikus: ‘hősi,
hősies’. – heroizmus: ‘hősiesség’. – heroizál: ‘‹valakit› hősként
ünnepel, hősnek tekint, nyilvánít’.
Nemzetközi szócsalád a görög hérósz (‘félisten’) és melléknévi
származéka (héróikosz) nyomán, jórészt latin (heros, heroicus,
heroismus) közvetítéssel. Lásd még heroin, deheroizál.
herpesz – ‘sömör, lázkiütés’.
Latin orvosi szakszó (herpes) a görög herpó (‘kúszik, mászik’) ige
nyomán.
herseg – ‘recseg’.
Hangutánzó szó, a harsan családjából; főleg azt a hangot
érzékelteti, amely nyers gyümölcsbe, terménybe (répába, almába)
harapáskor hallatszik.
hertz – ‘az elektromágneses rezgés frekvenciájának mértékegysége’.
Heinrich Hertz német fizikus nevéből.
hervad – ‘‹virág, növény›’ szárad, kókad, lankad’; ‘‹arc, szépség›
üdeségét veszti’. Származékok és kapcsolt szavak: hervadás,
hervadhatatlan, hervadékony, hervadozik, hervaszt, hervasztó;
hervatag.
Bizonytalan eredetű szócsalád. Töve lehet finnugor, sőt uráli
eredetű: mordvin kurvams (‘ég, lobog’), finn korvamtaa (‘pörköl’),
szelkup kuuram (‘perzsel’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd
hab, hal, hat, ház, hó, hód stb; a rokonnyelvi megfelelők alapján
várható horvadból a ~ hangrendi elhasonulással fejlődhetett ki,
mint pl. gyertya, hernyó. E származtatásnak vannak gyengéi. A
‘perzselődik’  ‘hőségtől fonnyad’  ‘hervad’ jelentésfejlődés
tetszetősnek hat, de a legrégibb adatokban a sápadás,
halványulás, lankadás jelentésköre az uralkodó.
hess – ‘háziszárnyasok elűzésére használt indulatszó’. Származéka:
hesseget.
Önkéntelen hangkitörésből eredt szó, a huss rokona.
hét1 – ‘hat meg egy ‹számnév›’. Származékai: hetes, heten, heted,
hetedik, hétszer(es).
Ősi örökség az ugor korból: vogul szet (‘hét’). Ez ugorkori átvétel
valamely iráni nyelvből, s végső soron a szanszkrit sapta, görög
hepta (‘7’) oldalági rokona. A hangfejlődés szabályai szerint et szót
várhatnánk a magyarban; a szókezdő h- talán a számsorban előtte
álló hat analógiás hatásának tulajdonítható. Lásd még hét2.
hét2 – ‘hét napból álló időegység’. Származékai: heti, hetes,
hetesség.
A hét1 számnévvel azonos szó; a kétféle jelentés már bizonyára az
ugor korban kialakult. A számnév és az időegység azonossága
néhány más nyelvben is megfigyelhető: késői latin hebdomada
(‘hét’) a görög hepta (‘7’) származéka, az ugyancsak görög
hebdomasz (‘hetes szám’) nyomán; olasz settimana, spanyol
semana, francia semaine (tkp.’ hét reggel’) a latin septem (‘hét’) és
mane (‘reggel’) elemekből.
hétalvó – ‘álomszuszék’.
Tükörfordítás a német Siebenschläfer nyomán, amely a latin
septem dormientes (‘hét alvó’) pontos megfelelője. A kifejezés
forrása egy ókori legenda, amely szerint Decius római császár
üldözései elől hét epheszoszi keresztény ifjú egy barlangba
menekült; a császár befalaztatta őket, de amikor két évszázad
múltán a barlangot felnyitották, az ifjakat alva, elevenen találták.
hetéra – ‘szabados életű, férfiak mulatságaira bejáratos nő ‹az ókori
görögöknél›’; ‘kéjnő, kurtizán’.
Görög szó (hetaira), a hetairosz (‘társ, pajtás’) nőnemű formája; a
klasszikus kor ~i gyakran irodalomban és zenében művelt
társalkodónők voltak. A magyar ~ a latinos hetaera kiejtését
tükrözi.
heterodoxia – ‘tévtan, eretnekség’. – heterogén: ‘különféle és
különnemű elemekből összetett, vegyes, különnemű’. – hiába – ‘eredmény (vagy annak reménye) nélkül’: hiába is
heteroszexuális: ‘az ellenkező neműekhez vonzódó, normális
nemiségű’.
Tudományos szakszavak a görög heterosz (‘egy másik’) előtaggal;
az utótagok eredete sorra: görög doxa (‘vélemény’); görög genosz
- 134 - oldal
(‘nem, fajta’) és latin sexus (‘nem’).
hetet-havat – ‘válogatás nélkül mindent, tücsköt-bogarat ‹beszél›’:
hetet-havat összehord.
A ~ eredeti változata hevet-havat volt, tehát a hő1 és a hó1 szavak
ragos alakjainak összetételéről van szó; a hőnek itt hév
alakváltozata szerepel. A ~ úgynevezett egybefoglaló összetétel,
mint pl. a fű-fa, tehát így értendő: ‘mindent’. Az első tag
elváltozása talán annak tudható be, hogy a második tagba a hó2
értelmét érezték bele, és így a két tag eredetileg ellentétes
értelmét fokozatira (‘hét’–’hónap’) cserélték. Lásd még hébe-hóba.
hétfő – ‘a hét kezdőnapja’.
A hét2 és a fő (lásd fej) összetétele.
hetman – ‘kozák vezér, kormányzó’; ‘‹régebben› a lengyel-litván
haderők főparancsnoka’.
Lengyel szó, a német Hauptmann (‘kapitány’, tkp. ‘főember’)
átvétele.
hettita – ‘ókori közel-keleti nép; ennek (indoeurópai) nyelve’.
Görögös képzésű alak (hettitész) államuk Hattu neve nyomán;
ennek eredete ismeretlen.
hetven – ‘hétszer tíz’.
A hét1 számnév rövidebb het- tőváltozatából és abból a ‘tíz’
jelentésű elemből épült fel, amely a hatvanban is szerepel. Lásd
még negyven, ötven, nyolcvan, kilencven.
hetvenkedik – ‘kérkedik, dicsekszik, henceg’.
Ismeretlen eredetű szó. Egyes nyelvjárásokban ‘ugrabugrál,
hányja-veti magát’ jelentésben találjuk; feltehetőleg ez az
elsődleges, és a mai köznyelvi jelentés ebből alakult ki (lásd
hányaveti).
hetyke – ‘rátarti, kevély’; ‘kackiás ‹bajusz›’.
A hegy főnév származéka kicsinyítő -ke képzővel (mint büszke,
nyalka). A büszke ember „fennhordja az orrát”, fejét feltartja,
hegyként akar kimagaslani a többiek közül.
heuréka – ‘megvan! ‹boldog felkiáltás keresett dolog
megtalálásakor›’.
Görög szó, a heuriszkó (‘megtalál’) ige egyik múlt alakja:
‘megtaláltam’. Állítólag Arkhimédész szürakuszai görög tudós
kiáltott fel így, amikor a közfürdőben rálelt a hidrosztatika
alaptörvényére. Lásd még heurisztika.
heurisztika – ‘olyan gondolati eljárások összessége, amelyek révén
új eszmékre, felismerésre juthatunk’. – heurisztikus:
‘felismerésekre rávezető ‹módszer›’; ‘tudományosan megalapozott
ötletekre épülő’.
Tudományos szakszavak a görög heuriszkó (‘rátalál’) ige alapján.
Lásd még heuréka.
hév – lásd hő1
heveder – ‘szalag, szíj a nyereg felcsatolására’; ‘széles, erős szalag’.
Ismeretlen eredetű szó.
heveny – ‘hirtelen fellépő és gyors lefolyású ‹betegség›’.
Származéka: hevenyész.
A ~ és származéka, a hevenyész nyelvújítási alkotások egy régebbi
hevenyében (‘hamarjában’) nyomán. Ez a szó a hő1 hév
alakváltozatának határozóragos heven alakjából ered; ez előbb
birtokos személyjelet, majd újabb (hely)határozóragot kapott, a
hevenében alak n eleme végül palatalizálódott. Az így
megszilárdult, többszörösen ragozott alakulat eredeti jelentése
tehát ‘azon melegében’, másodlagosan pedig ‘hirtelen’.
hever – ‘(tétlenül, felhasználatlanul) fekszik’. Származékai: heverő,
heverész, hevertet.
Ismeretlen eredetű szó.
hévér – ‘csavaros, fogaskerekes kézi emelő’; ‘borlopó’. Alakváltozata:
hébér.
Német eredetű szó a heben (‘emel’) igéből: szász hewer
(‘emelőbak’), irodalmi német Heber (‘lopó’).
hévíz – ‘meleg vizű forrás, erre épült fürdő’.
Az összetétel első tagja a hő1 hév, hé alakváltozata.
hexameter – ‘daktilusokból és spondeusokból álló, hatlábú verssor’.
Latin verstani szakszó a görög hexa (‘hat’) és metron (‘mérték’)
elemekből.
hexensussz – ‘derékzsába, lumbágó’.
Német szó (Hexenschuß), tkp. ‘boszorkánylövés’, a Hexe
(‘boszorkány’) és Schuss (‘lövés’) elemekből, utóbbi a schießßen
(‘lő’) származéka. Lásd még csúz.
hézag – ‘nyílás, rés’.
A hiu származéka annak ‘üres, üresség’ értelméből; a szóvég
névszóképző, de a z elem mibenlétére nincs érvényes magyarázat.
hezitál – ‘habozik, tétovázik’.
A latin haesitere (‘akadozik, dadog; tétovázik’) magyar formája; a
latin ige a haerere (‘tapad, ragad, csüng’) gyakorító származéka,
így rokona az adhézió.
hí – lásd hív1
könyörögsz; ‘ok nélkül, fölöslegesen’: nem hiába dolgoztunk; ‘nincs
mit tenni’: hiába, ez már csak így van.
A hiu szó származéka annak ‘üresség’ értelmében, a szó hí tövéből;
birtokos személyjel és határozórag rejlik benne: ‘valaminek a hí|já|
a achát
ba’. Más nyelvekben is van hasonló szemléletű szóalakulat: olasz,
francia vano, vain (‘üres, hiú’) és invano, en vain (‘hiába’). Lásd
még hiu.
hiacint – ‘drágakő, a cirkon átlátszó, jácintpiros változata’.
Ásványtani szakszó, lényegében azonos a jácint virágnévvel, amely
a görög Hiakünthosz nevét viseli; ezt a mondabeli ifjút Apollón isten
elhajított diszkosza véletlenül halálra sújtotta, s kiömlő véréből
virágok fakadtak.
hiányos – ‘nem teljes’: hiányos öltözet, hiányos mondat.
Származékai: hiányosság, hiány, hiánytalan, hiányzik, hiányzás,
hiányol.
A ~ a (valami) híján való határozószóból (lásd híja) jött létre -s
melléknévképzővel (‘valaminek híján lévő’); a szótő később
palatalizálódott. A hiány (‘valaminek nemléte, elmaradása’)
utólagos elvonás. Hasonló képzés határozószóból: magán 
magános  magányos.
hiátus – ‘hézag, nyílás, hasadék ‹pl. a test belső szöveteiben›’; ‘két
magánhangzó találkozásakor előálló hangűr, amelyet a nyelv
közbeékelt hangokkal (többnyire j, h, v) igyekszik betölteni.
Latin tudományos szakszó (hiatus) a latin hiare (‘tátong, nyitva áll’)
igéből.
hiba – ‘melléfogás, vétség, mulasztás’. Származékai: hibás, hibázik,
hibáztat, hibátlan.
Szláv eredetű szó: szlovén hiba, szlovák chyba (‘fogyatékosság,
tévedés’).
hibban – ‘billen, zökken, megcsúszik’: egy álló porszem el nem
hibbant (József Attila); ‘‹főleg meg- igekötővel› megbolondul’:
hibbant ember.
Hangfestő eredetű, a nyelvjárási hibog (‘inog, süppedez’)
mozzanatos változata. Mai köznyelvi értelme az elme
félrecsúszására céloz.
hibernáció – ‘téli álom ‹egyes állatfajoknál›’; ‘az emberi test
nagyfokú lehűtése gyógyító beavatkozás során’. – hibernál: ‘‹állat›
téli álmot alszik’; ‘élő szervezetet lehűt, hogy testműködését
lelassítsa’.
Latin biológiai és orvosi szakszócsalád a latin hibernare,
hibernatum (‘telel’) nyomán; forrása a hibernus (‘téli’) a hiems
(‘tél’) szóból.
hibiszkusz – ‘mályvacserje, élénk színű virágokat hozó díszcserje’.
Növénytani szakszó a latin hibiscum (‘hibiszkusz’) nyomán.
hibrid – ‘keresztezéssel létrehozott ‹növény- vagy állatfajta›’: hibrid
kukorica; ‘vegyes, felemás, öszvér-’; ‘‹főnévként› így létrejött fajta’.
– hibridizáció: ‘fajok vagy fajták keresztezése’.
Nemzetközi biológiai szakszó a latin hybrida, hibrida (‘korcs’)
nyomán; a magyarba a német hybrid közvetítette.
híd – ‘építmény folyó vagy mélység fölötti áthaladás céljára’;
‘rögzített fogpótló készítmény’; ‘a test hátraívelt helyzete tornában,
birkózásban’. Származékai: hidas, (át)hidal, (át)hidalás, hidász.
Iráni, közelebbről alán eredetű: oszét héd.
hidalgó – ‘spanyol köznemes’.
Spanyol szó, az hijo de algo (tkp. ‘valaminek a fia’) kifejezés
összevont formája. Az algo forrása a latin aliquod ('valami');
régebben kisebb birtokot is jelentett, a fenti kifejezésben ez
értendő.
hideg – ‘alacsony hőmérsékletű’; ‘rideg, elutasító’; ‘‹főnévként›
kellemetlenül alacsony hőmérséklet, téli(es) idő’. Származékai:
hidegség, hidegedik.
Alighanem igen régi szavunk, de eredetéről nem tudni biztosat. Ha
-deg végződése olyan képzőegyüttes változata, mint amilyet pl.
görgeteg szavunkban találunk, akkor hi- töve alighanem
kapcsolatos a hiedelem, hűl, hűvös szavakkal. Lásd még hideglelés,
hidegvér.
hideglelés – ‘hidegrázás’.
A leli a hideg kifejezésből ered, amely talán pogány kori hiedelmet
tükröz: a betegség démona rálel keresett áldozatára. Lásd még lel.
hidegvér – ‘nyugodtság, önuralom’. Származéka: hidegvérű.
Sok nyelvben használatos szókapcsolat (pl. német Kaltblut, angol
cold blood, francia sang-froid).
hidra – ‘sokfejű víziszörny az ókori görög regékben’; ‘édesvízi polip’.
A görög Hüdra a hüdór, hüdrosz (‘víz’) származéka, így rokonai a
dehidrál, hidrát, hidratál, hidraulika, hidrogén, hidrokefália,
hidroplán és a hidro- előtagú szavak.
hidrát – ‘vízmolekulák felvételével létrejött vegyület’: szénhidrátok.
Kémiai szakszó a latin hydratum nyomán, a görög hüdór, hüdrosz
(‘víz’) szóból. Lásd még dehidrál, hidra, hidratál, hidraulika, hidro-,
hidrogén, hidrokefália, hidroplán.
hidratál – ‘vizet vegyileg megköt ‹más anyagban›’; ‘vízzel,
nedvességgel telít ‹bőrszövetet›’: hidratáló kenőcs
Kémiai szakszó a latin hydratus (‘vízzel telített’) nyomán, a görög
hüdór, hüdrosz (‘víz’) szóból. Lásd még dehidrál, hidra, hidrát,
hidraulika, hidro-, hidrogén, hidrokefália, hidroplán.
hidraulika – ‘víz vagy olaj nyomásának terjedésén, ennek
erősokszorozó hatásán alapuló berendezés’. – hidraulikus:
‘folyadéknyomás terjedésén alapuló’.
Technikai szakszó a görög hüdraulisz (‘víziorgona’) szóból; ennek
- 135 - oldal
elemei hüdór, hüdrosz (‘víz’) és aulosz (‘fuvola’). Lásd még
dehidrál, hidra, hidrát, hidratál, hidro-, hidrogén, hidrokefália,
hidroplán.
hidro- ‹összetételek előtagjaként› ‘a vízzel kapcsolatos’:
hidrobiológia: ‘a vizek élővilágával foglalkozó tudomány’. –
hidrofóbia: ‘víziszony’; – hidroglóbusz: ‘kisebb víztorony gömb
alakú tartálya’. – hidrológia: ‘a vízzel foglalkozó tudomány’. –
hidromechanika: ‘a folyadékok egyensúlyi és mozgási
jelenségeivel foglalkozó tudomány’. – hidroterápia:
‘vízgyógyászat’.
Tudományos szakszavak a görög hüdór, hüdrosz nyomán; az
összetételek utótagjainak eredetét lásd a megfelelő címszónál.
Lásd még dehidrál, hidra, hidrát, hidratál, hidraulika, hidrogén,
hidrokefália, hidroplán.
hidrogén – ‘a legkönnyebb gáz, a legkisebb atomsúlyú elem’; ‘haj
szőkítésére (is) használt erős oxidálószer, hidrogénperoxid’:
hidrogénezett haj.
Tudományos szakszó, Morveau francia vegyész alkotása
(hydrogčne), a görög hüdór, hüdrosz (‘víz’) és genész a gennaó
(‘nemz, létrehoz’) igéből; tkp. ‘vízalkotó’, mivel a vízmolekula
három atomja közül kettő a ~é. Lásd még dehidrál, hidra, hidrát,
hidratál, hidraulika, hidro-, hidrokefália, hidroplán.
hidrokefália – ‘vízfejűség’.
Orvosi szakszó a görög hüdór, hüdrosz (‘víz’) és kephalosz (‘fej’)
elemekből. Lásd még dehidrál, hidra, hidrát, hidratál, hidraulika,
hidro- hidrogén, hidroplán.
hidroplán – ‘vízről felszálló s oda leszálló repülőgép’.
Nemzetközi szó a ‘víz’ jelentésű görög hüdór, hüdrosz előtagból és
az aeroplán (‘repülőgép’) utolsó szótagjából, amely a latin planum
(‘sík’) megfelelője. Lásd még dehidrál, hidra, hidraulika, hidro-,
hidrogén, hidrokefália; planíroz, pláne, plánum.
hiedelem – ‘megalapozatlan, téves vélekedés, hit’; ‘babona’.
A szó mai jelentése annak köszönhető, hogy a hisz ige
származékának érződik; ez a fejlődés már a 16. században
megindult, amikor kezdték így érteni: ‘bizodalom, remény’. Addigra
ugyanis elhomályosult eredeti jelentése: ‘felüdülés, enyhülés,
hűvösség’. Ez pedig annak az (ismeretlen eredetű) hi- tőnek a
származéka volt, amely hideg, hűl, hűvös szavainkban rejlik.
hiéna – ‘kutyához hasonló trópusi dögevő állat’; ‘kegyetlen, vérengző
ember’: Haynau, a bresciai hiéna; ‘harácsoló, más kárán gazdagodó
ember’: tőzsdehiénák.
Nemzetközi megnevezés a latin hyaena nyomán, amely a görög
hüaina (‘vaddisznó, hiéna’) átvétele, ez pedig a hüsz (‘vaddisznó’)
származéka.
hierarchia – ‘rangsor, az alá- és fölérendeltségek megszabott rendje
‹egyházi vagy világi szervezetben, intézményben›: A hierarchia
csúcsára jutott. – hierarchikus: ‘hierarchián alapuló’.
Nemzetközi szó a görög hierosz (‘szent’) és arkhé (‘uralom’)
elemekből, a szó tehát elsőként papi rangok rendjére vonatkozott.
Lásd még hieratikus, hieroglifa.
hieratikus – ‘papi’: hieratikus írás (az óegyiptomi hieroglifa-írás
egyszerűsített formája).
Nemzetközi szó, a görög hierosz (‘szent’) származéka; itt azt jelzi,
hogy az egyszerűbb írásforma a papság használatában alakult ki.
Lásd még hierarchia, hieroglifa.
hieroglifa – ‘az ókori egyiptomi képírás egy-egy jele’.
Írástörténeti szakszó a görög hierosz (‘szent’) és glüphé (‘véset’)
elemekből, a glüphó (‘vés’) ige nyomán; az elnevezés arra utal,
hogy ezeket a jeleket főleg kőbe vésték. Lásd még gliptotéka,
hierarchia, hieratikus, triglif.
hifi – ‘kiváló hangminőségű ‹rádió, magnó, lemezjátszó›’: hifitorony
(‘ilyen készülékek együttese’).
Az angol high fidelity (‘magas, azaz nagyfokú hűség’) kifejezés
szavainak két-két kezdőbetűjéből.
híg – ‘a szokottnál folyósabb, nem sűrű’. Származékai: hígul, hígít,
hígság.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még higany, higgad.
higany – ‘ezüstszínű, normál hőmérsékleten folyékony fémes elem’.
Nyelvújítási képzés, Bugát Pál alkotása a híg melléknévből, az
arany végéről önkényesen elvont -any képzővel. Az ugyanilyen
módon képzett horgany is meghonosodott nyelvünkben, ám az
éleny (‘oxigén’, mivel az életet táplálja), timany (‘alumínium’,
nyersanyagára, a timföldre utalva), dárdany (‘antimon’, amelynek
legfőbb ásványa, az antimonit dárdaalakú kristályokat képez),
légeny (‘nitrogén’, lévén ez a légkör legfőbb összetevője) és
mészeny (‘kalcium’, amelynek karbonátja a mészkő) még a 19.
században elavult. Lásd még kéneső.
higgad – ‘csillapodik, megnyugszik’.
A híg szó származéka denominális -d képzővel, majd intervokális
kettőződéssel. Eredeti értelme ‘leülepszik’ volt, ez egyes
nyelvjárásokban ma is így él.
higiéné  higiénia
higiénia – ‘egészségügy’; ‘az egészség megőrzéséhez szükséges
tisztaság, ennek követelményei’. – higiénikus: ‘egészségügyi,
orvosi szempontból tiszta’: higiénikus csomagolás.
a achát
Orvosi szakszó a latin hygiene nyomán (ezért pontos használatban
higiéné); forrása Hügieia neve, aki az egészség védnöke,
Aszklépiosz gyógyistenség lánya volt az ógörög mondákban.
higrométer – ‘légnedvességmérő’. – higroszkóp: ‘a levegő
nedvességtartalmának változásait kimutató műszer’. – árucikkek igen széles körét kínáló áruház’. – hipermodern: ‘a
higroszkópikus: ‘nedvszívó’.
Tudományos szakszavak; előtagjuk forrása a görög hügrosz
(‘nedves’) szó, utótagjuké a metron (‘mérték’), illetve szkoposz
(‘megfigyelő’) a szkopeó (‘figyel’) igéből.
híja – ‘fogyaték, az, ami nélkül nem teljes valami’: Egy híját
esmértem / Örömimnek még (Csokonai). Ragos alakja a híján:
‘‹valaminek, valamennyinek› hiányában’: jobb híján, egy híján
húsz.
A régi és nyelvjárási hiu hi- tövének birtokos személyjeles
származéka, a szó legkorábbi ‘üresség’ értelme alapján. Lásd még
hiányos, hiú.
hím1 – ‘élőlény, főleg emlősállat egyede, amely a megtermékenyítést
végző nemhez tartozik’; ‘‹melléknévként› e nemhez tartozó’: hím
ivarsejtek, hímnemű.
Ősi uráli örökség: vogul kom (‘férfi’), zürjén komi (‘férfi, a zürjének
saját elnevezése’), szelkup kume (‘ember’). A szóeleji k  h
változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A ~ az
alapszónak megfelelően mély hangrendű volt a 17. századig. Lásd
még húsz.
hím2 – ‘díszítés, (varrott)’ minta. Származékai: hímes, hímez, hímzés,
hímzetlen, hímetlen.
Ismeretlen eredetű szó.
himbál – ‘lóbál, hintáz(tat), lóbálózik’.
Alkalmasint hangfestő eredetű szó, rokona lehet az imbolyog
tájnyelvi himbolyog változata, továbbá a hinta és hintó is. A himba
(‘gép kiegyensúlyozó szerepű alkatrésze’) elvonás a ~ igéből; a
nyelvjárásokban hintát, libikókát is jelent.
hímen – ‘‹régi, irodalmi használatban› házasság’: hímen-hírek
(‘házassági hírek, közlemények újságban’); ‘‹orvosi nyelven›
szűzhártya’.
A latin Hymen származéka, amely a görög Hümén vagy
Hümenaiosz nevének változata. Ez az ifjú, Dionüszosz és Aphrodité
fia a nász védnöke volt az ógörög mondákban.
hímez-hámoz – ‘kertel, mellébeszél’.
Az ím-ám szókapcsolatból származik (lásd ímmel-ámmal). Az
eredetibb ímez-ámoznak valószínűleg előbb az első tagja változott
el, a hímes beszéd (‘körülményeskedő, kertelő beszéd’) kifejezés
hatására hímez lett, s ebben utóbb követte az ikerszó-szerű
szerkezet második tagja is.
himlő – ‘gennyes bőrkiütésekkel járó járványos betegség’.
A régi himlik (‘szétszóródik’) ige folyamatos melléknévi igeneve, a
bőrön szétszórtan mutatkozó kiütésre utal. A himlik olyan párja a
hint igének, mint a bomlik a bontnak.
himnusz – ‘istenséget, Istent, a szenteket vagy egy eszmét dicsőítő
ének’; ‘megzenésített költemény mint egy állam zenei emblémája,
amelyet ünnepélyes alkalmakkor játszanak, énekelnek’. –
himnikus: ‘fennkölt, ünnepélyesen szárnyaló, magasröptű’.
A ~ nemzetközi szó a latin hymnus nyomán, amely a görög
hümnosz (‘ünnepi költemény’) átvétele.
himpellér – ‘gazember, semmirekellő, jómadár’.
Német szóvendég, a régi hümpler, bajor-osztrák himpler
(‘kétbalkezes, kontár’) átvétele; a szó végső fokon alnémet
eredetű.
hímpor – ‘lepkék szárnyának finom pikkelyrétege’; ‘érintetlen, üde,
természetes szépség, ártatlanság’.
A hím1 és a por szavak összetétele, korábban ugyanis a virágport, a
növény hím ivarsejtjét jelentette.
hínár – ‘állóvízben szétterülő vékony szálú, indás növényzet’.
Ismeretlen eredetű szó.
hindi – ‘az Indiában legelterjedtebb, indoeurópai modern nyelv, a
szanszkrit késői utóda’.
Urdu szó, végső soron a hindu perzsa forrásából ered.
hindu – ‘a legelterjedtebb indiai vallásnak, a hinduizmusnak a
követője’; ‘‹pontatlan szóhasználatban› indiai (ember)’.
Nemzetközi vallástudományi szakszó a perzsa hindu (‘indiai’)
nyomán, ez India perzsa Hind nevével kapcsolatos, amely egy
korábbi perzsa hendu (‘folyó’) szóra megy vissza; ugyanezt a szót
használták az indiai Indus folyóra. Lásd még hindi.
hint – ‘szór, szétszór’. Származékai: hintés, hintő, hinteget.
Ismeretlen eredetű ige. Lásd még himlő.
hinta – ‘felfüggesztett ülőke, amely előre-hátra leng’. Származékai:
hintázik, hintál, hintáztat, hintás.
A himbál kikövetkeztetett hint- tőváltozatának származéka,
voltaképp folyamatos melléknévi igenév; ennek szabályosabb hintó
formájához való viszonyát a hulla–hulló, penge–pengő szópárok
szemléltetik.
hintó – ‘lovak vonta rugózott, általában (fedett és) díszes kocsi’.
A hintó szekér (‘himbálózó, lágyan hintázó kocsi’) szókapcsolatból
önállósult. A ~ eredetileg hinta jelentéssel is bírt, s valóban azonos
eredetűek (lásd ott), ám később jelentésmegoszlás állt be közöttük.
- 136 - oldal
hiper- ‹összetételek előtagjaként› ‘igen nagy (fokú), túlzott,
felfokozott’. – hiperesztézia: ‘túlérzékenység’. – hiperémia:
‘túlzott vérbőség’. – hiperkritika: ‘túl kritikus magatartás,
szőrszálhasogatás’. – hipermarket: ‘nagy alapterületű, az
legmodernebb, a modernségben már túlzó’. – hiperrealizmus:
‘festői irányzat, amely a valósághoz való hűséget eltúlozva
fényképszerű hatásra törekszik’. – hiperszonikus: ‘a
hangsebességet legalább ötszörösen meghaladó ‹sebesség›’. –
hipertónia: ‘rendellenesen magas vérnyomás’. – hipertrófia:
‘túlburjánzás ‹testszövetekben›’. – hiperurbanizmus: ‘tudákos
szószármaztatás révén létrejött hibás nyelvtani alak.
A görög hüper (‘fölött, túl’) megfelelője; mai használatában gyakran
a (latin eredetű) szupernél magasabb fokot fejez ki: szupermarket–
hipermarket, szuperszonikus–hiperszonikus. Az utótagok forrása
rendre: görög aiszthészisz (‘megérzés’, lásd esztétika); görög
haima (‘vér’); lásd kritika; angol market (‘piac’); lásd modern; lásd
reális; latin sonus (‘hang’); görög tonosz (‘feszülés’); görög trophé
(‘táplálék’); lásd urbánus. Lásd még hiperbola.
hiperbola – ‘páros mértani görbe, a kettős kúpnak a tengellyel
párhuzamos metszete’; ‘nagyítás, túlzás mint az irodalmi stílus
eszköze’.
Görög tudományos szakszó a görög hüper (‘fölött, fölé, túl’) és bolé
dobás elemekből; utóbbi a balló (‘dob’) származéka. Lásd még
ballisztika, hiper-.
hipis – ‘motozás; házkutatás’.
A német tolvajnyelvi Hippe (‘kihallgatás’) átvétele; ez a jiddis hiba
(‘szerelem, édeskedés’) származéka, és olyan fajta kihallgatásra
utal, amelynek során nem erőszakot, hanem rábeszélést,
ígérgetést alkalmaznak.
hipnopédia – ‘alva tanulás, tanítás ‹főleg nyelvi ismereteké›’.
Mesterséges szó a görög hüpnosz (‘alvás’) és paideia (‘oktatás’)
elemekből. Lásd még pedagógia, hipnoterépia, hipnózis.
hipnoterápia – ‘gyógyítás alvással, hosszú altatással’.
Orvosi szakszó a görög hüpnosz (‘alvás’) és terápia elemekből.
Lásd még hipnopédia, hipnózis.
hipnózis – ‘különféle módszerekkel előidézett félálomszerű, az önálló
akarat részleges vagy teljes hiányával járó állapot’. – hipnotikus: ‘a
hipnózissal kapcsolatos’. – hipnotizál: ‘hipnózist idéz elő valakiben’;
‘más akaratát megbénítja, ellenállhatatlanul befolyásolja’. –
hipnotizőr: ‘hipnózist előidéző, erre képes személy’.
Orvosi szakszócsalád a latin hypnosis, hypnoticus, illetve az
ezekhez kapcsolódó francia hypnotiser, hipnotiseur szavak
nyomán. Forrása a görög hüpnosz (‘alvás’) és ennek hüpnótikosz
(‘altató’) származéka. Lásd még hipnopédia, hipnoterápia.
hipochonder – ‘képzelt beteg, aki nem létező betegsége vagy létező
betegségének eltúlzása miatt állandó rettegésben él’. –
hipochondria: ‘a fenti tüneteket mutató lelki rendellenesség’.
Orvosi szakszó; a görög hüpokhondria tkp. ‘lép’, mivel régi
elképzelés szerint ennek a hasüregi szervnek a rendellenessége
okozza az ilyen képzelődést. A görög szó elemei a hüpo (‘alatt’) és
khondrosz (‘szegycsont’), a szerv elhelyezkedésére utalva. Lásd
még hipofízis, hipokausztum, hipokrita, hipotézis, hipotónia.
hipofízis – ‘agyalapi mirigy’.
Élettani szakszó a görög hüpo (‘alatt’) és phüszisz (‘természet;
lélek, szellem’) elemekből. Lásd még hipochonder, hipokausztum,
hipokrita, hipotézis, hipotónia.
hipokausztum – ‘padlóba épített, gőzzel vagy melegvízzel működött
fűtés az ókori rómaiaknál’.
Latin szó (hypocaustum) a görög hüpo (‘alatt, alul’) és kausztosz
(‘elégetett, eléghető’) elemekből; utóbbi forrása a kaió (‘éget, fűt’)
ige. Lásd még hipochonder, hipofízis, hipokrita, hipotézis, hipotónia,
holokauszton, kausztikus.
hipokrita – ‘képmutató, álszent’. – hipokrízis: ‘képmutatás, tettetés’.
Nemzetközi szó a görög hüpokritész (‘színész’), illetve hüpokriszisz
(‘szerepjátszás’) alapján; az utóbbinak már az ókorban kialakult
‘képmutatás’ értelme. Alapjuk a hüpokrinomai (‘felelget,
párbeszédet mond’) ige; ennek krinomai (‘megítél, magyaráz’)
eleme kapcsolatos a kritika, krízis szavakkal. Lásd még
hipochonder, hipofízis, hipokausztum, hipotézis, hipotónia.
hipotézis – ‘feltételezés’; ‘tudományos feltevés, amelynek alapos
bizonyítása további kutatásokat kíván’. – hipotetikus:
‘feltételezésen alapuló’.
Nemzetközi szócsalád a görög hüpotheszisz (‘feltételezés,
kiindulópont, javaslat’) alapján; ennek elemei hüpo (‘alá’) és
(ti)thémi (‘helyez’). Lásd még hipochonder, hipofízis, hipokausztum,
hipokrita, hipotónia.
hipotónia – ‘alacsony vérnyomás’.
Orvosi szakszó a görög hüpo (‘alatt’) és tonosz (‘feszülés’)
elemekből. Lásd még hipochonder, hipofízis, hipokausztum,
hipokrita, hipotézis, hipertónia.
hippi – ‘a (fogyasztói) társadalomból kivonult, passzívan lázadó,
csoportokban ődöngő elhanyagolt fiatal (az 1960-as évek vége
felé)’.
Az angol hippie, hippy átvétele; ez vitatott származású szó. Talán a
a achát
tisztázatlan eredetű hip (‘divatos, menő’) a forrása, talán a hippish
(‘világfájdalmas, lelombozott’) melléknév a szlengben élő hip
(‘kedélytelenség, mélakór’) nyomán, amely a hypochondry
(‘hipochondria’) rövidült formája.
hippodrom – ‘lovas- és kocsiversenyek pályája az ókorban’;
‘‹régebben› lovarda bérelhető lovakkal’.
A görög hippodromosz modern változata; hipposz (‘ló’) és dromosz
(‘futás, út, pálya’). Lásd még dromedár, paripa.
hír – ‘valakiről, valamiről szerzett (friss) értesülés’; ‘‹sajtóban,
rádióban stb.› friss eseményről szóló közlemény’; ‘‹valakiről›
szóbeszéd útján terjedő vélemény’: hírbe hozták a főnökével;
‘hírnév’. Származékai: híres, híresség, (el)hírel, híresztel,
híresztelés, hírnök, hirdet, hirdető, hirdetés.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még hírhedt, hirtelen.
hírhedt – ‘‹régebben› hírneves’: Hírhedett zenésze a világnak
(Vörösmarty: Liszt Ferenchez); ‘‹ma› igen rossz hírű’: hírhedt
verekedő.
A ~ befejezett melléknévi igenév az elavult hírheszik, hírhedik
(‘híressé válik’) igéből; ez olyan denominális igeképzés, mint a
kárhozik, bűzhödik, bűnhődik. Talán épp ezeknek az igéknek a
pejoratív jellege okozta, hogy a ~ értelme is élesen rosszallóra
fordult.
hirig – ‘verés, verekedés’.
Jiddis eredetű: hereg, hariga (‘gyilkosság’) a héber harag (‘megöl’)
nyomán. A magyar szó első szótagjában magánhangzó-hasonulás
következett be: harig  hirig. Szleng szó.
hirtelen – ‘váratlanul, gyorsan’; ‘‹melléknévként› váratlan, gyors’:
hirtelen távozás. Származékai: hirtelenül, hirtelenség,
hirtelenkedik.
A hír szó fosztóképzős változata; így értendő: ‘hír, híradás, előzetes
értesítés nélkül’, tehát ‘váratlanul, meglepetésként’.
história – ‘elbeszélés, történet’; ‘különös, kellemetlen eset’: furcsa,
kínos história. – historikus: ‘történész’; ‘‹melléknévként› történészi,
történettudományi’. – historizmus: ‘történeti szemlélet’; ‘‹az
építészetben› a korábbi, főleg a román és gótikus stílusok
felelevenítésének törekvése’.
A nemzetközi szócsalád alapja a latin historia (‘hír, történet,
történelem’), illetve ennek forrása, a görög hisztoria (‘tudakozódás,
ismeret, leírás’) a hisztoreó (‘kikérdez, tanulmányoz, ismer; leír,
elbeszél’) igéből.
hisz – ‘a valósággal egyezőnek tekint’; ‘‹állítást› igaznak fogad el’;
‘bízik’: hiszek a sikerben; ‘vél, gondol’: úgy hiszem, hogy….
Származékai: hihető, hihetetlen, hivő, hitet, hiszékeny, hiszem (pl.
abban a hiszemben, hogy…).
A ~ néhány leglényegesebb igénkhez (tesz, vesz, lesz, eszik, iszik)
hasonlóan viselkedik alaktanilag; ebből és sok származékából
sejthetőleg ősi szókincsünkhöz tartozik, de ezt nem sikerült
megbízhatóan igazolni. Lásd még hiszen, hit, hitel, hites, hitves,
hív2, hű1, meghitt.
hiszen – ‘ugyanis, mert’; ‘de hát’; ‘persze, tudvalevőleg’. Rövidebb
alakja a hisz: de hisz én nem is láttam!
A hisz ige egyes szám első személyű hiszem alakjából keletkezett;
a szóvég módosulására példa: talám  talán. Önálló főmondatból
vált (eredetileg kötőszó nélküli) tárgyi mellékmondatok magyarázó
kötőszavává a mondathatár eltolódásával: hiszem, (hogy) eljött 
hiszem eljött  hiszen eljött.
hisztamin – ‘az állati testszövetekben és az anyarozsban található
vegyület, amely a hajszálereket tágítja’.
Orvosi szakszó a görög hisztosz (‘szövet’) szóból és az amin
elemből (lásd aminosav). Lásd még hisztológia.
hisztéria – ‘idegbetegség, amely váratlan indulati kitörésekkel,
szorongással és kényszercselekvésekkel jár’; ‘‹köznapi értelemben›
idegesen túlfűtött, ingerlékeny, beszámíthatatlan állapot’;
‘felizgatott, kapkodásra késztető közhangulat’: háborús hisztéria. –
hisztérikus: ‘hisztériában szenvedő, ilyen állapotra jellemző’:
hisztérikus kacaj. – hisztérika: ‘hisztériára hajlamos, zajos
jeleneteket rendező nő’. – hiszti: ‘hisztériás roham’: már megint
rajta van a hiszti.
Orvosi szakszó a latin hysteria (‘méhbetegség’) és hystericus
(‘méhbajban szenvedő’) szavak nyomán. Ezek forrása a görög
hüszteré (‘anyaméh’); tkp. ‘mögöttes, lentebbi’, ti. ilyen a méh
helyzete a hasüregi szervek között. A hüszterikosz (‘méhhel
kapcsolatos’) már a görögben felvette a ‘méhbajban szenvedő’
jelentést, a ~ tünetei ugyanis a régebbi felfogás szerint
méhbántalmaktól erednek. A hisztérika a hisztérikus nőnemű
formája; a hiszti játékos képzésű, a bizalmas nyelv szava.
hisztológia – ‘szövettan, a testszövetekkel foglalkozó
orvostudományi ág’. – hisztológus: ‘a szövettan tudósa’.
Tudományos szakszó a görög hisztosz (‘szövet’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még hisztamin.
hisztriomasztix – ‘álhaj, álszakáll, álbajusz rögzítésére használt
ragasztószer’.
A latin histrio (‘színész’) és mastix (‘pisztáciagyanta’) összetétele.
hit – ‘meggyőződés közvetlenül bizonyíthatatlan dolgokról’: Istenhit;
‘bizalom valakinek a jellemében’: megrendült a hitem barátunkban;
- 137 - oldal
‘egy vallás tételeinek rendszere’: keresztény hitre térítették;
‘‹régen› eskü’: hitet tesz valami mellett; ‘becsületszó’: hitemre
mondom. Származékai: hites, hitlen, hitetlen, hitetlenség,
hitetlenkedik, hiteget.
A hisz ige rövid hi- tövének főnévi származéka (mint lét, tét). Lásd
még hiszen, hitel, hites, hitves, hív2, hű1.
hitbizomány – ‘családon belül öröklődő, el nem idegeníthető
vagyon’.
Történelmi és jogtudományi szakszó, a latin fidei commissum
(‘hűségre bízott dolog’) fordítása.
hitel – ‘szavahihetőség’: amit mond, annak hitele van; ‘bizalom,
amelynek alapján kölcsönt adnak valakinek’: hitelképes;
‘bankkölcsön’: hitelt vesz fel; ‘vásárlás, fogyasztás későbbi
megfizetésre’: hitel nincs. Származékai: hiteles, hitelesít,
hitelesítés, hitelez, hitelező.
A hisz ige származéka a rövid hi- tőből, azzal a -tel
képzőegyüttessel, amely az étel, vétel, vitel szavakban található.
Lásd még hiszen, hit, hites, hitves, hív2, hű1, meghitt.
hites – ‘felesküdött ‹hivatása lelkiismeretes gyakorlására›’: hites
tolmács, hites könyvvizsgáló; ‘‹régebben› megesküdött, érvényes
házasságban élő’: hites uram, hites felesége.
A hit melléknévi származéka a szó régebbi ‘eskü’ értelme alapján.
Lásd még hitves.
hitvány – ‘silány, rossz minőségű ‹termés, áru›’; ‘jellemtelen,
becstelen ‹ember›’; ‘‹tájnyelveken› csenevész, fejletlen, beteges
‹gyerek, állat›’.
Ismeretlen eredetű szó.
hitves – ‘feleség’.
A hites melléknév alakváltozata a hit ősibb és teljesebb hitü
formája alapján. Jelentése is ugyanaz volt eleinte; mai főnévi
szerepére a hitves feleség szókapcsolatból önállósulva tett szert.
hiú – ‘önmagát túlbecsülő, mások elismerését hajszoló’; ‘külsejével
túl sokat foglalkozó’; ‘‹régebben› hiábavaló, kilátástalan’: hiú
erőlködés, hiú ábránd. Származékai: hiúság, hívság, hívságos,
(meg)hiúsít, (meg)hiúsul.
A hiu jelentésben elkülönült, melléknévi szerepű alakváltozata. Az
üresség, hiúság és hiábavalóság fogalmai más nyelvekben is
összekapcsolódnak: latin vanus (‘üres, hiú’), vanitas
(‘hiábavalóság’). Lásd még hézag, hiába, hiányos, híján, hivalkodik,
hüvely.
hiu – ‘padlás’; ‘üreg, hézag’.
Nyelvjárási szó; ősi örökség az ugor vagy egyenest a finnugor
időkből: osztják kom (‘tér a felborított csónak alatt’), finn komi,
komo (‘üreg, üreges’). A tőmagánhangzó a magyarban veláris in
keresztül i lett, a m pedig lágy b, végül u félhangzó. A ‘hiány’
fogalma révén az önmagában ma már szűk körben használatos ~
kiterjedt szócsalád alapja lett: lásd hézag, hiába, hiányos, híján,
hiú, hivalkodik, hüvely.
hiúz – ‘fülén szőrpamatos, macskaféle kisebb ragadozó’.
Ismeretlen eredetű szó.
hív1 – ‘szólít, magához int’; ‘valamilyen néven nevez’: Szalai
Jánosnak hívják; ‘telefonbeszélgetést kezdeményez’: inkább
délután hívjál. Származékai: hívás, hívogat, hívó, hívatlan, hivatott,
hivatás, hivatásos, hivatkozik, hivatkozás.
Vitatott eredetű szó. Lehet ősi örökség az uráli korból: szamojéd
kierap (‘hív’), ám a túl távoli rokonnyelv tanúsága önmagában nem
meggyőző. Más vélekedés szerint a ~ a kíván ige tövének
alakváltozata (mint pl. kajla és hajlik); ennek az a gyengéje, hogy a
jelentésbeli kapcsolat nem épp kézenfekvő, s a kíván eredete maga
is problematikus.
hív2 – ‘valakinek a követője’: párthívek; ‘valamit helyeslő, pártoló
személy’: nem vagyok híve a túlzott költekezésnek; ‘vallási
közösség tagja’: szeretett híveim az Úrban.
A hű alakváltozata, amely a fenti jelentésekben főnévvé önállósult;
csak többes számban vagy birtokos személyjellel használatos.
hivalkodik – ‘dicsekszik, kérkedik’. Származékai: hivalkodó,
hivalkodás.
A hiu (‘üresség’), illetve hiú (‘üres’) szavakból ered denominális -l
képzővel és a gyakorító meg visszaható szerepű -kodik képzővel.
Legkorábbi jelentése az alapszó értelmének megfelelően
‘hiábavalóságokkal foglalkozik’ volt. Lásd még hézag, hiába,
hiányos, híján, hüvely.
hivatal – ‘közügyeket irányító, szabott ügykörű intézmény’; ‘hivatali
állás, tisztség, hatáskör’; ‘teendő, megbízatás’: ő látta el a
násznagy hivatalát. Származékai: hivatali, hivatalos, hivatalosság,
hivatalnok.
A hív1 ige származéka deverbális -tal képzővel (mint vétel, jövetel).
hízelkedik – ‘törleszkedik’; ‘becézve kedveskedik’. Származékai:
hízeleg, hízelgés, hízelgő.
Ismeretlen eredetű; a hízelg, hízeleg nyelvújítási alakváltozat.
hízik – ‘kövéredik’. Származékai: hízó, hízás, hizlal, hizlalás, hizlaló.
Ősi örökség az ugor időkből: vogul khot, osztják hot(leti) (‘hízik’). A
szó mély hangrendűsége az alapnyelvi szó magánhangzójára vall; a
szótőbeli t  z hangváltozás tipikus, lásd fazék, kéz.
hó1 – ‘télen hulló fehér, pelyhes csapadék’. Származékai: havas,
a achát
havasi, havazik.
Ősi örökség az uráli időkből: votják kim (‘dér, hó’), szamojéd chav
(‘hó kemény felső rétege’). Az ősi uráli alak *kume lehetett, a tőben
m  v változás zajlott le (lásd hiu). A szóeleji k  h változás
szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hód stb.
hó2 – ‘hónap’.
Ősi uráli örökség: osztják huv, mordvin kov, finn kuu, szamojéd ki
(‘hold, hónap’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal,
hat, ház, hó, hód stb. A ~ kezdetben a magyarban is bírhatott
‘hold’ jelentéssel, hiszen régi adatokban a havas holdkórosnak
értendő, és mai nyelvjárásokban is él a feljön a hava (‘rájön a
bolondóra’) szólás. Lásd még hold1.
hó3 – ‘sok helyzetben használatos indulatszó: csodálkozás, öröm
kifejezése, megszólítás, figyelemfelkeltés ‹főleg ismétléses, hohó
formájában›’.
Önkéntelen hangkitörésből ered; a hő2 magas hangrendű párja.
hobbi – ‘szenvedéllyel űzött kedvtelés, szórakoztató tevékenység’:
hobbija a kertészkedés.
Nemzetközi szó, az angol hobby-horse (‘vesszőparipa mint
gyerekjáték, hintaló’) szókapcsolat önállósult első tagja, amely már
az angolban felvette átvitt ‘vesszőparipa’ (‘kedvenc téma’), majd
‘kedvtelésből végzett tevékenység’ jelentését. A hobby a
középangol hobin (‘lovacska’) romlott formája, a hobin pedig
alakváltozata a Robinnak, a Robert név becéző formájának.
hóbelevanc – ‘batyu, cókmók, holmi’.
Ismeretlen eredetű, bizalmas nyelvi szó.
hobó – ‘csavargó, csőlakó’.
Nemzetközi szó az amerikai angol hobo (‘vándormunkás, alkalmi
munkákból élő csavargó’) nyomán; végső forrása ismeretlen.
hóbortos – ‘bolondos, rigolyás, szeszélyes’. Származéka: hóbort.
Hangfestő eredetű lehet, a hőbörög rokonságába tartozik; a
szóvégződést a bakafántos, házsártos és hasonló szavak analógiája
magyarázza. A hóbort későbbi elvonás a ~ból.
hoci – ‘ide vele!’. Alakváltozatok: hossza, hoca, hoce, hocci.
A hoz ige felszólító hozd alakjából való nyomósító -sza elemmel
(mint pl. addsza, monddsza, nesze).
hód – ‘nagy testű, rágcsáló víziállat’.
Ősi ugor örökség: vogul hontel (‘hód’). Az ugor alapnyelvben ótörök
származék lehet: oszmán kunduz, tatár kondiz (‘hód’). A szóeleji k
 h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, akárcsak a
szóvégi nt, nd  d megfelelés, lásd gödény, lúd, véd.
hodály – ‘juhakol’; ‘nagy, rideg, dísztelen terem’.
Az oszmán-török oda (‘szoba, kamra’) elszármazott a legtöbb
balkáni nyelvbe; mivel nálunk elsősorban a juhpásztorkodás
műszava, a magyar valószínűleg a román odaie régebbi hodaie
alakját vette át. A szóvég ly eleme alighanem puszta írásbeli
sajátság j helyett, a bokály, homály, szabály s hasonló szavak
analógiás hatásával magyarázható.
hódol – ‘aláveti magát’: meghódol az ellenségnek; ’tisztelettel
adózik’: hódoltak emlékének; ‘enged, teret ad ‹szokásnak,
szenvedélynek›’: a pipázásnak hódol. Származékok és kapcsolt
szavak: hódoltat, hódoltság, hódít, hódító, hódítás.
A ~ a középfelnémet holden (‘szolgájává tesz; szolgai hűséget
fogad’) átvétele; ennek irodalmi német folytatója huldigen. A
német szavak forrása a holde (‘kegy, jóindulat’); ebből mind a
‘valaki kegyére bízza magát’, mind a ‘kiválóságának hódol’ értelem
jól levezethető. Az eredetre a régebbi megholdolt, beholdult alakok
vallanak rá; a mai köznyelvi alak az l vokalizációján keresztül
alakult ki: holdol  houdol  hódol . Az ellenkező irányú
hangfejlődésről lásd hold1.
hodzsa – ‘mohamedán pap, hitoktató’.
Az oszmán-török hoca kiejtés szerinti átvétele; ott perzsa jövevény:
hvádzsa.
hogy1 – ‘‹mint kérdőszó› miképpen?’; ‘‹mint vonatkozó határozói
névmás› ahogyan’; ‘‹időhatározói alárendelés kötőszavaként›
amikor’: abban a pillanatban, hogy észrevette….
Ugyanabból a névmási tőből alakult, amelyből a ha, hány, hol,
hová, honnan. Ez a névmási tő ősi uráli örökség: vogul kan, osztják
koji (‘ki?’), zürjén kod (‘hol?’), finn kuin (‘honnan?’), szamojéd kú
(‘hová?’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat,
ház, hó, hód stb. A magyar ~ gy eleme vagy egy -l ablatívuszi
ragból palatalizálódott, majd ly  gy változáson esett át, vagy
pedig azonos az egy, így, úgy szavak megfelelő elemével, amely
egy finnugor -ntcs-re visszavezethető névmásképző.
hogy2 – ‘sokféle alárendelés kötőszava’.
Eredetében azonos a hogy1 névmással. Funkciója ilyesféle
mondatbeli helyzetek révén alakult át: Láttam! Hogy vágtatott a ló!
 Láttam, hogy vágtat a ló.
hóhányó – ‘szélhámos, megbízhatatlan ember’.
Alighanem a cigány hohano (‘hazug, csaló’) népetimologikus
származéka a bizalmas nyelvben. Kevésbé valószínű, hogy
tükörfordítás a német Schneeschauffler (‘hólapátoló’) szóból,
amelynek a német argóban ‘fehérneműtolvaj’ jelentése van.
hóhem – ‘ravasz, csalafinta ember, nagyokos’.
Jiddis eredetű bizalmas nyelvi szó: chochem (‘bölcs ember’).
- 138 - oldal
hóka – ‘a homlokán fehér foltot viselő ‹ló, marha›’; ‘sápadt, halvány,
fakó’.
A hó2 származéka, annak korábbi ‘hold’ jelentése alapján, -ka
kicsinyítő képzővel, tehát ‘holdacska’. A ma általánosabb második
jelentés a holdacska fehér színére utal.
hokedli – ‘támla nélküli konyhai szék’.
A bajor-osztrák hockerl (‘kis támlátlan szék’) átvétele; ez az
irodalmi német Hocker származéka kicsinyítő -l képzővel. A
szóvégződés a hecsedli, nokedli s hasonló szavak mintájára alakult.
hoki – ‘gyepen vagy jégen, hajlított ütővel játszott labda- illetve
korongsport’.
Nemzetközi szó az angol hockey nyomán; ennek valószínű forrása
az ófrancia hoquet (‘kampó’), ami a hokibot alakjára utal.
hókon – ‘halántékon ‹üt›’.
Bizonytalan eredetű nyelvjárási szó; hók töve talán hasonló
szerkezetű, mint maga a halánték, vagyis a hal1 ige származéka
deverbális -k névszóképzővel.
hókuszpókusz – ‘bűvészmutatványt kísérő (tréfás) varázsige’;
‘bűvészkedés, szemfényvesztés’; ‘ceremónia, formaság, hűhó’.
Nemzetközi ikerszó-féle; legkorábban az angolból mutatható ki
hocus-pocus formájában. Valószínűleg latin hangzású halandzsa;
egy szellemes magyarázat szerint a misében elhangzó latin hoc est
enim corpus meum (‘mert ez az én testem’) tréfás elferdítése, ez a
szöveg ugyanis valóban „varázsige”, a pap az ostyát Jézus testévé
változtatja vele.
hol – ‘melyik helyen?’; ‘ahol’: Hol sírjaink domborulnak (Petőfi).
Ugyanabból a névmási tőből alakult, amelyből a ha, hány, hogy,
hová, honnan, mégpedig -l ablativusi raggal. Mivel jelentése
elsősorban locativusi, a tájnyelvekbe szorult hon? hun?
alakváltozatok lehetnek az eredetibbek a maguk -n locativusi
ragjukkal.
hold1 – ‘földünk mellékbolygója, az éjszaka fénylő égitest’;
‘mellékbolygó’: a Jupiter holdjai; ‘rőtvad farán fehér folt’.
A hó2 származéka, annak eredetibb ‘hold’ jelentése alapján, -d
kicsinyítő képzővel. A korábbi hód alak (mint Zrínyinél is: Míg élek,
harcolok az ottomán hóddal) úgy kapott utólagosan betoldott l
hangot, mint a bölcs, boldog, old.
hold2 – ‘földterület régi magyar mértékegysége (1600, illetve 1200
négyszögöl).
Egy ma már nem élő, ‘hajnal, reggel’ jelentésű hol származéka -d
kicsinyítő képzővel; ez a szó található holnap szavunkban is;
eredetét lásd ott. A névadás alapja, hogy a hajnalban munkába álló
ember estig épp egy ~ területet tud felszántani. Hasonló szemlélet
más nyelvekben is található: német Morgen, szerb-horvát, szlovén,
szlovák jutro (‘reggel’ és ‘területmérték’).
holding – ‘más vállalatokban tőkerészesedéssel bíró, azokat
ellenőrző és irányító gazdasági tömörülés’.
Nemzetközi gazdasági szakszó az angol holding nyomán, amely a
hold (‘tart, hatalmában tart, birtokol’) ige származéka.
holizmus – ‘olyan filozófiai felfogás, amely a világot mint a dolgok
alkotta magasabbrendű egészet vizsgálja’.
Bölcseleti szakszó, a görög holosz (‘egész, teljes’) származéka.
Lásd még holocén, holográfia, holokausztum.
holland – ‘a Németalföld északi tartományaiból alakult állam lakója’;
‘e lakók nyelve’; ‘‹melléknévként› ezzel az állammal, nyelvvel
kapcsolatos’. Alakváltozatok: hollandus, hollandi.
Az újkori latin Hollandus átvétele a végződés elhagyásával. Az
elnevezés az egyik tartomány, Holtland nevéből ered, ennek
jelentése ‘fás, erdős vidék’ az óalnémet holt (‘fa’) alapján; ez a
német Holz (‘fa’) megfelelője.
holló – ‘a varjúnál nagyobb fekete madár’.
Ősi hangutánzó szó az uráli korból: vogul kolah, osztják kolak,
szamojéd hulli. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal,
hat, ház, hó, hód stb. A magyar szó ll hangzója intervokális
kettőződés eredménye.
holmi – ‘mindenféle dolog, tárgy’; ‘személyes tárgyak összessége’:
szertehagyja a holmiját; ‘‹melléknévként› valamiféle, akármiféle’:
holmi kifogásokkal állt elő.
A hol határozószó és a mi2 névmás összetétele ‘hol ez, hol az’,
illetve ‘ez is, az is’ értelemben.
holmium – ‘ritka földfém, kémiai elem’.
Stockholm város latin Holmia nevéből, az elemeknél általános -ium
végződéssel (hélium, nátrium).
holnap – ‘a mai után következő nap(on)’.
A kihalt hol (‘reggel’) és az ‘időegység’ értelmű nap összetétele,
tehát a ‘(következő) reggelen kezdődő nap’. A hol ősi uráli örökség:
vogul kol (‘reggel’), szamojéd hú (‘a holnapi nap’). A szóeleji k  h
változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A maira
következő napot sok nyelv nevezi meg a ‘reggel’ értelmű szóval:
spanyol mańana, német morgen, angol (to)morrow (‘reggelre’),
orosz zavtra (za utra, azaz ‘reggel után’), olasz domani és francia
(de)main (a népi latin de mane, azaz ‘reggeltől’ nyomán). A hol
eredeti értelme a kihalt holval (‘hajnalban, reggel’) időhatározóban
szemlélhető; lásd még hold2.
holocaust – [holokauszt] ‘zsidók millióinak elhurcolása és
a achát
meggyilkolása a német fasiszták uralma alatt az 1940-es években’.
Nemzetközivé vált történelmi szakszó; angol szó, a holokausztum
megfelelője.
holocén – ‘a földtörténeti újkor negyedidőszakának utolsó, ma is
tartó korszaka’.
Földtani szakszó a latin holocaenus nyomán, a görög holósz
(‘egészen’) és kainosz (‘új’) elemekből. A magyar szó a német
Holozän átvétele.
holográfia – ‘a tárgy térhatású képének előállítása két lézersugár
interferenciája által’. – hologram: ‘holográfia útján készült kép’.
Tudományos szakszó a görög holosz (‘egész’) és graphó (‘ábrázol,
leír, leképez’), illetve gramma (‘leírás, ábrázolás’) elemekből. Lásd
még grafika, holizmus, holocén, holokausztum.
holokausztum – ‘egészen elégő áldozat, az ókori zsidó vallás egyik
áldozati formája’.
Latin vallástörténeti szakszó (holocaustum), a görög holokauszton
átvétele. Ennek elemei a holósz (‘egészen’) és kauszton (‘elégetett
dolog’), utóbbi a kaió (‘éget’) igéből. Lásd még hipokausztum,
holizmus, holocaust, holocén, holográfia.
holott – ‘noha, jóllehet’; ‘‹régen› ahol’:…a végeknél, / Holott
kikeletkor / A sok szép madár szól (Balassi).
A hol vonatkozó névmás és ott határozószó kapcsolata. A második
tag nyomatékosító szerepű. Az ~ eredeti jelentés ‘ahol’ volt, és
csak utóbb lett mellérendelt mondatok megengedő kötőszava.
holt – ‘‹melléknévként› nem élő, halott (ember)’; ‘élettelen,
mozdulatlan’: holtág; ‘kihalt’: Holt vidék (József Attila versének
címe); ‘nem hasznosított’: holt idő, holt tőke; ‘pangó, szünetelő’:
holtszezon; ‘‹összetételek előtagjaként, olykor›: teljesen, nagyon’:
holtbiztos, holtfáradt, holtrészeg. – ‘‹főnévként› (valakinek a)
halála’: holta után, holtomiglan;
A ~ melléknévi, illetve főnévi szerepében két külön, kissé eltérő
fejlődésű szó. A holt melléknév a hal1 ige befejezett melléknévi
igeneve az ideillő -t képzővel (mint pl. dőlt, nyúlt), az ige hol-
tőváltozatából. A ~ mint főnév ugyanannak az igének névszói
származéka a deverbális -t főnévképzővel, mint hit, lét vagy jövet,
menet; a tő viselkedését is tekintve még közelebbi párhuzam a
telik–(hold)tölte szópár.
hólyag – ‘vékony falú, levegőt vagy folyadékot tartalmazó burok élő
szervezetben’: húgyhólyag, halhólyag, tüdőhólyagok; ‘bőrön,
festéken, burkolaton keletkező vékony falú kidudorodás’; ‘ostoba
ember’: nagy hólyag a barátod. Származékai: hólyagos, hólyagzik.
Ismeretlen eredetű szó; -g eleme alighanem denominális
névszóképző, mint a féreg, kéreg s más szavaké. Eredetileg hójag
volt, írásmódját bizonyára a hályog analógiája befolyásolta.
homály – ‘félsötétség’; ‘rejtélyesség, bizonytalanság’: az ügyet
egyelőre homály fedi. Származékai: homálylik, homályos,
homályosodik, (el)homályosul, (el)homályosít.
A szó hom- töve ősi finnugor örökségünk: vogul hom(hatasz)
(‘leszállt a köd’), zürjén kimer, mordvin komol (‘felhő’). A szóeleji k
 h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A
szóvég egy -l denominális névszóképző palatalizálódott változata.
homár – ‘tízlábú, hatalmas ollójú, ízletes húsú tengeri rák’.
Francia szó (homard) kiejtés szerinti átvétele; forrása egy
óskandináv humarr szó, pl. svéd hummer (‘homár’).
hombár – ‘gabonatartó láda’; ‘magtár’.
Oszmán-török vendégszó: oszmán ambar (‘magtár, hajóraktár’).
Forrása az azonos értelmű perzsa ambár az ambárdan (‘megtölt’)
igéből. A szókezdő h arra vall, hogy a szó a szerb-horvát hambar
változat közvetítésével jutott nyelvünkbe.
homeopátia – ‘hasonszenvi gyógymód, kezelés a leküzdendő
betegség enyhe tüneteit előidéző szerek kis adagjaival’. –
homeopata: ‘a hasonszenvi gyógymódot alkalmazó orvos’.
Orvosi szakszó a latin homoeopathia nyomán; ez a görög homoiosz
(‘hasonló’) és pathosz (‘betegség’) elemekből áll.
homiletika – ‘az egyházi ékesszólás, ennek elmélete’.
Görög szó, a homilétiké tekhné (‘a társalgás, előadás művészete’)
kifejezés önállósult első tagja; lásd homília.
homília – ‘bibliamagyarázat; bibliai idézetre épülő szentbeszéd’.
Görög szó, tkp. ‘oktatás, előadás’ a homileó (‘társalog’) igéből. Lásd
még homiletika.
homlok – ‘a koponyának a hajzat és a szemöldök közötti része’.
Származéka: homlokzat.
Egy elavult homlít (‘gördít, borít’) homl- tövének származéka
deverbális -k névszóképzővel (mint pl. burok). A homl- tőben
magában denominális -l képző rejlik (mint okol, vádol). A hom
alapszó ősi örökség az uráli időkből: mordvin koma(msz)
(‘meghajol’), zürjén kimesz, votják kimasz (‘homlok’), észt kumm
(‘boltozat’), szelkup kamd (‘arccal lefelé’). A szóeleji k  h változás
szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Az ősi jelentés
‘domborodó rész’ lehetett, de mivel sok rokonnyelvi szóban a
‘hajlik, hajlít’ értelem szintén jelen van, e családba tartozik a
homorú is.
homo- ‹idegen összetételek előtagjaként› ‘azonos, egynemű’ . –
homofília: ‘a hasonló helyzetűekkel való kapcsolattartás’. –
homofónia: ‘eltérő értelmű szavak azonos hangzása: pl. apádtól–
- 139 - oldal
apáttól’. – homogén – ‘egynemű, azonos elemekből álló’. –
homogenitás: ‘egyneműség’. – homogenizál: ‘egyneművé, állandó
minőségűvé tesz ‹pl. különböző helyekről származó tejet a
feldolgozás során›’. – homológ: ‘azonos természetű és eredetű’. –
homonímia: ‘eltérő értelmű szavak alaki azonossága, pl. nyúl
(állat)– nyúl (ige)’. – homoszexuális: ‘azonos neműekhez vonzódó’.
– homoszexualitás: ‘azonos neműekhez való vonzódás’. –
homoúzion: ‘egylényegű ‹mármint Krisztus az Atyaistennel; a
katolikus egyház kifejezése›’.
Az összetételek előtagja a görög homosz (‘azonos, egyenlő’);
utótagjuk sorra: görög philia (‘barátság’); görög genosz (‘fajta’);
görög logosz (‘értelem, számítás’); görög onoma (‘név’); latin sexus
(‘nem’), sexualis (‘nemi’); görög uszión (‘lényegi’) az uszia (‘lét,
lényeg’) nyomán.
homofág – ‘emberevő, kannibál’.
Mesterséges szó a latin homo (‘ember’) és a görög phagó (‘eszik’)
elemekből.
homoiúzion – ‘hasonló lényegű ‹mármint Krisztus az Atyaistennel; az
ariánusok kifejezése›’.
Görög vallástörténeti szakszó a homoiosz (‘hasonló’) és uszión
(‘lényegi’) elemekből, az utóbbi az uszia (‘lét, lényeg’) származéka
a létige (eimi) cselekvő folyamatos melléknévi igenevének nőnemű
alakjából (usza). Lásd még homeopátia, homo-.
homok – ‘parányi szemcsékből álló sárgás színű kőzetmálladék;
ebből álló talaj’. Származékai: homokos, homoki, homokosodik,
homokoz, homokozó.
Ótörök eredetű: csagatáj, kirgiz kumak, jakut kumah (‘homok’).
Olyan régi átvétel, hogy a szó eleje még részt vett a finnugor
szavakra jellemző k  h változásban (mint hab, hal, ház stb.)
homokos – ‘homoszexuális ‹férfi›’.
Tréfás, részben eufémisztikus szó a görög-latin eredetű
homoszexuális (‘azonos nemiségű’) hangzásának utánzásával;
korábbi formája homokszállító volt.
homorú – ‘a közepe felé görbülő, mélyülő ‹felület›’: homorú lencse,
tükör. Származékok és kapcsolt szavak: homorul, homorulat,
homorít, homorodik.
E szócsalád hom- alapszava azonos a homlokéval; eredetét lásd
ott. A ~ -r eleme valószínűleg deverbális névszóképző, amely a
finnugor alapnyelvben feltehető igenévszó ‘hajlik’ jelentésű
változatához kapcsolódott (mint botor). A fenti szóalakok
párhuzamot mutatnak a domború megfelelő alakjaival.
homunculus – ‘lombikban előállított emberi lény ‹az alkimisták
elképzelése szerint›’.
Latin szó, a homo, hominis (‘ember’) származéka a -culus kicsinyítő
képzővel.
hon – ‘haza’. Származékai: honol, honi, honos, honosít, honosítás,
hontalan.
A honn határozószó főnevesülése eredetibb hon alakja révén. A
nyelvújítók elevenítették fel az addigra elavult szót ‘szülőföld’
értelmében; mára ismét régies, irodalmi szóvá lett jellegzetes
honfi(ú), honleány összetételeivel együtt; eleven maradt viszont
származékaival együtt a honos és hontalan, valamint a
honfoglalás, honvágy, honvéd összetétel. Lásd még otthon.
hón – ‘hónalj’: hónom alatt.
Ősi finnugor örökség: vogul hanel (‘valaminek a feneke’), finn
kainalo (‘hónalj’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal,
hat, ház, hó, hód stb. Mivel a ~ és a megfelelő rokonnyelvi szavak
csak ‘alj, alatt’ értelmű kiegészítésekkel együtt szerepelnek, maga
a hón eredetileg talán a kar vállizületét jelentette.
hónap – ‘az év tizenkettedrésze mint időegység’.
A hó2 és a nap (mint ‘időegység’) összetétele. A hó eredeti ‘hold’
jelentése alapján a ~ kezdetben ‘hold-idő’, ‘hold-fordulás’ lehetett.
Amikor utóbb a hó felvette a ‘hónap’ jelentést (is), a ~ továbbra is
használatban maradt (sőt mára ez lett a köznyelvi forma),
bizonyára azért is, hogy könnyebb legyen különbséget tenni a hó
‘időszak’, illetve ‘téli csapadék’ jelentése között.
honn – ‘otthon, a maga házában’: Ott vagyok honn, ott az én világom
(Petőfi).
A ~ régi határozószó -n locativusi raggal, amely megkettőződött. A
szótő maga valószínűleg a ha, hogy s hasonló szavakban rejlő
névmási tő, s ez esetben szavunk lényegében azonos a hol
határozószó hon változatával; az ‘otthon’ jelentés talán egy ihol,
ihon (‘itt, ehelyt’) átmeneti forma révén fejlődött ki. Más vélemény
szerint a szótő a házzal azonos; a finn is hasonlóképp formálta ki a
kotona (‘otthon’) szót: kota (‘ház’) és -na locativusi rag. E
magyarázat hibája, hogy a házból vagy rövidebb haz alakjából
bajosan lehet a ho- tövet levezetni. Lásd még hon, otthon.
honnan – ‘mi felől? mely irányból?’; ‘ahonnan’.
Ugyanabból a névmási tőből alakult, amelyből a ha, hány, hogy,
hol, hová, az -n locativusi rag megismétlésével és egyikük
intervokális megkettőződésével (ho-n  hona-n  honnan). A ~ ma
nem locativusi, hanem ablativusi értelmű; ennek magyarázatát lásd
a hasonló felépítésű innen szónál.
honorácior – ‘közhivatalt viselő közrendű személy’.
Latin történelmi szakszó (honoratior), a honoratus (’tisztelt,
a achát
tekintélyes’) középfoka a honorare (’tisztel’) igéből; töve honos,
honoris (’tisztelet, megbecsülés’). A ~ tehát arra utal, hogy az ilyen
személy tekintélyesebb, mint a többi „nemtelen”, de annyira
mégsem, mint a nemesek. Lásd még honorál.
honorál – ‘megbecsül, méltányol’; ’tiszteletdíjat juttat ‹orvosi vagy
ügyvédi szolgáltatásért, művészeti tevékenységért›’. – honorárium
– ’tiszteletdíj’.
Nemzetközi szók a latin honorare (’tisztel, megtisztel, becsül’) ige
alapján; töve a honos, honoris (’tisztelet, megbecsülés’). A
honorárium olyan képzés, mint pl. az almárium. Voltaképp
eufémizmus az alantasnak érzett bér, fizetség helyett, amelyek a
régebbi felfogás szerint nem illenének a magas képzettséget vagy
különös adottságokat megkívánó ténykedésekhez. Lásd még
honorácior, honőr.
honőr – ‘a négy legmagasabb értékű kártyalap (bubi, dáma, király,
ász) bármelyike a francia kártyában’.
Francia szó (honneur [onőr], tkp. ‘becsület, megbecsülés,
tisztesség’) részint kiejtés, részint írás szerinti átvétele. Lásd még
honorál.
honvéd – ‘a magyar hadsereg katonája ‹1848-tól›’; ‘rangfokozat
nélküli magyar katona’. Származékai: honvédség, honvédelem,
honvédelmi, honvédő.
Tükörszó a német Landwehr (‘tartalékállomány, népfelkelés’) szó
Land (‘ország’) és Wehr (‘fegyverzet, ellenállás, védekezés’) elemei
alapján, a hon főnévből és a véd ige alkalmi főnevesítéséből (mint
pl. ügyvéd). Nyelvújítási alkotás, Kisfaludy Károly leleménye; ő
általánosabb ‘hazáját védő harcos’ értelemben használta, míg
Széchenyi 1831-ben még ‘honvédelem’ jelentést tulajdonított neki.
hoplita – ‘nehézfegyverzetű gyalogos az ógörög seregben’.
Történelmi szakszó a latin hoplita nyomán; ez a hoplon (‘fegyver,
nehéz pajzs’) szóból eredő görög hoplitész átvétele.
hopmester – ‘udvarmester’.
Részfordítás az irodalmi német Hofmeister középfelnémet
előzménye (hovemeister), illetve középnémet hobmeister formája
nyomán; régi, illetve nyelvjárási szó.
hopp – ‘különféle helyzetekben használt indulatszó, felkiáltás’.
Változatok: hoppá, hoppsza.
Hangutánzó szó, a lehuppanás, toppantás hangját imitálja. A
hoppon marad, azaz ‘kimarad valamiből, nem jut neki (ami a
többieknek igen)’ szólás kialakulása tisztázatlan.
hóra – ‘román népi tánc’.
Román szó (hora), a bolgáron át az újgörög horosz (‘tánc, bál,
kórus’) szóra megy vissza.
hord – ‘visz, cipel’: teherhordó; ‘rendszeresen visz valahová’: szénát
hord, újságkihordó; ‘visel ‹cipőt, ruhaneműt›’; ‘‹lőfegyver lövedéket
valamilyen távolságra› eljuttat’: messzehordó ágyú.
Származékai: hordoz, hordozó, hordozható, hordár, hordalék,
hordalékos. Ősi ugor örökség lehet: vogul kart-, harti (‘húz,
vonszol’). Az öröklött kar- (eredetibb kor-?) szó a magyarban
gyakorító -d képzőt kapott (mint kérd, mond). A szóeleji k  h
változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Lásd még
hordó.
horda – ‘garázdálkodó fegyveres csapat’; ‘a mongol és türk népek
harci és közigazgatási szervezete’: Arany Horda (laza szervezetű
közép-ázsiai mongol-türk államalakulat a 13.–16. században).
Nemzetközi szó a törökségben általános orda, ordu (‘tábor,
hadsereg’) szavak nyomán. Az ukránon (ahol a szókezdő h-t kapta),
majd a lengyelen át jutott több európai nyelvbe; mi alighanem a
német Horde alakot vettük át a szóvég latinosításával.
hordó – ‘kiöblösödő hengeres tartály, eredetileg abroncsokkal
összefogott dongákból’: boroshordó, söröshordó.
A hord ige folyamatos melléknévi igeneve, amely a (víz)hordó
(edény) -féle szókapcsolatokból önállósulva főnévvé lett.
horgany – ‘cink’.
Nyelvújítási szó az ezüstös fényű fémes elem magyarítására a
horog horg- tövéből, az arany önkényesen elvont -any szóvégével
mint képzővel, annak okán, hogy e fém horgas törésfelületet
mutat. Az ugyanilyen módon képzett higany is meghonosodott
nyelvünkben, ám az éleny (‘oxigén’, mivel az életet táplálja),
timany (‘alumínium’, nyersanyagára, a timföldre utalva), dárdany
(‘antimon’, amelynek legfőbb ásványa, az antimonit dárdaalakú
kristályokat képez), légeny (‘nitrogén’, lévén ez a légkör legfőbb
öszszetevője) és mészeny (‘kalcium’, amelynek karbonátja a
mészkő) még a 19. században elavult.
horgony – ‘vasmacska, két vagy több horgas ágban végződő vas
rúd, amely a vízfenéken fennakadva rögzíti a vízi járművet’.
Nyelvújítási alkotás a horog horg- tövéből, a szigony végéről
önkényesen elvont -ony képzővel (akárcsak a mozdony, sodrony,
szurony szavakban).
horhos – ‘vízmosta mélyedés hegyoldalban, szűk patakvölgy’.
A tájnyelvi horhó (‘vízmosta mélyút’) más képzésű változata; a régi
horhol (‘váj, koptat’) ige származékai; a hangfestő képzés szintjén
egy családba tartoznak a horzsol s távolabbról a harc szavakkal.
hórihorgas – ‘feltűnően magas, sovány ‹ember›’.
Olyasfajta, úgynevezett osztódásos ikerszó, mint a tiritarka
- 140 - oldal
(‘tarkabarka’), vagyis amelyben az utótag kezdő szótagja játékos,
becéző alakban válik előtaggá. A horgas alapszó a túl magas
emberek többnyire görnyedt testtartására utal.
horizont – ‘látóhatár’. – horizontális: ‘vízszintes, fekvő’.
Nemzetközi szócsalád a görög horidzón küklosz (‘határoló kör,
látóhatár’) szókapcsolat önállósult első eleme nyomán, amely a
horosz (‘határ’) származéka. A szó a latinba átjutott horizon
(horizontis) révén terjedt el; a horizontális a francia horizontal
származék latinosított végű átvétele.
horkol – ‘álmában hörgésszerű hangokat hallat’. Származékok és
kapcsolt szavak: horkan, horkant.
A szócsalád hork- töve hangutánzó eredetű, legközelebb a hortyog
áll hozzá, távolabbi rokona a hörög, hurít, hurut.
hormon – ‘a belső elválasztású mirigyek váladéka, amely serkentő
vagy szabályozó szerepet játszik’.
Nemzetközi szó, Starling angol fiziológus alkotása a görög hormón
(‘ösztönző’) alapján, amely a hormaó (‘serkent, ösztönöz, siettet’)
ige folyamatos melléknévi igeneve.
hornyol – ‘rovátkol, váj, vés’. Származékok és kapcsolt szavak:
horony (‘hosszanti vájat, rovátka’), hornyolt.
Bizonytalan eredetű szó; a ~ horny- töve talán finnugor örökség:
cseremisz korno (‘barázda, csík’), finn kuurna (‘barázda’). A szóeleji
k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A
horony nyelvújítási elvonás.
horog – ‘kampó; visszagörbülő végű fém horgászati eszköz’.
Származékai: horgos, horgad, horgol, horgolás, horgász, horgászik.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még horgany, horgony,
hórihorgas.
horoszkóp – ‘a bolygóknak és az állatöv jegyeinek állása ‹valaki
születésének pillanatában›’; ‘az erről készült rajz’: horoszkópot állít
fel.
A csillagjóslás (lásd asztrológia) szakszava a görög hóroszkoposz
nyomán; ez a hóra (‘óra’) és szkoposz (‘vizsgáló’) elemekből áll,
tehát ‘a (születés) óráját vizsgáló’.
horpad – ‘besüpped, mélyedést alkot’. Származékok és kapcsolt
szavak: horpadás, horpaszt; horpasz (‘emlősállat hastáján kétoldali
horpadás; ágyék’).
Bizonytalan eredetű szó. Hor- töve talán a hangutánzó, részben
hangfestő horzsol, harcol családjához tartozik a ‘(mélyedést) kapar,
váj’ igékbe beleérezhető hangjelenségek révén; ez esetben a ~ p
eleme igeképző, mint a terpeszkedik igében.
horror – ‘rettenet, borzalom, iszonyat’: horrorfilm.
Latin szó, a horrere (‘borzad, irtózik’) főnévi származéka.
hortenzia – ‘élénk színű virágzatú dísznövény’.
Növénytani szakszó, Commerson francia botanikus alkotta meg
Hortense Lepaute asszony nevéből, aki részt vett egyik
növénygyűjtő expedícióján. Maga a név a latin Hortensia francia
változata; forrása a hortensis (‘kerti’) a hortus (‘kert’) nyomán.
hortyog – ‘horkol’.
Hangutánzó szó, közelről a horkol, távolabbról a hörög, hurít, hurut
rokona.
hórukk – ‘rajta! ‹vezényszó egyidejű erőfeszítésre›’.
A német ho ruck! átvétele. Ennek első eleme a nyelvünkben is élő
hó3 megfelelője, a második a Ruck (‘rántás, lökés’). Lásd még
rukkol.
horvát – ‘a szerbbel majdnem azonos nyelvet beszélő, de azt latin
betűkkel író délszláv nép; annak tagja’; ‘e néppel, nyelvvel
kapcsolatos’.
A nép saját hrvat nevéből; a szóeleji mássalhangzó-torlódást
nyelvünkben ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel.
horzsol – ‘érint, dörzsöl, (könnyebben) sért’. Származéka: horzsolás.
A szócsaládban rejlő hor- tő ősi hangutánzó szó a finnugor korból:
vogul korsel (‘horoggal a vízfeneket kaparja’), zürjén kuravni
(‘gereblyél’), votják kurjal (‘kapar’), finn karvia (‘vakar, reszel,
csiszol’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat,
ház, hó, hód stb. A ~ -zsol, eredetibb -sol képzőegyüttese
meglelhető egyebek közt a perzsel, kuksol, tapsol szavakban.
Rokonságába tartozik a harcol, horhos, horpad is.
hospice – [hoszpisz] ‘öregek nyugdíjas háza ellátással és
gyógykezeléssel’.
Angol szó, eredetileg ‘menedékház’; a francián át a latin hospitium
(‘szállás, pihenőhely’) szóra megy vissza; töve a hospes, hospitis
(‘vendég’). Lásd még hospitál, hostess, hotel, ispotály, motel.
hospitál – ‘vendégként látogat ‹tanítási órát›.
Oktatási szakszó a latin hospitari (‘vendégeskedik’) nyomán; ennek
forrása a hospes, hospitis (‘vendég’). Lásd még hospice, hostess,
hotel, ispotály, motel.
hóstát – ‘külső városrész régi magyarországi (főleg erdélyi szász)
városokban’.
Történelmi szakszó, a középfelnémet és bajor-osztrák hofstat (tkp.
‘házas telek lakóépülettel és majorral’) átvétele; a f kiesése az első
szótag magánhangzóját megnyújtotta.
hostess – [hósztesz] ‘légi utaskísérőnő’.
Nemzetközi szó az angol air hostess (‘légi háziasszony’) kifejezés
második tagja nyomán. Ez a host (‘vendéglátó házigazda, fogadós’)
a achát
nőnemű formája; a host a francia hôte közvetítésével a latin
hospes, hospitis (‘vendég’) szóra vezethető vissza.
hossz – ‘az értékpapírok emelkedő árfolyama a tőzsdén’; ‘gazdasági
élénkülés’.
Nemzetközi szó a francia hausse [osz] nyomán, az hausser
(‘emelkedik’) igéből; ennek forrása pedig az haut (‘magas’) latin
előzménye: altus (‘magas’). A magyar ~ a francia szó részint
kiejtés, részint írás szerinti átvétele.
hosszú – ‘egy irányban kiterjedt’; ‘időben soká tartó’; ‘magas
növésű’. Származékai: hosszúkás, hosszas, hosszabbít,
hosszabbítás, hosszabbodik, hosszít, hosszában, hosszanti,
hosszadalmas, hossz, hosszat (pl. utca hosszat).
A ~ alapszava ősi uráli örökség: vogul koso, zürjén, votják kuzs
(‘hosszú’), szamojéd kunzsu (‘hosszában’). A szóeleji k  h változás
szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A szóvégi -ú
melléknévképző (mint pl. savanyú). A hossz nyelvújítási elvonás a
hosszat és személyjeles hosszában alakokból.
hotel – ‘szálloda’. Nemzetközi szó a francia hôtel (‘szálló’) nyomán;
ez az ófrancia hostel (‘szállás, fogadó’) modern változata, és a latin
hospitale folytatása, ez pedig a hospes, hospitis (‘vendég’) szóból
képződött. Lásd még hospice, hospitál, hostess, ispotály, motel.
hottentotta – ‘dél-afrikai nomád pásztorkodó törzs; ennek tagja,
nyelve’; ‘e törzzsel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó, a nép külső megnevezése (ők magukat khóinak
nevezik), valószínűleg a búr (afrikaans) nyelvből terjedt el, s
‘dadogó’ jelentésű.
hová – ‘mi felé, mely irányban?’; ‘ahová’.
Kérdő, illetve vonatkozó határozószó; ugyanabból a névmási tőből
alakult, amelyből a ha, hány, hogy, hol, honnan. A ho- tőhöz járuló
lativusi -á rag elé hiátustöltő v ékelődött; alaktani felépítése tehát
olyan, mint a ha kötőszóé. Lásd még hovatovább.
hovatovább – ‘idővel egyre inkább’; ‘már-már, előbb-utóbb’: ha így
költekezel, hovatovább az utcára kerülünk.
A hová és tovább összetétele; első eleme ‘minél’ értelmű.
Eredetileg ‘minél tovább, inkább(, annál…)’ értelmű volt, fenti és
ma általános jelentései utóbb alakultak ki.
hoz – ‘a beszélő irányába visz, szállít, juttat’; ‘terem’: sokat hoz idén
a gabona; ‘alkot, végez’: törvényt hoz, áldozatot hoz. Származékai:
hozat, hozatal, (elő)hozakodik, hozadék, hozam, hozomány,
hozomra.
Bizonytalan eredetű szó, talán a húz ige alakváltozata, amely korán
elkülönült jelentésében; ilyesféle jelentésmegoszlás van az egy
tőről fakadt hurcol–hord igepárban. Lásd még hoci.
hózentráger – ‘nadrágtartó’.
A hazai német hosentrager átvétele (irodalmi német Hosenträger);
Hosen (‘nadrág’) és tragen (‘hord’); avuló bizalmas nyelvi szó.
hozzá – ‘melléje, a közvetlen közelébe’; ‘feléje, neki’: hozzá beszél; ‘a
meglévőhöz ráadásul’: adj hozzá ötöt.
Az önállóan nem élő hoz alapszóból ered -á lativusi raggal. Az
alapszó ősi ugor örökség: osztják kúten (‘közelség’), haty, hoz (‘-
hoz’). Az ugor szó ‘oldal, szél’ jelentésű lehetett. A magyar ~ előbb
határozószó volt, majd igekötő és névutó lett, végül a lativusrag
lekopásával vált -hoz határozóraggá.
hozsanna – ‘üdv! ‹mint Istent dicsőítő felkiáltás imákban,
zsoltárokban stb.›’.
Nemzetközi szó a latin hosanna nyomán, amely a görög hószanna
közvetítésével a héber hóshiánná (‘ments meg minket’) kifejezésre
vezethető vissza. A latin intervokális s magyar zs megfelelője
tipikus: bazsalikom, ekklézsia, muzsika, petrezselyem, uzsora.
hő1 – ‘az elemi részek mozgása nyomán keletkező energiafajta,
amelyet melegnek érzünk’: olvadási hő, hőelnyelés;
‘‹melléknévként, költői szóként› forró, heves’: leghőbb vágyam
látni őt. Származékok és kapcsolt szavak: hőség, hév, heves,
heveskedik, heveskedés, hevít, hevítetlen, hevül, hevület,
hevülékeny.
Ismeretlen eredetű szó. Korai felbukkanása, sok származéka és
főképp alaktani viselkedése (mellyel a hó, ló, tó mintáját követi)
arra mutat, hogy ősi szavaink közé tartozik, de előzményeiről nem
tudunk biztosat.
hő2 – ‘figyelemfelkeltést, megszólítást kifejező és állatterelésnél
használt szó’.
Önkéntelen hangkitörésből eredő indulatszó. Lásd még hők.
hőbörög – ‘izgágáskodik, zúgolódik’.
Hangfestő szó lehet, a nyelvjárási hőböri, hőbörödött (‘bolondos’) s
távolabbról a hóbortos családjából.
hők – ‘vissza! hátra! ‹kiáltás igásállatnak›’. Származékai: hőköl,
hökken.
A ~ az állatűző, állatterelő indulatszavak körébe tartozik,
valószínűleg a hő2 a forrása. Két igei származéka is elsődlegesen
igásállat viselkedésére vonatkozott: ‹a ló› ‘hátrál’, illetve ‘megriad’.
hölgy – ‘nő ‹tiszteletteljes említésként›’; ‘‹régebben› úrinő, dáma’;
‘‹igen régen› hermelin’.
Ősi finnugor örökség: vogul kalj (‘nőstény’), lapp kaptye (‘kis
prémesállat nősténye’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd
hab, hal, hat, ház, hó, hód stb; a tőbeli lj  gy  lgy változása is
- 141 - oldal
magyarázható, fel kell tenni továbbá a hangrendi átcsapást is (a 
e  ö). A ‘nő’ és a ‘kecses kis ragadozó’ jelentés kettőssége, talán
külső hasonlóság alapján, már az ősnyelvben is meglehetett a fenti
példák tanúsága szerint; erre nyelvünkben újabb példa a meny és
menyét szavak összefüggése. A ~ csak mint hölgymenyét
(‘hermelin’) élt már nyelvjárásainkban, amikor a nyelvújítás
felkapta és mai értelmében divatba hozta.
hömpölyög – ‘‹víz vagy embertömeg› lassú, de erős sodrással
nyomul előre’. Származékok és kapcsolt szavak: hömpölyödik,
hömpölyít, hömpölyget.
A ~ s három eltérő képzésű párja eredetileg a gördülés,
hengeredés jelentéskörében mozgott, s nyelvjárásokban ott mozog
máig is; a ~ köznyelvi értelme az előre hengeredő és a sodródó
mozgás valamelyes hasonlósága nyomán alakulhatott ki. A
hangfestő eredetű szócsalád egyéb tagjai: hengerít, hempereg,
hentereg.
hörböl – lásd hörpint
hörcsög – ‘nagy pofazacskójú mezei rágcsáló’; ‘hirtelen mérgű
ember’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát hrčak, szlovén hrček, szlovák
chrček. A szláv szavak a hangutánzó ősszláv hrkati (‘horkol, hörög’)
családjába tartoznak. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, így állt elő a régi forrásokban
gyakori hercsek, amely utóbb labializálódott, a szóvég pedig
zöngésült, talán a köcsög meg fröcsög, tocsog és hasonló szavak
analógiájára.
hörög – ‘elfulladt, rekedtes hangot hallat ‹haldokló›’. Származékok és
kapcsolt szavak: hördül, hörren, hörgés, hörgő.
Hangutánzó szócsalád a horkol, hortyog, hergel családjából.
hörpint – ‘egy kortynyit iszik’. Származékai: hörpöl, hörböl.
Hangutánzó szócsalád.
hős – ‘életét sem kímélő bátor katona’; ‘csodálatos tettek
végrehajtója ‹mesékben, regékben›’; ‘bátorságával és
helytállásával példamutató ember’: a hétköznapok hősei; ‘irodalmi
mű, film jelentős alakja’: regényhős; ‘‹régen s nyelvjárásokban›
legény’; ‘‹melléknévként› bátor’: hős katona. Származékai: hősi,
hősies, hősiesség, hősködik.
Alighanem ősi uráli örökség: vogul kus (‘fiú, bubi kártyában’),
szelkup kodzs (‘munkás, jobbágy’). A szóeleji k  h változás
szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A legrégebbi jelentés
‘ifjú’ lehetett: mind az aggok és hősek, férjfiak és asszonok (Szent
Ferenc legendája); ebből alakult ki egyfelől a ‘legényember’,
másfelől a ‘harcos, vitéz’ jelentéskör. A nyelvújítás korában a
nyelvjárási szinten s már csak ‘legény’ jelentésben élő szót főleg
Szemere s Kazinczy hozta divatba az irodalmi nyelvben mai,
emelkedettebb értelmében.
hőzöng – ‘felelőtlenül hangoskodik, zúgolódik, követelőzik’.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű nyelvjárási szó, amely az
utóbbi évtizedekben bejutott a bizalmas köznyelvbe is.
hú – ‘meglepett felkiáltás’.
Önkéntelen hangkitörésből eredt indulatszó csodálkozás, öröm,
borzongás, iszonyodás stb. kifejezésére. Talán egy tőről fakad a
hujjal.
hubertusz – ‘‹régebben› zöld lódenből készült vadászzubbony-
szabású rövid felsőkabát’; ‘gyógyfüvekkel ízesített likőrfajta’.
Szent Hubertusnak, a vadászok védőszentjének nevéből. Ez a
germán Hubert, eredetibb formájában Hugubrecht latinizált
formája. A germán név értelme ‘elméjében fényes’; brecht
elemének angol megfelelője a bright (‘ragyogó’).
húg – ‘ifjabb nőtestvér’; ‘unokahúg’.
Ismeretlen eredetű szó.
hugenotta – ‘a kálvini tanok francia követője a 16-17. században’.
Történelmi szakszó a német Hugenotte nyomán, latinosított
szóvéggel; ennek forrása a francia huguenot [ügöno], amely a
svájci német Eidgenossra (‘szövetséges társ’) megy vissza; ennek
elemei az Eid (‘eskü’) és Genosse (‘társ’). Ez a genfi franciában
eyguenot lett, s eredetileg egy politikai párt tagjainak gúnyneve
volt, majd átvonódott a kálvinista protestánsokra.
húgy1 – ‘vizelet’. Származékai: hugyozik, hugyos.
Ősi uráli örökség: vogul kosvet, zürjén kudzs, votják kizs, finn kusi,
szelkup kuzs (‘vizelet’). Az uráli *kocse alapformából a szóeleji k 
h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb.
húgy2 – ‘csillag, csillagkép’: tudná hugyoknak folyását és füveknek
erejét (Jókai kódex, 14. század).
Ősi örökség az uráli korból: vogul konys, votják kizsili, szelkup kiska
(‘csillag’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat,
ház, hó, hód stb. A ~ e jelentésben már a 16. századra elavult, csak
a Kaszahúgy (‘kaszáscsillag, azaz Orion’) maradt meg máig egyes
nyelvjárásokban.
huhog – ‘‹bagoly› jellegzetes kiáltását hallatja’; ‘mindegyre bajokat
emleget, jósol’.
Hangutánzó szó, kapcsolatos a bagoly különféle elnevezéseivel:
uhu, tájnyelvi buhu. A ~ második jelentése az elterjedt babonából
ered, mely szerint a bagoly kiáltása bajoknak előhírnöke.
huj – ‘ősi magyar csatakiáltás, buzdítás’: huj, huj, hajrá! Származékai:
a achát
hujjog, hujjogat.
Önkéntelen hangkitörésből eredő indulatszó.
huligán – ‘garázda, bandázó fiatal’.
Nemzetközi szó az angol hooligan (‘garázda alak’) nyomán; ez
valószínűleg egy ilyen nevű bandavezér nevéből keletkezett a 19.
század végén a londoni alvilág nyelvében.
hull – ‘esik ‹sűrűn, tömegben, pl. hó›’; ‘egyenként s folyamatosan
(ki)esik’: hull a hajam; ‘tömegesen pusztul’: sok baromfi hullott el
egy hét alatt; ‘csatában elesik’: Elhullt csatában a derék (Arany).
Származékai: hullás, hullat, hullajt, hulladék.
Ősi örökség az ugor, esetleg a finnugor korból. A rokonnyelvi
párhuzam talán a vogul hul- (‘leválik’, pl. fa kérge), de lehet, hogy
az osztják kol (‘megszűnik’) és a finn kulua (‘elkopik, foszlik’) jelzi a
forrást, bár ez a jelentésfejlődést kevésbé magyarázza. Lásd még
hulla, hullám.
hulla – ‘holttest, tetem’: Mint hulla a hulla, veszett a pogány (Arany).
A hull ige származéka annak ‘pusztul, elesik’ értelme alapján; a
folyamatos melléknévi igenév (hulló) olyan főnévvé vált
alakváltozata, mint a csúszó, hintó, pengő, szülő mellett a csusza,
hinta, penge, szüle. Lásd még hullám.
hullám – ‘mozgásban lévő vízfelület ütemes süllyedő és emelkedő
mozgása’; ‘térben terjedő rezgő mozgás, mindenfajta energia
terjedési módja’; ‘hullám alakjára emlékeztető dolog’: hajhullám.
Származékai: hullámos, hullámzik.
A hull ige főnévi származéka, olyan képzés, mint álom, áram, öröm;
valószínűleg a víznek az átbukó hullámokban való zuhanó
mozgására alapul. Balaton-melléki tájszóból emelték a nyelvújítás
korában a költői és köznyelvbe, a korábbi hab helyébe.
humánus – ‘emberséges, emberszerető’. – humánum – ‘emberség;
emberi érzés, magatartás’. – humanizál: ‘emberségessé, szelíddé
tesz’. – humanitárius: ‘emberbaráti, az emberi szenvedéseket
enyhítő’: humanitárius segély. – humán: ‘a klasszikus (görög, latin)
nyelvek, irodalom, történelem és filozófia ismereteire alapozott’:
humán műveltség, érdeklődés; ‘a fenti tárgyak oktatására
összpontosító’: humán gimnázium; ‘‹orvoslásban, biológiában›
emberrel (és nem állattal) kapcsolatos’: humán oltóanyag,
humánbiológia, humángenetika. – humaniórák: ‘a humán
tudományok’. – humanizmus: ‘a reneszánsz kor szellemi irányzata,
amely a vallásos értékektől az ember és az ókori műveltség felé
fordult’. – humanista: ‘a humanizmus elveinek vallója és követője, a
reneszánsz kor tudósa’. – humanisztikus: ‘a humanizmussal
kapcsolatos’. – humanitás – ‘‹régen› humanisztikus műveltség’; ‘az
emberi méltóság tisztelete’.
A kiterjedt szócsalád alapja a latin humanus (‘emberi’) szó, a homo,
hominis (‘ember’) melléknévi származéka. A humaniórák a
melléknév középfokából (humanior) ered; a humán a latin alapszó
német megfelelőjének (human) átvétele.
humbug – ‘ámítás, szemfényvesztés, szélhámosság’.
Nemzetközi szó az ismeretlen eredetű angol humbug
(‘szélhámosság’) nyomán.
humerále – ‘vállkendő, katolikus pap miseöltözetének darabja’.
Latin szó (humerale), a humerus (‘váll’) melléknévi származéka,
tehát ‘vállra való’.
humor – ‘derűs, tréfálkozásra hajló kedély’: pompás humora van;
‘hajlam, képesség a helyzetekben rejlő komikum felismerésére,
élvezésére’. – humorizál: ‘tréfálkozik’. – humorista: ‘humoros írások
szerzője’. – humoreszk: ‘rövidebb, szellemesen gunyoros írásmű’;
‘szabad formájú, könnyed kis zenedarab’.
Nemzetközi szócsalád a latin humor (‘folyadék, nedv, testnedv’)
alapján. Az ókori eredetű felfogás szerint a fontosabb testnedvek
valamelyikének túlsúlya sajátos emberi temperamentumot, érzelmi
és indulati alkatot eredményez (lásd pl. flegma); ennélfogva a ~ is
sokáig temperamentumot, kedélyalkatot jelentett; mai jelentése az
angolban alakult ki a 18. századra. A humoreszk a német
Humoreske átvétele néma szóvéggel; ennek mintája a burleszk,
groteszk s hasonló szavak voltak.
humusz – ‘termőföld, televény’.
Latin szó (humus), a.m. ‘föld, talaj’.
hun – ‘népvándorlás-kori harcos lovas nomád nép, amelyet sokáig
tévesen a magyarság rokonának tartottak; ehhez tartozó személy;
e néppel kapcsolatos’.
A latin többes számú Hunni formából ered; régebben hunn, hunnok
formában járta (Ady: Hunn, új legenda); forrása valószínűleg a nép
hajdani saját neve.
huncut – ‘furfangos’; ‘pajkos, hamiskás, csintalan’. Származékai:
huncutság, huncutkodik; huncutka (‘homlokba hulló kunkori női
hajtincs’).
Német eredetű szó: hazai német, szász hundsfutt (‘gazember,
csirkefogó, csaló’) a Hund (‘kutya’) és Fut (‘női nemi szerv’)
elemekből. Ebből sejthető, hogy valaha nyelvünkben is kemény
szitokszó volt, és csak a 19. századtól, talán játékosnak érzett ~
hangalakja révén, kezdték tréfás, egyre kevésbé rosszalló
értelemben használni.
hungarocell – ‘szilárd polisztirolhab, igen könnyű hőszigetelő anyag;
formába öntve ütésálló csomagoláshoz is használják’.
- 142 - oldal
A világszerte gyártott anyag magyar márkaneve a latin Hungarus
(‘magyar’) és cella (‘fülke, sejt’) elemekből. Lásd még
hungarológia.
hungarológia – ‘magyarságtudomány’. – hungarizmus: ‘sajátos
magyar nyelvi fordulat’. – hungarista: ‘szélsőséges magyar
nacionalista, fasiszta ‹1945 előtt a nyilaskeresztes mozgalom egyik
áramlatának híve›’. – hungarocentrikus: ‘mindent a magyarság
érdekeinek szemszögéből tekintő’. – hungarica [hungarika]:
‘magyar vonatkozású könyvek, nyomtatványok együttese ‹mint
könytártudományi szakszó›’.
A latin Hungarus (‘magyar’) származékai. Az eredetibb Ungarus az
ongur, onogur nép nevéből ered, amely néppel a történetírók a 6.
század óta ismételten összetévesztették a magyarokat (ahogy
mások és máskor a türkökkel, avarokkal és hunokkal). E tévesztés
alapja, hogy korábban a magyarok a bolgár–török onogur nép
fennhatósága alá tartoztak egy ideig. Az ótörök népnév ‘tíz ugor’
jelentésű.
huny – ‘‹szemet› becsuk’; ‘‹el- igekötővel› meghal’; ‘‹tájnyelvekben›
alszik egyet’. Származékai: hunyó, hunyorog, hunyorgat, hunyorít.
Ősi uráli örökségünk: vogul kony- (‘pislog’), zürjén kuny- (‘szemet
behuny’), finn kyyny [kűnü] (‘szem félig nyitott állapota’); szelkup
konyijko (‘szemet huny’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd
hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A nyelvjárási kum, kumik (‘alszik,
bóbiskol’) ugyanez az ige; a szóeleji k megőrzött régiség, mint a
hajlik mellett a kajla. Lásd még hunyászkodik, hunyor.
hunyászkodik – ‘megfélemlítve összehúzza magát, heves vagy
támadó indulatát visszafojtja’.
A huny ige származéka a gyakorító és visszaható -kodik képzővel
és többnyire meg- igekötővel; a hunyász sz eleme is gyakorító
igeképző, mint pl. kaparász.
hunyor – ‘a boglárkafélék egy mérgező virágos faja’.
A huny ige származéka; az elnevezés arra utalhat, hogy a ~ mérge
kábító, altató hatású.
hupikék – ‘rikítóan élénk kék’.
A huppan családjába tartozó tájnyelvi hupál (‘püföl’) igével
kapcsolatos, az összetétel tehát tréfás képzésű (hupi mint csihi-
puhi), és a veréskor szerzett kék foltokra céloz; korai példái
valóban ilyen értelműek.
hupp – ‘‹csak a kiveri a huppot szólásban› hűhó, patália’.
Szleng szó, valószínűleg hangutánzó eredetű, a verés zaját
érzékelteti.
huppan – ‘tompa zajjal a földre esik’.
Hangutánzó szó. Lásd még hupikék.
húr – ‘állati bélből vagy fémből készült, kifeszített rugalmas szál ‹íjon,
hangszeren›’; ‘kör két pontját összekötő egyenes’.
Ismeretlen származású szó; eredeti jelentése ‘‹emberi, állati› bél’
volt, ennek nyoma a hurka és a tikhúr, tehát ‘tyúkbél’ növénynév.
hurcol – ‘erőlködve visz, hord’; ‘‹főleg el- igekötővel› erőszakkal
elvisz, magával visz’.
A hord ige származéka gyakorító -szol képzőegyüttessel, mint
unszol, vonszol. A tőmagánhangzó u megőrzött régiség; a c a d és
sz összeolvadásával jött létre (kb. mint boncol).
huri – ‘égi kéjnő, aki az igazhitű muszlim férfit boldogítja a
paradicsomban’.
Arab szó, tkp. a haurá (‘gazella-szemű’) többes alakja, amely egyes
számú jelentésben a perzsa, majd a francia közvetítésével terjedt
el az európai nyelvekben.
hurít – ‘szid, korhol, gyaláz’.
Hangutánzó szó a hurrog, hurrogat (‘kurjongat, kiabál, rákiált’)
családjából. Nyelvjárási szó.
hurka – ‘vérből s belsőségekből disznóbélbe töltött sütnivaló étel’.
A húr kicsinyített alakja, annak eredeti ‘bél’ értelmében.
hurok – ‘zsinegen kötött csomóval szűkíthető kerek nyílás’;
‘zsinegből vagy drótból készített hurkos állatfogó eszköz’.
Származékai: hurkos, hurkol.
Török eredetű szó a kun-besenyő rétegből: altáji uruk (‘hurokkal
ellátott bot ló befogására’). A szóeleji h talán a húr analógiás
hatásával magyarázható.
hurrá – ‘harci bíztatást, ujjongást, rivalgást kifejező indulatszó’.
Sok nyelvben használatos, általában az angol hurrah nyomán; talán
a középfelnémet hurren (‘rohan’) felszólító hurre alakja a forrása.
hurrikán – ‘viharos erejű, pusztító forgószél a karibi térségben’.
Nemzetközi szó az angol hurricane nyomán, amely a spanyol
huracán átvétele; forrása a Haiti szigeti taino indián nyelv azonos
szava. Ugyane tőről fakad orkán szavunk is.
hurut – ‘a nyálkahártya mirigyeinek fokozott nedvkiválasztása’.
Származéka: hurutos.
Hangutánzó szó, a huruttal járó hörgő köhögés hangját imitálja.
hús – ‘harántcsíkolt izomzat emberi és állati testben’; ‘ilyen állati
szövet mint táplálék’: marhahús, sertéshús stb. Származékai:
húsos, hústalan, húsol.
Ismeretlen eredetű szó.
husáng – ‘frissen tört vastag ág’.
Hangutánzó eredetű szó, talán a suháng hangátvetéses alakja, és
mint ilyen, a suhog igéhez kapcsolódik.
a achát
húshagyó – ‘böjtkezdő ‹csak a húshagyó kedd, azaz ‘hamvazószerda
előtti kedd’ kifejezésben›’.
Délszláv mintára alkotott tükörszó: horvát, szlovén mesopust (‘hús-
elhagyás’). A kifejezés arra utal, hogy a nagyböjt kezdetekor
negyven napra búcsút mondtak a húsnak. A szláv szó mintája a
latin carnem laxare (‘húst elhagyni’) kifejezés lehetett, amely
áttételes módon a karneválhoz kapcsolható. Lásd még húsvét.
huss – ‘háziszárnyasok, madarak elűzésére használt indulatszó’.
Önkéntelen hangkitörésből ered, a hess rokona.
húsvét – ‘Krisztus feltámadásának ünnepe a keresztény
országokban’.
Tükörszó olyan délszláv eredetű szavak alapján, mint a horvát,
szlovén vuzem (‘vétel’), ezek ugyanis egy korábbi menszovazam
(‘hús vétele’) rövidült formái. A szó arra utal, hogy a nagyböjt
elején „elhagyott” húst (lásd húshagyó) a feltámadás napjától újra
magukhoz „vehetik” a hívők.
húsz – ‘kétszer tíz’. Származékai: húszas, huszad.
Ősi finnugor örökség: vogul, osztják kosz, votják kizs, mordvin
komas (‘húsz’). E szavak első eleme ‘ember, férfi’ jelentésű (lásd
hím), annak alapján, hogy az ember kezén és lábán összesen húsz
ujj van; a második eleme (a magyarban -sz) egy igen ősi mutató
névmás folytatója. Lásd még huszon-.
huszár – ‘régi magyar könnyűlovas fegyvernem katonája’.
Származékai: huszáros, huszárság.
Szerb-horvát eredetű szó: huszar (‘rabló’) a husza (‘rablás’) tőből;
ez végső soron a gót hansa (‘sereg, csapat’) szóra megy vissza. A
~ mai értelmű használata a 15. század végétől mutatható ki.
huszita – ‘a huszitizmus híve, követője ‹Csehországban, de
Magyarországon is›’. – huszitizmus: ‘a protestantizmus korai
formája Csehországban a 15. században’.
A latin Hussita szó átvétele, amely szó a mozgalom névadójára, Jan
Hus cseh reformátorra és mártírra utal. A szó vége a görög -itész
latinos alakja, mint pl. a johannita lovagrend Szent János (Johannes)
nevéből.
huszon- ‘a 21 és 29 közti számnevek előtagja’.
A húsz számnév lativusi -n ragos alakja, tkp. ‘húszon (felül) egy,
kettő stb.’. Lásd még tizen-.
huta – ‘kohó’; ‘üvegolvasztó kemence’.
Felnémet eredetű: ófelnémet hutta (‘sátor, bódé; kohó’). Avuló szó.
húz – ‘von’; ‘maga felé mozgat’; ‘rögzített helyéről eltávolít’: fogat
húz; ‘‹vonós hangszeren› játszik’: húzd a fülembe a nótámat; ‘‹sok
közül› kivesz’: sorsot húz; ‘eltér ‹iránytól›’: a kormány jobbra húz.
Származékai: huzat, húzat, huzatos, huzakodik, huzam, huzamos,
húzódik, húzódozik, húzódzkodik, huzigál, húzkod, huzal, huzaloz.
Ősi örökség az ugor korból: vogul kat (‘szakít, ránt’). Lehet, hogy a
~ azonos eredetű a hoz igével; hangtani kapcsolatuk olyan, mint a
hord–hurcol igepáré.
huzag – ‘spirális hornyolás lőfegyver csövének belső üregében’.
Származéka: huzagol.
A német Zug (‘huzat, húzás, huzagolás’) mintájára alkotott késő
nyelvújítási szó a húz igéből, az adag, állag, löveg s hasonló szavak
mintájára.
huzavona – ‘halogatás, körülményeskedés’.
A tautologikus húz-von szókapcsolat igenévi származéka, voltaképp
húzó-vonó; az egyes elemek a hinta, hulla, penge, szüle alaktani
megfelelői.
hű1 – ‘ragaszkodó, valaki mellett kitartó, házastársát meg nem csaló’;
‘az eredetihez hasonló, a valóságnak megfelelő’: hű beszámoló, hű
fordítás. Származékai: hűség, hűséges, hűtlen, hűtlenség,
hűtlenkedik.
A hisz ige régi folyamatos melléknévi igeneve, a hivő alakváltozata.
A kezdeti hiü, hiő igenév két irányban fejlődött tovább: a kettős
magánhangzó első eleme kiesett, s így lett a ~, illetve a két
magánhangzó közé hiátustöltő ékelődött, ez pedig a hivő alakot
eredményezte. Lásd még hiszen, hit, hitel, hites, hitves, hív2,
meghitt.
hű2 – ‘ámulatot, meglepetést, rosszallást kifejező indulatszó’.
Önkéntelen hangkitörésből eredt, akárcsak a hé, hő. Lásd még
hűbelebalázs, hűhó.
hűbelebalázs – ‘hebehurgya, meggondolatlanul cselekvő ember’.
Szóösszetétel a Hű, bele, Balázs, lovat ad Isten! (‘fogj hozzá, majd
megsegít Isten’) szólás első három szavának összetapadásából. A
hű2 indulatszó itt biztató értelmű; a Balázs név nem konkrét
személyt jelöl, hanem általános érvényű, akárcsak a megfelelő
nevek a sedrekati, szélpál, viharjóska (‘szeles, hirtelen nő, illetve
férfi’) szavakban.
hűbér – ‘feudális birtok’. Származékai: hűbéri, hűbéres, hűbériség.
Nyelvújítási szóalkotás a latin feudum magyarítására; a vazallusi
hűségeskü fejében bérként juttatott birtokot jelenti.
hübrisz – ‘gőg, elbizakodottság’.
Görög szó, a.m. ‘dölyf, elbizakodottság’ a hübreó (‘kevélykedik,
nem ismer mértéket’) igéből. Az antik mítoszokban a ~ főképp azok
vétke volt, akik jósorukat a maguk érdemének tudták be, és
elmulasztották hálájukat leróni érte az isteneknek.
hűdés – ‘bénulás, paralízis’: szélhűdés, agyszélhűdés. Származékai:
- 143 - oldal
hűdött, hűdöttség.
A ~ szócsaládja a szélhűdésből vonódott el, mert megalkotója,
Bugát Pál a szél elemet összetételi tagnak érezte, a szót magát
pedig az azonos értelmű, s valóban összetételként keletkezett
szélütés egyszerű alakváltozatának. Valójában a szélhűdés képzett
szó, -hűdik képzőegyüttese ugyanaz, mint a bűnhődik, hírhedik
szavakban, tehát „megszelesedés”; ez a régi babonás hiedelemre
vezethető vissza, amely szerint bizonyos szelek démoni, ártó
hatásúak. A ~ avuló orvosi szó, származékai az irodalmi
stílusrétegben otthonosak.
hűhó – ‘felesleges hangoskodás’; ‘nagy felhajtás, cécó’.
A hű2 és a hó3 indulatszavak összetételéből vált főnévvé (hasonló
összetétel a hajrá).
hűl – ‘egyre hidegebbé lesz’; ‘‹érzelem› veszít melegéből’.
Származékok és kapcsolt szavak: (meg)hűlés, hűtő, hűtés, hűtőzik.
A szócsalád hű- töve, amelynek a fenti alakok mozzanatos, illetve
műveltető képzős származékai, talán ugyanabból az ismeretlen
alapszóból ered, amelyből a hideg, hiedelem, hűvös származik.
Lásd még hüledezik, hüllő, hülye.
hüledezik – ‘meghökken, álmélkodik’.
A hűl ige származéka gyakorító -dez képzővel (mint eredezik,
fáradozik). Az alapszónak magának is van hasonló jelentésű
formája: Elhűlnétek látván rettenetes pajzsát (Arany). A
megdöbbenés a szívverés lassulását, kimaradását is okozhatja,
ezért a közfelfogásban hidegérzettel, fagyással kapcsolódik össze:
megdermedt rémületében; Döbbenet által a szív ere fagy (Arany).
Lásd még hüllő, hülye.
hüllő – ‘tüdővel lélegző, nem állandó testhőmérsékletű gerinces
állat’.
Nyelvújítási képzés, voltaképp folyamatos melléknévi igenév a hűl
igéből, az ilyen állatok hidegvérűsége alapján. Lásd még hüledezik,
hülye.
hülye – ‘gyengeelméjű, idióta’; ‘buta, ostoba, értetlen’: egészen
hülye vagy? ‘‹főnévként› ostobaság’: ne beszélj hülyéket!
Származékai: hülyeség, hülyéskedik, hülyéskedés, hülyít, hülyül,
hülyülés.
A szó eredetibb hüle alakja a hűl igéből képzett folyamatos
melléknévi igenév olyan változata, mint a pengő, szülő mellett a
penge, szüle; az l utóbb palatalizálódott. A ~ eleinte olyan emberre
értődött, aki mindenen elhül, hüledezik; ez a bambaság képzetén
át vezetett a szó ‘idióta’ jelentéséhez. Ilyenre más nyelvekben is
van példa: latin stupere (‘zsibbad, kábul, ámul’)  stupidus
(‘hülye’).
hűs – lásd hűvös
hüvely – ‘egyes termések magtokja’: borsóhüvely; ‘szúró- és
vágófegyverek védőtokja’: kardhüvely; ‘lőfegyver töltényének a
robbanószert tartalmazó eleme’: töltényhüvely; ‘nő belső nemi
szerve, amely a hímtagot fogadja be’. Származékai: hüvelyes,
hüvelyez.
A ~ hüv- töve bizonytalan eredetű, talán a hiu családjába tartozik;
a -ly szóvég denominális névszóképző lehet. Lásd még hüvelyk.
hüvelyk – ‘a kéznek a többi négytől elálló, legvastagabb ujja’;
‘hosszmérték ‹kb. 2,5 cm›’.
A hüvely származéka denominális -k képzővel; valójában a
különböző tájnyelvekben a ~ különféle alakváltozatai (hüvék,
hüvők, hüjek) előfordulnak ‘hüvely’ értelemben is, és fordítva,
olykor találunk hüvelt ‘hüvelyk’ jelentésben is. A két szó szoros
kapcsolata úgy magyarázható, hogy hajdan a nyíllövők a
hüvelykujjukon bőr védőtokot, hüvelyt viseltek, s így annak neve
átvonódott magára az ujjra is.
hűvös – ‘enyhén, nem kellemetlenül hideg’; ‘‹érzelmileg,
viselkedésben› tartózkodó, nem szívélyes’; ‘‹tréfásan› börtön’:
hűvösre tették. Alakváltozatok: híves, hivös, hűs. Származékok és
kapcsolt szavak: hűvöskés, hűvösség, hűvösödik, hűsít, hűsítő,
hűsöl.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Feltehető hi-, hiü- töve azonos lehet
a hideg, hiedelem, hűl szavakéval. A szó -s eleme melléknévképző
(mint képes, nádas stb.) A híves alak korábbi lehet a ~nél a feltett
hiü alapszó nyomán; a hűs összevont alak.
a achát

idő régebbi idé- tőalakjának ragos származéka, akárcsak az idétlen.

Lásd még idény.
,Í
I
ideiglenes – ‘átmeneti, nem állandó, nem végleges’.
Az idő régi ideiglen (‘valamennyi ideig’) ragos származékából
képezték a nyelvújítás korában.
iá – ‘a szamár kiáltása’. Származéka: iázik.
idejekorán – ‘a kellő időben’: A török vastag, erős falat talált a kapu
Hangutánzó szó; más nyelvekben is hasonlóképp hangzik: német,
mögött. Idejekorán berakta azt Mekcsey.
cseh ia, angol hee-haw.
Egy tautologikus mellérendelő idején-korán összetétel módosult
iafia – ‘‹valakinek a› gyermeke(i)’; ‘a rokonság, pereputty egy tagja’:
alakja, ahol az első tag elvesztette ragját. Az utótag hatására a mai
elhozta magával minden iafiát.
nyelvi köztudatben kezd ‘túl korán, ideje előtt’ jelentése kialakulni.
Eredetére két magyarázat van. A valószínűbbik szerint az ~
identitás – ‘azonosság’; ‘önazonosság, öntudat’: idegenben is
úgynevezett egybefoglaló összetétel (mint pl. arc), amelynek első,
megőrizte magyar identitását. – identikus: ‘azonos’. – identifikál:
ia eleme egy kihalt ‘leány’ jelentésű szavunk maradványa. Ezt
‘azonosít’. – identifikáció: ‘azonosítás’.
nemcsak a vogul agi, eui, ewe (‘valakinek a leánya’) mint valószínű
A latin identitas középkori eredetű szó, az idem (‘ugyanaz’) egy
előzmény tanúsítja, hanem hogy ugyanilyen értelmű összetétel is
kettőzött alakjából (identidem), illetve ennek vélt identi- tövéből
létezik a vogulban: agipigi (‘gyermek’, tkp. ‘leány-fiú’). Más nézet
képezték. Az identikus és identifikál már francia továbbképzések
szerint az ~, régebbi forrásokban ia fia, olyan ikerszó, mint az irul-
(identique, identifier) átvételei visszalatinosított formában.
pirul vagy izeg-mozog.
idény – ‘évad, szezon’.
ibér – ‘a Pireneusi-félszigeten élt bizonytalan eredetű ókori nép;
Nyelvújítási alkotás az idén (lásd idei) határozószóból, a magán 
ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e népre vonatkozó’.
magány s hasonló szópárok mintájára.
A név eredete ismeretlen.
ideogramma – ‘fogalmat jelentő írásjel a képírásból fejlődött ‹pl.
íbisz – ‘egyiptomi gázlómadár, Ízisz istennő szent állata’.
óegyiptomi, kínai› írásrendszerekben’. – ideográfia: ‘fogalomírás’.
Latin szóvendégünk (ibis), a latinban egy azonos görög szó
Tudományos szakszócsalád a görög idea (‘eszme, fogalom’) és a
átvétele, amaz pedig óegyiptomi eredetű.
gramma (‘írás’), illetve a graphó (‘ír’) elemekből. Lásd még idea,
ibolya – ‘erős illatú, többnyire lila erdei virágos növény’; ‘ibolyalila
ideológia.
szín: ultraibolya’.
ideológia – ‘egy korszak, egy osztály, egy párt által vallott eszmék,
Régebbi ivola, ibola alakjainak tanúsága szerint az ~ a növény latin
nézetek összefüggő rendszere’. – ideológus: ‘egy eszmerendszer
viola nevének ősi magyar alakváltozata. A latin szókezdő v-je úgy
kidolgozója, képviselője’. – ideologikus: ‘egy eszmerendszerrel
maradt el, mint az imád ősibb vimád formájából. Az iola hiátustöltő
kapcsolatos, attól függő vagy arra hivatkozó’.
v-t kapott, amely idővel b-vé lett (mint a szilva egyes
Nemzetközi szócsalád a görög idea (‘eszme, fogalom’) és logosz
nyelvjárásokban szilba), a l pedig palatalizálódott.
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még idea, ideogramma.
ibrik – ‘csésze, csupor, kisebb korsó’.
idétlen – ‘ügyetlen, ügyefogyott, ostoba’.
Az oszmán-török ibrik átvétele, amely egy azonos arab, végső
Az idő régebbi idé- tövének fosztóképzős származéka, s eredetileg
soron perzsa szóból származik.
idő előttit, koraszülöttet jelentett. Az ilyenek, főleg régebben,
icce – ‘régi folyadékmérték, kb. 8 deci’.
többnyire elmaradtak a szellemi fejlődésben, innen a szó ma eleven
Bizonytalan eredetű szó. A középkori latin justitia (‘igazság’) és a
jelentése. Lásd még idei.
vele kapcsolatos justa (‘pontos, helyes’) szavaknak volt ‘űrmérték,
idéz – ‘hív, megjelenésre szólít fel’: szellemet idéz, bírósági idézés;
borospohár’ jelentése is. Az utóbbinak feltehető, bár nem
‘mástól származó szöveget pontosan ismétel szóban vagy írásban’:
bizonyítható egy *jutia származéka, amelynek magyaros jucca,
a Bibliából idéz; ‘megjelenít’: szemünk elé idézte a történteket.
jucce alakjából az ~ úgy eredt volna, mint a juharból az ihar.
Az ide határozószó igei származéka -z denominális képzővel, mint
ichtiológia – ‘az állattannak a halakkal foglalkozó ága’.
aláz, előz, odáz.
Tudományos szakszó a latin ichthyologia nyomán; ez a görög
idill – ‘derűs, bensőséges helyzet, állapot’; ‘ókori pásztori költemény’:
ikhthüsz (‘hal’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből épült
Theokritosz idilljei. Származékai: idilli, idillikus.
fel. Lásd még ichtioszausrusz.
Nemzetközi szócsalád a latin idyllium (‘pásztori költemény’)
ichtioszaurusz – ‘halhoz, delfinhez hasonló őshüllő’.
nyomán; forrása a görög eidüllion, amely tkp. ‘képecske’, az eidosz
Latin őslénytani szakszó (ichthyosaurus) a görög ikhthüsz (‘hal’) és
(‘alak, forma’) kicsinyítő képzős származéka. A magyar szavak
szaurosz (‘gyík’) elemekből. Lásd még dinoszaurusz, ichtiológia
közvetlen forrása a német vagy a francia volt.
icipici – ‘kicsinyke’.
idiolátria – ‘önimádat’.
Úgynevezett osztódásos ikerszó, amelynek első eleme az alapszó
Tudományos szakszó a görög idiosz (‘külön, saját’) és latreia
(pici) szókezdő magánhangzójának elhagyásával jött létre (mint pl.
(‘szolgálat a szentélyben’) elemekből. Lásd még idióta, idióma,
irul-pirul, illeg-billeg). Lásd még pici.
idioszinkrázia, idolátria.
ide – ‘a beszélőhöz közeli helyre’. Származékai: idébb, idáig.
idióma – ‘nyelvi, beszédbeli sajátság’; ‘nyelvjárás’. – idiomatikus:
Az ez mutató névmás egy ősibb id alakjának származéka az -é
‘nyelvjárási’. – idiomatizmus: ‘egy adott nyelvre jellemző kifejezési
lativusi raggal, amely a szóvégen megrövidült; az idáig mély
forma, fordulat’.
hangrendű toldalékai az odáig analógiás hatásával magyarázhatók.
Az ~ görög szó: ‘sajátosság, egyedi kifejezés’, az idiosz (‘saját,
Lásd még idéz, idő.
egyéni, egyedi’) származéka. Lásd még idiolátria, idioszinkrázia,
idea – ‘eszme, fogalom; ötlet’. – ideális: ‘eszményi’. – ideál:
idióta.
‘eszmény(kép)’; ‘valakinek a szerelmese, imádottja’: Zsóka volt az
idioszinkrázia – ‘veleszületett túlérzékenység egyes
én első ideálom (Ady). – idealizál: ‘eszményít’. – idealizmus: ‘a
gyógyanyagokkal szemben’; ‘heves, ingerült s lényegében
szellem, a tudat elsőbbségét hirdető bölcseleti irányzat’;
indokolatlan ellenszenv valakivel szemben, irtózás valamitől’.
‘eszményekért való lelkesedés’. – idealista: e bölcseleti irányzattal
Tudományos szakszó a görög idiosz (‘sajátos, egyedi’) és
kapcsolatos’; ‘eszményekért küzdő’; ‘ábrándos, a valósággal
szünkraszisz (‘keverék’) a szün- (‘össze’) és kerannümi (‘kever’)
számot nem vető’; ‘‹főnévként› az idealizmus vallója’. –
elemekből. Az ~ értelme tehát: ‘a test nedvei olyan egyedi
idealisztikus: ‘idealista’.
keveréket alkotnak, amely nem fogad be idegen anyagokat’. Lásd
Nemzetközi tudományos szócsalád a latin idea (‘eszme’) nyomán,
még szinkretizmus.
amely a görög idea (‘alak, forma, megjelenési mód’) átvétele;
idióta – ‘gyengeelméjű ember’; ‘‹melléknévként› hülye’. – idiotizmus:
ennek forrása az eidó (‘meglát, megismer’) ige. Az idealizmus,
‘súlyos gyengeelméjűség’.
idealista, idealizál származékok a franciában keletkeztek
Nemzetközi szócsalád a latin idiota (‘tájékozatlan ember, kontár’)
(idéalisme, idéaliste, idéaliser); az ideál németből való átvétel
nyomán. Ennek forrása a görög idiótész (‘magánember; laikus,
(Ideal). Lásd még ideogramma, ideológia.
kontár; tanulatlan, műveletlen ember’), az idiosz (‘saját, személyes,
ideg – ‘íj, lant húrja’: …én a / Lant idegébe kapok… (Petőfi); ‘az
magán-’) származéka. Mai jelentésével az ~ az orvosi latinból
ingerületet vezető, fonálszerű hosszú sejt’. Származékai: idegi,
lépett át a köznyelvbe. Lásd még idiolátria, idióma, idioszinkrázia.
ideges, idegesség, idegesít, idegeskedik.
idolátria – ‘bálványimádás’.
A szó ide- töve ősi örökség az uráli korból: vogul janteg, cseremisz
Vallástudományi szakszó a görög eidólon (‘bálvány’, tkp.
jaden, szamojéd jen (‘íjhúr’). A szóvégi g denominális főnévképző,
‘hasonmás, arckép, szobor’) és a latreia (‘szolgálat a szentélyben’)
mint pl. a hályog szóban. A ma eleven élettani jelentéssel a
elemekből; az eidólon az eidosz (‘külalak, kép, forma’) származéka.
nyelvújítás korában Bugát Pál ruházta fel a szót.
idom – ‘síkbeli vagy térbeli forma’: síkidom; ‘női test domborulata’:
idegen – ‘nem ismerős, máshonnan való’; ‘más néphez tartozó’:
telt idomok. Származékai: idomít, idomító, idomítás, idomár,
‘más állampolgárságú’: idegenrendészet; ‘más tulajdonában lévő’:
idomtalan.
idegen jószág; ‘‹főnévként› idegen ember’; ‘idegen föld, külföld’:
A szócsalád valószínű alapszava egy ma már nem élő idomos
idegenben halt meg. Származékai: idegenség, idegenkedik,
melléknév, amely az ildomos népnyelvi alakváltozata. Eredetibb
(el)idegenül, (el)idegenít, (el)idegenedik, (el)idegenedés.
‘alkalmas, ésszerű’ jelentése így fejlődött: ‘rendes’  ‘arányos’ 
Ismeretlen eredetű szócsalád.
‘formás’. Az ~ és idomtalan voltak közvetlen származékai; a
idei – ‘ez évi’. Kapcsolt szó: idén.
további képzések már az ~ból erednek.
Az ez idei, illetve ez idén kifejezések önállósult második tagja
idő – ‘a tér mellett az anyag legfőbb létezési formája, amely a
mindkettő; az idő régi ‘év’ jelentése él bennük tovább. Az idén az
- 144 - oldal
a achát
történések egymásutánjában érzékelhető’; ‘időtartam’; ‘időjárás’:
szép idő várható; ‘‹régebben› év’. Származékai: idős, idősödik,
időtlen, időz, időzít, idült.
Vitatott eredetű szó. Talán ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből:
türk, ujgur öd-, altáji öy- (‘idő’); ennek a származtatásnak elég
komolyak a hangtörténeti nehézségei. Más nézet szerint az ~ az
ide határozószónak jelentésben elkülönült alakváltozata; eredeti
jelentése közelre mutató értelméből eredően ‘jelen időpont’ volt,
ahogy az idei, idén, valamint az esztendő szavakban is tetten
érhető. Az idült (mint a latin eredetű krónikus magyarítása) és az
időzít nyelvújítási alkotások. Lásd még ideiglenes, idejekorán,
idény, idétlen, időjárás.
időjárás – ‘a légköri jelenségek összességéből adódó helyzet,
állapot’.
Kora nyelvújítási szóalkotás a szép (csúf, meleg stb.) idő jár(ja)
kifejezésből. Az ~ jelenségeit a latin utódnyelveiben is az ‘idő’
jelentésű szó fejezi ki, pl. olasz fa brutto tempo (‘rossz idő van’, tkp.
‘rossz időt csinál’).
idus – ‘a hónap 13. vagy 15. napja a római naptárban’: március idusa
(március 15.).
Ismeretlen eredetű latin szó, tkp. többes számú alak.
ifjú – ‘fiatal’; ‘‹főnévként› fiatal, felserdült férfi’. Származékai: ifjúság,
ifjúsági, ifjan, ifjonti, ifjonc.
Összetett szó; második tagja a fiú, ahogy a korábbi ifiú alak sejteti;
első eleme ugorkori eredetű, az osztják ai (‘kicsi, fiatal’)
származéka. Az ~ tehát legkorábban főnév volt, és fiatal fiút
jelentett.
iga – ‘járom’; ‘alattvalói helyzet, szolgaság’: Majd töröktől rabigát /
Vállainkra vettünk (Kölcsey); ‘egy pár igásállat’: vett két iga ökröt.
Származékai: igás, (le)igáz.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén igo (‘járom’). A szóvég
nyíltabbá válással alakult ki.
igaz – ‘a valóságnak megfelelő, azt híven tükröző’; ‘őszinte’: igaz
szeretet; ‘becsületes, igazságos, méltányos’: egy igaz ember;
‘‹főnévként› jogszerű igény valamire’: nem hagyom az igazamat;
‘helyes állásfoglalás’: ebben igazad van; ’tiszta lelkiismeretű
ember’: az igazak álmát alussza. Származékai: igazi, igazán,
igazándi, igazában, igazság, igazságos, igazságosság, igaztalan,
igazságtalan, igazságtalanság, igazít, igazítás, igazodik, igazodás,
igazgat, igazgató, igazgatóság, igazgatás, (meg)igazul,
(meg)igazulás, igazol, igazolás, igazolvány.
Bizonytalan eredetű szó. Ig- töve valószínűleg a régi jóg (‘jobb
oldali’) szóval azonos (ebből ered a jog is), annak olyan változata,
mint a hajdani jonkábbnak a mai inkább. A szóvég denominális -z
képzőt kapott, mint pl. a nehéz, száraz. A ‘jobb oldal’ és az ‘igaz,
becsületes’ fogalma más nyelvekben is összekapcsolódik: francia
droit, német recht – richtig, gerecht.
ige – ‘cselekvést, történést kifejező szó’; ‘Isten szava, a Biblia
szövege’: igehirdetés; ‘bűvös hatalmú szó’: varázsige.
Származékai: igei, igéz, igéző.
Ótörök eredetű szó, amelynek megfelelői a mai török nyelvekből
már nem mutathatók ki, de él a mongolba átszármazott üge (‘szó,
beszéd’) főnévben. A magyar szó legősibb jelentése ‘varázsszó’
lehetett. Mai első köznyelvi jelentése a 17. század óta mutatható ki.
Lásd még igény.
igen – ‘nagyon’: igen megéhezett; ‘úgy van ‹ráhagyó felelet
eldöntendő kérdésre›’. Származékai: igenel, igenlő.
Ismeretlen eredetű szó. ‘Nagyon’ jelentése a korábbi; mai
elsődleges értelme az igenis (‘nagyon is’) összetételből alakult ki.
Lásd még igény.
igény – ‘jogos (vagy annak tekintett) kívánság, követelés’: igényt
tart az apai örökségre; ‘kereslet’: erre a cikkre nincs igény.
Származékai: igényel, igénylés, igénylő, igényes, igényesség,
igénytelen, igénytelenség.
Nyelvújítási alkotás, először Berzsenyinél bukkan fel, de nem
biztos, hogy az ő leleménye. Nem tudhatjuk pontosan, hogy igen
szavunk volt-e a képzés alapja, tehát „igenlésre” gondolt-e kiötlője,
vagy a német Anspruch (betű szerint ‘rámondás’) ihletésére az ige
képzett származékáról van-e szó.
ígér – ‘kötelezettséget vállal, hogy valamit megtesz, valamit ad
(valakinek)’; ‘vételárként felajánl’: ötmilliót ígértek a házért.
Származékai: ígéret, ígéretes, ígérget, ígérgetés, ígérkezik.
Ismeretlen eredetű szó.
iglu – ‘kupolaalakú eszkimó hókunyhó’.
Eszkimó szó; az angol igloo révén terjedt el.
ignorál – ‘semmibe vesz, nem vesz tudomást róla’: sértően ignorálta
a vendégek többsége’. – ignorancia: ‘tudatlanság, műveletlenség’.
Nemzetközi szavak a latin ignorare (‘nem tud’) ige nyomán,
amelyben a tagadó jelentésű in- előtag i eleme kapcsolódik a
tudást jelentő ősi gno- tőhöz. E tő g eleme már eltűnt a noscere
(‘tud’) és nomen (‘név’) szavak éléről, de ott van még a co-
gnoscere (‘megismer’) és co-gnomen (‘családi név’) testében. Lásd
még ignotus, nobilis.
ignotus – ‘ismeretlen’: Ignotus (Veigelsberg Hugó írói neve).
Latin szó, a tagadó jelentésű in- előtag i eleméből és a notus
- 145 - oldal
(‘ismert’) ősibb gnotus alakjából; lásd még ignorál.
igric – ‘középkori énekmondó’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén igrc, orosz igrec (‘játékos,
zenész’); ezek a szláv igrati (‘játszik’) származékai. Az átadó
nyelvet nem tudjuk meghatározni.
így – ‘ezen a módon’; ‘ennyire’.
Az ez mutató névmás e, i eleméből való. Gy eleme eredhet egy
ablativusi l palatalizációjából, s ez esetben az ~ nem más, mint az
ily affrikálódott változata. Másik lehetőség: a gy elem egy finnugor
eredetű denominális névmásképző, amely megfigyelhető pl. a
zürjén tadzs (‘így’), kudzs (‘hogy’) szavak végén. Ha ez igaz, akkor
az ~ az egy szóval azonos eredetű. Mindkét származás egyformán
lehetséges.
igyekszik – ‘iparkodik, törekszik’; ‘valamilyen irányba tart’: a
városba igyekszünk. Származékai: igyekvő, igyekezet.
A régebbi ügyekezik alakok elárulják, hogy az ügy1 az alapszó, az ~
ennek denominális igeképző-együttessel formált származéka,
akárcsak a hadnak a hadakozik. Eredeti értelme ‘a maga ügyében
jár’. A szótő illabiálissá vált (mint süket–siket), pontosabban egy
ilyen változat lett köznyelvivé.
ihlet – ‘‹igeként› művészi alkotásra serkent, ilyet létrehozni segít’:
legszebb verseit a honvágy ihlette; ‘‹főnévként› ‘műlkotásra
serkentő emelkedett, felfokozott lelkiállapot’. Származékai: ihlető,
ihletés, ihletett.
Egy önmagában nemigen használatos, hangutánzó eredetű ihl, ihel
(‘lehel’) ige származékai; a szóalkotásra a mintát a latin inspirare
(tkp.’belefúj, rálehel’) ige adta, amely inspirál igénk forrása.
ihol – ‘íme itt’: Ihol én, ihol én, pőrölyje világnak (Arany).
A hol (‘valahol’) határozószó előtt az ez mutató névmás rövid i
eleme áll. Lásd még ide, így, ily, íme.
íj – ‘a nyíl kilövésére való meghajlított, húrral ellátott rugalmas fa’.
Származékai: íjas, íjatlan.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi uráli örökség: osztják jógel,
mordvin jonks, finn jousi, szamojéd jinta (‘íj’). A szó régi adatai
sokáig magas hangrendűek voltak. Az ~ kezdetben puszta í volt,
egyes ragos formákban (íak, íat, íel) lépett fel a j mint hiátustöltő,
majd átvonódott a tőbe. Más hiátustöltő volt a v; az így keletkezett
ív alakváltozat idővel külön jelentést nyert, egyben továbbvitte a
magas hangrendű tőváltozatot (lásd ív).
ijed – lásd ijeszt
ijeszt ‘megriaszt’. Származékok és kapcsolt szavak: ijesztő, ijesztget,
ijed, ijedős, ijedség.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
iker – ‘egyszerre született gyermekek egyike’: ikertestvérek;
‘‹összetett szavak előtagjaként› két szorosan összetartozó
valamiből álló’: ikertelefon, ikercsillag, ikerablak, ikerszelvény,
ikervágány. Származékai: ikerít, ikresít.
Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből: türk ikkiz, kun egiz, oszmán
ikiz, csuvas jeger (‘iker’). Ezek a törökségi szavak az iki (‘kettő’)
számnév származékai. A magyarba egy ócsuvas *ikir alak
kerülhetett, s legkorábbi nyelvemlékeinkben is még ezt az alakot
találjuk.
ikes – ‘olyan magyar igék jelzője, amelyek a kijelentő mód jelen idő
egyes szám harmadik személyében -ik végződést kapnak’.
Ellentéte: iktelen.
Nyelvújítási szóalkotás, a nyelvtudomány szakszava.
ikon – ‘kép, fatáblára festett bizánci stílusú szentkép’; ‘stilizált ábra,
piktogram’.
Nemzetközi szó a latin icon (‘kép’) nyomán, amely a görög eikón
(‘kép, arckép’) átvétele. Lásd még ikono-.
ikono- – ‹idegen szavak előtagjaként› ‘képpel kapcsolatos’: –
ikonográfia: ‘képzőművészeti téma képi ábrázolásának egy adott
korban érvényes szabályai’; ‘az ezzel foglalkozó művészettörténeti
tudományág’; ‘egy valós személyről fennmaradt képi ábrázolások
rendszerezett összessége’: a Kossuth-ikonográfia. – ikonográfus:
‘az ikonográfia szakembere’. – ikonoklaszta: ‘képromboló’. –
ikonolátria: ‘szentképek imádata, túlzott tisztelete’. – ikonosztáz:
‘szentképekkel díszített válaszfal ortodox templom hajója és
szentélye között’.
A fenti szavak első eleme a görög eikón (‘kép, arckép, szentkép’).
Második, ugyancsak görög elemük forrása sorra: graphó (‘ír,
rajzol’); klasztész (‘szétzúzó’) a klaó (‘tör’) igéből; latreia (‘szolgálat
a szentélyben’); sztaszisz (‘állvány’) a (hi)sztémi (‘áll’) nyomán.
ikozaéder – ‘húsz szabályos háromszög által határolt mértani test’.
Tudományos szakszó a latin icosaeder nyomán; ez a görög eikoszi
(‘húsz’) és hedra (‘alap’) elemekre megy vissza.
ikra1 – ‘halpete, különösen a tokhal petéje mint értékes csemege’.
Származékai: ikrás, ikrátlan, ikrásodik.
Szláv vendégszó: szerbhorvát, szlovák, orosz ikra (‘halpete’).
ikra2 – ‘a lábszár hátsó, kidagadó izomkötege’: lábikra.
Szláv jövevényszó: bolgár, szlovák, lengyel, orosz ikro (‘lábikra’). A
két ikra szónak a szláv nyelveken belül is csak távoli összefüggése
van; talán az ikrás hal hasvégi kidomborodásának és a lábizomnak
az alaki hasonlóságára gondolhatunk.
iktat – ‘besorol, tagként vagy részként behelyez’: törvénybe iktat;
a achát
‘közösségbe befogad’: a párt tagjai sorába iktatta; ’tisztségbe
ünnepélyesen behelyez:’: elnöki beiktatás; ‘szövegbe betold’: öt
szót beiktatott; ‘‹ügyiratot› hivatali nyilvántartásba sorszámozva
bevezet’. Származékai: iktató, iktatás.
Az ~ a juttat ige jelentésben elkülönült alakpárja. A kettősség az
ugor kori (vogul) jokht (‘érkezik, jut’) kétféle továbbfejlődéséből
érthető. Egyik ágon jokht  joht  jot  jut, a másikon jokht 
jukt  ikt az alakulás útja. A ju  i hangváltást példázzák a juhar–
ihar vagy juhász – (tájnyelvi) ihász szópárok. Ez az utóbbi
hangváltozás már úgyszólván a szemünk előtt zajlott le, hiszen a
Halotti Beszédben még iochtotnia alakot találunk.
ildomos – ‘illedelmes, illendő’; ‘‹régen› okos, ésszerű’. – ildom:
‘illem’; ‘‹régebben› ésszerűség’: Így összehat kezünk, szivünk,
agyunk, / Vezérszó: ildom… (Arany).
Az ~ melléknévi képzés egy ótörökből átvett alapszóból: kirgiz
ildam, altáji iltam (‘gyors, ügyes’). Ily módon a magyar ~ is előbb
ügyest, majd okost, ésszerűt jelentett. A nyelvújítás idején már
mint szinte kihalt szót élesztették fel, s vonták el belőle az ildomot.
Mindkét szó hamarosan felcserélte eredeti jelentését a jelenlegire,
nyilvánvaló módon az illedelmes hatására.
illabiális – ‘ajakkerekítés nélküli ‹magánhangzó›’.
Nyelvtani szakszó a latin illabialis, tkp. in-labialis nyomán, ez az
ellentétet jelző in- előtag és a labialis (‘ajakkal kapcsolatos’)
együttese; labium a.m. ‘ajak’. Lásd még labiális.
illan – ‘gyorsan, könnyeden (el)fut’; ‘eloszlik a levegőben’.
Az ~ ige egy il- tő mozzanatos képzős származéka; ez a tő az
iramlik ir- tövének alakváltozata. Lásd még illat.
illat – ‘kellemes szag’. Származékai: illatos, illatozik.
Az illan ige il- tövének származéka deverbális -t névszóképzővel.
Hogy ma kellemes képzeteket kelt, az jóhangzásának
tulajdonítható.
illegális – ‘törvénybe ütköző’; ‘az államhatalommal
szembehelyezkedő, titokban működő, szervezkedő’: illegális párt,
tevékenység. – illegalitás: ‘törvényellenes állapot’; ‘titkos, földalatti
tevékenység’: illegalitásba vonul.
Nemzetközi szó a latin illegalis, tkp. in-legalis (‘törvénytelen’)
nyomán: ellentétet kifejező in- előtag és legalis (‘törvényes’),
utóbbi a lex, legis (‘törvény’) származéka. Lásd még legális.
illeget – ‹csak az illegeti magát, azaz ‘tetszeni vágyón, kacéran
hajladozik, jár’ kifejezésben›.
Az illik ige gyakorító képzős származéka. Eredeti jelentése
‘illesztget, hozzáilleszt’ volt; ebből értődött így: ‘testét előnyösnek
érzett pózba hajlítja, helyezi’.
illegitim – ‘nem törvényes, el nem ismert’; ‘jogtalan, jogosulatlan’.
Nemzetközi szó a latin illegitimus, tkp. in-legitimus (‘törvénytelen’)
alapján; az ellentétet kifejező in- előtagból és a legitimus
(‘törvénytisztelő’) szóból; utóbbi a lex, legis (‘törvény’) és tuere
(‘őriz, véd’) együttese. Lásd még legitim.
illet – ‘megérint’; kezével illeti; ‘‹valakire› tartozik, vonatkozik’: ez
nem engem illet; ‘‹meg- igekötővel› kijár neki; meghat, megindít’.
Származékai: illetve, illető, illetőleg, illetőség, illeték, illetékes,
illetéktelen, illetmény, (meg)illetődik.
Az illik (eredetileg ‘hozzátapad, hozzáér’) ige tövének műveltető
képzős alakja. Származékainak jó része a nyelvújítás korából való.
illik – ‘hozzá való, jól illeszthető hozzá: ebbe a csatlakozóba más
dugó illik; összhangban van vele’: illik az arcához ez a szín;
‘megfelel a társadalmi szokásoknak, szabályoknak’: ilyet nem illik
mondani. Származékai: illeszt, illeszkedik, illendő, illetlen,
illetlenkedik, illedelmes, illem.
Ótörök eredetű szó: ujgur, türk, kun il- (‘függeszt, köt’), oszmán il-
(‘hozzáér, tapad’). A magyarban a konkrét ‘valamibe beakasztható,
odaillő’ jelentésből fejlődött ki az elvontabb ‘összeegyeztethető’. Az
illem nyelvújítási elvonás. Lásd még illeget, illet, ölt.
illír – ‘egy indoeurópai eredetű ókori balkáni nép; ehhez tartozó
személy’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. – illírizmus:
‘horvát nemzeti mozgalom a 19. század derekán, amely a hajdan
~ek lakta területek, Horvátország, Szerbia és Szlovénia egyesítését
célozta’.
Elvonás az Illíria országnévből (mint Dániából dán). A nép- és
országnév a görög Illüroi (‘illírek’) szóra megy vissza, de végső
forrása ismeretlen.
illiterátus – ‘műveletlen, a tudományokban és művészetekben
járatlan’.
Latin szó, a literátus ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
illogikus – ‘logikátlan’.
Latin szó, a logikus ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
illojális – ‘nem méltányos, rosszhiszemű’; ‘pártjához vagy a politikai
rendszerhez nem hű’.
Latin szó, a lojális ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
illuminál – ‘kéziratos kódexet művészi iniciálékkal és képekkel
díszít’: illuminált kódex. – illuminátor: ‘kódexeket kézi festéssel
díszítő mester’. – illuminátus: ‘‹régebben› megvilágosodott,
felvilágosult ember’. – illuminált: ‘‹tréfás szépítő szóval› részeg’.
Nemzetközi szócsalád a latin illuminare, tkp. in-luminare
(‘megvilágít’) nyomán, az in (‘bele’) és luminare (‘világít’)
- 146 - oldal
elemekből; utóbbinak forrása a lumen, luminis (‘fény, világosság’).
Az illuminált mai jelentése német kifejezésből való. Lásd még
lumen, lumineszkál.
illusztrál – ‘megvilágít, szemléltet’: okfejtését megtörtént esetekkel
illusztrálta; ‘szöveges könyvhöz magyarázó vagy díszítő céllal
képeket alkot’. – illusztráció: ‘könyvhöz készített kép’. – illusztrátor:
‘szövegképeket készítő művész’. – illusztratív: ‘szemléltető’.
Művészeti szakszó-család a latin illustrare, tkp. in-lustrare
(‘megvilágít, magyaráz, ékesít’) nyomán, az in (‘bele’) és lustrare
(‘megtisztít, fényesít’) elemekből; utóbbi forrása a lustrum
(’tisztulási áldozat’) a lavare (‘megmos’) igéből. Lásd még illusztris,
illuviális.
illusztris – ‘híres, nevezetes, előkelő’: a fogadás illusztris vendégei.
Nemzetközi szó a latin illustris (‘fényes, szembetűnő, előkelő’)
nyomán; eredete azonos az illusztrál igéével. Lásd még illuviális.
illuviális – ‘gazdag humusz- és vastartalmú ‹talaj›’.
Geológiai szakszó a latin illuvialis (‘áradásos’) nyomán, amely az
illuvies, tkp. in-luvies (‘áradás’) származéka: in- (‘bele’) és lavare
(‘mos’). Lásd még illusztrál, illusztris.
illúzió – ‘csalóka látszat’: a jólét illúziója; ‘hiú reménység’: illúziókban
ringatja magát; ‘érzékcsalódás’. – illuzórikus: ‘csalóka, öncsaló;
megvalósíthatatlan, hiábavaló’: illuzórikus elgondolás. – illuzionista:
‘szemfényvesztő, cirkuszi bűvész’. – illuzionizmus: ‘bölcseleti tan,
amely szerint a külvilág csak látszat, érzékeink csalóka játéka’.
Nemzetközi szócsalád a latin illusio, illusionis, tkp. in-lusio (‘gúny,
rászedés’) nyomán. Ez az illudere (‘tréfál, gúnyol, megcsal’)
származéka: nyomatékosító in- előtag és ludere (‘játszik, tréfál,
ámít’). Lásd még interlúdium, ludimagiszter.
ily – ‘ehhez hasonló’. Származékai: ilyen, ilyetén.
Az ez mutató névmás e tövének i változatából jött létre -l ablativusi
raggal, amely utóbb palatalizálódott. Eredeti jelentése melléknév
mellett határozószói volt : ‘ennyire’.
ím – lásd íme
imád – ‘istenként tisztel’; ‘nagyon szeret’; ‘‹régen› imádkozik,
könyörög: vimádjomuk ez szegín ember lilkiért’ (Halotti Beszéd).
Származékai: imádság, imádkozik, imádás, imádságos, imádat,
ima.
Az ~ ige bizonytalan eredetű. Az imá-, illetve eredetibb vimá- tő
talán finnugor eredetű: zürjén von(dzsalmi) (‘szemmel ver’); a -d
gyakorító képző lehet; a szóeleji v eltűnésére példa az ibolya vagy
a Vigmánd helynév mai Igmánd alakja. Az ~ tehát eredetileg
pogány varázslással kapcsolatos fogalmat jelölt, s a kereszténység
felvétele után, bonyolult jelentésfejlődéssel nyerte el mai értelmét.
imaginárius – ‘elképzelt, képzeletbeli’; ‘‹a matematikában›
képzetes’: imaginárius szám (i).
Tudományos szakszó a latin imaginare (‘elképzel’) ige nyomán;
ennek töve az imago, imaginis (‘kép’). Lásd még imagizmus,
imágó, imázs.
imagizmus – ‘huszadik század eleji angol-amerikai költői irányzat,
amely tömör, érzékletes képeket idéz fel kötetlen formájú
versekben’.
Az izmusok egyike, nevét a latin imago (‘kép’) francia, ill. angol
folytatója, az image alapján alkotta meg Ezra Pound költő,
mégpedig az angolos imagism formában. Lásd még imágó,
imaginárius, imázs.
imágó – ‘kifejlett, ivarérett szárnyas rovar ‹a lárvával szembeállítva›’.
Tudományos szakszó a latin imago (‘kép, képmás’) nyomán. Lásd
még imaginárius, imagizmus, imázs, imitál.
imám – ‘mohamedán előimádkozó’.
Arab szó, amely perzsa közvetítéssel jutott az oszmán-törökbe, s
onnan a magyarba.
imázs – ‘arculat, az a kép, amely valakiről a közvélekedésben, a
közönségben él’: szakértők igyekeznek javítani a kormányfő
imázsát.
A francia image (‘kép, arckép’) kiejtés szerinti átvétele. Ez az
írásmód még nem általános, de terjed a régebbi image helyett.
Újabb jelenség az angolos [imidzs] kiejtés, mivel az image egyben
angol szó is. Lásd még imágó, imaginárius, imagizmus.
imbecillis – ‘enyhébb fokon gyengeelméjű’.
Orvosi szakszó a latin imbecillus (‘gyenge, gyarló, beteges’)
nyomán; ennek eredete tisztázatlan.
imbisz – ‘kis tálakba adagolt aszpikos vegyes ízelítő’.
Német szó (Imbiß), amely az in- (‘bele’) és Biß (‘harapás, falat’)
elemekből épül fel, tehát ‘beleharapás, falat, kóstoló’. A Biß forrása
a beißen (‘harap’) ige.
imbolyog – ‘‹hajó› inogva, dülöngve halad’; ‘himbálózik, hajladozik’:
imbolyog a nádas; ‘‹fény› lebeg, tétova mozog’: imbolygó
gyertyaláng.
Valószínűleg az inog szócsaládjába tartozik, s olyan képzés, mint a
támolyog tájnyelvi támbolyog változata, de lehet, hogy az inog és
bolyog (tkp. bolyong) alakvegyülése; végül eredhet egy ing-
bolyong összetételből is.
íme – ‘‹közelre mutatva› lásd, lássátok, itt van’: íme az ember.
Az ím mutatószóból és az ez rövid e alakjából létrejött összetétel.
Az ím maga is kételemű szó; első az ez i tőváltozata, a második a
a achát
m névmási elem, amely az ám és eme, ama szavakból ismerős.
imént – ‘nemrég’.
Bizonytalan eredetű szó, talán az ím mutatószó (lásd íme)
módhatározó ragos alakja; ragja az alkalmasint, megint, szerint
szavakban szereplő -int változata.
imette – lásd émed
imitál – ‘utánoz’.
Nemzetközi szó a latin imitari (‘utánoz’) alapján; ez gyakorító alak
egy *imare (‘hasonlít’?) igéből, amelyet írott forrásból ugyan nem
ismerünk, de valószínűleg belőle ered az imago (‘kép, hasonmás’)
szó.
immanens – ‘benne rejlő, természetéből következő’; ‘a tapasztalati
világon túl nem mutató’. – immanencia: ‘az érzéki tapasztalat
számára hozzáférhető jelenségek összessége, a transzcendencia
ellentéte’.
Bölcseleti szakszó a latin immanens, tkp. in-manens (‘benne
maradó’) nyomán; in- (‘benne, belül’) és manere (‘marad’).
ímmel-ámmal – ‘kelletlenül’.
Az ím (lásd íme) és ám módosítószók ragos alakjaiból lett
szóösszetétel, tkp. álikerszó, a habozás, köntörfalazás jellemzésére.
Lásd még hímez-hámoz.
immigráció – ‘bevándorlás’.
Nemzetközi szó a latin immigratio, tkp. in-migratio (‘beköltözés’)
nyomán: in- (‘benne, belül’) és migrare (‘költözik, vándorol’). Lásd
még emigráns, migráció.
immobil – ‘mozdíthatatlan, elfekvő ‹vagyontárgy›’.– immobilia:
‘ingatlan’.
Régi kereskedelmi szakszavak a latin immobilis, tkp. in-mobilis
(‘mozdulatlan, mozdíthatatlan’) alapján; az ellentétet kifejező in-
előtag és a mobilis kapcsolata, az utóbbi a movere (‘mozog,
mozdít’) igéből ered. Az immobilia semleges nemű többes alak.
Lásd még mobil.
immorális – ‘erkölcstelen, erkölcsellenes’.
Latin szó, a morális ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
immun- – ‹összetételek előtagjaként› ‘a szervezetnek a francia importer (‘behoz’) és importeur (‘behozó’) nyomán. Ezek
betegségekkel és idegen anyagokkal szembeni
védekezőképességével kapcsolatos’: immunhiány, immunválasz,
immunreakció, immunbiológia, immunszérum.
Orvosi szakszavak eleme; eredetéről lásd immúnis.
immúnis – ‘fertőző betegségek ellen védett, ellenállóképes’. –
immunizál: ‘fertőzéssel szemben védetté tesz’. – immunitás:
‘öröklött vagy szerzett ellenállóképesség betegségekkel szemben’;
‘‹régen› mentesség valamely törvény vagy szabály hatálya alól,
kiváltság’.
Tudományos szakszócsalád a latin immunis, tkp. in-munis
(‘adómentes, közterhektől mentesített ‹személy›’) nyomán; az
ellentétet kifejező in- előtag és a munia (‘közterhek) kapcsolata.
Lásd még immun-.
imola – ‘búzavirághoz hasonló gyomnövény’.
Ismeretlen eredetű növénynév.
impasto – [impasztó] ‘a festék vastag felrakása mint festői eljárás’.
Olasz művészeti szakszó, tkp. ‘keverék, színkeverék’ az impastare
(‘összedagaszt’) ige alapján, az in- (‘bele’) és pasta (‘tészta’)
elemekből. Az utóbbi a latinon át a görög pasztéra megy vissza, a
passzó (‘meghint’) ige származékára, amely tehát sóval hintett
kevert ételneműt jelentett. Lásd még paszta.
impassz – ‘olyan hívás a kártyában, amely az ellenfelet egy magas
lap kijátszására kényszeríti’.
A francia impasse [empasz], azaz ‘zsákutca’ az ellentétet kifejező
in- előtag és a passer (‘áthalad’) elemekből épült fel; a magyar szó
részint írás, részint kiejtés szerinti átvétel. Lásd még passzol.
impedancia – ‘látszólagos ellenállás váltóáramú vezetékben’.
Az angol impedance latinosított formája. Forrása a latin impedire,
tkp. in-pedire (‘bilincsel, feltartóztat’). Általános vélekedés, hogy az
in- (‘bele’) és pes, pedis (‘láb’) elemek kapcsolódnak itt, vagyis a
lábbal való akasztás, gáncsolás képzetéről van szó; más nézet
szerint a szótőben a görög pedé (‘bilincs’) szó keresendő.
imperativus – ‘parancsoló mód’. – imperátor: ‘korlátlan hatalommal
felruházott római katonai parancsnok’; ‘császár’.
Tudományos szakszavak a latin imperare, imperatum, tkp. in-
perare (‘parancsol, vezérel’) igéből; ennek elemei az (itt) nyomósító
értelmű in- előtag és parare (‘készít, intézkedik’). Lásd még
impérium.
imperfectum – ‘elbeszélő múlt, félmúlt az indoeurópai nyelvek
igerendszerében’.
Nyelvtani szakszó, a perfectum ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
impérium – ‘birodalom; császárság’. – imperializmus: ‘hódító, más
népeket leigázó, birodalomépítő, világuralmi helyzetre törő
politika’. – imperialista: ‘világuralomra törő, hódító, gyarmatszerző’.
Politikai szakszavak a latin imperium (‘fővezéri hatalom; állam,
birodalom’) nyomán, az imperare, imperatum, tkp. in-perare
(‘parancsol, vezérel’) igéből; ennek elemei az (itt) nyomósító
értelmű in- előtag és parare (‘készít, intézkedik’). Lásd még
imperativus.
implantáció – ‘idegen szövet, anyag beültetése a szervezetbe’. –
- 147 - oldal
implantátum: ‘a szervezetbe beépített idegen anyag, szövet’.
Orvosi szakszavak a latin implantare, tkp. in-plantare (‘beültet’)
igéből: in- (‘bele’) és planta (‘növény, palánta’). Lásd még palánta,
plánta.
implicite – ‘beleértve, burkoltan, hallgatólagosan’: kijelentésével
implicite csalónak nyilvánított. – implicit: ‘burkolt, bennfoglalt’:
implicit függvény (‘nullára redukált egyenlet függvényábrázolása’).
A latin implicitus (‘összekuszált, bonyolult’) származékai;
eredetükre nézve lásd implikál. Az implicit németből átvett szóalak
(implizit).
implikál – ‘magában foglal, eleve maga után von’. – implikáció:
‘belekeveredés ‹valamibe›’; ‘‹egy tettel, kijelentéssel› óhatatlanul
együtt járó ‹következmény, értelmezés›’: nem mert szembenézni
egy ilyen lépés kényes implikációival.
Nemzetközi szócsalád a latin implicare, tkp. in-plicare (‘befon,
belebonyolít’) nyomán: in- (‘bele’) és plicare (‘hajt, rétegez’). Lásd
még implicite, pliszé.
impluvium – ‘esővízgyűjtő kis medence az ókori római ház
átriumában’.
Latin szó: in- (‘bele’) és pluvius (‘eső’), utóbbi a pluere (‘‹eső› esik’)
igéből.
imponál – ‘elismerést, bámulatot, tiszteletet vált ki; tekintélye van’:
bátor fellépése mindnyájunknak imponált. – impozáns: ’tiszteletet
parancsoló’; ‘bámulatos’: impozáns eredmények.
A német imponieren és imposant szavak átvételei latinosított
végződéssel; forrásuk a francia en imposer (’tiszteletet parancsol’)
ige, amely a latin imponere, impositum, tkp. in-ponere (‘reáhelyez,
megbíz’) folytatója az in- (‘bele’) és ponere (‘helyez’) elemek
szerint. A német imponieren, miközben a francia ige értelmét
hordozza, maga is félig latinosított alak; ugyanígy nem létező latin
igető sejlik az impozánsból.
import – ‘behozatal’. – importál: ‘árut külföldről behoz’. – importőr: –
‘behozatallal foglalkozó cég vagy személy’.
Nemzetközi szócsalád az angol import (‘behozatal, behoz’), illetve a
közös forrása a latin importare, tkp. in-portare (‘bevisz’) ige: in-
(‘bele’) és portare (‘visz’). Lásd még portó.
importunus – ‘kedvezőtlen, alkalmatlan ‹időpont›’; ‘terhes,
kellemetlen’.
Latin szó, az ellentétet jelző in- előtagból és a portus (‘kikötő’)
szóból; az ~ tehát eredetileg kikötésre alkalmatlan időt vagy
helyszínt jelentett. Lásd még opportunus, portó.
imposszibilis – ‘lehetetlen, szóba sem jöhető’.
Latin szó (impossibilis), a posszibilis ellentéte az erre utaló in-
előtaggal.
imposztor – ‘csaló, szélhámos’; ‘‹tréfásan, főleg gyerekre› gézengúz,
kópé’.
Késő latin szó (impostor) az imponere, impositum, tkp. in-ponere
(‘ráhelyez, megbíz; rászed, megrágalmaz’) ige nyomán, az in-
(‘bele’) és ponere (‘helyez’) elemek szerint. Lásd még imponál.
impotens – ‘tehetetlen’; közösülésre képtelen’. – impotencia:
‘tehetetlenség’; ‘közösülési képtelenség’.
Latin orvosi szakszó az ellentétet jelző in- előtagból és potens
(‘képes’) elemből; utóbbi a posse (‘tud, bír, képes’) ige folyamatos
melléknévi igeneve.
impregnál – ‘vegyi anyaggal átitat ‹pl. szövetet, hogy víz-, sav- vagy
tűzálló legyen›’.
A latin impraegnare, tkp. in-praegnare (‘teherbe ejt’) szóból: in-
(‘bele’) és praegnas (‘viselős’). Az utóbbi szó a prae (‘előtt’) és
natus (‘születés’) alapján ‘szülés előtti’ értelmű; a g elem
magyarázatáról lásd pregnáns.
impresszárió – ‘előadóművészek fellépéseit, szerződtetését
szervező ügynök’.
Olasz szó (impresario), az impresa (‘vállalkozás’) származéka, tehát
tkp. ‘vállalkozó’; ennek forrása a latin imprendere, imprensum, tkp.
in-prendere (‘belefog, vállalkozik’) az in- (‘bele’) és prendere (‘fog’)
elemekből. A magyar szó ssz-e a más eredetű impresszió hatásával
magyarázható.
impresszió – ‘benyomás’. – impresszív: ‘hatásos, mély benyomást
keltő’. – impreszszionál: ‘mély benyomást tesz, nagy hatást
gyakorol ‹valakire›’. – impresszionizmus: ‘a 19. század utolsó
harmadában keletkezett művészeti irányzat, amely a külvilág által
a művészben keltett benyomásokat és érzelmeket igyekezett finom
árnyalatokban visszaadni’. – impresszionista: ‘a fenti irányzat
jegyében alkotó művész’; ‘‹melléknévként› ezzel az irányzattal
kapcsolatos.’
Nemzetközi szócsalád a latin impressio, tkp. in-pressio (‘benyomás,
hatás’) nyomán, az in- (‘bele’) és premere, pressum (‘nyom’)
elemekből. A fenti művészeti szakkifejezések a franciában születtek
impressionisme és impressioniste formában, Monet „Egy napkelte
impressziója” című festménye nyomán. Lásd még impresszum,
imprimatúra, imprinting.
impresszum – ‘a kiadásra vonatkozó adatokat tartalmazó szöveg
nyomdai termék címlapjának hátoldalán’.
Latin nyomdai szakszó (impressum, tkp. ‘rányomás, nyomtatás’) az
a achát
in- (‘bele’) és premere, pressum (‘nyom’) elemek alapján. Lásd még
impresszió, imprimatúra, imprinting.
imprimatúra – ‘engedély kiszedett sajtótermék kiadására’; ‘a szerző
és a kiadó kinyomási engedélyével felszerelt nyomdai levonat’. –
imprimál: ‘javított nyomdai levonatot nyomtatásra engedélyez’.
Latin nyomdai szakszavak; alapjuk a hagyományos latin
imprimatur (‘nyomassék ki’) szöveg, amelyet a szerző, kiadó,
régebben (egyházi) hatóság írt a levonatra engedélye jeléül. Az
imprimere, tkp. in-primere (‘rányom’, az újkori latinban ‘nyomtat’)
ige elemei: in- (‘bele’) és premere (‘nyom’). Lásd még impresszió,
impresszum, imprinting.
imprinting – ‘bevésődés, merev viselkedési minta rögzülése egyes
állatfajok korai életszakaszából’.
Angol állattani szakszó az imprint (‘bevés, rábélyegez’) igéből; ez a
francia empreinte (‘bélyeg’) átvétele, s forrása a latin imprimere
(‘rányom’, az újkori latinban ‘nyomtat’) ige. Lásd még imprimatúra.
improduktív – ‘nem termelő’: improduktív ráfordítás.
Latin gazdasági szakszó, a produktív ellentéte az erre utaló in-
előtaggal.
impromptu – [empromtü] ‘zenei, irodalmi rögtönzés’.
Francia szó, a latin in promptu (‘készenlétben’) kifejezés átvétele;
promptus a.m. ‘kész, kézügyben lévő’. Lásd még prompt.
improvizál – ‘rögtönöz’. – improvizáció: ‘(zenei) rögtönzés’. –
improvizátor: ‘rögtönzőművész’.
Nemzetközi szócsalád a latin improvisus, tkp. in-provisus (‘váratlan,
előre nem látott’) alapján, az ellentétet jelző in- előtagból és a
providere, provisum (‘előre lát’) igéből. Lásd még provízió.
imprudencia – ‘meggondolatlanság’.
Latin szó (imprudentia) az ellentétet jelző in- előtagból és a
prudens, prudentis (‘okos, körültekintő’) szóból; utóbbi a providens
(‘előrelátó’) összevont formája. Lásd még providencia.
impulzus – ‘ösztönzés, hirtelen hatás, lökés, indíttatás’; ‘‹a fizikában›
mozgó test tömegének és sebességének szorzata’:
impulzusmomentum (‘perdület’). – impulzív – ‘lobbanékony, heves,
az első indíttatás szerint cselekvő’. – impulzivitás: ‘hevesség,
indulatosság’.
Nemzetközi szócsalád a latin impulsus, tkp. in-pulsus (‘lökés,
ösztönzés’) alapján, az impellere, impulsum (‘meglódít, ösztökél’)
igéből; in- (‘bele’) és pellere (‘lök, hajt, űz’). Lásd még propeller,
pulzál, pulzár, pulzus.
impúrum – ‘piszkozat’.
Latin szó, az impurus, tkp. in-purus (’tisztátalan’) semleges alakja;
az ellentétet jelző in- előtagból és a purus (’tiszta’) melléknévből.
ín – ‘az izmot a csonthoz kötő rostos szalag’; ‘inda’; ‘‹régen› lábszár’:
inába szállt a bátorsága. Származéka: inas.
Ősi uráli örökség: vogul tän, osztják jan, zürjén szen, szelkup ten
(‘ín, ér’). A rokonnyelvi szókezdő mássalhangzók a magyarba nem
kerültek át. Lásd még inal.
in flagranti – ‘tetten érve’; ‘tettenérés’.
Latin jogi szakkifejezés, az in flagrante delicto (‘forró bűnben’, t.i.
érni) kifejezés első két eleme; a flagrans, flagrantis (‘forró, tüzes’) a
flagrare (‘ég’) származéka.
inal – ‘fut, menekül’.
Az ín szó igei származéka denominális -l képzővel, annak régebbi
‘lábszár, lábín’ jelentése alapján.
inas – ‘tanonc, kereskedelmi vagy ipari tanuló’; ‘kezdő, újonc’;
‘gazdag házban, hajón személyi szolgálatot végző férfi’: libériás
inas. Származékai: inasság, inaskodik.
Szláv vendégszó: szerb-horvát, szlovén, szlovák junoš (‘ifjú’). A
magyarban valószínűleg délszláv jövevény, és ‘fiú, ifjú, apród’
értelemben vettük át; ‘tanonc’ jelentése már nálunk alakult ki. A
szókezdő ju  i hangfejlődést a juhar–ihar, juhász–ihász szópárok
példázzák.
inaugurál – ‘‹építményt› felavat, felszentel’; ‘‹személyt tisztségébe›
beiktat’. – inauguráció: ‘ünnepélyes felavatás, beiktatás’.
Nemzetközi szócsalád a latin inaugurare, inauguratum (‘felszentel,
felavat’) nyomán, az in- (‘bele’) és augurium (‘madárjóslat’)
elemekből, az ókori Rómában ugyanis minden ilyen aktus előtt
(kedvező) madárjóslatot kellett kérni. Lásd még augur.
incesztus – ‘vérfertőzés’. – incesztuózus: ‘vérfertőző’: incesztuózus
viszony.
Latin szó (incestus), főnév az azonos alakú melléknévből; ennek
jelentése ‘megfertőzött, fajtalan, parázna’; az ellentétet jelző in-
előtagból és a castus (’tiszta’) szóból épül fel.
incidens – ‘váratlan és kellemetlen esemény, közbejött zavaró
mozzanat’: az ünnepséget kínos incidens zavarta meg. – incidencia:
‘véletlenszerű, mellékes mozzanat, körülmény’.
Nemzetközi szavak a latin incidens, indidentis, az incidere
(‘‹valamely időre› esik, bekövetkezik’) folyamatos melléknévi
igeneve nyomán; az ige az in- (‘bele’) és cadere (‘esik’) elemekből
áll.
incifinci – ‘aprócska, igen kicsi’; ‘jelentéktelen’.
Játékos, gunyoros, hangfestő jellegű ikerszó.
incselkedik – ‘játékosan ingerel, bosszant’; ‘enyeleg, cicázik’.
Származékok és kapcsolt szavak: incselkedés, incseleg, incselgő.
- 148 - oldal
A szócsalád incs- tőalakja bizonytalan eredetű. Talán az int igéből
ered -s gyakorító képzővel (mint futos, repes, tapos) és a gyakorító-
visszaható -elkedik képzővel (mint leselkedik, sivalkodik). Az int
egy másik származéka, az intet főnév kétségtelenül ‘csábítás,
incselkedés’ értelemben áll a Halotti Beszédben: engede ürdüng
intetüinek.
ind – ‘indiai ‹nyelv, nép›’: ind nyelvek. – indus: ‘indiai (ember)’.
Az ~ a latin Indi (‘indiaiak’) többes alakból lett, a Germani–germán
szópár mintájára. Az indus a latin Indusból való, amely a görög
Indosz megfelelője; ez India perzsa Hind nevével kapcsolatos,
amely egy korábbi perzsa hendu (‘folyó’) szóra megy vissza;
ugyanezt a szót használták az indiai Indus folyóra. Lásd még hindu,
indián, indiáner, indigó, indonéz.
inda – ‘a földön elfekvő hosszú növényi hajtás’; ‘kacs’: szőlőinda.
Származékai: indás, indázik.
Ismeretlen eredetű szó.
indecens – ‘illetlen, szemérmetlen’.
Latin szó, a decens ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
indemnitás – ‘büntetlenség, mentesítés a felelősségrevonás alól’.
Latin jogi szakszó az indemnnis (‘büntetlen’) nyomán, az ellentétre
utaló in- előtagból és a damnum (‘büntetés’) szóból, utóbbi a
damnare (‘kárhoztat, elítél’) származéka.
indeterminizmus – ‘bölcseleti irányzat, amely tagadja az anyagi
világ jelenségei közötti oksági kapcsolatot’.
Latin tudományos szakszó, a determinizmus (lásd determinál)
ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
index – ‘jármű irányjelzője’; ‘egyetemi leckekönyv’; ‘könyvvégi
mutató(k)’; ‘vegyjel jobb alsó sarkához írt kis szám’; ‘‹régebben›
tiltott könyvek listája’: indexre tesz. – indikál: ‘mutat, jelez’;
‘javasol’. – indikáció: ‘jelzés, eligazítás’; ‘‹orvosi› javallat’. –
indikátor: ‘jelzőberendezés’; ‘vegyi folyamatot vagy állapotot
színváltozással jelző anyag’: a lakmusz sav- és lúgindikátor.
Nemzetközi szócsalád a latin index, indicis (‘feljelentő; ismertető,
mutató, tartalomjegyzék’) alapján; ez főnévi származék az indere
(‘beletesz, melléad, elnevez’) igéből: in- (‘bele’) és dare (‘ad’). Az
index szó indici- tövéből jön az indicare (‘jelent, mutat’) ige, a fenti
további három szó forrása. Lásd még indicativus.
indián – ‘az amerikai kontinens őslakója, az őslakos népek, törzsek
valamelyikének tagja’; ‘‹melléknévként› e népekkel, törzsekkel
kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a latin Indianus (‘Indiához tartozó, indiai’) nyomán.
Az elnevezés alapja, hogy Columbus, Amerika felfedezője sokáig
abban a hitben volt, hogy India keleti partjára jutott, s ezért az ott
talált bennszülötteket spanyolul indiosnak nevezte el.
indiáner – ‘tejszínhabbal töltött, csokoládéval bevont
cukrászsütemény’.
Német szó (Indianer), a.m. ‘indián’. Az elnevezés talán a sütemény
barna-fehér színösszeállításából eredt, s bár ez inkább szerecsent
idéz, a névadó mindenképp valami egzotikusat akart jelezni.
indicativus – ‘kijelentő mód’.
Latin nyelvtani szakszó, tkp. ‘(valamit) jelző, mutató’, az indicare,
indicatum (‘jelent, mutat’) igéből. Lásd még index.
indifferens – ‘közömbös, részvétlen’; ‘elfogulatlan, pártatlan’. –
indifferencia: ‘közöny, közömbösség’.
Nemzetközi szócsalád a latin indifferens (‘közömbös’) nyomán; ez
az ellentétet jelző in- előtagból és a differens (‘különböző’) szóból
áll, a differre (‘széjjelhord; különbözik’) melléknévi igenevéből; az
ige elemei dis- (‘széjjel’) és ferre (‘visz’). Lásd még differencia.
indignálódik – ‘méltatlankodik, háborog, megneheztel’. – indignált:
‘méltatlankodó, haragos’.
Latin eredetű szó: indignari (‘méltatlannak tart’), az ellentétet jelző
in- előtagból és a dignus (‘méltó’) melléknévből.
indigó – ‘kék festőanyagot tartalmazó trópusi növény’; ‘‹régebben›
kék átütőpapír’.
Nemzetközi szó, ez az alakja a spanyolból terjedt el. Alapja a latin
indicum (görög indikon), a növény indiai eredete nyomán. Lásd
még ind.
indirekt – ‘közvetett’; ‘rejtett, burkolt’.
Latin eredetű szó, a direkt ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
indiszkrét – ‘nem titoktartó, tapintatlan, tolakodó’. – indiszkréció:
‘tapintatlanság, titok kifecsegése’.
Latin eredetű szó, a diszkrét ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
indiszponált – ‘lehangolt; a maximális teljesítményt nyújtani
képtelen állapotban lévő’. – indiszpozíció: ‘a kellő érzelmi, hangulati
állapot hiánya’.
Latin eredetű, a diszponált ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
indít – ‘mozgásba hoz’; ‘útnak ereszt’; ‘indul’: no, indíts (‘lódulj’);
‘kezd, kezdeményez’: háborút indít; ‘késztet’: haragra indít; ‘‹meg-
igekötővel› meghat’. Származékok és kapcsolt szavak: indító,
indítás, indítvány, indítványoz, indíték, indul, indulás, indulat,
indulatos, induló.
A szócsalád in- töve ősi uráli örökség lehet: vogul jamam (‘menni
fogok’), szamojéd jamtá (‘elindul’). A -d elem kezdést jelölő
mozzanatos képző (mint a fordít, fordul igében); a feltehető korábbi
jamd  imd- tő m eleme a képzőhöz hasonult. Lásd még indóház,
a achát
indok, inog.
indium – ‘ezüstfehér, igen puha fémes elem’.
A név onnan ered, hogy a fém színképében az indigókék vonalak
dominálnak.
individuum – ‘egyed; egyén, egyéniség’. – individuális: ‘egyedi,
egyéni’; ‘személyes, sajátos’. – individualizál: ‘egyénít’. –
individualizmus: ‘az egyént, annak érdekeit elsőbbnek tekintő
felfogás’; ‘túlhajtott önzés, a közösség semmibe vétele’. –
individualista: ‘önös érdekeit minden más elébe helyező’;
‘‹főnévként› ilyen felfogású személy’.
Tudományos szócsalád a latin individuus (‘fel nem osztható’)
nyomán; az ellentétet jelző in- előtagból és a dividere (‘feloszt’)
igéből áll; az utóbbi a dis- (‘szét’) és viduus (‘özvegy’, tkp.
‘megfosztott’) kapcsolata. Lásd még divízió.
indogermán – ‘a legfontosabb európai, iráni és indiai nyelveket
magában foglaló ‹nyelvcsalád›’, más nevén indoeurópai. –
indogermanisztika: ‘az összehasonlító nyelvtudománynak e
nyelvcsaláddal foglalkozó ága’.
Az ~ elnevezés a nyelvcsalád legkeletebbi (ind) és legnyugatabbi
(germán) nyelvcsoportját jelöli meg, az indoeurópai pedig a két
szélső régiót, ahol e nyelvek beszélői élnek.
indóház – ‘pályaudvar’.
Elavult nyelvújítási összetétel; előtagját az indít, indul igék
kikövetkeztetett ind- tövéhez illesztett melléknévi igenévi képzővel
alkották. Lásd még indít, indok.
indok – ‘indítóok’; ‘megokolás’. Származékai: indokol, indoklás,
indokolatlan.
Nyelvújítási szóalkotás az indítóok összevonásos csonkításával;
hasonló képződmény a lég.
indolens – ‘közönyös’; ‘felháborítóan hanyag’. – indolencia: ‘közöny,
felháborító nemtörődömség’.
Az ~ latin szó, a.m. ‘nem fájó’, az ellentétet jelző in- előtagból és a
dolere (‘fáj’) igéből, azaz olyanra utal, akit semmi sem érint
érzékenyen.
indológia – ‘India nyelveivel és kultúrájával foglalkozó tudomány’. –
indológus: ‘e tudomány művelője’.
Mesterséges szó az India névből és a görög logosz (‘vélemény,
tanulmány’) szóból. Lásd még ind.
indonéz – ‘Indonézia lakója’; ‘‹melléknévként› ezzel az állammal
kapcsolatos’.
Elvonás az Indonézia földrajzi névből (mint Dánia–dán), amely
mesterséges angol szóalkotás (Indonesia) az India földrajzi névből
és a görög nészosz (‘sziget’) szóból, tehát ‘indiai szigetvilág’.
Mintáját a csendes-óceáni régiók hasonló elnevezései: Polinézia,
Melanézia stb. adták. Lásd még ind.
indukál – ‘előidéz’; ‘‹áramot› gerjeszt’; ‘‹a logikában› az egyesről az
általánosra következtet’. – indukció: ‘következtetés egyes
esetekből az általánosra’; ‘elektromos áram keltése változó
mágneses térrel’. – induktív: ‘indukción alapuló’. – induktor: ‘kézi
hajtású áramfejlesztő’.
Tudományos szakszócsalád a latin inducere, inductum (‘bevezet,
rábír’) nyomán, az in- (‘bele’) és ducere, ductum (‘vezet’)
elemekből. Lásd még duktus.
indulgencia – ‘elnézés, megbocsátás’.
Latin szó (indulgentia) az indulgere (‘elnéz’) igéből; ennek eredete
tisztázatlan.
indusztria – ‘‹régen›’ ‘szorgalom, iparkodás’; ‘ipar’. – indusztriális:
‘ipari’. – indusztrializál: ‘iparosít’. – indusztrializáció: ‘iparosítás’.
Nemzetközi szócsalád a latin industrius (‘tevékeny, serény’)
nyomán; ennek eredete tisztázatlan.
inercia – ‘‹fizikai› tehetetlenség’; ‘erőtlenség’. – inerciális: ‘a
tehetetlenség elvén alapuló, vele kapcsolatos’: inerciális rendszer.
Latin tudományos szakszó (inertia) az iners, inertis (‘tunya, lomha,
ernyedt’) nyomán; ez az ellentétet jelző in- előtagból és az ars,
artis (‘mesterség’) szóból áll.
infallibilitás – ‘csal(atkoz)hatatlanság, katolikus hittétel szerint a
pápa isteni adottsága, ha hit és erkölcs dolgában nyilatkozik’.
Latin szó az ellentétet jelző in- előtagból és a fallibilis
(‘megcsalható’) szóból, a fallere (‘becsap, elámít’) ige alapján.
infámis – ‘gyalázatos, szégyenletes’: Ha! infámis rossz kerti bor!
(Arany).
Latin szó az ellentétre utaló in- előtagból és a fama (‘hírnév’)
szóból; ennek eredetéről lásd fáma.
infáns – ‘spanyol trónörökös’.
A spanyol infante (tkp. ‘fiúcska’) latinosított alakja. Eredetére nézve
lásd infantilis.
infanterista – ‘gyalogos katona’.
A német Infanterist (‘gyalogos’) latinosított megfelelője a régi
magyar katonai nyelvezetben. A német forrása az olasz infanteria
(‘gyalogság’) az infante (‘gyalogos’) szóból. Ez a latin infans,
infantis (‘kisgyermek’) folytatója (eredetéről lásd infantilis), ebbe a
fegyvernembe ugyanis régen a legfiatalabb, még tapasztalatlan
katonákat sorolták be.
infantilis – ‘éretlen, gyermeteg’; ‘‹orvosilag, lélektanilag› fejletlen,
éretlen, visszamaradt’. – infantilizmus: ‘éretlenség, gyerekesség’;
- 149 - oldal
‘testi, lelki és szellemi visszamaradottság felnőttnél’.
Orvosi szakszócsalád a latin infantilis (‘kisgyermeki’) nyomán,
amely az infans, infantis (‘kisded’) melléknévi származéka. Az
infans tkp. ‘nem beszélő’, az ellentétet jelző in- előtagból és a fari
(‘beszél’) igéből áll. Lásd még fáma, infámis.
infarktus – ‘(szívizom)elhalás’.
Későlatin orvosi szakszó (infarctus), az infarcire, infartum (‘betöm’)
ige infartus származékának tudákos megtoldása; in- (‘bele’) és
farcire (‘töm’). Lásd még farce, fasírt.
infekció – ‘fertőzés’. – inficiál: ‘fertőz’.
Az ~ latin orvosi szakszó (infectio) az inficere, infectum (‘beken,
beszennyez, megfertőz’)nyomán, az in- (‘bele’) és facere (‘csinál’)
elemekből. Lásd még dezinficiál.
infernó – ‘pokol, alvilág’; ‘rémség, iszonyat’. – infernális: ‘pokoli’.
Választékos szavak az olasz inferno (‘pokol’), illetve ennek latin
előzménye, az infernus (‘alantfekvő, alvilági’) alapján; forrásuk az
infer (‘alsó’), illetve inferi (‘alvilág’).
infiltráció – ‘beszűrődés, beszivárgás’.
Orvosi szakszó (infiltratio) a latin in- (‘bele’) és a középkori latin
filtrum (‘nemez szűrő’) elemekből; ennek eredetéről lásd filter.
infinitezimális – ‘roppant kicsiny’: infinitezimális számítás
(‘differnciál- és integrálszámítás’).
A német filozófus és matematikus, Leibnitz alkotta meg a latin
infinitus (‘végtelen, határolatlan’) nyomán az infinitesimus
(‘végtelenedik’) szót a latin centesimus (‘századik’) analógiájára
(centum a.m. ‘száz’), s ehhez illesztette az -alis melléknévképzőt.
Lásd még infinitivus.
infinitivus – ‘főnévi igenév’.
Latin nyelvtani szakszó az infinitus (‘határolatlan’) nyomán, az
ellentétet jelző in- előtagból és a finis (‘határ, vég’) főnévből; az
elnevezés arra utal, hogy az ~ nincs behatárolva szám, személy és
igeidő szerint, mint a ragozott igealakok. Lásd még infinitézimális.
infláció – ‘pénzromlás, pénzhígulás’. – inflálódik: ‘‹pénz›
elértéktelenedik’.
Latin közgazdasági szakszó az inflare (‘belefúj, felfúj’) nyomán, az
in- (‘bele’) és flare (‘fúj’) elemekből. Lásd még defláció.
inflammáció – ‘gyulladás’.
Latin orvosi szakszó (inflammatio) az inflammare (‘lángra lobban’)
igéből, a flamma (‘láng’) nyomán, mely tkp. flag-ma a fragrare
(‘ég’) flag- tövéből. Lásd még flambíroz, in flagranti.
inflexió – ‘névszóragozás’; ‘‹fizikában› elhajlás’.
Tudományos szakszó, tkp. ‘hajlítás’ az inflectere (‘görbít, változtat,
elcsavar’) igéből; in- nyomósító előtag és flectere, flexum (‘hajlít’).
Lásd még flexibilis.
influenza – ‘náthaláz’.
Olasz szó, tkp. ‘befolyás; égitestek hatása az emberi sorsra’;
forrása a latin influentia (‘folyás, áradás’) az in- (‘bele’) és fluere
(‘folyik’) elemekből. A szó az 1743-as nagy itáliai náthalázjárvány
idején vette fel ezt a jelentését, mert a bajt a korabeli babonás
elképzelés szerint a szerencsétlen csillagállás befolyása okozta.
informál – ‘tájékoztat, felvilágosít’. – információ: ‘felvilágosítás’;
‘közlés, értesülés’; ‘elektronikus jel, adat’. – informatív: ‘tájékoztató
(jellegű)’. – informátor: ‘tájékoztató, eligazító személy’; ‘besúgó,
följelentő’.– informatika: ‘az adatok, szövegek, jelek elektronikus
átalakításával, tárolásával, feldolgozásával foglalkozó elmélet és
gyakorlat’. – informatikus: ‘az informatika szakembere’.
Tudományos szakszócsalád a latin informare (‘képez, tanít’)
nyomán, az itt nyomósító szerepű in- előtagból és a formare
(‘alakít, képez’) igéből; ennek forrása a forma (‘alak’). A szócsalád
fenti jelentésköre az újkori latinban alakult ki.
informális – ‘magánjellegű, nem hivatalos’; ‘kötetlen, fesztelen,
formaságok nélküli’.
Az angol informal átvétele latinosított végződéssel, az ellentétet
jelző latin in- és formalis (lásd formális) elemek alapján.
infra- – ‹tudományos összetételek előtagjaként› ‘alacsonyabb,
valamin aluli, inneni’: infrahang (‘a hallhatónál kisebb rezgésszámú
hang’), infrastruktúra (‘alapfelszereltség’), infravörös (‘vörösön
inneni’); más esetekben az ~ az infravörös fénnyel való kapcsolatot
jelzi: infrasugárzó, infralámpa, infraszárító, infrateleszkóp.
Latin határozószó, illetve elöljárószó: ‘alant, alatt’.
infula – ‘püspöksüveg kettős szalaggal’.
Latin szó; eredetileg piros szegélyű fehér gyapjúszalag az ókori
Rómában mint papok viselete.
infúzió – ‘folyadékban oldott gyógyszer lassú bevitele az
érrendszerbe’.
Latin orvosi szakszó (infusio) az in- (‘bele’) és fundere, fusum (‘önt’)
elemekből. Lásd még fúzió, infuzóriák.
infuzóriák – ‘ázalékállatok’.
Biológiai szakszó a latin infusorium többes infusoria alakja nyomán;
alapjuk az infusum (‘forrázat, vizes oldat’) az in- (‘bele’) és fundere,
fusum (‘önt’) elemekből. Lásd még infúzió.
ing1 – ‘felsőtesten viselt gombos, galléros (férfi) ruhanemű’.
Ismeretlen eredetű szó; népnyelvi imeg, ümög változatai
valószínűleg eredetibbek, a mai köznyelvi forma a ragos alakokból
vonódhatott el: imeg  imeget  imget  inget  ing.
a achát
ing2 – lásd inog
inga – ‘felfüggesztett, szabályos lengést végző test’: órainga.
Származékai: ingás, ingázik.
Nyelvújítási képzés az inog ige ing alakjából; olyan folyamatos
melléknévi igenév, mint a csusza, hinta, hulla, penge. Bugát Pál
alkotása.
ingerel – ‘szándékosan dühösít’; ‘valamilyen hatást előidéz’:
étvágyra ingerlő látvány. Származékai: ingerlő, ingerlés,
ingerlékeny, ingerlékenység, ingerkedik; inger, ingerül, ingerület.
Ismeretlen eredetű szócsalád; lehet, hogy r eleme gyakorító képző.
Az inger nyelvújítási elvonás.
ingerencia – ‘befolyás, ráhatás’; ‘hatókör’.
Latin szó (ingerentia) az ingerere (‘rávezet, ráhat, ráerőltet’)
nyomán, az in- (‘bele’) és gerere (‘tesz, működik, végez’)
elemekből. Néha tréfásan, mintha a magyar inger szó származéka
lenne, ‘kedv, indíték’ értelemben mondják: nincs rá ingerenciám.
ingovány – ‘láp, láperdő, süppedékes talaj’. Származéka:
ingoványos.
Az inog ige ing tőváltozatából jött létre deverbális -vány
főnévképzővel.
ingyen – ‘ellenszolgáltatás nélkül’; ‘‹melléknévként› ingyenes’:
ingyen kenyér; ‘‹régen, tagadás nyomósítására› egyáltalán’:
Ingyen sem véli Detre szász, / Hogy feje fölött ég a ház. (Arany)
Származéka: ingyenes
Az így határozószó ígyen alakjából lett szóhasadással; ezt
elősegítette egy járulékos n hang beékelődése. A jelentés feltehető
alakulása: ‘ígyen sem’(‘még így sem’)  ‘sehogyan sem (megy)’
 ‘hiába’  ‘ok nélkül’  ‘ellenszolgáltatás nélkül’.
inhalál – ‘forró víz vagy gyógyszeres oldat gőzét belélegzi’. –
inhaláció: ‘forró gőz belélegzése’. – inhalátor: ‘belélegeztető
készülék’.
Orvosi szakszavak a latin inhalare (‘rálehel, belélegez’) nyomán, az
in- (‘bele’) és halare (‘lélegzik’) elemekből.
inhibíció – ‘gátlás’.
Latin lélektani szakszó (inhibitio) az inhibere (‘akadályoz, gátol’) ige
nyomán, az ellentétet jelző in- előtagból és a habere (‘bír, tart’)
igéből.
iniciáció – ‘beavatás, beavató szertartás’.
Latin néprajzi fogalom (initiatio) az initiare (‘bevezet, beavat’) ige
alapján, az initium (‘bemenet, kezdet’) szóból, ez az in- (‘bele’) és
ire, itum (‘megy’) elemekből áll. Lásd még iniciál, iniciálé.
iniciál – ‘kezdeményez’. – iniciatíva: ‘kezdeményezés, vállalkozó
szellem’. – iniciátor: ‘‹valaminek› kezdeményezője, elindítója’.
Nemzetközi szócsalád a latin initiare (‘bevezet, beavat’) ige
alapján, az initium (‘bemenet, kezdet’) szóból, ez az in- (‘bele’) és
ire, itum (‘megy’) elemekből áll. Lásd még iniciáció, iniciálé.
iniciálé – ‘nagyobb méretű, díszes és rajzos keretbe foglalt
fejezetkezdő betű’.
Latin könyvészeti szakszó, az initialis (‘kezdő, kezdeti, bevezető’)
semleges alakja az initium (‘kezdet, belépés’) szóból: in- (‘be’) és
ire, itum (‘megy’). Lásd még iniciáció, iniciál.
injekció – ‘(orvosi) befecskendezés’. – injektor: ‘befecskendező ‹pl.
robbanómotorban›’.
Nemzetközi szócsalád a latin inicere, iniectum (‘bedob’) nyomán,
az in- (‘bele’) és iacere (‘dob’) elemekből. Lásd még projekt,
projekció.
injúria – ‘jogtalanság, sérelem’.
Latin szó az ellentétet jelző in- előtagból és a ius, iuris (‘jog’)
főnévből.
inka – ‘az ősi Peru uralkodója’; ‘‹tágabb értelemben› a perui
őslakossághoz tartozó (személy), ‹melléknévként› e néppel
kapcsolatos’.
A perui indián (kecsua) nyelven az ~ ‘úr, király, királyi sarj’.
inkább – ‘nagyobb mértékben’: egyre inkább hízik; ‘nagyobb
hajlandósággal’: inkább meghal, de nem enged.
Egy régi jomkáb (‘jobb’) középfokú melléknév származéka. Az m a
jó ugor előzményéből megőrzött régiség (lásd jó), a k pedig
kicsinyítő képző (mint pl. pufók); a szóeleji jo  i változásra példa:
igaz. Az így létrejött inkáb, inkább régebben különféle
határozóragokat is kapott: inkábban, inkáblan, inkábbá, inkábbra;
ma a köznyelvben ragtalan határozó (mint pl. négykézláb).
inkarnáció – ‘megtestesülés’.
Latin vallási szakszó az incarnare, incarnatus (‘megtestesül’) ige
nyomán, az in- (‘bele’) és caro, carnis (‘hús, test’) elemekből.
inkasszál – ‘‹pénzt› beszed, behajt’ . – inkasszó: ‘pénzbeszedés,
kintlevőségek behajtása’; ‘kifizetés bankszámláról’.
Kereskedelmi szakszók az olasz incassare (‘beszed’, tkp. ‘ládába,
pénzszekrénybe rak’) nyomán, az in- (‘bele’) és cassa (‘láda,
pénztár’) elemekből. A cassa forrása a latin capsa (‘szekrény, tok’)
a capere (‘fog, befogad, tartalmaz’) igéből. Lásd még kassza,
kápsál, kapszula.
inklináció – ‘hajlam, hajlamosság ‹valamely betegségre›’; ‘bolygó
pályájának a Föld pályasíkjához mért hajlásszöge’.
Latin tudományos szakszó (inclinatio) az inclinare, inclinatum
(‘hajlít, hajlik’) nyomán, a nyomatékosító in- előtagból és a clinare
- 150 - oldal
(‘hajlik’) igéből.
inkluzíve – ‘beleszámítva, beleértve’.
Latin szó (inclusive), az includere, inclusus (‘bezár, belefoglal’)
nyomán: in- (‘bele’) és claudere, clausum (‘zár’). Lásd még
klauzula, klauzura.
inkognitó – ‘rang vagy valódi kilét eltitkolása’; ‘‹határozóként›
rangrejtve’: inkognitó utazik.
Olasz szó (incognito), a latin incognitus (‘ismeretlen’) folytatása,
amely az ellentétre utaló in- előtagból és a cognitus (‘ismert’)
szóból áll; az utóbbi a cognoscere (‘ismer’) származéka: nyomósító
értelmű con- előtag és (g)noscere (‘ismer’). Lásd még ignorál,
kognitív.
inkoherens – ‘összefüggéstelen’. – inkoherencia:
‘összefüggéstelenség’.
Latin szó, a koherens ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
inkollegiális – ‘kartársakhoz nem méltó’.
Latin szó, a kollegiális (lásd kolléga) ellentéte az erre utaló in-
előtaggal.
inkommodál – ‘terhére van, alkalmatlankodik’: nem szeretném
inkommodálni kegyelmedet.
Latin szó (incommodare) az ellentétet jelző in- előtagból és a
commodus (‘alkalmatos, kényelmes, kedvező’) szóból; az utóbbi a
con- (‘együtt’) és modus (‘mód, mérték’) együttese. Lásd még
komód, komótos.
inkompatíbilis – ‘össze nem illő’.
Latin szó, a kompatibilis ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
inkompetens – ‘hozzá nem értő; illetéktelen’. – inkompetencia:
‘illetéktelenség, hozzá nem értés’.
Latin szó, a kompetens ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
inkonzekvens – ‘következetlen’.
Latin szó, a konzekvens ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
inkonzisztens – ‘összeférhetetlen; állhatatlan’.
Latin szó, a konzisztens ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
inkorporál – ‘bekebelez, belefoglal’; ‘felvesz ‹testületbe›’.
Latin szó (incorporare) az in- (‘bele’) és corpus, corporis (‘test’)
elemekből.
inkorrekt – ’tisztességtelen, nem becsületes’; ‘nem szabatos, nem
szabályszerű’.
Latin szó, a korrekt ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
inkriminált – ‘a vád tárgyát képező’: az inkriminált adásvétel; ‘a
kifogásolt, (rosszallással) említett’: végre előkerült az inkriminált
kézirat.
Latin jogi szakszó az in- (‘bele’) és crimen, criminis (‘bűntett,
bűntény’) elemekből. Lásd még krimi, kriminális.
inkrusztáció – ‘nemes anyagokból készült berakásos díszítés
bútoron’; ‘márvány vagy színes kő berakás’.
Iparművészeti szakszó a latin incrustare (‘kéreggel bevon’)
nyomán, az in- (‘bele’) és crusta (‘kéreg’) elemekből.
inkubáció – ‘tojás keltési ideje’; ‘betegség lappangási ideje’. –
inkubátor: ‘tojáskeltető gép’; ‘állandó hőmérsékleten tartott
berendezés koraszülött csecsemők életbentartására’.
A latin incubare (‘kotlik, tojást költ’) igéből, az in- (‘bele, rá’) és
cubare (‘fekszik’) elemek szerint. Lásd még inkubus.
inkubus – ‘‹középkori babonás hit szerint› démon, aki alvó nőkre
fekszik és közösül velük’.
Latin kifejezés az incubare (‘ráfekszik’) ige alapján. Lásd még
inkubáció.
inkunábulum – ‘ősnyomtatvány (1500 előttről)’.
Latin szó (incunabulum), tkp. ‘pólya’; átvitt értelemben
‘csecsemőkor, kezdeti időszak’, az in- (‘bele’) és cunabula (‘bölcső’)
elemekből.
inkurrens – ‘elfekvő, nehezen értékesíthető ‹áru›’. – inkurrencia;
‘eladhatatlan árúk’.
Kereskedelmi szakszó (incurrens), a kurrens ellentéte az erre utaló
in- előtaggal.
inkvizíció – ‘a katolikus egyház törvényszéke a középkorban az
eretnekségek felderítésére és üldözésére’. – inkvizítor: ‘az
inkvizíciós törvényszék bírája’.
Latin történelmi szakszó (inquisitio), tkp. ‘vizsgálat, nyomozás’ az
inquirere, inquisitum (‘nyomoz, vallat’) nyomán, az in- (‘bele’) és
quaerere (‘kutat, vizsgál’) elemekből.
innen – ‘erről a helyről’; ‘ettől a helytől’: innen száz méterre.
Az ez mutató névmás e tövének i változatából lett az -n locativusi
rag megkettőzésével (inen), majd az előbbi intervokális
hosszabbodásával. Az ~ eredetileg locativusi, tehát hol? kérdésre
felelő névmás volt; mai ablativusi jelentése talán a közte és az
ugyancsak locativusi itt közötti funkciómegosztásnak köszönhető.
Ezt elősegíthette a szemléletváltás is: ‘itt (állva) látom a tornyot’ 
‘innen látom a tornyot’.
innerváció – ‘beidegződés’.
Orvosi szakszó az in- (‘bele’) és nervus (‘ín, ideg’) elemekből.
innováció – ‘újítás’.
Latin szó (innovatio) az innovare, innovatum (‘megújít’) igéből; a
nyomatékosító in- előtagból és a novus (‘új’) szóból.
inog – ‘bizonytalanul áll, ide-oda mozog’; ‘hajladozik’; ‘‹meg-
a achát
igekötővel› fennmaradása bizonytalanná válik’: megingott a hite
bennem. Származékai: ingás, ingó, ingóság, ingatlan, ingatag,
ingadozik, ingadozás.
Alkalmasint ugyanannak az im-, in- tőnek -g gyakorító képzős
származéka, amely az indul igében is rejlik. Az eredeti alak
valószínűleg img  ing volt, az ~ másodlagos a hasonló képzésű
forog, mozog, morog stb. analógiájára.
input – ‘bemenet, készülék jelfogadó eleme’; ‘‹közgazdaságban›
ráfordítás, befektetés’.
Angol szó az in- (‘bele’) és put (‘tesz, tevés’) elemekből.
ínség – ‘szegénység, nyomorúság’. Származéka: ínséges.
A szó ín töve ismeretlen eredetű, s az ómagyar kor elején ‘szolga’
lehetett a jelentése.
inspiciál – ‘felülvizsgál’. – inspekció: ‘ügyelet, felügyelet’. –
inspektor: ‘felügyelő, ellenőr, felülvizsgáló’.
Nemzetközi szócsalád a latin inspicere, inspectum (‘bepillant,
megtekint’) nyomán, az in- (‘bele’) és specere (‘néz’) elemekből.
Lásd még spektrum.
inspirál – ‘sugalmaz, ihlet, ösztönöz’. – inspiráció: ‘sugalmazás,
ihletés, ösztönzés’.
Nemzetközi szó a latin inspirare (‘sugall, ihlet’, tkp. ‘belelehel’)
nyomán, az in- (‘bele’) és spirare (‘fúj, lehel’) elemekből. Lásd még
konspirál, spiráns, spiritusz.
instál – ‘esedezve kér’: instálom alássan. – instancia: ‘kérvény,
folyamodvány’: sokat instanciázott az ügyben.
A szócsalád alapja a latin instare (‘mellette áll, szorongat, sürgetve
kér’) ige az in- (‘bele’) és stare (‘áll’) elemekből.
installál – ‘beiktat ‹hivatalba, méltóságba›’; ‘felszerel, beépít
‹technikai berendezést›’; ‘telepít, üzembe helyez ‹számítógépes
programot›’. – installáció: ‘beiktatás’; ‘telepítés’; ‘műtárgyakból,
más tárgyakból (és személyekből) elrendezett együttes mint
posztmodern műalkotás’.
Nemzetközi szó a késő latin installare (‘stallumba helyez’) nyomán,
az in- (‘bele’) és stallum (’tisztség, javadalom’) elemekből; az
utóbbira nézve lásd stallum.
instancia – lásd instál
instant – ‘azonnal oldódó ‹kávé, kakaó, tea stb.›’.
Angol szó (a.m. ‘pillanat’) a latin instans, instantis, azaz ‘közvetlen,
jelenlévő ‹idő›’ nyomán.
instinktív – ‘ösztönös’.
Nemzetközi szó a latin instinctus (ösztön) nyomán, az instinguere,
instinctum (‘ösztökél’) igéből, az in- (‘bele’) és stinguere (‘szúr’)
elemek alapján.
institúció – ‘intézmény’.
Latin szó az instituere, institutum (‘felállít, elintéz’) nyomán, az in-
(‘bele’) és statuare (‘állít, emel, létesít’) elemekből; az utóbbi a
status (‘állás, állapot’) szón át a stare, statum (‘áll’) igére megy
vissza. Lásd még statuál, státus, statútum.
instruál – ‘oktat’; ‘tájékoztat, utasít’. – instrukció: ‘utasítás,
tájékoztatás’; ‘oktatás’. – instruktor: ‘házitanító’. – instruktív:
‘tanulságos, eligazító’.
Nemzetközi szócsalád a latin instruere (‘intéz, oktat, utasít’)
nyomán, az itt nyomatékos szerepű in- és struere (‘épít, alapít,
elrendez’) elemekből. Lásd még destruál, instrumentum, konstruál,
struktúra.
instrumentum – ‘eszköz, szerszám’; ‘hangszer’. – instrumentalis:
‘eszközhatározó eset’. – instrumentális: ‘hangszeres’. – intendáns – ‘állami színház, televízió felügyeletével megbízott
instrumentál: ‘‹zeneművet› hangszerel’. – instrumentáció:
‘hangszerelés’.
Nemzetközi szócsalád a latin instrumentum (‘eszköz, szerszám,
felszerelés’) nyomán, amely az instruere (‘alkot, készít’) ige
származéka; eredetére nézve lásd instruál.
inszeminátor – ‘mesterséges megtermékenyítést irányító
állattenyésztési szakember’.
Latin orvosi szakszó (inseminator) az inseminare, inseminatum
(‘megtermékenyít’) nyomán, az in- (‘bele’) és semen, seminis
(‘mag, ondó’) elemekből.
inszenzíbilis – ‘érzéketlen, érzéstelen’. – inszenzibilitás:
‘érzéstelenség, érzéketlenség’.
Latin szó, a szenzibilis ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
inszinuál – ‘burkoltan, kerülő úton rágalmaz’. – inszinuáció: ‘burkolt
gyanúsítás, ráfogás, rágalom’.
A latin insinuare, insinuatum (‘eldug ‹a tóga öblébe›’) ige
származékai. Az ige elemei az in- (‘bele’) és sinus (‘kebel, öböl; a
vállon átvetett tógának a mell előtt keletkezett öble, amelyet a
rómaiak zsebként is használtak’). Lásd még cosinus, szinusz.
inszolens – ‘arcátlan’. – inszolencia: ‘arcátlanság, pimaszság’.
Latin szavak az insolens, insolentis (‘hetyke, dölyfös’) nyomán,
amely az ellentétre utaló in- előtagból és a solere (‘szokott,
szokványos’) folyamatos melléknévi igenevéből áll.
inszolvens – ‘fizetésképtelen’. – inszolvencia: ‘fizetésképtelenség’.
Kereskedelmi szakszók az ellentétre utaló in- előtagból és solvens,
solventis melléknévi igenévből, amely a solvere (‘felold; adósságot
kifizet’) ige származéka. Lásd még paraszolvencia, rezolúció,
szolvens.
- 151 - oldal
inszurgens – ‘nemesi felkelő a magyar rendiség korában’. –
inszurrekció: ‘nemesi felkelés, a nemesség hadba vonulása 1848
előtt’.
Történelmi szakszó a latin insurgere, insurrectum (‘felemelkedik,
felkel’) nyomán, az itt nyomosító szerepű in- és a surgere (‘felkel’)
elemekből.
int – ‘kéz- vagy fejmozdulattal jelt ad’; ‘így hív’: magához intett;
‘figyelmeztet, óv ‹valamitől›’: óva intette, hogy…; ‘‹meg- igekötővel
› fedd, megró’. Származékai: intés, intő, intelem, integet, integetés.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még incselkedik.
intaglio – [intaljó] ‘drágakövek vésése bemélyített mintákkal’.
Olasz művészeti szakszó az in- (‘bele’) és tagliare (‘vág, vés’)
elemekből; utóbbi a késő latin taliare (‘vág, gallyaz’) folytatója a
talea (‘gally’) nyomán.
intakt – ‘érintetlen, sértetlen’.
Német szó a latin intactus (‘érintetlen’) nyomán, amely az
ellentétre utaló in- előtagból és a tangere, tactum (‘érint’) elemből
áll. Lásd még tangens, taktus.
intarzia – ‘faberakás’.
Olasz művészeti szakszó (intarsia) az in- (‘bele’) és tarsiare
(‘faberakást készít’) elemekből; az utóbbi ennek az eljárásnak arab
nevéből (tarszi) ered.
integer – ‘érintetlen, sértetlen’; ‘feddhetetlen’.
Latin szó, amely az ellentétre utaló in- előtagból és a tango, (te)tigi
(‘érint’) ige tövéből áll. Lásd még integrál.
integrál1 – ‘egységesít, ‹részeket› nagyobb egységbe foglal’;
‘integrálszámítást végez’ (lásd integrál2). – integráns: ‘lényegi,
sarkalatos, szervesen hozzátartozó’: ez a problémának integráns
eleme. – integráció: ‘egységesülés’; ‘gazdasági ágazatok szoros
együttműködése’; ‘integrálás’ (lásd integrál2). – integritás:
‘sértetlenség, csorbítatlanság ‹ország területéé›’; ‘feddhetetlenség,
becsület, jellemszilárdság’. – integrizmus: ‘a katolikus egyház
korszerűsítését ellenző belső irányzat’.
Nemzetközi szócsalád a latin integer, integra, integrum (‘sértetlen,
romlatlan, ép, egész’) melléknévből, amely az ellentétre utaló in-
előtagból és a tango, (te)tigi (‘érint’) ige tövéből áll. Lásd még
integer.
integrál2 – ‘az integrálszámítással kapott függvény vagy számérték,
végtelenül sok differenciál összege’.
Matematikai szakszó; eredetére nézve lásd integrál1.
intelligens – ‘értelmes, művelt’. – intelligencia: ‘értelmi
felfogóképesség, ítélőképesség’; ‘értelmiség’: a vidéki intelligencia.
– intellektus: ‘értelem, ész, felfogóképesség’. – intellektuális:
‘értelmi, észbeli, szellemi’. – intellektualizmus: ‘az értelmi tényezők
túlhangsúlyozása, túlértékelése ‹a lelki, érzelmi elemek rovására›’.
Nemzetközi szócsalád a latin intelligere, intellectum (‘megért’)
nyomán, az inter (‘közé, együvé’) és legere (‘szed, gyűjt’)
elemekből.
intenció – ‘szándék, törekvés, célzat’. – intencionális: ‘szándékolt’;
‘valamilyen célra irányuló’. – intencionalizmus: ‘az az elv, hogy a
cselekedeteket szándékuk s nem hatásuk szerint kell megítélni’.
Nemzetközi szócsalád a latin intentio (‘figyelem, szándék, akarat’)
alapján, az intendere, intentum vagy intensum (‘feszít, figyelmet
fordít ‹valamire›, törekszik’) igéből: in- (‘bele, felé’) előtag és
tendere (‘feszít, törekszik, igyekszik’). Lásd még antant, intendáns,
intenzív.
személy’. – intendatúra: ‘az intendás hivatala, ténykedése’.
Nemzetközi szó a latin intendere (‘figyelmet fordít ‹valamire›’)
igéből: in- (‘bele, felé’) előtag és tendere (‘feszít, fordít, irányoz’).
Lásd még intenció, intenzív, szuperintendens.
intenzív – ‘mélyreható, alapos, tüzetes’; ‘átható, erős’; ‘feszített,
gyorsított menetű’: intenzív nyelvoktatás; ‘‹mezőgazdaságban›
belterjes’. – intenzitás: ‘hatásfok, erősség’; ‘erő, elevenség’. –
intenzifikál: ‘erősít, fokoz’.
Nemzetközi szócsalád a latin intensus (‘megfeszített’) alapján, az
intendere, intensum (‘megfeszít, növel’) igéből: in- (‘bele’) előtag
és tendere (‘feszít, fordít, irányoz’). Lásd még intenció, intendáns.
inter- – ‹összetételek előtagjaként› ‘közötti’; ‹sok újkeletű
összetételben, az internacionális kiragadott előtagjaként›
‘nemzetközi, világ-’: internet (‘számítógépes világhálózat’),
Interfrigo (‘fagyasztott áruk országok közti szállítása’), Interpol
(‘nemzetközi rendőri szervezet’), intervízió (‘tévéhálózatok
nemzetközi szervezete’).
A latin inter (‘között, közé’) elöljárószóból.
interaktív – ‘kölcsönös érintkezésen alapuló’; ‘a felhasználó vagy
néző tevékeny részvételét kívánó’: interaktív színház, könyv, játék.
Mesterséges szó a latin inter (‘között’) és activus (‘tevékeny’)
elemekből; lásd aktív.
intercity – [intersziti] ‘nagyvárosok között közlekedő gyors,
kényelmes vonat’.
Angol szó a latin inter (‘között’) és az angol city (‘nagyváros,
belváros’) elemekből; utóbbi a francia cité (‘belváros’) átvétele, s a
latin civitas (‘város, állam’) szóra megy vissza, amely viszont a
civis (‘polgár, városlakó’) származéka. Lásd még civil.
a achát
interdiktum – ‘tilalom’; ‘egyházi kiközösítés’.
Latin szó (interdictum) az interdicere, interdictum (‘megtilt,
megtagad’) igéből, az inter- (‘között, közbe’) és dicere (‘mond’)
elemek alapján.
interdiszciplináris – ‘több tudományágat átfogó, szakmaközi’:
interdiszciplináris kutatások.
Latin tudományos szakszó az inter- (‘között, közé’) és disciplina
(‘oktatás, ismeret’) elemekből; lásd még diszciplina.
interes – ‘‹régen› kamat’.
Latin szó, az interesse (‘érdekében áll’) késői latin származéka az
inter- (‘között, közé’) és esse (‘van’) elemekből.
interferál – ‘‹két hullám› egymásra hat, egymást erősíti vagy kioltja’.
– interferencia: ‘két találkozó hullámmozgás egymásra hatása,
egymást (bonyolult minta szerint) erősítő vagy gyengítő hatása’.
Tudományos szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és ferre (‘hord’)
elemekből.
interfész – ‘két funkcionális egységet csatoló felület’.
Tudományos szakszó, az angol interface ejtés szerinti átvétele;
elemei a latin inter- (‘között, közé’) és az angol face (‘arc, felület’),
amely a francián át a latin facies (‘arc’) szóra megy vissza. Lásd
még fazetta.
interglaciális – ‘két jegesedési korszak közötti’.
Tudományos szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és glacialis
(‘jégkorszaki’) elemekből; lásd még glaciális.
interjekció – ‘indulatszó’, tkp. ‘közbevetés’.
Latin nyelvtani szakszó (interiectio) az inter- (‘között, közbe’) és
iacere, iactum (‘vet, dob’) elemekből. Lásd még injekció.
interjú – ‘riporter beszélgetése fontos személlyel lapban, rádióban,
tévében’; ‘állásra jelentkező kikérdezése’.
Nemzetközi szó; az ~ az angol interview körülbelüli kiejtés szerinti
átvétele. Az angol szó a francia entrevue (‘találkozás,
megbeszélés’) tükörfordítása; entre (‘között, kölcsönösen’) és vue
(‘látás’) a latin inter és visum folytatójaként.
interkaláció – ‘közbeiktatás’.
Latin szó (intercalatio) az inter- (‘között, közé’) és calare, calatum
(‘szólít’) elemekből; eredetileg a szökőnap(ok) közbeiktatását
jelentette.
interkonfesszionális – ‘felekezetek közötti’.
Nemzetközi szó a latin inter- (‘között, közé’) és confessio (‘hitvallás,
felekezet’) elemekből; lásd konfesszió.
interkontinentális – ‘földrészek közötti’: interkontinentális rakéta
(5000 km-nél nagyobb hatótávolságú).
Nemzetközi szó a latin inter- (‘között, közé’) és continentalis
(‘földrészhez tartozó’) elemekből; ennek eredetéről lásd kontinens.
interlúdium – ‘közjáték’.
Latin színházi szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és ludus (‘játék’)
elemekből.
intermezzo – [intermeddzó] ‘közjáték, közzene’.
Olasz szó, a latin intermedium (‘közjáték’) folytatója; inter- (‘között,
közé’) és medium (‘közép’).
internacionális – ‘nemzetközi’. – internacionálé: ‘különböző
országok azonos ideológiájú pártjainak nemzetközi szervezete’: a
szociáldemokrata internacionálé. – internacionalizmus:
‘nemzetköziség, a népek szolidaritásának elve’. – internacionalista:
‘az internacionalizmus híve’.
Nemzetközi szó a latin inter- (‘között, közé’) és natio, nationis
(‘nemzet’) elemekből. Lásd még náció.
internál – ‘kényszerlakhelyre telepít’.
A német internieren ige átvétele latinos végződéssel; a francián át
a latin internus (‘belső’) szóra vezethető vissza. Lásd még
internátus.
internátus – ‘diákotthon’. – internista: ‘bentlakó diák’.
A német Internat és Internist átvételei latinos szóvégződéssel;
forrásuk a latin internus (‘belső’). Lásd még externátus, internál.
interparlamentáris – ‘parlamentek közötti’.
Nemzetközi szó a latin inter- (‘között, közé’) és parlament
elemekből.
interpellál – ‘‹képviselőként a nemzetgyűlésben› kérdést intéz a
kormányhoz’. – interpelláció: ‘képviselői kérdés a kormányhoz a
nemzetgyűlésben’.
Politikai szakszó a latin interpellare (‘közbeszól’) nyomán, az inter-
(‘között, közé’) és pellere (‘űz, hat, érint’) elemekből.
interperszonális – ‘személyek közötti’.
Tudományos szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és persona
(‘álarc, drámai személy’) elemekből; lásd még perszóna,
perszonális.
interplanetáris – ‘bolygóközi’: interplanetáris űrhajó.
Tudományos szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és planeta
(‘bolygó’) elemekből. Lásd még planéta.
interpolál – ‘beiktat, betold, beszúr ‹szöveget›’; ‘‹matematikában›
függvény egy pontjának közelítő értékét meghatározza két
szomszédos érték alapján’. – interpoláció: ‘betoldás’; ‘közelítő érték
kiszámítása’.
Tudományos szakszó a latin interpolare (‘elváltoztat, meghamisít’)
nyomán, az inter- (‘között, közé’) és polire (‘csiszol, finomít’)
- 152 - oldal
elemekből.
interpretál – ‘értelmez, magyaráz’; ‘szerepet, zeneművet művészien
előad’. – interpretáció: ‘értelmezés’; ‘művészi előadás(mód)’. –
interpretátor: ‘értelmező személy’; ‘előadóművész’.
Nemzetközi szócsalád a latin interpretari (‘tolmácsol, értelmez’)
nyomán, az inter- (‘között, közé’) és pretium (‘érték’) elemekből.
interpunkció – ‘központozás írott szövegben’.
Latin tudományos szakszó (interpunctio) az inter- (‘között, közé’) és
punctum (‘pont’) elemekből. Lásd még pungál, punktum.
interregnum – ‘köztes uralom, törvényes államfő nélküli átmeneti
időszak’.
Latin szó az inter- (‘között, közé’) és regnum (‘uralom’) elemekből;
lásd még regnál.
intersztelláris – ‘csillagközi’.
Tudományos szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és stella
(‘csillag’) elemekből. Lásd még konstelláció.
interurbán – ‘városközi, helyközi ‹telefonhívás›’.
Az angol interurban szóból, amely a latin inter- (‘között, közé’) és
urbanus (‘városi’) elemekből állt össze. Lásd még urbánus.
intervallum – ‘köz, időköz’; ‘zenei hangköz’.
Latin szó az inter- (‘között, közé’) és vallum (‘sánc’) elemekből; az
ókorban a katonai tábor sánca és a szélső sátrak közötti távolságot
jelentette.
interveniál – ‘közbelép, közbenjár’. – intervenció: ‘fegyveres
beavatkozás más állam belügyeibe’: intervenciós háború;
‘közbenjárás’.
Politikai szakszó a latin intervenire, interventum (‘közbelép,
közbenjár’) nyomán, az inter- (‘között, közbe’) és venire (‘jön’)
elemekből.
intervokális – ‘két magánhangzó közötti’.
Nyelvtani szakszó a latin inter (‘között’) és vocalis (‘magánhangzó’)
elemekből; lásd még vokális.
intéz – ‘tennivalókat hivatásszerűen ellát’; ‘hivatalos ügyben eljár’:
mit intéztél az adód ügyében?; ‘küld, juttat, közöl’: beszédet intéz
az egybegyűltekhez. Származékai: intézet, intézeti, intézmény,
intézményi, intézményes, intézményesít, intézkedik, intézkedés.
A régiségből kimutatható egy ismeretlen eredetű, ‘kedv, ízlés’
jelentésű int főnév; az ~ ennek a származéka lehet denominális -z
képzővel (mint fejez, kedvez). A régebbi intez e hangjának nyúlása
talán az idéz, igéz s hasonló igék analógiás hatásával
magyarázható; a jelentés fejlődése nem minden részletében
világos.
intim – ‘belső, bensőséges, bizalmas, meghitt’. – intimitás:
‘meghittség’; ‘bizalmas értesülés’. – intimus: ‘bizalmas barát’.
Nemzetközi szócsalád a latin intimus (‘legbelső, bizalmas, meghitt’)
nyomán; ez az intus (‘belül’) felsőfoka. Az ~ és intimitás németből
való átvétel, az utóbbi (Intimitätből) latinosított szóvéggel.
intoleráns – ‘türelmetlen, másságot nem tűrő’. – intolerancia:
‘politikai, vallási, faji türelmetlenség’; ‘túlérzékenység bizonyos
gyógyszerekre’.
Latin szó, a toleráns ellentéte az erre utaló in- előtaggal.
intonál – ‘kezdő hangot megad, énekbe vagy hangszeres játékba
kezd’; ‘énekhangot ‹valahogyan› képez’: tisztán intonál. –
intonáció: ‘hanglejtés ‹beszédé›’; ‘zenei hangképzés, hangvétel’.
Latin szó az in- (‘bele’) és tonus (‘hang’) elemekből; ennek
eredetéről lásd tónus.
intráda – ‘belépés, belépő jelenet’: az első intrádára (‘rögtön az
elején’); ‘hangszeres zenei bevezetés’.
Régi dialektális olasz szó (az irodalmi olasz szó entrata), ‘belépés’
az entrare (‘belép’) igéből, amely a latin introire (‘bemegy’)
folytatása. Lásd még introitus.
intramuszkuláris – ‘izomba adott ‹injekció›’.
Orvosi szakszó a latin intra- (‘benn, bele’) és musculus (‘izom’)
elemekből; utóbbi a mus (‘egér’) kicsinyített alakja. Lásd még
muszkli.
intranzigens – ‘hajthatatlan, meg nem alkuvó’.
Latin szó az ellentétre utaló in- előtagból és a transigere
(‘keresztülvisz; megegyezik, alkut köt’) ige melléknévi igenevéből;
az ige elemei: trans- (‘át’) és agere (‘hajt’). Lásd még tranzakció,
tranzigens.
intranzitív – ‘tárgyatlan ‹ige›’.
Latin nyelvtani szakszó az ellentétre utaló in- előtagból és a
transire, transitum (‘átjár’) igéből; utóbbi elemei trans- (‘át’) és ire
(‘megy’). Lásd még tranzit.
intravénás – ‘gyűjtőérbe adott ‹injekció›’.
Orvosi szakszó a latin intra- (‘benn, bele’) és vena (‘gyűjtőér’)
elemekből.
intrika – ‘cselszövés, ármány, fondorlat’. – intrikál: ‘cselt sző,
ármánykodik’. – intrikus: ‘cselszövő, ármánykodó, bajkeverő
ember’; ‘ilyen karakter drámai műben’: Jago, a nagy intrikus.
Nemzetközi szócsalád a francia intrigue (‘cselszövény’) és intriguer
(‘fondorkodik’) nyomán; forrásuk a latin intricare (‘összezavar,
zavarba ejt’) az in- (‘bele’) és tricae (‘baj, kellemetlenség’)
elemekből. Az ~ a német Intrige közvetítésével jutott hozzánk, s a
fenti latin ige szerint alakult át; belőle képződött utóbb az intrikál
a achát
ige, valamint az intrikus (a fizika–fizikus és hasonló szópárok
mintájára).
introitus – ‘a mise bevezető része’.
Latin szó, ‘bemenetel’ az intro- (‘benn, be’) és ire (‘megy’)
elemekből, a mise szövege ugyanis e zsoltárverssel kezdődik:
Introibo ad altare Dei (‘bemegyek az Isten oltárához’).
introspekció – ‘önmegfigyelés, lelki önvizsgálat’.
Lélektani szakszó a latin intro- (‘befelé’) és specere, spectum (‘néz,
figyel’) elemekből.
introvertált – ‘befelé fordult, a belső hatások iránt fogékony
‹lelkialkat›’. – introverzió: ‘lelki befelé fordulás, elzárkózás a külső
hatásoktól’.
Lélektani szakszó a latin intro- (‘befelé’) és vertere, versum (‘fordít,
fordul’) elemekből. Lásd még invertál, konvertál, verzió.
intuíció – ‘ösztönös megérzés, felismerés’; ‘képesség az igazság
élményszerű felismerésére’. – intuitív: ‘ösztönös megérzésen,
élményszerű felismerésen alapuló’.
Latin lélektani szakszó az intueri, intuitus (‘megszemlél,
megfontol’) alapján, a nyomósító szerepű in- előtagból és a tueri
(‘megfigyel’) igéből.
invalidus – ‘rokkant, munkaképtelen’; ‘hadirokkant’.
Latin szó az ellentétre utaló in- előtagból és a validus (‘egészséges,
életerős’) szóból; utóbbi a valere (‘jól van, egészséges’) ige
származéka.
invar – ‘kis hőtágulású vas-nikkel ötvözet’.
A latin invariabilis (‘nem változó’) első két szótagjából formált
elnevezés. Lásd még variál.
invázió – ‘katonai lerohanás, elözönlés’; ‘tömeges támadás’:
szúnyoginvázió.
Latin politikai szakszó (invasio) az invadere, invasum (‘behatol,
benyomul’) alapján, az in- (‘bele’) és vadere (‘megy’) elemekből.
Lásd még vademecum.
invektíva – ‘éles támadás, kirohanás ‹valaki ellen›’.
Latin szó, az invehere, invectum (‘nekitámad, ócsárol’) származéka
az in- (‘bele’) és vehere (‘hoz, visz, rohan’) elemekből.
invenció – ‘találékonyság, leleményesség’; ‘művészi
alkotóképesség’; ‘imitációs zenei forma’: Bach négyszólamú
invenciói. – invenciózus: ‘leleményes, találékony, ötletgazdag’.
Nemzetközi szócsalád a latin invenire, inventum (‘rátalál’) nyomán,
az in- (‘bele’) és venire (‘jön’) elemekből. Lásd még inventár(ium),
konvenció.
inventár(ium) – ‘leltár’.
Latin szó az invenire, inventum (‘rátalál’) nyomán, az in- (‘bele’) és
venire (‘jön’) elemekből. Lásd még invenció.
invertál – ‘megfordít, átfordít’. – inverz: ‘megfordított’: inverz
műveletek, inverz függvény. – inverzió: ‘megfordított szórend mint
stilisztikai eszköz’; ‘‹orvosilag› szervek rendellenes helyzete’;
‘‹meteorológiában› az a helyzet, amikor a talajközeli légréteg
hidegebb, mint a felette lévő’.
Tudományos szakszócsalád a latin invertere, inversum (‘megfordít’)
nyomán, az itt nyomósító szerepű in- előtagból és a vertere
(‘fordít’) igéből. Lásd még introvertált, konvertál, verzió.
invesztál – ‘beruház’.
Közgazdasági szakszó a latin investire (‘felöltöztet’) nyomán, az in-
(‘bele’) és vestis (‘ruha’) elemekből. Lásd még invesztitúra.
invesztitúra – ‘püspök vagy más egyházi méltóság beiktatása’.
Latin történelmi szakszó (investitura) a késői latin investire
(‘felöltöztet’) ige nyomán, az in- (‘bele’) és vestis (‘ruha’)
elemekből; itt úgy értendő, hogy a beiktató mintegy ráadja
méltóságának díszöltözetét. Lásd még invesztál.
invitál – ‘meghív’. – invitáció: ‘meghívás’.
Latin szó (invitare) az in- (‘bele’) és vitus (‘hajlandó’) elemekből.
invokáció – ‘felfohászkodás, a múzsák vagy más istenség segítségül
hívása nagyobb költői mű elején’.
Latin irodalmi szakszó (invocatio) a nyomósító szerepű in- előtagból
és a vocare, vocatum (‘hív, szólít’) igéből.
involvál – ‘magában foglal, ‹mint elkerülhetetlen következményt›
maga után von’.
Latin szó, involvere (‘begöngyöl’) az in- (‘bele’) és volvere (‘gördít,
fordít’) elemekből. Lásd még revolver, volumen, voluta.
inzert – ‘televíziós mozgóképbe illesztett állókép vagy felirat’.
Angol technikai szakszó (insert), tkp. ‘beillesztés’, forrása a latin
inserere, insertum (‘beilleszt’) ige az in- (‘bele’) és serere (‘illeszt’)
elemekből.
inzulin – ‘a hasnyálmirigy hormonja, amely a vércukor szintjét
szabályozza’.
Angol vegytani szakszó (insulin) a latin insula (‘sziget’) nyomán, a
vegyületeknél gyakori -in utótaggal. Az elnevezés alapja, hogy ezt
a hormont a hasnyálmirigyben található Langerhans-szigetek nevű
sejtcsoport termeli. Lásd még izolál.
inzultál – ‘nyilvános helyen durván megsért, tettleg bántalmaz’. –
inzultus: ‘súlyos, tettleges sértés’.
Nemzetközi szócsalád a latin insultare (‘ugrál, kicsúfol, gúnyt űz’)
ige alapján, amely az insilire (‘ráugrik’) gyakorító alakja az in-
(‘bele’) és salire (‘ugrik’) elemekből.
- 153 - oldal
inzsellér – ‘földmérő vagy vízszabályozó mérnök’.
A német Ingenieur tájnyelvi ingenier [inzsenír] változatából került
nyelvünkbe; az átmeneti inzsenér alakot Csokonainál találjuk:
Inzsenéri duktus (=mérővessző) nem járt semmi helyen. Ebből lett
elhasonulással inzselér, majd népetimológiás úton ~. A magyar
nyelvjárásokban tucatnyi alakváltozata volt: incsellér, ingzsellér,
hincsellér, ingyenél stb. A német szó forrása a francia ingénieur,
ezé pedig a latin ingenium (‘tehetség, lelemény, találmány’), az
ingignere (‘beleolt’) igéből: in- (‘benne’) és gignere (‘nemz’). Elavult
szó.
íny – ‘a fog húsa’; ‘kedv, ízlés, tetszés’: nincs ínyemre a dolog.
Származékai: ínyes, ínyenc, ínyencség.
Ősi finnugor örökség: zürjén an, finn ien (‘foghús’). A fogíny régebbi
elképzelések szerint az ízlelés szerve, innen az ~ fenti második
jelentése, valamint az e jelentéskörben fogant nyelvújítási ínyenc
szó.
ion – ‘elektromos töltésű anyagi részecske’. – ionizál: ‘semleges
anyagi részecskét ionná alakít’. – ionizáció: ‘ionizálás’.
Az ~ tudományos szakszó, Faraday alkotta a görög eimi (‘megy’)
ige folyamatos melléknévi igenevének (ión) semleges ion alakjából,
mivel ezek a részecskék elektromos erőtérben az ellenkező pólus
felé mozognak, vándorolnak. Lásd még ionoszféra.
ión – lásd jón
ionoszféra – ‘a légkör legfelső rétege’.
Tudományos szakszó a görög ion és szféra elemekből; ebben a
rétegben a levegőmolekulák többsége ionizált állapotban van.
ióta – ‘a görög ábécé kilencedik betűje’.
A sémi (föníciai) jod (‘kéz’) átvétele, ez a betű ugyanis eredetileg a
kéz piktogramja volt.
ipa – ‘apósa’.
Vitatott eredetű szó. Valószínűbb, hogy ip- töve finnugor eredetű:
vogul up (‘após, sógor’), lapp vuoppa (‘após’); a szóvégi -a talán
birtokos személyjel, talán kicsinyítő képző. Más nézet szerint az ~ a
magyar apa régi alakváltozata, amely idővel jelentésében
elkülönült. A két magyarázat nem feltétlenül zárja ki egymást,
mivel mindkét szó rokonnyelvi megfelelői azonos eredetűek.
Elavult, illetve nyelvjárási szó.
iparkodik – ‘szorgoskodik, igyekszik’. – ipar: ‘nyersanyagok
feldolgozását és használati cikkek előállítását végző gazdasági
ágazat’. Származékai: iparos, iparosság, ipari, iparosít, iparosítás,
iparosodik, iparosodás.
Az ~ egy ismeretlen eredetű ipar- igető gyakorító képzős
származéka. A tő kapcsolatos lehet a tájnyelvi iperedik (‘felserdül,
erőre kap’) és iperkedik (‘ágaskodik’) szavak tövével, de
jelentésbeli összefüggésük homályos. Az ipar nyelvújítás kori
elvonás a latin industria (tkp. ‘tevékenység, szorgalom, igyekezet’)
mintájára, amely az ‘ipar’ jelentésű nemzetközi szócsalád (német
Industrie, angol industry stb.) forrása.
ipekakuána – ‘Brazíliában honos félcserje’; ‘ennek gyökeréből
készített köptető gyógyszer’.
Gyógyászati szakszó a portugál ipecacuanha nyomán; ez a guarani
indián ipe-kaa-guanya, azaz ‘kis betegítő növény’ átvétele.
ipse – ‘az illető, a szóban forgó személy, pasas’.
A latin ipse (‘ő, ő maga’) átvétele; enyhén avuló szó.
ipszilon – ‘az y betű neve’.
Nemzetközi szó a latin ypsilon nyomán, a görög ábécé huszadik
betűjének görög ü pszilon (‘csupasz, egyszerű ü’) nevéből. Az
elnevezés a bizánci korban született, amikor már mind az u, mind
az oi kettőshangzó i-nek hangzott, s a kettő közül az egytagú u volt
az „egyszerűbb”. Lásd még epszilon.
1
ír – ‘hangzó szöveget betűkkel vagy más jelekkel rögzít’; ‘‹régebben›
fest, rajzol’: képíró (‘festő’). Származékai: írás, író, irat, iratos, irkál;
iromány, irnok, iroda, irodista, irodalom, irodalmi, irodalmias,
irodalmár, irály.
Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: csuvas sir (innen a
mongol jiru, azaz ‘fest, ír’). Származékainak nagyobb része
(fentebb a pontosvessző után) nyelvújítási képzés, illetve
továbbképzés.
ír2 – ‘gyógykenőcs’; ‘gyógyító hatás’: bánatát a feledés írja
enyhítette.
Vitatott eredetű szó. Valószínűleg ugor kori örökség: vogul tér
(‘orvosság’); lehet másfelől, hogy az ér2 alakváltozata, annak egy
régi ‘gyökér’ jelentése alapján, és így értődhetett ‘gyógynövényből,
annak gyökeréből készült orvosság’ gyanánt. Az utóbbi
magyarázatot támogatja az írmag valószínű szófejtése is.
ír3 – ‘az Írországot lakó nép tagja, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e
néppel, nyelvével kapcsolatos’.
Nemzetközi szó: német irisch, angol Irish az ír eriu (‘ír’) nyomán; a
magyar szó vagy a német Ire (‘ír ember’) átvétele a szóvégi e
ejtésével, vagy elvonás az Írország névből, a Németország–német s
hasonló szópárok mintájára.
iramlik – ‘(könnyen, gyorsan) fut’. Származékai: iramodik, iram.
A szócsalád ir- alapszava talán ősi finnugor örökség: zürjén yrsalni
(‘siet’), mordvin arnams (‘fut’). A tőhöz kapcsolódó -m és -l
mozzanatos képző. Az iram nyelvújítási elvonás. Lásd még illan,
a achát
iramszarvas, iringál.
iramszarvas – ‘rénszarvas’.
Nyelvújítási szóalkotás az iramlik ige frissiben elvont iram (‘futás,
lendület’) töredékével. Voltaképp tükörfordítás akart lenni a német
Rentier (‘rénszarvas’) magyarítására, ám valójában baklövés, mert
a német szó első eleme nem a rennen (‘fut’) származéka, ahogy a
szóalkotó hitte, hanem egy skandináv eredetű ren szó. Lásd még
rénszarvas.
iranisztika – ‘az iráni (perzsa) nyelvvel és kultúrával foglalkozó
tudományág’. – iranista: ‘az iranisztika művelője’.
Tudományos szakszó Perzsia modern Irán nevéből; ez az árja
szóval kapcsolatos.
iránt – ‘felé’; ‘valaki irányában’: közömbös iránta; ‘felől’: érdeklődik a
munkám iránt.
Az irány locativusi -t ragos alakja (mint gyanánt, szerint), s
eredetileg hol? kérdésre felelő határozószó volt ‘irányában, oldalán’
jelentéssel, s utóbb lett ‘felé, irányába’ értelmű.
irány – ‘mozgásnak egy meghatározott pont felé vezető útja’;
‘cselekvés, történés menete’: új irányt szabott a történelemnek;
‘irányzat, törekvés’. Származékai: irányoz, irányít, irányítás,
irányul, irányzék, irányzat.
Az ~ és irányoz lényegében azonos az arány és arányoz szavakkal,
azok jelentésben elkülönült alakváltozatai. A szócsalád ar-, ir-
alapszava ősi ugor kori örökség (lásd az arány szónál). Az ~,
akárcsak az arány, csak későn, a 18. század derekán jelent meg
önállóan, addig csak irányoz (‘céloz, vél, gyanít’) irányít (‘vél,
gondol’) és irányú (‘nagyságú, arányú’) származékai éltek. Lásd
még iránt.
irdal – ‘‹halat, szalonnát› bevagdal’.
Az irt származéka -l gyakorító képzővel; a t zöngésedése a furdal,
vagdal szavak analogikus hatására következhetett be.
irdatlan – ‘roppant nagy’.
Talán összevont alak egy irdomtalan szóvegyülékből, amely az
idomtalan és irtózatos szavakból keveredett össze.
irgalom – ‘szánalom, könyörület’. Származékai: irgalmaz, irgalmas,
irgalmasság, irgalmatlan.
Mivel a Halotti Beszédben még jorgat (‘irgalmaz’) szerepel, egy jor-
alapszót kell feltennünk. Ez talán ősi örökség az ugor korból: vogul
jorkol, osztják joreglem (‘elfelejt’). A g valószínűleg magyar
gyakorító képző, a -lom deverbális névszóképző (mint siralom); a
jor  ir hangváltozásra példa az iktat, inkább. A jelentés fejlődése:
‘elfelejt’  ‘bűnt elfelejt’  ‘megbocsát’  ’ irgalmaz’.
irha – ‘prémes állatbőr’; ‘belső oldalán bársonyosra kidolgozott
birkabőr’: irhabunda; ‘a bőrnek a hám alatti kötőszöveti rétege’; ‘az
ember bőre, az ember maga’: félti az irháját.
Német eredetű szó: középfelnémet, bajor-osztrák irch (‘timsóval
cserzett fehér szarvas- vagy zergebőr’); lehet, hogy részben a
szerb-horvát irha közvetítésével került nyelvünkbe. A német szó
végső forrása a latin hircus (‘kecskebak’).
irídium – ‘ezüstfehér, igen kemény fémes elem’.
A görög irisz, iridosz (‘szivárvány’) származéka az elemeknél
megszokott -ium végződéssel (mint hélium, aluminium); a név az ~
vegyületeinek változatos színvilágára utal. Lásd még írisz, irizál.
irigy – ‘a maga tulajdonát, jó sorát önzőn féltő’; ‘más jómódját,
sikereit bosszankodva figyelő, azokat elkívánó’. Származékai:
irigység, irigyel, irigykedik.
Igen bizonytalan eredetű szó. Van oly merész vélekedés, amely az
irigykedik ritka, korai irelkedik változatára alapozva egy ír- alapszót
tételez fel, amely lehetne az érik tövének í-ző változata; a
jelentésbeli szakadékot a sárgára érik kifejezés és a sárgul az
irígységtől szólás összefüggése hidalná át.
iringál – ‘jégen nekifutásból csúszkál’.
Az iramlik feltehető ir- tövének gyakorító képzős változata;
nyelvjárási szó.
írisz – ‘nőszirom’; ‘a szem szivárványhártyája’.
Nemzetközi szó a görög irisz (‘szivárvány’; ‘nőszirom’) nyomán,
latin közvetítéssel (iris). Lásd még iridium, irizál.
irizál – ‘szivárványszínekben játszik’.
A francia iriser átvétele latinosított szóvéggel; forrása a görög irisz
(‘szivárvány’). Lásd még iridium, írisz.
irkafirka – ‘ákombákom, kusza írás’.
Ikerszó, elvonás az igei irkál-firkál előzményből. Lásd még ír.
írmag – csak az írmagja se maradt (‘egy se maradt belőle, nyoma se
maradt’) szólásban szerepel.
Az összetétel első tagja az ír2, mégpedig korai ‘gyökér’
jelentésében. Az írmagja (‘gyökere-magja’) tehát egybefoglaló
összetétel, a növény két szélső elemével az egészet jellemzi.
író1 – ‘a vajköpüléskor visszamaradó tejsavó’.
Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből. A más török nyelvi
szavakból (pl. baskír jadma) fel lehet tenni egy ma már nyomaiban
sem lelhető ócsuvas *irag (‘író’) szót, amely szavunk mai alakjához
vezethetett.
író2 – lásd ír1
irokéz – ‘észak-amerikai (kanadai) indián népcsoport, ehhez tartozó
személy’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’.
- 154 - oldal
A német Irokese átvétele, amely a francia Iroquois szóra megy
vissza; ennek forrása az algonkin iroku (‘igazi kígyók’).
iromba – ‘tarka’; ‘pettyegetett ‹szárnyas›’: iromba tyúk; ‘sávos szőrű
‹macska›’; ‘ormótlan’.
Szlovák eredetű: jarabý (‘tarka’). Nyelvünkbe egy igen régi változat
került, a nazális hang tanúsága szerint igen korán, a 10. század
vége előtt, feltehetőleg egy jaremba kura (‘tarka tyúk’)
szókapcsolatból. A szóeleji ja  i változás hasonlít a jo  i
változáshoz (lásd iktat, irgalom). A ma már általános ‘ormótlan’
jelentés nyilván a hasonló hangalakú otromba szóból szivárgott át
az ~ba, esetleg sokan az irdatlan és otromba vegyülésének érzik.
írón – ‘ceruza’.
Nyelvújítási alkotás, a korábbi író ón (‘ólomvegyületből készült
íróvessző’) szókapcsolat összevonása.
irónia – ‘rejtett, finom gúny, naivságot tettető, szellemes
gúnyolódás’. – ironikus: ‘iróniát rejtő, szellemesen gunyoros’. –
ironizál: ‘ironikusan fejezi ki magát’.
Nemzetközi szócsalád a latin ironia nyomán; ez a görög eiróneia (‘a
tudatlanság színlelése’) szóból ered.
irracionális – ‘oktalan, ésszerűtlen’; ‘észfeletti, logikai fogalmakkal ki
nem fejezhető’; ‘‹a matematikában› végtelen, nem szakaszos
‹tizedes tört›’: irracionális szám. – irracionalitás: ‘észfelettiség,
ésszerűtlenség’. – irracionalizmus: ‘filozófiai felfogás, mely szerint
az értelem nem képes a valóságot logikai úton feltárni,
megismerni’.
Tudományos szakszócsalád az ellentétre utaló latin in- előtagból és
a racionális szóból (lásd ráció).
irreális – ‘valószerűtlen’; ‘képzeletbeli, a valóságban nem létező’;
‘megvalósíthatatlan’: irreális ábrándok, elképzelések. – irrealitás:
‘nem reális volta valaminek’.
Nemzetközi szó az ellentétre utaló latin in- előtagból és a reális
szóból.
irredenta – ‘az irredentizmus híve’; ‘e mozgalommal, ennek
követeléseivel kapcsolatos’: irredenta jelszavak. – irredentizmus:
‘olyan mozgalom, amely más országok területeinek elcsatolását
követeli etnikai alapon vagy történelmi jogokra hivatkozva’.
Maga az ~ olasz szó, az Italia irredenta (‘a meg nem váltott, fel
nem szabadított Itália’) jelszó önállósult második eleme. Mint ilyen
főnév volt, magát a mozgalmat (is) jelentette, amely az 1860-es
évektől az osztrák s francia kézen lévő olaszlakta területek
megszerzéséért küzdött; a szó melléknévi értelme a magyarban
fejlődött ki a trianoni békeszerződés utáni időkben. Az irredenta az
ellentétet jelző in- és a redento (‘megváltott, felszabadított’)
elemekből áll; utóbbi a redimere (‘megvált, kivált’) befejezett
melléknévi igeneve. A latin forrás a redimere, redemptus
(‘visszavásárol, ‹rabszolgát› kivált’) ige: re(d)- (‘vissza, újra’) és
emere (‘vásárol’).
irreguláris – ‘szabálytalan’; ‘nem a hadsereg állományába tartozó’:
irreguláis csapatok (‘szabadcsapatok’).
Nemzetközi szó az ellentétre utaló latin in- előtagból és a reguláris
szóból (lásd regula).
irreleváns – ‘lényegtelen, jelentéktelen, az adott ügyben nem
számító’.
Latin szó az ellentétre utaló in- előtagból és a releváns szóból.
irreverzibilis – ‘visszafordíthatatlan, csak egy irányban ható,
végezhető’: irreverzibilis folyamat, művelet.
Latin tudományos szakszó az ellentétre utaló in- előtagból és a
reverzibilis szóból (lásd reverzió).
irrigál – ‘öntöz’; ‘beöntést ad’. – irrigáció: ‘mesterséges öntözés’;
‘beöntés’. – irrigátor: ‘beöntéshez való készülék’.
Latin szakszó az irrigare, irrigatum, tkp. in-rigare (‘áraszt, öntöz’)
nyomán, in- (‘bele’) előtagból és rigo (‘vizet vezet’) igéből.
irritál – ‘ingerel, izgat, bosszant’. – irritáció: ‘enyhe gyulladás,
bántalom’.
A latin irritare, irritatum (‘ingerel, bosszant’) igéből; ez a
hangutánzó irrio vagy hirrio (‘dühösen morog’) gyakorító
származéka.
irt – ‘növényt tömegesen kivág’; ‘állatot, embert tömegével öl’:
szúnyogirtás, népirtás. Származékai: irtás, irtó, irtogat, irtvány.
Az arat ige jelentésben elkülönült alakváltozata; eredetét lásd ott. A
szóvégen -t műveltető képzőt találunk (mint márt, sért). A
legrégibb adatok ort alakot mutatnak; ebből mind az ~, mind az
arat levezethető. Lásd még irdal, irtózik.
irtó – ‘nagyon’: irtó meleg van itt.
Az irtóztató (lásd irtózik) rövidült formája. Hasonló értelemben más
túlzó szavak is használatosak: borzasztó, rettentő, szörnyű stb.
irtózik – ‘félelemmel vegyes undort érez’: irtózik a pereskedéstől.
Származékai: irtózás, irtózat, irtózatos, irtóztató.
Alighanem az irt származéka visszaható -z képzővel. A ‘magát irtja
(félelmében, undorában)’ szemlélete szerint hasonló a törődik, töri
magát (érte, vele), emésztődik, emészti magát, tépelődik (‘tépi
magát’), rágódik (‘rágja magát’) szavakhoz és kifejezésekhez. Lásd
még irtó.
is – ‘szintén’.
Az és kötőszó jelentés szerint elkülönült alakváltozata; eredetibb
a achát
közös es formájukból lett zártabbá válással. Korábbi nyomatékosító
szerepét őrzik az igenis, ugyanis, nagyon is, ajánlom is szavak és
kifejezések.
isiász – ‘az ülőideg zsábája’.
A német Ischias szó átvétele a szokványos német ejtésszabályok
alapján. Mint orvosi szakszó helyesen [iszkhiász, iszchiász] formán
ejtendő, mert a latin ischiason át a görög iszkhiasz (‘csípőfájdalom’)
szóra megy vissza, az iszkhion (‘csípő’) származékára.
iskola – ‘oktatással, neveléssel foglalkozó intézmény’; ‘tudományos
vagy művészeti irányzat’: a prágai iskola (strukturalista nyelvészeti
irányzat). Származékai: iskolás, iskolai, iskolázik, iskoláztat,
iskoláztatás, iskolázatlan.
A latin schola szóból való; a szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő i oldja fel (mint istálló, istáp). Végső forrás a görög
szkholé (‘szünet, szabadidő; tudományos beszélgetés, oktatás, az
oktatás helye’). Lásd még skolasztika.
isler – ‘omlós száraztésztából készült lekváros, csokoládés
sütemény’.
Német szó (Ischler), azaz ‘(Bad) Ischlből való’; az ausztriai
fürdőhelyre utal, ahonnan a sütemény ered.
ismer – ‘tudja ‹valakiről›, hogy kicsoda, micsoda’: ismerik, mint a
rossz pénzt; ‘jártas benne’: ismeri a törvényt. Alakváltozatok:
ösmer, ismér, ösmér. Származékai: ismeret, ismeretes, ismeretlen,
ismeretség, ismeretlenség, ismerkedik, ismerkedés, ismertet,
ismertető, ismertetés, isme.
A szócsalád eredetéről semmi biztosat nem tudunk. Az isme
nyelvújítási képzés, mára elavult, az orvosi hivatalos nyelv
használja csupán kórisme összetételét diagnózis helyett. Lásd még
ismérv.
ismérv – ‘ismertetőjegy, kritérium.’
Nyelvújítási szóalkotás az ismer ige ismér alakjából; a szóvég az
élv, érv, szerv, terv szavak mintájára alakult. Enyhén avuló szó.
ismét – ‘újra, megint’. Származékai: ismétel, ismételget, ismétlés.
A szó korai (és tájnyelvekben ma is élő) esmeg, esmég, ismég
alakjai jelzik, hogy az is és meg 2 összetételéről van szó; az
utóbbinak önmagában is volt ‘újra’ értelme, mint még ma is a
megújra tautologikus összetételben. A szó mai hangalakja az
eredet elhomályosulása után alakult ki.
ispán – ‘a vármegye élén álló királyi főtisztviselő’; ‘nagybirtok
munkásaira felügyelő alkalmazott’: botos ispán.
Szláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén, szlovák župan
(‘megyefőnök’). A magyar szó eleje a mássalhangzó-torlódás
feloldásának olyan módját mutatja (lásd iskola, ispotály, istáp),
amely egy *span vagy *zspan szó átvételét feltételezi; ilyen szláv
szóalak hajdani létezése írásos adatokkal igazolható.
ispotály – ‘kórház’. Alakváltozatok: ispitál, espotál, ispita.
A német régi Spital (‘kórház, aggok menhelye’) átvétele; a szóeleji
mássalhangzó-torlódást szókezdő járulékhang oldja fel (mint iskola,
istáp). A német szó csonkult elejű átvétel a középkori latin
hospitale (‘kolostori vendégszoba, betegszoba’) szóból, melynek
forrása a hospes, hospitis (‘vendég.’) Elavult szó. Lásd még
hospitál.
istálló – ‘nagyobb háziállatok tartására való épület’.
Olasz eredetű szó: északolasz stalla, stallo, irodalmi olasz stalla
(‘istálló’). Az olasz szó germán jövevény, a német Stall (‘istálló’)
stal előzményéből ered, s végső soron éppúgy egy ‘áll’ jelentésű
indoeurópai sta- tőre megy vissza, mint pl. a latin stabulum
(‘istálló’) is. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő i oldja
fel (mint iskola, ispotály, istáp).
istáp – ‘segítség, oltalom’: Ki voltál valaha országunk istápja (Ének
István királyról); ‘segítő, gyámolító személy’; ‘‹régen› bot, mankó’.
Származéka: istápol.
A német Stab (‘bot’) magyarosodott változata; a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő i oldotta fel. A jelentés
fejlődése: ‘bot’  ‘beteg, öreg ember támasza’  ’támasz
bajban, szükségben’  ‘támaszt nyújtó, gyámolító személy’.
Elavult szó; istápol származéka választékos. Lásd még stáb.
isten – ‘valamilyen jelenséget megszemélyesítő elképzelt
emberfeletti lény’: tűzisten, esőisten; ‘‹egyistenhívő vallásokban,
tulajdonnévszerűen› a világ teremtője, fenntartója’: Isten nevében.
Származékai: isteni, istenes, istenít, istenség, istenke, istenül.
Bizonytalan eredetű szó. Talán az ős eredetibb is alakjából ered
(lásd Halotti Beszéd: isemüküt Adamut) azzal a kicsinyítő jellegű t–
n képzőegyüttessel, amely a nőstény szóból ismerős, jelentése
tehát ‘atyácska, öregecske’ lehetett. A magyarázatnak vannak
hangtani nehézségei, pl. a Halotti beszédben már mai alakjában
(is-ten) találjuk, holott feltételezett alapszava még a jóval ősibb
véghangzós formát mutatja: ise-müküt. Lásd még istenuccse.
istenuccse – ‘esküszöm, szavamra, hitemre’.
Az Isten (engem) úgy segéljen esküforma csonkult, kiejtés szerint
írt formája.
istráng – ‘a hámot a hámfával összekötő kötél, szíj vagy lánc’.
Német jövevényszó: Strang; ez ősi germán szó, rokona az angol
string (‘zsineg, húr’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő i oldotta fel (mint istálló, istáp).
- 155 - oldal
iszák – ‘átalvető, tarisznya’.
Nagy területen elterjedt vándorszó származéka a késői latin
bisacchium (‘kettős zsák’) nyomán: bis (‘kétszer’) és saccum
(‘zsák’); az utóbbi eredetéről lásd zsák. A magyarba egy bizánci
görög viszakki került; a szóeleji v elmaradására példa az imád. Lásd
még iszákos.
iszákos – ‘részeges’.
Késői képzés egy korábbi iszák (‘részeges ember’) szó nyomán,
amely a boriszák (‘borzsák, bortömlő’, lásd iszák) összetétel
önállósult második tagja volt. Mivel ez az eredet elhomályosult, az
~ szó a nyelvi köztudatban az iszik családjához számít (mint pl.
iszos).
iszalag – ‘klematisz, erdei kúszónövény’.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén slak (‘szulák’). A
szóeleji mássalhangzó-torlódás kétféleképp oldódott fel. Szókezdő
és a két mássalhangzó közötti járulékhanggal: iszlak  iszalak 
iszalag, illetve csak az utóbbival: szlak  szulak  szulák (lásd ott).
iszamós – ‘nedvességtől csúszós’. Származéka: iszamodik (‘csúszik,
siklik’).
Egy hangutánzó eredetű elavult iszamik (‘csúszik’) ige
származékai, amely a csúszás, siklás, surranás hangját idézi; -amik
végződése a régi futamik, csuszamik (‘futamodik, csuszamodik’)
példáját követi. Ma nyelvjárási szavak. Lásd még iszkol, iszonyodik.
iszap – ‘szabad vizek finom szemcséjű, pépes, tapadós üledéke’.
Származékai: iszapos, iszapol.
Szláv vendégszó: szlovén isopen (‘homokos’), cseh jesep
(‘homokzátony folyókanyarban’). Az átadó nyelvet nem tudjuk
pontosan megállapítani.
iszik – ‘vizet vagy más folyadékot vesz magához’; ‘szeszes italt
mértéktelenül fogyaszt’: iszik, mint a kefekötő. Származékai: ivó,
ivás, ivászat, ivódik, ital, italos, itat, itatós, ittas, (meg)ittasul,
(meg)ittasodik, iddogál, iszogat, iszos.
Ősi finnugor örökség: vogul ai, votják ju, finn juoda (‘iszik’). A
finnugor ju- igető a magyarban úgy lett i-, mint juhar, juhászból
ihar, ihász.
iszkol – ‘kotródik, takarodik’.
Az isz- tő hangutánzó eredetű, mint az iszamós szóban.
iszlám – ‘a mohamedán vallás’.
Nemzetközi szó az arab iszlám (‘önátadás’) nyomán; ez kapcsolatos
a szálám (‘béke, megnyugvás’) és távolabbról a héber salóm
(‘béke, üdv’) szókkal. Lásd még muzulmán.
iszonyodik – ‘hevesen irtózik, elrémül’. Származékok és kapcsolt
szavak: iszonyú, iszonyatos, iszonytató, iszonyat, iszony.
Az iszamodik (‘elcsúszik’) ige (lásd iszamós) alakváltozata; ma
eleven jelentésköre a ‘rémülettől elcsúszik, elesik’ értelmen
keresztül alakult ki. A testmozdulatokkal szemléltetett lelki jelenség
más példái: felindul, kiborul (‘feldühödik’), a németben schrecken
(‘megrémül’), tkp. ‘felugrik’, lásd Heuschrecke (‘szöcske’, tkp.
‘szénában ugráló’). Az iszonyat és iszony késői elvonások.
isztmosz ‘földszoros, keskeny földnyelv’.
Görög szó (iszthmosz), az ithma (‘lépés’) származéka; nagybetűsen
a peloponnészoszi félszigetet a görög szárazfölddel összekötő
keskeny korinthoszi földszoros neve volt.
ítél – ‘vitás ügyet bíróként eldönt’; ‘bírói döntéssel büntetést szab ki’;
‘értékelő véleményt nyilvánít’: jónak ítéli a helyzetet. Származékai:
ítélet, ítélkezik, ítész.
Az üt ige származéka lehet régebbi it alakjából -él gyakorító
képzővel (mint metsz  metél); talán a bírói pálcára mint büntetés
eszközére utal. Értelme tehát eredetileg ‘sújt’ volt; új jelentése a
fogsággal sújt – fogságra ítél kifejezések párhuzamossága révén
alakult ki.
itinerárium – ‘útikönyv’; ‘útiterv, útinapló’.
Latin szó az itinerare (‘utazik’) nyomán, az iter, itineris (‘út’) szóból,
amely az ire, itum (‘megy’) igére vezethető vissza.
itt – ‘e helyen’.
Az ez mutató névmás e tövének i változatából lett -t locativusi
képzővel, amely intervokális helyzetben, az itten, ittend, itteneg
bővült változatokban kettőződött meg.
itterbium – ‘ezüstfehér kémiai elem a ritka földfémek csoportjából’.
Lelőhelye, a svédországi Ytterby város nevéből, latinos kiejtéssel
(svédül [ütterbű]). Lásd még ittrium, terbium.
itthon – ‘itt az én házamban’.
Mellérendelő összetétel az itt és a honn elemekből.
ittrium – ‘szürkés színű, por alakú kémiai elem.’
Lelőhelye, a svédországi Ytterby város nevéből. Lásd még
itterbium, terbium.
ív – ‘félkör alakú vagy más szabályos görbe vonal’; ‘boltozat, boltív’;
‘papírív’; ‘könyv, kézirat nyomdai mértékegysége (16 oldal, illetve
40 000 betűhely)’. Származékai: íves, ível, ívelődik, ívelt.
Az íj alakváltozata, amely jelentésében aránylag későn különült el;
eredetéről és az alakváltozatok létrejöttéről lásd ott. A két külön
fogalomra más nyelvekben is találunk azonos szót: latin arcus,
német Bogen.
ivar – ‘élőlény neme’: hímivarú. Származékai: ivari, ivaros, ivartalan,
ivarzik.
a achát

Nyelvújítási képzés, Pólya József orvos leleménye, az ívik ige izraelita – ‘zsidó vallású (személy)’.
tövéből való, alighanem az ugyanakkoriban keletkezett szivar Nemzetközi szó a latin Israelita nyomán, amely a görög
mintájára képezve. Nem idegen szónak, hanem a már meglévő Iszraelitészen át a héber Jiszráél névre megy vissza. Ez Jákob
magyar nemnek a helyettesítésére alkotta meg Pólya, mivel ez a mellékneve volt, és a hagyományos értelmezés szerint ‘Istennel
szó egyszersmind tagadószó, valamint ‘nemzetség’ és ‘fajta’ harcol’ jelentésű.
jelentéssel is bír. izzad – ‘verejtékezik’. Származékai: izzadós, izzaszt, izzadság,
ívik – ‘‹hal› párzik: ikrát rak, illetve azt megtermékenyíti’. izzadmány.
Származékai: ívás, ivadék (tágabb értelemben is ‘sarj, utód’). Az izzik igéből ered, annak ‘hevül’ értelme alapján.
Valószínűleg finnugor örökség: finn juosta (‘fut; párzási hév fogja izzik – ‘felhevülve láng nélkül fényt bocsát ki’; ‘‹régen› hevül, izzad’.
el’), észt jooks (‘futás, párzási idő’). A finnugor juo-  magyar í(v)- Származékai: izzó, izzás.
igető közti hangváltozásra példa az iszik, valamint a juhász, juhar Bizonytalan eredetű szó. Lehet finnugor örökség: osztják at-
 ihász, ihar párhuzam. Lásd még egyívású, ivar. (‘befűt’), zürjén ezjini (‘meggyullad’), votják äst (‘fűt’). Az
1
íz – ‘a nyelvben keletkező érzet’; ‘étel, ital sajátos aromája’; egyeztetésnek hangtani és szótörténeti nehézségei vannak.
‘kellemes sajátság’: a nyelv, a stílus ízei; ‘lekvár’: málnaíz. izsóp – ‘sötétkék virágú félcserje’.
Származékai: ízes, ízlel, ízlelés, ízlelő, izlés, ízléses, ízléstelen, A latin hyssopus, rajta keresztül a görög hüsszoposz származéka;
ízletes, ízetlen, ízetlenség, ízetlenkedik. zs hangja a magyarországi latin ejtést tükrözi (mint bazsalikom,
Ősi uráli örökség: vogul et, osztják evel, zürjén isz, szelkup apt petrezselyem).
(‘szag, bűz’). A szaglás és az ízlelés érzéke közötti kapcsolatot az
jelenti, hogy a kettő székhelye egymáshoz közel fekszik, és egy
adott íz felismerésében fontosak az egyidejű szagingerek is. A
konkrét ízlelés és a szemnek szóló tetszés között szintén
kézenfekvő az értelmi átvitel, más nyelvek is azonos szóval nevezik
meg mind a kettőt: latin gustus, német Geschmack, orosz vkusz.
2
íz – ‘testrész, izület, porcika’: minden ízében reszket; ‘rokonsági fok’:
harmadíziglen; ‘eset, alkalom’: első ízben. Származékai: íziben,
ízel, ízesül, izül, izület.
Ősi szavunk, de pontos eredetéről vita folyik. Vagy ugor eredetű, a
votják jót (‘izület, ághely’) alapján, vagy finnugor származék: zürjén
jez, votják joz (‘izület’), finn jäsen, észt jäse (‘láncszem, tag’). A
magyar szó eredeti jelentése ‘izület’ lehetett.
izé – ‘hogyishívják’. Származéka: izél.
A szó töve finnugor eredetű: vogul ut, votják ot (‘holmi’), finn asia,
észt asi (‘dolog, izé’). A szóvég régebben izej volt, denominális j
főnévképzővel.
izgága – ‘kötekedő, akadékoskodó, nyugtalan’. Származékai:
izgágaság, izgágáskodik.
Szláv eredetű: bolgár, orosz izgaga (‘gyomorégés’), szlovén zgaga
(‘ünneprontó ember’), izgaga (‘bosszúság’); mindez az ősszláv
jezgaga (‘kiégés’) származéka. A személyre vonatkozó melléknévi
jelentések a gyomorbajosokra jellemző vonásokkal kapcsolatosak.
izgat – ‘ingerültté tesz; aggaszt’; ‘gyűlöletre, ellenséges fellépésre
igyekszik rávenni’: politikai izgatás; ‘erős érdeklődést kelt’: izgatja
a probléma. Származékok és kapcsolt szavak: izgatás, izgató,
izgatott, izgalom, izgalmas, izgul, izgulós.
A szócsalád izg- töve ismeretlen eredetű; az is lehet, hogy a g
képzőelem.
izmaelita – ‘mohamedán kereskedő az Árpád-korban, böszörmény.
A bibliai Izmaelnek vagy Ismaelnek, Ábrahám elsőszülött s később
eltaszított fiának nevéből, aki a Biblia szerint az arabok ősatyja
volt; az elnevezés az arabokról más mohamedánokra is átterjedt. A
héber Jismaél jelentése: ‘meghallgat az Isten’.
izmus – ‘forradalmian újító művészeti irányzat a 19-20. századból’:
már megint egy új izmus!
A közös (latinos) szóvégződés elvonása az újító és az avantgárd
művészeti irányzatok (futurizmus, dadaizmus, impresszionizmus,
expresszionizmus stb.) nevéből; egyébként az ~ végső soron görög
eredetű: -iszmosz (pl. osztrakiszmosz, ‘cserépszavazás’ az
osztrakon, ‘cserépdarab’ szóból).
izobár – ‘az egyenlő légnyomású helyeket összekötő folytonos vonal
a térképen’.
Tudományos szakszó a görög iszosz (‘egyenlő’) és barüsz (‘nehéz,
súlyos’) elemekből. Lásd még bárium, barométer, izoterma, izotóp.
izolál – ‘(el)szigetel’; ‘elkülönít’. – izoláció: ‘szigetelés’; ‘elkülönítés,
elkülönülés’. – izolátor: ‘szigetelő anyag’. – izolácionizmus: ‘az
elszigetelődés politikája, elzárkózás a nemzetközi kapcsolatoktól’.
Nemzetközi szócsalád az olasz isolare (‘különválaszt, elszigetel’)
nyomán, az isola (‘sziget’) szóból; ez az azonos jelentésű latin
insula folytatója. Az ~ a német isolieren átvétele latinosított
végződéssel. Lásd még inzulin.
izom – ‘rostos állományú, összehúzódásra képes mozgató szerv’.
Származékai: izmos, izomzat.
Az eredetibb izmos az íz2 származéka tisztázatlan funkciójú -m
képzővel és -s denominális melléknévképzővel. Első jelentése ‘erős,
tagbaszakadt’ lehetett; az ~ a maga élettani jelentésével
nyelvújítási elvonás.
izoterma – ‘az egyenlő hőmérsékletű helyeket összekötő folytonos
vonal a térképen’.
Tudományos szakszó a görög iszosz (‘egyenlő’) és thermosz
(‘meleg’) elemekből. Lásd még izobár, izotóp, termál.
izotóp – ‘azonos rendszámú elem eltérő atomsúlyú változatainak
egyike’.
Fizikai és vegytani szakszó a görög iszosz (‘azonos, egyenlő’) és
toposz (‘hely’) elemekből; ez arra utal, hogy egy elem különféle
~jai a Mengyelejev-táblázaton ugyanarra a helyre tartoznak. Lásd
még izobár, izoterma, topológia

- 156 - oldal
a achát
J Franciaországban terjedt el’. – janzenista: ‘a janzenizmus híve’.
ja – ‘igen’; ‘‹hirtelen ráeszmélés kifejezése› ó igen!’: ja persze!.
A német ja (‘igen’) átvétele.
jacht – ‘sportra, kéjutazásra használt kisebb (vitorlás)hajó’.
Nemzetközi szó, forrása a középholland jacht, tkp. ‘vadászat’, a
német Jagd megfelelője, tehát gyors üldözőhajót jelentett. A
magyarba a német közvetítette, ahol a szó már a 16. század óta
kimutatható. Lásd még jáger.
jácint – ‘fürtös virágzatú, erős illatú hagymás szobanövény’;
‘élénkvörös drágakőfajta’.
Nemzetközi szó a latin hyacinthus nyomán; ez a görög hüakinthosz
átvétele. A monda szerint Hüakinthosz spártai királyfit szerelmes
barátja, Apollón isten szándéktalanul fejbe találta a diszkoszával;
az első ~ok a haldokló királyfi elfolyó véréből fakadtak, s róla
kapták nevüket. A szóeleji hya  já ejtésváltozáshoz hasonlót más
nevek esetében is találunk: Hieronymus  Jeromos, Hiob  Jób.
jáde – ‘zöldes féldrágakő’.
A francia jade [zsad] íráskép szerinti átvétele; forrása a spanyol
piedra de ijada (‘lágyékkő’) kifejezés második tagja, amely a latin
ilia (‘ágyék’) folytatója. Az elnevezés alapja a régi hiedelem, hogy
ez a kő az alhasi betegségekre gyógyító hatású.
jáger – ‘erdőőr, vadőr’; ‘urasági vadász’.
A bajor-osztrák jager (irodalmi német Jäger) átvétele; a szó a jagen
(‘űz, hajszol, vadászik’) származéka. Lásd még jacht.
jaguár – ‘dél-amerikai nagytestű macskaféle’.
Nemzetközi szó a brazíliai guarani indián nyelvből: jagoara
(‘húsevő’). A ~ alak a francián át terjedt el.
jaj – ‘fájdalom, panasz, más egyéb érzelem kiáltása’; ‘fenyegetés
eleme’: jaj neked!; ‘baj, keserűség’: sok itt a jaj s a baj!
Származékai: jajgat, jajgatás, jajdul, jajong.
Önkéntelen hangkitörésből eredt indulatszó, amely utóbb
főnevesült, majd igék képződtek belőle. Lásd még jajveszékel.
jajveszékel – ‘jajgat’.
Valószínűleg egy régi jajveszék szó igei származéka denominális -l
képzővel, az pedig egy jaj! veszék! (‘jaj, elvesztem!’) kiáltásból
főnevesülést. Mivel azonban a veszékel ige a 16. századtól önállóan
is kimutatható ‘siránkozik, sirat’ jelentésben, a ~ éppúgy lehet a jaj
és a veszékel kapcsolódása vagy egy jajgat-veszékel szókapcsolat
összevonódása is. Lásd még vész, vezekel.
jakobinus – ‘a legradikálisabb politikai párt tagja a nagy francia
forradalom idején’; ‘‹melléknévként› e párttal és politikai
nézeteikkel kapcsolatos’: a magyar jakobinus mozgalom.
Nemzetközi szó a francia Jacobin nyomán; ez eredetileg a
franciaországi dominikánusok neve volt azon az alapon, hogy a
rend legnagyobb kolostora a párizsi Rue Saint Jacques-on, azaz a
Szent Jakab utcában állt. A politikai csoportosulásra úgy vonódott
át, hogy tagjai kezdetben a fenti, akkor már nem egyházi
használatú kolostorban tartották üléseiket. A magyar szó a francia
név latin Jacobinus változata nyomán keletkezett.
jakut – ‘egy észak-szibériai nép, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e
néppel, nyelvével kapcsolatos’.
Orosz megnevezés az evenk nyelvben élő jekot (‘idegen’) nyomán.
jámbor – ‘istenfélő, kegyes’; ‘szelíd, béketűrő’; ‘gyámoltalan, mulya’.
Származéka: jámborság.
A jó és ember elemek összetapadásából keletkezett szó;
hangrendje az első tagéhoz idomult. A derékság és a bárgyúság
vonásait más nyelvek is összekapcsolják: francia bonhomme (‘jó
ember’; ‘balek, ügyefogyott’).
jambus – ‘egy rövid és egy hosszú szótagból álló versláb az
időmértékes verselésben’. – jambikus: ‘jambusokból álló, ennek
megfelelő ritmusú’: jambikus verssor.
Verstani szakszó a latin iambus alapján; ez a görög iambosz
megfelelője; eredete tisztázatlan.
jampec – ‘feltűnően öltözködő, léha fiatalember’.
Jiddis szó (jampoc, többes jampec), azaz ‘bolond’, tkp. ‘nagy fasz’,
a jam (‘tenger; nagy’) és poz (‘hímvessző’) összetétele; az előbbi
héber, az utóbbi germán eredetű. ‘Divatmajom’ jelentése a
magyarban alakult ki; a szó a hatvanas évek óta nem használatos.
jancsibankó  jancsiszeg
jancsiszeg – ‘a bakancs talpába vert gömbölyű fejű szeg’.
A jancsi előtag, amely más összetételekben (pl. jancsibankó, azaz
‘szükségpénz, pénz helyett adott vásárlási utalvány’) az
értéktelenséget jelzi, ide talán a keljfeljancsi játékszer nevéből
került.
janicsár – ‘gyalogos katona a régi török hadseregben’.
Nálunk szerb-horvát jövevényszó: janjičar; ez a török yeniçeri, azaz
‘új sereg’ származéka.
január – ‘az év első hónapja’.
Latin eredetű: a Ianuarius mensis (‘Ianushoz tartozó hónap’)
kifejezés első tagjának átvétele német származékának, a Januarnak
a közvetítésével. Ianus a kapuk, főleg a bejárat római istene volt,
egyben minden kezdeté, a napkeltéé, minden hónap első napjáé és
az év első hónapjáé.
- 157 - oldal
janzenizmus – ‘a kálvinizmus elveihez közelálló reformmozgalom a
katolikus egyházon belül a 17–18. században, amely főleg
Vallástudományi szakszó Jansen németalföldi teológusnak, a
mozgalom elindítójának nevéből.
japán – ‘a Japánt lakó nép tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel s
nyelvével kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a kínai Zsi-pen-kuo (‘a napkelte országa’)
megnevezés első két tagjából (angol, német Japan, francia Japon).
A magyar szó a németből való; a korábbi Japánországból úgy vált
le, mint a Svédországból a svéd népnév.
jár – ‘lába segítségével helyét változtatja’; ‘jön-megy’; ‘rendszeresen
megy valahová’: iskolába, orvoshoz jár; ‘működik’: jól jár az órája;
‘jogosult rá’: jár neki a fizetésemelés; ‘rendszeresen eljut hozzá’:
két napilap jár nekem; ‘táncol’: járja Péter, járja Pál; ‘‹tagadó
mondatban› illendő’: mégsem járja, hogy rámcsapod az ajtót!.
Származékai: járás, járási, járat, járatos, járatlan, járkál, járdogál,
járogat, járható, járhatatlan, jártat, jártányi, járulék, járadék,
járandó, járandóság, járda.
Vitatott eredetű szó. Talán a finnugor eredetű gyalog gyal- tövének
alakváltozata; a gy–j kettősség példája a gyere–jön, a l  r
változásé a virág, virrad. Ám lehet, hogy más finnugor előzménye
van: lapp jorgat (‘fordít’), jorges (‘ide-oda járó’); a járkálásra
nyelvünkben is van csavarog, tekereg ige! Végül a harmadik
finnugor szál is a lapphoz vezet: jorrat (‘körbe megy’), jorrot
(‘gurul’). A két utóbbi magyarázat gyengéje, hogy csak egyetlen és
távoli rokonnyelv példái támogatják. Lásd még járvány, mindjárt,
nyargal.
járgány – ‘csörlődob’; ‘vasúti hajtány’; ‘‹tréfásan› gépkocsi’.
Szerb-horvát eredetű szó: argan, régi jargan (‘emelőcsörlő’); itt
olasz kölcsönszó: argano (‘csörlő’) a görög organa nyomán, amely
az organon (‘eszköz, szerszám, hangszer’) többes alakja. A ‘vasúti
hajtány’ jelentés a magyarban alakult ki, mert a nyelvérzék a jár
ige származékának vélte; ugyanez érvényes mai tréfás
alkalmazására.
járom – ‘igavonó állatok (ökrök) nyakára tett páros fakeret, amelyhez
a szekérrúd csatlakozik’; ‘a szolgaság, elnyomatás jelképe’: Járom
rátok, gyáva népek, / S maradéktól átok (Batsányi).
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát jaram, szlovén jarem.
járvány – ‘ragályos betegség tömeges előfordulása, nagy területen
való elterjedése’: kolerajárvány. Származéka: járványos.
A jár ige -vány képzős származéka (mint ásvány, halvány).
Korábban sűrűn használták melléknévként (mint pl. a halványt,
amely az is maradt); főnévvé úgy válhatott, hogy a járvány
betegség-féle szókapcsolatból önállósult.
jáspis – ‘kvarcféle féldrágakő’.
A latin jaspis átvétele; ez a görögön át a héber jaspeh-re vezethető
vissza, amely talán asszír eredetű.
jász – ‘egy magyarországi néprajzi csoport tagja’; ‘e népcsoporttal
kapcsolatos’.
Az óorosz jasz (‘alán’) származéka, ez a népcsoport valóban a 13-
14. században hazánkba telepedett, iráni eredetű alánoktól
származik. A ~ végső soron iráni eredetű, és azonos az oszét
népnév tövével.
jászol – ‘takarmányvályú istállóban’.
Szláv jövevényszó: horvát jaslo, szlovén jasli, szlovák jasle
(‘jászol’). Korai átvétel lehet az ószlovákból.
jassz – ‘csibész, apacs, a nagyvárosi alvilághoz tartozó fiatalember’.
Ismeretlen eredetű, avuló szó. Lehet, hogy egy német argó jasser
(‘kabáttolvaj’) szóból, amely a jass (‘télikabát’) származéka, előbb
egy magyar jasszos alak lett, s utóbb ebből vonódott el a ~.
jatagán – ‘hullámosan hajlított pengéjű rövid keleti kard’.
Az oszmán-török jatagan átvétele.
játék  játszik
játszik – ‘szórakozásul, időtöltésül foglalkozik ‹valamivel›’: babával
játszik, fogócskát játszik; ‘szerencsejátékban vesz részt’: nagy
tétekben játszik; ‘sportmérkőzést vív’: a németekkel játszott a
csapat; ‘hangszert szólaltat meg’: hegedűn játszik; ‘‹színház›
darabot előad’: ma a Hamletet játsszák. Származékai: játszadozik,
játszadozás, játszódik, játszma, játszva, játék, játékos.
Bizonytalan eredetű szócsalád. A ját- tő talán ősi finnugor örökség:
mordvin jovtams (‘elmesél’), jovks (‘találós kérdés’), finn jutella
(‘mesél’). A származtatásnak hangtani és jelentéstani nehézségei
vannak. A ~ gyakorító -sz képzőt visel (mint tet-szik, met-sz); a
játék -k eleme deverbális névszóképző, mint az ajándék, maradék
szókban.
jatt – ‘kézfogás’; ‘borravaló’. Származéka: jattol.
A szleng és a bizalmas nyelv jiddis eredetű szava.
javadalom – ‘egyházi hivatallal járó jövedelem’; ‘ellátmány, juttatás’.
Származékai: javadalmas, javadalmaz.
Nyelvújítási képzés a jó1 jav- tőalakjából, -dalom képzővel (mint pl.
uradalom).
javall – ‘jónak, helyesnek tart’; ‘tanácsol’: műtétet javall az orvosom .
Származéka: javallat.
A jó1 jav- tőalakjából ered, a minősítést jelző denominális -l, -ll
a achát
igeképzővel (mint helyesel, rosszall). Lásd még javasol.
javas – ‘varázserejű’; ‘varázslással, bűverejű gyógyítással
foglalkozó’: javasember, javasasszony.
Származékszó a jó1 jav- tőalakjából denominális -s
melléknévképzővel, voltaképpen a jós jelentésben elkülönült
alakváltozata. Hátterében a jó melléknév ‘egészséges’ értelme áll:
jól van, javul, jobbulás. Lásd még javasol.
javasol – ‘tanácsol’. Származéka: javaslat.
A jó1 jav- tőalakjából ered, denominális -s melléknévképzővel és -l
denominális igeképzővel. Képzésmódja párhuzamot mutat a javas
szóéval, de lehet, hogy tőle függetlenül keletkezett; írásos adatai
mindenképp régebbiek. Lásd még javall.
jávor – lásd juhar
jávorszarvas – ‘nagy testű, lapátos agancsú északi szarvasféle’.
Összetett szó, amelynek előtagja a régi magyar nyelvben ‘bölény’
jelentéssel bírt. Ez bizonytalan eredetű, talán a német Auerochse
(‘őstulok’) összetétel első tagjából eredt.
jázmin – ‘fehér virágú díszcserje’.
Nemzetközi szó a latin jasminum nyomán, amely az arabon át a
perzsa jaszamín növénynévre vezethető vissza.
jé – ‘meglepetést kifejező indulatszó’.
Önkéntelen hangkitörésből ered.
jeans – lásd farmer
jég – ‘megfagyott víz’; ‘folyó, tó jégkérge’; ‘korcsolyapálya’.
Származékai: jeges, jegel.
Ősi finnugor örökségünk: vogul jang, osztják jonk, votják jö, finn,
észt jää, lapp jiegna (‘jég’). Lásd még jegec.
jegec – ‘kristály’. Származékai: jegeces, jegecesedik.
Nyelvújítási alkotás a jég szóból a bohóc, élc, gömböc s hasonló
szavakban használt -c képzővel. A kristály szó végső forrása, a
görög krüsztallosz eredetileg szintén jeget jelentett, majd
hasonlóság alapján hegyi kristályt. Elavult szó; legfeljebb
kijegecesedik származéka használatos átvitt értelemben,
választékos szövegben, ‘szilárd formát ölt’ jelentéssel.
jegenye – ‘magasra növő, sudár nyárfa-fajta, amelyet sorfának
ültetnek’; ‘más ilyen alakú fafajta’: jegenyefenyő, jegenyetölgy.
Délszláv eredetű: szerb-horvát, szlovén jagnied (‘nyárfa’); ezek az
ősszláv agnie (‘bárány’) átvételei, amely név a nyárfák bolyhos
termésével kapcsolatos. A magyarba átvett szó -d végződése
elmaradt (kicsinyítő képzőnek érezték), majd a hangrendi
kiegyenlítődéssel kialakult jegnye még egy ejtéskönnyítő
magánhangzót kapott.
jéger – ‘meleg alsónemű’.
Gustav Jäger német higiénikus nevéből, aki a gyapjú alsónemű
hordását szorgalmazta.
jegy – ‘felismerést lehetővé tévő jel, ábra’: anyajegy; ‘írásjegy,
számjegy’; ‘hangjegy’; ‘az állatöv valamelyik csillagképe’: a kos
jegyében született; ‘belépti díj, viteldíj kifizetését tanúsító
nyomtatott papírszelvény’: mozijegy, villamosjegy; ‘jegyességi
fogadalom’: jegyet váltottak. Származékai: jegyes, jegyesség,
jegyez, jegyző, jegyzőség, jegyzék, jegyzet, jegyzetel.
A jel szó elkülönült alakváltozata a szóvégi l  ly  gy
hangváltozás útján; ennek párhuzamát látjuk a val(ó) és vagy
igealakok között. A ~ és a jel jelentése még ma is sok átfedést
mutat.
jehovista – ‘egy amerikai eredetű keresztény vallási szekta
közkeletű neve’; ‘e szekta tagja’; ‘‹melléknévként› e szektával
kapcsolatos’.
E felekezet saját neve Jehova tanúi; innen a fenti név. A Jehova
késői és hibás olvasata a héber Jahve istennévnek, amely a
hagyományos bibliai értelmezés szerint azt jelenti: ‘vagyok aki
vagyok’.
jel – ‘mozdulat, magatartás, amivel más számára valamit közlünk
vagy utasítjuk őt’; ‘jelképes cselekvés’: tiszteletük jeléül felálltak;
‘műveletet kifejező ábra’: az összeadás jele; ‘nyelvi toldalék’: a
többes szám jele; ‘valamire valló tünet’: a fáradság jelei.
Származékai: jeles, jelez, jelzés, jelző, jeleskedik, jelöl, jelölt,
jelölés, jelvény, jelzet.
Ősi finnugor örökség: osztják jagel (‘díszítmény’), finn jälki, észt
jälg (‘lábnyom’). Lásd még jel, jelen, jelent, jeles, jelkép, jelleg,
jellem, jelmez.
jelen – ‘a közléssel egyidejű’: jelen idő, a jelen állapot; ‘‹főnévként› a
mostani idő’: a jelennek él; ‘‹határozószóként› ott, a szóban forgó
helyen’: én is jelen voltam a balesetnél. Származékai: jelenség,
jelenleg, jelenlegi, jelenés, jelenet, (meg)jelenik, (meg)jelenít.
A jel szó megszilárdult -n határozóragos alakulata, s elsőként
határozószó volt: jelen van, azaz ‘a jelek által láthatóan ott van’, s
melléknévi funkciója másodlagos. Főnévi szerepe a jelen kor 
jelenkor összetételből való kiválásával alakult ki. A (meg)jelen(ik)
ige a határozószói ~ igeként ragozott alakja, ami nyelvünkben
egyedülálló jelenség. Lásd még jelent, jeles, jelleg, jellem.
jelent – ‘tudtul ad, hírül ad, közöl’: ellenség közeledtét jelentették;
‘bekövetkezendő dolgot előre jelez’: a cirruszfelhők frontbetörést
jelentenek; ‘‹jel, nyelvi eszköz› értelmet, tartalmat fejez ki, idéz
fel’: régen a marha vagyont jelentett; ‘jelentősége van’: ez a
- 158 - oldal
barátság sokat jelentett neki. Származékai: jelentés, jelentős,
jelentőség, jelentget, jelentkezik, jelentkezés, jelentékeny,
jelentéktelen, jelentéktelenség.
A jelenik ige (lásd jelen) jelen- tövének műveltető képzős
származéka. A magát megjelenti (‘megjelenik’) kifejezésből
bomlottak ki utóbb más jelentései. Lásd még jel, jeles, jelleg,
jellem.
jeles – ‘kiváló’; jeles művész’; nevezetes, fontos’: jeles mondás, jeles
nap; ‘‹régen, tájnyelven› megjelölt, gyanús’: jeles ember;
‘‹főnévként› a legjobb iskolai érdemjegy’. Származéka: jeleskedik.
A jel szó származéka a denominális -s melléknévképzővel, eredeti
értelme tehát: ‘megkülönböztető jellel ellátott’. Lásd még jelen,
jelent, jelleg, jellem.
jelkép – ‘szimbólum’. Származékai: jelképi, jelképes, jelképez.
Nyelvújítási alkotás, a jel és kép főnevek összetétele ‘valamit jelző,
valamire utaló kép, szókép’ jelentéssel. Lásd még jelmez.
jelleg – ‘jellemző vonások összessége’: nemi jelleg; ‘meghatározó
sajátosság’: a díszítmény magyaros jellege. Származékai:
jellegzetes, jellegtelen.
Nyelvújítási képzés a jel főnévből az anyag, lényeg szavakban is
alkalmazott -g képzővel. Sokáig párhuzamosan használták a
nagyjából ugyanakkor és hasonlóképp alkotott jellem szóval, míg
végül emez az erkölcsi vonásokra „specializálódott”, az egyéb
jellemzők pedig a ~ jelentéskörében maradtak. Lásd még jelen,
jelent, jeles, jellem.
jellem – ‘az ember erkölcsi tulajdonságainak összessége’: jelleme
minden próbát kiállt; ‘ember a maga (szilárd) erkölcsi mivoltában’:
ez a fiú valódi jellem. Származékai: jellemes, jellemtelen, jellemez,
jellemző, jellemzés.
Nyelvújítási képzés a jel főnévből, a dallam, elem, szellem
szavakban is alkalmazott -m képzővel, valószínűleg Szemere Pál
alkotása. Sokáig párhuzamosan használták a nagyjából ugyanakkor
és hasonlóképp alkotott jelleg szóval, míg végül a ~ az erkölcsi
vonásokra „specializálódott”, az egyéb jellemzők pedig a jelleg
jelentéskörében maradtak. Lásd még jelen, jelent, jeles, jelleg.
jelmez – ‘maskara, álöltözet ‹jelmezbálon›’; ‘a szerephez illő, korhű
színpadi öltözet’: a jelmezeket tervezte X. Y.
Nyelvújítási szóalkotás, a jel és mez főnevek összetétele ‘valamit
jelölő, arra utaló öltözék’ értelemben. Lásd még jelkép.
jenki – ‘az Amerikai Egyesült Államok angolszász eredetű, főleg Új-
Angliában élő lakója’.
Az amerikai angol Yankee kiejtés szerinti átvétele. A szó eredetére
féltucatnyi magyarázat van; a leghihetőbb, hogy forrása a holland
Janke, a Jan (‘János’) becéző formája, és eredetileg Nieuw
Amsterdam, a későbbi New York holland lakosai alkalmazták a
szomszédos Connecticut angol telepeseire.
jérce – ‘fiatal, még nem kotló növendék tyúk’.
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovák jarica (‘egyéves, tavaszi
keltetésű, még nem tojó tyúk’). A szó a sok szláv nyelvben élő jaro
(‘tavasz’) származéka. Az átadó nyelvet nem tudjuk pontosan
meghatározni. A magyar szó hangrendet váltott, mint pl. az
ugyancsak szláv eredetű csevice, rekettye, szelence. Lásd még
jerke.
jeremiád(a) – ‘panaszáradat, siránkozás’; ‘a magyarság romlását
sirató panaszdal mint 16-17. századi költői műfaj’.
Az elnevezés a Biblia egyik könyvére („Jeremiás siralmai”) utal,
amelyben a nagy próféta a feldúlt Jeruzsálemet siratja el. Az -ád(a)
képző görög eredetű, pl. az Ilion pusztulásáról szóló homéroszi
eposz görög címében: Iliasz, Iliadosz. Az utóbbi forma a latinban
Iliadesként jelenik meg, a franciában pedig a végződés -ade lett
(Iliade vagy pl. Henriade, Voltaire eposza), s a németen át ez került
a magyarba is. A Jeremiás név héber eredetije Jirmejáhu:
‘felmagasztal az Úr’.
jerke – ‘fiatal, még nem ellett nőstény juh, kecske’.
Szláv eredetű: szlovák, ukrán jarka; az átadó nyelv bármelyik
lehetett a kettő közül. Forrása a sok szláv nyelvben élő jaro
(‘tavasz’). A magyar szó hangrendet váltott, mint pl. az ugyancsak
szláv eredetű csevice, rekettye, szelence. Lásd még jérce.
jesiva – ‘zsidó vallástudományi főiskola’.
Héber szó, tkp. ‘szék, ülés’.
jeti – ‘‹megbízhatatlan híradások szerint› a Himalája hegyeiben élő,
hatalmas termetű emberforma lény’.
Nepáli szó, havasi embert jelent.
jezsuita – ‘a Loyolai Ignác által alapított harcias hitvédő
szerzetesrend elnevezése’; ‘e rend tagja’; ‘‹melléknévként› e
renddel kapcsolatos’; ‘bigott, képmutató, mesterkedő ember’.
A ~ az újkori latin Jesuita magyaros változata; maga a rend ezt
nem használta, hivatalos neve Societas Jesu (‘Jézus Társasága’). A
latin Jesuita képzett forma Jesus (‘Jézus’) nevéből a valakinek
követőjét, hívét jelző, görög eredetű -ita képzővel (mint pl. bazilita,
johannita). A Jézus név héber eredetije Je(ho)sua (‘megment az
Úr’). A ~ gúnyos, elítélő értelme azon alapul, hogy a köztudat
ezeket a vonásokat a ~knak tulajdonította.
jiddis – ‘a közép- és kelet-európai zsidóság közvetítő nyelve, a
németnek egy középkori tájszólása sok héber és szláv
a achát
jövevényszóval megtűzdelve’.
A ~ név az irodalmi német Jüdisch (‘zsidó’) ~ nyelvű változata; ez a
latin Iudaeus, azaz ‘Júdeából való’ szóra megy vissza. Ebben Júda,
héberül Jehuda (‘áldás’) neve rejlik, mivel a terület javarésze
korábban a Júdának, Jákob harmadik fiának nevét viselő törzs
birtoka volt. Lásd még judaizmus.
jó1 – ‘rendeltetésének, illetve kívánalmainknak megfelelő’; ‘kellemes,
kedvünkre való’; ‘erkölcsi vagy társadalmi követelményeinknek
megfelelő’: a jó útra tér, jó modora van; ‘gyengéd, mindenkinek
kedvére tevő ‹ember›’; ‘nagyon’: jó sok pénzt kapott; ‘‹főnévként›
valakinek az érdeke, haszna, előnye’: a javadat akarom, a köz
javáért munkálkodik. Származékai: jóság, jóságos, jobbul, jobbulás,
jobbára, jobbadán, jócskán, javul, javít, javítható, javíthatatlan,
javában.
Ősi örökségünk az ugor korból: vogul jomasz, osztják jam (‘jó’). Az
átvett ősi ugor alak *java vagy *jova lehetett; az előbbi vezetett a
főnévi jó–java tőváltozatokhoz, az utóbbiból jöttek az egytövű szóra
valló jók, jót, jól alakok. Lásd még gyógyul, igaz, inkább, jámbor,
javadalom, javall, javas, javasol, jobb, jobbágy, jog, jós, jószág.
jó2 – ‘folyó’.
Ősi uráli örökség: zürjén, votják ju, finn joki, lapp jokk, szamojéd
joha (‘folyó’). A ~ önállóan a régiségben sem mutatható ki, csak
egyes folyóneveinkben él, olykor kissé elváltozott alakban: Sajó
(só-jó), Berettyó (berek-jó), Hejő (hév-jó).
jobb – ‘a ballal ellentétes’: jobb középpáholy; ‘‹főnévként› jobb oldal’:
jobbom felől foglalj helyet; ‘jobb kéz’: a jobbját nyújtotta.
A jó1 melléknév középfoka; a tőmagánhangzó a középfokjel
megkettőződése után rövidült meg: jób  jóbb  jobb. A ballal
ellentétes irány jelölésére más nyelvek is többnyire a ‘jó, helyes’
értelmű szókat használjak: francia droit, német recht, angol right,
orosz pravij stb. Lásd még jobboldal.
jobbágy – ‘‹1848 előtt› hűbérbirtokon gazdálkodó, szolgáltatásokra
kötelezett, szabadságában korlátozott személy’; ‘‹régen› hűbéres
nemesúr’: Mi magunk fő jobbágy, királyhoz egyenlő (Arany).
Származéka: jobbágyság.
A jó1 melléknév középfokából lett a -d kicsinyítő képző (mint apród,
gyengéd) egy elavult -gy változatával, amely a Szilágy, Hajmágy
helynevekben található. Elsőnek a királyi kíséret nemesuraira
értődött, a „jobbakra”, majd várvédő lovaskatonákra, s csak idő
múltán nyerte el, a címek megszokott devalválódása révén, ma
elsősorban ismert jelentését.
jobboldal – ‘politikai értelemben a fennálló állapotok fenntartásában
érdekelt, a jelentős társadalmi változásokat ellenző erők, pártok
együttese’. Származékai: jobboldali, jobboldaliság.
A nemzetközileg használatos megjelölés a nagy francia forradalom
idejéből ered, amikor a konventben a mérsékelt erők a házelnök
jobbján, a radikális forradalmárok a baloldalán kaptak helyet.
jód – ‘ibolyaszínnel kristályosodó halogén elem’.
Nemzetközi szó a francia iode nyomán, amelyet Gay-Lussac francia
kémikus alkotott a görög iódész (‘ibolyaszerű’) szóból, az ion
(‘ibolya’) nyomán. A magyarba a francia szó német Jod származéka
került át.
jódlizik – ‘‹tiroli hegylakó› csuklásszerűen mellhang és fejhang közt
váltogatva énekel’.
A német jodeln (‘jódlizik’) magyaros formája; tövében a jo! kiáltás
rejlik.
jog – ‘állami szinten szabályozott magatartási normák rendszere’:
büntetőjog, polgári jog; ‘az egyén vagy közösség elismert igénye
valamire, szabadsága valamiben’: jog az atyai örökséghez,
gyülekezési jog; ‘jogtudomány’: jogot tanul. Származékai: jogos,
jogtalan, jogosít, jogosítvány, jogosult, jogosultság, jogosulatlan,
jogász, jogászkodik.
A jó1 melléknév származéka denominális -g főnévképzővel, mint
ideg, felleg, kéreg; az ó megrövidülése a jobb analógiás hatásának
tulajdonítható, mivel a ~ sokáig maga is jobbot jelentett; mai
értelmében a nyelvújítók emelték a köznyelvbe, hogy a latin jus
szót (lásd juss) megmagyarítsák. Tehették ezt annál is inkább, mert
a ‘jobb’ és ‘jog’ jelentés sok más nyelvben is azonos szóhoz
kapcsolódik: francia droit, angol right, német recht–Recht, orosz
pravij–pravo stb. Lásd még jogar.
jóga – ‘indiai eredetű, légzési és testtartási technikákból álló
rendszer, amely a lélek felszabadítását célozza a test felett elnyert
uralom és nagy összpontosítás révén’. – jógi: ‘indiai aszkéta, a jóga
tanítója, művelője’.
Nemzetközi szó az angol yoga nyomán; forrása az óind yugám,
azaz ‘járom’, amelynek rokonai a latin iugum, az angol yoke, a
szláv igo révén pedig a magyar iga is. Úgy értendő, hogy a ~
gyakorlása „leigázza” a lélek törekvéseit akadályozó testet.
jogar – ‘az uralkodó hatalmát jelképező pálca’.
Nyelvújítási képzés a jog szóból az agyar önkényesen elvont -ar
végződésével, mint ivar, lovar.
jogging – [dzsoging] ‘testedző kocogás’.
Angol szó a jog (‘dobál, megbök, bökdös’) igéből; ma közkeletű
jelentése a jog-trot (‘ló lassú, enyhén dobáló ügetése’) kifejezésből
szűrődött át a ~ szóba.
- 159 - oldal
joghurt – ‘különleges baktériumokkal savanyított aludttej’.
A német Joghurt átvétele, forrása az oszmán-török yogurt. Ez a
yogur- (ejtsd [jour]), azaz ‘gyúr’ tőből ered, amely gyúr szavunk
előzménye.
johannita – ‘a máltai lovagrend korábbi neve’.
A rend védőszentjének, Szent János evangelistának latin Iohannes
nevéből a valakinek követőjét, hívét jelző, görög eredetű -ita
képzővel (mint bazilita, jezsuita). A János eredeti héber Johanan
formája azt jelenti: ‘Jahve kegyelmes’.
jokulátor – ‘középkori vándorkomédiás, énekmondó’.
Latin szó (ioculator) a ioculari, ioculatus (‘tréfálkozik’) ige nyomán,
amely a iocus (‘játék, tréfa’) kicsinyített ioculus (‘tréfa, móka’)
alakjából ered. Lásd még jux, zsonglőr.
jolle – ‘egyárbocos kis sportvitorlás’.
Német szó, eredete tisztázatlan.
jóllehet – ‘noha, ámbár’.
A megengedő értelemben használt jó, lehet, (hogy) érti, de…
szerkezet első két tagjából, azok összetapadásából keletkezett, az l
intervokális megnyúlásával: jóllehet érti, de….
jón – ‘ókori görög népcsoport, amely főleg Kis-Ázsia partjait és az
égei szigeteket lakta’; ‘építészeti stílus’: jón oszlop (‘csigavonalas
fejezetű, karcsú oszlop’).
Nemzetközi történelmi szakszó az ógörög Ión, Iónikosz népnévből,
amely e népcsoport mondai ősének, Xuthosz fiának, Iónnak nevével
azonos.
jonatán – ‘zamatos piros téli alma’.
Az amerikai angolból ered, Jonathan Hasbrouck botanikus
keresztnevéből, aki ezt a fajtát kitermesztette.
jonh – ‘szív, lélek; belső rész’: Én jonhom búol fárad (Ómagyar Mária-
siralom).
Elavult, illetve tájnyelvekben felbukkanó szó egy feltehető korábbi
johon alakból, amely két finnugor eredetű elem összetétele: jo
(‘belső’) és hon (‘gyomor’). A johon–jonhom olyasféle
tőváltozatokat jelezhet, mint a teher–terhem, bár az utóbbi esetben
a teher a másodlagos alak. Lásd még éhomra, juhászodik, szomj.
jós – ‘jövendőmondó’. Származékai: jósol, jóslat.
A jó1 melléknév származéka denominális -s névszóképzővel; a javas
jelentésben elkülönült alakváltozata, s régebben ugyancsak
értettek rajta varázslót és kuruzslót is. Mai köznyelvi jelentése
onnan való, hogy a szellemek segítségével való gyógyítás és a
szellemektől nyert jövendő-tudás lényegileg azonos „képesség”
megnyilvánulásai.
jószág – ‘birtok, tulajdon’; ‘háziállat, állatállomány’: aprójószág,
kihajtotta a jószágot a legelőre; ‘gyermek, kedves személy’:
aranyos jószág az unokája.
A jó1 melléknévből származik a denominális -ság főnévképzőnek a
ritkább -szág változatával, amellyel az országban találkozunk; így
tehát a ~ nem más, mint a jóság jelentésben elkülönült
alakváltozata.
jótékony – ‘előnyös, kedvező hatású’; ‘segítő, karitatív’.
Származékai: jótékonyság, jótékonysági, jótékonykodik.
Nyelvújítási alkotás, a korábbi kártékony szó mintájára képezték,
annak ellentéteként.
jotta – csak a jottányit sem szókapcsolatban: ‘semennyit sem’.
A jotta a latin iota (‘a görög i betű’) magyarosult formája, forrása a
görög ióta, a sémi yód módosult alakja. Az ióta betű mint egyszerű
vonal, amelyet gyakran csak más betű alá írtak hangérték nélküli
apró mellékjelként (iota subscriptum), más nyelvekben is a
kicsiség, jelentéktelenség, elhanyagolható mennyiség jelképe lett.
joviális – ‘kedélyes, derűs, nyájas ‹férfi›’. – jovialitás: ‘derű,
nyájasság, jókedély’.
Nemzetközi szó a latin Iovialis (‘Jupiterhez tartozó’) nyomán; a
Jupiter név a Iovis pater (‘Jovis atya’) összevont alakja. A ~ azonban
nem az istenre, hanem a róla elnevezett bolygóra utal, mivel az
asztrológia azt tartja, hogy az e bolygó jegyében született férfiak
hajlanak a hízásra és a nyájas, fölényes derűre.
józan – ‘eszénél van, nem részeg’; ‘értelmes, megfontolt’: józan
belátás. Származékai: józanság, (ki)józanít, (ki)józanodik.
Ismeretlen eredetű szó.
jozefinizmus – ‘a felvilágosult abszolutizmusnak II. József osztrák
császár és magyar király nevéhez fűződő változata’.
A német Josephinismus átvétele; ez latinos-görögös képzés a
Josephus (‘József’) névből, amelynek héber eredetije Jehoszif
(‘meggyarapít az Úr’).
jön – ‘a beszélőhöz közeledik’; ‘a beszélővel azonos helyre megy’:
holnap kirándulunk, ugye jössz te is?; ‘belülről kifelé mozog’: nem
jön a víz a csapból; ‘‹a közeljövőben› bekövetkezik’: Teremtőm, mi
jön még ránk?; ‘‹rá- igekötővel› felismer, kitalál’. Származékai:
(valakinek a) jötte, jövés, jövő, jövendő, jövetel, jövevény,
jövedelem, jövedelmez, jövedék, jövöget, jődögél, jöveszt.
Ősi örökség az ugor korból: vogul juv, osztják joda (‘jön’). A
finnugor előzményeknek a szó jöv- töve felel meg, a régi jő (jőnek,
jőve) ugyanennek a tőnek másik változata; a ~ viszont jőnek 
jönnek  jön-nek (mint néz-nek) fejlődéssel alakult ki. Lásd még
jövő.
a achát

jövő – ‘az ezután bekövetkező idő’. iunctum (‘egybekapcsol’). A szó fenti értelme annak tulajdonítható,
A jön folyamatos melléknévi igeneve, amely a jövő idő, jövő kor hogy az ilyen típusú hatalomátvételek régóta igen gyakoriak a
szókapcsolatokból önállósulva lett főnévvé. Más nyelvekben is van túlnyomórészt spanyol nyelvű Latin-Amerikában.
példa a jön ige ilyen használatára: francia avenir (venir ‘jön’), jurátus – ‘joggyakornok’.
német Zukunft (zukommen ‘eljön’). A középkori és a hazai latinság szava, iuratus a.m. ‘felesküdött,
jubilál – ‘évfordulót ünnepel’. – jubileum: ‘nevezetes (kerek számú) esküdt’, a iurare, iuratum (‘esküszik’) ige származéka, s rokona a
évforduló, ennek ünneplése’. – jubiláris: ‘jubileumi’. – jubiláns: ius, iuris (‘jog, jogrend’) szónak is. Lásd még judícium, jurista,
‘nevezetes évfordulót ünneplő személy’. justizmord, zsüri. Elavult szó.
A késői latin iubilare (‘ujjong, örömkiáltást hallat’) igéből; ez az jurista – ‘joghallgató’.
egyházi latin iubilaeum (‘általános bűnbocsánattal egybekötött A középkori és hazai latin iurista (‘jogász’) átvétele; forrása a ius,
ünnepi időszak, búcsúév’) származéka. A szó végső forrása a héber iuris (‘jog’). Lásd még judícium, jurátus, justizmord, zsüri.
jóbel (‘szertartási kürt, amelyet minden ötvenedik évben juss – ‘jog, jogosultság’; ‘jogos örökrész’: Add ki a jussomat: pénzt,
ünnepélyesen megszólaltattak’). A jóbel-év a mózesi rendelkezés paripát, fegyvert (Arany). Származéka: jussol.
szerint a béke és megbocsátás éve volt, ilyenkor minden adósságot A latin ius (‘jog, jogosultság’) átvétele, a magyarban megszokott s-
el kellett engedni, minden rabszolgát fel kellett szabadítani. ező ejtéssel (mint pl. sekrestye). A s kettőződése minden bizonnyal
judaizmus – ‘a zsidó vallás, szellem, világnézet’. – judaisztika: ‘a intervokális helyzetben, a jusom, jusa-féle birtokos személyjeles
zsidó vallással és műveltséggel foglalkozó tudományág’. alakokban következett be. Lásd még judícium, jurátus, jurista,
A Juda törzsnévből (lásd jiddis), amely közvetve a magyar zsidó justizmord, juszt, zsüri.
szónak is forrása. justizmord – [juszticmord] ‘halálos ítélet, amelyet bírói tévedés
júdás – ‘áruló’. folytán vagy a bírói eljárás politikai befolyásolása alapján hoznak’.
A tizenkét apostol egyikének, Júdásnak a nevéből, aki elárulta Német szó, tkp. ‘bírósági gyilkosság’ a Justiz (‘igazságszolgáltatás’)
Jézust. A név a Júda görögös változata; eredetéről lásd zsidó. és Mord (‘gyilkosság’) elemekből. A Justiz a latin iustitia (‘igazság’)
judícium – ‘ítélőképesség’. származéka, és a iustus (‘igazságos, jogszerű’) szón át a ius (‘jog’)
Latin szó (iudicium), tkp. ‘ítélet’ a iudicare (‘ítél’) igéből, amely a főnévre megy vissza. Lásd még judícium, jurátus, jurista, juss, juszt,
iudex, iudicis (‘bíró’) tövéből képződött; ez a ius (‘jog, törvény’) és mordály, zsüri.
dicere (‘mond’) elemekből áll. Lásd még jurátus, jurista, justizmord, juszt – ‘‹dacos nyomósításként› csak azért’: juszt is, juszt sem!
zsüri. A hasonló szerepű német just átvétele; ez a latin iuste (‘igazán,
jugoszláv – ‘Jugoszlávia állam polgára’; ‘ezzel az állammal jogosan’) szóból, a iustus (‘igaz, igazságos, jogszerű’) határozói
kapcsolatos’. alakjából ered, s végső forrása a ius (‘jog’). Lásd még judícium,
Nemzetközi szó az állam saját Jugoslavija nevéből, amely 1929-ben jurátus, jurista, juss, justizmord, zsüri.
keletkezett a jug (‘dél’) és Slaven (‘szláv’) elemekből. A ~ a jut – ‘elérkezik ‹valahova›’; ‘‹valamilyen helyzetbe, állapotba› kerül’:
magyaros Jugoszlávia országnévből való elvonás, a Norvégia– egyezségre jutottak; ‘elér, megkap’: diplomához jutott;
norvég és hasonló szópárok mintájára. ‘osztályrésze lesz’: a béremelésből egy emberre négyezer jut.
juh – ‘gyapjat adó páros ujjú, kérődző emlősállat’. Származékai: Származékai: juttat, juttatás, jutalom, jutalmaz, jutalmazás, jutalék,
juhos, juhász, juhászat, juhászkodik. jutányos.
Ismeretlen eredetű szó. Ősi ugor örökségünk: vogul joht-, osztják jogat (‘jön’). Lásd még
juhar – ‘karéjos levelű, kettősen szárnyas termésű díszfa’. iktat.
Alakváltozatok: ihar, jávor. juta – ‘kelet-indiai növény rostjából készült durva zsákszövet’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák javor (‘hegyi A sok nyelvben használatos szót mi a német Jute alapján vettük át
juhar’). A magyarban az átvett szó részben megmaradt (jávor), hangrendi kiegyenlítéssel. Forrása az angolon át a hindi jhuta
részben a hiátustöltőnek érzett v-jét h váltotta fel, majd kétirányú (‘göndör’).
fejlődés indult meg: jahor  johor  juhor  juhar, illetve jahor  jux – ‘tréfa, csíny, beugratás’.
johor  ihor  ihar; az utóbbiban a jo  i váltás olyan jellegű, mint Német jövevény (Jux), a latin iocus (‘játék, tréfa’) leszármazottja.
az inkább, iktat, iromba szavakban. Lásd még jokulátor.
juhászodik – lásd juházik.
juházik – ‘csillapodik, szelídül, megnyugszik’: Nem rí oly erősen, egy
kicsit juházott (Arany). Alakváltozat: (meg)juhászodik.
A ~ juha- töve talán a jonh származéka annak ‘szív’ jelentése
alapján, értelme tehát ‘megszívesedik, szíves lesz’. Más nézet
szerint a jó1 jav- tövéből kell kiindulnunk, amelynek v-jét hiátustöltő
szerepében h váltotta fel, vagy eleve egy olyan -hoszik-féle képzőt
kapott, mint amilyen a hírheszikben van, tehát így a ~ értelme
‘jóvá lesz, megjavul’. A (meg)juhászodik népetimológiás forma a
(szelídnek tekintett?) juhász beleértésével.
jukka – ‘pálmaliliom, dél-amerikai eredetű dísznövény’.
Botanikai szakszó a spanyol yucca nyomán, amely Haiti bennszülött
nyelvéből való.
jukker – ‘‹régebben› könnyű kocsi elé fogott, gyorslábú ló’: jukkerló;
‘‹lányra, nőre értve› felvágott nyelvű, férfitársaságban is könnyen
mozgó’: Kutya jukkerasszony lesz belőle, ha főkötő alá jut!
(Mikszáth).
Német vendégszó: Jucker (‘könnyű lábú ló’), egy ónémet jucken
(‘ugrándozik’) származéka.
július – ‘a hetedik hónap neve’.
A latin Iulius mensis (‘július hónap’) kifejezés első tagjának
átvétele. Ez a hónap Iulius Caesarról kapta nevét naptárreformja
tiszteletére a korábbi Quinctilis, azaz ‘ötödik’ helyett (régebben a
római év márciussal kezdődött).
junior – ‘ifjúsági’: junior kézilabdaverseny; ‘‹régebben, teljes név
után› ifjabb’: Török Zsigmond junior.
Nemzetközileg használatos latin szó (iunior), a iuvenis (‘fiatal’)
középfoka (korábbi iuvenior alakból).
június – ‘a hatodik hónap neve’. – juniális: ‘júniusban tartott
szabadtéri mulatság’.
A ~ a latin Iunius mensis (‘Iunóval kapcsolatos hónap’) kifejezés
első tagjának átvétele; Iuno istennő a házasság védnöke, Jupiter
hitvese volt. A juniális a majális mintájára képződött az újkorban.
junker – ‘porosz nagybirtokos nemes’.
Német szó, a Jungherr (‘fiatalúr’) alakváltozata. Elemei: jung
(‘fiatal’), Herr (‘úr’).
junta – [hhunta] ‘‹a sajtónyelvben› a hatalom erőszakos
megragadására szövetkezett, magas rangú katonatisztekből álló
csoport’.
Spanyol szó, tkp. ‘szövetség, gyűlés, tanács, bizottság’, a juntar
(‘egyesít, összekapcsol’) származéka. Végső forrása a latin iungere,

- 160 - oldal
a achát
K szó. Ez a jelző a középkori délfrancia kathar (vagy albigens)
kába – ‘szédült’; ‘mámoros, kótyagos’. Származékai: kábít, kábító,
kábítás, kábul, kábulat.
Hangfestő jellegű szócsalád, a csábul, csábít alakváltozata, amely
jelentésben is elkülönült, bár csak részben, mert a csábító is kábít,
összezavarja az eszét a csábítottnak. A szóeleji k–cs változás nem
ritka a hangfestő szavaknál: kajla–csajla, kattog–csattog, kúszik–
csúszik.
kabala1 – ‘tárgy, amely a babonás hit szerint szerencsét hoz’:
kabalamackó; ‘‹régebben› cselszövény, ármánykodás’.
A héber kabbálá (‘középkori misztikus zsidó írásmagyarázati
irányzat’) magyar megfelelője. A héber szó voltaképpeni jelentése
‘elfogadott ‹ti. szóbeli hagyomány›’, a kábál (‘elfogad’) igéből.
kabala2 – ‘kanca’: Szupra aggnő, szökj fel kabla (Körmöcbányai
táncszó, 1505). Alakváltozatok: kabla, kobla.
Szláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén kobila, szlovák kobyla
(‘kanca’). Ma nyelvjárási szó.
kabaré – ‘zenés, táncos, műsoros kávéház, mulatóhely’; ‘‹újabban›
szatirikus jelenetekből, villámtréfákból álló műsor színházban,
rádióban, tévében’: szilveszteri kabaré.
Nemzetközi szó a francia cabaret (tkp. ‘kocsma, kis kávéház’)
nyomán; ennek eredete tisztázatlan.
kabát – ‘ujjas, elöl gombolt felsőruha’.
Északi szláv eredetű: szlovák, cseh, szorb, lengyel kabat. Itt keleti
eredetű: perzsa kaba (‘köpeny’), de a közvetítő nyelv ismeretlen. A
magyar nyelvbe a szlovákból került.
kabbala – ‘középkori misztikus zsidó írásmagyarázati irányzat’. –
kabbalisztika: ‘a kabbalában használatos titkos eljárások, főleg
betű-, szám- és névmisztika’. – kabbalisztikus: ‘a kabbalával, illetve
a betű- és számmisztikával kapcsolatos’.
Nemzetközi szócsalád a héber kabbálá, azaz ‘elfogadott ‹ti. szóbeli
hagyomány›’, a kábál (‘elfogad’) igéből. A ~ kabala írásmódja is
használatos. Lásd még kabala1.
kábel – ‘burkolt, vastag villanyvezeték’; ‘föld vagy víz alá fektetett
távíró- vagy telefonvezeték’; ‘sodronykötél’.
Nemzetközi szó a francia cable nyomán; ennek forrása a latin
caplum (‘pányva’) a capere (‘megfog, elkap’) igéből; a magyarba a
német Kabel közvetítette.
kabin – ‘hajófülke’; ‘‹uszodában› öltözőfülke’.
Nemzetközi szó az angol cabin (‘hajófülke’) nyomán, ennek
előzményei sorra: francia cabane (‘kunyhó’), középkori latin
capanna (‘csőszkunyhó’). A magyarba a német Kabine került át, de
a szóvég elmaradására az angol szó hatott.
kabinet – ‘kormány’: az Antall-kabinet; ‘egyetlen tantárgy(típus)
oktatására felszerelt tanterem’: angol nyelvi kabinet.
Francia szó: cabinet (‘kisebb szoba, fülke’), kicsinyített alak a
cabine (‘szoba’) szóból, amely maga is a cabane (‘kunyhó’)
kicsinyítése; ez a provanszál cabana révén a késői latin capanna
(‘kunyhó’) folytatója. A ~ eredetileg jelentette az uralkodó
magánszobáját, majd az itt ülésező szűkkörű államtanácsi,
miniszteri testületet; innen a szó mai politikai értelme.
kabóca – ‘tücsöknél nagyobb, harsányan cirpelő rovar’.
Délszláv eredetű: szerb-horvát, szlovén kobilica (‘sáska’), tkp.
‘lovacska’, kabala2 szavunk előzményének kicsinyített formája; a
sáska feje ugyanis kissé hasonlít a lóéhoz, ezért az olaszban is
cavalletta, ‘lovacska’, a németben Heupferd, ‘szénaló’. A magyar
szó a két nyílt szótagos tendencia alapján kobilca, kobolca, majd
végül ~ lett.
kabriolet – ‘felnyitható vászontetejű gépkocsi’.
A francia cabriolet (‘kétkerekű, egylovas könnyű kocsi
vászontetővel’) a cabriole (‘szökdelés’) származéka (a kocsi
himbálózására értve) az azonos értelmű olasz capriola nyomán. Ez
a caprio (‘zerge’) szóból való, forrása a latin capreolus, a caper,
capri (‘bakkecske’) kicsinyítő formája. Lásd még kapric, kapriol,
sevró
kacag – ‘hangosan, szívből, jót nevet’. Származékai: kacarászik,
kacagtat, kacagtató, kacagás, kacaj.
Hangutánzó eredetű szócsalád, a kuncog közeli rokona. Hasonló
hangzású igék más nyelveken a ~ jelentésével: latin cacchinare,
német kichern.
kacagány – ‘bal vállra vetve hordott, prémes vadbőrből készült férfi
ruhadarab mint régi nemesi és katonai viselet’.
Sok nyelven elterjedt vándorszó: francia casaquin (‘rövid köpeny’),
olasz casacchino (‘kis női kabát’), középfelnémet kasagan
(‘lovaglókabát’). Sem az átadó nyelvet, sem a szó végső forrását
nem sikerült meghatározni. A magyarban a sz affrikálódott, mint a
kacor1, pecér szavakban.
kacaj – lásd kacag
kacat – ‘limlom, értéktelen holmi’.
Ismeretlen eredetű szó.
kacér – ‘tetszelgő, tetszeni vágyó ‹nő›’; ‘szexuálisan kihívó’: kacér
mosoly, kacér fürdőruha. Származékai: kacérkodik, kacérkodás.
Nyelvünkben a régi német ketzer, katzer (‘eretnek, parázna’)
- 161 - oldal
átvétele. Végső forrása a görög katharosz (’tiszta’), amely a
középkori latinban catharus lett, és belőle vezethető le a német
eretnekséggel kapcsolatos, és a vele szemben álló hivatalos
egyházi álláspont jegyében lett szitokszóvá. A szó mai jelentése a
korábbi ‘parázna’ folytatása jóval enyhültebb formában. Lásd még
katarzis.
kacifántos – ‘nyakatekert, bonyolult’.
Bizonytalan eredetű szó, korábbi ‘rátarti, cifrálkodó’ értelme
alapján a kackiás tövével lehet kapcsolatban; -fántos eleme
megvan a bakafántosban is.
kacika – ‘latin-amerikai indián törzsfőnök’; ‘kiskirály, gazdag,
befolyásos ember Latin-Amerikában’.
A spanyol cacique átvétele; ez Santo Domingó taini nyelvéből ered:
‘főnök, kiskirály’.
kackiás – ‘hetyke, nyalka’: kackiás bajusz.
A szó kacki- töve bizonytalan, alkalmasint hangfestő eredetű szó;
képzője talán a daliás (lásd dalia) hatására vall.
kacor1 – ‘fanyelű görbe kés’.
Szláv eredetű: szlovén kosir, szlovák kosier (‘metszőkés’). A
magyar szót hangrendi kiegyenlítődés és a sz affrikálódása
alakította.
kacor2 – ‘kandúr’: Kacor király.
A szlovák kocur (‘kandúr’) átvétele.
kacs – ‘vékony, kapaszkodó növényi hajtás’.
Hangfestő eredetű szó, alapja egy egész szócsaládnak, amelyet a
‘görbe, ferde, kunkori’ jelentés fog össze: gacsos, gáncs, kacska,
kacsó, kacsint, kacskaringó, kancsal, kanyarít.
kacsa – ‘rövid lábú lúdféle háziszárnyas’; ‘vadkacsa, réce’; ‘csöves
ágytál’; ‘valótlan újsághír’.
A szlovák kača átvétele; sok más szláv nyelvben is otthonos
állathívogató szó. Lásd még gácsér.
kacsint – ‘fél szemmel hunyorítva jelt ad’: rám kacsintott; ‘lopva
rápillant ‹valamire›’. Származékai: kacsintás, kacsingat.
A kacs szóból ered mozzanatos -int igeképzővel, az alapszó ‘ferde,
görbe’ értelme alapján. Mivel a mozzanatos képző csak igei tőhöz
járulhat, fel kell tenni, hogy a kacs eredetileg igenévszó volt, igei
értelme pedig ‘ferdül, görbül’. Lásd még gacsos, gáncs, kacs,
kacska, kacskaringó, kacsó, kancsal, kanyarít.
kacska – ‘görbe, elnyomorodott ‹kéz›’.
A kacs kicsinyítő képzős származéka az alapszó ‘görbe, görbül’
jelentése alapján. Lásd még gacsos, gáncs, kacs, kacskaringós,
kacsó, kancsal, kanyarít.
kacskaringó – ‘kanyargós, tekervényes (út)vonal’; ‘cikornya, cifra’.
Származéka: kacskaringós.
A kacs szónak és a kering (lásd kerül) ige melléknévi igenevének
tautologikus összetétele, az utóbbi ugyanis itt főnévként áll ‘kerülő
vonal’ értelemben a ‘görbület’ alapjelentésű kacs mellett. A
második tag hangrendje az elsőéhez idomult, illetve a kering
igének egy néhány tájszóból kimutatható karing alakváltozatáról
van szó. Lásd még gacsos, gáncs, kacs, kacska, kacsint, kacsó,
kancsal, kanyarít.
kacsó – ‘kezecske ‹nőé vagy gyermeké›’: add a kis kacsódat.
A kacs szónak mint igenévszónak igenévi származéka, tehát tkp.
‘görbülő’, s jelentett szőlőkacst is; talán erről vonódott át a könnyű
kis kézre. Kedveskedő használatát hangalakja is elősegíthette,
ahogy sokféle alakváltozatából sejteni lehet: kacsi, kácsi, csacsó.
Lásd még gacsos, gáncs, kacs, kacska, kacsint, kacskaringó,
kancsal, kanyarít.
kád – ‘fából, fémből, kőből készült nagy, hosszúkás, felül nyitott
tartály’: borkád, fürdőkád.
Déli szláv jövevényszó: szerb-horvát kada, szlovén kad; ezekbe a
görög kadion, kadosz (‘korsó’) közvetítette a végső soron héber
szót: kad (‘faveder’). Lásd még kádár.
kádár – ‘hordókat, kádakat, dézsákat készítő mester’.
Szláv szóvendég: szerb-horvát, szlovén, szlovák kadar
(‘hordókészítő’). A szláv szavak a kad (‘kád’) származékai a
mesterséget jelölő -ar képzővel. A magyar szó előzménye a szlovén
lehetett.
kadarka – ‘vörös borszőlő; ebből készült bor’.
A szerb-horvát skadarka átvétele. A szóeleji mássalhangzó-
torlódást a szókezdő s elhagyása oldotta fel; a később elterjedt
kadar változat a kicsinyítő képzőnek érzett szóvég elhagyásával
jött létre. Az átvett szóban az albániai Shkodër városnév szerb
Skadar változata rejlik.
kadáver – ‘hulla, tetem’: Kis, romlott ország vén kadáverét / Fűti
élettel a vér… (Ady).
Latin szó (cadaver) a cadere (‘elesik, meghal’) igéből. Lásd még
kadencia, kádencia, kaszkád, kaszkadőr, kázus, kazuisztika, sansz.
kaddis – ‘a zsinagógában mondott halotti ima’.
Héber szó, szent imát jelent.
kádencia – ‘‹régen› rím’; ‘csattanós válasz, elmés megjegyzés’:
mindenre tud kádenciát.
A latin cadentia (‘esés, lejtés’) származéka a késői latin cadentia
(‘esés’) nyomán, a cadens, cadentis (‘leeső’) melléknévi igenévből,
a achát
végső soron a cadere, casum (‘esik, alászáll’) igéből. A szó ‘rím’
értelme magyar fejlemény annak alapján, hogy sorvéget lezáró
szerepében a rím hasonlít a zenei zárlathoz, a kadenciához.
kadencia – ‘zenei zárlat’; ‘versenyműben a szólóhangszer önálló
rögtönző szakasza az első tétel végén’.
Nemzetközi zenei szakszó az olasz cadenza (‘hanglejtés, ritmus,
ütem’) nyomán; forrása a késői latin cadentia (‘esés’) a cadens,
cadentis (‘leeső’) melléknévi igenévből, végső soron a cadere,
casum (‘esik, alászáll’) igéből. A ~ az olasz szó visszalatinosított
formája. Lásd még dekadencia, kadáver, kádencia, kaszkád,
kaszkadőr, kázus, kazuisztika, sansz.
káder – ‘‹régen› katonai egység állandó állománya’; ‘‹a pártállami
időkben› a párt, intézmény vagy üzem képzett, vezetésre alkalmas
tagja’: káderhiány; ‘káderlap, szakmai és politikai minősítéseket
tartalmazó személyi lap’. Származékai: káderes, káderez.
Nemzetközi szó a francia cadre (‘keret; tiszti állomány’) szó
nyomán; ez az olasz quadro révén a latin quadrum (‘négyzet’)
szóra megy vissza. Ez a quadrus (‘négyszögletes’) semleges
alakjának főnevesülése; töve a quatuor (‘négy’) számnév. A
magyarba a német Kader változat került. Lásd még káró, kvadrál,
kvadráns, kvart, kvadrát, kvártély, kvartett, kvaterka, kvaternó.
kadét – ‘hadapród, katonatiszti iskola növendéke’.
Nemzetközi szó a francia cadet (‘ifjabb fiútestvér’) nyomán,
amelynek a késő középkorban alakult ki ‘fiatal tisztjelölt nemes
katona’ jelentése. Ennek az az alapja, hogy hajdan a francia nemesi
családokban a legidősebb fiú örökölte a birtokot, az ifjabba(ka)t
pedig katonai pályákra adták. A cadet a dél-francia gascogne-i
tájszólás capdet (‘főnök’) szavából való; ez a provanszálon át a
középkori latin capitellum (‘kis fej’) szóra, a caput, capitis (‘fej’)
kicsinyített származékára vezethető vissza. Lásd még kapilláris,
kapitális, kapitälchen, kapitány, kapitulál, kápó, séf.
kadet – ‘orosz polgári liberális párt, illetve annak tagja az 1917-es
forradalom előtt’.
A ~ a Konsztjitucionalnaja Djemokratjicseszkaja Partjija
(‘Alkotmányos Demokrata Párt’) első két elemének kezdőbetűit (K,
D) tartalmazza.
kádi – ‘mohamedán bíró’.
Az oszmán-török kadi átvétele; forrása az arab kádí, a kadá
(‘eldönt’) származéka.
kadmium – ‘ezüstfehér, nyújtható fémes elem’.
A görög kadmeiosz (‘cinkszilikát’) szóból, mivel az elemet ebben az
ércben fedezték fel.
kaffant – ‘‹kutya› vakkant’.
Hangutánzó szó.
kaffer – ‘bantu nyelvű dél-afrikai nomád népcsoport; ennek tagja’.
Nemzetközi szó az angol kaffir nyomán, amely az arab káfir
(‘hitetlen’) származéka; a magyar szó a német Kaffer átvétele.
kaftán – ‘keleti népek és ortodox zsidók hosszú, köpenyszerű
kabátja’.
Az oszmán-török kaftan átvétele, forrása a perzsa haftán (‘páncél
alatt viselt mellény’).
kagán – ‘a népvándorlás korában török (türk, kazár, avar) népek
fejedelme’.
Türk szó, a.m. ‘fejedelem’.
kagyló – ‘nyitódó-csukódó páncélban élő vízi puhatestű állat’;
‘telefon beszélője’; ‘fajansz mosdótartály’. Származéka: kagylós.
Valószínűleg az olasz cocchiglia átvétele, amely a latinon át a
görög konkhülion szóra megy vissza, bár az azonos eredetű francia
coquille hatását is tükrözi. A magyar szó így alakult: kagilla 
kágyilló  kagyló; a szóvégi a  ó változásra példa az istálló,
nyoszolyó. Lásd még kokilla.
kainozoikum – ‘a földtörténeti újkor’.
Tudományos szakszó a görög kainosz (‘új’) és dzoé (‘élet’)
elemekből.
kajak – ‘kéttollú evezővel hajtott, fedett keskeny csónak’.
Nemzetközi szó az eszkimó kajakka nyomán.
kajál – ‘eszik’. Származékok és kapcsolt szavak: kajás, kaja.
Cigány eredetű bizalmas nyelvi szó: chava (‘eszik’). A magyarba
egy kajel változat került, amely hangrendi kiegyenlítődéssel lett ~;
a kaja utólagos elvonás.
kaján – ‘csúfondáros, kárörvendő, rosszmájú’: Kit a leánytól zár kaján
kilincs… (Arany).
A bibliai Káin nevének köznévvé vált formája. Az első testvérgyilkos
neve más nyelvekben is elítélő értelmű közszóvá vált: katalán caim
(‘áruló’), lombard gain (‘álnok’), szicíliai cain (‘kegyetlen’).
kajdász – ‘tele torokból kiabál’.
Hangutánzó szó a gajdol, kiabál, kiált rokonságából. Azonos alakú,
elavult főnévi származéka (a kajdászó rövidült alakja) kikiáltót
jelentett. A ~ nyelvjárási szó.
kajla – ‘kétoldalt lekonyuló’: kajla bajusz, kajla kalap; ‘hebehurgya,
komolytalan’.
A szó kaj- töve azonos a hajt ige haj- tövével, annak alakváltozata;
hasonló h–k változást mutatnak a huny–kum és a hív–kíván
szópárok. A ~ -l eleme tehát gyakorító képző, a szó maga pedig
olyan igenév, mint a csusza, hinta, penge. Lásd még kajtat,
- 162 - oldal
kujtorog.
kajmán – ‘a krokodilhoz hasonló közép- és dél-amerikai hüllőfaj’.
A spanyol caimán szóból, amely valamelyik karibi indián nyelvből
ered.
kajszi – ‘sárgabarackfajta’.
Az oszmán-török kaysi barackot jelent, s egy azonos perzsa szó
átvétele; a kajszibarack tehát egyező jelentésű idegen, illetve
magyar szó összetétele, mint pl. a micisapka.
kajtat – ‘keres, kutat’.
A kajla szóban rejlő kaj- tő műveltető -tat képzős származéka. Lásd
még kujtorog.
kajüt – ‘hajószoba, hajófülke’.
Nemzetközi szó a holland kajuit nyomán; ez az ófrancia cahute
(‘rozzant kunyhó’) származéka, s forrása az ófelnémet hutta
(‘kunyhó’). A magyar szó a német Kajüte átvétele a szóvég
elhagyásával. Lásd még huta.
káka – ‘sásféle vízinövény’: Füstöl a víz, lóg a káka (József Attila).
Talán ótörök eredetű szó: tatár kaki, kazár koga (‘nádféle’).
kakadu – ‘bóbitás papagájféle madár’.
Nemzetközi szó a hangutánzó eredetű maláji kakatuva nyomán, a
holland kakatoe közvetítésével; a magyar szó a német Kakadu
átvétele.
kakál – ‘székletet ürít’. Származékai: kaka, kaki.
A latin cacare (‘székel’) származéka. A kaka elvonás, a kaki játékos
képzés.
kakaó – ‘babszerű terméséért termesztett trópusi fa’; ‘e növény
pörkölt magjának őrleménye, a csokoládénak is alapanyaga’.
Nemzetközi szó a spanyol cacao nyomán, amely a mexikói indián
(nahuatl) kakava származéka. A magyar szó a német Kakao
átvétele.
kakas – ‘a tyúkfélék hímje’; ‘más háziszárnyasok, nagyobb madarak
hímje’: pulykakakas, pávakakas; ‘pisztoly, puska elsütő
szerkezetének rugós eleme’. Származéka: kakaskodik.
Szláv szóvendég: szerb-horvát, szlovén, szlovák kokoš; ezek és más
szláv megfelelők hangutánzó eredetűek. A magyar szó alakja
nyíltabbá válással jött létre.
kakofónia – ‘hangzavar’; ‘kellemetlen, rossz hangzás’. – kakofonikus:
‘rossz hangzású, hangzavaros’.
Nemzetközi szócsalád a görög kakosz (‘rossz’) és phóné (‘hang’)
elemekből.
kaktusz – ‘levéltelen, húsos szárú, tüskés trópusi növény’.
Nemzetközi szó a latin cactus nyomán, amely a görög kaktosz
átvétele; végső forrása ismeretlen.
kakukk – ‘tojásait más madarak fészkébe rakó énekes madár’.
Származékai: kakukkos, kakukkol.
Hangutánzó szó a madár sajátos kiáltása nyomán. Más nyelvek
megfelelő szavai: latin cuculus, görög kükkosz, angol cuckoo,
német Kuckuck, francia coucou, olasz cucců, spanyol cuclillo, orosz
kukuska, lengyel kukułka.
kakuminális – ‘nyelvheggyel a szájpadláson képzett
‹mássalhangzó›’.
Hangtani szakszó a latin cacumen, cacuminis (‘hegy, csúcs’)
nyomán.
kaláber – ‘régi kártyajáték, az alsós megfelelője’.
Korábbi formája, a kalábriász a német Klabrias átvétele, forrása a
tisztázatlan eredetű jiddis klaberjasch. Elavult szó.
kalács – ‘tejjel sült kelt tészta’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kolač (‘kerek édes
tészta’), ez a ‘kerek’ értelmű kolo származéka. Lásd még akol,
kollár, kóló, kólya, kulimász.
kaláka – ‘önkéntes és kölcsönösség jegyében végzett csoportos
munka’; ‘az ilyen munkát követő vendégség, mulatság’.
Az azonos értelmű román claca átvétele; a szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldja. Végső forrása szláv:
bolgár tlaka (‘esti összejövetel’), szerb-horvát tlaka (‘robot’), a
románban tehát hasonulásos t  k hangváltozás történt.
kalamajka – ‘zűrzavar, felfordulás, kavarodás’.
Szláv eredetű szó: ukrán kolomijka (‘gyors kárpátukrán tánc’); ez
Kolomija város nevéből ered. Fenti jelentése vagy a tánc forgatagos
jellegére utal, vagy a más eredetű kalamitás (‘viszontagság, baj’)
értelme szűrődött bele a szóba.
kalamáris – ‘tintatartó’.
A latin calamarius (‘az írótollhoz tartozó’) magyaros formája;
eredetére nézve lásd kalamus.
kalamitás – ‘zavaró, bosszantó eset’.
Nemzetközi szó a latin calamitas (‘baj, kár’) nyomán; ennek
eredete tisztázatlan.
kalamus – ‘íróvessző, írótoll’
A latin calamus (‘nád; írótoll, íróvessző’) magyaros alakja; forrása a
görög kalamosz (‘nád, íróvessző’). Lásd még kalamáris.
kalander – ‘lemezek nyújtására, simítására való, egymáson forgó
hengerekből álló berendezés’.
Német jövevényszó (Kalander), forrása a francia calandre
(‘mángorló’) a holland kalandern (‘csúszkál’) nyomán.
kalandos1 – ‘középkori vallásos társulás az oltáriszentség imádására;
a achát
ilyen társulás tagja’.
A latin Kalendae (‘hónap első napja’) magyaros formája; az
elnevezés onnan ered, hogy a ~ok minden hónap első napján
tartották összejöveteleiket. Elavult szó. Lásd még kalendárium.
kalandos2 – lásd kalandozik
kalandozik – ‘zsákmányt keresve portyázik’; ‘céltalanul bolyong’;
‘‹az ész, a vágy› csapong, máshol jár’. Származékai: kalandos,
kaland, kalandor.
Egy görbülést, elhajlást jelentő hangfestő szótő származéka,
akárcsak a nyelvjárási kalandász (‘csatangol’), kalandoroz
(‘kószál’), kalangyul (‘kóborol’). A feltett kal- tőből a ~ mozzanatos
-m, valamint gyakorító -d és -z képzőkkel alakult ki, mint pl. a
fickándozik vagy csiklandoz (lásd csikland). A korábbi értelme
‘kóborol, bolyong’ volt; történelmi jelentése a 19. századból való,
akárcsak az elvont kaland és kalandor származék. Lásd még
kalimpál, kallantyú.
kalangya – ‘kévékből rakott kereszt’; ‘szénaboglya’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, ukrán kladnja (‘gabonakereszt’);
ezek a szláv klad- (‘rak’) igető származékai. A magyar szóban a
szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó
oldotta; a d és ny mássalhangzók közt hangátvetés következett be.
Nyelvjárási szó.
kalap – ‘karimás fejfedő’. Származékai: kalapos, kalapoz.
Egy régebbi kalapos szóból alakult, a melléknévképzőnek érzett -os
elhagyásával; e szó a régebbi kalapos süveg (‘széles, kerek
fejfedő’) szókapcsolatból önállósult, de feltehető kal- tövéről semmi
biztosat nem tudunk.
kalapács – ‘kovácsolásra, szögbeverésre használt nyeles
kéziszerszám’; ‘a középfül egyik hallócsontocskája’; ‘atlétikai
dobószám golyóforma eszköze’: kalapácsvetés; ‘zongorának a
húrra ütő alkatrésze’. Származékai: kalapácsos, kalapácsol.
Szláv szóvendég: szlovén, cseh, szlovák, ukrán klepač (‘kalapács’);
ez a hangutánzó szláv klepa- (‘kopog’) tő származéka. A magyar
szó a szlovénból vagy szlovákból jött; mai formáját a szóeleji
mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő hanggal való feloldása és a
hangrendi illeszkedés alakította ki. Lásd még kalapál, kelepce.
kalapál – ‘kalapáccsal ver’; ‘‹szív› hevesen, hangosan ver’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén klepati, szlovák klepať
(‘kopácsol, kalapál’); hangutánzó eredetű szó. Lásd még kalapács,
kelepce.
kalarábé – lásd karalábé
kaláris – ‘korall nyaklánc’.
A latin corallus (‘korall’), illetve a hazai latin corallis (‘drágakő’)
magyaros formája hangátvetéssel jött létre; van kláris alakja is.
Lásd még korall.
kalász – ‘gabonafélék és pázsitfűfélék szakállas termése, mely a
magokat rejti’. Származékai: kalászos, kalásztalan.
Déli szláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén klas. A szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel.
kalauz – ‘vezető, útmutató személy’; ‘eligazító könyv’: útikalauz;
‘menetjegykezelő’: buszkalauz. Származéka: kalauzol.
Az oszmán-török kilavuz (‘vezető; elöljáró’) magyaros formája; e
szó másik alakváltozata a kalóz.
kalcedon – ‘több színben előforduló kvarc féldrágakő’.
A latin chalcedon átvétele; ez az ókori Khalkédón kis-ázsiai görög
város nevéből való, amely a ~ híres lelőhelye volt.
kalcium – ‘ezüstfehér, lágy alkáli földfém, a mész fő alkotóeleme’. –
kalcinál: ‘kristályos mészből vagy más anyagból vegyileg
megkötött vizet hevítéssel eltávolít’: kalcinált szóda.
Vegytani szakszó a latin calx, calcis (‘mész’) nyomán (ez csak
alakilag azonos a kalk latin előzményével). Lásd még kalkulus.
kaldera – ‘beomlott és feltöltődött hajdani vulkáni kráter’.
Földtani szakszó a spanyol caldera (‘üst’) nyomán, amely a késő
latin caldaria (‘vízmelegítő’) folytatója a calidus (‘meleg’) szóból, a
calere (‘hevül’) ige származékából. Lásd még kalefaktor, kalória,
resó, sodó, sofőr.
kaldeus – ‘ókori arám nyelvű, fejlett csillagászatáról és
asztrológiájáról híres mezopotámiai nép’.
A görög khaldaiosz latin chaldaeus formája nyomán; ennek eredete
tisztázatlan.
kalefaktor – ‘kollégiumi fűtőszolga’; ‘besúgó, bajkeverő’.
A latin calefactor (‘fűtő’) a calefacere (‘tüzel, hevít; izgat,
nyugtalanít’) származéka a calor (‘meleg’) és facere (‘csinál’)
elemek alapján. Átvitt jelentése a diáknyelvből, esetleg német
hatásra alakult ki. Lásd még kalória, kaldera, resó, sodó, sofőr.
kaleidoszkóp – ‘ hengeres optikai játékszer, amely forgatásra
folyton változó színes képeket mutat’.
Mesterséges szó a görög kalosz (‘szép’), eidosz (‘alak, kép’) és
szkopeó (‘néz’) elemekből, tehát ‘szép képeket néző’. Lásd még
kalligráfia, kalokagathia, kalugyer.
kalendárium – ‘‹régen› különféle olvasmányokkal és hasznos
tudnivalókkal, álomfejtésekkel stb. dúsított képes naptár’;
‘folyóiratnak naptárral ellátott vegyes tartalmú évkönyve’ .
Nemzetközi szó a latin calendarium nyomán; ez eredetileg
‘adósságok jegyzéke’ volt, mert az ókori Rómában a Calendae, a
- 163 - oldal
hónap első napja volt az adósságok törlesztésének és a kamat
fizetésének napja. A latin szó töve a calare (‘kiált, összehív’) ige; ez
arra emlékeztet, hogy korábban a pontifex maximus kiáltotta ki az
új hónap kezdetét a holdállás megfigyelése alapján. Lásd még
kalandos1, koleda, kolinda.
kaliba – ‘rozoga vagy sebtében összetákolt kunyhó’.
Nagy területen elterjedt vándorszó, pl. szerb-horvát, szlovén,
szlovák koliba, román colibă (‘kunyhó, pásztorszállás’); végső
forrása a görög kalübé (‘hajlék, sátor’), illetve ennek újgörög kaliva
formája.
kaliber – ‘lőfegyver csövének belső átmérője’: kis kaliberű pisztoly;
‘szellemi formátum’. – kalibrál: ‘műszer, mérőeszköz fokbeosztását
elkészíti, hitelesíti’.
Nemzetközi szó, valószínűleg az arab kalib (‘kaptafa, öntőforma’)
nyomán, amely a görög kalopodion (‘kaptafa’) származéka a kalon
(‘fa’) és pusz, podosz (‘lábfej’) elemekből. A magyar szó a német
Kaliber átvétele.
kalifa – ‘mohamedán egyházfő s egyben világi uralkodó’. – kalifátus:
‘egy kalifa uralma alatt álló terület’: a córdobai kalifátus.
Nemzetközi szó az arab khalífa (‘hátrahagyott, utód’) nyomán; ez
Mohamed próféta utódjának értendő. Lásd még kalifornium.
kalifornium – ‘mesterséges transzurán elem’.
Az USA Kalifornia államáról, amely a spanyol California átvétele. Ez
a név Montalvo spanyol író egy regényében bukkant fel először
mint mesésen szép és gazdag ország, afféle földi paradicsom neve,
s talán a spanyol califato (‘kalifátus’) szóval mint a keleti pompa
jelképével kapcsolatos. Lásd még kalifa.
kalikó – ‘vászonkötésű pamutszövet’.
Vándorszó az angol Calicut nyomán, amely az indiai Kalkutta hindi
nevének (Kalikut) angolos változata. A magyarba a német Kaliko
közvetítette.
kalimpál – ‘hadonászik, kapálózik a végtagjaival’; ‘‹szív› hevesen,
összevissza ver’.
Hangfestő eredetű szócsalád tagja, amelybe a kalandozik és a
tájnyelvi kalamol (‘lézeng’), távolabbról a koldul is beletartozik.
kalitka – ‘madár vagy kisebb állat fogságban tartására való ketrec’.
Szláv vendégszó: szerb-horvát, szlovák klietka; a magyar szó
forrása a szlovák lehet. A szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel.
kálium – ‘az alkáli fémek sorába tartozó ezüstfehér, puha elem’.
Vegytani szakszó az arab al-kalí (‘a fahamu’) második elemének
latinos formájában, a ~ karbonátja ugyanis fahamuból állítható elő.
Lásd még alkáli.
kalk – ‘tükörszó, egy idegen szóösszetétel elemek szerinti lefordítása’
(pl. aus| giebig–ki|adós).
Francia szó (calque), tkp. ‘pauszmásolat’, ebből ‘szolgai utánzás’;
forrása a latin calcare (‘tapos’) a calx, calcis (‘sarok’) nyomán (ez
csak alakilag azonos a kalcium, kalkulus latin előzményével).
kalkotípia – ‘réznyomat’.
Nyomdai szakszó a görög kalkosz (‘réz’) és tüposz (‘nyomás’)
elemekből.
kalkulus – ‘érdemjegy, osztályzat’. – kalkulál: ‘kiszámít’; ‘számításba
vesz, számol ‹valamivel›’: ezzel az eshetőséggel nem kalkuláltam. –
kalkuláció: ‘számítás’: árkalkuláció. – kalkulátor: ‘számításokat
végző hivatalnok’; ‘(elektronikus) számológép’: zsebkalkulátor.
Nemzetközi szócsalád a latin calculus (‘kövecske’) nyomán, amely
a calx, calcis, azaz ‘(mész)kő’ kicsinyített származéka (ez csak
alakilag azonos a kalk latin előzményével). A rómaiak a számtani
műveleteket egy alkalmas táblán tologatott kövecskékkel
végezték; innen a calculare, calculatum (‘számít’) ige is. Lásd még
kalcium.
kall – ‘ványol, gyapjúkelmét, posztót ütögetéssel tömörít’:
kallómalom. Származékai: kalló, kallós.
Ismeretlen eredetű ige. Lásd még kallódik.
kallantyú – ‘elfordítva zárként működő fogantyú’.
Egy hangfestő eredetű kal- tő származéka, amelyből a kalandozik,
kalimpál s a nyelvjárási kalamol (‘lézeng’) szavak is erednek. Ennek
mozzanatos kalant, kallant alakjából képződött a kallantó
folyamatos melléknévi igenév, s ennek a ~ olyasféle alakváltozata,
mint a pörgettyű, szivattyú. Lásd még kilincs.
kalligráfia – ‘szépírás’.
Nemzetközi szó a görög kallosz (‘szépség’) és graphé (‘írás’)
elemekből. Lásd még kaleidoszkóp, kalokagathia, kalugyer.
kallódik – ‘hányódik’; ‘‹személy› hányatott, céltalan életet él’; ‘‹el-
igekötővel › elvész, eltűnik’.
A kall ige származéka szenvedő-visszaható -ódik képzővel.
Legkorábbi jelentése az ‘eltűnik’ volt annak alapján, hogy a posztó
a kallás során egyre vékonyabb lesz.
kallusz – ‘hegszövet’.
Orvosi szakszó a latin callus vagy callum (‘vastag bőr, kérges bőr’)
nyomán.
kálmánkörte – ‘zamatos sárga nyári körte’.
Első eleme régebben kármány volt, s egy dél-anatóliai
népcsoportot jelentett a török karamani (‘Karaman vidékéről való’)
nyomán. A magyaros alak a kétnyíltszótagos tendencia és a
a achát
szóvégi palatalizálódás jegyében formálódott ki. A szóeredet
elhomályosulván, a népi nyelvérzék a szót a Kálmán utónévvel
hozta kapcsolatba, s eszerint formálta át.
kalmár – ‘kereskedő’; ‘‹melléknévként, jelzői előtagként› kicsinyesen
számító, csak az anyagi előnyökkel törődő’: kalmár lélek,
kalmárszellem. Származékai: kalmárság, kalmárkodik.
A hazai német kramar (‘vásározó kiskereskedő’) szóból ered, amely
egy ófelnémet cram (‘vásári bódé’) származéka. A szóeleji
mássalhangzó-torlódást mássalhangzó-áthelyeződés (kramar 
karmár), más esetben járulékos magánhangzó (kramar  karamár)
oldotta fel, majd elhasonulással jött létre a kalmár, illetve a régi és
tájnyelvi kalamár alak.
káló – ‘áru súlyvesztesége a szállítás, tárolás folytán’.
A német Kalo átvétele, az pedig az olasz calo (‘fogyás’)
származéka; ennek forrása a calare (‘apad, fogy, csökken’) ige.
kalocsni – ‘sárcipő, cipőre húzott sárvédő gumipapucs’.
A bécsi német és bajor-osztrák kalotschen átvétele; ez, valamint az
irodalmi német Galosche a francia galoche (‘fatalpú cipő; sárcipő’)
mintájára alakult. A szóvég a német szillabikus n feloldásának
szokásos módját mutatja (pl. vekni).
kaloda – ‘deszkaalkotmány, amelynek kerek nyílásaiba régen
bezárták az elítélt végtagjait vagy a fejét, és megszégyenítésül
közszemlére tették’.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén klada (‘fatönk;
kaloda’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta; a kalada középső a-ja elhasonulással lett o.
kalokagathia – ‘a jó és szép egységének gondolata az antik
filozófiában’.
Filozófiai szakszó a görög kalosz kai agathosz (‘szép és jó’)
kifejezés összevonódásából. Lásd még kaleidoszkóp, kalligráfia,
kalugyer.
kálomista – lásd kálvinista
kalória – ‘a hőmennyiség régebbi mértékegysége’; ‘az élelmiszerek
tápértékének mértékegysége’. – kalorikus: ‘a hővel kapcsolatos’;
‘hőhatással történő’: kalorikus kezelés. – kalorifer: ‘léghevítő;
légfűtéses berendezés’. – kaloriméter: ‘hőértékmérő a fajlagos hő
mérésére’. – kalorimetria: ‘a fajlagos hő mérése, ennek
tudománya’.
A ~ nemzetközi tudományos szakszó, tudatos képzés a latin calor
(‘meleg, hő’) alapján, amely a calere (‘hevül’) igéből ered.
Származékai közül a kalorifikusban a facere (‘csinál) elem rejlik; a
kalorifer a francia calorifčre átvétele a latin caloriferus
(‘meleghozó’) nyomán; a két utolsó szóban a görög metron
(‘mérés’) származékai az utótagok. Lásd még kalefaktor, kaldera.
kalóz – ‘tengeri rabló’; ‘‹régebben› útonálló’.
A török eredetű kalauz alakváltozata; az ‘útonálló’ jelentés onnan
ered, hogy az elhagyatott vidéken felfogadott vezetők gyakran
kifosztották megbízóikat. A ~ ma általános jelentése csak a 19.
században alakult ki.
kalpag – ‘szőrmesüveg’; ‘kalap’.
Az oszmán-török kalpak (‘szőrmesüveg’) átvétele; a szóvégi
zöngésülésre példa a köpönyeg, maszlag. A hasonló hangzás és a
rokon jelentés miatt sokan a kalap tréfásan képzett változatának
értik s úgy is használják.
kalugyer – ‘görögkeleti szerzetes’.
Vándorszó az újgörög kalojerosz nyomán, amely az ógörög
kalogérosz (‘szép öregkorú’) származéka a kalosz (‘szép’) és gérasz
(‘öregség’) elemek alapján. A magyarba főképp a szerb-horvát
kaludjer közvetítette. Ma jobbára nyelvjárási szó. Lásd még
kaleidoszkóp, kalligráfia, kalokagathia.
kalumet – ‘békepipa’.
Francia szó (calumet), a latin calamus (‘nád’) ófrancia
származékának felújítása (a mai köznyelvi chalumeau, azaz ‘nád,
furulya’ mellé) a fenti értelemben. A magyar szó a német Kalumet
átvétele.
kálvária – ‘keresztút, Jézus szenvedését ábrázoló tizennégy stáció
szabadban, dombra vezető út mentén’; ‘kellemetlenségek,
bosszúságok, szenvedésék sorozata’: valóságos kálváriát járt, mire
álláshoz jutott.
Latin szó (Calvaria) a calva (‘koponya’) nyomán, az arám eredetű
Golgota fordítása, tehát ‘a koponyák hegye’, azaz Jézus
kínszenvedésének helyszíne.
kálvinista – ‘református’. – kálvinizmus: ‘a protestantizmusnak
Kálvin tanain alapuló változata’.
Nemzetközi szavak a latin Calvinista, Calvinismus nyomán, ezek a
francia születésű svájci hitújító, Jean Chauvin nevének latinos
Calvinus változatából valók, akárcsak a nálunk használatos Kálvin
név. A ~ régi magyar változata a kálomista. Kálvin eredeti francia
neve voltaképp azonos a sovinizmus névadójáéval, és a chauve
(‘kopasz’) kicsinyített származéka a latin calvus nyomán.
kályha – ‘helyiségek fűtésére való zárt tűzterű berendezés’.
A középfelnémet kachle (‘kályhacserép’) szóból való, amely a
latinon keresztül a görög kakabosz (‘tégely, serpenyő’) főnévre
megy vissza. A magyar szóban hangátvetés, majd palatalizálódás
következett be: kachle  kahla  kálha  kályha; az eredeti
- 164 - oldal
‘kályhacsempe’ jelentés kitágult, lett előbb ‘cserépkályha’, majd
‘fűtőalkalmatosság’.
kamalduli – ‘a bencés rend szigorúbb szabályzatú ága; ennek tagja’.
A rend alapításának helyéről, az észak-itáliai Camaldolóról, amely a
CAmpo MALDOLO összevonása.
kamara – ‘‹egyes országokban› a törvényhozás alsó- vagy
felsőháza’: kétkamarás parlament; ‘foglalkozások, hivatások
érdekvédelmi szervezete’: iparkamara, ügyvédi kamara; ‘‹régen›
királyi kincstár’: a kamara haszna; ‘‹nyelvjárásokban› kamra’.
Származéka: kamarás.
Latin eredetű szó: camara, camera (‘bolthajtás, kamra’), forrása a
görög kamara (‘boltozatos szoba’). Lásd még kamara-.
kamara- – ‹összetételek előtagjaként› ‘kisebb előadóterembe való’:
kamaraszínház, kamaradarab, kamarahangverseny, kamarazene;
‘uralkodó által előadóművésznek adományozott cím eleme’: királyi
kamaraénekes.
A kamara eredeti ‘kis helyiség’ jelentéséből való; eredetét lásd ott.
kamarilla – ‘az uralkodó titkos belső tanácsadói köre, amely az állam
politikáját a háttérből irányítja’.
Nemzetközi politikai szakszó a spanyol camarilla (‘a király
magánszobája’) nyomán, amely a camara (‘szoba’) kicsinyített
alakja. Lásd még kamera, kamerád.
kamásli – ‘gombolós bokavédő’.
A bajor-osztrák kamaschen átvétele; a szóvégen várható, a
szillabikus n-nek megfelelő -ni helyett a más német szavakból
eredő -li (mint kifli, fuszekli) szerepel. Az (irodalmi) német
Gamaschen a francia gamache átvétele; ez a provanszálon át a
spanyol guadameci (‘cserzett, mintás bőr’) szóra megy vissza,
amely az arab gild gadamaszí (‘Gadameszből való bőr’) kifejezés
második tagjából ered, azaz a líbiai Gadamesz oázisra, az ilyen
bőrök készítési helyére utal.
kamasz – ‘serdülő korú fiú’. Származékai: kamaszos, kamaszodik.
Ismeretlen eredetű szó; korai adataiban a szó ‘növendék kutya’
jelentésű.
kamat – ‘kölcsönadott vagy -vett pénz használatáért fizetett,
százalékban kifejezett díj’. Származékai: kamatos, kamatozik,
kamatoztat.
A szerbhorvát kamata szó átvétele; ez az újgörög kamatosz (‘nehéz
munka; keresmény, nyereség’) szóból ered. A magyar ~ végéről a
birtokos személyjelnek érzett -a lekopott.
kamatyol – ‘közösül’.
Hangfestő eredetű bizalmas nyelvi szó, tájnyelveken ismeretes
‘hány-vet, kavar, piszkol’ jelentésben is.
kambrium – ‘a földtörténeti ókor egy szakasza’.
Földtani szakszó Wales régi latin Cambria nevéből, annak alapján,
hogy ott sok e korból való kőzet található.
kámea – ‘domborműszerű ábrázolással vésett ékkő’.
A német Kamée átvétele latinosított végződéssel. A német szó
forrása, a francia camée közvetítésével, az olasz cameo, korábbi
formájában cammeo; ennek eredete tisztázatlan.
kaméleon – ‘a gyíkkal rokon, színét a környezete szerint változtató
állat’.
Nemzetközi szó a latin chamaeleon nyomán, ez a görög
khamaileón átvétele a khamai (‘földön, földre’) és león (‘oroszlán’)
elemek alapján.
kamélia – ‘piros virágú, keleti eredetű díszcserje’: a kaméliás hölgy.
A latin Camellia növénynév magyaros formája a német Kamelie
nyomán; az elnevezés Linnétől ered, a morva származású G. J.
Kamel jezsuita botanikus latin Camellius nevéből.
kamera – ‘fényképezőgép’; ‘filmfelvevő, videofelvevő készülék’.
Műszaki szakszavak a latin camera obscura (‘sötétkamra’)
önállósult első tagjából, a görög eredetű camara (‘bolthajtás,
szoba, fülke’) alakváltozatából; második tagja az obscurus (‘sötét’)
nőnemű alakja. Lásd még kamerád, kamarilla, obskúrus.
kamerád – ‘társ, barát, cimbora, bajtárs’.
Német vendégszó (Kamerad), a francia camarade (‘bajtárs, társ,
kolléga’) származéka; az utóbbi forrása a spanyol camarada (‘társ,
iskolatárs, szobatárs’) a camara (‘szoba’) szóból; eredetéről lásd
kamera. Lásd még kamarilla.
kámfor – ‘könnyen illanó, erős szagú szerves vegyület’.
Nemzetközi szó a latin camphora nyomán, ez az arab káfúr, illetve
a perzsa kápúr közvetítésével a kámforfa szanszkrit karpúram
nevére megy vissza. A magyar ~ a német Kapfer és a latin alak
vegyülésével jött létre.
kamgarn – ‘fésűsgyapjú fonal’; ‘ebből készült kelme’.
A német Kammgarn átvétele: Kamm (‘fésű’) és Garn (‘fonal’).
kamikáze – ‘japán önkéntes pilóta a második világháborúban, aki
bombával megrakott gépét nekivezette a célpontnak, s maga is
elpusztult’; ‘öngyilkos akciót vállaló terrorista’: kamikázeakció.
Japán szó, a.m. ‘isteni szél’.
kamilla – ‘orvosi székfű; ennek szárított virágából főzött tea’.
A német Kamille átvétele latinosított végződéssel; ám a latin forma
chamomilla, és a görög khamaimélon megfelelője. A görög szó a
khamai (‘földön’) és mélon (‘alma’) elemekből áll, s a ~ virágának
almáéra emlékeztető illatára utal.
a achát
kamin – ‘kürtő, kémény’; ‘kandalló’.
A német Kamin átvétele; ez az olasz camino és latin caminus útján
a görög kaminosz (‘tűzhely, kemence’) szóból ered, s ez a végső
forrása kémény szavunknak is. A ~ nyelvjárási szó.
kamion – ‘nemzetközi szállítást végző nagy, zárt rakterű teherautó’.
Francia szó (camion), az ismeretlen eredetű tájnyelvi (normand-
pikárd) chamion (‘kis kocsi’) alakváltozata
kamizol – ‘zeke, mellény, pruszlik’.
A francia camisole átvétele; ez a késői latin camisia, camisa (‘ing’)
kicsinyített camisula formájának folytatása. Elavult szó.
kampány – ‘adott célra irányuló, rövid ideig tartó intenzív
tevékenység’: választási kampány, hirdetési kampány,
kampánymunka.
Nemzetközi szó a francia campagne (‘síkság, katonai táborozás,
hadjárat’) alapján; a ~ a francia szó kiejtés szerinti megfelelője,
feltehető német közvetítéssel. Lásd még kemping.
kampec – ‘vége van, befellegzett ‹neki›’: ennek már kampec.
Ismeretlen eredetű szó. Régebbi kampesz formája megvan a
szlovákban is, de eredetének ismerete nélkül nem dönthető el,
melyik nyelv kölcsönözte a másikból.
kampó – ‘horog, horgas rész’: bot kampója. Származékai: kampós,
kampóz.
Annak a ‘görbül, hajlik’ alapjelentésű, hangfestő eredetű
szócsaládnak a tagja, amelybe kancsal, kankó 1, kanyarít, konyul
szavaink is tartoznak.
kamuflázs – ‘álcázás’.
Nemzetközi szó a francia camouflage (‘álcázás, elterelés’) nyomán;
ez a camouflet (‘füstpamat, amit valakinek a szemébe fújnak’)
származéka. Más vélemény szerint a forrás az olasz camuffare
(‘álcáz’) a ca(po) (‘fej’) és muffare (‘elrejt’) elemekből, és ez
vegyült utóbb a camouflet alakjával.
kamuka – ‘damasztszövet’.
Vándorszó a középkori latin camoca nyomán; végső forrása talán
kínai. Az európai nyelvekbe a perzsa, majd oszmán-török kamha
közvetítette.
kámzsa – ‘szerzetesi csuha’; ‘ennek csuklyája’.
A kései latin camisia (‘katonai, papi ing’) magyaros változata, a zs-
ző ejtésre példa a zsinat, zsoltár. A latin szó talán a gallból való,
ahol viszont germán jövevény lehetett, a német Hemd (‘ing’)
ófelnémet hamidi előzményéből.
kan – ‘disznó s néhány nagyobb háziállat hímje’; ‘vadkan, vaddisznó’.
Származékai: kanos, kanász.
Ismeretlen eredetű szó; első jelentése talán ‘disznó’ volt, az igen
koránról adatolt kanász jelentése is erre vall.
kán – ‘török vagy mongol uralkodó’.
Nemzetközi szó az ujgur, tatár, kazár, kirgiz kan, oszmán-török han
(‘fejedelem’) nyomán.
kanafória – ‘hegedűgyanta’; ‘‹tájnyelveken› bedörzsölésre való
szesz’.
A latin resina Colophonia (‘kolophóni gyanta’), illetve a mintájául
szolgáló görög pissza Kolophónia kifejezés önállósult utótagjából
való, amely a görög Kolophónra mint gyantakiviteléről híres ókori
görög városra utal. A magyar szó először hangátvetéssel (kolofonia
 konofolia), majd l  r változással (konoforia), végül nyíltabbá
válással jutott el ~ alakjához. Fenti első értelmében elavult szó.
kanál – ‘leves ételhez, folyadékhoz való evőeszköz’; ‘ilyen alakú vagy
szerepű eszköz’: malteros kanál. Származékai: kanalas, kanalaz.
Ismeretlen eredetű szó; sokáig kalán alakja volt általánosabb.
kanális – ‘vízelvezető csatorna’. – kanalizál: ‘csatornáz’; ‘‹szabad
vizet› levezet, elvezet’; ‘‹bajt, kellemetlen ügyet› elsimít’;
‘‹indulatokat› kellő mederbe terel’.
Nemzetközi szócsalád a latin canalis (‘vízlevezető cső, árok’)
nyomán, amely a canna (‘nád, cső’) főnevesült melléknévi
származéka. Lásd még kanna, kanta.
kanapé – ‘támlás, kárpitozott fekvő- és ülőbútor’.
A német Kanapee átvétele, amely régebben mennyezetes ágyat is
jelentett. A francia canapé-ból való, amely a kései latin canopeum
(‘mennyezetes ágy, baldachin’) közvetítésével a görög kónópeion
(‘szúnyoghálós egyiptomi ágy’) szóra vezethető vissza; az utóbbi
forrása a kónópsz, kónóposz (‘szúnyog’); ez tkp. ‘kúpos arcú’ a
kónosz (‘kúp’) és ópsz (‘arc’) elemekből. Lásd még kónusz.
kanári – ‘kedvtelésből tartott sárga tollú pintyféle énekesmadár’.
Önállósult főnév a kanárimadár összetételből, amely a német
Kanarienvogel részfordítása, ez pedig a latin Fringilla canaria
(‘kanáripinty’) nyomán született, és a Kanári-szigetekre utal,
ahonnan ezek a madarak Spanyolországon keresztül egész
Európában elterjedtek. A spanyol Islas Canarias második eleme a
latin canarius (‘kutyákkal kapcsolatos’) folytatója, a canis (‘kutya’)
nyomán, és arra utal, hogy e szigeteken valaha sok nagy testű
kutya élt. Lásd még kánikula.
kanaszta – ‘dél-amerikai eredetű, a römihez hasonló kártyajáték’.
Nemzetközi szó a spanyol canasta (‘fonott kosár’) nyomán; ennek
végső forrása a görög kanasztron (‘kosár alakú agyagedény’). A
játékban hét azonos értékű lapból álló sorozat egy kézben a
kanaszta, azaz ‘kosár’.
- 165 - oldal
kanavász – ‘ágyneműnek, hímzésalapnak való len- vagy
gyapotszövet’.
Sok nyelvben elterjedt vándorszó, alapja a latin cannabaceus
(‘kenderből való’), a cannabis (görög kannabisz), azaz ‘kender’
szóból. A magyarba vagy a német Kanevas, vagy az olasz
canavaccio változat közvetítette.
kanca – ‘ló, szamár nősténye’.
Szláv jövevényszavunk: cseh konice, ukrán konica; ezek az ősszláv
konj (‘ló’) származékai. A magyar szó kiformálódásában a két nyílt
szóagos tendencia és a nyíltabbá válás érvényesült (mint kapca,
málna): konica  konca  kanca.
kancellária – ‘a legfőbb államügyeket intéző hivatal’; ‘‹régen›
hivatal’. – kancellár: ‘a kancellária vezetője’; ‘‹Ausztriában,
Németországban› miniszterelnök’. – kancellista: ‘kancelláriai
hivatalnok; írnok’.
Nemzetközi szócsalád a késői latin cancellarius (‘bírósági
tisztviselő; hivatalvezető’) nyomán, a cancelli (‘rácsozat, kerítés’)
szóból. Az elnevezés eredetileg arra utalt, hogy az illető tisztviselő
a bírói emelvényt elkülönítő rácsnál foglalt helyet.
kancsal – ‘bandzsa, két szemével nem egy irányba néző’.
Származékai: kancsalít, kancsít, kancsi.
A kacs szónak egy inetimologikus n hanggal bővült tövéből ered. Az
alapszó ‘ferde, görbe’ értelmén alapszik; -al képzőjének mibenléte
tisztázatlan. Lásd még gacsos, gáncs, kacs, kacska, kacsint, kacsó,
kacskaringó, kanyarít.
kancsó – ‘füles, csőrös korsóféle ivóvíz, bor stb. számára’.
Ismeretlen eredetű szó.
kancsuka – ‘rövid nyelű korbács vastag szíjakból’
A krimi tatár kancsuga (‘bőrszíj’) származéka; átvételének
körülményei tisztázatlanok.
kandalló – ‘nyílt tűzterű, falba épített szobafűtő berendezés’.
Valószínűleg az olasz caldano (‘szobamelegítő, parázstartó’)
származéka; a hangátvetés útján létrejött kandaló szóban az
intervokális l megkettőződött. Ilyen típusú hangcserére példa a
kanafória. Az olasz szó a caldo (‘meleg’) származéka a latin calidus,
népi latin caldus nyomán.
kandela – ‘a fényerősség mértékegysége’.
Tudományos szakszó: latin candela (‘gyertya’) a candere (‘fénylik’)
igéből. Lásd még kandeláber, kandidál.
kandeláber – ‘karos gyertyatartó’.
Nemzetközi szó a latin candelabrum nyomán, amely a candela
(‘gyertya’) származéka a candere (‘fehérlik, izzik’) igéből. Nyelvünk
a német Kandelabert vette át. Lásd még kandela, kandidál.
kandidál – ‘hivatalra pályázik’; ‘tudományos fokozatot szerez’. –
kandidátus: ‘jelölt, pályázó’; ‘tudományos fokozat birtokosa’. –
kandidatúra: ‘jelöltség’; ‘elnyert tudományos fokozat’.
Nemzetközi szócsalád a latin candidatus (‘közhivatalra pályázó
jelölt’) nyomán. Ennek eredeti jelentése ‘fehérbe öltözött’, a
hivatalra pályázók ugyanis a hófehér tóga (toga candida)
felöltésével jelezték ebbeli szándékukat. A candidus (‘hófehér,
ragyogó’) a candere (‘fehérlik, fénylik’) ige származéka. Lásd még
kandela, kandeláber.
kandikál – ‘leselkedik’.
Annak a ‘görbül, hajlik’ alapjelentésű, hangfestő eredetű
szócsaládnak a tagja, amelybe a kancsal, kankó1, kanyarít, konyul
szavak is tartoznak.
kandíroz – ‘‹gyümölcsöt› cukorszirupba főz, kristályos cukorral
bevon’; ‘cukrot kristályosít’. – kandiscukor: ‘sűrű oldatból fonalra
kristályosított cukor’.
A ~ a német kandieren közvetítésével a francia candir, ez pedig az
olasz candire származéka. Az utóbbi az arab kandí (‘cukorból való’)
szóból ered, amely a perzsán át a szanszkrit khanda (‘tört cukor’)
szóra, illetve ennek khand (‘tör’) igei tövére megy vissza. A
kandiscukor a német Kandiszucker részfordítása.
kandúr – ‘hím macska’.
Ismeretlen eredetű szó; a kan főnévvel való esetleges kapcsolata
alaktani nehézségek miatt igazolhatatlan.
kanefora – ‘fején áldozati kosarat hordó leányalak mint oszlop, a
kariatidák egyik fajtája’.
Művészeti szakszó, a görög kanéphorosz (‘kosárvivő’) nőnemű
változata; kanész (‘gyékény, kosár’) és pheró (‘visz’).
kánikula – ‘hőség, száraz és igen meleg nyári időszak’.
Nemzetközi szó a latin Canicula (‘kiskutya’) nyomán, amely a canis
(‘kutya’) kicsinyített származéka. A latin szó egyként jelentette a
Szíriuszt, a Nagy Kutya (Canis maior) csillagkép legfényesebb
csillagát, s a nyári hőséget, mivel ez az időszak az ókori Rómában a
nevezett csillagkép jegyében szokott beköszönteni. Lásd még
kanári.
kankalin – ‘erdei primulaféle, sárga virágú tavaszi évelő növény’.
Annak a ‘görbül, hajlik’ alapjelentésű, hangfestő eredetű
szócsaládnak a tagja, amelybe a kampó, kancsal, kankó1, kanyarít,
konyul szavak is tartoznak. Közvetlen rokona az a nyelvjárási
kankalék, amely (kampós alakja révén) kútágast, kútgémet jelent.
kánkán – ‘magasra dobált lábakkal járt gyors ütemű, csoportos
francia női revütánc’.
a achát
Nemzetközi szó a tisztázatlan eredetű francia cancan nyomán.
kankó1 – ‘kampó, horog’.
Annak a ‘görbül, hajlik’ alapjelentésű, hangfestő eredetű
szócsaládnak a tagja, amelybe a kampó, kancsal, kankalin,
kanyarít, konyul szavak is tartoznak. Nyelvjárási szó.
kankó2 – ‘gennyfolyással járó nemi betegség, gonorrhea’.
Talán a német Kanker (‘rákos daganat; szájpenész’) magyaros
változata, ám e származtatásnak alaktani nehézségei vannak.
kanna – ‘hengeres, bő nyakú, esetleg füles víztartó, vízhordó edény’.
A német Kanne származéka. A latin canna (‘nádszár; cső’) nyomán
sok európai nyelvben vannak megfelelői; a görög kanna és asszír
kanu vonalán a sumér ginig juthatunk, mindvégig a ‘nád’ jelentés
jegyében. Lásd még kanális, kanta.
kannelúra – ‘görög oszlopok hosszanti, félhengeresen bemélyülő
vájata’.
Latin művészeti szakszó (cannelura), a canna (‘nád, cső’)
származéka. Lásd még kánon, kanül, kanyon.
kannibál – ‘emberevő’. – kannibalizmus: ‘emberevés mint egyes
természeti népek szokása’
A ~ nemzetközi szó a spanyol canibal nyomán ; ez a caribal (‘karibi
ember’) változata; a népnév a guarani indiánok nyelvén hőst,
bátrat jelent. A spanyol szó ‘durva, kegyetlen, emberevő’ értelme
egyes nyugat-indiai törzsek szokásai alapján fejlődhettek ki.
kanóc – ‘gyertya, mécses bele’; ‘gyújtózsinór’.
Német eredetű szó: középfelnémet knote (‘bányamécs kanóca’). A
magyar szó feltehetőleg egy knot alakból a szóeleji mássalhangzó-
torlódás feloldásával kanót lett; a t affrikálódására a kalitka–kalicka
alakpár a példa.
kánon – ‘szabály, törvény, zsinórmérték’; ‘egyházi jogszabály’:
kánonjog; ‘a szentírási könyvek mértékadó, hiteles jegyzéke’;
‘többszólamú ének egy neme’; ‘a mise középső, változatlan része’;
‘‹művészetben› eszményi arány, az erre vonatkozó ábrázolási
szabályok összessége’. – kanonikus: ‘a kánonhoz tartozó,
elfogadott’; ‘egyházi előírásokon alapuló’. – kanonizál: ‘szentté
avat, a szentek jegyzékébe felvesz’. – kanonizáció: ‘szentté avatás’.
Nemzetközi szó a latin canon alapján, amely a görög kanón
(‘nádszál, mérőrúd; szabály, előírás’) átvétele; a görög szó a kanna
(‘nád’) származéka. A kanonikus a magyar kanonok szó előzménye.
kanonok – ‘a püspök tanácskozó testületéhez, a káptalanhoz tartozó
magasabb rangú katolikus pap’.
A latin canonicus (‘kánoni’) melléknév főnevesült formája, s az
egyházi jogszabályoknak megfelelőt jelent. Forrása a latin canon,
amely a görög kanón (‘nádszál, mérőrúd; szabály, előírás’)
átvétele; a görög szó a kanna (‘nád’) származéka. A magyar szó
végződésére a bajnok, pohárnok s hasonló szavak hatottak. Lásd
még kánon, korhely.
kanta – ‘nagyobb korsó, kanna’; ‘korsó alakú agyag borosedény’.
A bajor-osztrák kante átvétele; végső forrása egy latin olla cannata
(‘kifolyócsöves, csőrös fazék’) kifejezés második eleme, a canna
(‘nád, cső’) származéka. Nyelvjárási szó. Lásd még kanális, kanna.
kántál – ‘elnyújtva énekel vagy éneklő hanghordozással szaval’;
‘‹gyermek falun› házról házra járva énekel s így alamizsnát gyűjt’.
Latin eredetű: cantare (‘énekel’), ez a canere (‘énekel’) gyakorító
alakja. Lásd még kantáta, kántor, kántus.
kantár – ‘a ló fejére csatolható szerszám, amely a zablát és a szárat
tartja’; ‘szoknya, kötény vállpántja’. Származékai: kantáros,
kantároz.
Talán ótörök eredetű: csagatáj kantar (‘rövid gyeplő’); ujgur kantar-
(‘kötőféket tesz a ló fejére’). Az egyeztetést azt teszi bizonytalanná,
hogy a szó igen későn, vagy négyszáz éve bukkant fel.
kantáta – ‘szóló énekhang(ok)ra, kórusra és zenekarra írt, lírai és
drámai elemeket tartalmazó zenemű’.
Olasz zenei szakszó (cantata), a musica cantata (‘énekelt zenemű’)
kifejezés főnévként önállósult második eleme, a cantare (‘énekel’)
befejezett melléknévi igeneve; forrása a canere (‘énekel’),
amelynek a cantare a gyakorító alakja. Lásd még kántál, kantiléna,
sanzon.
kantiléna – ‘dallam; hangszeres kíséretű szólóének’; ‘középkori,
vallásos tárgyú elbeszélő költemény’.
Latin szó (cantilena, tkp. ‘elcsépelt régi dal’), a cantare (‘énekel’)
származéka. Lásd még kántál, kantáta, sanzon.
kantin – ‘kisebb használati cikkeket is árusító üzemi vagy laktanyai
büfé’; ‘étkezde ugyanott’.
A francia cantine átvétele a német Kantine közvetítésével; forrása
a tisztázatlan eredetű olasz cantina (‘borospince’).
kantni – ‘él, szegély, perem’.
A német Kante (‘szegély’) nyelvjárási kantn alakjának átvétele; ez
az ófrancián át a késői latin cantus (‘vas kerékabroncs’) szóra megy
vissza. Lásd még kanton.
kanton – ‘szövetségi állam Svájcban, illetve kisebb közigazgatási
egység Franciaországban’.
Francia szó (canton), forrása az olasz cantone, a canto (‘él, oldal,
rész, vidék’) nagyító képzős formája; latin előzménye azonos a
kantni szóéval.
kántor – ‘egyházi szertartást énekével (és orgonán) kísérő egyházi
- 166 - oldal
alkalmazott’.
Nemzetközi szó a latin cantor nyomán, amely a canere, cantum
(‘énekel’) ige származéka. Lásd még kántál, kántus.
kantus – ‘(gyermek)köpeny, pongyola’.
A bajor-osztrák kantusch (‘rövid női köpenyke’) átvétele; ennek
forrása azonos köntös szavunk előzményével.
kántus – ‘protestáns kollégium énekkara’.
A latin cantus (‘ének, éneklés, énekkar’) átvétele; forrása a canere,
cantum (‘énekel’) ige. Lásd még kantáta, kántál, kántor.
kanül – ‘injekciós tű’; ‘üreges tű vér, genny levezetésére’.
Orvosi szakszó a francia canule (‘injekciós tű’) nyomán, forrása a
latin cannula, a canna (‘nád, cső’) kicsinyített alakja. Lásd még
kannelúra, kanyon.
kánya – ‘sólyomféle ragadozó madár’.
Szláv szójövevény: szerb-horvát, szlovén kanja, szlovák kaňa; ezek
a madár rikoltását imitáló hangutánzó szavak.
kanyarít – ‘íves mozdulattal vág, szel ‹kenyeret›, dob ‹vállára
kabátot›’. Származékok és kapcsolt szavak: kanyarodik, kanyarog,
kanyargós, kanyar.
Annak a ‘görbül, hajlik’ alapjelentésű, hangfestő eredetű
szócsaládnak a tagja, amelybe a kampó, kancsal, kankalin, konyul
szavak is tartoznak. A kanyar nyelvújítási elvonás; elsőnek
‘parabola’ jelentést szántak neki.
kanyaró – ‘piros kiütésekkel járó járványos gyermekbetegség’.
Ótörök eredetű: oszmán-török karamuk, kirgiz karamik (‘egy
kiütéses betegség’); kara- (‘fekete’) elemükből sejthetően himlőt
jelenthettek. A szabályos karamó származék m-je palatalizálódott
(mint iszamó  iszonyú), majd a karanyó hangátvetéssel kapta
végső alakját, talán a kanyarít ige formáinak a hatására (is).
kanyon – ‘fennsíkba mélyen bevágódott, szűk és meredek falú
folyóvölgy’.
Nemzetközi szó a spanyol cańón (tkp. ‘cső, ágyú’) nyomán; ez a
cańa (‘nád’) nagyító képzős alakja, a latin canna folytatója. Lásd
még kannelúra, kanül.
kaolin – ‘fehér agyagszerű kőzet, a porcelán alapanyaga’.
Nemzetközi szó a kínai Kao-ling hegység nevéből, mivel itt gyakori
ez a kőzet; a név jelentése ‘magas hegy’.
káosz – ‘zűrzavar, összevisszaság’. – kaotikus: ‘zűrzavaros,
kiismerhetetlen’: kaotikus állapotok.
Nemzetközi szó a görög Khaosz (‘a teremtést megelőző zűrzavaros,
rendezetlen állapot’) nyomán. A szó eredeti jelentése ‘szakadék, űr’
a khaszkó (‘tátong’) alapján.
kap – ‘részesül valamiben’; ‘eljut hozzá valami’: levelet kap’; hirtelen
mozdulattal nyúl valami felé’: a fejéhez kap; ‘rajtaér’: lopáson
kaptak; ‘magasabbra kerül’: lóra kap, felkap a ruha széle.
Származékai: kapás, kapós, kapat, kapdos, kapkod, kapkodás.
Alighanem hangutánzó szó a kopog, koppan családjából, talán egy
eredetibb kop igenévszó jelentésben elkülönült alakváltozata. A
hangutánzó eredetnek megfelelően valószínűleg egy ‘‹kutya›
szájával utána kap’ jelentés volt a legkorábbi, az összecsattanó
fogak hangját érzékeltetve; a többi ebből levezethető. Lásd még
kapar, kapaszkodik, kapatos, kapocs, kaptat, kapzsi, koplal, kopó,
kopoltyú.
kápa – ‘a nyereg elöl és hátul felmagasodó, csúcsos része’:
nyeregkápa; ‘a hegedűvonó vastag töve’; ‘‹régen› csuklya,
csuklyás köpeny’.
A késői latin cappa (‘fejfedő, csuklya’) magyaros formája. Lásd még
káplán, kápolna, kapucni, kaput, kaputt, sapka.
kapa – ‘talajlazításra, gyomirtásra való nyeles szerszám’.
Származékai: kapás, kapál, kapálás.
A szócsalád valódi alapja a kapál ige, amely szláv eredetű: szerb-
horvát, szlovén kopati, szlovák kopať; az átadó nyelv akármelyik
lehetett. A ~ későbbi elvonás az igéből.
kapacitál – ‘rábírni igyekszik’: hiába kapacitáltuk rá, nem jött velünk.
A hazai latinságban kifejlődött jelentés a kapacitás szó alapján.
kapacitás – ‘befogadóképesség, űrtartalom’; ‘kondenzátor
töltéstároló képessége’; ‘teljesítőképesség’; ‘szellemi
befogadóképesség’.
Nemzetközi, részben tudományos szakszó a latin capacitas
(‘tágasság, felfogóképesség’) nyomán, a capax (‘tágas, képes,
fogékony’) szóból, amely a capere (‘megragad, befogad, felfog’) ige
származéka. Lásd még kapacitál.
kapar – ‘kotor, vakar’; ‘horzsol’; ‘csúnyán ír’: macskakaparás; ‘‹torok›
fájón viszket’. Származékai: kaparó, kaparás, kaparék,
kaparász(ik), kapargat, kapirgál, kaparint.
A kap ige származéka gyakorító -r képzővel. A jelentésbeli
átvezetés az összekapar (‘egy helyre szed, összekapkod; gyűjt,
harácsol’) igében történhetett meg; többi jelentésének
kialakulására hatással lehetett a vakar, karcol hangalakja is.
kapaszkodik – ‘megfogódzik’: a korlátba kapaszkodtam; ‘fán,
emelkedőn fogódzva, kúszva felfelé halad’. Származéka:
kapaszkodó.
A kap ige származéka a gyakorító -sz és a visszaható -kodik
képzővel.
kapatos – ‘enyhén ittas’.
a achát
Valószínűleg a kap műveltető származékából, a kapat igéből való
olyan képzés, mint a tilos; a bekapnak ugyanis tájnyelven van
‘berúg’ jelentése.
kapca – ‘bakancsban, csizmában viselt, a lábfejre tekert
vászondarab’; ‘‹összetételek előtagjaként› hitvány, becstelen’:
kapcabetyár, kapcarongy.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kopica, szlovák kopytce;
ezek rokonai pata szavunk szláv előzményének.
kapcáskodik – ‘kötekedik’.
A kapcás alapszónak nincs köze a kapcához; talán a latin kapciózus
(captiosus), azaz ‘fogós, csalárd’ szóból, a captio (‘csel, fortély’)
származékából ered. Alakját a népetimológia formálhatta ki, a
kapca rosszalló jelentésárnyalatát érezve bele.
kapicány – ‘lovak járatásakor, idomításakor használt orrfék, láncos
zabla’: Jobb, ha mindenki kapicányon tartja a nyelvit (Tömörkény).
A régi német kappenzaum származéka a hajdani magyar katonai
nyelvben. A német szó az olasz cavezzone (‘kötőfék’) átvétele
népetimológiás úton, a Kappe (‘fedél, kupak’) és Zaum (‘kantár,
kötőfék’) szavak beleértésével. Az olasz szó nagyító képzős forma a
cavezzo, cavezza (‘kötőfék’) nyomán, forrása a latin capitium
(‘fejnyílás a tógán’), a caput, capitis (‘fej’) származéka. Lásd még
kapitány.
kapilláris – ‘hajszálcső’. – kapillaritás: ‘hajszálcsövesség’.
Fizikai szakszók a latin capillaris (‘a hajjal kapcsolatos’) nyomán,
amely a capillus (‘haj’) származéka, s forrása a caput, capitis (‘fej’).
Lásd még kadét, kapitális, kapitälchen, kapitulál, kápó, séf.
kapiskál – ‘kezdi érteni’; ‘dereng már ‹neki›’: no, kapiskálod már
végre?
Az olasz capisco (‘értem’) igealak magyaros származéka az észak-
olasz s-ező ejtés alapján. Valószínűleg a hajdani közös hadsereg
Lombardiában szolgált magyar katonái révén került nyelvünkbe. Az
olasz ige, a capire (‘felfog, megért’) az azonos értelmű latin capere
folytatója.
kapitälchen – ‘a nagybetűk formájának megfelelő, de a kisbetűk
méretével azonos betű’: ABCDEFG.
Német szó (Kapitälchen), a Kapital (‘kapitális’, azaz ‘nagybetű’)
kicsinyített alakja. Lásd még kadét, kapilláris, kapitális, kapitulál,
kápó, séf.
kapitális – ‘‹régen› pénztőke’; ‘‹melléknévként› nagyszerű,
nagyszabású’: kapitális tréfa; ‘szépen fejlett agancsú’: kapitális
szarvasbika; ‘‹főnévként› nagybetű’. – kapitalista: ‘tőkés
‹személy›’; ‘‹melléknévként› a tőkés társadalmi rendre vonatkozó’:
kapitalista viszonyok között; – kapitalizmus: ‘a tőkés termelésen
alapuló társadalmi rend’.
Nemzetközi szócsalád. A ~ forrása a latin capitalis (‘főbenjáró;
kiváló’), de ‘pénztőke’ értelmében már az olasz capitale
visszalatinosított formája. Mind az olasz szó, mind a latin a caput,
capitis (‘fej’) szóra megy vissza. Ugyancsak az olasz szó német,
illetve francia származékaiból (Kapital, illetve capitale) lett,
görögös-latinos képzéssel, a kapitalista, illetve a kapitalizmus. Lásd
még kadét, kapilláris, kapitälchen, kapitulál, kápó, séf.
kapitány – ‘‹régebben› százados; várparancsnok’; ‘hajó, repülőgép
parancsnoka’; ‘rendőrség területi vezetője’: országos főkapitány;
‘sportcsapat irányítója’: csapatkapitány.
Nemzetközi szó a késő latin capitan(e)us (‘feje ‹valakiknek›,
főember, elöljáró’) szóból, a caput, capitis (‘fej’) származékából. A
magyarba valószínűleg az olasz capitano, esetleg a korai német
kapitan forma jutott; az -n utóbb palatalizálódott. Lásd még
kapitális, káplár, káptalan.
kapitulál – ‘megadja magát, leteszi a fegyvert’; ‘meghátrál,
behódol’. – kapituláció: ‘megadás, fegyverletétel’; ‘behódolás’. –
kapituláns; ‘‹régebben› továbbszolgáló’: kapituláns őrmester;
‘megalkuvásból behódoló, önfeladó’: kapituláns politika.
Nemzetközi szócsalád a középkori latin capitulare (‘fejezetekre
oszt; tárgyal, egyezkedik’) ige alapján; ennek sok nyelven kialakult
‘bizonyos feltételekkel megadja magát, leteszi a fegyvert’
jelentése. A latin ige a capitulum (‘fejezet’; itt ‘a megegyezés
cikkelye’) származéka a caput, capitis (‘fej’) alapján. Lásd még
kadét, kapilláris, kapitális, kapitälchen, kápó, séf.
káplán – ‘segédlelkész’; ‘‹régebben› uralkodó vagy nagyúr udvari
papja’.
Sok nyelven elterjedt szó a középkori latin capellanus (‘ereklyeőrző,
udvari kápolna papja, írnok, titkár’) nyomán, mint a capella
(‘ereklyeőrző hely’) származéka; a magyar szó a dialektális olasz
caplan forma vagy a szlovén kaplan révén került nyelvünkbe. A szó
végső forrására nézve lásd kápolna.
káplár – ‘tizedes’.
A régi és tájnyelvi német kapral származéka, forrása az olasz
caporale (‘tizedes; felvigyázó, parancsnok, vezető’), a capo (‘fej,
főnök’) képzett származéka, a latin caput (‘fej’) folytatója. A
magyar szóban káprál  káplár hangátvetés következett be, talán
a foglár s hasonló szavak analógiás hatására. Lásd még kapitány,
káptalan.
kápó – ‘koncentrációs táborokban a foglyok közül kijelölt
munkafelügyelő’.
- 167 - oldal
Német szó (Kapo) az olasz capo (‘főnök, vezető’) nyomán; az olasz
szó a latin caput (‘fej; fő, vezető’) folytatója. Lásd még kadét,
kapilláris, kapitális, kapitälchen, kapitulál, séf.
kapocs – ‘ruhaszárnyak összefogására való kétrészes fém eszköz’;
‘hasonló szerepű eszköz’: ácskapocs; ‘érzelmi kötelék’.
Származékai: kapcsol, kapcsolás, kapcsoló, kapcsolódik, kapcsolat,
kapcsos, kapcsán.
A ~ elvonás a kap ige kapcsol származékából. Ez egy gyakorító -s
képző (pl. futos, tapos) affrikálódott -cs változatával és az
ugyancsak gyakorító -l képzővel alakult ki. A jelentés fejlődése:
‘kapdos utána’  ‘belekap’  ‘beleakad’  ‘így tartja,
összefogja’.
kápolna – ‘alkalmilag használt kisebb templom’; ‘templomnak vagy
más épületnek oltárral ellátott helyisége, függeléke’: oldalkápolna,
várkápolna.
A középkori latin capella átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel és ll
 ln elhasonulással, mint az ámpolna, angolna szavakban. A latin
szó korábbi cappella változata a cappa (‘köpeny’) szó kicsinyített
származéka, s eredetileg Szent Márton köpenyét jelentette,
amelynek egy-egy darabját sokfelé őrizték ereklyeként. Későbben
jelentett mindenféle ereklyeőrző helyet, oratóriumot, majd
főrangúak magánkápolnáját. Lásd még kápa.
kapor – ‘ernyős virágzatú kerti fűszernövény’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát kopar, szlovén koper, szlovák
kopor. A kapor–kaprot tőtípusból sejthető, hogy eredetileg egy kapr
alak került nyelvünkbe, amelynek ~ alakja a hármat–három
mintájára alakult ki.
káposzta – ‘szorosan egymáshoz simuló levelekből álló
főzeléknövény’. Származéka: káposztás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kapusta. Ezek
végső forrása egy késői latin compos(i)ta (tkp. ‘összetett’) szó, s
így rokona a magyar kompót és komposzt.
kapotnyak – ‘farkasalma-féle gyógynövény’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kopitnik, szlovák kopytnik.
Ezek kapta szavunk szláv előzményének, a ‘pata’ jelentésű
kopitonak a származékai; ez a névadás a levelek alakjára utal. Lásd
még kapca, kopja.
kappa – ‘a k hang jele a görög ábécében’.
A görög név a föníciai kaf (‘tenyér’) változata, a neki megfelelő
föníciai betű ugyanis eredetileg a tenyér piktogramja volt.
kappan – ‘herélt kakas’.
Német eredetű szó: az irodalmi német Kapaun régi és tájnyelvi
kapaun, koppaun alakjaiból ered. Ezek a francia capon
közvetítésével egy népi latin cappo (‘kappan’) szóra vezethetők
vissza.
káprázik – ‘‹szem› erős fényben vibráló képeket lát’: káprázik a
szeme. Származékai: káprázat, káprázatos, kápráztat, kápráztató.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
kápri – ‘egy délszaki növény fonnyasztott bimbója mint fűszer’.
Sok nyelvben otthonos szó a növény görög kapparisz s ebből latin
cappari neve nyomán. A magyar szó vagy a latinból, vagy az olasz
capperi alakból való, de hangfejlődése nem áll tisztán előttünk.
kapric – ‘szeszély’.
Az ausztriai német Kaprize (‘szeszély, hóbort’) átvétele; forrása a
francia caprice az olasz capriccio (‘szeszély; csapongó, kötetlen
formájú zenemű’) nyomán, amely talán a capro (‘bakkecske’)
származéka, és így eredeti értelme ‘szeszélyes ugrándozás’
lehetett. Elavult szó. Lásd még kabriolet, kapriol, sevró.
kapriol – ‘bók, hajlongás’; ‘ugráló tánclépés’.
A francia cabriole és olasz capriola (‘szökdelés’) alakjainak
keveredése; eredetükről lásd kabriolet, kapric, sevró.
kápsa – ‘tarisznya’. Származéka: kápsál, azaz ‘‹szerzetes, kollégiumi
diák› adományt gyűjt’.
A latin capsa (‘tok, szekrény, láda’) átvétele; elavult szó. Lásd még
kapszli, kassza. Lásd még kapszli, kapszula.
kapszli – ‘gyutacs’; ‘töltényhüvely’.
A német Kapsel átvétele; forrása a latin capsula (‘tokocska,
ládikó’), a capsa (‘tok, láda’) kicsinyített formája. Lásd még kápsa,
kapszula, kassza.
kapszula – ‘tok, burok’; ‘por alakú gyógyszert tartalmazó, lenyelhető
kis tok’; ‘az űrhajó nyomásálló kabinja’.
Nemzetközi szó; forrása a latin capsula (‘tokocska, ládikó’), a capsa
(‘tok, láda’) kicsinyített formája. Lásd még kápsál, kapszli, kassza,
kazetta, keszon.
kapta – ‘kaptafa, fából készült lábfej alakú cipészeszköz’; ‘‹átvitt
értelemben› sablon’: regényei mind egy kaptafára készülnek.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kopito, szlovák kopyto’
(‘pata; kaptafa’). A magyar szóalakra a nyíltabbá válás és a két
nyílt szótagos tendencia hatott: kopito  kapita  kapta. Lásd még
kapocs, kapotnyak, kopja.
káptalan – ‘püspökség, székesegyház mellett működő papi
tanácskozó testület’; ‘szerzetes rendház irányító szerve’: kolostori
káptalan; ‘e szervek gyűlése, tanácskozása’; ‘‹régebben› a ~ mint
hivatal, mint hiteles hely és irattár’.
A latin capitulum (tkp. ‘fejezet’ a caput, capitis, azaz ‘fej’ nyomán)
a achát
azon az alapon nyerte el a fenti jelentéseket, hogy a ~ gyűlésének
bevezetőjéül egy fejezetet olvastak fel a Bibliából. A magyar szó a
két nyílt szótagos tendencia alapján előbb kaptolom formát öltött
(ilyet sokat találunk a 16. századig); mai végződése a fosztóképzős
szavak (pl. bájtalan, folttalan) analógiás hatására vall. Lásd még
káplár.
kaptár – ‘méhkas’.
Az ófelnémet chafteri (‘méhkas’) átvétele, amely a középkori latin
capisterium (‘faedény, szekrényke’) származéka, és a görög
szkaphisztérion (‘búzatartó edény’) szóig, sőt ennek szkaphisz
(‘edény, bödön’) tövéig vezethető vissza. A ~ hangrendi
kiegyenlítődéssel alakult ki; a f  p hangváltozás oka, hogy a 14.
század előtt nyelvünkben csak szókezdő helyzetben volt f hang.
kaptat – ‘meredek úton fölfelé kapaszkodik’. Származéka: kaptató.
A kap ige származéka a -tat műveltető képzővel, bár ennek eredeti
funkciója már éppúgy elhomályosult benne, mint a mozgást jelentő
igék ilyen példáiban: léptet, csörtet, vágtat. A kap ige itt tárgyatlan,
‘feljebb kerül’ értelmével szerepel (mint lóra kap, felkap a ruha
széle).
kapu – ‘a szabadba vezető, zárható nagyobb nyílás épületen,
kerítésen’; ‘‹csapatjátékokban› hálóval felszerelt fa keret, amelybe
a labdát (korongot) be kell juttatni’. Származéka: kapus.
Ótörök eredetű szó: türk, ujgur, csagatáj kapug, oszmán-török kapi,
kun kabak; ezek a kap- (‘bezár’) igető származékai. Lásd még
koporsó.
kapucíner – ‘kevés tejjel kevert kávé’.
A német Kapuziner átvétele, melynek forrása az olasz cappuccino,
a kapucinus olasz megfelelője. Ez a névadás az olaszból ered annak
alapján, hogy az ilyen kávé színe a kapucinus barátok csuhájáéra
emlékeztet.
kapucinus – ‘a ferencesek rendjének egyik ága; ehhez tartozó
szerzetes’.
Latin szó (capucinus) az olasz cappuccino nyomán, amely a
cappuccio (‘csuklya, kapucni’) szón alapul, ez pedig vagy a késői
latin caputium (‘fejrevaló, csuklya’) átvétele a latin caput (‘fej’)
szóból, vagy (valószínűbben) az olasz cappa (‘csuklyás köpeny’)
származéka az azonos latin szóból; utalás e rend viseletének
tartozékára, a hegyes csuklyára. Lásd még kapucíner, kaput.
kapucni – ‘csuklya, kámzsa’.
A német Kapuze átvétele; ennek forrása az olasz cappuccio, amely
vagy a késői latin caputium (‘fejrevaló, csuklya’) átvétele a latin
caput (‘fej’) szóból, vagy (valószínűbben) az olasz cappa (‘csuklyás
köpeny’) származéka az azonos latin szóból. A magyar szó
végződése inetimológikus, egy sor más német átvétel (dűzni,
racsni, stucni stb.) analógiájával magyarázható. Lásd még kápa,
kapuciner.
kapudán – ‘‹a régi török hadseregben› tengernagy’.
Török szó, a francia capitaine (‘kapitány’) átvétele. Lásd még
kapitány.
kaput – ‘hosszú férfi felsőkabát’. – kaputrok: ‘ugyanaz’; kaputrák,
katufrék alakban is.
Az ausztriai német Kaput átvétele, forrása a francia capot
(‘csuklyás köpeny’), amely a cape (‘köpeny’) révén az olasz cappa
származéka az azonos alakú és jelentésű latin szóból. A kaputrok
ugyancsak ausztriai német: Kaputrock (‘kaputkabát’). Lásd még
kapucíner, kapucinus, kaputt, kepi.
kaputt – ‘‹állítmányként› kész, vége, tönkrement’: A vadonatúj
kocsim kaputt.
A német kaputt átvétele; ez a francia capot származéka az ętre
capot (‘‹kártyán› minden tétet elveszt’) kifejezésből. Ez a szó talán
a capoter, azaz ‘‹hajó› felfordul, fejreállva elsüllyed’ igéből való és
végső soron alighanem a latin caput (‘fej’) szóra vezethető vissza.
A ~ kaput alakban is használatos. Lásd még kapucíner, kapucinus,
kaput, kepi.
kapzsi – ‘haszonleső, mohón szerző’.
A kap ige gyakorító -s képzővel (mint futos, tapos) és játszi -i
képzővel (mint buksi, tömzsi) alakult származéka. A feltett *kapos
ige jelentése ‘elkapdos, elragadoz, zsákmányol’ lehetett.
kár – ‘anyagi veszteség’; ‘rombolásból, sérülésből szenvedett
hátrány’; ‘‹állítmányként› sajnálatos; fölösleges’: kár, hogy
elsietted a dolgot, kár beszélni róla. Származékai: káros, károsul,
károsult, károsít, kártalanít, kártalanítás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kvar (‘rongálódás, mezei
kár, veszteség’), szlovák kvár (‘rongálódás’). A magyar szó
valószínűleg a déli szláv nyelvek valamelyikéből való; a szóeleji
mássalhangzó-torlódást a v hang kivetése oldotta fel, mint pl. a
cérna, hála, szabad, szent szavakban. Lásd még kárhozik.
kar1 – ‘ember felső végtagja a válltól a csuklóig’; ‘hasonló alakú rész,
nyúlvány, kartámasz’: szék, gyertyatartó karja. Származékai:
karos, karol, karoló, karolás.
Ótörök eredetű: ujgur kar, türk, kirgiz kari. Lásd még karmantyú,
karzat.
kar2 – ‘azonos hivatású értelmiségiek testülete vagy összessége’:
tanári kar, az orvosi kar; ‘kórus, előadó együttes’: énekkar,
zenekar, tánckar; ‘egyetemen rokon tárgyakat oktató részleg’:
- 168 - oldal
bölcsészkar.
A latin chorus (‘kartánc, tánckar; sereg’) korai átvétele (eredetéről
lásd kórus); az -us végzet elmaradt (mint az advent, angyal,
apostol szavakban), a kor pedig nyíltabbá vált. Lásd még karzat.
karabély – ‘rövid csövű puska’. Alakváltozatok: karabint, karabény,
kalabér.
Nemzetközi szó a francia carabine nyomán, amely a carabe
(‘puskás lovas’) származéka; ennek eredete homályos. A magyar
szóvégi n  l változásra példa a lengyen szó; az -l végül
palatalizálódott.
karabiner – ‘rugós kampózár’.
A német Karabinerhaken (‘karabélykampó’) első elemének átvétele
a francia carabine nyomán, amely a carabe (‘puskás lovas’)
származéka; ennek eredete homályos. Lásd még karabély.
karácsony – ‘Jézus születésének ünnepe’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák Kračun, ukrán kracsun.
Ezek egy ősszláv korcsun (‘lépő’), azaz ‘napforduló’ származékai. A
magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta fel, a szóvégi -n palatalizálódott.
karaj – ‘sertés gerince melletti finom hús’: sertéskaraj; ‘szelet’.
A karéj alakváltozata; eredetét lásd ott.
karakán – ‘határozott, talpraesett, szókimondó’.
A kolokán nevű, éles és tüskés levelű vízinövény jelentésben
elkülönült alakváltozata.
karakter – ‘jellem’; ‘jelleg’: a táj délszaki karaktere; ‘‹összetétel
előtagjaként› egy-egy uralkodó jellemvonást kidomborító’:
karakterszínész, karakterszerep; ‘‹számítástechnikában› a szöveg
alapegysége, egy betű, szám, írásjel vagy szóköz’. – karakterizál:
‘jellemez’. – karakterisztikus: ‘jellegzetes, jellemző’. –
karakterisztika: ‘berendezés viselkedését mutató grafikus
függvény’; ‘a logaritmusnak egész számból álló része’. –
karakterológia: ‘a jellemekkel, jellemtípusokkal foglalkozó lélektani
tudományág’.
Nemzetközi szócsalád a latin character (‘bélyeg; sajátság’)
nyomán; ez a görög kharaktér (‘véső, véset, bélyeg; jelleg,
jellemvonás’) átvétele, forrása a kharasszó, tkp. kharak-szó
(‘bevés’) ige.
karakül – ‘juhfajta; néhány napos bárányainak bőréből készül a
perzsabunda’.
Egy Buharához közeli oázis nevéből.
kárál – ‘‹tyúk› elnyújtott, rekedtes hangot ad’: Lompos tyúkja kárál a
torsra (József Attila); ‘fecseg, panaszkodik’.
Hangutánzó szó, rokonságába tartozik a károg, karattyol.
karalábé – ‘gumószerű száráért termesztett főzeléknövény’.
A hazai német kohlerabi, kalarabi átvétele; van a némethez
közelebb álló magyar kalarábé alak is, de a köznyelvben a
hangátvetéses ~ terjedt el. A német irodalmi Kohlrabi az olasz
tájnyelvi cauliravi átvétele, ez a cavola (latin caulis) azaz
‘(kel)káposzta’ és rapa (latin rapum), azaz ‘répa’ összetételéből
alakult ki.
karám – ‘körülkerített, fedetlen hely szabadon legelő háziállatoknak’.
Eredetére nézve két feltevés van. Vagy a szlovák kram (‘favágók,
szénégetők alkalmi szállása’) a forrása, a német Kram (‘kacat,
holmi, vászon védőtető’) átvétele (a szóeleji mássalhangzó-torlódás
feloldásával), vagy egy kun-besenyő koram (‘udvar’). Az utóbbira
csak közvetett bizonyítékok vannak: a tatárból a mordvinba került
koram, valamint hogy sok török nyelvben található ‘elkerít’ értelmű
kori- vagy koru- igető.
karambol – ‘járművek ütközése’; ‘‹biliárdban› a meglökött golyó
egymás utáni ütközése a másik két golyóval’; ‘a vörös biliárdgolyó’.
Nemzetközi szó a spanyol carambola (‘ütközés biliárdban; vörös
biliárdgolyó’) nyomán. Lehet, hogy a spanyol szó (a portugál
carambola révén) az indiai karambolfa marathi karambal nevéből
vezethető le, ez a fa ugyanis gömbölyű, vörös termést hoz. A
magyar szó a német Karambole átvétele a szóvég elhagyásával.
karamell – ‘égetett cukor’; ‘ebből készült édesség’.
Sok nyelvben elterjedt szó, a magyarba a német Karamel jutott, a
szintén élő karamella forma viszont az olasz caramellára vezethető
vissza; a ~ valószínűleg a két alak keveréke. A szó forrása a
portugál caramelo (‘égetett cukor’, tkp. ‘jégcsap’), ez
elhasonulásos forma a latin calamus (‘nádszál, cső’) feltehető
kicsinyítő képzős származékából (*calamellus). Lásd még
kalamáris.
karantén – ‘vesztegzár ‹kikötőben vagy járvány idején›’.
Nemzetközi szó a francia quarantaine (‘mintegy negyven’) nyomán,
mivel az ilyen vesztegzár negyven napig szokott tartani. A francia
végső forrása a latin quadraginta (‘negyven’); a ~ a francia szó
kiejtés szerinti átvétele.
kárász – ‘pontyféle folyami hal’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát karaš, szlovén, szlovák karas. Az
átadó nyelv a szlovák lehetett.
karát – ‘drágakövek súlyegysége, 0,2 gramm’; ‘aranyötvözet
finomságának mérőszáma, 24 súlyrészhez arányítva’: húsz karátos
arany.
Sok nyelvben elterjedt szó az arab kirrát, illetve az ebből
a achát
keletkezett középkori latin caratus nyomán. Végső forrása a görög
keration (‘a szentjánoskenyérfa szarvalakú, hajlott termése’), a
kerasz, keratosz (‘szarv’) kicsinyített formája; az ókorban igen kis
súlyok mérésére ennek a termésnek a magját használták. A
magyar szó közvetlen forrása a német Karat.
karattyol – ‘locsog, fecseg, gagyog’; ‘‹tyúk› kárál’.
Hangutánzó eredetű szó, rokonságába tartozik a kárál, károg,
kuruttyol.
karaván – ‘a sivatagban utazó személyek, állatok hosszú sorban
vonuló csoportja’; ‘járművek hasonló formációja’: autókaraván.
Nemzetközi szó, végső forrása a perzsa karwan (‘vonuló tevesor’).
karavella – ‘kerekded oldalú, három-négy árbocos középkori hajó’.
Nemzetközi szó a francia caravelle nyomán, amelynek forrása a
latin caravella, a késő latin carabus (‘könnyű hajó’) származéka. A
~ az olasz szó átvétele.
karbid – ‘fém és elemi szén vegyülete’; ‘‹köznyelven› kalciumkarbid,
acetilén fejlesztésére használatos kristályos vegyület’.
Vegytani szakszó, a latin carbo (‘szén’) származéka a vegyületek
nevében gyakori -id végződéssel. Lásd még karbamid, karbol,
karbon, karbonát, karbonári, karbunkulus, karburátor.
karbol – ‘karbolsav, fenol’.
Vegyi szakszó a latin carbo (‘szén’) és oleum (‘olaj’) elemekből.
Lásd még karbid, karbamid, karbon, karbonát, karbonári,
karbunkulus, karburátor, karmonádli.
karbon – ‘vegyi szén’; ‘a paleozoikumnak a devon és a perm közé
eső földtörténeti korszaka’.
A német Karbon átvétele; forrása a latin carbo, carbonis (‘szén’). Az
elnevezés alapja, hogy ebben a korban keletkeztek a legősibb
szénrétegek. Lásd még karbid, karbamid, karbol, karbonát,
karbonári, karbunkulus, karburátor, karmonádli.
karbonári – ‘titkos olasz politikai szervezet a 19. század elején az
osztrák uralom lerázására és Itália egyesítésére’.
Történelmi szakszó; az olasz carbonari voltaképp fedőnév, a
carbonaro (‘szénégető’) többes alakja, mivel e szervezet tagjai
eleinte erdőkben, szénégetők szállásain tartották összejöveteleiket.
Lásd még karbamid, karbid, karbol, karbon, karbonát, karbunkulus,
karburátor.
karbonát – ‘a szénsav sója’: kálciumkarbonát.
Vegyi szakszó (carbonatum) a latin carbo, carbonis (‘szén’)
nyomán. Lásd még karbid, karbamid, karbol, karbon, karbonári,
karbunkulus, karburátor, karmonádli.
karbunkulus – ‘vörös színű drágakő’; ‘több tályogból összeálló
kelés’.
A latin carbunculus a carbo (‘szén, izzó parázs’) kicsinyítő formája;
ebből vezethető le mind a ‘vörösen fénylő ékkő’, mind a ‘vöröslő
tüzes kelevény’ jelentés. Lásd még karbamid, karbid, karbol,
karbon, karbonát, karbonári, karburátor, karmonádli.
karburátor – ‘porlasztó’.
Az angol carburettor (‘porlasztó’) latinosított formája. A francia
carburateur (‘készülék világítógáz szénből való előállítására’)
szóból ered, végső forrása a latin carbo (‘szén’). Lásd még
karbamid, karbid, karbol, karbonári, karbon, karbonát, karbunkulus.
karcer – ‘börtön’; ‘iskolai diákzárka’.
A latin carcer (‘börtön’) átvétele; elavult szó.
karcinóma – ‘rákos daganat’. – karcinogén: ‘rákkeltő’.
Orvosi szakszavak a görög karkinosz (‘rák’) és gennaó (‘nemz,
létrehoz’) elemekből.
karcol – ‘körömmel, éles tárggyal bemélyedő nyomot hagy’.
Származékai: karcos, karc.
A ~ ige a német hangutánzó kratzen átvétele; az eredetibb kraccol,
krácol szóeleji mássalhangzó-torlódását a r áthelyezése oldotta fel.
A karc elvonás a nyelvújítás korából.
karcsú – ‘nyúlánk, de nem sovány ‹termet›’. Származékai: karcsúsít,
karcsúsodik.
Ismeretlen eredetű.
kard – ‘markolatos, hosszú pengéjű vágó- és szúrófegyver’; ‘ehhez
hasonló fegyver a vívósportban’. Származékai: kardos, kardoskodik.
Iráni eredetű: oszét, újperzsa kard (‘kés’), óperzsa krti; a magyarba
az alán nyelv közvetíthette.
kardán – ‘egymással szögben találkozó tengelyek erőátviteli eleme’:
kardáncsukló.
Feltalálója, Girolamo Cardano olasz orvos és matematikus nevéből.
kardigán – ‘derékig érő, ujjas kötött kiskabát’.
Angol szó, és J. Th. Brudenellnek, Cardigan grófjának nevét viseli,
aki elsőnek viselt ilyen kabátot.
kardinális1 – ‘sarkalatos, döntő, lényegi’: kardinális kérdés,
kardinális érdekek.
Latin szó (cardinalis), a cardo, cardinis (‘ajtó sarokvasa’) melléknévi
származéka; a ~ tehát olyasmi, amin „a dolgok megfordulnak”.
Lásd még zsanér.
kardinális2 – ‘bíboros’.
Nemzetközi szó, a latin cardinalis (lásd kardinális1) főnevesült
alakja.
kardiológia – ‘szívgyógyászat’. – kardiológus: ‘szívgyógyász
szakorvos’.
- 169 - oldal
Orvostudományi szakszó a görög kardia (‘szív’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből.
karéj – ‘félkör alakú szelet’; ‘ilyen alakú rész’: a hold karéja.
Származéka: karéjos.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kraj (‘valaminek a
széle, vége; vidék, táj’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta; a karaj, karéj, garé változatok
a gané hasonló formáival vethetők össze. Lásd még karaj.
karfiol – ‘kelvirág’.
Az ausztriai német Karfiol átvétele; ez az olasz cavolfiore
hangátvetéses származéka (calfior  Karfiol). Az olasz szó cavole
(‘kel, káposzta’) és fiore (‘virág’) elemei latin eredetűek: caulis
(‘káposzta’) és flos, floris (‘virág’).
kargó – ‘hajórakomány’; ‘a rakomány biztosítása’.
Hajózási szakszó a spanyol cargo (‘teher, rakomány’) nyomán,
amely a cargar (‘terhel, megrak’) igén át a késői latin carricare
(‘szekérre rak’) szóra s ennek tövére (carrus, azaz ‘szekér’) megy
vissza. Lásd még karikatúra, karosszéria, karrier, sarzsi.
kárhozik – ‘‹el- igekötővel› halála után örökké tartó túlvilági
szenvedésre ítéltetik ‘. Származékai: kárhozat, kárhozatos,
kárhozott.
A kár szó igei származéka a visszaható szerepű -hodik, -hoszik,
-hozik képzőegyüttes egyik tagjával, s így a megújhodik, bűnhődik,
hírheszik stb. igetípusba tartozik. A ~, korábbi kárhoszik annyit
tesz: ‘károsul, kárt szenved’, ahogy a hírheszik jelentése
‘(el)híresül’. E képzés mintája az egyházi latin damnari (‘kárhozatra
jut’) volt, lévén ez a damnum (‘kár, veszteség’) származéka.
kariatida – ‘kőből faragott, (fal)oszlopot vagy pillért képező nőalak’.
Művészeti szakszó: görög kariatisz, kariatidosz (‘Karia városából
való’), mivel ebben a városban Artemisz istennő ünnepén a fiatal
lányok fejükön virágkosárral vonultak fel. Lásd még kanefora.
karib – lásd kannibál
karika – ‘kör alakú, gyűrűszerű tárgy, játék, tornaszer’: karikagyűrű,
karikát hajt. Származékai: karikás, karikázik.
A kerék kerek- tövének feltehető mély hangrendű párjából (karak)
alakult kicsinyítő képzővel.
karikatúra – ‘a jellemző vonásokat tréfásan eltúlzó torzkép,
gúnyrajz’; ‘ilyen jellegű rövid írás’. – karikíroz: ‘gúnyrajzon ábrázol’;
‘kifiguráz’. – karikaturista: ‘gúnyrajzokat készítő grafikus’.
Nemzetközi szócsalád az olasz caricatura alapján; ez voltaképp
‘túlzás’: caricare a.m. ‘megterhel, túlterhel, eltúloz’; forrása a késő
latin carricare (‘kocsira rak’) ige a carrus (‘szekér’) nyomán. Lásd
még kargó, karosszéria, karrier, sarzsi.
karima – ‘kalap szegélye, pereme’.
Az északi szláv nyelvek (szorb, lengyel) kroma szavából; a szóeleji
mássalhangzó-torlódás feloldásával létrejött koroma, karoma
középső magánhangzója elhasonult, mint pl. a harisnya esetében.
karistol – ‘karcol, karmol, horzsol’.
Hangutánzó eredetű tájnyelvi szó. Lásd még karmol, korhol.
karitatív – ‘jótékonysági, emberbaráti’: karitatív akció.
Nemzetközi szó a késői latin caritativus (‘szeretetteljes’) nyomán;
ez a caritas, caritatis (‘szeretet’) származéka, töve a carus (‘drága,
becses, kedves’).
karizma – ‘a tömegekre delejesen ható megnyerő, meggyőző erő’. –
karizmatikus: ‘igen erős egyéniségű, a tömegekre delejes erővel
ható’: karizmatikus politikus.
Nemzetközi szó a görög khariszma, khariszmatosz (‘kegy, jóindulat,
Isten kegyelmi ajándéka’) nyomán; ez a kharisz (‘kellem, kegy,
tekintély’) származéka.
karma – ‘buddhista tan, amely szerint az élőlények sorsát a jövendő
életükben a jelen életük során végbevitt tetteik határozzák meg’.
Szanszkrit szó, a.m. ‘tett’.
karmantyú – ‘muff, bélelt hengeres kézmelegítő’; ‘csövek
illesztésénél az egyik csővég tágulata, amelybe a másik beleillik’.
Lehet, hogy a kar1 főnév származéka, de -mantyú elemének
mibenlétére csak óvatos feltevések vannak.
karmazsin – ‘élénkpiros (szín)’.
Sok nyelven elterjedt szó, forrása az arab kirmizí
(‘karmazsinvörös’); eredetéről lásd alkörmös. A magyar szó
valószínűleg a német Karmesin átvétele. Lásd még kármin.
karmelita – ‘kolduló és szemlélődő szerzetesrend; ennek tagja’.
A latin Carmelita átvétele. A palesztinai Karmel hegyére utal, ahol a
rend az ott élő remeték közösségéből alakult a 12. században.
kármin – ‘bíborvörös szín’.
Sok nyelven elterjedt szó a középkori latin carminium nyomán,
amely szóvegyüléssel keletkezett a karmazsin latin carmesinus
megfelelőjének és a minium (‘cinóber’) szónak az elemeiből.
karmol – ‘körömmel, karommal karcol, sért, vág’. Származékok és
kapcsolt szavak: karmos, karom.
Valószínűleg a hangutánzó kar- tő származéka, amely a karistol
igében is szerepel; gyakorító képzőegyüttese található pl. az
áramlik, háramlik igékben. Más feltevés szerint a ~ a körmöl mély
hangrendű párja; az ilyen irányú, egyébként ritka átcsapást ez
esetben a más eredetű karcol analógiás hatása is segítette.
karmonádli – ‘rövidkaraj’.
a achát
A bajor-osztrák karmenadl átvétele; ez az irodalmi német
Karbonade révén az olasz carbonata (‘faszénparázs fölött sütött
hús’) szóból ered; végső forrása a latin carbo, carbonis, azaz
‘(fa)szén’. Lásd még karbamid, karbid, karbol, karbon, karbonát,
karbonári, karbunkulus, karburátor.
karneol – ‘hússzínű féldrágakő, a kalcedon egy fajtája’.
Ásványtani szakszó a latin caro, carnis (‘hús’) nyomán. Lásd még
karnevál.
karnevál – ‘farsangi táncmulatság, vidám jelmezes felvonulás’.
Nemzetközi szó az olasz carnevale (‘farsang’) nyomán; ennek
eredetére több magyarázat van. Naiv vélekedés, hogy a latin
carne, vale! (‘hús, isten veled!’) kifejezésből eredne, de
mindenképp a hús keresendő benne, amelyet a ~ után következő
böjti időszakban tilos volt fogyasztani. A legvalószínűbb, hogy az
olasz carnevale egy carnelevale (‘hús elhagyása’) nyomán alakult
ki, ennek mintája pedig a középkori latin carnelevarium volt a caro,
carnis (‘hús’) és levare (‘könynyít, csökkent’) elemekből; utóbbi a
levis (‘könnyű’) származéka.
karnis – ‘függönytartó rúd vagy sín külső, díszesebb eleme’.
A német Karnies (‘pártázat, párkány’) ausztriai karnische
változatának átvétele; forrása az olasz cornice (‘párkányzat’),
amely a latinon át a görög korónisz (‘hullámvonal, cikornya’;
tetőszegély) szóra vezethető vissza.
karó – ‘kihegyezett bot, rúd’; ‘bot futónövények támaszául’: babkaró,
rózsakaró.
Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből; ma már csak a törökség
más ágaiból mutathatók ki az oszmán-török kazik, ujgur kazuk
formák. Az átvett ócsuvas forma *karug lehetett.
káró – ‘szín a francia kártyában, csúcsára állított rombusz’.
A francia carreau (‘négyszög’) kiejtés szerinti átvétele; forrása a
latin quadrus (‘négyszög’) késői latin kicsinyített formája
(*quadrellus) lehetett. Lásd még káder, kaszárnya, kváderkő,
kvadrál, kvadráns, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett, kvaterka,
kvaternó.
károg – ‘‹holló, varjú› jellegzetes rekedtes hangját hallatja’; ‘közelgő
veszéllyel riogat’.
Hangutánzó szó; ezen a síkon rokonságába tartozik a kárál,
karattyol. Fenti második jelentése a babonás hiedelemmel
kapcsolatos, hogy a varjú károgása rosszat jósol, talán a beleértett
kár főnév folytán is.
kárókatona – ‘kormorán, gödényféle vízimadár’.
Bizonytalan eredetű szó. Első eleme bizonyára a törökségben
általános kara (‘fekete’) szó, de a (nyílván népetimológiás) második
elem feltételezett törökös megfelelőivel kapcsolatban (mint katna
és kotan, azaz ‘madár’ és ‘gödény’) különféle nehézségek adódnak.
karom – lásd karmol
káromol – ‘durván gyaláz, szidalmaz’. Származékok és kapcsolt
szavak: káromlás, káromló, káromkodik, káromkodás.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
karosszéria – ‘kocsiszekrény’.
Nemzetközi szó a francia carrosserie (‘kocsiépítő műhely; hintó
szekrénye’) nyomán; ez a carrosse (‘kocsi, fogat’) származéka; az
utóbbi az olasz carrozza (‘kocsi, hintó, vagon’), illetve carro
(‘szekér’) révén a latin carrus (‘szekér’) szóra vezethető vissza.
Lásd még kargó, karikatúra, karrier, sarzsi.
karotin – ‘vörös növényi festőanyag, amely sok A-vitamint
tartalmaz’.
Vegytani szakszó a latin carota (‘sárgarépa’) nyomán, a
vegyületeknél gyakori -in végződéssel.
karotta – ‘hengeres sárgarépa’. Az olasz carotta átvétele; forrása a
latin carota (‘répa’).
kárpál – ‘pöröl’; ‘pirongat, szid’.
A latin carpare (‘cibál, tépáz, korhol’) magyaros formája.
kárpit – ‘ülő- és fekvőbútor szövet huzata’: bútorkárpit; ‘falborító
díszes szövésű szőnyeg’: falikárpit. Származékai: kárpitoz, kárpitos.
Nemzetközi szó; forrása a tisztázatlan eredetű olasz carpita
(‘bolyhos gyapjúszövet, terítő’).
karrier – ‘életpálya’; ‘hivatali, üzleti vagy művészi pályán elért
kiemelkedő siker’: karriert csinál. – karrierista: ‘gátlástalanul
érvényesülni törekvő ember’.
Nemzetközi szó, főként a francia carričre (‘ló- vagy
kocsiversenypálya, életpálya’) nyomán. A késői latin via carraria
(‘kocsival járható út’) második eleme a provanszálban főnevesült
carreira (‘kocsipálya’) formára, s ez részint a francián át, részint az
olasz carriera révén terjedt el az európai nyelvekben. Végső forrása
a latin carrus (‘szekér’). Lásd még kargó, karikatúra, karosszéria,
sarzsi.
karszt – ‘sziklás, kopár, vízben szegény mészkőhegység’; ‘‹összetétel
előtagjaként› a szénsavas víz mészkövet oldó hatásával
kapcsolatos’: karsztjelenségek, karsztvíz. Származékai:
karsztosodik, karsztosodás.
Német vendégszó (Karst), a Dinári Alpokban fekvő Karszt hegység
nevéből, amelyben ilyen jelenségeket lehet megfigyelni.
kartács – ‘vasdarabokkal töltött vékony falú, romboló tüzérségi
lövedék’.
- 170 - oldal
A német Kartätsche átvétele a régebbi katonai nyelvben (esetleg
bajor-osztrák közvetítéssel). Forrása az olasz cartoccia
(‘papírzacskó, papírtok’) a carta (‘papír’) szóból, amely a középlatin
charta származéka (lásd hártya). Lásd még karton 1, kartoték,
kártya.
kártékony – ‘kárt okozó’; ‘káros, ártalmas’: kártékony hatás.
Tárgyi összetétel a kár főnévből és a tevékeny rövidült,
hangrendileg illeszkedett tékony alakjából. A szóalkotás mintája a
latin damnificus (‘károkozó’) lehetett: damnum (‘kár’) és facere
(‘tesz, okoz’). A ~ analógiájára képezték utóbb a jótékony szót.
kartell – ‘monopóliumok megállapodása a piacon való osztozásról’;
‘‹régen› párbajra való kihívást tartalmazó írás’.
A német Kartell (‘fogolycsere-egyezmény; párbajra hívó levél;
pártszövetség’) átvétele; forrása az olasz cartello (‘plakát, politikai
szövetség’), a carta (‘papír, alapokmány’) származéka a késői latin
charta (‘papír, irat, levél’) nyomán. Lásd még , kartoték, kartus.
karter – ‘robbanómotor motorteknője’.
J. H. Carter angol feltaláló nevéből.
karteziánus – ‘Descartes filozófiai elveinek követője’. –
kartezianizmus: ‘Descartes filozófiai nézeteinek rendszere’.
René Descartes francia filozófus latin Cartesius nevéből.
karthauzi – ‘szigorú szabályzatú szerzetesrend; ennek tagja’: A
karthausi (Eötvös József regénye).
A ~ a rend alapításának helyéről, a franciaországi Chartreuse latin
Carthusia nevéből ered; a magyarban ez az alak keveredett a
német Kartause (‘karthauzi’) formájával.
kartográfia – ‘térképészet, térképrajzolás’. – kartográfus: ‘térképész,
térképrajzoló’.
Tudományos szakszó az olasz carta (‘papír, térkép’) és a görög
graphó (‘ír, rajzol’) elemekből. Az olasz szó a késői latin charta
révén a görög khartész folytatója. Lásd még kartell, kartoték,
kartus.
kártol – ‘gyapjút, gyapotot fésül, bolyhosít’.
A bajor-osztrák karten (‘kártol’) átvétele; ez az olasz cardo
(‘bogáncs’) szóra, illetve ennek latin carduus előzményére megy
vissza, a bogáncs tüskéi ugyanis hasonlítanak a kártolófésű
fogaihoz.
karton1 – ‘rétegesen ragasztott vastag papírlemez’; ‘tíz doboz
cigarettát tartalmazó papírcsomag’.
A német Karton átvétele; forrása a latin cartone (‘kéregpapír’), a
carta (‘papír’) nagyító képzős származéka a kései latin charta
(‘papír’) nyomán. Lásd még hártya, kartács, kartoték, kártya.
karton2 – ‘színes nyomású olcsó pamutvászon’.
A német Kattun nyelvjárási, elhasonulásos kartun, karton alakjainak
egyike került nyelvünkbe; ez a hollandon és a spanyolon át az arab
kutun (‘gyapotcserje’) szóhoz vezet.
kartoték – ‘adatnyilvántartó kartonlap’; ‘ilyen lapok rendezett
összessége’.
Nemzetközi szó a görög khartész (‘papírlap’) és théké (‘tartó
szekrény’) elemekből, a bibliotéka mintájára; a magyar szó a német
Kartothek átvétele.
kartus – ‘díszítő keretelés felirat, címer vagy embléma körül, amely
bemetszett és hajtogatott kartonpapírt utánoz’.
Francia szó (cartouche) az olasz cartoccia (‘papír tok’) nyomán;
ennek forrása a késői latin charta olasz carta (‘papír’) folytatása.
Lásd még kartell, kartográfia, kartoték.
kártya – ‘játék céljára készült színes, ábrás és számos
kartonlapocska’; ‘ilyen lapok fajtánként megszabott számú
együttese’: magyar kártya, francia kártya; ‘kb. hasonló méretű
papír vagy műanyag lap más célra’: névjegykártya, hitelkártya.
Származékai: kártyás, kártyázik.
Sok nyelven elterjedt szó, forrása az olasz carta vagy ennek
előzménye, a latin charta (lásd hártya). A magyar szó előzménye e
két utóbbi lehet.
karusszel – ‘‹régen› körhinta’; ‘síkesztergagép’.
Német vendégszó (Karussell) a francia carrousel (‘lovasparádé’)
nyomán, amely a vitatott eredetű olasz carozello átvétele.
karvaly – ‘sólyomféle ragadozó madár’.
Alighanem ótörök eredetű: türk karguj, kazár kirgij (‘héja’); ezek
egy ‘szürke’ jelentésű ótörök tőből erednek. A szó belseji v
másodlagos elem a régi adatokban gyakori karuul, karul, karol
formák tanúsága szerint. A szóvégi j  l(y) változást nehéz
magyarázni.
karzat – ‘templomnak, előadóteremnek erkélyszerű belső, emeleti
szintje’.
Nyelvújítási képzés, elsősorban a kar2 alapján, mivel a templomi ~
a kórus helye, de belejátszik a kar 1 is a kórust lezáró karfa, korlát
révén.
kas – ‘kosár’; ‘méhkas’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák koš (‘kosár,
méhkas’). Lásd még kosár.
kása – ‘rizsből, darából pépszerűvé főzött étel’. Származéka: kásás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kaša.
kasíroz – ‘kartont nemesebb fedőréteggel bevon’; ‘papírt keményebb
alapra ráragaszt’.
a achát
A német kaschieren (‘ráragasztott papírral elfed’) ige átvétele;
forrása a francia cacher (‘elrejt’), a népi latin coacticare (‘pokróccal
letakar’) igéből: coacticum (‘pokróc’) a cogere, coactum
(‘összeterel’) igéből. Lásd még kaspó.
kaskavál – ‘juh- vagy kecskesajt’.
Román vendégszó (caşcaval) a török kaşkaval nyomán; ez az olasz
caciocavallo (‘körte alakúra sajtolt délolasz sajt’) átvétele. Az olasz
szó tkp. ‘sajt-ló’ a cacio (‘sajt’) és cavallo (‘ló’) elemekből, a latin
caseus (‘sajt’), illetve caballus (‘ló, gebe’) nyomán. Lásd még
kavalkád, kazein.
kasmír – ‘finom indiai gyapjúszövet’.
Nemzetközi szó az indiai Kasmir tartomány nevéből, ahol a helybeli
kecskék pehelyszőréből készült a hagyományos szövetfajta.
kaspó – ‘kerámia, fa vagy műanyag virágcserép-tartó’.
A francia cachepot (‘cseréprejtő’) kiejtés szerinti átvétele; cacher
‘elrejt’ (eredetéről lásd kasíroz) és pot (‘fazék, virágcserép’).
kastély – ‘általában parkban álló, előkelő nagy nemesi ház’.
A német Kastell ófelnémet kastel előzményének átvétele. A német
szó forrása a latin castellum (‘vár, erődítmény’), a castrum (‘tábor,
kaszárnya’) kicsinyített alakja, amelynek származékai a legtöbb
európai nyelvben megtalálhatók: angol castle, francia château,
olasz castello stb. A magyar szóvég palatalizálódott.
kasza – ‘fű vagy gabona levágására való kézi szerszám’.
Származékai: kaszás, kaszál, kaszálás, kaszáló.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kosa; a magyar
szó átadója a szlovák lehetett.
kaszabol – ‘karddal öldös, mészárol’.
A régi, ma már csak családnévként használatos kaszab, kaszap
(‘mészáros’) mesterségnév igei származéka. A főnév az oszmán-
török kasap (‘mészáros’) régebbi kasab formájának átvétele; ennek
forrása az arab kasszáb.
kászálódik – ‘hosszan szedelődzködik, készülődik’.
Hangfestő szó lehet, talán távolabbi, mély hangrendű rokona a
kecmereg, kecmeredik igéknek.
kaszárnya – ‘laktanya’.
Sok nyelvben otthonos szó az ófrancia caserne (‘őrszoba’) nyomán,
amely az óprovanszál cazern (‘négyes csoport’) folytatója, és a
latin quaterni (‘négyesével’) szóra megy vissza. A magyar ~ a
bajor-osztrák kasarna átvétele, n hangja utóbb palatalizálódott.
Lásd még kvaternó.
kaszat – ‘zárt, száraz növényi termés’.
Ismeretlen eredetű szó.
kaszinó – ‘az arisztokrácia, a tisztikar, illetve a polgárság zárt
társasköre’; ‘ennek épülete’: mágnáskaszinó, tiszti kaszinó;
‘szerencsejátékokra berendezkedett ház’: játékkaszinó.
Származéka: kaszinózik.
Nemzetközi szó az olasz casino (‘nyári lak, villa, klub’) nyomán; ez
a casa (‘ház’) kicsinyített alakja. A magyar szó forrása a német
Kasino.
kaszkád – ‘lépcsős vízesés díszkertben’; ‘elektromos feszültséget
sokszorozó berendezés’: kaszkádgenerátor.
Francia szó (cascade, tkp. ‘zuhanás’) az olasz cascata, a cascare
(‘hull’) befejezett melléknévi igeneve nyomán; ez egy középlatin
casicare (‘tántorog’) alakon keresztül a klasszikus latin cadere,
casum (‘esik’) igéből ered. Lásd még kadáver, kadencia, kádencia,
kaszkadőr, kazuisztika, kázus, sansz.
kaszkadőr – ‘ugrások, zuhanások s egyéb veszélyes mutatványok
jeleneteiben a filmszínészt helyettesítő akrobata’.
Francia szó (cascadeur) a cascader (‘esik, zuhan’) igéből; ennek
eredetéről lásd kaszkád. Lásd még kadáver, kadencia, kádencia,
kazuisztika, kázus, sansz.
kasznár – ‘a magtárakat kezelő uradalmi tisztviselő’.
A bajor-osztrák kastner átvétele a Kasten (‘láda, magtár’) nyomán,
hangrendi illeszkedéssel és a t kiejtésével. Lásd még kaszni.
kaszni – ‘doboz, láda’.
A német Kasten (‘láda, doboz’) átvétele a szillabikus n szokott
szóvégi feloldásával (mint vekni, zokni); a szóközép mássalhangzó-
torlódását a t kivetése oldotta fel. Lásd még kasznár.
kassza – ‘pénztár’; ‘a pénztár pénzkészlete’; ‘páncélszekrény’:
kasszafúró; ‘‹szerencsejátékban› a tétek összege’. – kasszíroz:
‘pénzt behajt, beszed’.
Nemzetközi szó az olasz cassa, illetve előzménye, a középkori latin
cassa nyomán; forrása a latin capsa (‘tartó, tok, láda’). A magyar
szó talán az olaszból, valószínűbben az ausztriai német Kassa
szóból ered, a kasszíroz pedig a német kassierenből. Lásd még
inkasszál, kapszula, kazetta, keszon.
kaszt – ‘kiváltságait féltékenyen őrző zárt társadalmi osztály’: a
főnemesi kaszt; ‘‹Indiában› szigorúan elkülönült társadalmi
csoport’.
Nemzetközi szó a bizonytalan eredetű portugál casta (‘fajta,
rokonsági ág, kaszt’) nyomán.
kasztanyetta – ‘az ujjakra párosával erősített kis fa csörgő’.
Spanyol szó (castańeta), a castańa (‘gesztenye’) kicsinyített
formája; ez a latin castanea révén a görög kasztanonra megy
vissza. Az elnevezés alapja az lehet, hogy a csörgők gesztenyehéjra
- 171 - oldal
emlékeztetnek.
kasztrál – ‘herél’.
A latin castrare (‘vág, kivág, herél’) átvétele; ennek eredete
tisztázatlan.
katafalk – ‘magas, díszes (templomi) ravatal’.
Nemzetközi szó a francia catafalque nyomán, amely az ismeretlen
eredetű olasz catafalco átvétele.
kataklizma – ‘szörnyű természeti csapás’; ‘nagy társadalmi
megrázkódtatás’.
Nemzetközi szó a görög kataklüszmosz (‘áradás, özönvíz’) nyomán,
a kataklüdzó (‘eláraszt’) igéből: kata- (‘le, át’) és klüdzó (‘mos,
áraszt’).
katakomba – ‘őskeresztények földalatti gyülekező és temetkező
helye’.
Nemzetközi szó a kései latin catacumba (‘sírbolt, kripta’) olasz
catacomba származéka nyomán; végső forrása ismeretlen.
katalán – ‘újlatin nyelvet beszélő, az Ibériai félszigeten élő nép;
ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a latin Catalanus nyomán; saját nevük Catalá; a
név eredete ismeretlen.
katalepszia – ‘élettelen, mozdulatlan állapotot előidéző roham,
görcs’.
Görög orvosi szakszó (katalépszisz, tkp. ‘megragadottság’) a
katalambanó (‘megragad’) igéből: kata- (‘le’) és lambanó (‘fog’).
katalizál – ‘vegyi folyamatot meggyorsít vagy lelassít a folyamatban
részt nem vevő anyaggal’. – katalizátor: ‘vegyi folyamatot gyorsító,
de abban részt nem vevő anyag’. – katalízis: ‘vegyi folyamat
sebességének megváltoztatása katalizátorral’. – katalitikus: ‘a
katalízissel kapcsolatos’.
Tudományos szakszócsalád a görög katalüó (‘felold’) ige és
katalüszisz (‘feloldás’) nyomán: kata- (‘le, át’) és lüó (‘old’). A ~ és
katalizátor a franciában keletkezett catalyser, illetve catalysateur
latinosított formái.
katalógus – ‘jegyzék’: csillagkatalógus; ‘könyvek, műtárgyak
betűrendes vagy más elven rendezett jegyzéke’. – katalogizál:
‘katalógusba rendez’.
Tudományos szakszavak a latin catalogus nyomán, ez a görög
katalogosz (‘névjegyzék’) megfelelője, forrása a katalegó (‘felsorol,
jegyzékbe vesz’) a kata- (‘végig’) és legó (‘válogat’) elemek
alapján.
katamarán – ‘kéttörzsű hajó’
Nemzetközi szó az angol catamaran nyomán; ez a tamil katmaran
(‘tutajféle’) átvétele: kattu (‘kötözés’) és maram (‘fatörzs’).
katáng – ‘cikória’.
Ótörök eredetű: kipcsak katagan (‘cikória’).
katapult – ‘az anyahajóról felszálló repülőgép kezdősebességét
megnövelő berendezés’; ‘a pilótát vészhelyzetben az ülésével
együtt kivető s ejtőernyővel leszálló szerkezet’. – katapultál:
‘‹repülőgépet katapulttal› indít’; ‘‹pilóta katapulttal› kiveti magát’.
Nemzetközi szó a latin catapulta (‘ókori kővető ostromgép’), illetve
előzménye, a görög katapeltész (‘hajító’) nyomán: kata- (‘ellen’) és
palló (‘hajít’).
katarakta – ‘zuhogó, kisebb vízesés’; ‘szürke hályog’.
Latin szó (cataracta) a görög katarrhaktész nyomán: kata- (‘le’) és
rhattó, tkp. rhak-tó (‘zuhan’). A középkori latinban a szó a várkapuk
leereszthető vas rácsozatát is jelentette, így lett a szürke hályog
neve, amely a fényt elrekeszti a szem elől.
katarrus – ‘hurut’.
Orvosi szakszó a görög katarrhoosz (‘lefolyás, hurut’) nyomán:
kata- (‘le’) és rheó (‘folyik’). Lásd még reuma.
katarzis – ‘a dráma nézőjének lelki megtisztulása és felemelkedése a
tragikai igazság átélése révén’. – katartikus: ‘katarzissal járó, annak
hatását előidéző’: katartikus élmény.
Irodalomtudományi szakszó: görög katharszisz (‘megtisztulás’), a
katharosz (’tiszta’) származéka. Lásd még kacér.
kataszter – ‘telekkönyv ; ‘nyilvántartás’. – katasztrális: ‘telekkönyvi’;
‘1600 négyszögöl területű’: katasztrális hold.
A német Kataster, katastral átvétele, az utóbbi latinosított alakban;
a német szavak forrása a francia cadastre, cadastrale a népi latin
catastrum (‘telekkönyv’) nyomán. Ennek eredetére kétféle
magyarázat van: vagy a középkori görög katasztihon (‘lajstrom’)
fejleménye, vagy a capitum registrum (‘fejek listája’) szókapcsolat
összevont alakja. Az utóbbi a valószínűbb.
katasztrófa – ‘szerencsétlenség, súlyos, végzetes csapás’. –
katasztrofális: ‘végzetes, súlyos’: katasztrofális vereség.
Nemzetközi szó a latin catastropha (‘fordulat dráma
cselekményében’) alapján; ez a görög katasztrophé (‘fordulat,
felfordulás, vég’) megfelelője a katasztrephó (‘megfordít’) igéből:
kata- (‘el, vissza’) és trephó (‘fordít’). A magyar katasztrofális a
német katastrophal átvétele latinosított végződéssel.
katatónia – ‘hasadásos elmezavart kísérő mozgási zavar,
megmerevedés’.
Orvosi szakszó a görög katatonosz (‘megfeszült’) nyomán: kata-
(‘teljesen’) és teinó (‘feszít’). Lásd még tónus.
káté – a katekizmus rövidült formája.
a achát
katedra – ‘dobogó a tanári asztallal együtt’; ‘egyetemi tanszék’.
Nemzetközi szó a latin cathedra nyomán; ez a görög kathédra, azaz
‘(karos) szék’ megfelelője, forrása a kathedzomai (‘leül’) ige. Lásd
még katedrális, sezlon.
katedrális – ‘székesegyház’.
Nemzetközi szó a latin ecclesia cathedralis (‘a püspöki székhez
tartozó templom’) második eleme alapján; a cathedra a görög
kathédra megfelelője (lásd katedra). A magyar szó a latinból ered.
kategória – ‘fogalmilag összetartozó lények, dolgok osztálya’: a
szófaj nyelvtani kategória; ‘osztály, csoport’: felsőbb fizetési
kategóriába került. – kategorikus: ‘korlátlan érvényű’;
‘ellentmondást nem tűrő, teljes’: kategorikus elutasítás. –
kategorizál: ‘osztályoz, kategóriákba sorol be’. – kategorice:
‘határozottan, kereken’: kategorice megtiltották.
Nemzetközi szócsalád a latin categoria (‘állítás, meghatározás’)
nyomán. Forrása a görög katégoria (‘vád, állítás, meghatározás’) a
katégoreuó (‘ellene beszél, szid, vádol’) igéből: kata- (‘ellen’) és
agoreuó (‘a nyilvánosság előtt beszél’), utóbbi az agora (‘köztér,
népgyűlés’) szóból. Lásd még agora, agorafóbia.
katekizmus – ‘vallás vagy egy tan alapelemeit kérdés–felelet
formájában feldolgozó könyv’. – katekhézis: ‘katolikus hitoktatás’. –
katekhumen: ‘hittanuló, keresztség előtt álló személy az
ősegyházban’.
Vallástudományi szakszók. A ~ a latin catechismus átvétele, ez a
görög katékhiszmosz (‘tanítás’) megfelelője. Ez, valamint a
katekhészisz (‘oktatás’) és katekhumenosz (‘oktatott’) mind a
katékheó (‘tanít, oktat’) igéből származik: kata- (‘szembe’) és
ékheó (‘zeng, kiált’).
katéter – ‘testüregekbe, főleg a húgyhólyagba bevezetett cső’.
Görög szó, kathétér (‘szonda, mélységmérő ón’) a kathiémi
(‘lebocsát’) igéből: kata- (‘le’) és hiémi (‘ejt’).
kation – ‘pozitív töltésű ion’.
Tudományos szakszó a görög kata- (‘le’) és ion (‘menő, mozgó’)
elemekből. Lásd még katód.
katlan – ‘üst’; ‘üstház’; ‘hegyekkel körülvett mély terület:
völgykatlan.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kotlina (‘üst,
völgykatlan’); a szláv nyelvekben a gót katil közvetítésével a latin
catillus (‘tálacska’) származéka. A magyarban hangrendi
kiegyenlítődés következett be; a szóvégi a elmaradására példa
szláv jövevényszavaink között a beszéd, kolbász, lapát.
katód – ‘negatív töltésű elektród’.
Tudományos szakszó a görög kata- (‘le’) és hodosz (‘út’)
elemekből. Lásd még kation.
katolikus – ‘a kereszténység nyugati ágának jelzője ‹a keleti ortodox
ellenében›’. – katolicizmus: ‘a katolikus vallás, annak tanítása és
szelleme’. – katolizál: ‘a katolikus hitre tér’.
Vallástudományi szakszó a latin catholicus nyomán, amely a görög
katholikosz (‘egyetemes, általános’) megfelelője, s ennek alapja a
katholu (‘egészben, általánosságban’) határozó: kata- (‘szerint’) és
holosz (‘egész’).
katona – ‘hadseregben szolgálatot teljesítő személy’; ‘harcos
nőstény hangya’ ; ‘kis kockára vágott kenyérdarab rajta
szalonnával’. Származékai: katonás, katonáskodik, katonásdi,
katonaság.
A ~ a balkáni nyelvekben elterjedt, tisztázatlan eredetű katun,
katund, katuna (‘tábor, málha, szállás, tanya’) szóval lehet
kapcsolatos; talán egy katonalegény (‘tábori legény’), katonavitéz
(‘tábori vitéz’) típusú összetételből önállósulva vehette fel a
‘harcos’ jelentést.
kátrány – ‘szén vagy fa lepárlásából nyert sűrű, fekete folyadék’.
Származékai: kátrányos, kátrányoz.
Oszmán-török eredetű: katran, forrása az arab katrán (‘kátrány’).
Lehet, hogy részben a szerb-horvát katran közvetítette. A magyar
szóvég palatalizálódott.
kattog – ‘‹kemény, fémes tárgyak egymáshoz ütődve› rövid és éles
hangokat hallatnak’: kattog a vonatkerék a sínen. Kapcsolt szavak:
kattan, kattant, kattint.
Hangutánzó eredetű szócsalád; a ~ gyakorító, a többi mozzanatos
és (részben) műveltető képzőt visel.
katzenjammer – ‘másnaposság, macskajaj’.
Német összetétel a Katz (‘macska’) és Jammer (‘jajgatás’)
elemekből. Elavult szó.
kátyú – ‘vízzel, sárral teli gödör útfelületen’; ‘fennakadás’: az ügy
kátyúba került.
Talán a tájnyelvi kotú (‘pocsolya, híg sár’) szó jelentésben
elkülönült alakváltozata, és a hangutánzás szintjén rokonságban áll
a kotyog igével is.
kaució – ‘óvadék, pénzbiztosíték’; ‘‹régebben› katonatisztek
házassági óvadéka’.
Nemzetközi szó a latin cautio (‘óvatosság’) nyomán: cavere,
cautum (‘óvakodik’). Lásd még prekaució.
kaucsuk – ‘a kaucsukfa tejszerű nedve, a gumigyártás alapanyaga’.
Nemzetközi szó a spanyol cauchuc nyomán; ez a perui indián
(kecsua) nyelv azonos szavából ered.
- 172 - oldal
kausztikus – ‘maró, csípő, égető’.
Görög szó (kausztikosz) tkp. ‘égető’: kauszisz (‘tűzvész’) a kaió
(‘éget’) ige nyomán. Lásd még enkausztika, hipokausztum,
holocaust.
kauzális – ‘okszerű, okozati’. – kauzalitás: ‘okság, ok és okozat
összefüggése’.
Bölcseleti szakszócsalád a latin causalis (‘oki, okszerű’) nyomán;
ennek töve a causa (‘ok, ügy’). Lásd még accusativus.
káva – ‘kút nyílása körüli kő párkány’; ‘szita kérge’; ‘madár csőrének
alsó, illetve felső része’.
Vitatott eredetű szó. Lehet honfoglalás előtti iráni (alán) jövevény:
oszét kaw (‘sövénykerítés’); lehet a latin cavea (‘kalitka, méhkas,
sövénykerítés’) cava alakváltozatának átvétele. Egyik magyarázat
sem problémátlan.
kavalkád – ‘lovas díszfelvonulás’; ‘események, benyomások tarka
forgataga’.
Francia szó (cavalcade), az olasz cavalcata (‘sétalovaglás’) átvétele
a cavalcare (‘lovagol’) nyomán; ez a cavallo (‘ló’) származéka;
forrása a latin caballus (‘igásló’), amely az azonos értelmű görög
kaballészból ered. Lásd még gavallér, kaskavál.
kavar – ‘körbe forgat, kever’; ‘előidéz’: botrányt kavar; ‘‹helyzetet›
rosszindulatúan összekuszál’.
Feltehetően szóvegyüléssel keletkezett a hasonló mozgásokat
idéző kever, csavar és a felbolygatásra utaló zavar igékből.
kávé – ‘kávébab, a kávécserje termése’; ‘ebből készült ital’.
Származékai: kávés, kávézik, kávézó.
Az oszmán-török kahve átvétele, az pedig az azonos alakú perzsa,
annak révén pedig az arab kahva származéka. Végső forrása az
abesszíniai Kaffa tartomány neve, amely a kávécserje őshazája. A
magyar szóból a h kiesett, a véghangzó pedig valószínűleg a ragos
és képzett alakokból (kávét, kávés stb.) vonódott el.
kaverna – ‘‹régebben› barlang’; ‘kóros üreg belső szervben’:
tüdőkaverna.
Nemzetközi szó a latin caverna (‘üreg, barlang, odú’) nyomán; ez a
cavum (‘üreg’) származéka a cavare (‘kiváj’) igéből. Lásd még
exkavátor.
kaviár – ‘tengeri hal sózott ikrája’.
Vándorszó, forrása a perzsa hávjár, amely a török havyar révén
terjedt el az európai nyelvekben. A magyar szó forrása a német
Kaviar.
kavics – ‘folyóvízben simára csiszolódott kődarab’.
A kő kicsinyített kövecs alakjából keletkezhetett hangrendi
átcsapással; más nézet szerint a kova ugyancsak -cs képzővel
kicsinyített származéka. Mivel a 18. század előtt a szó kovacs
alakja volt uralkodó, az utóbbi származtatás hihetőbb.
kazah – ‘közép-ázsiai sztyeppelakó, törökös nyelvű nép; ennek tagja,
ennek nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a nép saját kazak (‘szabad, kóborló, nomád’) neve
nyomán. Lásd még kazár, kozák.
kazal – ‘hosszúkás, magas széna- vagy szalmarakás’.
A szlovák kozol átvétele; a magánhangzókban a nyíltabbá válás
érvényesült.
kazamata – ‘várpince, várbörtön; erődítmény földalatti alagútszerű
helysége, folyosója’.
Az olasz casamatta átvétele, ez talán ‘sötét ház’ jelentésű a casa
(‘ház’) és matto (‘bolond’, de a szicíliai dialektusban ‘sötét’) elemek
alapján. Más nézet szerint a ~ népetimológiás származék a görög
khaszma (‘szakadék, mélység’) többes khaszmata alakjából.
kazán – ‘zárt fémtartály folyadékok hevítésére vagy gőz
előállítására’.
Oszmán-török eredetű: kazan (‘üst’), tkp. ‘kivájt’; ez azonos harang
szavunk előzményével.
kazár – ‘népvándorlás kori törökös nyelvű nép; e nép tagja’;
‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’.
A népnév eredete homályos; valószínűleg éppúgy egy törökös kaz-
(‘kóborol’) tőből ered, mint a kazah és kozák.
kazein – ‘a tej fehérjeállományának legfőbb alkotó eleme’;
‘hidegenyv, túróból készített ragasztó’.
Vegytani szakszó a latin caseus (‘sajt’) nyomán. Lásd még
kaskavál.
kazetta – ‘kis díszes doboz’; ‘mélyített mennyezetmező’; ‘film-,
mágnes- vagy festékszalagot tartalmazó, könnyen behelyezhető és
kivehető zárt tok’.
Nemzetközi szó az olasz cassetta nyomán, amely a cassa
(‘szekrény, tartó, kassza’) kicsinyített formája; eredetéről lásd
kassza.
kazuár – ‘Ausztráliában és a környező szigeteken honos nagytestű
futómadár’.
A maláj kasawari származéka, amely a hollandon keresztül jutott az
európai nyelvekbe.
kazuisztika – ‘jogi esetek gyűjteménye’; ‘‹orvosi› esettan’;
‘szőrszálhasogatás, álokoskodás’. – kazuista: ‘a kazuisztikában
járatos személy’; ‘szőrszálhasogató, az igazságot álokoskodással
kiforgató személy’.
A latin casus (‘eset’) görögös képzésű származékai, forrásuk a
a achát
cadere, casum (‘megesik’) ige. Lásd még kadáver, kadencia,
kádencia, kaszkád, kaszkadőr, kázus, sansz.
kazula – ‘miseruha’.
A latin casula (‘útiköpeny, esőköpeny’) szóból.
kázus – ‘ügy, eset’; ‘botrányos eset’: kázust csinál.
Latin szó (casus), a cadere, casum (‘esik’) igéből. Lásd még
kadáver, kadencia, kádencia, kaszkád, kaszkadőr, kazuisztika,
sansz.
kebel – ‘mell’; ‘női mell’: dúskeblű; ‘‹régebben› a ruha mellrésze’:…
van szagos gyümölcse, / Mellyel a sétáló kebelét megtőltse
(Csokonai); ‘szív, lélek, érzelem’: dagad a keble az örömtől;
‘csoport, szervezet, intézmény köteléke’: kivált az intézet
kebeléből, kebelbeli. Származéka: (be)kebelez.
Ismeretlen eredetű szó.
kecmereg – ‘nehezen mozog, mászik’.
Hangfestő eredetű szó, kec- töve a kászálódik tövének lehet magas
hangrendű, affrikálódott párja; rokonságába tartozik még a
tájnyelvi kecel, keceficél (‘négykézláb jár, sántikál’).
kecs – ‘báj, tetszetősség’. Származéka: kecses.
Nyelvújítási elvonás a kecsegtet igéből, amely régebbről ‘bájol,
csalogat’ értelemben is kimutatható.
keccsöl – ‘terhet emel, cipel’.
Bizalmas nyelvi szó az angol catch (‘megfog’) alapján, az eredeti
kiejtéshez igazodva.
kecsege – ‘hegyes orrú, porcos édesvízi hal’.
A Balkán és Kelet-Európa sok nyelvében elterjedt halnév (román
caciugă, szerb-horvát kečiga, ukrán csecsiga, újgörög keciga stb.)
végső forrása ismeretlen, így azt sem lehet eldönteni, hogy a
magyar szó melyik nyelvből merített, illetve melyiknek kölcsönzött.
kecsegtet – ‘biztat ‹valamivel›, ígér’: a vállalkozás sikerrel
kecsegtet; ‘áltat, hiteget’: Síma száddal mit kecsegtetsz?
(Csokonai); ‘‹régen› kényeztet’: Úgy anyám, kecsegtesd ölbeli
ebedet (Arany).
Hangutánzó szó, a hívogatás, csalogatás szándékával való
nyelvcsettintést imitálja, ahogy a tájnyelvi csecseget, csecsegtet
alakváltozatok is sejtetik.
kecseszkecsken – ‘észak-amerikai stílusú birkózás, amelyben
minden fogásnem meg van engedve’.
Az angol catch-as-catch-can (‘fogd, ahol éred’) elnevezés kiejtés
szerinti átvétele.
kecske – ‘a birkával rokon szakállas, tejelő háziállat’.
Török eredetű: türk, kipcsak, oszmán kecsi, ujgur kecski; ezekben a
nyelvekben állathívogató szó származéka.
kecsua – ‘az Andokban élő indián nép, az egykori inka birodalom
uralkodó népe; ennek nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel
kapcsolatos’.
Nemzetközi megnevezés a spanyol quechua nyomán; ez a ~ nép
saját megnevezésén alapul.
kedd – ‘a hét második napja’.
A két számnév ket- tövéből ered -d sorszámnévképzővel. Az
elnevezésre a szláv nyelvek adhattak mintát, amelyekben a hét
napjait jobbára sorszámmal jelölik (lásd a mi csütörtök, péntek
átvételeinket!). A mai forma bizonyára a ragos alakokban alakult ki:
keted  keteden  ketden  kedden  kedd.
kedély – ‘hangulat, kedv, lelkiállapot’.
Nyelvújítási képzés az akkoriban divatos -ály, -ély képzővel (mint
aggály, erély, szeszély stb.) a kedv szó kikövetkeztetett ked-
tövéből.
kedig – lásd pedig
kedive – ‘az egyiptomi török alkirály címe a török uralom (‘1867–
1914’) idején’.
Nemzetközi szó a francia khedive alak nyomán, ez a török, végső
soron perzsa khidív (‘herceg’) átvétele.
kedv – ‘hangulat, érzelmi állapot’: rossz kedvében találtuk;
‘hajlandóság’: semmi kedvem találkozni vele; ‘tetszés, vágy’: gyere
el a kedvemért. Származékai: kedves, kedveskedik, kedveskedés,
kedvez, kedvező, kedvezés, kedvezmény, kedvezőtlen, kedvetlen,
kedvetlenség, kedvenc.
Bizonytalan eredetű szócsalád. Valószínű ked- töve talán ugor
eredetű: vogul, osztják kent (‘harag’), ha feltehetjük, hogy e szavak
jelentése eredetileg semleges volt: ‘kedv, hangulat’. Ilyen
jelentésfejlődésre más nyelveken is van példa: latin animus
(‘lelkület’), animositas (‘indulat, harag’). Gond marad viszont, hogy
a tőbeli -v jelenlétét nem tudjuk magyarázni, valamint hogy a
magyar szó történetében a ‘hangulat’ értelme másodlagosnak
látszik, mert aránylag későn jelentkezik. A kedvenc és kedvezmény
nyelvújítási képzés.
kefe – ‘sűrű, rövid és merev sörtéjű (nyeles) eszköz állat, ruha,
edény, padló, fog stb. tisztítására, sikálására, haj rendezésére’.
Származéka: kefél.
Az oszmán-török kefe átvétele; mint ott, sokáig a magyarban is
lóápoló eszközt jelentett, majd jelentésköre hasonlóság alapján
szélesedett ki.
kefir – ‘aludttej-szerű savanykás, enyhén szénsavas tejtermék’.
Nemzetközi szó, de eredete tisztázatlan; talán a kaukázusi nyelvek
- 173 - oldal
egyikéből való: mingrel kipuri (‘aludttej’).
kégy – lásd pedig
kegyed – lásd kelmed
kegyelem – ‘büntetés elengedése vagy enyhítése’: közkegyelem; ‘‹a
keresztény dogmatikában› Isten megbocsátó szeretete, segítsége a
bűn elkerülésére’; ‘jóindulat’: Isten kegyelméből; ‘megtisztelő
megszólítás’ ‹második személyű birtokos személyjellel›’:
kegyelmed, kegyelmetek. Származékok és kapcsolt szavak:
kegyelmes, kegyelmez, kegyelmi, kegyelmezés; kegyel, kegyelet,
kegyeletes; kegy, kegyes, kegyesség, kegyeskedik, kegyetlen,
kegyetlenség, kegyetlenkedik.
A szócsalád igei természetű kegy- töve bizonytalan eredetű. Talán
a kell ige szóhasadással elkülönült alakváltozata; viszonyuk olyan
lehet, mint a jegy és jel szavaké, ám a megfelelő jelentésbeli
párhuzam szótörténetileg nem igazolható.
kehely – ‘serleg, díszes, talpas ivópohár’; ‘misén, úrvacsorán
használatos arany vagy ezüst talpas ivóedény’: áldoztatókehely.
A német Kelch átvétele, esetleg a horvát és szlovén kelih
közvetítésével; az ófelnémet kelich előzménye a latin calix, calicis
(‘serleg’), a görög külix, külikosz (‘pohár’) megfelelője. A fenti
eredetnek a ~ kelyh- tőalakja felel meg (a -l palatalizálódott); a szó
mai alakja hangátvetéssel alakult ki, mint a pehely, teher
szavakban.
kehes – ‘nehéz légzéssel, fulladozással küszködő ‹ló›’.
A ma már csak nyelvjárásokban élő, hangutánzó keh (‘köhögés,
fulladozás’) -s melléknévképzős származéka, a köhög rokona.
kéj – ‘gyönyör’: Tenger kéj veszen körűl (Petőfi); ‘a nemi kielégülés
heves érzete’: elmerül a kéjekben; ‘élvezet, kedv’: kéjjel vetette
magát az olvasásba. Származékai: kéjes, kéjeleg, kéjenc.
Ősi finnugor örökségünk: vogul kaj (‘bájoló dal’), osztják kojta,
zürjén kojni (‘dürrög’). Az átvett keje alak igenévszó lehetett, amely
mind a bájolás, mind a párzási hév jelentéselemét tartalmazta. A
~nek korán kialakult kény alakváltozata, és jelentésük csak későn
különült el. A fenti származékok nyelvújítási képzések. Lásd még
kény, kietlen.
kék – ‘a derült égbolt színe’; ‘ilyen színű’. Származékai: kékes, kéklik,
kékellik, kékít, kékítő, kékül.
Ótörök szójövevény: türk, ujgur, kipcsak, kun, kirgiz kök (‘kék,
zöld’); továbbképzett származékaiból ered kökény és kökörcsin
szavunk. Az átvett ősi alak köjk lehetett, ebből hanghelyettesítéssel
kejk, végül ~ lett. Lásd még kékharisnya, kékszakáll, kékvérű.
kékharisnya – ‘művészek és tudósok között forgolódó, műveltségét
fitogtató nő’.
Az angol bluestocking tükörfordítása, de az azonos szerkezetű
német Blaustrumpf is lehetett a mintája. Az angol kifejezés egy 18.
századi angol szalon társaságának az elnevezéséből (Blue Stocking
Society) ered. Állítólag e név arra utalt, hogy a szalon egyik
prominens férfi tagja kék harisnyát viselt; valójában Mrs. Montague,
a szalon úrnője egy párizsi klub Bas-bleu (‘kék harisnya’) nevét
vette át.
kekk – ‘hetyke, pimasz’.
Bizalmas nyelvi szó a németből: keck (‘élénk, elfogulatlan’). Ősi
germán tőről fakad; oldalági rokona az angol quick (‘eleven,
gyors’).
keksz – ‘száraz, lapos teasütemény’.
A német Keks átvétele; ennek forrása az angol cake (‘sütemény’)
többes alakja, a small cakes (‘aprósütemény’) kifejezés második
eleme.
kékszakáll – ‘hírhedt, kíméletlen nőcsábász’.
Nemzetközi szótípus a francia Prince Barbe-Bleu (‘Kék Szakáll
herceg’) nyomán. Ez a herceg Perrault egyik meséjének hőse: hat
feleségét megölte, de a hetedik a fivérei segítségével megmenekül
a haláltól.
kékvérű – ‘arisztokrata származású’.
Nemzetközi szótípus a spanyol sangre azul (‘kék vér’) nyomán. A
mór uralom idején a fehér bőr és a rajta kéken átderengő erek a
hibátlan vizigót nemesi leszármazás bizonyságainak számítottak.
kel1 – ‘származik, támad’: híre kelt, hogy…; ‘felébredve fekvőhelyét
elhagyja’; ‘‹égitest› a látóhatár fölé emelkedik’: felkel a hold;
‘‹növény a földből, szárnyas a tojásból› előbújik’; ‘‹tészta kovász
hatására› emelkedik, megduzzad’; ‘‹áru› fogy, kereslete van’: egy
darab se kelt el; ‘‹írat, levél valamely napon› íródik, kiállíttatik: Kelt
Gyöngyösön, július 6-án. Származékai: kelt, keletlen, kelet, keleti,
kelendő, kelendőség, keltez, keltezés, kelevény.
Ősi örökség az ugor korból: vogul kel, osztják kul (‘felkel, partra
száll’). Lásd még kelés, keletkezik, kerekedik, kikelet, költ, költözik.
kel2 – ‘rücskös levelű, lazább fejű káposztaféle’.
A bajor-osztrák keel (‘kelkáposzta’) átvétele; ennek forrása,
akárcsak az irodalmi német Kohl (‘káposzta’) szóé, a latin caulis
(‘szár, torzsa, káposzta’).
kelekótya – ‘hebehurgya’.
A nyelvjárási kelekóla (‘szeleburdi’) és kótyagos alakok
keveredéséből keletkezett.
kelempászmadár – ‘‹eredetileg› meggyvágó, a pintyek családjába
tartozó madár’; ‘mókus’.
a achát
A szóösszetétel előtagja a német Kernbeisser (‘meggyvágó’)
magyaros alakulata, talán egy német dialektális kernpeiss
formából; a mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő a hang oldotta, s
r  l hangváltozás következett be. A ‘mókus’ jelentés bizonyára
azért alakult ki egyik-másik tájszólásban, mert az ágról ágra
„röpködő” állat „kalimpálására” értették a számukra
elemezhetetlen szót. A német szó tkp. ‘magharapó’ a Kern (‘mag’)
és beissen (‘harap’) elemekből.
kelengye – ‘ágynemű s ruhanemű mint a hozomány része’.
A szó eredetéről három elmélet született. Lehet a kellendő (‘ami
szükséges’) kellende változatának (mint pengő–penge) főnevesült
formája palatalizációval s az l rövidülésével. Lehet a latin
clenodium (‘kincs’) többes clenodia alakjának származéka (a
mássalhangzó-torlódás oldódásával s hangrendi kiegyenlítődéssel);
e magyarázat gyengéje, hogy a latin szó ‘hozomány’ értelme csak
egyetlen és igen régi írásos adatban jelentkezik. Végül szóba került
egy ótörök *kälindik, a törökségben általános kälin
(‘menyaszszony’) lehetséges származéka, mint amely a ~
előzménye lehet. Itt meg az a gond, hogy ilyen szót nem sikerült
kimutatni, s maga a ~ szó is túl későn bukkan fel ahhoz, hogy
ótörök eredetű szavaink közé sorolhatnánk.
kelepce – ‘csapda’; ‘valakinek a vesztére kiagyalt helyzet’: kelepcét
állítottak a betörőnek.
A szlovák klepec (‘csapda’) átvétele; hasonló szó sok más szláv
nyelvben található. Ezek a csapda összekattanásának hangját
utánzó szavak, és így kapcsolatosak kalapács, kalapál szavaink
előzményével. A magyar szó bizonyára a szlovák többes klepce
alakból való, a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta fel.
kelepel – ‘‹gólya› jellegzetes hangját hallatja’.
Hangutánzó szó; más nyelvekben is hasonlóképp: angol clatter,
német klappern. Lásd még kerepel.
kelés – ‘gennyes, gyulladásos duzzanat a bőrön’. – kelevény:
‘ugyanaz’
A kel1 ige származékai, annak ‘kiemelkedik, megduzzad’
jelentésárnyalatai alapján, a deverbális -s, illetve -vény
főnévképzőkkel.
keletkezik – ‘létrejön, kialakul’.
A kel1 ige származéka annak ‘támad’ jelentése alapján a
mozzanatos -t és a visszaható -kezik képzőkkel (mint pl.
csalatkozik, fogyatkozik).
kelevény – lásd kelés
kelevéz – ‘dárdaszerű hajítófegyver’: Kelevéze ragyog vala balján
(Arany).
Ismeretlen eredetű szó.
kell – ‘szükséges ‹valaki számára, valamihez›’: ez kell nekünk, ehhez
sok pénz kell; ‘‹segédigeként› kénytelen, köteles’: amit elkezdtünk,
azt be kell fejeznünk. Származékai: kellő, kelletlen, kelletlenkedik.
Ősi finnugor örökség: zürjén kolni, votják kula, mordvin kelgems
(‘kell, szükséges’). Lásd még kegy, kellék, kellemes, kellő.
kellék – ‘hozzávaló’: kellékek egy öltönyhöz; ‘színpadi előadás tárgyi
tartozéka’. Származéka: kellékes.
A kell ige származéka deverbális -ék főnévképzővel (mint keverék,
maradék).
kellemes – ‘jóleső, megnyerő, tetszetős’. Származékok és kapcsolt
szavak: kellemetes, kellemetlen, kellemetlenség, kellemetlenkedik,
kellem, kellemkedik.
A szócsalád kellem- alapszava a kell ige származéka; -m képzője
lehet mozzanatos igeképző vagy deverbális főnévképző. A kellem
főnév nyelvújítási elvonás.
kellner – ‘pincér, felszolgáló’.
A régebbi városi nyelv német szava: Kellner (‘pincér’), a Kelle
(‘pince’) származéka.
kellős – ‘‹csak a kellős közepén kifejezésben› pontos’.
Forrása talán a kell ige kellő (‘megfelelő, illő, alkalmas’)
származékának -s melléknévképzős alakja, amely egyszerű
nyomósítószóvá vált. Más nézet szerint a ~ kellő alapszava nem
más, mint a küllő egy korai alakváltozata, amelyről ugyan nincs
adat, de az ótörök előzményak alapján valószínűsíthető; ez esetben
‘a küllők vonala által kijelölt’ középpontra gondolhatunk. A
nyelvtörténeti tények mindkét magyarázathoz adnak alapot.
kelme – ‘szövet, ruhaanyag.
Ismeretlen eredetű szó.
kelmed – ‘kegyelmed’. – kegyed, kend: ‘ugyanaz’.
A régen magas rangúakat megillető kegyelmed (lásd kegyelem)
megszólításnak a sűrű használatban megrövidült formái. A ~ s még
inkább a kend idővel a paraszti szóhasználatba „süllyedt le”, s
utóbb még ott is lekezelő jellegűvé lett: Mit képzel őkelme? Hallja-e
kend! A kegyed máig főleg nők udvarias megszólítására
használatos.
kelta – ‘az ókorban nagy és jelentős, ma már csak néhány milliós
lélekszámú indourópai népcsoport; ennek nyelvei (ír, walesi,
breton)’; ‘‹melléknévként› e népcsoporttal, nyelveivel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a latin Celtae (‘kelták’) nyomán; ez ‘harcos’
jelentésű szó lehetett, ahogy az óskandináv hildr (‘háború’) és
- 174 - oldal
litván kalti (‘lesújt’) szavak sejtetik. A magyar szó a német Kelte
átvétele, a végződés a latin szóból kikövetkeztetett egyes számú
Celta alakhoz igazodott.
kelvin – ‘az abszolút hőmérséklet mértékegysége’.
Fizikai szakszó az abszolút hőmérsékleti skála megalkotójának,
Kelvin lordnak a nevéből.
kém – ‘titokban figyelő, megbízója számára fontos adatokat
szolgáltató személy’. Származékai: kémlel, kémlelő, kémkedik,
kémkedés.
Ismeretlen eredetű szó.
kemence – ‘fűtésre, sütésre használt építmény’; ‘szárításra,
égetésre, olvasztásra való ipari berendezés’.
Szláv jövevényszónak tűnik, az e nyelvekben általános kamen(n)ica
szónak azonban csupán az északoroszban van ‘kőkemence a
gőzfürdőben’ jelentése, másutt ‘kőbánya, kőedény, kőkocka,
kőlap’, mindez az ószláv kamen (‘kő’) származéka. Ha e
nehézségek ellenére a ~t szláv szónak tekintjük, akkor mai alakját
hangrendi illeszkedés formálta ki.
kemény – ‘a nyomásnak, megmunkálásnak ellenálló ‹szilárd anyag›’;
‘sok ásványi sót tartalmazó, nehezen habzó ‹víz›’; ‘határozott,
kitartó, szívós’: kemény legény, kemény akarat; ‘nagy
erőfeszítéssel járó’: kemény munka. Származékai: keménység,
keményedik, keményít, keményítő, keménykedik.
A ~ kem- töve ősi finnugor vagy épp uráli örökség: mordvin keme
(‘kemény, szilárd’), finn kämeä (‘vastag, erős’), szelkup koom
(‘kemény’). A szóvég denominális névszóképző (mint kicsiny,
sovány, vékony).
kémény – ‘füstgázok szabadba vezetésére szolgáló cső, csatorna’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát komin, szlovén komen, szlovák
komín. Mindezek az ófelnémet kamin származékai, és a népi latin
caminuson át a görög kaminosz (‘kemence’) szóig vezethetők
vissza. A magyar szó alighanem szlovén eredetű, és hangrendi
kiegyenlítődéssel, a magánhangzók nyúlásával, s végül a szóvég
palatalizációjával alakult ki: komen  kemen  kémén  kémény.
kémia – ‘vegytan’. – kémikus: ‘vegyész’. – kemikália: ‘vegyszer’. –
kemizál: ‘‹a mezőgazdaságban› vegyi anyagokat használ
‹talajjavításra, rovarirtásra›’. – kemoterápia: ‘vegyi anyagok
használata a gyógyászatban ‹főleg rákos daganat kezelésére›’.
Nemzetközi tudományos szakszócsalád, az arab eredetű alkímia
(al-kímíja) második, tehát névelőtlen tagjának önállósodása révén
keletkezett: középkori latin chimia, chemia. A magyar ~ a német
Chemie latinosított alakja; a kémikus a fizika–fizikus szópár
mintájára alakulhatott ki.
kemping – ‘táborhely autós túristáknak sátorban vagy lakókocsiban
való megszállásra’.
Nemzetközi szó az angol camping (‘táborozás’) nyomán; a camp
(‘tábor’) a francia camp és olasz campo vonalán a latin campus
(‘katonai tábor’) szóra vezet vissza. Lásd még kampány.
ken – ‘lágy anyagot vékony rétegben felhord’: vajat ken a kenyérre;
‘ráhárít’: a szomszédjára kente a hibát; ‘veszteget’: kenőpénz.
Származékai: kenés, kenő, keneget, kenegetés, kenet, kenetes,
kenetlen, kenődik, kenőcs.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még kence, kenceficél, kendő,
keszkenő.
kén – ‘sárgás, gyúlékony nem fémes elem’.
Ismeretlen eredetű szó.
kence – ‘lenolajlakk, firnisz’.
Lehet a ken ige nyelvújítás kori származéka a szokatlan -ce
képzéssel, (hiszen ez a kicsinyítő képző, illetve ennek szokottabb
-cse alakja csak névszókhoz kapcsolódik); de talán inkább elvonás
a kenceficél igéből.
kenceficél – ‘keneget’; ‘‹arcot szépítés céljával› kifest, kikészít’.
Korábbi kentefitél, kencse-fencsél alakokból keletkezett ikerszó-féle
a ken és a hasonló értelemben használt fen igei elemekből. Lásd
még kence.
kend – lásd kelmed
kende – ‘a honfoglalás előtti magyar törzsszövetség fő fejedelme’.
Ótörök, közelebbről kazár eredetű szavunk lehet: altáji kündü
(’tisztelet, kultusz’), ez valószínűleg a mongol kündü (‘tekintélyes’)
átvétele. Ez volt a honfoglalók egyik törzsfőjének neve, a Kond
forma ugyanis téves olvasat. A Künd  Kind  Kend fejlődésű név
-e kicsinyítő képzőt kapott, így lett végül ~ .
kender – ‘érdes levelű, nyúlánk ipari rostnövény’.
Ótörök eredetű: kun, kirgiz, üzbég, ujgur, oszmán kendir (‘kender,
len’). Lásd még kenderike.
kenderike – ‘pintyféle apró énekes madár’.
A kender szó származéka a növény- és állatneveknél nem ritka -ike
képzőegyüttessel (estike, füstike); a névadás alapja, hogy ez a
madárka főleg len- és kendermaggal táplálkozik.
kendő – ‘fejre vagy valaminek befedésére használt, gyakran
háromszögű szegett kelmedarab’; ‘kisebb, esetleg alakra szabott
kelme más célra’: zsebkendő, nyakkendő; ‘‹régen› arcszépítésre
használt kenőcs, festék’: kendőzi az arcát, kendőzött szépség.
Ahogy e legutóbbi jelentésből kiderül, a ~ a ken ige származéka,
mégpedig egy gyakorító -d képzős kend (‘keneget’) folyamatos
a achát
melléknévi igeneve, amely a kendő ruha szókapcsolatból
önállósulva lett főnév. Lásd még keszkenő.
kéneső – ‘‹régen› higany’.
Ótörök eredetű: kun köneszu, tatár küne szuj, ujgur köneg szuv.
Ezek összetételek a kene (‘atka, kullancs’) és szu (‘víz’) elemekből,
tehát ‘élősdiek ellen való folyadék’ értelműek. A magyar ~
népetimológiás alakulat a kén és eső szavak beleértésével. Ma már
elavult, illetve nyelvjárási szó.
kenéz – ‘középkori erdélyi román telepes község elöljárója, bírája’.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén knez (‘fejedelem,
herceg’), bolgár knez (‘falu bírája’); a szóeleji mássalhangzó-
torlódást járulékos magánhangzó oldotta fel.
kenguru – ‘erszényes, növényevő ausztráliai emlősállat’.
Az ausztráliai bennszülöttek nyelvéből való szó, amely az angol
kangaroo révén lett nemzetközivé; a magyar ~ a német Känguru
átvétele.
kengyel – ‘a nyeregről kétoldalt lecsüngő fém lábtartó’; ‘ilyen alakú
hallócsontocska a fülben’; ‘nadrág talpallója’.
Vitatott eredetű szó. Lehet a kihalt kégy (‘abroncs, karika’)
származéka a ritka denominális -l képzővel, amelybe utólag lépett
be egy szervetlen -n járulákhang (mint bakancs, bogáncs). Más
nézet szerint egy kengy-al összetételről van szó, amelynek második
eleme tkp. alj, míg az első egy ki nem mutatott, de rokonnyelvi
szavak alapján (pl. vogul kenys, azaz ‘bőrharisnya’) feltehető
*kengy szó volna ‘lábbeli’ jelentéssel. Lásd még kengyelfutó.
kengyelfutó – ‘gyorsfutár’; ‘ura hintója előtt futó kísérő, szolga’.
Régies szó; az előtag szerepére nincs kielégítő magyarázat, sem az
összetétel jellege nem világos, hogy vajon kengyelt, kengyelben
vagy kengyel mellett futót kell-e értenünk.
kennel – ‘kutyatenyésztő és kutyaidomító telep’.
Angol szó az ófrancia chenil nyomán, amely a késői latin canile
(‘kutyaól’) származéka, forrása a canis (‘kutya’).
kenotáfium – ‘jelképes síremlék ismeretlen helyen elhunyt számára’.
Nemzetközi szó a latin cenotaphium nyomán, amelynek előzménye
a görög kenotaphion a kenosz (‘üres’) és taphosz (‘sír’) elemekből.
kentaur – ‘felül férfi, alul ló testét viselő képzelt lény a görög
mondákban’.
Nemzetközi szó a latin centaurus nyomán, amely a tisztázatlan
eredetű görög kentaurosznak felel meg. A magyar szó a német
Kentaur átvétele.
kenter – ‘rövid, könnyű galopp’; kenterben (‘sétagaloppban,
könnyedén, nagy fölénnyel’) veri ellenfeleit.
Nemzetközi szó az angol canter nyomán, amely a Canterbury
gallop (‘kényelmes, nem megerőltető ügetés’) kifejezésből vált ki;
az utalás a Canterburybe vonuló középkori zarándokok tempójára
vonatkozik.
kentum – ‘az indoeurópai család nyugati ágát alkotó ‹nyelvcsoport›’:
kentum nyelvek (görög, latin, kelta, germán).
A ~ a ‘száz’ számnév latin megfelelője (centum) az ókori kiejtés
szerint; ez arra utal, hogy ebben a körben az ősnyelvi szókezdő k
megmaradt (vagy, a germán nyelvekben, h-vá vált), szemben a
szatem nyelvekkel (lásd ott). Lásd még centi, centuria.
kenu – ‘sportcsónak, amelyet féltérden, egytollú evezővel hajtanak’;
‘‹eredetileg› fatörzsből vájt indián csónak’.
Nemzetközi szó, amely a spanyol canoa, illetve az angol canoe
révén terjedt el; forrása valamelyik indián nyelv lehet, pl. karibi
indián ukuni (‘fatörzs’). A magyar szó az angol kiejtést követi.
kény – ‘szabad elhatározás, kedv, tetszés’: kénye-kedve szerint jár
vagy nem jár iskolába; ‘szeszély’. Származékai: kényes,
kényeskedik, kénytelen, kénytelenség, kényeztet.
A kéj szóhasadással elkülönült alakváltozata; a j–ny
hangmegfelelés ritka, de nem példátlan: lapály– (nyelvjárási)
lapány, megyen – (nyelvjárási) mejen, menyen. A kéj és a kény
századokig azonos jelentésű volt; a ~ szóban és összetételeiben
csak a 18. századtól lép előtérbe az erőszakos akaratérvényesítés
mozzanata, talán a más eredetű kényszerít és szócsaládja alaki
hatására. Lásd még kényelem, kényúr, kietlen.
kényelem – ‘a testi jóérzés állapota, az ezt elősegítő körülmények és
dolgok együttese’: kényelemben él, kényelembe helyezi magát.
Származékai: kényelmes, kényelmesség, kényelmetlen,
kényelmetlenség, kényelmeskedik.
Nyelvújítási szóalkotás a kény főnévből, az egyébként deverbális
-elem képzővel, a szónak ritkább ‘kényeztetés, elkényeztetettség’
jelentése alapján.
kenyér – ‘gabonalisztből gyúrt, kelesztett és sült táplálék’; ‘a
megélhetéshez szükséges anyagiak’: kenyeret keres, a maga
kenyerén él. Származékai: kenyeres, (le)kenyerez.
A permi alapnyelvből az ősmagyar korban kölcsönzött szó: votják
kenyir (‘dara, darakása’). A szó jelentése később vonódott át a
gabonából készült sült, majd kelesztett alapélelemre.
kényszerít – ‘testi vagy lelki erőszakkal rászorít’: prostitúcióra
kényszerítették; ‘‹a szükség, a helyzet› ráveszi’: a zápor futásra
kényszerített. Származékok és kapcsolt szavak: kényszeredik,
kényszeredett, kényszer, kényszerű, kényszerül, kényszeres.
A szócsalád alapja az elavult kész, azaz ‘ösztönzést, hajlandóságot
- 175 - oldal
érez’ ige (lásd késztet); ennek -l és -ít műveltető képzőkkel egy
készelít származéka jött létre (erre vannak adatok a 15-16.
századból). A l  r hangváltozás nem ritka: illan  iramodik, villan
 virrad; a készerít is többször bukkan fel régi szövegekben. Az
inetimologikus ny valószínűleg a jelentésben is közelálló kénytelen
(lásd kény) hatására került a szóba. A kényszer nyelvújítási
elvonás.
kényúr – ‘zsarnok’.
Nyelvújítási tükörszó a német Gewaltherrscher mintájára a kény és
úr elemekből.
kép – ‘síkban ábrázolt hasonmás’; ‘ez mint műalkotás’; ‘tükrözött
vagy vetített látvány’: tükörkép, mozgókép; ‘arc(kifejezés)’: képen
teremtették, mogorva képpel ült; ‘valaminek az alakja, megjelenési
formája’: a Szentlélek leszállt fehér galamb képében.
Ótörök eredetű szó: türk, altáji kep, jakut kieb (‘minta, forma,
képmás’). A magyar szó hosszú magánhangzója vagy utólagos
nyúlás eredménye, vagy arra vall, hogy egy ilyen ótörök szót
vettünk át. Lásd még képes, képest, képez, képlékeny, képlet,
képmás, képmutató, képtelen, képviselő, képzel.
kepe – ‘gabonakévékből rakott kereszt’; ‘ez mint a szegődött aratók
bérének egysége’. Származéka: kepés.
Vitatott eredetű szó. Valószínűbb, hogy a szlovén kopa
(‘gabonakereszt’) többes kope formájából lett hangrendi
kiegyenlítődéssel. Kevésbé hihető ótörök származása a kun keben
(‘halom’), tatár kiben (‘boglya’) megfelelései alapján.
képes – ‘képekkel ellátott’: képes újság; ‘valaminek véghezvitelére
testi, szellemi alkalmassággal bíró’: nem képes megérteni,
mindenre képes. Származékai: képesség, képesít, képesített,
képesítés, képesítő, képesítetlen.
A kép főnév melléknévi származéka denominális -s
névszóképzővel. A második jelentés a kép régről kimutatott ‘mód’
értelmével kapcsolatos; ez az értelem lelhető fel a ragjellegű
-képpen utótagban: miképpen (‘mi módon’). A ‘módja van rá’ 
‘megteheti’  ‘alkalmas rá’ jelentésfejlődés kézenfekvő. Lásd
még képest, képtelen.
képest – ‘hasonlítva, viszonyítva’: a körülményekhez képest jól
vagyunk.
A képes melléknév -t határozóragos alakja (mint hamarost,
folyvást) az alapszó régről adatolt ‘hasonló’ jelentése alapján; ma
névutói szerepet tölt be.
képez – ‘alakít, formál’; ‘szakmára, hivatásra oktatással s
gyakorlattal felkészít’: tanárképzés. Származékai: képzés, képző,
képzet, képzetes, képződik, képződmény.
A kép származéka denominális -z igeképzővel. A fenti jelentései
jórészt a német Bild–bilden szópár mintájára alakultak ki. Lásd még
képzel.
kepi – ‘könnyű, ellenzős katonai sapka’.
Nemzetközi szó a francia képi nyomán, amely a német Kappe
(‘sipka’) származéka; ennek forrása a késői latin cappa (‘csuklyás
köpeny’). Lásd még kápa, kapucíner, kapucinus, kapucni, kaput,
kaputt.
képlékeny – ‘gyúrható, alakítható’.
Nyelvújítási alkotás a kép egy önállóan rég nem használatos képel
(‘alakít, formál’) származékából deverbális -ékeny képzővel (mint
féltékeny, tevékeny).
képlet – ‘összefüggés algebrai jelekből álló rövid kifejezése’:
egyenletmegoldó képlet; ‘vegyület összetétele vegyjelekben és
számokban kifejezve’: a kénsav képlete; ‘kép, ábra’. Származéka:
képletes.
Nyelvújítási alkotás a kép szóból denominális -let képzőegyüttessel
(mint egylet, körlet).
képmás – ‘arckép’.
Összetétel az ‘arc’ jelentésű kép és a ‘másolat’ értelmű más
elemekből.
képmutató – ‘alakoskodó, nemes érzelmeket színlelő’. Származéka:
képmutatás.
Népetimológiás fejlemény egy korábbi képmutáló összetételből,
amely az ‘arc’ jelentésű kép és az eredetileg ‘változtat’ értelmű
mutál elemekből áll (az utóbbi a latin mutare, azaz ‘változtat’
igéből), tehát ‘arcát változtató’.
képtelen – ‘lehetetlen’: képtelen helyzet; ‘alkalmatlan, felkészületlen
‹valaminek véghezvitelére›’: képtelen a feladattal megbirkózni.
A kép szóból keletkezett -telen fosztóképzővel mint a képes
ellentétes jelentésű párja.
képvisel – ‘más nevében eljár’: jogi képviselő; ‘választói nevében
működik ‹közgyűlésben, parlamentben›’. Származékai: képviselő,
képviselet, képviseleti.
Jelöletlen tárgyas összetel a régebbi valaki képét viseli (‘helyette
jár el’) kifejezésből, a kép szó ‘arc’ jelentése alapján.
képzel – ‘képzetek alapján gondolati képet alkot’: Elképzeltem egy
gyenge rózsát (József Attila); ‘nem létező dolgot valósnak vél’:
képzelt beteg; ‘valamilyennek elgondol’: Én nem így képzeltem el a
rendet (József Attila). Származékai: képzelt, képzelet, képzeleti,
képzelődik, képzelődés, képzelgő, képzelgés.
A képez ige gyakorító -l képzős származéka.
a achát
kér – ‘kívánságot fejez ki’; ‘udvariasan felszólít’: kérem, jöjjön elő;
‘felkér’: feleségül kéri.
Származékai: kérés, kérő, kérelem, kéret, kérlel, kérlelés, kéreget,
kéregetés, kéredzkedik, kérincsél. Ősi finnugor örökség: votják kur-
(‘eseng’), finn kerjätä, észt kerjämä (‘kéreget’). Lásd még kérd,
keres, kereskedik, kérkedik, kérődzik.
kerámia – ‘festett mázas égetett agyag edény, dísztárgy’; ‘az ilyen
tárgyak készítése mint művészeti és iparág’. – keramikus:
‘kerámiát készítő művész, iparos’. – keramika: ‘agyagművesség’.
Nemzetközi szócsalád a görög kerameia nyomán, amely a
keramosz (‘agyag, cserépedény’) származéka; ennek forrása a
kerannümi (‘vegyít’) ige. Lásd még keramit, kratér, kráter.
keramit – ‘meszes agyagból égetett sárga útburkoló tégla; ennek
anyaga’.
Magyar márkanév a kerámia szóból a kémiai szaknyelvben gyakran
használt -it végződéssel; a ~ Rost Ferenc magyar mérnök
találmánya.
keratin – ‘a szaruanyagok kéntartalmú fehérjéje’.
Biokémiai szakszó a görög kerasz, keratosz (‘szarv’) tövéből a
vegyületeknél gyakori -in végződéssel. Lásd még rinocérosz.
kérd – ‘tudakol’. Származékai: kérdés, kérdez, kérdéses,
kérdezősködik.
A kér ige származéka -d gyakorító képzővel (mint esd, mond).
Eredeti jelentése ‘kérlel’ volt, mai értelme magyarázatot,
felvilágosítást, tanácsot kér-típusú kifejezéseken át szűrődött át a
~ igébe. A ‘kér’ és ‘kérdez’ jelentések más nyelvekben is
kapcsolódhatnak azonos igéhez: latin rogare, angol ask.
kerecsen – ‘sólyomfajta’.
Az óorosz krecset szó átvétele, amely a madár kiáltását idéző
hangutánzó szó. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő e
oldotta fel; a szóvégi t  n változás talán a gereben, szelemen,
szerecsen s hasonló hangzású szavak analógiájával magyarázható.
kéreg – ‘fák, bokrok törzsét borító lazább, leváló külső réteg’;
‘szervek külső burka: agykéreg, vesekéreg’; ‘bőr elszarusodott
felső rétege’: kérges tenyér. Származékai: kérges, kérgesedik.
A ~ kér- alapszava ősi finnugor örökség: vogul, osztják ker
(‘kéreg’), cseremisz kür (‘hársfaháncs’), mordvin ker (‘hárskéreg’).
A magyar szóvégi -g denominális főnévképző (mint felleg, balog).
kerék – ‘gördülő mozgást lehetővé tévő kör alakú, központi
tengelyen forgó tárgy’; ‘gépezet ilyen erőátviteli alkatrésze’:
fogaskerék. Származéka: kerekes.
A kerek szóhasadással elkülönült, főnévi alakváltozata. Ez a
funkciómegoszlás aránylag későn következett be. A kerek- szótő
alanyeseti hangzónyúlása a szekeret  szekér tőtípus mintáját
követi. Lásd még kerékpár.
kerek – ‘kör alakú’; ‘teljes, jól felépített’: kerek történet; ‘tízzel,
százzal stb. osztható ‹szám›’: kereken ötszázat kaptak; ‘nyílt, nem
kertelő’: kereken elutasították, kerek perec. Származékai:
kerekség, kerekded, kereken, (ki)kerekedik, kerekít, kerekítés,
kerekül.
A kerül, kerít igék ker- tövének származéka -k deverbális
névszóképzővel, a kerék alakváltozata. Lásd még karika.
kerekedik1 – ‘keletkezik’: vihar kerekedett, nagy botrány kerekedett
a dologból.
A kel ige ‘támad’ jelentése nyomán, gyakorító és visszaható -kedik
képzővel alakult szó; a l  r hangváltozást az illan–iramodik vagy
villan  virrad szópárok példázzák.
kerekedik2 – lásd kerek
kerékpár – ‘kétkerekű, két pedállal láncon át hajtott jármű’.
A bicikli magyarítására az 1880-as években kiötlött szó az
emberpár, szempár, testvérpár s más hasonló szavak mintájára.
kerepel – ‘csattogó, zörgő hangot ad’; ‘fecseg, locsog’.
Hangutánzó szó, a kelepel elhasonulással keletkezett alakpárja.
keres – ‘megtalálni igyekszik ‹elveszett dolgot›’; ‘‹valami szükséges
után› jár’: állást keres; ‘‹munkájával pénzt› szerez’: jól kereső férje
van; ‘haszna van ‹valamiből›’: kétmilliót kerestek a ház eladásán;
‘‹valakivel› találkozni akar’: a gyámügyi előadót keresem.
Származékai: keresés, kereset, kereseti, keresgél, keresgélés,
kereslet, keresetlen.
Egy ker- igető gyakorító -s képzővel formált alakja (mint futos,
repes). Ez a tő valószínűleg azonos a kerül, kerget és kerít igék
tövével; az ilyen irányú jelentésfejlődés megtalálható a késői latin
circare (‘körüljár’) utódnyelvi folytatásaiban: olasz cercare, francia
chercher (‘keres’). Más nézet szerint a szóban forgó tő a kér igéével
azonos; a jelentésbeli összefüggést itt is támogatja néhány
rokonnyelvi példa. A kereslet nyelvújítási alak. Lásd még
kereskedik.
kereskedik – ‘áruk adás-vételével foglalkozik’. Származékai:
kereskedő, kereskedés, kereskedelem, kereskedelmi.
A keres ige származéka a gyakorító és visszaható -kedik képzővel,
az ige ‘pénzt szerez, haszna van rajta’ jelentése alapján.
kérész – ’tiszavirág’.
Ismeretlen eredetű szó.
kereszt – ‘feszület, függőleges és vízszintes gerendából ácsolt ókori
kivégzőeszköz’; ‘ilyen alakú tárgy mint a kereszténység jelképe’;
- 176 - oldal
‘ilyen alakzat’: az ablak keresztje; ‘teher, megpróbáltatás’: az én
keresztem az iszákos, csélcsap férjem; ‘‹régen› keresztség’:
Vízkereszt, keresztszülők. Származékai: keresztes, keresztez,
keresztezés, kereszteződik, kereszteződés, keresztben.
A szláv krszt (‘Krisztus; kereszt’) átvétele: bolgár kreszt, szerb-
horvát krst, orosz kreszt. A szláv nyelvekbe a gót Krist közvetítette
a görög Khrisztosz (tkp. ‘fölkent’) nevet, a khrió (‘beken’)
származékát, amely a héber Masijah (‘fölkent’) fordítása). A
‘Krisztus’  ‘Krisztus feszülete’  ‘feszület’  ‘kereszt’
jelentésfejlődés javarészt a szláv nyelvekben ment végbe. Az átadó
nyelv valószínűleg az óbolgár volt; a szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. A ~ a korai
időkben magát Krisztust is jelentette: a helynévi -keresztúr utótag
eredeti jelentése ‘Krisztus úr’. Lásd még keresztel, keresztség,
keresztény, keresztül, keresztül-kasul.
keresztel – ‘keresztségben részesít’; ‘a keresztségben nevet ad’:
Pálnak keresztelték; ‘valaminek elnevez’; ‘‹bort› felvizez’.
Származékai: keresztelő, keresztelés, keresztelkedik,
kereszteletlen.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén krstiti, szlovák krstiť. Lásd
még kereszt, keresztény, keresztség.
keresztény – ‘Krisztus vallását követő, megkeresztelt személy’;
‘‹melléknévként› a Krisztus alapította vallással, annak híveivel
kapcsolatos’: keresztény hit. Származéka: kereszténység.
Szláv eredetű szó: horvát krstijan, szlovén kristjan, szlovák kresťan
(‘keresztény’), ezek vagy közvetlenül, vagy a latin Christianus
közvetítésével a görög Khrisztianosz (‘Krisztusi’) szóból erednek
(lásd kereszt). A magyar szó forrása a horvát vagy szlovén volt; a
szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő magánhangzóval való
feloldása révén előbb kirisztján, majd hangrendi kiegyenlítődéssel
keresztyén alak jött létre. A 16. század óta mutatható ki a ~
alakváltozat, amely a kereszt szó határozott beleértésével alakult
ki; a reformáció korától ez a forma a katolikus használatban
állandósult, míg a protestáns felekezetek az eredetibb keresztyén
alakkal különböztették meg (s különböztetik meg máig is) magukat.
keresztség – ‘víz ráöntésével és imával végzett szertartás mint a
kereszténység közösségébe való felvétel jele’.
Egy korábbi kereszt (‘keresztelés’) szó denominális -ség képzővel
alkotott, lényegében azonos értelmű változata. A korábbi rövid
alak, amelynek ma is élő maradványa a Vízkereszt (‘vízzel
keresztelés’) és a keresztapa, keresztanya, szláv eredetű: szerb-
horvát, szlovén, szlovák krst (‘keresztség, keresztelés’); ezek
azonosak a kereszt előzményének számító szókkal. Lásd még
keresztel, keresztény.
keresztül – ‘át, egyik végétől a másikig’; ‘révén, útján’.
A kereszt főnév módhatározói -ül ragos alakja, amely névutóvá,
illetve igekötővé vált: a testemen keresztül, keresztülvisz. Lásd
még keresztül-kasul.
keresztül-kasul – ‘minden irányban át, mindenfelé’.
Összetett szó, első tagja a keresztül, második a kacs -ul
módhatározó ragos alakja a szó ‘görbe vonal, kacskaringó’ értelme
alapján. A kacs  kas változás az eredeti értelem elhomályosulása
nyomán jött létre.
keret – ‘tárgyat, képet körülfogó és tartó szerkezet’; ‘minden oldalról
határoló vonal, szegély’; ‘kötött létszám’: a válogatott keret; ‘adott
célra megszabott pénzösszeg’: költségkeret; ‘külső korlát’: az adott
keretek között. Származékai: keretes, keretez, keretezés.
Nyelvújítási alkotás a kerül, kerít igék ker- tövéből, a deverbális -t
névszóképzővel; ez tkp. a már elhomályosult eredetű kert alaktani
változata.
kerevet – ‘heverő’.
Az oszmán-török kerevet átvétele. A török szó forrása az újgörög
krevvati, a tisztázatlan eredetű késői görög krabbatosz (‘nyugágy,
priccs’) folytatója.
kerge – ‘az agyát kínzó élősdiektől megvadult, össze-vissza
rohangászó ‹birka›’; ‘bolondos, hebehurgya’.
A kerül, kerít igék ker- tövének származéka, egy önállóan ki nem
mutatott, gyakorító -g képzős kerg ige folyamatos melléknévi
igenevének olyan változata, mint a hinta, inga, penge a hintó, ingó,
pengő mellett. Lásd még kerget.
kerget – ‘űz, üldöz, hajt’. Származékai: kergetőzik, kergetőzés.
A kerül, kerít igék ker- tövének származéka gyakorító -g és
műveltető -t képzővel. Az ‘üldöz’ jelentés a vadászat, illetve az
állatterelés nyelvében alakult ki a szó eredetibb ‘bekerít’ értelme
alapján. Lásd még kerge.
kering, kerít – lásd kerül
kérkedik – ‘dicsekszik, henceg’. Származékai: kérkedő, kérkedés.
A kér ige származéka -kedik gyakorító és visszaható képzővel. A
jelentőségfejlődés útja: ‘érdemeire hivatkozva kér’  ‘érdemeit
emlegeti’  ‘ilymódon dicséri magát’. Hasonló jelentésbeli
összefüggés van a latin rogare (‘kér’) és arrogans (‘önhitt,
pöffeszkedő’) szavak között.
kerozin – ‘petróleum; repülőbenzin’.
Vegytani szakszó a görög kerosz (‘viasz’) nyomán, a vegyi
anyagoknál használatos -in képzővel.
a achát
kérődzik – ‘‹növényevő állat› a lenyelt falatot felböfögve újra
megrágja’; ‘rágódik valamin’; ‘valamit ismételten szóba hoz’.
Származékai: kérődző, kérődzés.
Vitatott eredetű szó. Lehet ősi örökség a finnugor korból: vogul
keeraltankve, zürjén gorzedni (‘felböfög ‹rénszarvas›’). Az alapszó
lehet ótörök eredetű is: oszmán gevir (‘majszol’), üzbég kevse
(‘kérődzik’); egy átvett törökös kevirből a v kiesésével jól
magyarázható a ~ töve. Végül gondolni lehet a kér igére is, bár a
jelentés alakulása ez esetben nehezen magyarázható.
kert – ‘bekerített zöldterület magában vagy ház körül’: virágoskert,
gyümölcsöskert. Származékai: kerti, kertes, kertész, kertészet,
kertészkedik, kertészkedés
A kerül, kerít igék ker- tövének származéka deverbális -t
főnévképzővel vagy a -t képzős befejezett melléknévi igenév
főnevesülésével, tehát tkp. ‘bekerített dolog’. Lásd még keret,
kertel.
kertel – ‘mellébeszél, köntörfalaz’.
A kerül, kerít igék ker- tövének származéka gyakorító -tel
képzőegyüttessel (mint pl. zakatol). A fenti jelentés a szó eredetibb
‘kerülget’ értelméből következik.
kerub – ‘Isten trónja körül lebegő szárnyas mennyei lény a héber és
keresztény mitológiában’.
Nemzetközi szó az ismeretlen etimológiájú héber kerúb nyomán,
görög (kherub) és latin (cherub) közvetítés révén. A ritkábban
olvasható kerubim, cherubim, cherubin alakok héber többes számú
formák.
kerül – ‘körüljár’: erdőkerülő; ‘kitérőt tesz’; ‘nem megy a közelébe’:
kerülik, mint a bélpoklost; ‘eljut valahová’: bajba kerül;
‘‹valamennyit› fizetni kell érte’: sokba kerül; ‘adódik’; ‘‹meg-
igekötővel› megtalálják’: megkerült a tettes. Származékok és
kapcsolt szavak: kerülő, kerület, kerülget, (el)kerülhetetlen; kerít,
kerítő, kerítés, keríttet; keringő, keringőzik, keringés, keringet,
keringél.
A szócsalád ker- töve ősi finnugor örökség: vogul ker- (‘körüljár’),
osztják keri (‘megfordul’), finn kierä, észt keer (‘tekergőző’), észt
keerima (‘forog’), lapp gierre (‘teker’). Az átvett kere- alapszó
igenévszó volt: ‘kerek’, illetve ‘forog, kering’. Lásd még kerek,
kerék, keret, kerge, kerget, kert, kertel.
kés – ‘nyeles vágó szerszám, konyhai eszköz’; ‘gép vágó, forgácsoló
alkatrésze’: esztergakés. Származékai: késes, késel, késelő.
Ősi finnugor örökség: vogul keszi, osztják kotseh, cseremisz keze
(‘kés’). A finnugor alapforma *kecse lehetett.
kese – vagy kesely, ‘sárgásfehér vagy fakó szőrű, alul fehér lábú ‹ló,
marha›’: mert levágják az kanomat, keselylábú ártányomat
(Népballada).
A keselyű madárnévre utal, s e madár test- és lábtollainak sajátos
színösszeállítására. Más madarak is szerepelnek lovak színének
jellemzésében: daruszőrű, hollófekete.
keselyű – ‘a sólyomfélék családjába tartozó nagy testű dögevő
madár’. Régebben kesely alakban is: A keselynek szárnya
csattogását… (Vörösmarty).
Valószínűleg ótörök eredetű, de pontos megfelelőjét nem sikerült
kimutatni. Viszonylag közel áll hozzá hangtanilag (bár mély
hangrendű) a csagatáj kucsalak (‘keselyű’), illetve a kirgiz
kücsügön, amelynek -gön eleme idegen a magyar szótól. Az átvett
alak, amelyből a ~ levezethető, *kücseleg lehetett. Lásd még kese.
keserű – ‘az epééhez hasonló kellemetlen ízű’; ‘gyötrelmes, kínos’:
keserű tapasztalatokat szerzett; ‘kiábrándult ‹ember›’.
Származékai: keserűség, keserít, keserítő, keserül, kesereg,
(el)keseredik, (el)keseredés, keserves, keserv, kesernyés.
A szócsalád keser- töve ősi ugor örökség: vogul kvosertaht (‘erős,
fanyar, keserű íze van’). Az ősi alak *kecsere lehetett. A keserv a ~
alakváltozata (mint szaru–szarv), a kesernyés ny-je kicsinyítő
képző.
keshedt – ‘nyeszlett, göthös’; ‘avítt, fakult, kopott ‹kabát›’.
A szócsalád feltehető kes alapszava talán ugor eredetű: vogul
kanysi (‘sorvad’), osztják kenjte (‘lefogy’). A magyarba átvett szó
‘soványság’ értelmű névszóvá válhatott, így vehette fel a -hed
képzőt (mint sebhed, hírhedt). Lásd még keskeny.
késik – ‘várat magára’; ‘‹óra› a kelleténél lassabban jár’.
Származékai: késő, késés, késedelem, késedelmes, késlekedik,
késlekedés, késleltet.
Ótörök eredetű: ujgur, türk kics- (‘késik’); ujgur kics, oszmán geç
(‘későn’). A magyarba kécs alak kerülhetett; a török–magyar cs–s
megfelelésre lásd borsó, koporsó.
keskeny – ‘hosszához képest nemigen széles’: keskeny palló; ‘szűk’;
keskeny sikátor; ‘vékony, vézna’. Származékai: keskenység,
keskenyül, keskenyedik, keskenyít.
A korai kesekeny alakokból valószínű, hogy a ~ a keshedt feltehető
*kes (‘soványodik’) tövéből alakult -ékeny képzővel, azaz értelme
‘vékonyodni kész’ volt; ebből mai jelentései levezethetők.
kész – ‘befejezett’: kész a leltár; ‘kialakult, lezárt’: kész helyzet elé
állítottak; ‘hajlandó’: kész beismerni a hibát; ‘‹főnévként› a kész,
befejezett helyzet’: szeret a készre jönni. Származékai: készen,
készül, készülés, készület, készülék, készültség, készületlen, készít,
- 177 - oldal
készíttet, készítmény, készlet, készletez.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi finnugor örökség, de ezt csak
egyetlen távoli rokonnyelv, a lapp példái támogatják: kisuk (‘kész,
hajlandó’) és kisak (‘hajlik rá’). Lásd még készakarva, készség,
késztet.
készakarva – ‘önként’; ‘szándékosan’.
A kész szó (itt ‘készséges, hajlandó’) ragtalan határozóként
(‘készségesen’) erősíti az akarva igenévi alak jelentését; ilyen
szerkezetű összetétel még: kisvártatva, nagy sietve.
keszeg – ‘lapított testű, szálkás húsú folyami hal’; ‘‹melléknévként›
sovány, ványadt’.
A ~ kesze- alapszava finnugor eredetű: vogul keszen (‘koncérhal’),
osztják kosze, zürjén gitsz (‘kárász’), finn keso (‘egy fajta apró hal’).
A -g elem denominális főnévképző (mint ideg, kéreg).
keszkenő – ‘kisebb női kendő, díszes zsebkendő’.
Elhomályosult összetétel a kéz és ken elemekből, utóbbi ‘töröl’
értelme nyomán, tehát eredetileg ‘kéztörlő’.
keszon – ‘túlnyomásos légterű süllyesztőszekrény mélyépítésnél’.
Francia szó (caisson) az olasz cassone nyomán, amely a cassa
(‘szekrény, láda’) nagyító képzős származéka; végső forrásáról lásd
kassza.
készség – ‘hajlandóság’: van benne készség a javulásra; ‘ösztönös
vagy gyakorlattal megszerzett képesség, ügyesség’: matematikai
készség; ‘‹régebben› eszköz, felszerelés’: tűzgyújtó készség.
A kész melléknév -ség képzős származéka; eredeti jelentése a fenti
harmadik volt.
készt – lásd késztet
késztet – ‘ösztökél, indít’: ez a szempont gondolkodásra késztet.
Származéka: késztetés.
A ~ a kész melléknévvel azonos alakú és eredetű ige származéka.
A kész eszerint valaha igenévszó lehetett, igei jelentése ‘készséget,
hajlandóságot érez’; ebből érthető az elemismétléses -tet
műveltető képzővel alkotott ~, illetve az egyszerű képzős, régebbi
készt alakok fenti jelentése. Lásd még kényszerít.
kesztyű – ‘a kézre felhúzva viselt ruhadarab’. Származékai:
kesztyűs, kesztyűtlen.
A kéz szóból és a tesz ige régi teü (‘tévő’) igenévi származékából
született összetétel. A tesz régebbi ‘formál, képez’ értelme alapján
a ~ mint jelöletlen tárgyas összetétel azt jelenti: ‘kezet formázó’;
más nézet szerint a jelöletlenség mögött határozói kapcsolat rejlik,
tehát ‘kézre tevő’ a valódi értelem. Kevésbé valószínű, hogy a ~ a
görög eredetű latin chirotheca (tkp. ‘kéztok, kéztartó’) régi
tükörfordítása.
két – ‘‹jelzői számnévként› egy meg egy’: két lehetőség.
Származékai: kétszer, kétszeres, kétszeri.
Ősi finnugor örökség: vogul kit, osztják ket, mordvin kafto, finn
kahde- (‘kettő’). A finnugor alapforma kekte lehetett; ebből a
magyar szó kekt  kett  ket vagy (valószínűbben) kekt  keit 
két úton fejlődött. Lásd még kedd, kétel, kétely, kétes, kétkedik,
kétség, kettő.
ketchup – [kecsap] ‘fűszerezett paradicsomlé mint ételízesítő’.
Angol szó a maláji kícsap (tkp. ‘szójaszósz’) nyomán.
kétel – (főleg tárgyas kétlem, kétli stb. alakokban): ‘nem igazán hiszi
el, kétségesnek tartja’. Származékai: kételkedik, kételkedés.
A két számnévnek egy régi ‘kétség’ értelme alapján jött létre
denominális igeképzővel (mint csodál, értékel). Szemléleti hátterét
lásd a kétség szónál. Lásd még kétely, kétkedik.
kétely – ‘kétség, kétkedés’.
Nyelvújítási elvonás a kételkedik igéből (lásd kétel); végződése a
gépely, hüvely típusú szavak mintájára alakult.
kétes – ‘vitatható’; ‘kétséges’; ‘gyanús’: kétes eredetű pénzek.
A két számnév származéka denominális -s melléknévképzővel;
szemléleti hátteréről lásd kétség.
kétkedik – ‘kételkedik, habozik’.
Nyelvújítási alkotás, a kételkedik (‘lásd kétel’) rövidített
formájaként keletkezett; kevésbé valószínűen a két számnévből
való új képzésként.
kétkulacsos – ‘ellentétes érdekeket egyszerre kiszolgáló’.
Nagy Ignác „Tisztújítás” című politikai vígjátékával kapcsolatos
szóösszetétel. A komikus színész, Hubenay Ferenc, aki a darabban
egy züllött kortest alakított, két kulacsot tartott jobb és bal
kezében, és felváltva ivott belőlük aszerint, hogy melyik párt
jelöltjét éltette.
kétli – lásd kétel
ketrec – ‘állatok fogvatartására, szállítására való rácsos építmény’.
A szlovák koterec átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel és a
középső magánhangzó kivetésével a két nyílt szótagos tendencia
alapján.
kétség – ‘bizonytalanság ‹valamire nézve›’: tisztességéhez nem fér
kétség; ‘habozás, ingadozás’: kétségek közt hányódik.
Származékai: kétséges, kétségtelen, kétségeskedik.
A két számnév származéka denominális -ség főnévképzővel. A
habozás, ingadozás és kételkedés mindig két alternatíva között lép
fel, ezért a ~ fogalomkörét néhány más nyelvben is e számnév
származékai jelölik: latin duo–dubium, német zwei–Zweifel.
a achát
kétszínű – ‘őszintétlen, alakoskodó’.
Öszszetétel a két számnévből és a szín2 főnévből, ennek ‘látszat,
külső, arc’ jelentése alapján.
ketté – ‘kétfelé’.
Igekötő, a két számnév -é lativusragos alakja. A t intervokális
kettőződése nyomán a szótő magánhangzója megrövidült. Lásd
még kettő.
kettő – ‘‹önálló, illetve állítmányi számnévként› egy meg egy’:
kettőn áll a vásár, kétszer egy az kettő.
Származékai: ketted, kettes, kettős, kettőz, kettőzés, kettőztet,
kettősség. A ~ a két számnév származéka, ám kialakulása módjáról
vita folyik. Lehet, hogy eredetibb kető formája olyan képződmény,
amely az ősi duális (kettős szám) jelét őrzi, mint a vogul kiteg és
osztják ketken (‘kettő’). Lehet az is, hogy az -é lativusi rag -ő
változatát viseli, és így a ketté alakváltozata. Kétségtelen, hogy az
utóbbinak a régiségben valóban akad kettő alakváltozata, mégis a
fentebbi magyarázat a valószínűbb.
ketyeg – ‘percegő, tiktakoló hangot ad’. Származékai: kettyen,
kettyint.
Hangutánzó szó, a kotyog közeli rokonságából.
kéve – ‘learatott gabona vagy ipari növény egy nyalábja, kötege’;
‘nyaláb’: fénykéve.
Bizonytalan eredetű szó; feltett ótörök rokonítása, pl. tatár, baskír
kübe (‘kis szénarakás’) hangtani nehézségekkel jár.
kevély – ‘gőgös, dölyfös’. Származékai: kevélység, kevélykedik.
Ismeretlen eredetű szó.
kever – ‘folyamatos forgó mozgással különféle folyékony vagy
porszerű anyagokat egyesít’; ‘elegyít’: beszédébe idegen szavakat
kever; ‘állapotot, rendet felforgat’: kártyát kever; ‘kellemetlen
helyzetbe juttat’: bajba kever. Származékai: keverő, kevert,
keveretlen, keverés, keverék, keverget, kevergél, kevereg,
keveredik, kevercs.
Ismeretlen eredetű szó; a kavar magas hangrendű változatának
tűnik, de viszonyuk más: a kavar a ~ és a csavar igék vegyüléséből
jött létre (lásd ott).
kevés – ‘nem sok’; ‘nem annyi, mint amennyi kell(ene)’.
Származékai: kevéssé, kevesell, kevesbedik.
Bizonytalan eredetű szó. Feltehető keve- vagy kevé- alapszava
talán ősi finnugor örökség: votják kapcsi (‘könnyű, enyhe’), finn
keveä (‘könnyű, gyors’), lapp geppad (‘könnyű, csekély’). A magyar
szó mai jelentése a fentiekből levezethető; a hozzánk került *kepe
 keve tő -s képzőt kapott.
kéz – ‘a karnak a csuklótól az ujjak begyéig tartó folytatása’;
‘‹kártyajátékban› az egy kézben tartott lapok együttese’: erős
kezem van. Származékai: kézi, kezel, kezelő, kézbesít.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul ket, cseremisz kit, finn käsi (tő
käde-), lapp gietta. A magyar szó kez- töve az eredeti, ~ alakja a
korábbi véghangzó lekopásakor nyúlt meg. Lásd még keszkenő,
kezes1, kezes2, köz.
kezd – ‘megteszi egy cselekvés első mozzanatát’; ‘belefog,
hozzáfog’. Származékai: kezdő, kezdés, kezdet, kezdeti, kezdődik,
kezdemény, kezdeményez, kezdeményezés.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
kézenfekvő – ‘nyilvánvaló’.
Késő nyelvújítási lelemény a német es liegt auf der Hand
(‘nyilvánvaló’), tkp. ‘a kézen fekszik’ kifejezés ihletésére.
kezes1 – ‘jótálló’; ‘‹régen› túsz’. Származékai: kezesség, kezeskedik.
A kéz főnév származéka denominális -s névszóképzővel. A jótállást
mint egyezséget hagyományosan kézfogással pecsételték meg,
innen ered a szó fenti jelentése.
kezes2 – ‘az emberhez hozzászokott ‹állat›’; ‘nyájas, engedékeny,
szelíd ‹ember›’.
A kéz főnév származéka denominális -s névszóképzővel. Állatokra
vonatkoztatva a ~ azt jelenti, hogy kézhez szokott, tűri az érintést,
simogatást, kézből eszik.
khaki – [keki] ‘zöldes szürkésbarna ‹szín, ilyen színű›’.
Nemzetközi szó az angol khaki nyomán; ez az urdu kháki (‘poros,
porszínű’) átvétele, forrása az urdu és perzsa khák (‘por’).
ki1 – ‘személyre utaló kérdőszó’; ‘személyre utaló vonatkozó
névmás’: Ki korán kel, aranyat lel; ‘‹páros használatban› személyre
utaló határozatlan névmás’; ki ezt hiszi, ki azt.
Ősi finnugor eredetű szavunk: zürjén, votják kin, mordvin ki, finn
ken, lapp gí. Lásd még senki.
ki2 – ‘‹határozószóként és igekötőként› belső helyről külső hely felé’;
‘kinn’: ég a házad ideki.
A feltehető kiv- alapszó (lásd kívül) ősi örökség az ugor korból:
vogul kün (‘kifelé’), osztják kim (‘külső rész’). A kiv- tőhöz -é lativusi
rag járult, majd a v, mintha csak hiátustöltő volna, kiesett, az -é
pedig úgy maradt el, mint az elé  el, felé  fel esetében. Lásd
még kijjebb, kinn, kül-, küllem, különb, különben, különc, külső,
nélkül.
kiabál – ‘nagy hangon kiáltozik’; ‘lármázik’; ‘‹szín› rikít’.
Hangutánzó szó a kiált rokonságából. Egy kajál-bajál ikerszóból
alakult kajabajál  kajabál közbülső alakokon keresztül. Lásd még
gajdol, kínál, ordibál.
- 178 - oldal
kiadós – ‘bőséges ‹étkezés, eső stb.›’.
Tükörfordítás a német ausgiebig (‘bő, szapora’) mintájára; ennek
forrása az ausgeben (‘kiad’) ige.
kiakolbólít – ‘kidob, erélyesen eltávolít’.
Nyelvújítási alkotás, az akol ragozott akolból alakjának műveltető
-ít képzős származéka. Valószínűleg Bugát Pál ötlötte ki az
ugyancsak ragos névszókból formált kézbesít, szembesít igék
mintájára, mégpedig ‘kiközösít’ jelentéssel, az akol tehát itt a
bibliai „egy akol, egy pásztor” kifejezés alapján értendő.
kiált – ‘hangosan szól, messze hallhatóan mond’; ‘‹tény valamit›
követel’: a gaztett bosszúért kiált. Származékai: kiáltó, kiáltás,
kiáltozik, kiáltozás, kiáltvány.
Hangutánzó szó, a kiabál közeli rokona. Töve alighanem ennek
kajál-bajál előzményével kapcsolatos, a kajál elem alakváltozata -t
mozzanatos képzővel; tájnyelveken s régi adatokban nem ritka a
kajált szóalak. Lásd még kínál.
kibernetika – ‘a komplex rendszerek irányításának logikai és
matematikai alapú elmélete és gyakorlata’; ‘az elektronikus
számítógépek s irányító egységek tervezésének és építésének
tudománya’. – kibernetikus: ‘e tudomány szakembere’;
‘‹melléknévként› e tudománnyal kapcsolatos’.
Nemzetközi tudományos szakszó a görög kübernétiké tekhné (‘a
kormányzás művészete’) kifejezés első tagjából, a latin cybernetica
változat közvetítésével; forrása a kübernaó (‘kormányoz’) ige. Lásd
még gubernium, guvernánt.
kibic – ‘mások kártyajátékot figyelő személy’. Származéka: kibicel.
A német Kiebitz átvétele; ennek származása tisztázatlan.
kibuc – ‘mezőgazdasági termelőközösség Izraelben’.
Újhéber (ivrit) szó: kibbuc, tkp. ‘összegyülekezés’; bibliai héber
előzménye a nagy próféták által megjósolt eszkatológikus
eseményt jelentette, amikor a világ népei összegyűlnek
Jeruzsálemben, hogy alávessék magukat Jahve uralmának.
kicsi – lásd kicsiny
kicsiny – ‘nem nagy’; ‘csekély’; ‘‹főnévként› kisgyermek; állat
kölyke, fiókája’. Származékok s kapcsolt szavak: kicsinyke,
kicsinység, kicsinyít, kicsinyel, kicsinyes, kicsinyeskedik; kicsi,
kicsike, kicsiség.
Ótörök eredetű szó: csuvas kezsen (‘fiatal, kiskorú’); továbbképzett
származékai: altáj kicsinek (‘kicsike’), tuvai kidzsines (‘nagyon
kicsi’). Mindezeknek kicsi alapszava a magyar kis előzménye. A
magyar ~ korábbi kicsin alakból lett a szóvég palatalizálódásával. A
szóalak rövidülésével jött létra a ma köznyelvibb kicsi.
kicsoda – ‘ki?’.
A ki1 és a csoda összetétele, a micsoda mintájára alakult; eredetét
lásd ott.
kiebrudal – ‘kidob, kihajít, csúfosan eltávolít’.
A szó tövét alkotó ebrúd az a bot, amelyet falusi sihederek a
kerítésen kibújó kutya alá dugtak, és jó messze hajították vele.
Maga a ~ szó az ebrúdon kivet kifejezésből alakult ki olyanformán,
mint a felszarvaz vagy kikosaraz.
kies – lásd kietlen
kietlen – ‘kopár, puszta, sivár’. – kies: ‘üde, viruló, szemet
gyönyörködtető ‹táj›’: Vígadoznak a kies Fürednek / Kútfején és
partjain (Csokonai); ‘elhagyatott, lakatlan’.
Bizonytalan eredetű szócsalád. Talán a kéj származékairól van szó
a fosztó, illetve ellátottságot kifejező -tlen és -s képzővel. Újabb
vélemények szerint a fenti szópár egy ‘öltözet’ értelmű ótörök kije
szóból ered, tehát ‘meztelen’, illetve ‘felöltözött, díszes’ volt az
alapjelentés. A kies ‘elhagyatott, isten háta mögötti’ jelentésben
való használata, amely hovatovább kizárólagossá lesz, annak
tulajdonítható, hogy a legtöbben így értik: ‘a forgalomból kieső’.
kifli – ‘félhold alakú péksütemény’.
Német kölcsönszó az ausztriai Kipfel vagy ennek tájnyelvi kifl alakja
alapján; ezek a Kipf (‘lőcs’) kicsinyítő képzős származékai, végső
forrásuk a latin cippus (‘cölöp, karó’).
kígyó – ‘hosszú és hengeres testű, végtag nélküli hüllő’.
Származékai: kígyós, kígyózik.
Egy kigy- alapszó származéka; ez ősi uráli örökség: votják kij,
mordvin kuj, finn kyy, szelkup sű. Az átvett kij- tőhöz kicsinyítő -ó
képző járult; a j  gy hangváltozásra példa hajma–hagyma.
kijjebb – ‘külsőbb hely felé’; ‘külsőbb helyen’.
A kívül összevont kül, kil alakjának középfokú -bb jeles alakulata a
beljebb, följebb mintájára.
kikapós – ‘hűtlenkedő ‹asszony›’.
A kikap (‘túlmegy a mértéken, határon’) ige származéka a harapós,
ijedős és más hasonló melléknevek mintájára.
kikelet – ‘tavasz’.
A kikel (‘‹növény› a földből kibújik’) származéka a deverbális -t
névszóképzővel. Az is lehet, hogy az alapige ‘kimegy’ jelentését
kell alapul vennünk, és így a szó arra utal, hogy tavasszal a
jószágot kihajtják a mezőre. A ~ ma irodalmi szó.
kikerics – ‘hegyi réteken ősszel lilás rózsaszín virágokat hajtó,
mérgező növény’.
A kökörcsin virágnév változata, talán annak rövidült kükercs,
kikercs alakjából alakult ki; a két név jelentés szerint is csak későn
a achát
különült el.
kikosaraz – lásd kosár
kiküszöböl – ‘megszüntet, eltávoztat’.
A latin eliminare mintájára alkotott tükörszó (latin limen, liminis
a.m. ‘küszöb’); lásd küszöb.
kílbót – ‘kétpárevezős, guruló üléses túracsónak’.
A német Kielboot átvétele: Kiel (‘csónakgerinc’) és Boot (‘csónak’).
kilenc – ‘tíznél eggyel kevesebb’. Származékai: kilences, kilenced,
kilencedik.
Elhomályosult összetétel, amelynek első tagja a kívül rövidült kül,
kil alakja, a második pedig az a ‘tíz’ jelentésű elem, amely a
harminc szóban is szerepel (eredetét lásd ott). A szó tehát ‘(egy)
kivételével tíz’ szerkezetű; hasonló felépítést találunk a megfelelő
ugor számnevekben. Lásd még kilencven, nyolc.
kilencven – ‘kilencszer tíz’.
A kilenc számnév származéka a -ven utótaggal, amelynek
megfelelője megtalálható pl. a hatvan számnévben; eredetét lásd
ott.
kiliazmus – ‘hit Krisztus eljövendő ezeresztendős diadalmas földi
uralkodásában’.
Vallástörténeti szakszó a görög khilioi (‘ezer’) semleges khilia
alakja nyomán; ez a hit már az ókeresztény egyházban élt János
jövendölése (Jel 20,4-6) nyomán, s később számos
eretnekmozgalom és szabadegyház is magáévá tette. Lásd még
kilo-.
kilincs – ‘ajtó, ablak zárjának fogantyúja’. Származéka: kilincsel.
Vitatott eredetű szó. Alighanem az ófrancia clinche főnévből
alakult, amely viszont egy frank szóból, a német Klinke (‘kilincs’)
feltehető előzményéből ered; ezek a ~ fémes csengését idéző
hangutánzó szavak. A magyar szó valószínűleg vallon telepesek
nyelvéből ered; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta fel. Kevésbé valószínű, hogy a ~ belső,
hangfestő eredetű, a kallantyú s távolabbról a kalimpál, kalandozik
rokona, amely hangrendi átcsapással keletkezett.
kiló – ‘kilogramm’; ‘‹szlengben, régebben› százas bankjegy’.
A nemzetközi kilogramm (‘ezer gramm mint súlymérték egysége’)
önállósult első eleme köznyelvi szóként; a görög khilioi (‘ezer’)
származéka. Lásd még kilo-, kiliazmus.
kilo- – ‹mértéknevek előtagjaként› ‘az alapmértékegység
ezerszerese’: kiloamper, kilobájt, kilogramm, kilohertz, kilokalória,
kilométer, kilopond, kilotonna, kilowatt stb.
A görög khilioi (‘ezer’) származéka. Lásd még kiliazmus, kiló.
kímél – ‘könyörületesen bánik ‹vele›’; ‘nem teszi ki fáradságnak,
elhasználódásnak’; ‘‹tagadó mondatban› sajnál’: nem kímélte az
erejét. Származékai: kímélet, kíméletes. kíméletlen, kíméletlenség.
Ismeretlen eredetű szó.
kiméra – ‘agyrém, rémlátomás’: kimérákkal viaskodik. – kimerikus:
‘csalóka, képzelt, látszólagos’.
Nemzetközi szók a latin chimaera nyomán; ez a görög khimaira
megfelelője. A Khimaira az antik regék oroszlánfejű, kecsketestű és
kígyófarkú, tűzokádó lénye volt; a szó eredeti jelentése ‘nőstény
kecske’.
kimonó – ‘bokáig érő, széles és díszes övvel viselt bő köntös mint
hagyományos japán viselet’; ‘japános szabású női ruha’.
Nemzetközi szó a japán kimono (‘köntös’) nyomán.
kín – ‘gyötrő fájdalom, szenvedés’. Származékai: kínos, kínoz, kínzó,
kínzás, kínlódik, kínlódás.
Ótörök eredetű szó: türk, ujgur kijin, kun kin. A török
előzményekben úgynevezett veláris i volt, ezért kap a ~ mély
hangrendű toldalékokat.
kínai – ‘a tömegében Kínában élő nép, ennek tagja, nyelve’;
‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
A magyar szó melléknévi származék a Kína országnévből, amely a
régi olasz China átvétele. Ennek közvetlen forrása a portugál China
[sina] az óind Csiná nyomán, amely a Kr. e. 3. századi kínai Ts’in
[cin] dinasztia nevéből való; ennek jelentése talán ‘ember, férfi’.
kínál – ‘fogyasztásra unszolva nyújt, ajánl ‹ételt, italt›’; ‘megvételre
ajánl’. Származékai: kínálás, kínálat, kínálgat.
Bizonytalan eredetű szó; -nál végződése alighanem olyan
képzőegyüttes, mint a sajnál szóé, s ez esetben a ki- tő azonos
lehet a kiabál, kiált igék tövével. A jelentés talán pogány kori
szertartásra utal, melynek során az áldozatot az istenségnek
hangos szóval felajánlották.
kincs – ‘felhalmozott pénz vagy értékes vagyontárgyak összessége’;
‘értékes, hasznosítható anyag’: természeti kincsek; ‘szellemi,
erkölcsi, kulturális érték’: műkincsek.
Ismeretlen eredetű szó.
kinematika – ‘a mechanikának az az ága, amely a mozgást a testre
ható erőtől függetlenül vizsgálja’. – kinematográfia: ‘mozgófilm,
mozgókép, filmtechnika’.
Tudományos szakszavak a görög kinema, kinematosz (‘mozgás’)
nyomán; forrásuk a kineó (‘mozgat’) ige. Lásd még kinetika,
kinesztézia.
kinesztézia – ‘a saját mozgás érzete’.
Orvosi szakszó a latin cinaesthesia nyomán; ezt a görög kineó
- 179 - oldal
(‘mozgat’) és aiszthészisz (‘érzékelés’) elemekből alkották; utóbbi
forrása az aiszthaomai (‘érez’) ige. Lásd még esztétika, kinematika,
kinetika.
kinetika – ‘a mechanikának az az ága, amely a mozgást a testre
ható erővel kapcsolatban vizsgálja’. – kinetikus: ‘mozgási’:
kinetikus energia.
Tudományos szakszó a görög kinészisz (‘mozgatás’) és kinétikosz
(‘mozgató’) nyomán; forrásuk a kineó (‘mozgat’) ige. Lásd még
kinematika, kinesztézia.
kinin – ‘a kínafa kérgéből kivont keserű, lázcsillapító hatású
gyógyanyag’.
Nemzetközi szó a francia quinine nyomán; ez tudós képzés a kínafa
spanyol quina nevéből a vegyi anyagok nevében gyakori -in
végződéssel (mint pl. anilin); forrása a perui indián (kecsua) kina
(‘kéreg’).
kinn – ‘zárt terület határán kívül’.
Annak a kiv- tőnek locativusi -n ragos alakja, amely a ki2, kívül
szavakban található. A n megnyúlása vagy hasonulásnak (kivn 
kinn), vagy intervokális kettőződésnek tudható be. A kint változat
talán még egy -t locativusi ragot kapott, de létrejöhetett a fent,
lent analógiás hatására is.
kint – lásd kinn
kintorna – ‘verkli, sípláda’; ‘‹régebben› citeraféle pengetős
hangszer’.
A tisztázatlan eredetű bajor-osztrák kinterne (‘pengetős húros
hangszer’) átvétele latinosított végződéssel (kinterna); a középső
szótag o magánhangzója hangrendi illeszkedésnek köszönhető.
kioszk – ‘villaszerű kertes vendéglő’; ‘elárusító bódé’.
Nemzetközi szó a török köşk [kjösk], azaz ‘kerti lak’ nyomán; ez az
azonos jelentésű perzsa kusk átvétele. A magyar szó forrása a
német Kiosk.
király – ‘megkoronázott egyeduralkodó’; ‘uralkodó helyzetű
üzletember’: olajkirály; ‘a legkiválóbb, legtekintélyesebb személy
vagy lény ‹valamely körben›’: az állatok királya; ‘‹kártyajátékban› a
király képét ábrázoló lap’: pikk király; ‘‹sakkban› a legfontosabb
figura’. Származékai: királyi, királyság.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kralj, szlovák kráľ; ezek
Nagy Károly frank uralkodó germán Karal, Karl nevéből erednek. A
magyar szó az óhorvátból eredhet a szóeleji mássalhangzó-torlódás
ejtéskönnyítő magánhangzóval való feloldása útján; a korábbi kerál
hangrendi illeszkedéssel és a szóvég palatalizálódásával nyerte el
mai alakját. Személynévből lett méltóságnév még: bán, cár,
császár.
kirgiz – ‘a közép-ázsiai Kirgíziában élő, törökös nyelvet beszélő nép,
ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó, a ~ek saját neve.
kiromantia – ‘tenyérjóslás’.
Nemzetközi szó a latin chiromantia nyomán; ez a görög
kheiromanteia megfelelője a kheir (‘kéz’) és manteia (‘jóslás’)
alapján. Lásd még kirurgia, kiropraktika, nekromantia.
kiropraktika – ‘gerinc- és végtagbántalmak kezelése
nyomogatással, csavarással, mozgatással’. – kiropraktikus: ‘a
kiropraktika alkalmazója, csontkovács’.
Nemzetközi szó a latin chiropractica nyomán; mesterséges orvosi
szakszó a görög kheir (‘kéz’) és praktikosz (‘ügyes, hatékony’)
elemekből.
kirurgus – ‘‹régen›seborvos, felcser’. – kirurgia: sebészet.
Nemzetközi orvosi szakszócsalád a latin chirurgus (‘seborvos’)
nyomán, amely a görög kheirurgosz hiatrosz, azaz ‘kézzel működő
orvos, sebész’ kifejezés önállósult első tagjának felel meg. Elemei:
kheir (‘kéz’) és ergon (‘cselekvés, munka’). Lásd még kiromantia,
kiropraktika.
kis – ‘‹csak jelzői használatban› nem nagy’; ‘kevés, csekély’;
‘fiatal(abb)’: kishúga, kistestvére. Származékai: kisebb, kisebbség,
kisebbségi, kisebbedik, kisebbít.
Ótörök eredetű szó: türkmén, kun kicsi, kazah kisi. Az átvett kicsi
forma cs  s hangváltozással (mint késik, kos) és a véghangzó
elhalásával nyerte el mai alakját. A nyelvünkben ma is élő kicsi
változat más úton keletkezett (lásd kicsiny). Lásd még kisded.
kisded – ‘kisgyermek’; ‘‹régen, melléknévként› kicsike’: Aluszol-e,
Fehér Anna, / kipiroslott kisded alma? (Népdal); ‘kevés’: kisded idő
múlván; ‘‹ma› ártatlannak feltüntetett, kisstílű’: kisded üzelmek.
A kis melléknév származéka a régi -d kicsinyítő képző
elemismétléses -ded alakjával, tehát melléknévi ‘kicsike’ értelme
az elsődleges. A szó mai, kissé választékos használatban mutatott
jelentése egy kisded gyermek szókapcsolatból önállósult főnévvé. A
képző más szavakon is fellelhető, az igen régi gyermekded szón
éppúgy, mint a nyelvújítási tojásdadon.
kísér – ‘együtt megy vagy jön ‹valakivel›’; ‘őrizettel visz’: az
őrszobára kísérték; ‘együtt történik ‹valamivel›’: a földrengést
szökőár kísérte; ‘aláfestő zenét játszik ének- vagy
hangszerszólóhoz’: a dalt zongorán kíséri X. Y.. Származékai:
kísérő, kíséret, kísérget.
Az ige kís- alapszava alighanem ősi ugor örökség: osztják kotjsi
(‘nyomon követ’). A szóvégi -r talán gyakorító képző, mint a dicsér,
a achát
szivárog igékben. Lásd még kísérel, kísért.
kísérel – ‘próbálkozik’. Származékai: kísérlet, kísérleti, kísérletezik.
A kísér ige gyakorító képzős származéka (mint döföl, keringél);
ezzel a jelentésével a nyelvújítás korában ruházták fel a korábbi
‘kísérget’ mellé vagy helyébe. Ez a jelentés már régóta megvolt az
alapige egy másik változatában (kísért), ám időközben ennek más
jelentései kerültek előtérbe (lásd ott).
kísért – ‘‹régen›’próbálkozik’: Csak játszol a karddal, övezni kísérted
(Arany); ‘próbára tesz’: ne kísértsd az Istent; ‘bűnre csábít’; ‘‹halott
lelke› visszajár’; ‘minduntalan felmerül’: az a régi emlék kísért ma
is. Származékai: kísértő, kísértés, kísértet, kísérteties.
A kísér származéka műveltető és mozzanatos szerepű -t képzővel.
A próbálkozás és bűnre csábítás jelentését némely más nyelvben is
egyazon ige tartalmazza: latin temptare, német versuchen. Lásd
még kísérel.
kisze – ‘savanyú korpaleves mint böjti eledel’; ‘lánynak öltöztetett
szalmabáb, amelyet a téltemető népszokás keretében
virágvasárnapkor vízbe dobnak’.
A szlovák kyseľ (‘savanyú cibereleves’) átvétele; ez a kysly
(‘savanyú’) származéka. A kiszebáb vízbe vetése a böjtös ételektől
való szabadulást, a húsételek visszatérését jelképezi.
kiszmet – ‘a kikerülhetetlen és elháríthatatlan végzet a mohamedán
hit szerint’.
Nemzetközi szó az arab kiszmat (tkp. ‘osztályrész’) nyomán, a
török kismet közvetítésével.
kisztihand – ‘kezit csókolom’.
Régi köszönő forma, az ausztria német küss’ die Hand
magyarosodott változata: küssen (‘csókol’), Hand (‘kéz’).
kitin – ‘rovarok, rákok vázának, páncéljának anyaga’.
Mesterséges szó a görög khitón (‘ruha, vért, burok’) tövéből a
vegytanban gyakori -in végződéssel (mint kinin).
kivált – ‘főként, különösképp’: Írjon mindenről hosszan, de kivált ha
kegyedről / Ír röviden, haragunni fogok… (Petőfi).
Kissé régies szóalak, a ma megszokottabb kiváltképpen önállósult
első eleme. Ez a kiválik befejezett melléknévi igeneve az ige
‘elkülönül’ értelme alapján; ma voltaképp ragtalan határozó. Lásd
még kiváltság.
kiváltság – ‘mentességek és előjogok összessége’: nemesi
kiváltságok. Származéka: kiváltságos.
A kiválik (‘kiemelkedik, elkülönül’) ige befejezett melléknévi
igenevének származéka denominális -ság főnévképzővel. Lásd még
kivált.
kíván – ‘‹valakire, valamire› vágyik’: felebarátod feleségét ne
kívánjad; ‘szeretné, ha másnak jutna ‹valami›’: sok szerencsét
kívántunk neki; ‘óhajt, szándékozik’: ezzel nem kívánok foglalkozni;
‘megkövetel’: ez a sértés vért kíván! Származékai: kívánság,
kívánalom, kívánatos, kívánós, kívánkozik.
Ismeretlen eredetű szó, bár nem képtelen feltevés, hogy kív- töve a
hív1 ige alakváltozata; jelentésük a ‘magához hív’  ‘magának
kíván’ vonalon függhet össze. Lásd még kíváncsi.
kíváncsi – ‘valamit megtudni kívánó’; ‘nem rá tartozó dolgok után
illetlenül érdeklődő’. Származékai: kíváncsiság, kíváncsiskodik.
A kíván igéből ered; cs eleme talán egy -s gyakorító képző
affrikálódott változata; a szóvégződésre a nyelvújítás kori tömzsi,
kapzsi s hasonló játékos képzések hatottak.
kívül – ‘külső részen’: kívül tiszta, belül poros; ‘‹névutóként› kifelé
eső helyen’: a kerítésen kívül; ‘kivételével’: A nagy világon e kivűl /
Nincsen számodra hely (Vörösmarty).
A feltehető, ‘külső rész’ jelentésű *kiv- főnévből alakult ki -l
ablativusi raggal (eredetéről lásd ki2). Lásd még külön.
klakk – ‘‹régebben› összelapítható, rugós báli cilinder’: klakkban-
frakkban; ‘felbérelt színházi tapsolók csoportja’; ‘bértaps’. – klakőr:
‘fizetett tapsoló’.
Nemzetközi szók a francia claque (‘taps; fizetett tapsolók
együttese; rugós kalap’) és claqueur (‘tapsoló’) nyomán; ezek a
hangutánzó claquer (‘csattan’) származékai.
klán – ‘vérrokonságon alapuló nemzetség Skóciában’; ‘nagycsalád,
összetartó rokonság’: a Kennedy-klán; ‘a maffia egy-egy nagyobb
csoportja’: a sziciliai klán.
Nemzetközi szó az angol clan nyomán; ennek forrása a gael clann
(‘ivadék’).
klapec – ‘gyerek, kölyök’.
A szlovák chlapec (‘fiú’) átvétele. Tréfás, kissé avuló bizalmas
nyelvi szó.
klappol – ‘egybevág, összeillik, stimmel’.
A német klappen (‘csattan; egybevág, stimmel’) igéből. Bizalmas
nyelvi szó.
klarinét – ‘egy nyelvsípos fafúvós hangszer’.
Nemzetközi szó az olasz clarinetto nyomán; ez a clarino (‘magas
hangú szólótrombita’) kicsinyített formája; végső forrásuk a latin
clarus (‘hangos, tiszta, éles’). Lásd még klíring.
kláris – lásd kaláris
klastrom – ‘rendház, zárda’.
A latin claustrum szóból, amely a claudere, clausum (‘bezár’) ige
származéka a clavis (‘kulcs’) nyomán; eredeti jelentése ‘retesz,
- 180 - oldal
lakat; erőd, végvár’; a középkori latinban a claustrum monasterii a
rendháznak a laikusok elől elzárt, belső részét jelentette, majd
utóbb ‘rendház’ értelemben önállósult. A kolostor kiszorította a
köznyelvből. Lásd még enklávé, klausztrofóbia, klauzula, klauzúra,
klotűr, klozett, konklávé, konklúzió.
klassz – ‘remek, pompás’.
A német das ist Klasse (‘ez remek’) kifejezésből került nyelvünkbe
rövidült formában; a német Klasse (‘minőségi osztály, fok’)
ugyanaz, mint a magyar klasszis.
klasszicizmus – ‘az ókori görög-római műveltség eszményeit követő
irodalmi, művészeti és zenei irányzat’. – klasszicista: ‘a klasszicista
irányzatot követő, ezzel kapcsolatos’. – klasszicizál: ‘a
klasszicizmus eszményei szerint alkot’; ‘‹mű, főleg építmény› a
klasszicizmus stílusjegyeit mutatja’: klasszicizáló homlokzat. –
klasszicitás: ‘klasszikus jelleg’; ‘művészi tökély’.
A ~ a latin classicus (lásd klasszikus) továbbképzett formája görög
eredetű képzőkkel; a ~ a franciában keletkezett (classicisme), s a
magyarba valószínűleg a német Klassizismus közvetítette. Lásd
még klaszszifikál, klasszis.
klasszifikál – ‘osztályokba sorol’; ‘minősít’.
Tudományos szakszó a latin classificare nyomán: classis (‘osztály’)
és facere (‘csinál’). Lásd még klasszicizmus, klasszikus, klasszis.
klasszikus – ‘az ókori görög-római műveltséggel kapcsolatos’:
klasszikus tanulmányok, klasszikus írók, klasszikus nyelvek;
‘kezdeti, a tökély felé fejlődő’: a klasszikus fizika; ‘‹főnévként, a
művészetek s tudományok körében› a legnagyobbak közt számon
tartott (és többnyire már elhunyt) alkotó’: klasszikus és élő magyar
költők; az űrtechnika élő klasszikusa.
Nemzetközi szó a latin classicus (‘egy néposztályhoz tartozó, arra
vonatkozó’) nyomán, amely már az ókorban felvette a ‘jeles,
kiemelkedő’ jelentést; forrása a classis (‘néposztály, hadosztály,
minőségi osztály’). Lásd még klasszicizmus, klasszifikál, klasszis.
klasszis – ‘‹régen› iskolai osztály’; ‘minőségi fok’: klasszisokkal jobb
ellenfeleinél; ‘kiemelkedő tehetség ‹különösen sportban›’:
világklasszis.
Latin szó: classis (‘néposztály, hadosztály’), amely a középkortól
‘minőségi osztály’, s végül ‘kiválóság’ jelentést is nyert. Lásd még
deklasszált, klassz, klasszicizmus, klasszifikál, klasszikus.
klausztrofóbia – ‘beteges szorongás zárt térben’.
Lélektani szakszó a latin claustrum (‘zárt tér’) és a görög phobé
(‘rettegés’) elemekből; első tagjának eredetéről lásd klastrom. Lásd
még klauzula, klozett, konklúzió.
klauzula – ‘szerződés záradéka’.
Nemzetközi szó a latin clausula nyomán, amely a claudere,
clausum (‘bezár’) származéka. Lásd még klastrom, klausztrofóbia,
klauzúra, klotűr, klozett, konklúzió.
klauzúra – ‘kolostor elzárt, csak külön engedéllyel látogatható
részlege’.
Latin szó (clausura), tkp. ‘lezárás’ a claudere, clausum (‘bezár’) ige
alapján. Lásd még klastrom, klausztrofóbia, klauzula, klavír, klotűr,
klozett, konklúzió.
klaviatúra – ‘hangszer ‹zongora, orgona stb.› vagy írógép,
számítógép billentyűzete’.
Nemzetközi szó a német Klaviatur nyomán, melynek forrása a latin
clavis (‘kulcs; orgonabillentyű’). Lásd még klauzúra, klavír,
konklávé.
klavír – ‘zongora’.
A német Klavier átvétele; forrása a francia clavier (‘billentyűzet’) a
latin clavis (‘kulcs; orgonabillentyű’) nyomán. Régies szó. Lásd még
klaviatúra, konkláve.
klázli – ‘üvegpohár’: Az urak nem isznak a kulacsból, hanem a
klázliból (Mikszáth).
A bajor-osztrák glasle átvétele; ez az irodalmi német Glas (‘üveg,
pohár’) kicsinyítő képzős származéka. Nyelvjárási szó. Lásd még
glazúr.
kleftisz – ‘újkori görög hegyi szegénylegény, szabadságharcos’.
Újgörög szó, tkp. ‘tolvaj’ a klevo (‘lop’) igéből; ókori görög
előzményei klephtész, illetve kleptó. Lásd még klepszidra,
kleptománia.
klenódium – ‘kincs, drága ereklye’.
A középkori latin claenodium átvétele; eredete tisztázatlan.
klepetus – ‘ujjatlan, galléros bő köpeny’.
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó.
klepszidra – ‘ókori vízióra, amely az időt egy tartályból kicsöpögő víz
fogyásával méri’.
Nemzetközi szó a görög klepszüdra nyomán; elemei a kleptó (‘lop’)
és hüdór, hüdrosz (‘víz’), tehát tkp. ‘vízlopó’. Lásd még kleftisz,
kleptománia.
kleptománia – ‘beteges lopási kényszer’.
Lélektani szakszó a görög kleptó (‘lop’) és maneia (‘téboly’)
elemekből. Lásd még keftisz, klepszidra.
klérus – ‘a katolikus papság’. – klerikus: ‘kispap; a klérushoz tartozó
személy’. – klerikális: ‘papi, a papsághoz tartozó, a papsággal
kapcsolatos’; ‘az egyház befolyása alatt álló, annak politikai
hatalmát támogató’. – klerikalizmus: ‘az egyház politikai
a achát
hatalmának növelésére törekvő irányzat’.
Nemzetközi szócsalád a latin clerus nyomán, amely a görög klérosz
átvétele; ennek eredeti jelentése ‘örökség, osztályrész’, és a
keresztény korban nyerte ‘papság’ értelmét, mert „az Úr az ő
örökrészük” (5Móz 18,2).
kliens – ‘ügyvéd ügyfele’; ‘politikai hatalmasságtól függő, őt
kiszolgáló személy’. – klientúra, klientéla: ‘ügyvéd ügyfeleinek
összessége’; ‘politikai vezetőtől függő személyek csoportja’.
Nemzetközi szócsalád a latin cliens (‘patrónus jogi védelme alá
helyezkedett, mindenben tőle függő személy’) nyomán; ez a
korábbi cluens, cluentis változata, a cluere (‘ráhallgat’) ige
folyamatos melléknévi igeneve.
klikk – ‘közösségen belül önző céljai elérésére szerveződött
érdekcsoport’.
Nemzetközi szó a francia clique (tkp. ‘rezesbanda’) nyomán, amely
a hangutánzó eredetű cliquer (‘lármázik’) származéka.
klíma – ‘éghajlat’. – klimatikus: ‘éghajlati’: ‘éghajlati adottságai miatt
kedvező hatású’: klimatikus gyógyhely.
Nemzetközi szó a latin clima (‘hajlat, görbület’) nyomán, amely a
görög klima, klimatosz (‘hajlás, éghajlat, égöv’) átvétele: forrása a
klinó (‘hajlik’) ige. A megnevezés a Földnek az egyenlítőtől a sarkok
felé mutatkozó hajlására, görbülésére utal. Lásd még klimatizál,
klimax, klinika.
klimatizál – ‘légkondicionálással szerel fel’.
Nemzetközi szó a francia climatiser nyomán; ennek végső forrása a
görög klima, klimatosz (‘hajlás, éghajlat’). A magyarba a német
klimatisieren közvetítette; a ~ latinos szóvéget kapott. Lásd még
klíma, klimax.
klimax – ‘drámai műben a cselekmény csúcspontja, döntő fordulata’;
‘stilisztikai fokozás’; ‘a női vérzés végleges elmaradásának
időszaka’: női klimax. – klimaktérium: ‘a női változás időszaka a
negyvenes életévek derekán’. – klimakterikus: ‘a női változás
időszakával kapcsolatos’; ‘‹régen› válságos, döntő’: Ha majd e
klimakterikus napok / Elmúltak, a nagy műt is újra kezdjük
(Madách).
Nemzetközi szócsalád a görög klimax (‘létra, lépcső’), illetve
klimaktér (‘létrafok’) nyomán; ezek a klinó (‘hajlik, lejt’)
származékai. Lásd még klíma, klimatizál.
klimpíroz – ‘ügyetlenül, botladozva játszik zongorán’.
A hangutánzó német klimpern (‘csörög, csörömpöl’) magyar
származéka a német eredetű szavakban gyakori -íroz képzővel.
klinika – ‘egyetemi kórház, ahol az orvosok képzése és kutatás (is)
folyik’ . – klinikus: ‘klinikai szakorvos’.
Nemzetközi orvostudományi szakszó a latin clinica (‘gyakorlati
orvostudomány’) nyomán. Ennek forrása a görög kliniké tekhné,
azaz ‘ágyban fekvő (beteg) gyógyítása’ kifejezés első eleme: a
kliné (‘fekvőhely’) a klinó (‘lehajlik, lefekszik’) igéből való. Lásd még
klíma.
klinker – ‘tömör, tetszetős felületű dísztégla’.
A német Klinker átvétele; azonos alakú holland előzménye a
hangutánzó klinken (‘cseng’) igéből ered.
klipper – ‘hosszú, keskeny, gyorsjáratú háromárbocos vitorláshajó’.
Nemzetközi szó az angol clipper szó nyomán; ez a clip (‘sebesen
halad’) származéka; végső forrása egy óskandináv klippa (‘nyes,
nyír’) ige.
klipsz – ‘csíptetéssel rögzített fülbevaló vagy más ékszer’.
Angol szó (clips), a clip (‘csippentő’) többes alakja; végső forrása az
óskandináv klypa (‘csíp’) ige.
klíring – ‘számlarendezés bankátutalással’.
Angol kereskedelmi szakszó (clearing) a clear (’tisztít; számlát
kiegyenlít’) igéből; ez a francia clair közvetítésével a latin clarus
(’tiszta’) szóra megy vissza. Lásd még klarinét.
klisé – ‘nyomdai fémlemez képek sokszorosítására’; ‘elkoptatott
nyelvi fordulat, szólam’. – klisíroz: ‘klisét készít’
Nyomdászati szakszó a francia cliché nyomán, amely a clicher
(‘lemintáz’) származéka. Szavainkat a német közvetítette: Klischee,
klischieren.
klistély – ‘beöntés, beöntő’.
A latin clyster átvétele a szóvég hasonulásával és
palatalizációjával. Végső forrása a görög klüsztér a klüdzó (‘öblít’)
nyomán. Elavult szó.
kloáka – ‘fedett csatorna’; ‘madarak végbéltraktusa’.
Latin szó (cloaca), a.m. ‘csatorna’, a görög klüdzó (‘mos’) oldalági
rokona.
klón – ‘vegetatív úton létrejött egyed’; ‘nem szexuális sejt osztódása
révén létrehozott, az eredeti lénnyel genetikailag azonos sejtekből
álló új lény’.
Élettani szakszó a görög klón (‘ágacska, hajtás’) nyomán.
klopfol – ‘‹húst› laposra kiver’; ‘‹szőnyeget› porol’.
A hangutánzó német klopfen (‘kopog; üt ‹szerszámmal›’)
származéka.
klór – ‘zöldessárga színű, szúrós szagú gáz, halogén elem’.
Tudományos szakszó a görög khlórosz (‘zöld, zöldessárga’)
nyomán; Gay-Lussac francia vegyész vezette be. Lásd még klorofill,
klorocid, kloroform.
- 181 - oldal
klorocid – ‘klórvegyületet tartalmazó antibiotikum’.
Gyógyszervegyészeti márkanév a görög khlorosz (‘zöld; klór’) és
latin -cida (‘-ölő’) elemekből; utóbbi a caedere (‘elejt, megöl’)
származéka, és a patricida, fratricida (‘apagyilkos, testvérgyilkos’)
meg hasonló szavakban szerepel, és a készítmény baktériumölő
hatását jelzi. Lásd még klór, klorofill, klorocid, kloroform.
klorofill – ‘a növény zöld anyaga, amely a fotoszintézist végzi’.
Tudományos szakszó a görög khlórosz (‘zöldessárga’) és phüllon
(‘levél’) elemekből, tehát ‘levélzöld’. Lásd még klór, klorocid,
kloroform.
kloroform – ‘édeskés szagú, kábító gőzű, altatásra is használt
folyadék’.
Vegyészeti szakszó a görög khlórosz (‘klór’) nyomán; -form eleme a
latin formica (‘hangya’) szóból való, mivel a ~ a hangyasav vegyi
gyökét tartalmazza. Lásd még formaldehid, klór, klorofill, klorocid.
klott – ‘egyik oldalán fényes pamut bélésszövet’.
A német Kloth átvétele, ez pedig az angol cloth (‘posztó, kelme,
szövet’) szóra megy vissza. Ez egyébként oldalági rokona a német
Kleid (‘ruha’) főnévnek.
klotűr – ‘országgyűlési vita lezárása’; ‘a felszólalási jog megvonása
vagy korlátozása az országgyűlésben’.
Régi politikai szakszó a francia clôture (‘lezárás’) nyomán; ez végső
soron a latin claudere, clausum (‘bezár’) származéka. Lásd még
klastrom, klausztrofóbia, klauzula, klauzúra, klozett, konklúzió.
klozett – ‘illemhely’.
A német Klosett átvétele. Ez a Wasserklosett második eleme, a szó
maga pedig részfordítás az angol water closet (‘vizes fülke’)
nyomán. Az angol kifejezés W.C. rövidítéséből lett a magyar vécé;
második eleme francia eredetű (tkp. ‘zárt, szűk helyiség’) és végső
soron a latin claudere, clausum (‘bezár’) szóra vezethető vissza.
Lásd még klastrom, klausztrofóbia, klauzula, klauzúra, klotűr,
konklúzió.
klöpli – ‘vert csipke’.
A német Klöppel (‘vert csipke’) átvétele; voltaképp ‘harangnyelv’,
mivel a klöplizéshez használt cérnaorsó hasonlít hozzá.
klú – ‘csattanó’: a dolog klúja az, hogy…
Francia szó: clou (‘szeg’); forrása a latin clavus (‘szeg’). Bizalmas
nyelvi szó.
klub – ‘társaskör, egyesülés’: bélyeggyűjtők klubja; ‘sportegylet’.
Nemzetközi szó az angol club (‘egylet’) nyomán; skandináv
eredetű: svéd klubb (‘egy csomó; maroknyi ember’).
klumpa – ‘fapapucs’.
Német tájnyelvi eredetű: bánsági német klumpa; az irodalmi német
Klump (‘csomó; tuskó, tönk’) származéka, távolabbról a klub
rokona.
knédli – ‘gombóc’; ‘csehgombóc’.
Magyaros alak a német Knödel, az ófelnémet knode (‘csomó’)
kicsinyített formája nyomán.
knesszet – ‘Izrael állam országgyűlése’.
Újhéber szó, tkp. ‘gyülekezet’ a klasszikus héber könesszet Jiszroél
(‘Izrael gyülekezete’) nyomán.
know-how – [nouhau] ‘különleges gyártási eljárás, ennek átadása’.
Angol kifejezés, a.m. ‘tudni, hogyan’. A know indoeurópai
rokonságába tartozik a régi latin gnoscere, utóbb noscere (‘tud’) és
a görög gnószisz (‘tudás’.)
knyáz – ‘orosz herceg, fejedelem’.
Orosz szó. Előzménye, az ősszláv knendz az ógermán kuningoz
(‘király’) átvétele, így a ~ az angol king, német König, dán konge
stb. távoli rokona. .
koacervátum – ‘a kolloid és a kocsonyás közötti átmeneti állapot’.
Latin vegytani szakszó (coacervatum) a co(n)- (‘össze’) és acervare
(‘halmoz’) elemek alapján.
koadjutor – ‘katolikus segédpüspök’.
Latin egyházi szakszó (coadiutor), tkp. ‘segítőtárs’ a co(n)-
(‘együtt’) és adiuvare, adiutum (‘segít’) elemekből. Lásd még
adjutáns.
koaguláció – ‘fehérje, vér megalvadása’.
Biokémiai szakszó a latin coagulare, coagulatum (‘‹tej› megalszik’)
nyomán; ennek eredete tisztázatlan.
koalíció – ‘politikai pártok szövetsége kormányalakításra’; ‘több
állam szövetsége egy kívülálló hatalom ellen’: a Napóleon-ellenes
koalíciók, antifasiszta koalíció (a második világháborúban).
Politikai szakszó a coalere, coalitum (‘összenő, összeolvad’)
alapján; co(n) (‘össze’) és alere (‘táplál, növel, gyarapít’).
koaxiális – ‘közös tengelyű’: koaxiális kábel.
Műszaki szakszó a latin co(n)- (‘együtt’) és axis (‘tengely’)
elemekből.
kobak – ‘‹tréfásan› fej’; ‘‹régebben› lopótök; kabaktermés’.
Török eredetű: kun, kipcsak, oszmán kabak (‘tök’). A ~
magánhangzó-elhasonulással alakult ki.
kobalt – ‘a nikkellel rokon fehér fényű fémes elem’.
Az újkori latin cobaltum a német Kobold (‘manó’) származéka. A
középkorban a szász bányászok úgy képzelték, hogy ha ezüstérc
helyett az akkor még értéktelennek tartott ~ ércére lelnek, akkor
az gonosz manók incselkedésének tulajdonítható. Lásd még kobold.
a achát
kobold – ‘manószerű lény, földszellem, házimanó’.
Német szó (Kobold), talán a Kobe (‘istálló, ól’) és walten (‘ellát,
igazgat’) elemekből jött létre ‘ház körül segédkező manó’
jelentéssel. Lásd még kobalt.
kóborol – ‘kószál, csatangol’. Származékok és kapcsolt szavak:
kóborog, kóbor.
Valószínűleg a középfelnémet koberen, azaz ‘megszerez’;
‘‹vadászkutya› fürkész, szimatol’ szóból ered, amely a latin
(re)cuperare (‘visszaszerez’; ) származéka. A kóbor utólagos
elvonás.
koboz1 – ‘‹régen› rabol’; ‘‹el- igekötővel› hatóságilag elvesz, lefoglal’.
Bizonytalan eredetű szó; talán a kopik családjába tartozik, s
feltehető korábbi *kopoz alakja ‘kopaszt, foszt’ értelmű volt.
koboz2 – ‘régi magyar lantszerű pengető hangszer’. Származéka:
kobzos.
Török eredetű szó: ujgur, türk kobuz, oszmán kopuz (‘lant’); kun
kobuzcsi (‘lantos’).
kobra – ‘dél-ázsiai mérges kígyó’.
Nemzetközi szó a portugál cobra de capelo (‘kalapos kígyó’)
kifejezés első tagjából; ez a latin colubra (‘kígyó’) folytatója.
kóc – ‘csepü’; ‘összekuszált haj’. Származékai: kócos, kócol.
Szláv eredetű: szerb-horvát kucina, szlovén kolke, szlovák klk
(‘csepü’). A magyar szó a szlovén vagy szlovák többes kolci, klci
alak átvétele lehet; az l kiesett és a szóvégi -i lekopott (mint az
olasz szóban). Lásd még kóceráj.
koca – ‘anyadisznó’; ‘valamiben gyakorlatlan, azt csak alkalmilag
művelő’: kocavadász, kocadohányos.
Az állathívogató koc-koc szóból ered. A tréfásan becsmérlő jelentés
az állatnevek hasonló használatával kapcsolatos: szamár, liba,
szuka. Lásd még coca.
kóceráj – ‘elhanyagolt, szegényes műhely, bolt, vendéglő’.
Tréfás képzés a kóc (‘csepü, értéktelen dolog’) szóból vagy a kócos
(‘kócárus, szegényes kiskereskedő, kisiparos’) szó kóc tövéből a
német eredetű krájzleráj, kupleráj s hasonló szavak végéről elvont
-eráj végződéssel.
koch – [kohh] ‘felfújt’: rizskoch.
A német kochen (‘főz’) ige koch- tövéből.
kocka – ‘hat egybevágó négyzetlappal határolt mértani test’;
‘játékokban használt dobókocka’; ‘ilyen alakú tárgy’: kockakő,
építőkocka; ‘‹lazább szóhasználatban› négyzet’: káposztás kocka,
kockás füzet; ‘kockázat’: kockára vet, kockán forog. Származékai:
kockás, kockázik, kockázat, kockázatos, kockáztat.
Szláv, pontosabban cseh eredetű: kostka (‘dobókocka’); ez az
ősszláv koszt (‘csont’) kicsinyített alakja, s arra utal, hogy a
szerencsejátékhoz használt kockát csontból faragták. Az átvett
szláv szó közepének mássalhangzó-torlódását a t kivetése oldotta,
az sz pedig k előtt affrikálódott, mint a barack, palack szavakban.
kocog – ‘kopog; összeverődik’; ‘lassú futásban üget’. Származékok és
kapcsolt szavak: kocogat, kocódik, koccan, koccant, koccint.
Hangutánzó eredetű szócsalád, a vékony tárgyhoz (főleg üveghez)
való gyenge ütődés zaját érzékelteti. A kocódik (‘veszekszik’) az
ugyancsak hangutánzó eredetű összezördüllel állítható
párhuzamba; a ~ mai értelme a kemény talajon könnyedén
koppanó léptek zajával kapcsolatos.
kócsag – ’tiszta fehér tollú gémféle gázlómadár’.
Ismeretlen eredetű szó.
kocsány – ‘virág vagy termés nyele’.
Nagy területen és sok nyelvben elterjedt vándorszó, amelynek
forrását nem ismerjük. A magyarba valószínűleg a szerb-horvát
kočanj vagy az oszmán-török koçan (‘szár, torzsa’) révén került.
kocsi – ‘könnyű négykerekű, lófogatú személyszállító jármű’;
‘kerekes szállítóeszköz, jármű’: kézikocsi, babakocsi, harckocsi;
‘vonat vontatott gördülő eleme’: vasúti kocsi, hálókocsi; ‘autó’:
személy(gép)kocsi.
Származékai: kocsis, kocsizik, kocsizó, kocsikázik. A magyar kocsi
szekér önállósult első eleme. A Komárom megyei Kocs községben
készült rugózott függesztésű, könnyű és kényelmes lófogatú
járművek a 16. századtól Európa-szerte kedveltek és keresettek
voltak; ennek köszönhetően a ~ származékait a legtöbb európai
nyelvben megleljük: angol coach, német Kutsche, francia, spanyol,
portugál coche, olasz cocchio, svéd kusk, holland koets, román
cocie, szerb-horvát kočija, szlovák koč, lengyel kocz, oszmán-török
koçu.
kocsma – ‘italmérés’. Származéka: kocsmázik.
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák krčma; ezek eredete
tisztázatlan. Az átadó nyelv nem határozható meg. A szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta, így
jött létre a ma már kissé régies korcsma alak; a r kiejtésével
keletkezett a ~. Ezek viszonya olyan, mint a görcs–göcs szópár
tagjaié. Lásd még kocsmáros.
kocsmáros – ‘italmérés tulajdonosa, vendéglős’.
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák krčmar; ez a kocsma
előzményének származéka a foglalkozást jelző -ar képzővel (mint
bodnár, gelencsér). A magyar szó megkapta még a foglalkozást
jelző magyar -s képzőt is (mint esztergályos, furmányos,
- 182 - oldal
mészáros).
kocsonya – ‘bőr vagy csont lehűlt főzete, rezgő, félszilárd anyag mint
étel’; ‘kolloid halmazállapotú anyag’. Származékai: kocsonyás,
kocsonyásodik.
Ismeretlen eredetű szó.
kód – ‘megállapodás szerinti jelek, szimbólumok rendszere
információk közlésére’; ‘jelkulcs’. Származékai: kódol, kódolt.
Az angol code átvétele; forrása a francia code (‘kódex,
törvénykönyv’), ennek eredetéről lásd kódex.
kóda – ‘függelék, befejező szakasz zenemű tételének végén’.
Olasz szó (coda), a latin cauda (‘farok’) folytatója.
kodein – ‘ópiumból kivont, köhögéscsillapító alkaloida’.
Vegyi szakszó a görög kódeia (‘fej, mákfej’) alapján, a
vegyületeknél gyakori -in végződéssel (mint anilin, kinin).
kódex – ‘régi, kézzel írott könyv’; ‘törvénykönyv’; ‘szabályok
gyűjteménye’: párbajkódex.
Nemzetközi szó a latin caudex vagy codex (‘fatörzs, fa írótábla;
könyv’) nyomán. Lásd még kód, kodifikál.
kodifikál – ‘törvénybe iktat’; ‘törvényeket rendszerez’.
Nemzetközi szó a francia codifier nyomán; ez a code
(‘törvénykönyv’) származéka, forrása a latin codex (‘fatáblás
könyv’). A ~ visszalatinosított forma, a francia -fier elem ugyanis a
latin -ficare folytatója a facere (‘csinál’) igéből.
koedukáció – ‘fiúk és lányok együtt oktatása, nevelése nyilvános
tanintézetben’.
Nemzetközi szó a latin ‘együtt’ jelentésű co- előtaggal az educare
(‘nevel, oktat’) igéből; e(x)- (‘-ból, elő’) és ducere (‘vezet’).
koefficiens – ‘együttható’.
Latin matematikai szakszó (coefficiens) a co(n)-, azaz ‘együtt’ és
efficiens (‘ható, hatékony’) elemekből; utóbbi az efficere, effectum,
tkp. ex-ficere (‘létrehoz, keresztülvisz’) ige folyamatos melléknévi
igeneve: ex (‘-ból, elő’) és facere (‘csinál’). Lásd még effektus.
koegzisztencia – ‘együttélés, együttlétezés’.
Politikai szakszó a latin egzisztencia szóból, az ‘együtt’ jelentésű
co- előtaggal.
kofa – ‘piaci árusnő’; ‘sokat fecsegő lánygyerek’.
Ismeretlen eredetű szó.
koffein – ‘a kávé élénkítő hatású alkaloidája’.
Vegyi szakszó az angol coffee (‘kávé’) szóból, a vegyületeknél
gyakori -in végződéssel (mint anilin, kinin). Lásd még kávé.
koffer – ‘bőrönd’; ‘nagy (női) ülep’.
A német Koffer (‘bőrönd, útiláda’) átvétele; ennek forrása holland
közvetítéssel a francia coffre (‘pénzszekrény, láda’), amely a
latinon át a görög kophinosz (‘kosár’) szóra megy vissza.
kófic – ‘hitvány, semmirekellő alak’.
Ismeretlen eredetű; ötletes, de bizonyíthatatlan elgondolás, hogy a
szó a fickó szótagjainak felcserélésével jött létre.
kognitív – ‘megismerő, a megismerésre vonatkozó’.
Bölcseleti szakszó a latin cognoscere, cognitum, tkp. con-noscere
(‘megismer’) nyomán, a nyomósító con- előtagból és a (g)noscere
(‘ismer’) igéből. Lásd még ignorál.
koherens – ‘összefüggő, egybetartozó, összetett’: koherens
beszámoló. – koherencia: ‘összefüggés, egybetartozás’. – kohézió:
‘az anyag részecskéit összetartó erő’.
Nemzetközi szócsalád a latin cohaerere, cohaesum (‘összefügg,
összeillik’) ige alapján; ennek elemei co(n)- (‘össze’) és haerere
(‘csüng, tapad’). Lásd még adhézió.
kohó – ‘fémolvasztó kemence, üzem’. Származékai: kohósít, kohász,
kohászat, kohászati.
Az eredetibbnek látszó koh alak bizonytalan eredetű. Lehet
gondolni a középfelnémet kuche (‘konyha’) szóra mint forrásra, ám
annak a német nyelvterületen nem mutatható ki ‘kohó’ jelentése,
mint ahogy a ~ sem jelentett soha konyhát a magyarban. A ~
szóvégi -ója talán előbb toldalékos alakokban jelent meg, s onnan
vonódott át a tőhöz: koh  kohot  kohót  kohó (mint a moha
esetében). Lásd még kohol.
kohol – ‘kieszel’; ‘‹valótlanságot, rágalmat› kiagyal’: koholt vádak
alapján ítélték el. Származékai: koholt, koholmány.
Az ige a koh származéka denomináls -l igeképzővel, s eredeti
jelentése ennek megfelelően ‘kohóban kiolvaszt ‹fémet›’ volt.
koincidencia – ‘egybeesés térben vagy időben’; ‘jelenségek, hatások
egyidejű fellépése’.
Nemzetközi latin szó (coincidentia) a co(n)- (‘együtt’) és incidens,
incidentis (‘eset, történés’) elemekből: in- (‘bele’) és cadere (‘esik’).
Lásd még incidens.
koiné – ‘a hellenisztikus korban kialakult görög köznyelv, amely a
korábbi dialektusok (dór, attikai, ión) különbségeit kiegyenlítette’.
Görög szó, a.m. ‘közös’. Lásd még cönobita.
koitusz – ‘közösülés’. – koitál: ‘közösül’.
Orvosi szakszók a latin coire, coitum (‘összejön, egyesül,
házasodik’) alapján, a co(n)- (‘össze’) és ire (‘megy’) elemekből.
kókad – ‘lankad, bágyad, fonnyad’: Füstöl a víz, lóg a káka / Kókadón
a pusztaságba (József Attila); ‘‹le- igekötővel› fonnyadtan vagy
búsan lehajlik’: a feje lekókadt.
Egy olyan kók-, kuk- tő gyakorító -d képzős származéka, amely a
a achát
nyelvjárási kók, kóka (‘szőlőkacs’) szókban és a kunkorodik ritkább
kukorodik alakjában található.
kokain – ‘a kókacserje leveléből előállított alkaloida mint kábítószer
és mint gyógyszeralapanyag’. – kokainista: ‘rendszeresen kokaint
fogyasztó szenvedélybeteg’: Csodálkozol a kokainistán? /
Gondolkodj el az okain is tán! (Kosztolányi).
Nemzetközi szó a spanyol coca (‘kókacserje’) szónak a
vegyületeknél gyakori -in végződésű származéka alapján. Végső
forrása a kecsua indián cuca (‘kókacserje’). Ugyanez a coca alapszó
szerepel a népszerű üdítőital, a coca-cola nevében is.
kokárda – ‘nemzetiszínű szalagból készült kis csokorszerű kitűző’.
Nemzetközi szó a francia cocarde (‘színes szalagjelvény
katonasapkán’) nyomán, amely az ófrancia cocquart (‘hiú’)
származéka, s forrása a coq (‘kakas’). A magyar szó valószínűleg a
német Kokarde átvétele latinosított végződéssel. Lásd még kokett,
kokott.
kokett – ‘kacér (nő)’. – kokettéria: ‘kacérkodás’. – kokettál;
‘kacérkodik’.
Nemzetközi szavak a francia coquet, coquette (‘tetszeni vágyó,
hiú’) nyomán; ez elvonás a coquetterie szóból, amely viszont a coq
(‘kakas’) származéka, s jelentése ‘a kakas öntelt, peckes járása’,
ebből pedig ‘tetszelgés, hiú viselkedés’. Lásd még kokárda, kokott.
kokilla – ‘fém öntőforma’.
Kohászati szakszó a francia coquille (‘kagylóhéj’) nyomán, amely
latin közvetítéssel a görög konkhülion (‘kagyló’) szóból ered. A
magyarba a német Kokille közvetítette. Lásd még kagyló.
kokkusz – ‘gömb alakú baktérium’.
Orvosi szakszó a latin coccus nyomán, ez a görög kokkosz (‘mag’)
átvétele.
kókler – ‘vásári szemfényvesztő’; ‘ámító, szélhámos’.
A német Gaukler nyelvjárási kaukler alakjának átvétele; ennek
forrása egy ófelnémet goukal (‘varázslás, bolondozás’) szó.
kokott – ‘könnyű erkölcsű, félvilági nő’.
Több nyelvben honos szó a francia cocotte nyomán, amely ‘pipi’
értelmű és gyermeknyelvi jellegű képzés a coq (‘kakas’) szó
nyomán, és másodlagosan vette fel a ma általános jelentést.
koksz – ‘kőszén gázosításával nyert nagy fűtőértékű tüzelőanyag’.
Származékai: kokszol, kokszosít.
A német Koks átvétele; ez a tisztázatlan eredetű angol coke
(‘kokszosított szén’) többes cokes alakjából ered.
koktél – ‘szeszes italok és ízesítők keveréke’; ‘délutáni fogadás,
társas összejövetel, ahol ilyen italokat szolgálnak fel’: koktélparti.
Nemzetközi szó az angol cocktail (tkp. ‘kakasfarok’) nyomán. Az
Amerikában született megnevezés eredetére több, mint féltucat
szellemes magyarázat van forgalomban, de egyik sem teljesen
meggyőző.
kókusz – ‘trópusi pálmafaj, ennek nagy dióra formázó gyümölcse’.
Nemzetközi szó a spanyol coco (‘kókuszpálma’) nyomán; a latin
megnevezés Cocos , amely a német Kokos révén a magyar szó
forrása ia; a magyar -usz végződés valószínűleg a latinos
növénynevek (mint akantusz, aszparágusz, fikusz) analógiájára
alakult ki.
kolbász – ‘bélbe töltött, fűszerezett darált (sertés)hús’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák klobasa; a szláv
nyelvekben talán valamelyik török nyelvből való jövevény: oszmán
külbasti (‘roston sült borda’). A magyarban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást hangáthelyeződés (klo  kol) oldotta fel; a
szóvégi -a talán azért maradt el, mert bizonyos helyzetekben
birtokos személyjelnek érződött (mint a beszéd, lapát, szombat
szavak esetében is).
koldul – ‘kéreget, kunyerál’. Származékai: kolduló, koldulás, koldus.
A szócsalád kold- töve alighanem -d gyakorító képzős származék
egy még elemibb kol- tőből, amely a ‘csavarog, kószál’
jelentéskörben a kalandozik, kórász, kóricál igéknek is alapja. A
koldus valószínűleg a koldulós összevont alakja.
koleda – ‘énekes adománygyűjtés karácsonykor vagy vízkereszt
napján’. Származéka: koledál.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák koleda. Az ősszláv kolenda
a latin Kalendae (‘a hónap első napja’) szóból ered. A magyar szó
valószínűleg a szlovák átvétele, mert a ~ az északi nyelvjárásokban
él. Lásd még kalendárium, kolinda.
kolera – ‘hányással és hasmenéssel járó veszélyes járványos
betegség’.
Nemzetközi szó a latin cholera nyomán; ez a görög kholera
átvétele. A görög szó forrása a kholé (‘epe’), mivel ez a betegség
gyakran jár epehányással. Lásd még kolerikus, kólika.
kolerikus – ‘indulatos, lobbanékony, heves vérmérsékletű’.
Lélektani szakszó a görög kholerikosz (‘epebeteg’) nyomán. Az
ókori eredetű felfogás szerint a fenti indulati alkat oka az epe
(kholé) túltengése a testnedvek között. Lásd még flegmatikus,
melankolikus, szangvinikus; kolera. kólikus.
koleszterin – ‘a testszövetekben megtalálható lipoid, az
érelmeszesedés egyik okozója’.
Mesterséges biokémiai szakszó a görög kholé (‘epe’) és az észter
elemekből, a vegyületeknél gyakori -in végződéssel (mint anilin,
- 183 - oldal
kinin).
kolhoz – ‘mezőgazdasági szövetkezet a volt Szovjetunióban’.
Az orosz KOLlektjivnoje HOZjajsztvo (‘kollektív gazdaság’) kifejezés
kiemelt betűiből való szó.
kolibri – ‘apró tarka madár az amerikai földrész trópusi erdeiben’.
Nemzetközi szó a francia colibri nyomán, amely a Cayenne sziget
bennszülötteinek kolibari (‘ragyogó sík’) szavából ered.
kólika – ‘hascsikarás, epegörcs’.
Nemzetközi szó a latin cholica nyomán, amely a görög kholiké
(‘epeömlés’) átvétele; forrása a kholé (‘epe’). Lásd még kolera,
kolerikus.
kolinda – ‘karácsonyi ének’; ‘karácsonyi kántálás házról házra járva’.
Származéka: kolindál.
A román colindă átvétele; ennek forrása az ősszláv kolenda, így
eredete azonos a koleda szóéval. Lásd még kalendárium.
kólint – ‘üt ‹csak a fejbe kólint kifejezésben›’.
Mozzanatos képzős igealak, kól- töve talán a régi és nyelvjárási
koltog, kótog (‘kopog’) hangutánzó tövével tart rokonságot. Lásd
még kolontos.
kollaborál – ‘együttműködik ‹a megszálló ellenséges hatalommal›’. –
kollaboráns: ‘a megszálló ellenséges hatalommal együttműködő
személy’. – kollaboráció: ‘együttműködés’.
Nemzetközi szócsalád a latin collaborare, collaboratum, tkp. con-
laborare (‘együttműködik’) nyomán: con- (‘együtt’) és laborare
(‘dolgozik’). Lásd még laboratórium.
kollagén – ‘a porcok és csontok fehérjéje’.
Biokémiai szakszó a görög kolla (‘enyv’) és gennao (‘nemz,
létrehoz’) elemekből, tehát ‘enyvképző’. Lásd még kolloid, kollázs.
kollapszus – ‘rohamszerű, ájulással járó vérkeringési zavar’.
Latin orvosi szakszó (collapsus) a collabi, collapsus, tkp. con-labi
(‘összeesik’) igéből: con- (‘együtt’) és labi (‘esik’). Lásd még
lapszus.
kollár – ‘kerékgyártó’.
A szlovák kolár átvétele; ez a kolo (‘kerék’) szóból ered. Az l
intervokális kettőződésére más példák: szél  szellő, ül  üllő.
Tájnyelvi szó. Lásd még kalács, kólya, kulimász.
kollázs – ‘felragasztott képelemekből, tárgyakból komponált
képzőművészeti alkotás’.
Francia szó (collage) a coller (‘ragaszt’) igéből; ennek forrása latin
közvetítéssel a görög kolla (‘enyv’). Lásd még kollagén, kolloid.
kolléga – ‘kartárs’; ‘‹régen› egyetemi diáktárs’. – kollegiális:
‘kartársi, jó kollégákhoz illő’. – kollegina: ‘‹főleg megszólításként›
kartársnő, női kolléga’.
Nemzetközi szócsalád a latin collega, tkp. con-lega (‘hivataltárs,
tiszttárs’) nyomán; ez a con- (‘együtt’) és legare (‘megbíz, kiküld’)
elemek révén azt jelenti: ‘hivatali megbízását ‹valakivel› együtt
töltő’. A kollegiális későbbi képzés; a kollegina a német Kollegin
átvétele. Lásd még kollégium.
kollégium – ‘bentlakásos református tanintézet’: a debreceni
református kollégium; ‘szellemi irányítást is nyújtó egyetemi
diákotthon’: az Eötvös Kollégium; ‘‹egyetemen, főiskolán› valamely
szaktárgyból féléves előadássorozat’: magyar nyelvtörténeti
kollégium; ‘magas szintű tanácskozó testület’: bírói kollégium,
bíborosi kollégium. – kollégista: ‘kollégium diákja’.
Nemzetközi szó a latin collegium, tkp. con-legium (‘hivatali
testület’) nyomán; ez a con- (‘együtt’) és legare (‘megbíz, kiküld’)
elemek révén azt jelenti: ‘együtt viselt hivatal’. Lásd még kolléga.
kollekció – ‘gyűjtemény’.
Nemzetközi szó a késői latin collectio nyomán; ennek alapja a
collegere, collectum, tkp. con-legere (‘összegyűjt’) ige a con-
(‘össze, együtt’) és legere (‘gyűjt, olvas’) elemekből. Lásd még
kollektív, kollektor.
kollektív – ‘közös, társas, együttes, minden félre érvényes’: kollektív
szerződés; ‘közösségi’: kollektív szellem. – kollektíva: ‘munkatársi,
munkahelyi közösség’. – kollektivizál: ‘közösségi tulajdonba vesz
‹pl. földtulajdont›’. – kollektívizmus: ‘a termelési eszközök állami
tulajdonán alapuló társadalmi rend’.
Nemzetközi szócsalád a késői latin collectivus (‘közös, együttes’)
nyomán; ennek alapja a collegere, collectum, tkp. con-legere
(‘összegyűjt’) ige a con- (‘össze, együtt’) és legere (‘gyűjt, olvas’)
elemekből. Lásd még kollekció, kollektor.
kollektor – ‘összegyűjtő’: napkollektor (‘napfényenergiát
összegyűjtő, tároló berendezés’); ‘csúszógyűrűs érintkező
villanymotoron vagy generátoron’.
Műszaki szakszó a latin collegere, collectum, tkp. con-legere
(‘összegyűjt’) ige alapján, a con- (‘össze, együtt’) és legere (‘gyűjt,
olvas’) elemekből. Lásd még kollekció, kollektív.
kollízió – ‘összeütközés ‹ellentétes erők, érdekek között›’.
Nemzetközi szó a latin collidere, collisum, tkp. con-lidere
(‘összecsap’) nyomán: con- (‘együtt’) és laedere (‘üt, sért’).
kolloid – ‘sűrű, elektronmikroszkopikus méretű részekből álló
oldatszerű anyag’: kolloidkémia.
Vegytani szakszó a görög kolla (‘mézga, enyv’) szóból, a ‘-szerű’
értelmű -oid végződéssel (a görög eidosz, azaz ‘kép’ nyomán). Lásd
még kollagén, kollázs.
a achát
kollokvium – ‘egyetemi, főiskolai vizsga egy félév anyagából’. –
kollokvál: ‘féléves anyagból egyetemi, főiskolai vizsgát tesz’.
Latin szó (colloqium), tkp. ‘beszélgetés’ a colloqui, tkp. con-loqui
(‘beszélget’) igéből, a con- (‘együtt’) és loqui (‘beszél’) elemek
alapján.
kóló – ‘délszláv népi körtánc’.
A szerb-horvát kolo (tkp. ‘kerék, kör’) átvétele.
kolofon – ‘a kiadás adatait tartalmazó szöveg könyv végén vagy a
címlap hátoldalán’.
Nemzetközi könyvészeti szakszó a görög kolophón (‘csúcs; utolsó
simítás’) nyomán.
kolokán – ‘tüskésen fogazott levelű, fehér virágú vízinövény’.
Ótörök eredetű: baskír, kazár karagan (‘bozót, nád’), oszmán
kalkan (‘tüskés bozót’). Lásd még karakán.
kolomp – ‘legelő állat nyakába akasztott tompa hangú bádog
csengőféle’. Származékai: kolompol, kolompos.
Hangutánzó eredetű szócsalád. A főkolompos (‘elítélendő közös
akció szervezője’) a ~ot viselő birkára utal, amelyet a nyáj vakon
követ.
kolompár – ‘üstkészítő’; ‘üstfoltozó, vándorcigány’.
A bajor-osztrák klampfer (‘bádogos’) magyarosodott alakja a
szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával; a szóvég
foglalkozásneveknél (bognár, kalmár, kufár) gyakori -ár végzetet
vette fel. A klampfer az irodalmi német Klempner változata, forrása
a klemmen (‘összeszorít, összekapcsol’) ige. Az is lehet, hogy a
német szó a szlovák klampiar (‘bádogos’) közvetítésével került
nyelvünkbe.
kolompér – lásd krumpli
kólon – ‘több verslábból álló egység a klaszszikus időmértékes
verselésben’.
Verstani szakszó a görög kólon (‘testrész, tag’) nyomán.
kolonc – ‘nehezék kútgém végén’; ‘kutya nyakába akasztott, futást
akadályozó fadarab’; ‘személy vagy körülmény, amely valakinek
terhet, akadályt jelent’.
A német Klotz (‘tuskó, rönk, cölöp’) átvétele a szóeleji
mássalhangzó-torlódás feloldásával; az így lett koloc inetimologikus
n-je olyan affrikáta előtti járulékhang, mint a bogáncs, kopáncs
szavakban. Hangrendi átcsapással keletkezett a kölönc
alakváltozat.
kolónia – ‘idegen államba kivándorolt, azonos nemzetiségű
személyek közössége’: a kanadai magyar kolónia; ‘‹régebben›
lakótelep’: a MÁV-kolónia; ‘‹az ókorban› római polgárok települése
meghódított területen’. – kolónus: ‘telepes ‹gyarmaton›’. –
koloniális: ‘gyarmati’. – koloniál: ‘csavart oszlopokkal díszített
‹tölgyfa bútor›’. – kolonizál: ‘gyarmatosít’. – kolonizáció:
‘gyarmatosítás’. – kolonizátor: ‘gyarmatosító’.
Nemzetközi szócsalád a latin colonia (‘parasztudvar; gyarmati
telep’) nyomán; ez a colere, cultum (‘megművel’) származéka. A
koloniál az angol colonialból ered, és az észak-amerikai gyarmatok
jellegzetes építészeti és bútorstílusával kapcsolatos. Lásd még
kölni, kultúra, kultusz, otkolon.
kolonnád – ‘oszlopsor, oszlopcsarnok’.
Francia művészeti szakszó (colonnade) a colonne (‘oszlop’)
nyomán; ennek forrása a latin columna. Lásd még kolumna.
kolontos – ‘bolondos, féleszű’.
Talán a kólint ige származéka olyan képzéssel, mint a szoros, tilos;
fenti jelentése az ütődöttéhez vethető: akit jól fejbe vernek, az
meghibbanhat. Nyelvjárási szó.
koloratura – ‘magas hangok gyors egymásutánja szöveg nélkül mint
énekszólam ékítménye’.
Zenei szakszó az olasz coloratura (‘ékítés, színesítés’) nyomán, a
colorare (‘színez’) igéből; forrása a latin color (‘szín’). Lásd még
kolorit.
kolorit – ‘színezet, színhatás’; ‘egy adott festőre jellemző
színhasználat’; ‘‹zenében› hangszín, színárnyalat’. – kolorista: ‘a
színhatásokat mesterien alkalmazó festőművész’. – kolorizmus: ‘a
színhatások túlsúlya más képalkotó elemekhez képest a
festészetben’.
Művészeti szakszavak a latin color (‘szín’) nyomán. Lásd még
koloratúra, technikolor.
kolostor – ‘rendház’.
Nyelvújítási alkotás a latin eredetű klastrom régi és tájnyelvi
kalastorom változatának rövidítésével; a kezdeti kalastor az azonos
jelentésű monostor hangalakjához igazodott.
kolosszus – ‘hatalmas szobor’; ‘óriás, hatalmas termetű ember’. –
kolosszális: ‘óriási’; ‘nagyszerű, nagy horderejű’: kolosszális ötlet.
Nemzetközi szó a latin colossus és colossalis nyomán; ezek a
tisztázatlan eredetű görög kolosszosz (‘óriási szobor’) szóból
származnak.
kolportál – ‘terjeszt ‹könyvet, más árút›’; ‘híresztel, terjeszt
‹rágalmakat›’. – kolportázs: ‘sajtótermékek terjesztése’; ‘könyvek
házaló árusítása’.
Nemzetközi szók a francia colporter (‘nyakában hord’) s ennek
főnévi colportage származéka nyomán. A francia col (‘nyak’), illetve
porter (‘visz’) latin előzményei collum és portare.
- 184 - oldal
kolumbárium – ‘hamvvedrek számára való fülkesorokkal ellátott
építmény temetőben’.
Latin szó (columbarium), tkp. ‘galambdúc’ a columba (‘galamb’)
nyomán. Az elnevezés ókori eredetű, és hasonlóságon alapul. Lásd
még galamb.
kolumna – ‘nyomtatott hasáb ‹könyvben›, rovat ‹újságban›’. –
kolumnista: ‘rovatvezető’.
Latin eredetű szavak: columna a.m. ‘oszlop’. Lásd még kolonnád.
kólya – ‘taligaszerű kis kocsi’; ‘‹régen› gyaloghintó’: Hada tovább
indul (magát viszi kólya) (Arany).
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, ukrán kola (‘szekér’); ezek az
ősszláv kolo (‘kerék’) származékai. A magyar szó l-je
palatalizálódott. Lásd még akol, kalács, kollár, kulimász.
koma – ‘keresztszülő ‹a szülőhöz fűződő kapcsolatában, és viszont›’:
komaasszony, komámuram; ‘pajtás, cimbora’: édes egy komám!
Származékai: komaság, komázik.
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák kum (‘keresztkoma’),
kuma (‘komaasszony’). A magyar szóalak talán a harmadik
személyű birtokos személyjel rátapadásával jött létre (az ő koma
 koma).
kóma1 – ‘hosszan tartó öntudatlan állapot’. – komatózus: ‘kómában
a fekvő’.
Görög orvosi szó (kóma, kómatosz), a.m. ‘alvás, mély álom’.
kóma2 – ‘az üstökös magját körülvevő, fénylő gázburok’.
Tudományos szakszó a latin coma (‘hajfürt’) nyomán; ez a görög
komé (‘haj, szakáll’) átvétele. Lásd még kométa.
kombájn – ‘arató-cséplő gép’.
Az angol combine harvester (‘kombinált aratógép’) önállósult első
tagja; nyelvünkbe az orosz kombajn közvetítette. Lásd még kombi,
kombinál, kombinát, kombiné.
kombattáns – ‘harcos, harcias, erélyesen vitázó’: kombattáns
kritikus.
Nemzetközi szó a francia combattant (‘harcoló’), a combattre
(‘harcol’) származéka nyomán; ez a késő latin combattuere
(‘verekszik, harcol’) folytatója a kölcsönös értelmű con- és battuere
(‘üt’) nyomán. Lásd még batallion, battéria, patália.
kombi – ‘nyújtott kocsiszekrényű, hátsó ajtós személygépkocsi-
változat’: Opel Kadett kombi.
A német Kombi a kombiniert (‘kombinált’) rövid alakja. Lásd még
kombájn, kombinál, kombinát, kombiné.
kombinál – ‘összekapcsol, összeállít, összeegyeztet’: a
fényelektromosság és az interferencia elvét kombinálta
találmányában; ‘‹játékban› az eshetőségeket számításba véve
dönt’. – kombináció: ‘az elemek (változtatható) csoportosítása’:
különféle színkombinációk; ‘az eshetőségek számításba vétele, az
erre alapuló elképzelés ‹pl. sakkban›’. – kombinatív: ‘kombináción
alapuló’; ‘a kombinálásban megnyilvánuló’: kombinatív tehetség.
Nemzetközi szócsalád a latin combinare, combinatum (‘egyesít’)
igéből, amelynek elemei a con- (‘össze, együtt’) és a bini
(‘kettesével’), értelme tehát ‘kettőből egyet alkot’. Lásd még
bináris, kombájn, kombi, kombinát, kombiné.
kombinát – ‘egy iparág egybekapcsolódó termelési folyamatait
egyesítő nagyüzem’: vegyipari kombinát.
Az orosz kombinat átvétele; ez a latin combinatus (‘egyesített’)
szóból származik; eredetére nézve lásd kombinál. Lásd még
kombájn, kombi, kombiné.
kombiné – ‘a felsőruhánál rövidebb, vállpántos női fehérnemű’.
A bécsi német Kombine (tkp. ‘ingnadrág’) átvétele; ez ugyan
írásban nem mutatható ki, de feltűnő, hogy a volt osztrák
birodalom nyelveiben (horvát, szlovén, cseh, szlovák) ugyancsak
megvan a ~ szó. A kérdéses szó kétségtelenül francia származású,
de a francia combiné (‘kombinált, egyesített’) szónak nem
ismeretes a mai magyarnak megfelelő jelentése. Lásd még
kombájn, kombi, kombinál, kombinát.
komédia – ‘vígjáték’; ‘nevetséges jelenet, esemény’: választási
komédia; ‘színlelés’: a nagy siránkozása merő komédia volt’;
‹régen› színészet, színjáték’: No csak, hitvány egy élet / Az a
komédia (Petőfi). Származékai: komédiás, komédiázik.
Nemzetközi szócsalád a latin comoedia (‘vígjáték’) nyomán. Ennek
forrása a görög komódia a kómosz (‘mulatozók vidám menete
Dionüszosz ünnepén’) és ódé (‘ének’) elemekből. Az attikai ~
valóban a Dionüszosz ünnepén énekelt vidám és pajzán kardalok
dramatizálásával indult fejlődésnek. Lásd még komikus, óda.
komendál – ‘ajánl, javasol ‹eladó lányt házasulandó legénynek›’:
Elmegy Palotára, komendáltak neki ott egy lányt, azt nézi meg
(Móricz).
A latin commendare, tkp. con-mendare (‘rábíz, ajánl’) származéka;
ennek elemei con- (‘össze, együtt’) és mandare (‘rábíz, megbíz’).
Lásd még kommandíroz, komtur, mandátum, rekommendál.
kométa – ‘üstökös’.
Tudományos szakszó a latin cometa nyomán; ez a görög kométész
(‘hosszú hajú’) átvétele; csillagászati jelentését a kométész asztér
(‘hosszú hajú csillag’) kifejezésből főnévvé önállósulva nyerte. Lásd
még kóma2.
komfort – ‘kényelem’; ‘lakás fölszereltsége’: összkomfort,
a achát
komfortfokozat. Származékai: komfortos, komfortosít.
Az angol comfort (‘vigasz; gondtalanság, kényelem’) átvétele. Az
angol az ófrancia confort (‘segítség, támasz, vigasz’) szón át a
késői latin confortare (‘megerősít, megvigasztal’) igére megy
vissza; ennek elemei az (itt) nyomósító szerepű con- előtag és a
fortare (‘erősít’) ige, utóbbi a fortis (‘erős’) származéka. Lásd még
konflis.
komi – ‘az Uráltól északnyugatra élő finnugor nyelvű nép, ennek
nyelve’.
A név eredetéről lásd hím.
komikus – ‘mulatságos, nevetséges’; ‘a vígjátékkal kapcsolatos’:
komikus tehetség; ‘‹főnévként› vígjátéki szerepeket alakító
színész’. – komikum: ‘nevetésre késztő ellentmondásosság,
visszásság irodalmi műben’: helyzetkomikum, jellemkomikum. –
komika: ‘vígjátéki szerepeket játszó színésznő’; ‘‹régen› vígjáték’:
komikai tehetség.
A ~ nemzetközi szó a latin comicus alapján; ez a görög kómikosz
(‘a kómoszhoz tartozó, vígjátéki, mulatságos’) átvétele, eredetéről
lásd komédia. A komika és komikum a latin comicus nő-, illetve
semleges nemű alakja.
komisz – ‘durva, rosszindulatú’; ‘vásott, kezelhetetlen’: komisz
kölyök; ‘durva, rossz minőségű’: komisz dohány; ‘katonasági,
kincstári’: komiszkenyér. Származékai: komiszság, komiszkodik,
komiszkodás.
A német Kommiss (‘katonaság, kincstári felszerelés’) átvétele; ez a
latin commissa, azaz ‘‹valakire› rábízott dolgok’ szóból, a
committere, commissum (‘rábíz, megbíz’) származékából való. Mai
elsődleges jelentése ‘rossz minőségű’  ‘rosszindulatú’ úton
fejlődött ki. Lásd még komisszió.
komiszáros – lásd komisszár
komisszár – ‘‹régen› csendbiztos, rendőrbiztos’; ‘‹a vörös
hadseregben› kommunista politikai biztos’.
Nemzetközi szó a latin commissarius (‘megbízott’) nyomán;
eredetére nézve lásd komisszió. Régen volt komiszáros alakja is. A
~ a német Kommissar átvétele.
komisszió – ‘megbízatás’; ‘bizottság’. – komissió: ‘megbízás
valaminek elintézésére, megvásárlására’: komissiózik (‘bevásárol,
sok üzletet bejárva’).
Nemzetközi szó a latin commissio (‘megbízás’) nyomán, amely a
committere, commissum, tkp. con-mittere (‘rábíz, megbíz’) igéből
származik, a con- (‘össze, együtt’) és mittere (‘küld, ad’) elemek
alapján. Lásd még komisz.
komitácsi – ‘törökellenes macedón felkelő a 19. század végén’;
‘szerb, bosnyák népfelkelő az első világháborúban az osztrák-
magyar csapatok ellen’.
Török szó (komitatcsi), a felkelők által alakított komitatok,
bizottságok alapján; lásd komité.
komité – ‘bizottság, választmány’.
A francia comité szó átvétele, ez viszont az angol committee szóé,
amely a commit (‘rábíz, megbíz’) ige franciás képzésű származéka;
latin forrása azonos a kommisszióéval. Lásd még komitácsi.
komló – ‘kúszónövény, amelynek tobozszerű termését sörízesítőként
használják’.
Ótörök eredetű: baskír komalak, csuvas khumla.
kommandíroz – ‘‹régen› parancsnokként irányít ‹sereget›’;
‘parancsolgat ‹valakinek›’. – kommandáns: ‘parancsnok,
főparancsnok’. – kommandó: ‘‹régen› vezényszó’; ‘parancsnokság’;
‘különleges feladatra irányított kisebb katonai, rendőri különítmény,
rohamcsapat’.
Nemzetközi szócsalád az ófrancia commander ige alapján, amely a
latin commendare, tkp. con-mendare (‘megbíz’) folytatója;
eredetéről lásd komendál. A magyar szóalakok a német
kommandieren, Kommando és Kommandant átvételei, az utóbbi
latinosított végződéssel.
kommenció – ‘mezőgazdasági cselédek természetbeni járandósága’.
A konvenció (‘megegyezés’) magyaros alakulata. Lásd még
konvent.
kommentál – ‘magyaráz, értelmez, megvilágít ‹híreket, szöveget›’. –
kommentár: ‘magyarázat, értelmezés ‹szóban vagy írásban›’. –
kommentátor: ‘hírmagyarázó’; ‘szövegmagyarázat szerzője’.
Nemzetközi szócsalád a latin commentari, commentatus, tkp. con-
mentari (‘megfontol, tanulmányoz, fogalmaz’) ige alapján, amely a
comminisci, commentus (‘kigondol’) gyakorító származéka,
valamint a commentarius (‘feljegyzés, napló’) szóból; ezek elemei a
con- (‘össze, együtt’) előtag és a memini (‘rágondol, emlékszik’)
ige. Lásd még memória, mementó.
kommerciális – ‘kereskedelmi’.
Latin szó (commercialis) a commercium (‘kereskedelem’)
melléknévi származéka alapján; forrása a commercari, tkp. con-
mercari (‘összevásárol’) ige a con- (‘együtt, össze’) és merx, mercis
(‘áru’) elemekből. Lásd még kommersz, marha, merkantilizmus.
kommersz – ‘nagy tömegben gyártott, gyenge minőségű’:
kommersz konyak; ‘csak anyagi sikerre törekvő, művészileg
értéktelen’: kommersz könyv, darab, film.
A francia commerce (‘kereskedelem’) szó kiejtés szerinti átvétele;
- 185 - oldal
ennek forrása a latin commercium (lásd kommerciális). A fenti
melléknévi értelem a francia vin de commerce (‘kereskedelmi bor’)-
féle szerkezetekből ered.
kommmün – ‘az 1871-es párizsi munkásfelkelés nyomán kialakult
diktatúra’; ‘az 1919-es magyar Tanácsköztársaság’.
A francia commune (‘község, helyi közigazgatás’) kiejtés szerinti
átvétele; eredetéről lásd kommuna. A szó politikai tartalma a
Commune de Paris de 1871 (‘az 1871-es párizsi Kommün’)
kifejezésből nyerte. Lásd még kommunikál, kommunió,
kommunista, kommünár, kommüniké.
kommuna – ‘középkori itáliai városok önkormányzata’; ‘férfiak és
nők kisebb csoportjának élet- és vagyonközössége mint alternatív
családmodell’. – kommunális: ‘községi, városi, a helyi közigazgatás
keretébe tartozó’: kommunális fejlesztés, kommunális
beruházások; ‘közösségi, a helyi lakosságot kiszolgáló’:
kommunális épületek (bölcsőde, óvoda, rendelő stb.).
Nemzetközi szavak a latin communis, tkp. con-munis (‘közös’)
nyomán; ez a con- (‘össze, együtt’) és munia (‘kötelességek,
szolgálatok’) elemekből épül fel, tehát ‘azonos kötelmek közt élő’ a
jelentése. Lásd még kommunikál, kommunió, kommunista,
kommün, kommünár, kommüniké.
kommunikál – ‘közöl’; ‘szóbeli érintkezésben áll’; a volt barátok ma
már nem is kommunikálnak. – kommunikáció: ‘közlés, közlemény’;
‘információk közlése vagy cseréje’; ‘kapcsolat, érintkezés’. –
kommunikatív: ‘közlékeny’.
Nemzetközi szócsalád a latin communicare, communicatum (‘közöl,
közössé tesz, megbeszél’) ige alapján, amely a communis (‘közös’)
származéka; eredetéről lásd kommuna. Lásd még kommunió,
kommunista, kommün, kommünár, kommüniké.
kommunió – ‘áldozás a katolikus misében’.
Latin vallási szakszó (communio), tkp. ‘közösség’; eredetéről lásd
kommuna. Lásd még kommunikál, kommunista, kommün,
kommünár, kommüniké.
kommunista – ‘a kommunizmus eszméjét valló’; ‘‹főnévként› ilyen
személy’. – kommunizmus: ‘‹a marxi elmélet szerint› a
termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló, osztály nélküli
gazdasági és társadalmi rend’. – kommunizál: ‘köztulajdonba vesz’:
elkommunizál.
Nemzetközi politikai szakszók a latin communis (‘közös’) nyomán
(eredetéről lásd kommuna), a görög eredetű -ista, -izmus
képzőkkel; a kommunizál a francia communiser átvétele latinosított
végződéssel. Lásd még kommunikál, kommunió, kommün,
kommünár, kommüniké.
kommutál – ‘váltogat, cserélget’. – kommutáció: ‘az áram
irányváltozása elektromos gépek forgórészének tekercseiben’. –
kommutatív: ‘felcserélhető, tagjai felcserélésétől nem változó’:
kommutatív művelet (pl. osztás, szorzás). – kommutátor:
‘áramfordító, az áram irányát felcserélő alkatrész’.
Tudományos és műszaki szakszócsalád a latin commutare,
commutatum, tkp. con-mutare (‘váltakozik, cserélget’) nyomán, a
con- (‘együtt, össze’) és mutare (‘változtat, változik’) elemekből.
kommünár – ‘az 1871-es párizsi kommün, harcosa’.
A francia communard szó kiejtés szerinti átvétele. Lásd még
kommuna, kommunikál, kommunió, kommunista, kommün,
kommüniké.
kommüniké – ‘hivatalos jelentés, közlemény, nyilatkozat a sajtóban’.
A francia communiqué (‘közlemény’) kiejtés szerinti átvétele. A
francia szó a communiquer (‘közöl’) befejezett melléknévi igeneve;
latin forrására nézve lásd kommunikál. Lásd még kommuna,
kommunió, kommunista, kommün, kommünár.
komód – ‘széles, alacsony, végig fiókos szekrény, sublót’.
A francia commode (‘kényelmes, kezelhető’) főnevesült nőnemű
alakjának átvétele a német Kommode közvetítésével; a francia szó
a latin commodus, tkp. con-modus (‘célszerű, kényelmes’)
folytatója; ez a con- (‘össze, együtt’) és modus (‘mérték, mód’)
elemekből áll. Lásd még komótos.
komoly – ‘megfontolt, higgadt’; ‘vidámságot nem mutató’;
‘megfontolást érdemlő’: komoly okok szólnak mellette; ‘súlyos’: ez
komoly következményekkel járhat. Származékai: komolyság,
komolytalan, komolytalanság, komolykodik, komolyodik.
A komor szó alakváltozata, amelyet a nyelvújítók ruháztak fel a
kevésbé barátságtalan jelentéssel.
komondor – ‘nagy testű, lompos fehér szőrű magyar pásztorkutya’.
Törökös, mégpedig kun eredetű: a kumandur a kunok kuman
nevének továbbképzett alakja, tehát maga is ‘kun’ jelentésű. A
kutyanév egy komondor eb (‘kun kutya’) szókapcsolatból
önállósulhatott.
komor – ‘mogorva, barátságtalan, zord, sötét’: komor ábrázat, komor
égbolt. Származékai: komorul, komorodik.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még komoly.
komorna – ‘szobalány az úrnő személyes szolgálatára’.
Szlovák vagy cseh szó változatlan átvétele. A szláv előzmény a
komora (‘kamara, szoba’) melléknévi származéka, a ‘szobához
tartozó’ nőnemű alakja. Lásd még kamara, komornyik.
komornyik – ‘lakáj, az úr személyes szolgálatát ellátó és a
a achát
személyzetre felügyelő alkalmazott nagyúri házban’.
A szlovák vagy cseh komorník (‘belső inas; kamarás’) átvétele; a ny
alapján a szlovák eredet látszik valószínűbbnek. A szláv előzmény a
komora (‘kamara, szoba’) származéka, a valahová tartozást,
valamivel foglalkozást jelző -nik képzővel (mint udvarnok,
pohárnok szavaink szláv mintái). Lásd még kamara, komorna.
komótos – ‘kényelmes’; ‘lassú, kényelmes tempójú’: komótosan
megtömte pipáját.
A német kommod (‘kényelmes’) átvétele az -s melléknévképző
hozzáadásával. Forrása a francia commode, a latin commodus
(‘célszerű, kényelmes’) folytatója; ez a con- (‘össze, együtt’) és
modus (‘mérték, mód’) elemekből áll. Lásd még komód, mód.
komp – ‘folyami vízi jármű, amely utasokat és járműveket szállít a
szemben lévő két part között’.
Bizonytalan eredetű szó. Feltett előzményével, a középfelnémet
kump (’tál, csésze, bödön’) szóval az a baj, hogy a németben nincs
‘vízi jármű’ jelentése, valamint a magyar ~ sem jelentett soha
edényt.
kompakt – ‘tömör, tömött, szoros’; ‘tápláló, laktató ‹étel›’.
Nemzetközi szó a latin compactus (‘egyberótt, zömök, vaskos’)
nyomán; ez a compingere, compactum, tkp. con-pingere
(‘összeilleszt, összeszorít’) ige származéka a con- (‘össze’) és
pango (‘beüt, összeilleszt’) elemekből.
kompánia – ‘társaság, baráti kör’; ‘társulat, színtársulat’; ‘‹régen›
katonai század’.
Sok európai nyelvben honos szó, amely a francia compagnie révén
terjedt el. Forrása a középkori latinban keletkezett companio
(‘társ’) a con- (‘együtt, össze’) és panis (‘kenyér’) elemekből, tehát
‘kenyeres pajtás’. A magyar szó a franciából vagy németből átvett
compagnie latinosított formája. Lásd még apanázs.
komparatív – ‘összehasonlító’: komparatív lingvisztika. –
komparatisztika: ‘összehasonlító irodalomtudomány’.
Nemzetközi szócsalád a latin comparare, comparatum, tkp. con-
parare (‘párosít, összevet’) ige nyomán, a con- (‘össze’) és par
(‘pár’) elemekből.
kompasz – ‘iránytű’.
Nemzetközi szó az olasz compasso (‘körző, körzőszár, iránytű’)
nyomán, a késői latin compassare, tkp. con-passare (‘lelép,
lépésekkel kimér’) igéből; ennek elemei a con- (‘együtt, össze’) és
passus (‘lépés’). A kétágú, nyitható műszert kezdetben
távolságmérésre és kör rajzolására egyként használták. Az ‘iránytű
tűje’ jelentés hasonlóság alapján, másodlagosan alakult ki. A
magyar szó a német Kompass átvétele. Régies szó. Lásd még
passzus.
kompatíbilis – ‘összeférhető, összeillő’; ‘egymáshoz
csatlakoztatható’. – kompatibilitás: ‘egyezés, egymáshoz illés,
összekapcsolhatóság’.
Nemzetközi szó a késői latin compatibilis (‘egymást elviselő’)
nyomán, a compati, tkp. con-pati igéből: con- (‘együtt, egymást’)
és pati (‘eltűr, elszenved’). Lásd még páciens.
kompendium – ‘kivonatos, összefoglaló kézikönyv valamely
tárgyról’.
Nemzetközi szó a latin compendium, tkp. con-pendium
(‘megtakarítás; rövidebb út’) alapján; elemei a con- (‘együtt,
össze’) és pendere (‘lemér’). Lásd még kompenzál, penzió,
penzum.
kompenzál – ‘kiegyenlít, kárpótol’. – kompenzáció:
‘ellenszolgáltatás, kárpótlás’; ‘külkereskedelmi árucsere’. –
kompenzátor: ‘műszaki kiegyenlítő berendezés’.
Nemzetközi szó a latin compensare, compensatum, tkp. con-
pensare (‘kiegyenlít, kárpótol’) nyomán; elemei a con- (‘együtt,
össze’) és a pensare (‘megmér, kifizet’) ige, utóbbi a pendere
(‘mér’) gyakorító alakja. Lásd még kompendium, penzió, penzum.
kompetens – ‘illetékes ‹intézkedni valamely ügyben›’. –
kompetencia: ‘illetékesség, hatáskör’: ez nem tartozik az én
kompetenciámba.
Nemzetközi szó a latin competens, competentis (‘alkalmas’)
nyomán, amely a competere, tkp. con-petere (‘összetalálkozik;
alkalmas, képes’) ige folyamatos melléknévi igeneve: con- (‘együtt,
össze’) és petere (‘siet’). Lásd még kompetitív.
kompetitív – ‘vetélkedő, egymás hatását ellensúlyozó vagy
korlátozó’.
Nemzetközi szó a latin competere, competitum, tkp. con-petere
(‘azonos célra tör, vetélkedik’) nyomán, a con- (‘együtt’) és petere
(‘siet’) elemekből. Lásd még kompetens.
kompilál – ‘mások műveiből összeállít ‹írást›’. – kompiláció:
‘összeállítás, idegen művekből összehordott, nem önálló munka’.
Nemzetközi szó a latin compilare, tkp. con-pilare (‘összeszorít,
kiaknáz’) ige nyomán; elemei a con- (‘együtt, össze’) és pilum
(‘mozsártörő’), jelentése tehát ‘mozsárban összetör, elkever’.
komplé – ‘azonos anyagból készült női ruha és kabát együttese’.
A francia habit complet (‘teljes öltözet’) kifejezésből kivált és
főnevesedett szó; hozzánk valószínűleg német közvetítéssel került,
az eredetinek megfelelő kiejtésben. A szó eredetéről lásd komplett.
komplementer – ‘kiegészítő’: komplementer színek.
- 186 - oldal
A német komlementär átvétele; ennek forrása a francia
complémentaire, a latin complementum képzett származéka a
complere (‘betölt, bevégez’) igéből; eredetére nézve lásd komplett.
komplett – ‘teljes, hiánytalan’: komplett étkészlet; ‘‹tagadó
mondatban, bizalmas szóhasználatban› épeszű’: te nem vagy
komplett! – komplettíroz; ‘kiegészít, teljessé tesz’.
A német komplett, komplettieren szavak átvétele. Ezek a francia
complet (‘teljes’) és compléter (‘kiegészít’) szavakból erednek,
amelyek forrása a latin complere, completum, tkp. con-plere
(‘betölt, beteljesít, tökéletessé tesz’) a con- (‘együtt, össze’) és
plere (‘tölt’) elemek alapján. Lásd még komplé, komplementer,
kompliment, plénum.
komplex – ‘több elemből (bonyolultan) összetett’: komplex szám
(‘valós és képzetes szám összege’); ‘több eljárást alkalmazó’:
komplex művelet. – komplexum: ‘bonyolultan összetett együttes’:
épületkomplexum. – komplexus: ‘elfojtott, tudattalan vágyak és a
velük kapcsolatos gátlások együttese’: Ödipusz-komplexus.
Nemzetközi szócsalád a latin complexus (‘körülfont, átfont,
bonyolult’) nyomán, a complecti, complexus, tkp. con-plecti
(‘körülfon, átfon’) igéből: con- (‘együtt, össze’) és plectere (‘fon’). A
~ a német komplex alak átvétele. Lásd még plexiüveg.
komplikál – ‘összebonyolít’. – komplikáció: ‘bonyodalom’;
‘‹betegségnél› szövődmény’.
Nemzetközi szócsalád a latin complicare, complicatum, tkp. con-
plicare (‘összehajt, összegöngyöl’) nyomán: con- (‘együtt, össze’)
és plicare (‘rétegez, göngyöl’). Lásd még implikál, plisszé.
kompliment – ‘bók’.
Német szójövevény; forrása a francia compliment közvetítésével az
olasz complimento (‘udvariasság, kellemes beszéd’). Ez a latin
complementum (‘kiegészítés, függelék’) folytatója, olyan középkori
illemtankönyvekre értve, amelyek függelékben közölték a minden
helyzethez illő udvariassági formulákat. Végső forrása a complere
ige, eredetére nézve lásd komplett.
komplott – ‘összeesküvés, cselszövény’.
Német vendégszó, amely a tisztázatlan eredetű francia complot
szóból való. Régies szó.
komponál – ‘‹zenét› ír, szerez’. – komponista: ‘zeneszerző’. –
kompozíció: ‘zenemű’; ‘irodalmi mű belső, szerkezeti felépítése’;
‘művészi hatásra törekvő összeállítás’: virágkompozíció. –
kompozit: ‘több stiláris elemből összetett’: kompozit oszlop;
‘‹főnévként› üvegszál, szénszál és műanyag nagy szilárdságú
elegye’. – komponens: ‘összetevő, alkotóelem’.
Nemzetközi szócsalád a latin componere, compositum, tkp. con-
ponere (‘összeállít, szerkeszt, fogalmaz’) nyomán, a con- (‘együtt,
össze’) és ponere (‘tesz, helyez’) elemekből. Lásd még káposzta,
komposzt, kompót.
komposzt – ‘vegyes hulladékból összeálló szerves trágya’.
A német Kompost (‘keverék trágya’) átvétele; ennek forrása az
azonos jelentésű francia compost, a latin componere származéka;
eredetéről bővebben lásd komponál. Lásd még káposzta, kompót.
kompót – ‘befőtt gyümölcs’.
Nemzetközi szó a francia compote nyomán, amely a latin
composita (‘elegyes dolgok’) szóra, a compositus (‘összetett’)
többes semleges alakjára megy vissza; ez a középkori latinban
egyes számú nőnemű alakként főnevesült. Eredetéről bővebben
lásd komponál. Lásd még káposzta, komposzt.
komprehenzív – ‘átfogó, összefoglaló’.
Nemzetközi szó a latin comprehendere, comprehensum, tkp. con-
prehendere (‘összefog, összefoglal’) ige nyomán, a con- (‘össze’) és
prehendo (‘megfog, megragad’) elemekből.
kompresszió – ‘sűrítés, összenyomás’. – kompresszor: ‘sűrítő,
légsűrítő’: kompresszoros hűtőgép. – komprimál: ‘összenyom’.
Nemzetközi szó a latin compressio, illetve előzménye, a
comprimere, compressum, tkp. con-primere (‘összenyom’) ige
alapján; con- (‘össze’) és premere (‘nyom’). Lásd még prés,
presszió.
kompromisszum – ‘kölcsönös engedményeken alapuló
megegyezés’.
Nemzetközi szó a latin compromisssum nyomán; ez a
compromittere, compromissum, tkp. con-promittere (‘peres felek
kölcsönösen ígéretet tesznek, hogy a választott bíró ítéletének
alávetik magukat’) igéből ered, amely a con- (‘együtt’) és
promettere (‘megígér’) elemekből áll. Lásd még kompromittál.
kompromittál – ‘gyanúba kever, rossz hírbe hoz, rossz fényt vet rá’:
a cégvezetésre nézve kompromittáló adatok kerültek
nyilvánosságra.
Nemzetközi szó, amely eredetében azonos a kompromisszum latin
igei alapjával; fenti értelmében a francia compromettre révén
terjed el.
komputer – ‘elektronikus számítógép’.
Nemzetközi szó az angol computer (tkp. ‘számító, számításokat
végző’) nyomán. Ez a compute (‘számol, számít’) származéka,
forrása a latin computare, tkp. con-putare (‘számít, összeszámol’) a
con- (‘össze, együtt’) és putare (‘vél, rendez, felbecsül’) elemekből.
Terjedőben van az angol kiejtésnek megfelelő kompjúter írásmód
a achát
is. Lásd még diszkont, kontó.
komtur – ‘lovagrend tagja, elöljárója’.
Német vendégszó, forrása az ófrancia commendeor közvetítésével
a latin commendator (‘ajánló, pártfogó’). Lásd még komendál.
konc – ‘kutyának vetett húsos csontdarab’: Rágódunk a koncokon
(Vajda János); ‘részesedés a haszonból, zsákmányrész’: kitört a
marakodás a koncon.
Szláv eredetű: szerb-horvát kus, szlovén kos (‘darab, rész’). A
magyarba egy igen régi, az ősi szláv nazális hangot őrző *konsz
alak kerülhetett, amelynek szóvége affrikálódott.
koncedál – ‘‹tényt, állítást› megenged, elismer, ráhagy’. –
koncesszió: ‘engedély, engedmény’; ‘kizárólagos engedély (idegen)
cégnek közterületen való építkezésre, bányászatra’: autópálya-
koncesszió.
Nemzetközi szócsalád a latin concedere, concessum (‘elismer,
átenged’) a con- (‘együtt’) és cedere (‘megy’) elemekből. Lásd
még cedál.
koncentrál – ‘összpontosít ‹figyelmet›’; ‘központosít’; ‘‹oldatot›
sűrít’. – koncentráció: ‘összeszedettség, figyelem összpontosítása’;
‘központosítás, összevonás’: a termelés, a tőke koncentrációja;
‘csapatösszevonás’; ‘oldat sűrűsége’; ‘elhurcolt emberek táborba
zárása’: koncentrációs tábor.
Nemzetközi szócsalád a latin concentrare, concentratum
(‘központosít’) nyomán, a con- (‘össze’) és centrum (‘középpont’)
elemekből; az utóbbi eredetére nézve lásd centrum. Lásd még
koncentrikus.
koncentrikus – ‘azonos középpontú ‹körök›’.
Mértani szakszó (concentricus) a con- (‘együtt’) és centrum
(‘középpont’) elemekből. Lásd még centrum, koncentrál.
koncepció – ‘elgondolás, terv’; ‘egy mű alapeszméje és annak
kifejtése’; ‘felfogás, nézetrendszer’; ‘kiagyalt, eltervezett dolog’:
koncepciós perek. – koncepciózus: ‘ötletes, egyéni és eredeti
elgondoláson alapuló’: koncepciózus tervezet.
Nemzetközi szócsalád a latin conceptio (‘felfogás, elgondolás’)
nyomán, a concipere, conceptum (‘befogad, fogan, felfog,
kigondol’) igéből: con- (‘össze’) és capere (‘fog, kap’). Lásd még
konceptualizmus, koncipista.
konceptualizmus – ‘középkori bölcseleti irányzat, amely szerint az
értelemben léteznek tapasztalat előtti fogalmak’.
Bölcseleti szakszó a latin conceptus (‘fogalom’) továbbképzésével;
eredetéről lásd koncipista. Lásd még koncepció.
konceptus – lásd koncipista
koncert – ‘hangverseny’; ‘versenymű’: d-moll zongorakoncert.
Nemzetközi szó az olasz concerto nyomán; ez a concertare
(‘megbeszél; zenekarra ír, hangszerel’) származéka, és forrása a
latin concertare (‘vetélkedik’) a con- (‘együtt’) és certare (‘küzd,
perlekedik’) elemekből.
konciliáns – ‘békülékeny, engedékeny, megegyezésre hajló’. –
koncilium: ‘gyűlés, népgyűlés’; ‘zsinat’.
Nemzetközi szavak a latin concilium (‘összehívás’) és conciliare
(‘megbarátkozik, megnyer’) nyomán; ezek elemei a con- (‘össze’)
és a calare (‘hív, szólít’) ige.
koncipista – ‘fogalmazó’. – konceptus: ‘fogalmazvány, vázlat’.
Elavult szavak a concipere, conceptum (‘fogan, felfog, kigondol’)
igéből: con- (‘össze’) és capere (‘fog, kap’). Lásd még koncepció,
konceptualizmus.
kondás – ‘disznópásztor’. Származéka: konda.
A ~ ismeretlen eredetű szó; a konda bizonyára későbbi, tudákos
elvonás az alapszóból a gulyás–gulya szópár analógiájára. Ennek az
a bizonyítéka, hogy a nyelvjárások alig ismerik a kondát, helyette
csürhe, falka járja.
kondenzál – ‘‹gőzt, gázt› cseppfolyósít’; ‘sűrít’. – kondenzátor:
‘elektromos töltést tároló készülék’; ‘cseppfolyósító berendezés’. –
kondenzor: ‘fényt összpontosító gyűjtőlencserendszer ‹vetítőben›’.
Nemzetközi szócsalád a latin condensare, condensatum
(‘összesűrít’) nyomán a con- (‘össze’) és densus (‘sűrű’) elemekből.
kondér – ‘üst, nagy fazék’.
A szerb-horvát kondir (‘kupa, serleg, fazék’) átvétele. Ennek forrása
az újgörög krondiri (‘boroskanna’) lehet, amely a bizánci görög
krüóntérion (‘italhűtő edény’) folytatása.
kondíció – ‘testi, egészségi állapot, erőnlét’: jó kondícióban van;
‘‹üzleti› feltétel, kikötés’: a fizetés kondíciói. – kondicionál:
‘megadott állapotba hoz, azon tart’: légkondicionálás; ‘‹sportban›
erőnlétet fokoz’; ‘kialakít’: kondicionált reflex.
Nemzetközi szócsalád a késői latin conditio (‘egyezség, feltétel;
állapot, helyzet’) alapján; ez egy korábbi condicio analogikus
alakváltozata, s így elemei a con- (‘együtt, össze’) és dicio
(‘fennhatóság’).
kondít – ‘‹harangot› megszólaltat’: Én árva fejemnek egyet sem
kondítnak (népballada); ‘‹harang vagy óra ütője› megszólal, jelez’:
éjfelet kondít. Származékok és kapcsolt szavak: kong, kongat,
kondul.
Hangutánzó eredetű szócsalád; alakilag a bong, cseng szavakéval
azonos felépítésű.
kondoleál – ‘részvétet nyilvánít’.
- 187 - oldal
Nemzetközi szó a latin condolere (‘fájlal’) igéből a con- (‘együtt’) és
dolere (‘fáj’) elemek alapján.
kondom – ‘férfi gumióvszer’.
A német Kondom átvétele; ez az angol Conton orvos nevét őrzi, aki
először javasolta ezt a védekezési formát a 17. században.
kondomínium – ‘két vagy több állam közös gyarmata’.
Politikai szakszó a con- (‘együtt’) és dominium nyomán (lásd
domínium).
kondor1 – ‘göndör’. Származékai: kondorul, kondorodik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát kudar (‘göndör’), szlovén konder,
szlovák kader (‘göndör fürt’). Korai, 10. század előtti átvétel,
amikor a legtöbb szláv nyelvben megvoltak még az orrhangú
magánhangzók; egy délszláv *kond(a)r alak kerülhetett át
nyelvünkbe, amely a nyelvterület egy részén ~ formában
honosodott meg, másutt pedig hangrendi átcsapással és a
szókezdő hang zöngésülésével göndör formát eredményezett.
kondor2 – ‘kondorkeselyű, dél-amerikai madár’.
Nemzetközi szó a spanyol condor nyomán, amely a kecsua indián
kuntur madárnévből ered.
konduktor – ‘‹régen› kalauz vagy vezető villamoson, vonaton’;
‘sebbe vagy operált belső üregbe vezethető műszer’; ‘elektromos
vezető’.
Nemzetközi szócsalád a latin conducere, conductum (‘egybeterel,
felbérel’) nyomán, a con- (‘össze’) és ducere (‘vezet’) elemekből.
Lásd még duce, duktus, indukál, redukál, viadukt
konfekció – ‘készruha nagyüzemi készítése’; ‘készruha’.
A latin confectio (‘elkészítés’) átvétele; forrása a conficere,
confectum (‘elkészít, elintéz’) ige a con- (‘együtt, össze’) és facere
(‘csinál’) elemekből. Lásd még konfetti.
konferál – ‘műsor tételeit (szellemes formában) bejelenti a
közönségnek’. – konferanszié: ‘műsorközlő’. – konferansz: ‘a
műsorközlő fellépése, a konferálás szövege’.
A ~ a latin conferre (‘összehord, megbeszél’) ige származéka a
con- (‘össze’) és ferre (‘visz, hord’) elemekből. A konferansz és
konferanszié a francia conférence, illetve conférencier kiejtés
szerinti átvétele. Lásd még konferencia.
konferencia – ‘‹tudományos, politikai› tanácskozás, megbeszélés’;
‘tanári értekezlet’.
Nemzetközi szó a latin conferentia nyomán; ez a latin conferre
(‘összehord, megbeszél’) ige folyamatos melléknévi igenévi
conferens, conferentis alakjából származik a con- (‘össze’) és ferre
(‘visz, hord’) elemek alapján. Lásd még konferál.
konfetti – ‘mulatságokon a résztvevőkre szórt apró színes, kerek
papírdarabkák’.
Nemzetközi szó, az olasz confetto (‘cukrozott gyümölcs, drazsé’)
többes confetti alakja nyomán. Az elnevezés a római és nizzai
karneválok szokására utal, hogy ti. az álarcos felvonulók eleinte
cukorkát, aprósüteményt, később ezek utánzataként színes
papírdarabkákat szórtak a közönség közé. A ~ latin forrása azonos
a konfekció szóéval.
konfidens – ‘bizalmaskodó, tolakodó, arcátlan’.
A latin confidens (‘magabízó, elbizakodott’) átvétele; ez a confidere
(‘bízik, hisz’) folyamatos melléknévi igeneve; elemei a nyomósító
szerepű con- és fidere (‘bízik’).
konfirmáció – ‘serdülő korúak ünnepélyes befogadása a ‹protestáns›
egyházak teljes jogú tagjai közé’; ‘‹régebben› jogi ügylet
megerősítése’. – konfirmál: ‘konfirmációban részesül’: tavaly
konfirmáltunk; ‘konfirmációban részesít’; ‘‹régebben› bérmál’;
‘megerősít, jóváhagy’.
Nemzetközi szavak a latin confirmare, confirmatum (‘megerősít,
elismer’) nyomán, az itt nyomósító szerepű con- előtagból és a
firmare (‘erősít’) igéből; utóbbi a firmus (‘erős, szilárd’)
származéka. Lásd még firma.
konfiskál – ‘elkoboz, lefoglal’.
Nemzetközi szó a középkori latin confiscare (‘a kincstár számára
lefoglal’) alapján, a con- (‘együtt, össze’) és fiscus (‘kincstár’)
elemekből. Lásd még fiskus.
konfliktus – ‘nézeteltérés; összeütközés ‹érdekek, személyek,
államok között›’.
Nemzetközi szó a latin conflictus nyomán, a confligere, conflictum
(‘összecsap, ellenkezik’) igéből; con- (‘össze’) és fligere (‘üt, csap’).
konflis – ‘egylovas városi bérkocsi’.
A korábbi komfortáblis rövidült, összevont alakja; a bécsi német
Komfortabel (‘egylovas bérkocsi’) szóból való, amely viszont az
angol comfortable (‘kényelmes’) származéka; ennek eredetéről
lásd komfort. A magyar komfortáblis szóvégi s eleme talán
latinosítás eredménye.
konformis – ‘megegyező, azonos, egybevágó’. – konformitás:
‘azonosság, megegyezés’. – konformista: ‘az uralkodó felfogáshoz
elvtelenül igazodó’. – konformizmus: ‘a közfelfogáshoz
alkalmazkodó magatartás, szellem’. – -konform ‘‹összetételek
utótagjaként› összhangban lévő, megfelelő’: eurokonform (‘az
Európai Közösség szabványainak megfelelő’).
Nemzetközi szócsalád a latin conformis (‘azonos formájú, igazodó’)
nyomán: con- (‘együtt’) és forma (‘forma, alak’). Lásd még forma.
a achát
konföderáció – ‘államszövetség’: Orosz Konföderáció.
Latin politikai szakszó (confoederatio) a con- (‘együtt’) és foedus,
foederis (‘szövetség’) elemek alapján. Lásd még föderáció.
konfraternitás – ‘vallásos társulás’; ‘szerzetesrend’.
Latin vallástudományi szakszó (confraternitas) a con- (‘együtt’) és
fraternitas (‘testvériség’) elemekből; az utóbbi a fraternus
(‘testvéri’) származéka a frater (‘testvér, fivér’) szóból. Lásd még
fráter.
konfrontál – ‘szembesít, ellentétes nézeteket szembeállít’. –
konfrontáció: ‘szembesítés, szembesülés’; ‘szembenállás,
szembekerülés’.
Nemzetközi szó a középkori latin confrontari, confrontatus
(‘szemben áll’) ige alapján: con- (‘össze’) és frons, frontis
(‘homlok’). Lásd még front.
konfundál – ‘összezavar, összekever’; ‘megzavar, megtéveszt’. –
konfúzió: ‘zűrzavar, kavarodás, összevisszaság’. – konfúzus:
‘zavaros, zagyva’; ‘zavaros fejű, szórakozott ‹személy›’.
Nemzetközi szócsalád a latin confundere, confusum (‘összeönt,
összekever’) ige nyomán, a con- (‘össze’) és fundere (‘önt’)
elemekből. Lásd még fúzió.
kong – lásd kondít
kongeniális – ‘hasonlóan nagy tehetségű’; ‘a műhöz méltó’: Bartók
szonátája Menuhin kongeniális tolmácsolásában; ‘‹régebben› rokon
szellemű’.
Mesterséges szóalkotás a latin con- (‘együtt’) és genius (‘géniusz,
szellem’) elemek nyomán: ‘együtt járó, egymáshoz illő
géniusz(ok)’. Indokolatlan a franciás [konzseniális] ejtés!
konglomerátum – ‘különnemű elemek halmaza’; ‘üledékes kőzetté
szilárdult kavicsréteg’.
Tudományos szakszó a latin con- (‘össze’) és glomerare,
glomeratum (‘összezsúfol’) elemekből, utóbbi a glomus
(‘gombolyag’) nyomán. Lásd még agglomeráció.
kongregáció – ‘katolikus hitbuzgalmi egyesület’: Mária-kongregáció;
‘a Vatikán 12 fő hivatalának egyike’; ‘a szerzetesekéhez hasonló,
de regula nélküli vallásos közösség’. – kongreganista: ‘hitbuzgalmi
egyesület tagja’.
Egyházi szakszók a latin congregatio (‘összesereglés, egyesület’)
nyomán, a con- (‘össze’) és grex, gregis (‘nyáj’) elemekből.
kongresszus – ‘sok résztvevővel rendezett, nagy horderejű
(nemzetközi) politikai vagy tudományos tanácskozás’; ‘‹egyes
államokban› törvényhozó testület’: az amerikai kongresszus.
Nemzetközi szó a latin congressus nyomán a congredi, congressus
(‘összejön, egybegyűlik’) igéből: con- (‘össze’) és gradi (‘lép,
halad’).
kongrua – ‘lelkészek jövedelmét kiegészítő állami juttatás’. –
kongruens: ‘egyező, egybevágó’.
Vallási és matematikai szakszavak a latin congruere (‘összefut,
egybevág, egyezik’) igéből; ennek gruere alapszava bizonytalan
eredetű. A ~ a congruus (‘megegyező’) melléknév többes semleges
alanyesete: ‘egyeztetett dolgok’.
konjektúra – ‘gyanítás, sejtés’; ‘romlott, hiányos szöveg javítása,
kiegészítése valószínűsíthető feltevések alapján’.
Nemzetközi szó a latin coniectura, azaz ‘sejtelem, gyanítás,
következtetés’ alapján, a conicere, coniectum (‘egybevet, sejt,
következtet’) igéből: con- (‘össze’) és iacere (‘dob, vet’).
konjugáció – ‘igeragozás ‹indoeurópai nyelvekben›’.
Latin nyelvtani szakszó (coniugatio), tkp. ‘egybefogás’ a con-
(‘össze’) és iugum (‘iga’) elemekből; utóbbi a iungere, iunctum
(‘igába fog, egyesít’) rokonságába tartozik. Lásd még konjunktúra.
konjunktúra – ‘gazdasági fellendülés’; ‘körülmények kedvező
találkozása’; ‘‹régen› csillagállás’. – konjunkturális: ‘a
konjunktúrával kapcsolatos, vele járó’: konjunkturális árak.
Közgazdasági szakszó a latin coniunctura, azaz ‘összekapcsolódás’
nyomán, a con- (‘össze’) és iungere, iunctum (‘igába fog,
összekapcsol’) elemekből. Eredetileg asztrológiai szakszó volt,
csillagállást jelentett, s ennek kedvező (vagy kedvezőtlen)
kihatását az emberi tevékenységre. Lásd még konjugáció.
konkáv – ‘homorú ‹tükör, lencse stb.›’.
Nemzetközi szó a latin concavus (‘kivájt, öblös’) alapján, a
nyomósító szerepű con- előtagból és a cavus (‘barlang’) főnévből. A
~ németből való átvétel (konkav). Lásd még konvex.
konklávé – ‘a bíborosok testületének pápaválasztó gyűlése’; ‘a
számukra elkülönített épületrész a vatikáni palotában’.
Nemzetközi kifejezés a latin conclave (‘terem, szoba’) nyomán, a
con- (‘együtt, össze’) és clavis (‘kulcs’) elemekből. Lásd még
klaviatúra, klavír.
konkludál – ‘‹valamilyen› végkövetkeztetésre jut’: mindebből oda
konkludáltam, hogy… – konklúzió: ‘végkövetkeztetés’; ‘zárótétel’;
‘végső döntés’.
Nemzetközi szócsalád a latin concludere, conclusum (‘összezár,
befejez, következtet’) ige alapján, a con- (‘össze’) és claudere
(‘zár’) elemekből. Lásd még klastrom, klausztrofóbia, klauzula,
klauzúra, klotűr, klozett.
konkoly – ‘liláspiros virágú mérgező gyomnövény’.
Szláv eredetű: szerb-horvát kukolj, szlovén kokolj, szlovák kukoľ
- 188 - oldal
(‘konkoly’). Nyelvünkbe egy régi, még a nazális hangot őrző szláv
*konkolj alak került a 11. század előtt.
konkordancia – ‘megegyezés, összhang’; ‘a Biblia rokon helyeinek
jegyzéke’; ‘valamely műben vagy egy szerző műveiben használt
szavak összes előfordulását tartalmazó szótár’: Shakespeare-
konkordancia. – konkordátum: – ‘egyezmény valamely állam és a
pápaság (1929 óta a Vatikán) között’: wormsi konkordátum (1122).
– konkordizmus: ‘a Bibliának a tudománynyal való
összehangolását szorgalmazó egyházi irányzat’.
Nemzetközi szócsalád a latin concordia (‘egyetértés’) és
concordare, concordatum (‘megegyezik, egybehangzik’) alapján;
elemeik a con- (‘együtt, össze’) és cor, cordis (‘szív, érzelem’),
vagyis szívek összehangolódásáról van szó. Lásd még kordiális, kőr,
mizerikordiánus.
konkrét – ‘kézzelfogható, érzékelhető, megragadható’: konkrét
kifogások; ‘‹filozófiában, nyelvtanban› nem elvont’: konkrét
főnevek. – konkrétum: ‘kézzelfogható, tényszerű dolog’: az
előterjesztés kevés konkrétumot említ. – konkretizál:
‘kézzelfoghatóvá tesz, adott eset(ek)re alkalmaz’.
Nemzetközi szó a latin concretus (‘tömör’) nyomán, amely a
concrescere, concretum (‘összenő, összesűrűsödik, összeáll’) ige
származéka: con- (‘össze’) és crescere (‘nő’). A fenti szavak német
közvetítéssel kerültek nyelvünkbe, az utóbbi a konkretisieren
szóvégének latinosításával.
konkurál – ‘‹egy üzletágon belül› verseng’. – konkurens: ‘‹üzleti›
versenytárs’. – konkurencia: ‘‹üzleti› versengés’; ‘az üzleti
versenytársak összessége’: sikerült fölébe kerekednünk a
konkurrenciának.
Nemzetközi szócsalád a latin concurrere (‘összefut, összecsap,
verseng’) ige és származékai (concurrens, concurrentia) alapján;
con- (‘együtt’) és currere (‘fut’). Lásd még diskurál, korzó, kurír,
kurrens, kurrentál, kurzív, kurzor, kurzus.
konkvisztádor – ‘spanyol vagy portugál hódító, gyarmatosító az
újonnan felfedezett Amerikában’.
A spanyol conqistador (‘hódító, foglaló’) helytelen kiejtéssel átvett
formája; helyesen [konkisztádor]. Ez a conquistar (‘hódít’)
származéka; forrása a latin conquirere, conquisitum (‘összeszed,
kutat’) ige a con- (‘össze’) és quaerere (‘keres’) elemekből.
konnektor – ‘elektromos hálózati csatlakozó’.
Német vendégszó, forrása az angol connector; ez latinosnak ható
képzés a connect (‘összekapcsol’) igéből, amely a latin connectere
(‘összeköt’) származéka: con- (‘össze’) és nectere (‘köt’). Lásd még
nexus.
konnotáció – ‘a szó értelmét stilárisan árnyaló mellékjelentés’.
Stilisztikai szakszó a latin connotatio nyomán; ez mesterséges
alkotás a con- (‘együtt’) és notare (‘feljegyez’) elemekből.
konok – ‘makacs, hajthatatlan’. Származéka: konokság.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy egy régi, nyelvjárási konokol
(‘megszáll, állomásozik’) igével kapcsolatos. Ennek az igének a
valódi töve egy oszmán-török eredetű konak (‘katonai tábor’)
főnév. Az ige jelentése így fejlődhetett: ’táborozik’  ‘nem
mozdul’  ‘nem enged’; a ~ a megkonokolja magát alakzatból
vonódhatott el fenti melléknévi jelentésében.
konskripció – ‘összeírás’.
Nemzetközi szó a latin conscribere, conscriptum (‘összeír’) nyomán,
a con- (‘össze’) és scribere (‘ír’) elemekből.
konspirál – ‘titokban szervezkedik, összeesküvést sző’. –
konspiráció: ‘összeesküvés’; ‘titkos (politikai) szervezkedés’; ‘az
ilyen szervezkedéshez szükséges titoktartás’: konspirációs
fegyelem. – konspiratív: ‘titkon szervezkedő, illegális’. –
konspirátor: ‘összeesküvő’.
Nemzetközi szócsalád a latin conspirare, conspiratum (‘‹másokkal›
egyetért, összeesküszik’) és származékai nyomán; a con- (‘együtt,
össze’) és spirare (‘lehel, fúj’) elemek a titkon összetanakodók
egybevegyülő lélegzetét jelenítik meg. Lásd még aspirál,
perspiráció, spiritusz.
konstábler – ‘‹régen› városi rendőr’.
A német Konstabler (‘tüzéraltiszt’) átvétele, de ‘rendőr’ jelentése a
megfelelő angol szó (constable) alapján alakult ki. Forrása a francia
connétable (‘katonai főparancsnok’) előzménye, a késői latin
comes stabuli (‘istállók grófja’), fontos császári, majd frank udvari
tisztség neve. Lásd még istálló.
konstans – ‘állandó mennyiség’; ‘‹melléknévként› állandó, nem
változó’.
Latin tudományos szakszó (constans), a constare (‘fennáll,
megmarad’) folyamatos melléknévi igeneve: con- (‘össze’) és stare
(‘áll’). Lásd még konstatál, kóstál, koszt.
konstatál – ‘megállapít’.
A latin constat (‘megáll, igaz, tudvalévő’) szó francia constater
(‘megállapít’) származékának átvétele a német konstatieren
közvetítésével, a szóvéget latinosítva. A latin szó a constare
(‘fennáll, egybehangzik’) egyes 3. személyű alakja. Lásd még
konstans.
konstelláció – ‘helyzet, a dolgok, körülmények állása’; ‘csillagkép’.
Csillagászati szakszó a késő latin constellatio (‘csillagzat’) nyomán,
a achát
a con- (‘együtt’) és stella (‘csillag’) elemekből.
konsternáció – ‘megdöbbenés’.
Nemzetközi szó a latin consternare, consternatum (‘megriaszt,
felháborít’) ige nyomán, a con- (‘össze’) és sternere (‘földre terít’)
elemekből. Lásd még sztráda, szubsztrátum.
konstipáció – ‘székrekedés’.
Latin orvosi szakszó (constipatio) a constipare (‘összeszorít’) igéből:
con- (‘össze’) és stipare (‘szorít’).
konstitúció – ‘testalkat, testi felépítés’; ‘‹régen› alkotmány’. –
konstitucionális: ‘alkati’; ‘‹régen› alkotmányos’. – (‘szövet, szöveg’); az utóbbi a texere, textum (‘sző’) származéka.
konstitucionalizmus: ‘alkotmányosság, az alkotmányon nyugvó
kormányzás rendszere’.
Nemzetközi szócsalád a latin constitutio (‘elrendezés, alkat’)
nyomán, a constituere, constitutum (‘összeállít, elrendez, alkot,
szervez’) igéből: con- (‘össze’) és statuere (‘felállít, ítél, dönt’); ez
utóbbi eredetéről lásd statuál.
konstruál – ‘összeszerkeszt, épít, alkot’. – konstrukció: ‘szerkezet,
összeállítás, alkotás’. – konstruktőr: ‘géptervező’. – konstruktív:
‘szerkezeti’; ‘alkotó, építő, előremutató’. – konstruktivizmus: ‘az
anyagszerűség és a szerkezet elsőbbségét hirdető modern
építészeti irányzat’; ‘mértani formákra alapozó képzőművészeti
irányzat a huszadik század első harmadában’.
Nemzetközi szócsalád a latin construere, constructum (‘összerak,
épít, alkot’) nyomán, a con- (‘össze’) és struere (‘alapít, épít’)
elemekből. Lásd még destruál, instruál, struktúra.
konszekrál – ‘megszentel’; ‘‹misén, katolikus hit szerint› a kenyeret
és a bort Krisztus testévé és vérévé változtatja’. – konszekráció:
‘megszentelés, átváltoztatás’.
Latin vallásos szakszavak a consecrare, consecratum (‘valamelyik
istennek szentel’) nyomán, a nyomósító szerepű con- és sacrare
(‘szentel’) elemekből. Lásd még szakrális.
konszenzus – ‘egyetértés, megegyezés’: konszenzusos politika.
Nemzetközi szó a latin consentire, consensum ige nyomán, a con-
(‘együtt’) és sentire (‘érez’) elemekből. Lásd még szenzáció,
szenzitív, szenzor, szentimentális.
konszern – ‘formálisan önálló vállalatok szoros gazdasági
együttműködésen alapuló társulása’.
Gazdasági szakszó az angol concern (‘személyes ügy, érdek;
cégtársulás’) nyomán; forrása a késői latin concernere (‘illet
valakit’) a nyomósító szerepű con- és a cernere (‘megkülönböztet,
felismer’) elemekből.
konszignáció – ‘meghatalmazó vagy engedélyező aláírás’; ‘írásos
utasítás áruk rendelésére, raktározására vagy eladására’:
konszignációs raktár.
Latin kereskedelmi szakszó (consignatio) a nyomósító szerepű con-
és a signare (‘aláír’) elemek nyomán; utóbbi forrása a signum
(‘jel’).
konszolidáció – ‘ingatag gazdasági vagy politikai helyzet
megszilárdulása’.
Latin politikai szakszó (consolidatio) a consolidare, consolidatum
(‘megszilárdít’) igéből: con- (‘együtt, össze’) és solidus (‘tömött,
szilárd’). Lásd még konzol, szolid, szolidáris.
konszonáns – ‘összhangzó, összecsengő ‹dallam›’; ‘‹főnévként›
mássalhangzó’. – konszonancia: ‘összecsengés, összhangzat’.
Nemzetközi szó a latin consonans, consonantis (‘egybehangzó,
összhangzatos’) nyomán: con- (‘együtt, össze’) és sonare
(‘hangzik’); utóbbi forrása a sonus (‘hang’). Lásd még szonáta,
szonoritás.
kontaktus – ‘érintkezés, kapcsolat ‹személyek között›’; ‘elektromos
érintkezés’. – kontakt: ‘teljes felületen érintkező’: kontaktlencse;
‘érintkezésre ható’: kontaktméreg.
Nemzetközi szó a latin contactus (‘érintkezés’) alapján, a
contingere, contactum (‘megérint’) igéből: nyomósító con- előtag
és tangere (‘érint’). A kontakt az angol contact kiejtés szerinti
átvétele. Lásd még kontingens.
kontamináció – ‘vegyi szennyeződés’; ‘fertőzés’; ‘nyelvi
alakkeveredés’, pl. csokor + bokréta = csokréta.
Latin szó (contaminatio) tkp. ‘beszennyeződés’ a contaminare,
contaminatum (‘bemocskol’) ige nyomán, a con- (‘ össze’) és
tagmen, tagminis (‘érintés’) elemekből; az utóbbi forrása a tangere
(‘érint’). Lásd még kontaktus, tangens.
kontár – ‘mesterségéhez nem értő, rossz iparos’; ‘‹régen› céhen
kívül dolgozó mester’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a középfelnémet kunter (‘utánzat,
hamisítvány’) szó származéka; ez egy kunterfeit (‘kevert, nem
tiszta arany’) szó önállósult első eleme, és a francia contrefait
(‘hamisítvány’) szóból ered. A német és a magyar szó jelentései
között ez az elmélet nem tud kapcsolatot teremteni.
kontemplál – ‘fontolgat, tervez; szemlélődik’. – kontempláció:
‘elmélkedés, szemlélődés’. – kontemplatív: ‘szemlélődő,
elmélkedő’: kontemplatív szerzetesrend.
Nemzetközi szócsalád a latin contemplari, contemplatus
(‘megfigyel, megfontol’) nyomán, a con- (‘együtt, össze’) és
templum (‘magaslat, szent hely’) elemekből. A szó az augur
ténykedésére utal, aki a madárjóslásra kijelölt, szentelt
- 189 - oldal
magaslatról, a templumról végezte megfigyelését. Lásd még
templárius, templom.
konténer – ‘szállítótartály’.
Angol szó (container) kiejtés szerinti átvétele; az angol contain
(‘tartalmaz’) ige a francián (contenir) át a latin continere szóra
megy vissza: con- (‘össze’) és tenere (‘tart’). Lásd még kontinens,
kontinuitás.
kontextus – ‘szövegkörnyezet’.
Nemzetközi szó a latin contextus nyomán: con- (‘együtt’) és textus
Lásd még textil, textus.
kontinens – ‘földrész, világrész’. – kontinentális: ‘szárazföldi’:
kontinentális éghajlat; ‘egy egész földrészt érintő, arra kiterjedő’.
Nemzetközi szó a latin continens, continentis (‘összefüggő’)
nyomán, amely a continere (‘együtt tart’) ige folyamatos
melléknévi igeneve. Lásd még konténer, kontinuitás.
kontingens – ‘megszabott keret, engedélyezett létszám,
mennyiség’.
Nemzetközi szó, a latin contingere (‘érint valakit, valamit,
vonatkozik rá’) folyamatos melléknévi igeneve: con- (‘össze’) és
tangere (‘érint’). Lásd még kontaktus, tangens.
kontinuitás – ‘folytonosság, folyamatosság’. – kontinuus:
‘szakadatlan’. – kontinuum: ‘megszakítatlan, folyamatos sor vagy
érték’: a tér-idő kontinuum.
Nemzetközi tudományos szócsalád a latin continuus (‘összefüggő,
folytonos’) nyomán; ez a continere (‘összefűz, fenntart’)
származéka: lásd konténer.
kontó – ‘számla’.
Német jövevényszó, forrása az olasz conto, amely a kései latin
computus (‘számítás’) folytatója a computare (‘számít,
összeszámol’) igéből. Lásd még diszkont, komputer, skontó.
kontra – ‘‹kártyában› kétszeres tétre menő ellenjáték bejelentése’;
‘‹zenében› kísérő szólam’; ‘‹kerékpáron› kontrafék’; ‘‹peres felek
közt› ellen’: a Kovács kontra Szabó per; ‘a szóban forgó ötletet
ellenző’: elmondtuk érveinket pro és kontra. Származéka: kontráz.
A latin contra (‘ellen’) elöljárószó átvétele. Lásd még kontra-.
kontra- – ‹szóösszetételek előtagjaként› ‘ellen-, -ellenes’; ‘‹zenében›
mélyebb hangú’. – kontrabasszus: ‘nagybőgő’; ‘igen mély hangú
basszusénekes’. – kontrafagott: ‘egy oktávval mélyebb
hangfekvésű fagott’. – kontraindikáció: ‘‹orvosi› ellenjavallat’. –
kontrapunkt: ‘‹zenei› ellenpont, többszólamú szerkesztés’. –
kontraszelekció; ‘a természetes kiválasztódás ellen ható
körülmény’; ‘érdemtelenek és alkalmatlanok előtérbe helyezése a
rátermettek rovására’.
Az előtag a latin contra (‘ellen’) elöljárószó. Az utótagok közül a
punkt a német Punkt (‘pont’) szóval azonos (lásd punktum); a többi
eredetét lásd a megfelelő szóknál.
kontraktus – ‘szerződés’.
Nemzetközi szó a latin contrahere, contractum (‘összehúz, egyesít,
megalkuszik’) igéből; con- (‘össze’) és trahere (‘húz’). Lásd még
traktál, traktor, traktus.
kontraposzt(ó) – ‘az emberi test ellentétes irányú mozdulatokból
adódó egyensúlyi helyzete képzőművészeti ábrázolásban’.
Művészeti szakszó az olasz contrapposto (‘ellentét’) nyomán a
contro (‘ellen, szemben’) és apposto (‘odatétel’) elemekből, a latin
contra (‘ellen’) és apponere, appositum, tkp. ad-ponere (‘odatesz’)
nyomán: ad- (‘hozzá’) és ponere (‘tesz, helyez’).
kontraszt – ‘éles ellentét’; ‘szembetűnő különbség’.
Nemzetközi szó az olasz contrasto nyomán; ez a contrastare
(‘szemben áll, ellenáll’) származéka, az azonos alakú és jelentésű
latin igéből: contra (‘ellen, szemben’) és stare (‘áll’). A magyarba a
német Kontrast közvetítette.
kontreminál – ‘tőzsdei manővert ellenakcióval meghiúsít’.
Nemzetközi szó a francia contreminer igéből, a contremine
(‘ellenakna’) nyomán; ez a contre (latin contra), azaz ‘ellen’ és a
kelta eredetű mine (‘föld alatt ásott akna’) elemekből áll.
kontroll – ‘ellenőrzés’; ‘irányítás, uralom’: önkontroll. – kontrollál:
‘ellenőriz’.
Nemzetközi szó a francia contrôle nyomán; ez összevonódott forma
egy korábbi contre-rôle (‘ellen-tekercs, lista ellenpéldánya,
másodlata ellenőrzés céljára’) szóból. Forrása a latin contra
(‘ellen’), illetve rotulus (‘tekercs’).
kontroverzia – ‘ellentét, vita’.
Latin szó (controversia), a.m. ‘ellenkező irány, vita, per’, a contra
(‘ellen’) és versus (‘fordulva valamerre’) elemekből: forrása a
vertere, versum (‘fordít’) ige.
kontúr – ‘körvonal’.
Nemzetközi szó a francia contour nyomán; ennek forrása az olasz
contorno (‘körvonal’) a contornare (‘körülvesz’) igéből, amely az
azonos alakú és jelentésű népi latin ige folytatója: con- (‘össze’) és
tornare (‘kerekít, kerül, fordul’). Lásd még retúr, túra, turné, turnus.
konty – ‘befont vagy összecsavart és a fej tetejére tűzött női hajzat’;
‘madár bóbitája’; ‘tető ferde, háromszög alakú oromzati síkja’.
Származékai: kontyos, kontyol.
Hangfestő eredetű szó a kunkorodik családjából; a tájnyelvi
a achát
kancsos (‘görbe’), koncsorog, kontyorog, kucsorodik (‘hajlik,
csavarodik’) szavak tövével azonos vagy ezeknek közeli rokona.
Lásd még kacsint, kancsal, kuncsorog.
kónusz – ‘kúp, ilyen alakú tárgy, eszköz’.
Mértani szakszó a latin conus (‘sisak csúcsa, kúp’) nyomán; ez a
görög kónosz (‘fenyőtoboz, kúp’) átvétele. Lásd még kanapé.
konvekció – ‘hőáramlás’. – konvektor: ‘légkeveréses
fűtőberendezés’: gázkonvektor.
Nemzetközi szócsalád a latin convehere, convectum (‘egybegyűjt’)
ige alapján: con- (‘össze’) és vehere (‘hoz, visz’). Lásd még konvex.
konvenció – ‘megegyezés, államközi egyezmény’: a genfi konvenció;
‘a társadalmi közmegegyezés diktálta viselkedési szabály’: a
konvenciók rabja; ‘‹sajtónyelven› az USA valamelyik pártjának
elnökjelöltjét megválasztó gyűlés’. – konvencionális: ‘bevett,
hagyományos’; ‘szokványos; üres, semmitmondó’.
Nemzetközi szócsalád a latin conventio (‘megegyezés’) nyomán; ez
a convenire, conventum (‘összejön, megegyezik’) származéka a
con- (‘össze’) és venire (‘jön’) elemekből. Lásd még kommenció,
konveniál, konvent.
konveniál – ‘megfelel, alkalmas ‹valaki számára›’: a hétfő reggeli
indulás neki nem konveniál. – konveniens: ‘megfelelő, tetsző’.
Nemzetközi szó a latin convenire (‘összejön, illik, alkalmas’)
nyomán: con- (‘össze’) és venire (‘jön’). Lásd még konvenció,
konvent.
konvent – ‘a nagy francia forradalom törvényhozó testülete (1792–
1795)’; ‘protestáns egyházak egyetemes gyűlése’; ‘egyes
szerzetesrendek tagjainak gyűlése’.
Nemzetközi szó a latin conventus (‘összejövetel, gyűlés’) nyomán;
ez a convenire, conventum (‘összejön, megegyezik’) származéka a
con- (‘össze’) és venire (‘jön’) elemekből. Lásd még kommenció,
konvenció, konveniál.
konvergál – ‘összetart, közelít, közös cél felé halad’: a két mozgalom
régóta konvergál. – konvergens: ‘összetartó ‹egyenesek›’;
‘egymáshoz közeledő ‹irányzatok, mozgások›’. – konvergencia:
‘összetartás, közeledés’.
Nemzetközi szócsalád a latin convergere (‘összehajlik’) és
convergens, convergentis (‘összehajló’) nyomán: con- (‘össze’) és
vergere (‘hajlik, közeledik’).
konvertál – ‘átalakít, ‹más rendszerbe› áttesz’; ‘egyik pénznemet
egy másikra átvált’: valutát konvertál; ‘‹régen› más vallásra tér át’.
– konvertita: ‘‹más vallásra› áttért személy’. – konvertibilis:
‘bármely más pénznemre átváltható ‹valuta›’. – konvertibilitás:
‘valuta átválthatósága’. – konverter: ‘áramátalakító berendezés’. –
konverzió: ‘átalakítás’; ‘átváltás’; ‘áttérés más vallásra’.
Nemzetközi szócsalád a latin convertere, conversum (‘átfordít,
megváltoztat, átalakít’) nyomán, a nyomósító szerepű con- előtag
és a vertere (‘fordít’) elemekből. A konverter az angol converter
átvétele. Lásd még konverzál, vers, verzátus, verzió.
konverzál – ‘társalog’. – konverzáció: ‘társalgás’.
Nemzetközi szópár a latin conversari, conversatus (‘forgolódik,
‹valahol› tartózkodik, társalog’) nyomán, a nyomósító szerepű con-
előtagból és a versari (‘forgolódik’) igéből, amely a vertere
gyakorító alakja. Lásd még konvertál.
konvex – ‘domború ‹tükör, lencse stb.›’.
Nemzetközi szó a latin convexus (‘domború’) nyomán; ennek első
eleme a con- (‘össze’), de a második eredete vitatott. Vagy egy
‘görbül, hajlik’ jelentésű vac- tőből (vac-sus  vexus) származik,
amely ott sejthető a vacillare (‘ingadozik, hajladozik’) igében, vagy
a vehere, vexi (‘hord’) igéből, amely viszont jelentésében eléggé
távol áll. Lásd még konvekció.
konviktus – ‘katolikus bentlakásos diákotthon’; ‘protestáns étkeztető
intézmény’.
Latin szó (convictus), a.m. ‘együttélés, együtt étkezés’ a con-
(‘együtt, össze’) és vivere, victum (‘él’) elemekből.
konvoj – ‘zárt egységben haladó járművek csoportja’; ‘hadi fedezet
alatt vonuló kereskedelmi hajóraj’.
Nemzetközi szó az angol convoy nyomán; ez a francia convoi szón
keresztül a középkori latin conviare (‘kísér’) igére vezethető vissza:
con- (‘együtt’) és viare (‘utazik’), utóbbi a via (‘út’) származéka.
konvulzió – ‘görcs, görcsös vonaglás’; ‘gyötrő lelkitusa’.
Nemzetközi szó a latin convulsio (‘szétszakítottság’) nyomán, a
convellere, convulsum (‘összetép’) igéből: con- (‘össze’) és vellere
(‘szaggat, tép’).
konzekvencia – ‘következmény, folyomány’; ‘következtetés,
felismerés, tanulság’: levonja az esetből a konzekvenciát. –
konzekvens: ‘következetes, állhatatos’.
A latin consequens, consequentis, azaz ‘‹valamiből› következő’ és
consequentia (‘következmény’) magyar származékai a consequi
(‘követ, következik’) ige alapján: elemei a nyomósító con- előtag és
a sequi (‘követ’) ige. Lásd még szekvencoa.
konzervál – ‘‹élelmiszert› tartósít; ‘‹állapotokat› tartósít, fenntart,
megőriz’. – konzerv: ‘tartósított élelmiszer’. – konzervatív: ‘a
meglévő állapotokat fenntartó, abban érdekelt ‹politika, személy›’;
‘az újításoktól elzárkózó’. – konzervativizmus: ‘maradiság, a
változásoktól, újításoktól való elzárkózás’.
- 190 - oldal
Nemzetközi szócsalád a latin conservare, conservatum (‘megőriz,
fenntart’) alapján, a nyomósító szerepű con- előtag és a servare
(‘őriz’) elemekből. A konzerv a francia conserve átvétele részben
német közvetítéssel. Lásd még konzervatórium, rezerva, szervál1,
szerviens, szervilis, szervita, szervo-.
konzervatórium – ‘felsőbb zeneiskola’.
Nemzetközi szó az olasz conservatorio nyomán; ez a latin
conservator (‘megőrző, fenntartó’) származéka, és arra utal, hogy
az első ilyen intézmények Nápolyban voltaképp lelencházak voltak,
ahol a tehetséges gyermekek zenei oktatást is kaptak. A ~
latinosított végű forma; hozzánk a németből került
(Konservatorium). Lásd még konzervál.
konzílium – ‘orvosi tanácskozás egy adott súlyos kóreset
megítéléséről’; ‘‹régebben› tanács’. – konziliárius: ‘konzíliumra
meghívott orvos’; ‘‹régen› tanácsos’.
Nemzetközi szók a latin consilium (‘tanácskozás’) és consiliarius
(‘tanácsadó’) nyomán. Forrásuk a consulere (‘tanácskozik’) ige a
con- (‘együtt, össze’) és sulere elemekből; az utóbbi eredete
tisztázatlan. Talán a sedere (‘ül’) igével van valami kapcsolatban,
amit a solium (‘szék, trón’) alaki hasonlósága valószínűsít. Lásd
még konzul, konzultál.
konzisztens – ‘sűrű, tartalmas’; ‘önellentmondástól mentes,
egységes’. – konzisztencia: ‘állag, alkat’; ‘sűrűség’;
‘következetesség, önellentmondástól való mentesség’.
Nemzetközi szópár a latin consistere (‘áll valamiből, helyt áll,
fennáll’) ige folyamatos melléknévi igenevéből (consistens): con-
(‘össze’) és sistere (‘felállít, megerősít’). Lásd még egzisztál,
konzisztórium.
konzisztórium – ‘a bíborosok tanácskozása a pápa elnökletével’;
‘egyháztanács’; ‘egyes evangélikus egyházak kormányzó szerve’.
Latin egyházi szakszó, consistorium (‘gyülekezőhely’) a consistere
(‘áll valamiből, helyt áll, fennáll’) igéből: con- (‘össze’) és sistere
(‘felállít, megerősít’). Lásd még egzisztál, konzisztens.
konzol – ‘gyámkő, tartópillér’; ‘építmény tartószerkezetéből kinyúló
kar’; ‘falnak támaszkodó keskeny asztalka’: konzolasztal; ‘falra
erősített, díszes tartóállvány’.
Művészeti szakszó a francia console nyomán, amely a késő latin
consolidus (‘szilárd, biztosan álló’) származéka (lásd konszolidál).
konzorcium – ‘bankok társulása nagyobb pénzügyi műveletre’.
Latin pénzügyi szakszó (consortium) a consors, consortis (‘részes,
társ, üzlettárs’) nyomán; ennek elemei a con- (‘együtt’) és sors
(‘sors’), tehát ‘azonos sorsúak egyike’. Lásd még sors.
konzul – ‘az ókori római köztársaság két legfőbb tisztviselőjének
egyike’; ‘konzulátus vezetője’. – konzulátus: ‘az ókori konzul
hivatala, méltósága’; ‘érdekvédelemmel, gazdasági és
útlevélügyekkel foglalkozó követségi ügyosztály vagy önálló
külképviseleti hivatal’.
Nemzetközi szavak a latin consul és consulatus nyomán, amelyek a
consulere (‘tanácskozik’) igével kapcsolatosak; ennek eredetére
nézve lásd konzílium. Lásd még konzultál.
konzultál – ‘tanácskozik’; ‘‹ügyvédet, orvost› tanácsadásért
fölkeres’: több orvossal is konzultáltak; ‘‹levelező felsőoktatás
keretében› időnkénti anyagmegbeszélésén vesz részt’. –
konzultáció: ‘tanácskozás’; ‘tanácsadás ‹ügyvédnél, orvosnál›’;
‘szakértői tanácskozás’. – konzulens, konzultáns: ‘tanácsadó
szakértő’. – konzultatív: ‘tanácskozó, tanácsadó’.
Nemzetközi szócsalád a latin consultare (‘tanácskozik, tanácsot
kér’) nyomán; ez gyakorító származék a consulere (‘tanácskozik’)
igéből, melynek eredetére nézve lásd konzílium. Lásd még konzul.
konzumál – ‘fogyaszt’. – konzum: ‘fogyasztás’: konzumnő
(‘vendégeket italfogyasztásra ösztönző női alkalmazott’).
A ~ a latin consumere (‘használ, elfogyaszt’) származéka: con-
(‘össze’) és sumere (‘vesz, fog, magához vesz’). A konzum
németből való átvétel (Konsum).
konyak – ‘borpárlat’.
Nemzetközi szó a francia Cognac város nevéről, amely egy
borpárlatáról híres borvidék központja.
konyha – ‘ételek készítésére való helyiség házban, vendéglőben’; ‘az
ételek készítésének módja’: a francia konyha.
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén kuhinja, szlovák kuchyňa. A
szláv nyelvekben jövevényszó az ófelnémet chuhhinából, s a latin
coquina szóra megy vissza, a coquere (‘főz’) származékára. A
magyarban hangátvetéssel kuhinya  kohinya  kohnya 
konyha hangfejlődés ment végbe.
konyul – ‘lefelé görbül’. Származékok és kapcsolt szavak: konya,
konyít, konnyaszt.
A kampó, kanyarít, kunkorodik szavak hajlást, ferdeséget kifejező
tövének származéka. A konyít hozzá (‘ért hozzá valamelyest’)
kifejezés talán egy konyít rá (‘bólint rá, mint aki érti a dolgot’)
szókapcsolatból alakult át, az ért hozzá mintájára.
kooperál – ‘együttműködik’. – kooperáció: ‘együttműködés ‹üzemek
között, termékek közös előállítására›’.
Nemzetközi szópár a latin cooperare (‘együttműködik’) alapján:
co(n)- (‘együtt’) és operari (‘dolgozik’); utóbbi az opus, operis (‘mű,
munka’) származéka. Hibás a koperál írás, kiejtés! Lásd még opera,
a achát
operál.
kooptál – ‘‹választott szervbe új tagként› bevon’.
Nemzetközi szó a latin cooptare nyomán: co(n)- (‘együtt’) és optare
(‘kiszemel, kiválaszt’). Lásd még opció, optativus.
koordinál – ‘mellérendelő viszonyba állít’; ‘összeegyeztet, elrendez’.
– koordináció: ‘egymás mellé rendelés’; ‘egyeztetés’; ‘‹nyelvtani›
mellérendelés’. – koordináta: ‘egy pontnak a síkban vagy térben
elfoglalt helyzetét meghatározó szám’. – koordinátor: ‘egyeztető,
összehangoló személy’.
Nemzetközi szócsalád a latin coordinare (‘mellérendel’) alapján:
co(n)- (‘össze’) és ordinare (‘rendel’); az utóbbi az ordo, ordinis
(‘rend’) származéka. Hibás a kordinál írás, kiejtés! Lásd még ordó,
ordonánc, ordré.
kopácsol – ‘‹kalapáccsal vagy más eszközzel› kopog’.
Hangutánzó szó, olyan gyakorító képzés a kopog igéből, mint a
köhécsel, rikácsol. Lásd még kopáncs.
kopáncs – ‘harkály’.
Alighanem elvonás a kopácsol igéből; régebbi kopács alakja idővel
inetimologikus n-t kapott, mint a bogáncs.
kopár – ‘növényzet nélküli ‹táj›’; ‘dísztelen ‹épület, fal›’.
Származékai: kopárság, kopárul, kopárodik.
A kopik ige származéka deverbális -ár képzővel, mint búvár, füzér.
Lásd még kopasz.
kopasz – ‘hajatlan, szőrtelen, tollatlan ‹fej, test, testrész›’; ‘hajatlan
‹ember›’; ‘csupasz, kopár’. Származékai: kopaszodik, kopaszt.
A kopik ige származéka a deverbális -sz (-z) névszóképzővel, mint
nehéz, száraz. Lásd még kopár.
kópé – ‘furfangos fickó’; ‘pajkos, huncut fiúgyerek’: nagy kópé.
Ismeretlen eredetű szó; bizonyára kapcsolatban áll a góbéval, de
nem tudjuk, melyik az eredeti alak.
kopek – ‘orosz aprópénz, a rubel századrésze’.
Nemzetközi szó az orosz kopejka nyomán, amely a kopejnij
(‘kopjás’) tövének kicsinyített formája; forrása a kopje (‘kopja’). Az
elnevezés eredete, hogy a 16-17. században a pénzdarabok hátán
kopját tartó cári alak volt látható.
koperta – ‘levélboríték’.
A középkori latin coperta (‘borítás, boríték’) átvétele; ennek forrása
a latin cooperire (‘befed’) a nyomósító co- előtagból és az operire
(‘eltakar’) igéből. Elavult szó.
kopf – ‘állandó fejrész, rovatcím nyomtatványban’.
Nyomdai szakszó, a német Kopf (‘fej’) átvétele.
kópia1 – ‘másolat’. – kopíroz – ‘másol’.
A középkori latin copia (‘hasonmás’) átvétele; ennek forrása a
klasszikus latin copia (‘bőség, készlet’). A kopíroz a németből való:
kopieren a középkori latin copiare (‘másol’) igéből.
kópia2 – lásd kopja
kopik – ‘használat, viselés, súrlódás során kisebb, vékonyabb lesz’.
Származékai: kopás, koptat, koptatás, koptató.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi örökség az uráli korból: zürjén,
votják ku (‘bőr’), mordvin kuva (‘kéreg’), észt kőba
(‘fenyőfakéreg’), szamojéd kobd (‘irha, kéreg’). A kikövetkeztethető
ősi *kopa alak igenévszó lehetett ‘kéreg’, illetve ‘hámlik’
jelentéssel, s a ~ban ez utóbbi folytatódott. Ennek a
származtatásnak hangtani nehézségei vannak, de nem
elháríthatatlanok. Lásd még koboz1, kopáncs, kopár, kopasz.
kopja – ‘lándzsaszerű szúrófegyver’; régen kópia alakban is:…
lobogós kópiát vitézek ott viselik (Balassi).
Szláv eredetű szó: szerb-horvát koplje, szlovák kopija. Az Erdélyből
eredő kopjafa (‘faragványokkal díszített faoszlop mint fejfa’) régi
székely szokás emlékét őrzi, hogy ti. a koporsót két kopján vitték ki
a temetőbe, s ezeket a hant két végébe tűzték.
koplal – ‘éhen van, éhezik’; ‘‹valameddig› tartózkodik az evéstől’.
A szó kop- töve a kopog családjába tartozik, s értelmileg a kaphoz
áll közelebb; az elemismétléses -l gyakorító képzőt viseli (mint
érlel, foglal), tehát jelentésében a kapkod, kapdos szavakhoz áll
közel. A fenti értelme így alakulhatott ki: ‘kapdos a szájával’ 
‘hiába kapdos’  ‘éhen marad’. Ugyancsak ide tartozhat a
felkopik az álla szólás igéje: ‘fogai üresen koppannak össze’.
kopó – ‘a vadat felhajtó vadászkutya’; ‘‹gúnyosan› rendőrnyomozó’.
A kap ige kop alakváltozatának folyamatos melléknévi igeneve,
tehát ‘elkapó’. E *kop tő önállóan nem mutatható ki, de mivel a kap
eredete a kopog szócsaládjához vezet, joggal tehetjük fel, hogy
létezett. Lásd még koplal, kopoltyú.
kopog – ‘ütéssel tompa vagy éles hangot idéz elő’. Származékok és
kapcsolt szavak: kopogás, kopogós, kopogtat, kopogtató,
kopogtatás, koppan, koppanás, koppant, koppantás, koppantó,
koppint, koppintás.
A hangutánzó eredetű kop- tő származékai gyakorító, mozzanatos,
illetve műveltető képzővel. Lásd még kap, kopácsol, kopáncs,
koplal, kopó, kopoltyú.
kopoltyú – ‘a halak lemezes légzőszerve’.
Egy korábbi kopoltó alak olyan változata, mint a fogantyú,
kallantyú, tehát folyamatos melléknévi igeneve egy *kopolt igének.
Ez az önállóan ki nem mutatható ige mozzanatos képzés a kap
feltehető *kop változatából (mint rikolt, süvölt), s azzal kapcsolatos,
- 191 - oldal
hogy a ~ mintegy bekapja, elnyeli a friss, oxigéndús vizet. A kop tő
ugyan önállóan nem fordul elő, de mivel a kap eredete a kopog
szócsaládjához vezet, joggal tehetjük fel, hogy létezett. Lásd még
koplal, kopó.
kopolya – ‘áradástól vájt, vízzel teli gödör’; ‘kövezetlen oldalú,
ideiglenes használatra szánt ásott kút’.
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó.
koponya – ‘ember vagy állat fejének csontos váza’; ‘ész, eszes
ember’: kiváló koponya.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát kopanja (‘fateknő’), szlovén
kopanja (‘vályú, dézsa’); ezek az ősszláv kopati (‘ás’) igéből valók, s
‘vájt fa’ jelentésűek (lásd kapa). Az átvett szónak a magyarban is
‘merítőedény’ volt az első jelentése; mai értelmét az agya
koponyája (‘az agy tartóedénye’) szókapcsolatból nyerhette. Ennek
párhuzama az angol scull, svéd skĺl (‘koponya’), amelyek eredetileg
kupát, tálat jelentettek, vagy a német Schädel (‘koponya’),
amelynek ‘véka’ a korábbi jelentése.
koporsó – ‘fa (vagy fém) láda holttest földbe temetésére’.
Ótörök eredetű: csagatáj kuburcsak (‘kis láda’), türk kabircsak
(‘láda, koporsó’). A magyarba egy *kopurcsag alak kerülhetett,
amelynek szabályos fejleménye a ~.
koprodukció – ‘több ország közösen készített filmje’: olasz-francia
koprodukció.
Mesterséges szó a latin co(n)- (‘együtt’) és productio (‘alkotás’)
elemekből; lásd produkció. Hibás a kooprodukció írás, kiejtés!
kopt – ‘egyiptomi keresztény’; ‘a kopt egyháznak az óegyiptomiból
származó szertartási nyelve’.
Arab szó, amely a kopt nyelven át a görög Aigüptosz (‘Egyiptom’)
szó güpt eleméből ered.
kopula – ‘kötelék’; ‘az összetett állítmány igei eleme’. – kopulál:
‘összekapcsol’; ‘‹pap házasulandókat› összeesket’; ‘párzik,
párosodik’. – kopuláció: ‘összeesketés’; ‘párzás, párosodás’.
Nemzetközi szócsalád a latin copula (‘szalag, kötél, kötelék’) és
származéka, a copulare (‘összekapcsol’) ige nyomán. Lásd még
kupleráj, kuplung .
kór – ‘betegség’. Származékai: kóros, kórság, kórságos.
Északi szláv eredetű: cseh, szlovák, lengyel chory (‘beteg’). A
magyarba egy régi szlovák chor alak kerülhetett, s a magyar ~ is
sokáig melléknév volt (innen a kórság, azaz ‘betegség’ szó). A
nyelvújítás korában az erdő  erdőség, hely  helység szópárok
analógiájára a ~t mint főnévi tövet vonták el a kórságból, és
széltében használni kezdték orvosi szakszavak alkotására
összetételek elő- és utótagjaként: kórház, kórtan, kórterem,
kórbonctan, kórokozó, illetve eskór, elmekór, gümőkór, mélakór,
sápkor, holdkóros stb.
kor – ‘idő, időszak’: a kor parancsa, jelenkor; ‘a történelem,
földtörténet egy időszaka’: középkor, hajnalkor; ‘életkor’: ifjabb
korában; ‘öregedés’: ez már a korral jár. Származékai: koros,
kortalan.
Ótörök eredetű szó: türk kur (‘idő, életkor’), oszmán-török kur
(‘egykorú’), kirgiz kur (‘idő’). A magyar szó nyíltabbá válással
nyerte el mai alakját; -kor formában időhatározói raggá is lett. Lásd
még akkora, korán, korántsem.
korál – ‘istentiszteleti népének a német protestáns egyházban’.
A német Choralgesang (‘karének’) első elemének kiejtés szerinti
átvétele; forrása a latin cantus choralis (‘kórusének’).
korall – ‘szilárd vázat kiválasztó, telepeket alkotó virágállat’; ‘ilyenek
élénkpiros színű változata’; ‘‹melléknévként› ilyenek vázából
készült ‹ékszer›’.
Nemzetközi szó a latin corallium nyomán, amely a tisztázatlan
eredetű görög korallion átvétele. Lásd még kaláris.
korán1 – ‘a nap vagy egy időszak legelején’: korán kel, korán
kialakult; ‘a szokottnál vagy vártnál előbb’: korán elhúnyt;
‘‹régebben› a maga korán, a kellő időben’: A korán jött esőhöz
(Fazekas Mihály versének címe). Származékai: kora, korai.
A kor főnév birtokos személyjeles és -n időhatározói ragos
származéka. A kora tudatos elvonás, a ~ vélt töveként valószínűleg
Faludi Ferenc költő alkotta meg. Lásd még idejekorán, korántsem.
korán2 – ‘a mohamedán vallás szent könyve’.
Nemzetközi szó az arab korán (‘előadás, felolvasás’) nyomán,
amely a kara’a (‘elszaval, előad’) származéka. Általában
tulajdonnévként, nagybetűvel írva használjuk: a Korán. A régi
Alkorán a határozott névelős arab formából (al-Korán) ered.
korántsem – ‘éppenséggel nem, egyáltalán nem’.
A korán szó locativusi -t raggal bővült koránt alakjából lett
szóösszetétel. Az előtag a korán ‘a maga korában, a maga
idejében’ jelentésével szerepel, a ~ eredeti értelme tehát: ‘(még) a
maga idejében sem’, azaz: ‘most mégannyira sem, egyáltalán
nem’.
korbács – ‘szíjostor’.
Az oszmán-török kirbaç szóból ered, valószínűleg a szerb-horvát
korbač közvetítésével.
korc – ‘gatya, szoknya derékban bevarrott szegélye’: gatyakorc;
‘behajlított lemezszegély’.
Az ófrancia cors, corps (‘felsőtesthez simuló női ruhadarab’)
a achát
átvétele; a 12-13. század fordulója táján juthatott nyelvünkbe a
francia divat akkori térhódítása kapcsán valamely női ruhadarab
neveként. A szóvégi sz (amely akkor még hangzott a franciában) a
magyarban affrikálódott, mint pl. az arc esetében. A francia szó
forrása a latin corpus (‘test’).
korcs – ‘nem fajtiszta ‹tenyészállat›’; ‘elfajzott, elkorcsosult’: Vándor,
állj meg! korcs volt anyja vére (Kölcsey); ‘‹főnévként› korcs állat’.
Származéka: (el)korcsosul.
Bizonytalan eredetű szó, talán a kacsból ered, amelynek van
‘fattyúhajtás’ jelentése is. A szótörténeti adatok ezt a magyarázatot
nemigen támogatják.
korcsolya – ‘‹régen› gerendaszerkezet hordók pincébe
lebocsátására’: borkorcsolya; ‘cipő talpára erősíthető eszköz,
amellyel jégen lehet siklani’. Származékai: korcsolyás, korcsolyázik.
Ismeretlen eredetű szó; ma elsődleges jelentése késői fejlemény, a
hordócsúsztatás és a jégen csúszás hasonlóságán alapszik.
kord – ‘bordázott szövet’: kordbársony.
Sok nyelvben használatos szó az angol cord (‘kötél, zsineg’)
nyomán, eredetére nézve lásd korda. Lásd még kordon.
korda – ‘kötél, zsinór’; ‘‹a kordában tart szólásban› fegyelem’.
A középkori latin corda (‘bél, húr, kötél’) átvétele, forrása a latin
chorda közvetítésével a görög khordé (‘bél, húr’). A ma eleven
jelentés a szerzetesi élet fegyelmével és kötöttségével kapcsolatos,
amelynek mintegy jelképe volt a több szerzetesrend öltözékéhez
tartozó kötélöv. Lásd még kord.
kordé1 – ‘kétkerekű, lóvonta taliga’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a kordé2 szóval azonos, és egy
kordé szekér, kordé taliga (‘jelentéktelen, semmirevaló szekér,
illetve taliga’) szókapcsolatból önállósult. Írásos emlék nélkül ez
csupán föltételezés; nem sokkal meggyőzőbb a német Karre
(‘taliga’) vagy egy régi német kareden (‘nyomorúságos szekér’)
szavakkal való esetleges kapcsolata sem. A szónak van kordély
alakja is.
kordé2 – ‘jelentéktelen, hiábavaló, semmirevaló’; ‘‹főnévként›
mihaszna ember’; ‘bolondság’.
Elvonás a kordéra határozószóból; ez a jelentés talán azzal
magyarázható, hogy az emlékezetből mondott szöveg
pontatlanabb, gyatrább az olvasottnál. Ezt a magyarázatot
támogatja, hogy maga a kordéra is jelentheti, hogy ‘vaktában,
összevissza, csúful’. Elavult szó.
kordély – lásd kordé1
kordéra – ‘fejből, kívülről, betéve’: undok virágénekeket írnak,
melyeket mind gyermekek s mind leányasszonyok kordéra tudnak
(Pázmány); ‘vaktában, találomra, összevissza’.
A késői latin corde (‘betéve’) szó átvétele határozóraggal
megtoldva; volt kordén alakja is. A latin szó a cor, cordis (‘szív’)
ablativusa: ‘szívvel, a szív révén’. Ugyanez a szemlélet tükröződik a
francia par coeur és az angol by heart (‘fejből’, tkp. ‘szív szerint’)
kifejezésekben. A második jelentés abból eredhet, hogy a puszta
emlékezetre való hagyatkozás hanyagság és gyatraság forrása is
lehet. Elavult szó. Lásd még kordé2.
kordiális – ‘szívélyes, barátságos’.
Nemzetközi szó a latin cordialis (‘szívélyes’) nyomán; ez a cor,
cordis (‘szív’) származéka. Lásd még akkord, konkordancia, kőr,
mizerikordiánus.
kordon – ‘terület elzárására kifeszített kötél’; ‘karhatalmi személyek
sorfala ugyenezen célra’: rendőrkordon.
Nemzetközi szó a francia cordon nyomán; ez a corde (‘kötél, húr’)
nagyító képzős alakja; a középkori latin corda átvétele (‘bél, húr,
kötél’), forrása a latin chorda közvetítésével a görög khordé (‘bél,
húr’). Lásd még kord.
kordován – ‘finoman kikészített juh- vagy kecskebőr’.
Sok nyelvben otthonos szó a spanyolországi Córdoba város
nevéből, amely a mór időkben e bőr gyártásának központja volt. A
magyar szó forrása valószínűleg az olasz cordovano.
koreográfia – ‘a táncmozdulatok leírása’; ‘balett táncmozdulatainak
elrendezése és színrevitelének művészete’. – koreográfus: ‘a
koreográfiát készítő táncművész’.
Művészeti szakszók a görög khoreiosz (‘a táncra vonatkozó’) és
graphó (‘leír’) elemekből.
korhad – ‘‹fa nedvesség hatására› bomlik, szétmorzsálódik,
szétesik’. Származékai: korhaszt, korhatag, korhadék.
Bizonytalan eredetű szócsalád; kor- töve a hangutánzó karistol,
karmol szavak tövével lehet rokon, és fenti jelentése a ‘karcol’ 
‘dörzsöl’  ‘szétmorzsál’ úton alakulhatott ki. Lásd még korhol.
korhely – ‘részeges’.
A német Chorherr (‘kanonok’) átvétele: a szóvég r  l  ly
alakulása elhasonulás, majd palatalizáció eredménye (mint borbély,
erkély szavainkban). A német szó a Chor (‘a főoltár előtti tér’) és
Herr (‘úr’) elemekből áll, és a reformáció idején már a németben
kialakult ‘bujálkodó’ jelentése.
korhol – ‘szid, dorgál, fedd’.
A szó kor- töve a hangutánzó karistol, karmol szavak tövével lehet
rokon, és fenti jelentése a ‘karcol’  ‘dörzsöl, koptat’  ‘érdes
szavakkal illet’  ‘szid’ úton alakulhatott ki. Lásd még korhad.
- 192 - oldal
koriander – ‘ernyős virágú, illatos délszaki növény’; ‘ennek
fűszerként használt magja’.
Sok nyelvben otthonos szó a latin coriandrum nyomán, melynek
forrása a görög koriandron.
kóricál – ‘kószál’.
Játékos képzés a tájnyelvi kórál (‘kószál’) igéből; ennek kór- töve a
kalandozik, kódorog, koldul, kósza, kóvályog szavak tövével áll
rokonságban.
korifeus – ‘vezető, hangadó személyiség’.
Nemzetközi szó a latin coriphaeus, illetve előzménye, a görög
korüphaiosz (‘főnök, karvezető, pártvezér’) nyomán; ez a korüphé
(‘csúcs, magaslat’) származéka.
korlát – ‘karfa, teret határoló, derékmagasságú gerenda, léc, cső’;
‘behatároló, gátló körülmény’: a tehetség korlátai; ‘két párhuzamos
rúdból álló tornaeszköz’: felemás korlát. Származékai: korlátol,
korlátolt, korlátoz, korlátlan.
Ismeretlen eredetű szó.
kormány – ‘hajó vagy más jármű menetirányát módosító szerkezet’;
‘az állam irányításának legfelsőbb szerve, a miniszterek testülete’.
Származékai: kormányos, kormányoz, kormányzás, kormányzat,
kormányzó, kormányzóság.
Déli szláv eredetű: szerb-horvát krma (‘hajókormány’), szlovén
krma (‘hajófar’). Az átvett szó a szóeleji mássalhangzó-torlódás
feloldása után a magyarban kapta meg az -ány végződést,
feltehetőleg a buzogány, boszorkány, sárkány s hasonló szavak
analógiás hatására.
kormorán – ‘fekete vízimadár, kárókatona’.
Nemzetközi szó a francia cormoran nyomán, amely egy ófrancia
corp maren (‘tengeri holló’) folytatója; elemeinek forrása a latin
corvus (‘holló’), illetve marinus (‘tengeri’) a mare (‘tenger’)
nyomán.
korner – ‘‹futballban› sarokrúgás’.
Az angol corner (‘sarok’) kiejtés szerinti átvétele. Az angol szó az
ófrancián át a késő latin cornua (‘szöglet’) szóra megy vissza; ez a
latin semleges cornu (‘szarv, görbület’) többes nominativusa,
amely utóbb nőnemű egyes formának értődött. Lásd még kornéta,
kornett.
kornéta – ‘lovassági lobogó’.
Nemzetközi szó a francia cornette (‘kettős csúcsú lobogó mint
parancsnoki jelvény’) nyomán; ez a corne (‘szarv’) kicsinyített
alakja, forrása a latin cornu (‘szarv’). Elavult szó. Lásd még korner,
kornett.
kornett – ‘postakürt, rézfúvós hangszer’.
Az olasz cornetto francia cornette származékának kiejtés szerinti
átvétele. Az olasz corno (‘szarv, kürt’) kicsinyített formája, forrása a
latin cornu (‘szarv’). Lásd még korner, kornéta.
kornyadoz – ‘betegeskedik’.
Ismeretlen eredetű szó; nem lehetetlen, hogy a görnyedez (lásd
görnyed) magas hangrendű párja.
kornyikál – ‘fülsértően zenél, énekel’.
Hangutánzó szó.
kóró – ‘száraz, kemény növényi szár’.
Ótörök eredetű: kun kovra (‘gyom, gaz’), kazah kuraj (‘üres szárú
növény’), kirgiz kura (‘nád’). A magyarba egy *kurag alak
kerülhetett.
korog – ‘‹üres gyomor› morgó hangot ad’. Származéka: kordul.
Hangutánzó szó, alaki felépítésére a morog, hangzásra a kurrog
megfelelője; lehet, hogy az utóbbival egykor azonos volt.
korom – ‘tökéletlen égéskor keletkező fekete por, elemi szén’.
Származékai: kormos, kormol, kormoz.
Ótörök eredetű: kun, oszmán-török kurum. A magyar szóalak a
nyíltabbá válásnak köszönhető.
korona – ‘uralkodói vagy főnemesi hatalmat, méltóságot jelző
nemesfém fejdísz’; ‘az uralkodói javak birtokosa mint jogi személy’:
a birtok a koronára szállt; ‘a fognak az állkapocsból kiálló része; az
erre készült fogászati burkolat’: arany korona; ‘a Nap külső
gázburka’: napkorona; ‘egyes országok pénzneme’: szlovák, dán
korona. Származékai: koronás, koronátlan, koronáz, koronázó,
koronázás, koronázatlan.
A latin corona (‘koszorú, korona’) átvétele; forrása a görög koróné
(‘ajtókarika, íjkarika’).
korong – ‘lapos henger alakú tárgy; ilyen sporteszköz’:
koronglövészet, jégkorong; ‘ilyen alakú, forgatható alkatrész’:
fazekaskorong; ‘nap, hold látszólagos képe’: napkorong.
Származékai: korongos, korongozik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát krug (‘kör, korong, tárcsa’) szlovén
krog (‘kör, tárcsa’). A magyarba egy régi, még a nazális
magánhangzót őrző szláv *krong kerülhetett a 10. század vége
előtt; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta fel. Lásd még kuruzsol, ring.
korpa – ‘gabonamag héjának őrleménye’; ‘a fejbőrről leváló apró
fehér pikkely’. Származékai: korpás, korpásodik, korpásodás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén krupa (‘dara, kása’),
szlovák krupy (‘dara, jégeső’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást
hangáthelyeződés oldotta fel: krupa  kurpa  korpa.
a achát
korporáció – ‘testület’. – korporatív: ‘hivatásrendi’.
Nemzetközi szók a latin corpus, corporis (‘test’) nyomán. Lásd még
korpulens, korpusz.
korpulens – ‘testes, kövérkés’. – korpulencia: ‘testesség’.
Késő latin szó (corpulens), a corpus (‘test’) származéka. Lásd még
korporáció, korpusz.
korpusz – ‘egy kérdéskörre vonatkozó, a kutatás során feldolgozott
adatok összessége’; ‘‹feszületen› Jézus testének szoborszerű
ábrázolása’. – korpuszkula: ‘az anyag elemi részecskéi, illetve ezek
egyike ‹proton, elektron stb.›’. – korpuszkuláris: ‘elemi
részecskékből álló’: korpuszkuláris sugárzás.
Tudományos szakszócsalád a latin corpus (‘test’) és kicsinyített
származéka, a corpusculum nyomán; a korpuszkula ennek többes
számú alakja. Lásd még korporáció, korpulens.
korrázió – ‘vízben, szélben sodort törmelék koptató hatása a
földfelszínre’.
Földtani szakszó a latin con- (‘együtt, össze’) és radere, rasum
(‘dörzsöl’) elemekből. Lásd még abrázió.
korreferens – ‘társelőadó’. – korreferátum: ‘kísérő, kiegészítő
előadás’.
Latin tudományos szakszók a con- (‘együtt’) és referre (‘előad’)
elemekből; bővebben lásd referál, reláció.
korreláció – ‘kölcsönös megfelelés, összefüggés ‹két vagy több
dolog között›’. – korrelatív: ‘egymással összefüggő, egymásnak
megfelelő, kölcsönös’.
Latin tudományos szakszavak a con- (‘együtt’) és relatio
(‘jelentéstétel; megfelelés, viszony’) elemekből. Lásd még referál,
reláció.
korrepetál – ‘tananyagot begyakoroltat’. – korrepetitor: ‘házitanító’;
‘énekeseknek szerepüket betanító és őket zongorán kísérő zenész’.
Latin eredetű szók a correpetere, correpetitum (‘együtt ismétel’)
ige alapján, a con- (‘együtt, össze’) és repetere (‘ismétel’)
elemekből; utóbbira nézve lásd repetál.
korrespondencia – ‘összeköttetés, kapcsolat, megfelelés’;
‘‹régebben› levelezés’.
Nemzetközi szó a latin correspondentia nyomán, az itt
kölcsönösséget jelző con- és a respondere (‘felel’) elemekből, tehát
‘felelgetés’. Lásd még responsorium.
korridor – ‘folyosó, átjáró’; ‘valamely országot a tengerrel vagy külső
területtel összekötő, idegen országon áthaladó területsáv’: a berlini
korridor.
Nemzetközi szó az olasz corridore (‘futó, versenyló’) nyomán,
amely a correre (‘fut’) származéka a latin currere (‘fut’)
folytatójaként. A ‘folyosó’ az irodalmi olaszban corridoio, ám
régebben a corridorénak is volt ‘galéria, folyosó’ jelentése, és ezt
vette át a francia, tőle pedig a német; mi a ~t a németből
kölcsönöztük.
korrigál – ‘helyesbít, kijavít, helyreüt’. – korrekt: ’tisztességes,
becsületes, egyenes’. – korrektor: ‘nyomdai szedéshibák kijavítását
végző szakember’. – korrektúra: ‘javítás céljára készített, illetve
már javított nyomdai levonat’; ‘nyomdahibák javítása’.
Nemzetközi szócsalád a latin corrigere, correctum (‘kiegyenesít,
helyreigazít’) nyomán, a con- (‘együtt, össze’) és regere (‘irányít,
kormányoz’) elemekből. A korrekt a németből került nyelvünkbe.
korrodál – ‘‹nedvesség vagy vegyi hatás fémet› kimar, tönkretesz’. –
korrózió: ‘vegyi rongálás fém felszínén’; ‘kőzetek mállása vegyi
hatásra’. – korrozív: ‘maró, korrodáló hatású ‹anyag›’.
Vegyi szakszó a latin corrodere, corrosum (‘megrág’) nyomán, a
con- (‘össze’) és rodere (‘rág’) elemekből. Lásd még erózió.
korrumpál – ‘erkölcsileg zülleszt’; ‘megveszteget’. – korrupt:
‘megvesztegethető’. – korrupció: ‘közéleti megvesztegethetőség’.
Nemzetközi szócsalád a latin corrumpere, corruptus (‘megront,
megveszteget’) nyomán, a con- (‘össze’) és rumpere (‘tör, repeszt’)
elemekből. A korrupt a németen át került nyelvünkbe.
korsó – ‘öblös, szűk nyakú, egyfülű cserépedény’.
A szlovák krčah régi krčag alakja kerülhetett nyelvünkbe a 11.
század vége előtt. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta; a szóvég még részt vett az ómagyar szavak
végének -ag  ó változásában (pl. szamtag 1002-ben – ma szántó).
A cs  s változás szláv szavainkban ritka, inkább a török
jövevényekre jellemző (pl. koporsó).
kortes – ‘megbízójának képviselővé választásáért ügyködő, neki
szavazókat toborzó személy’. Származékai: kortesség, korteskedik.
A spanyol Cortes (‘törvényhozó testület’) átvétele félig eredeti, félig
betűírás szerinti kiejtésben. E szónak a 19. század eleji spanyol
forradalmak szabadelvű eszméinek hatására előbb ‘választó’, majd
‘választókat toborzó’ jelentése fejlődött ki, és az udvarhű
érzelműek gúnyból alkalmazták a liberális köznemesekre. A
spanyol szó a corte (‘udvar, törvényszék’) többes száma, korábban
az ország rendjeire is értették; forrása a latin cohors, cohortis népi
cors, cortis alakja (‘udvar, majorság; sereg’). Lásd még kurizál,
kurtizán.
kortikális – ‘kérgi, agykérgi’.
Orvosi szakszó a latin cortex, corticis (‘kéreg’) nyomán. Lásd még
kortizon.
- 193 - oldal
kortina – ‘színpadi előfüggöny, kárpit’.
Nemzetközi szó az olasz cortina (‘függöny’) nyomán; ez egyben
késő latin szó, a cors, cortis (‘udvar’) kicsinyített formája, mivel
jelenthette vár belső udvarának válaszfalát is. Lásd még kortes.
kortizon – ‘a mellékvese kérgének egyik hormonja’; ‘ilyen hatású,
kémiai úton előállított reuma elleni gyógyszer’.
Biokémiai szakszó a latin cortex, corticis (‘kéreg’) nyomán. Lásd
még kortikális.
korty – ‘egy nyelésre megivott italmennyiség’; ‘kortyantás’.
Származékai: kortyant, kortyint, kortyol, kortyondi (‘részeges’).
Hangutánzó eredetű szócsalád, valószínűleg igei tagjai az
elsődlegesek; családjukba tartozik a kotyog, valamint a hortyog is.
korund – ‘kristályos alumíniumoxid, egyes változatai (rubin, zafír)
értékes drágakövek’.
Nemzetközi szó, végső forrása a szanszkrit kuruvinda (‘rubin’).
kórus – ‘énekkar’; ‘templomi karzat’.
A latin chorus (‘kar, csapat’) átvétele; forrása a görög khorosz
(‘színmű ének- és tánckara’). Lásd még kar2.
korvett – ‘gyorsjáratú vitorlás hadihajó’; ‘kisebb cirkáló’.
Nemzetközi szó a vitatott eredetű francia corvette nyomán; talán a
középholland korver (‘üldözőhajó’) származéka, amely a korf
(‘kosár’) szóra megy vissza.
korvina – ‘a Mátyás király könyvtárából származó értékes kéziratos
könyvek valamelyike’.
A név a Bibliotheca Corviniana (‘corvinusi könyvtár’) második
elemének rövidült alakja, s eredetileg a könyvtárat is jelentette, ma
jobbára csak az egyes könyveket. A Corvinus (‘Hollós’) a Hunyadi
család latin neve volt a címerükben szereplő hollóról, ami latinul
corvus.
korzó – ‘széles városi sétaút’. Származéka: korzózik.
Nemzetközi szó az olasz corso (‘futás; széles városi kocsiút, sétaút’)
nyomán; ez a latin cursus (‘futás, utazás, verseny, pálya’) folytatója
a currere (‘fut’) igei tőből. Lásd még diskurál, konkurrál, kurír,
kurrens, kurrentál, kurzív, kurzor, kurzus.
kos – ‘a juh hímje’; ‘cölöpverő eszköz’; ‘csillagkép’.
Ótörök eredetű: türk kocs, oszmán-török koç. A cs  s
hangmegfelelésre e körben példa a borsó, koporsó.
kosár – ‘vesszőből, gyékényből font, egy- vagy kétfülű tartó, hordozó
eszköz’: kézikosár, ruháskosár; ‘‹léghajón› függő személyszállító
kas’; ‘‹kosárlabdajátékban› kerek fémgyűrűről lelógó nyitott háló,
amelybe a labdát bele kell juttatni’; ‘visszautasítás ‹lánykérésnél›’:
kosarat kap. Származékai: kosaras, kosarazik, kosárka.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén košara. A magyar szó
véghangzója azért maradhatott el, mert birtokos személyjelnek
érződött.
kosbor – ‘az orchideákkal rokon bíborvörös virágú növény’.
Ismeretlen eredetű szó.
kóser – ‘a vallásos zsidóság étkezési előírásainak megfelelő’; ‘helyes,
gyanún felül álló’.
Nemzetközi szó a jiddis koscher (‘a rituális előírásoknak megfelelő’)
nyomán; forrása a héber kósér, azaz ‘‹rituálisan› tiszta’.
koslat – ‘‹hím állat párzás céljából› nőstény után jár’; ‘‹férfi nemi
vágytól hajtva› nő körül sündörög’; ‘futkos, ólálkodik’.
A kos főnév származéka -lat képzőegyüttessel. Hasonló szemléletű
ige hímállatot jelentő szóból a bagzik, illetve a tájnyelvi baklat.
kóstál – ‘‹valamennyibe› kerül’: mennyit kóstál ez a malac?
Az északolasz costar (ejtsd [kostar]) származéka; ez az irodalmi
olasz costare (‘kerül valamibe’) megfelelője; latin előzménye a
constare (‘fennáll, megegyezik, valamibe kerül’). Olasz
vándorárusok révén kerülhetett nyelvünkbe. Enyhén avuló
bizalmas nyelvi és tájszó. Lásd még koszt.
kóstol – ‘megízlel’; ‘megpróbál’: belekóstolt a tudományokba is.
Származéka: kóstoló.
A német kosten (‘megízlel’) átvétele egy déli bajor-osztrák nyelvi
rétegből, amelyben az st a magyar kiejtésnek megfelelően hangzik.
A német szó a kiesen (‘kiválaszt’) rokonságába tartozik.
kosz – ‘piszok, szenny’; ‘fonalgomba okozta bőrbetegség’.
Származéka: koszos, koszmó.
A ~ egy nyelvjárási, hangutánzó koszt, kosztol, koszpitol, koszik
(‘koptat, nyű, vás’) igecsoporttal áll származási kapcsolatban, egy
feltehető kosz igenévszónak a névszói származéka. Eredetibb
jelentése a bőrbetegség volt a pikkelyesen leváló var,
felhámdarabkák folytán, s utóbb terjedt át más eredetű,
megtapadó vagy leváló szennyeződésre. E nézetet támogatja, hogy
a piszok is hasonló jellegű igecsaládhoz kapcsolódik.
kósza – ‘kóborló’; ‘bizonytalan eredetű ‹hír›’. Származékai: kószál,
kószáló.
Azzal a szócsaláddal (kalandozik, kódorog, koldul, kóricál, kóvályog)
áll kapcsolatban, amelynek kal-, kol-, kor- tőváltozatai görbülést,
tekeredést, elhajlást jelentenek. Lehet, hogy a ~ nem a kószál
alapszava, hanem egy önállóan ma már nem élő kósz(ik) ige
folyamatos melléknévi igenevének (kószó) olyan változata, mint
amilyen a csusza, hinta, penge a csúszó, hintó, pengő mellett.
koszekáns – ‘derékszögű háromszögben az átfogó és a szöggel
szembeni befogó aránya’
a achát
Matematikai szakszó a latin cosecans nyomán: co- (‘együtt’),
valamint secans (‘metsző’) a secare (‘metsz’) igéből. Lásd még
szekáns.
koszinusz – ‘derékszögű háromszögben a szög melletti befogó és az
átfogó aránya’.
Matematikai szakszó a latin cosinus nyomán: co- együtt és sinus
(‘kebel, öböl’). Lásd még inszinuál, szinusz.
koszorú – ‘virágokból vagy lombból font kerek füzér mint fejdísz,
mint kitüntetés vagy mint gyász, megemlékezés jele’:
babérkoszorú, koszorús költő; ‘körben álló vagy ülő személyek
együtt’: hölgykoszorú. Származékai: koszorús, koszorútlan,
koszorúz, koszorúzás.
Ismeretlen eredetű szó.
koszperd – ‘derékon viselt rövid kard vagy tőr mint díszöltözet
darabja’: illett rá tászli, paróka, / Koszperd és bugyogó (Fazekas
Mihály).
Bizonytalan eredetű szó, talán a középfelnémet kampsvert szóból
ered, amely az irodalmi német Kampf (‘harc’) és Schwert (‘kard’)
előzményeiből áll. Ez a magyarázat több hangtörténeti gondot vet
fel. Elavult szó.
koszt – ‘étel, főzés, étkezés’: vendéglői, házi koszt; ‘fizetségért
kapott (rendszeres) étkezés’ koszt és kvártély. Származékai:
kosztol, kosztos.
A német Kost (‘étel, étkezés, ellátás’) átvétele; forrása a középkori
latin costa (‘költség’), a klasszikus latin constare (‘fennáll,
megegyezik, valamibe kerül’) származéka. Lásd még kóstál.
kosztüm – ‘‹színházi› jelmez’; ‘azonos anyagból varrt, kabátkából és
szoknyából álló női öltözet’.
Nemzetközi szó a francia costume (‘öltözet, jelmez’) nyomán; ez
olasz közvetítéssel (costume) a latin consuetudo, consuetudinis
(‘szokás, erkölcs’) szóból ered; forrása a consuere (‘megszokik’) a
nyomósító con- és a suere (‘hozzászokik’) elemekből. A ~ a francia
szó kiejtés szerinti átvétele.
kotangens – ‘derékszögű háromszögben a szög melletti befogó és a
szöggel szembeni befogó aránya’
Matematikai szakszó a latin cotangens nyomán: co- (‘együtt’),
valamint tangens (‘érintő’) a tangere (‘érint’) igéből. Lásd még
tangens.
kóter – ‘fogda, dutyi’.
A bajor-osztrák kotter (‘ketrec’) átvétele. Nyelvjárási szó.
kotkodácsol – ‘‹tyúk› jellegzetes hangját hallatja’. Alakváltozatok:
kodácsol, kotkodál.
Hangutánzó szó. Lásd még kotlik, kotyog.
kotlett – ‘sült bordaszelet’.
Nemzetközi szó a francia côtelette (‘bordaszelet’, tkp. ‘bordácska’)
nyomán; ez a côte (‘oldal, borda’) kicsinyített alakja; forrása a latin
costa (‘borda’). A ~ a német Kotelett átvétele a francia ejtéshez
közelebb álló formában.
kotlik – ‘‹tyúk› tojásainak kiköltésére készül, vagy rajtuk ül’; ‘‹ember›
sokáig és nehézkesen csinál valamit’; ‘sokáig otthon ül’.
Származékai: kotló, kotlós.
Hangutánzó szó a kotyog családjából.
kotnyeles – ‘más dolgaiba belebeszélő, beleavatkozó’; ‘‹régebben›
nagyszájú, fecsegő’; ‘a konyhában lábatlankodó, torkoskodó’.
Származéka: kotnyeleskedik.
A szó két eleme a kotyog igével és a nyelv szóval kapcsolatos,
tehát a ~ ‘kotyogó nyelvű’, ahogy régebbi jelentése el is árulja.
koton – ‘férfi gumióvszer’.
A bajor-osztrák koton átvétele; ez módosult forma az irodalmi
német Kondom (‘gumióvszer’) nyomán. Lásd még kondom.
kotor – ‘kikapar’; ‘medret mélyít’: kotróhajó. Származékai: kotró,
kotrás, kotorászik, kotorék, kotródik.
A szó kot- töve valószínűleg hangutánzó eredetű, súrlódást imitál, a
kutat tövével rokon.; az -r szóvég gyakorító képző.
kotta – ‘hangjegy’; ‘hangjegyekkel leírt zenemű’; ‘ilyeneket
tartalmazó füzet’.
A latin quota (‘hányad’) magyaros alakulata a v kivetésével (mint
hála, kár, kintorna) és a t kettőzésével. Forrása a latin quotus
(‘hányadik, hányad’) nőnemű alakja. Lásd még kvóta.
koturnus – ‘a tragikus szerepekben játszó ókori színészek erősen
magasított talpú cipője’.
Nemzetközi szó a latin cothurnus nyomán; ennek forrása a görög
kothornosz.
kótyagos – ‘‹italtól› kába, szédült’; ‘hóbortos, kelekótya’.
A kótyag tő a kotyog származéka, s talán a bor kortyolásának
jellegzetes hangját jelzi; kapcsolatos a tájnyelvi kotyás, kotyós,
kótyos (‘becsípett’) szókkal is. Lásd még kelekótya.
kótyavetye – ‘árverés igen alacsony árakkal’; ‘elvesztegetés, eladás
mélyen ár alatt’: elkótyavetyélte az apai örökségét.
A szerb-horvát ko hoće veće (dati)?, azaz ‘ki akar többet (adni)?’
kifejezésből; ez az árverés kikiáltójának a kérdése. Mivel a ~ a 16.
század derekától kimutatható, bizonyára azokkal a rögtönzött
árverésekkel kapcsolatos, amelyeken a magyar és horvát katonák
a töröktől szerzett hadizsákmányt igyekeztek értékesíteni, akár
értékén alul is, hogy némi pénzhez juthassanak. A horvát kifejezés
- 194 - oldal
rövidült ko ‘će veće formája lett a magyar szó alapja; a ć a magyar
ty és cs közti hangot jelöl.
kotyog – ‘‹kotlóstyúk› rövid, szaggatott hangokat hallat’; ‘‹folyadék
edényben› buggyanásszerű hangokat ad’; ‘‹kilazult alkatrész›
koccanásszerű hangokat ad’: kotyog a tengely; ‘‹ki- igekötővel›
kifecseg’. Származékai: kotyogó, kotyogós, kotyogtat, kottyan,
kottyant.
Hangutánzó eredetű szó, a buggyanás, löttyenés, koppanás
hangját, illetve a tyúk jellegzetes hangadását imitálja.
kotyvaszt – ‘sebtében főz, keverget, ‹ételt› összeüt’. Származéka:
kotyvalék.
Hangutánzó, részben hangfestő szó, a főzet rotyogását is
érzékeltetei.
kova – ‘szilíciumot tartalmazó, régen tűzcsiholásra használt kemény
kő’.
A kő köv- tövének mély hangrendű kov- változatából alakult -a
kicsinyítő képzővel. Ezt a magyarázatot támogatja egyrészt, hogy a
régiségben gyakori kovacs alakok feltűnően a kövecs megfelelői,
másrészt hogy az ilyen magas–mély hangrendi párhuzam több régi
szavunkban is tapasztalható: mell–mál, szer–sor stb.
kovács – ‘fém, különösen vas hevítését és megmunkálását végző
iparos’. Származéka: kovácsol.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kovač; ez a kovati
(‘kovácsol’) ige származéka, és rokonságban áll akó, patkó
szavaink szláv előzményével.
kóvályog – ‘bolyong’; ‘‹a fejről› szédül’: kóvályog a feje.
Azzal a szócsaláddal (kalandozik, kódorog, koldul, kóricál) áll
kapcsolatban, amelynek kal-, kol-, kor- tőváltozatai görbülést,
tekeredést, elhajlást jelentenek.
kovász – ‘kenyérsütéshez használt kelesztőanyag’. Származékai:
kovászos, kovásztalan.
Szláv eredetű szó: bolgár, szerb-horvát, szlovén, szlovák kvas
(‘élesztő, kovász’). A magyar szó délről, talán a bolgárból ered; a
szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó
oldotta.
kozák – ‘lovas ukrán szabad katona’.
Az ukrán kozak átvétele, esetleg orosz közvetítéssel. A szó a török
nyelvekből való, és kapcsolatos a kazah, kazár népnevekkel.
kozma – ‘ételek odaégésekor keletkező kellemetlen íz’. Származékai:
kozmás, kozmál.
Ismeretlen eredetű szó.
kozmetika – ‘szépségápolás’. – kozmetikus: ‘szépségápolással
hivatásszerűen foglalkozó személy’; ‘‹melléknévként› kozmetikai’.
Nemzetközi szócsalád a görög koszmétikosz (‘csinosító, szépítő’),
illetve koszmétiké tekhné (‘a csinosítás művészete’) szavak
nyomán; forrásuk a koszmeó (‘elrendez, rendben tart, ékesít’) ige.
Lásd még kozmo-, kozmopolita, kozmosz, mikrokozmosz.
kozmo- – ‹összetételek előtagjaként› ‘a világmindenségre, a
világűrre vonatkozó’. – kozmogónia: ‘a világ, a mindenség
keletkezése’: kozmogóniai mítoszok; ‘az égitestek keletkezésével
foglalkozó tudományág’. – kozmológia: ‘a világmindenséggel mint
egységes egésszel foglalkozó tudomány’. – kozmonauta: ‘űrhajós’.
– kozmonautika: ‘űrhajózás’.
Az előtag eredetére nézve lásd kozmosz. Az utótagok eredete
sorra: görög gonosz (‘származás, eredet’); logosz (‘vélemény,
tanulmány’); nautész, nautikosz (‘hajós, hajózási’) a naosz (‘hajó’)
nyomán. Lásd még kozmetika, kozmopolita.
kozmopolita – ‘világpolgár’. – kozmopolitizmus: ‘világpolgárság, a
nemzeti előítéletek elutasítása’; ‘‹elítélően› a nemzeti értékek iránti
közömbösség’.
Nemzetközi szó a görög koszmopolitész (‘világpolgár’) nyomán, a
latin cosmopolita közvetítésével; elemei a koszmosz (‘mindenség,
világ’) és politész (‘állampolgár’), utóbbi a polisz (‘város, állam’)
szóból. Lásd még kozmetika, kozmo-, kozmosz, politika.
kozmosz – ‘világmindenség’; ‘világűr’. – kozmikus: ‘a
világmindenségre vagy annak jelentős részére kiható’: kozmikus
katasztrófa; ‘a világűrrel kapcsolatos’: kozmikus por, kozmikus
sugárzás, kozmikus sebesség.
Nemzetközi tudományos szakszavak a görög koszmosz
(‘elrendezés, világrend, mindenség’), illetve koszmikosz (‘a
világegyetemre vonatkozó’) nyomán; forrásuk a koszmeó
(‘elrendez, igazgat’) ige. Lásd még kozmo-, kozmetika,
kozmopolita, mikrokozmosz.
kő – ‘szilárd, éghetetlen ásvány’; ‘kőből készült tárgy’: utcakő, ékkő,
sírkő; ‘kőszerű képződmény belső szervekben’: vesekő, epekő.
Származékai: köves, kövecses, kövesedik, kövez, kövezet, kövül,
kövület.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul kü, zürjén ki, mordvin kev,
finn, észt kivi (‘kő’). A finnugor tő további útja: kiv  kiü  kű 
kő. Lásd még kavics, kova.
köb – ‘valamely számnak harmadik (pozitív vagy negatív) hatványa’:
köbcenti, köbméter, köbgyök, köbre emel.
Nyelvújítási szó a köböl megcsonkításával, a korábbi német Kubus
(‘kocka; köb-’), illetve Kubik- (‘köb’) felváltására, amely szavak a
latin cubus (‘kocka’) folytatásai. A művelet azon a tévedésen
a achát
alapult, hogy a köböl forrása a latin cubulus (‘kis kocka’) volna.
köböl – ‘régi űrmérték szemes terménynek ‹62, 95, illetve 125 liter
helytől és kortól függően›’; ‘ilyen űrtartalmú faedény’; ‘régi
földmérték ‹annak alapján, hány köböl búzamagot lehet vetni
bele›’: négy köböl (vagy köblös) föld.
Szláv eredetű szó: horvát kebel, szlovén kobel (‘dézsa, sajtár’);
ezek forrása, ófelnémet közvetítéssel, a latin cupellus
(‘gabonamérték’), a cupa (‘bödön, kád’) kicsinyített alakja.
Nyelvünkben is elsődleges jelentés volt a faedény, amely aztán
mértékül szolgált. Lásd még köb, köpöly, kupa, kupica, kupola,
kübli.
köcsög – ‘öblös, bő szájú edény’.
A ~ köcs- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul kvosszem
(‘nyírhéj kád’), mordvin ketsene (‘merőkanál’). Az átvett alapforma
*kücse- lehetett; a szóvégi -g denominális főnévképző, mint a
balog, ideg, kéreg s hasonló szavakban.
köd – ‘a földközeli légrétegben lebegő, apró cseppekben kicsapódott
légköri nedvesség’; ‘kozmikus ködfolt’: az Orion-köd. Származékai:
ködös, ködösít, ködlik.
Ősi örökség az uráli korból: votják ked (‘pára’), szamojéd kinta
(‘füst’).
ködmön – ‘gyapjas birkabőrből készült ujjas felsőkabát’.
Ótörök eredetű lehet, de a mai törökös nyelvekből csak a ‘felölt’
jelentésű ked- tő s ennek más származékai mutathatók ki;
valószínűleg a ~ feltett őséből való az óorosz kedman (‘szerzetesi
palást’) is.
köhög – ‘(betegség tüneteként) hirtelen görcsös kilégzést végez’.
Származékok és kapcsolt szavak: köhögés, köhögős, köhögtet,
köhint, köhintés, köhécsel.
A szócsalád köh- töve hangutánzó eredetű, a kehes keh
alapszavának alakváltozata.
kökény – ‘kékesfekete, fanyar bogyót termő tüskés cserje’; ‘ennek
termése’.
Ótörök eredetű: kipcsak köken (‘szilva’), csagatáj kökem (‘kökény’);
ezek a ‘kék’ jelentésű kök származékai. Lásd még kék, kökörcsin.
kökörcsin – ‘szőrös, molyhos virágú, tavasszal nyíló évelő növény’.
Ótörök eredetű: kun kügürcsin, türkmén gögercsin (‘galamb’), ezek
a kök (‘kék’) kicsinyített származékai. A törökségben általános
szónak ma nincs növénynévi jelentése, de feltehető, hogy a színbeli
hasonlóság alapján a ‘kékecske’ értelmű szó egy virágra vonódott
át – már a mi nyelvünkben. Lásd még kikerics.
kölcsön – ‘hitelbe, visszaadás fejében ‹kapott vagy adott tárgy,
pénz›’: nem kér semmit kölcsön; ‘ily módon adott, kapott’: kölcsön
kenyér visszajár; ‘‹főnévként› így adott, kapott pénz’: bankkölcsön,
uzsorakölcsön. Származékai: kölcsönös, kölcsönösség, kölcsönöz,
kölcsönzés, kölcsönzött.
Ótörök eredetű: csuvas kivzsen (‘hitelbe’); ennek eredeti ócsuvas
alakja *külcsen lehetett. A magyar szó melléknévi és főnévi
jelentése másodlagos fejlemény.
köldök – ‘has közepén kis betüremkedés, az elvágott köldökzsinór
kiindulási helye’.
Kun-besenyő eredetű kölcsönszó: kun, kipcsak kindik (‘köldök’). A
magyar szóban n  l változás következett be, (mint a lengyel
szóban), majd labializációval küldük, s végül nyíltabbá válással ~
alak állt elő.
köles – ‘apró szemű gabonafajta’: köleskása.
Ősi örökség az ugor korból: vogul kvolász (‘liszt’), kolasz
(‘hallisztből készült kása’).
kölni – ‘illatosított és higított finom szesz’.
A kölni víz szókapcsolatból önállósult főnév; maga az elnevezés
fordítás a francia eau de Cologne-ból, esetleg német Kölnisches
Wasser származékából. E német városban a 17. század végétől
készítettek és forgalmaztak ilyen illatszert. Köln neve a latin
Colonia (‘gyarmati telep’) folytatója. Lásd még kolónia, otkolon.
kölönc – lásd kolonc.
költ1 – ‘‹ki- igekötővel is › madár a tojásain ülve fiókáit világra segíti’;
‘‹pénzt› kiad’; ‘‹el- igekötővel, ételt › elfogyaszt’: elköltötték
ebédjüket. Származékai: költség, költséges, költekezik, költekező,
költekezés.
A kel1 ige műveltető képzős származéka, a kelt (‘felkelti, elkelni
készti’) alakváltozata (mint telít  tölt, halott  holt). Lásd még
költ2, költözik.
költ2 – ‘‹verset, zeneművet› kitalál, megalkot’; ‘‹rágalmat› kitalál és
terjeszt’: rossz hírét költi a szomszédjának. Származékai: költött,
költés, költő, költői, költőiség, költemény, költészet, költészeti.
A kel1 ige műveltető képzős származéka, a kelt (‘támaszt, létrehoz’)
alakváltozata (mint telít  tölt, halott  holt). Lásd még költ1,
költözik.
költözik – ‘ingóságaival együtt lakóhelyét megváltoztatja’; ‘‹madár›
télire délibb lakhelyre vándorol’. Származékai: költöző, költözés,
költöztet, költözködik, költözködés.
A kel1 ige származéka -t műveltető és -z gyakorító képzővel, az
alapige ‘helyéből kimozdul, indul’ (pl. útra kel) jelentése alapján. A
tőhang e  ö változására példa: telik  tölt. Lásd még költ.
kölyök – ‘kutya- és macskafélék kicsinye’: farkaskölyök;
- 195 - oldal
‘(fiú)gyermek’. Származékai: kölykes, kölykezik.
Alighanem ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből, eredetileg
*kölik formában. Köztörök megfelelői: kipcsak, csagatáj kösek,
oszmán köşek (‘teve kicsinye’).
kömény – ‘apró barna magvaiért termesztett fűszernövény’.
Sok nyelvben otthonos szó, amely a latin cumanum közvetítésével
a sémi nyelvekből terjedt el: héber kammón, arab kammún. A
magyarba a középfelnémet kümin nyomán kerülhetett.
köntörfalaz – ‘kertel, mellébeszél, hímez-hámoz’.
Az ikerszó-szerű köntöl-farol (‘kocsi az úton ide-oda csúszik’)
összetételből való, s így értendő: ‘nem egyenes úton jár a
beszéde’. A tisztázatlan eredetű köntöl jelentése: ‘‹kocsi› oldalt
csúszik’. Ennek elhomályosulása után a farol népetimológiás úton
vette fel a falaz formát.
köntös – ‘‹régen› felsőruha’; ‘kabátszerű ruhadarab mint otthoni
viselet’: háziköntös, hálóköntös; ‘pongyola’.
A több délkelet-európai nyelvben otthonos szó végső forrása talán
a görög kandüsz (‘ujjas perzsa felsőruha’); a magyar szó
forrásaként számba jöhet a szerb-horvát kuntoš (‘bunda’), lengyel
kontusz (‘hasított ujjú kabát’) és oszmán kontoş (‘tatár kabát’).
Mivel az előzmények mind mély hangrendűek, a magyar szó korai
hangrendi átcsapás eredménye lehet. Lásd még kantus.
könny – ‘a szemmirigy áttetsző, sós váladéka’: Kicsordul a könnyem,
hagyom (Tóth Árpád); ‘könnycsepp’: könnyeket hullat.
Származékai: könnyes, könnyezik.
Ősi örökség a finnugor korból: finn kyynel, lapp ganjol. Az ősibb
alak könyű, sőt könyv volt, mely irodalmi szóként a 19. századig
élt. A mai ~ a könyv ragos alakjaiból vonódott el, ahol nyv  nny
hasonulás következett be: könyvet  könnyet  könny. Ezt a
folyamatot siettette, hogy a más eredetű könyv, illetve könnyű
szavakkal való zavaró alaki egybeesést el kellett kerülni.
könnyelmű – ‘meggondolatlan’.
Nyelvújítási összevonás a könnyű elméjű kifejezésből; ez maga is
egykorú tükörfordítás a német leichtsinnig szóból. Lásd még
könnyű, elme.
könnyű – ‘csekély súlyú’; ‘csekély testi vagy szellemi erőfeszítést
kívánó’; ‘a gyomrot nem terhelő ‹étel, étkezés›’; ‘szórakozásként
élvezhető’: könnyű zene; ‘könnyelmű, felelőtlen, léha’: könnyű
nőcske. Származékai: könnyed, könnyedén, könnyedség, könnyít,
könnyítés, (meg)könnyebbül, könnyebbség, könnyebbít, könnyül.
Ősi örökség az ugor korból: vogul kinna, osztják konneg (‘csekély
súlyú’).
könyök – ‘az alkart a felkarral összekötő izület; ‘ennek külső,
kidudorodó pontja’; ‘‹régen› az ujjhegyektől a könyökig mért
távolság mint hosszmérték (443 mm)’. Származékai: könyököl,
könyöklés, könyöklő.
Feltehető köny- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul
kvengel, osztják konji, cseremisz kenyer, mordvin kenyir, finn
kyynärä (‘könyök, rőf’). A feltehető alapszó küne lehetett; a -k
denominális névszóképző az ágyék, fazék, torok szavakból ismerős.
könyörül – ‘megesik a szíve ‹valakin›’; ‘irgalmaz, megbocsát’;
‘szánalomból segít’. Származékok és kapcsolt szavak: könyörület,
könyörületes, könyörög, könyörgő, könyörgés, könyörtelen.
A szócsalád bizonytalan eredetű. Feltehető, bár ki nem mutatható
köny- alapszava ugor örökség lehet: vogul küöng- (‘bőg, nyöszörög,
szűköl’), votják könegte (‘morog’). Ezek főleg állati hangadásra
vonatkoznak, de fel lehet tenni egy ‘szánalmasan nyüszít, szűköl’
 ‘irgalmat kér’ jelentésfejlődést. Az -r ez esetben gyakorító
képző, amelyhez további -g gyakorító, illetve -l visszaható képző
járult. A könyörtelen nyelvújítási képzés a kikövetkeztetett könyör
tőből; ez utóbbi szerepel a könyöradomány összetételben is.
könyv – ‘nyomtatott szöveget tartalmazó lapokból egybefűzött vagy
kötött, fedéllel ellátott írásmű’; ‘az ilyen mint szellemi alkotás’;
‘terjedelmes írásmű kisebb tartalmi egysége’: Mózes ötödik
könyve; ‘kis könyv formájú okirat’: tagsági könyv; ‘üzleti
számadásokat tartalmazó iratok együttese’: könyvvizsgáló.
Származékai: könyvecske, könyves, könyvel, könyvelő, könyvelés,
könyvészet.
Sok ázsiai nyelvben elterjedt vándorszó; forrása talán a sumér
eredetű asszír kunukku (‘pecsét’), talán a kínai küen
(‘könyvtekercs’). A magyar szó átadója lehetett valamelyik török
nyelv, hiszen az írásos műveltség több szava (betű, ír1, szám) ered
ebből a körből, de az egyetlen török nyelvi adat, az ujgur küin
(‘könyvtekercs’) nem perdöntő bizonyíték. A ~ eredetibb formája
könyű, könyő volt; a ~ forma a ragos alakokból vonódott el:
könyüet  könyvet.
köp – ‘szájából nyálat lök ki’; ‘gyorsan, könnyeden kimond’: csak úgy
köpi az adatokat; ‘vallomást tesz’: addig verték, amíg nem köpött.
Származékai: köpdös, köpköd, köpés, köpet, köpedelem.
Hangutánzó szó; eredetibb pök alakjából hangátvetéssel alakult ki.
Több más nyelvben találunk hangutánzó szót e fogalomra: görög
ptüó, latin spuere, német spucken, angol spit, cseh plivat, olasz
sputare stb.
köpcös – ‘széles, zömök, erős ‹testalkatú›’.
Ismeretlen eredetű szó.
a achát
köpeny – lásd köpönyeg
köpöly – ‘szívóharang a bőrfelület vérbőségének fokozására ‹mint
régi gyógyító eljárás kelléke›’. Származéka: köpölyöz.
A szepesi szász köppel átvétele; ez kicsinyített szóalak, és a
középnémet kop (‘pohár’) közvetítésével a latin cupa (‘pohár,
kupa’) szóból származik. Elavult szó. Lásd még köb, köböl, kupa,
kupica, kupola, kübli.
köpönyeg – ‘bő felsőkabát’. Alakváltozat: köpeny.
Török eredetű szó: csagatáj, oszmán kepenek (‘köpeny’). A szóvégi
k  g változás a kalpag, maszlag, tőzeg szavakban is
megfigyelhető. A köpeny nyelvújításkori rövidítés eredménye.
köpű – ‘vajköpülő faedény’; ‘‹régen› vesszőfonatú kaptár’.
Származékai: köpül, köpülő.
Ótörök eredetű: tatár göbe, baskír göbö (‘fakád’).
kőr – ‘szín a francia kártyában, piros szív’.
A francia coeur (‘szív’) kiejtés szerinti átvétele; forrása a latin cor
(‘szív’). Lásd még konkordancia, kordiális.
kör – ‘zárt görbe vonal, amelynek minden pontja azonos távolságra
van egy adott ponttól’; ‘ilyen vonal a Földgömbön’: szélességi,
hosszúsági körök; ‘együvé tartozó személyek’: baráti kör;
‘társaság’: előkelő körökben járatos. Származékai: köröz, körözés,
körös, körít, körítés, köret, körlet, körzet, körönd, körző, körözvény.
Szóelvonás a körül, körött, köré szavakból. Valójában a ~ létezett
önálló szóként (‘abroncs, gyűrű’ jelentéssel) az ősmagyar korban,
hisz a fenti határozószóknak is alapszava; mai mértani értelmében
viszont késői, 16-17. századi elvonásként jött létre. Lásd még
környék, környez, körözött, körülmény.
kőris – ‘szürke és sima törzsű, dús koronájú fa’.
Ótörök eredetű szó: nogaj küyris, csuvas kavras. A magyarba
*kevris-féle alak kerülhetett.
körmönfont – ‘ravasz, furfangos, nyakatekert’: körmönfont
okoskodás, körmönfont gazember; ‘‹régebben› nem sodrott, hanem
fonott ‹ostorszíj›’: az eladni való húszat kiszakasztá / És egy
körmön-font ostorral az útra riasztá… (Fazekas Mihály).
Az utóbbi jelentés az eredeti: az ilyen ostort, szálait a bal hüvelyk
körméhez szorítva, igen szorosra fonták. E művelet bonyolultsága
miatt alakulhatott ki a ~ ma közkeletű jelentése.
környék – ‘egy hely körül vagy közelében fekvő terület’.
Származéka: környékez.
A körül eredetibb környül alakjának körny- tövéből ered
denominális -k képzővel (mint fazék, fészek). Lásd még környez.
környez – ‘körülvesz’. Származékai: környezet, környező.
Nyelvújítási alkotás, alkalmasint Dugonics András képzése a
környül (lásd körül) nyomán alkotott rövid életű körny főnévből. Ma
már csak származékai elevenek. Lásd még környék.
köröm – ‘lapos szaruképződmény az ujjak utolsó ízén’. Származékai:
körmös, körmöl.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még körmönfont.
körözött – ‘vaj, (juh)túró és fűszerek (só, paprika, hagyma)
keveréke’.
A körözött liptói kifejezés főnévvé önállósult első eleme. A kör
származéka; eredetileg a tányér közepére helyezett vajat s túrót a
fűszerekkel „körözve”, azaz körülvéve szolgálták fel.
körte – ‘az almával rokon, szára felé megnyúlt alakú gyümölcs’.
Bizonytalan, talán honfoglalás előtti török eredetű szó: kun kertme,
nogaj kertpe (‘körte’). Bár a magyar szó nem ezeknek a folytatója,
távoli rokonságban épp állhat velük; talán mind valamely kaukázusi
vagy iráni nyelvből erednek. A ~ eredetibb körtvély, körtve alakja a
18. századtól adta csak át helyét a mai rövidebb formának, ahogy
az estve az estének.
körül – ‘minden oldalon vagy több oldalon, illetve oldalra, kört
alkotva ‹névutóként és igekötőként›’: a ház körül, körülnéz.
Kapcsolt szavak: körött, köré, körébe.
A szócsalád tagjai a kör- alapszó származékai ablativusi -l,
locativusi -tt, illetve lativusi -é raggal. Az alapszó ősi örökség a
finnugor korból: zürjén kor (‘abroncs, gyűrű’), votják kuri (‘gyűrű’),
finn keri (‘környék, kerület’), észt keri (‘kis kerék’). A ~ eredetibb
környül alakjában az ny olyan denominális névszóképző, mint a
kemény, sovány szavakban. A ~ forma csak a kör elvonódása után,
annak és származékainak analógiás hatására jutott túlsúlyra, és
rögződött véglegesen. Lásd még környék, környez, körülbelül,
körülmény.
körülbelül – ‘nagyjából, hozzávetőleg’.
A körül és belül határozószók összetétele; talán a régi körülbe
(‘köröskörül’) alak kiegészüléseként jött létre. Eredeti jelentése
‘körben, a környéken’ volt; ma ismert értelme talán úgy alakult ki,
hogy a latin circum (‘körül’)  circiter (‘hozzávetőleg’) szópár
második tagjának megfelelőjeként értették. Lásd még kör, környék,
környez, körülmény.
körülmény – ‘valamivel összefüggő, együtt járó jelenség, tény’;
enyhítő körülmény; ‘‹többes számban› a társadalmi és politikai
viszonyok összessége’: a körülmények hatalma.
Nyelvújítási alkotás a körül határozószóból az akkor divatos volt
-mény képzővel, eredetileg ‘burkolat’ értelemmel. Mai jelentésével
alighanem Barczafalvi Szabó Dávid ruházta fel, hogy a latin
- 196 - oldal
circumstantia régi magyar utánzatát, a környülállást felváltsa vele.
Lásd még kör, környék, környez, körülbelül.
kösöntyű – ‘nyaklánc, karkötő vagy csat mint ékszer’.
Ismeretlen eredetű szó.
köszön – ‘hálát mond ‹valamiért›’: köszönjük a szíves vendéglátást;
‘találkozáskor vagy elváláskor üdvözöl’: köszönj szépen a bácsinak.
Származékai: köszönet; köszönő, köszönt, köszöntés, köszöntő.
Sem a szó eredetét nem ismerjük, sem két eltérő jelentésének
kapcsolatát és kialakulását nem látjuk tisztán.
köszörű – ‘vágószerszámokat élesítő készülék’. Származékai:
köszörűs, köszörű.
A ~ feltehető kösz- töve ősi hangutánzó szó az ugor korból: vogul
keszin ku (‘fenő kő’). A magyar szó -r eleme gyakorító képző, az
eredetibb köszörő pedig az így létrejöhetett köször ige folyamatos
melléknévi igeneve.
köszvény – ‘csúz, podagra, fájdalmas izületi betegség’.
Bizonytalan eredetű szó. Ha végződése azonos a -vény képzővel
(mint szelvény, törvény), akkor kösz- töve esetleg finnugor eredetű
lehet: osztják kostaga (‘szétszakít’), votják kes (‘szaggat’); a
szaggatás jó megjelenítője a fájdalomnak. E származtatás gyenge
pontja, hogy a feltett alapszónak nyomát sem találni nyelvünkben.
köt – ‘kötéllel, hurokkal valamihez erősít’; ‘egyenes tűkkel,
hurkolással készít’: pulóvert köt; ‘‹kapcsolatot› létesít’: házasságot,
barátságot köt; ‘‹pépes anyag› megszilárdul’: a gipsz percek alatt
köt; ‘‹valamitől› függővé tesz’: az engedély adott életkorhoz van
kötve. Származékai: kötél, kötő, kötés, kötöz, kötöző, kötözés,
kötelez, kötelék, kötelem, köteg.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul köt (‘köt’), votják ketki (‘lovat
befog’), finn kytkeä (‘köt’). Lásd még kötekedik, köteles, kötény,
kötet, kötvény.
kötekedik – ‘kihívó vagy sértő szókkal öszszetűzésre ingerel’:
mindenkivel így kötekedik. Alakváltozatok: kötözködik, kötődik.
Származékai: kötekedő, kötekedés.
A köt ige származéka visszaható képzővel; a kötözködik tövében
még gyakorító képző is rejlik. A fenti jelentéskör a beleköt
(valakibe) származékon alapul; ennek szemléleti háttere az lehet,
hogy a kihívó fél a rossz szándékával, sértő kijelentéseivel mintegy
beleakaszkodik a másikba, hozzáköti magát, így kényszeríti szóbeli
vagy akár tettleges összecsapásra. Lásd még köteles, kötény,
kötet, kötvény.
köteles – ‘jogi vagy erkölcsi alapon kénytelen’: köteles vagy
jelentkezni nála; ‘kötelező’: köteles példány (kiadótól központi
könyvtárnak); ‘‹régen› lekötelezett’: Ki rám szorul egyszer, az
köteles szolgám (Arany). Származékok és kapcsolt szavak:
kötelesség, kötelez, kötelező, (le)kötelezett, kötelezettség.
A köt ige kötél származékából való denominális -s
melléknévképzővel, az igei kötelez alak pedig -z képzővel. A jog és
erkölcs parancsainak kényszerítő erejét más nyelv is hasonlítja
kötélhez, lekötözöttséghez: a latin obligare és obligatus eredeti
jelentése valóban ‘lekötöz’, illetve ‘megkötözött’. Alighanem ezek
adtak mintát a fenti magyar szavak megalkotásához. Lásd még
kötekedik, kötény, kötet, kötvény.
kötény – ‘a felsőruhát elölről védő, derékban hátul megkötött
ruhadarab’.
A köt ige származéka a ritka -ény deverbális névszóképzővel (mint
serény). Lásd még kötekedik, köteles, kötet, kötvény.
kötet – ‘terjedelmes írásműnek, sorozatnak egy külön bekötött része,
darabja’.
Nyelvújítási alkotás a köt igéből deverbális -t főnévképzővel (mint
irat, nézet). Mintája valószínűleg a német Band (‘kötés, kötet’) volt,
a binden (‘köt’) származéka. Lásd még kötekedik, köteles, kötény,
kötvény.
kötvény – ‘államkölcsön kötelezvénye’: kölcsönkötvény.
Nyelvújítási képzés a köt igéből, annak ‘üzletet, szerződést köt’
jelentése alapján, a deverbális -vény képzővel. Korábban volt
kötmény változata is. Lásd még kötekedik, köteles, kötény, kötet.
kövér – ‘elhízott’; ‘nagy zsírtartalmú’: kövér sajt; ‘dúsan termő’:
kövér legelők; ‘‹nyomdai betű› vastag vonalú’: kövér szedéssel.
Származékai: kövérség, kövérkés, kövérít, kövéredik.
Ismeretlen eredetű szó.
köveszt – ‘abál’. Kapcsolt szó: köved (‘abálódik’).
A köv- alapszó ősi örökség a finnugor korból: cseremisz küem
(‘puhára fő’), finn kiehua (‘főz’). A finnugor alapnyelvi tő *kie-
lehetett; a ~ v-je hiátustöltő a korábbi kieszt, küeszt alakokban.
Nyelvjárási szó.
követ1 – ‘utána megy, nyomában jár’: követi a vadat; ‘időben utána
jön’: az elhatározást tett követte; ‘‹valami› szerint jár el’: kövesd az
utasításainkat; ‘‹meg- igekötővel› kiengesztel, bocsánatot kér tőle’.
Származékai: követő, követés, követési, követendő, következik,
következés, következő, következtet, következtetés, következetes,
következetesség, következmény.
A ~ köv- töve ősi örökség a finnugor korból: vogul küi (‘vadat
nyomoz, üldöz’), osztják köjte (‘fut, szaglász’), zürjén kiedni (‘les,
vadat nyomoz’). A finnugor alapalak *kije-, küje- lehetett; a ~ v-je
hiátustöltő hang, a -t pedig mozzanatos képző. Lásd még követ 2,
a achát
követel.
követ2 – ‘küldött, üzenetvivő’; ‘valamely állam diplomáciai
képviseletének vezetője’: nagykövet; ‘‹régebben› országgyűlési
képviselő’: Cicáznak a szép csendőrtollak… / megmondják, ki lesz a
követ (József Attila). Származékai: követség, követségi.
A követ1 igével származásilag összefüggő szó, talán annak igei köv-
tövéből ered -t névszóképzővel. Jelentésbeli kapcsolatuk alapja az
lehet, hogy a ~ a küldő személy utasításait követi. Lásd még
követel.
követel – ‘erélyesen, nyomatékosan kér’: magyarázatot követeltek;
‘kintlevőségként tart számon’: félmilliós a követelése. Származékai:
követelő, követelés, követelmény, követelőzik.
Nyelvújítási alkotás a követ1 igéből gyakorító -l képzővel. Az
alapigének magának is volt régen ‘sürgetve kér’ jelentése.
köz – ‘személyeket, dolgokat elválasztó tér’; ‘keskeny utca’: Andor
köz; ‘két folyó közti terület’: a Duna–Tisza köze; ‘a nagy közösség’:
a köz érdeke; ‘kapcsolat’: a két dolognak sok köze van egymáshoz;
‘beleszólási jog’: ehhez semmi közöd; ‘‹régen, melléknévként›
közös, általános’; ‘‹összetételek előtagjaként› általános; a
közösségre tartozó’: közmondás, köznyelv; közérdek, középület,
közoktatás; ‘közbülső’: közfal.
Ősi örökség a finnugor korból, ‘közbülső’: vogul kottjel (‘közép’),
osztják kot (‘köz’), cseremisz ködal (‘közép’). A finnugor alapalak
*kite vagy *köte lehetett. A köze van hozzá jelentéskör alapja, hogy
a közép mindkét oldallal érintkezésben van. Lásd még közben,
közeg, közel, közép, közepett, közlekedik, közöl, közömbös,
közönség, közöny, közös, között, község, közület, közvetít,
közvetlen.
közben – ‘ugyanazon idő alatt’; ‘‹igekötőként, közbe- alakban› kettő
közé’: közbeszól, közbelép.
A köz határozóragos alakja.
közeg – ‘fizikai hatás terjedésének hordozója’: közegellenállás;
‘hatósági személy’: rendőri közeg.
Nyelvújítási képzés a köz nyomán, Bugát Pál leleménye.
közel – ‘nem messze’; ‘egyáltalán’: közel sem olyan szép, mint
hiszed; ‘‹főnévként› közelség’: az erdő közelében. Származékai:
közeli, közelség, közeles, közelg(et), közeledik, közeledés,
közeledő, közeleg, közelgő, közelít, közelítés.
A köz megszilárdult ablativusi -l ragos formája, mint alul, felül,
belül; hozzájuk hasonlóan jelentése locativusivá vált.
közép – ‘térbeli vagy időbeli távolság felezőpontjára eső hely, idő’:
nyár közepén; ‘az a pont, amely síkban vagy térben a szélső
pontoktól nagyjából azonos távolságra fekszik’: a város közepén;
‘‹összetételek előtagjaként› középen lévő; átlagos, közepes’:
középút, középkor, középosztály; középszerű, középtermet.
Származékai: középső, közepes, közepel.
Ősi örökség az ugor korból: osztják kotav, kódev (‘valaminek a
közepe’). Az ugor szavak töve azonos köz szavunk előzményével.
Lásd még közepett.
közepett – ‘‹névutóként, ma inkább közepette alakban› között’: a
sok csapás közepett(e) is kitartott; ‘kíséretében’: nagy taps
közepett(e) vonult le a színpadról.
A közép megszilárdult locativusi -tt ragos alakulata (mint között,
mögött).
közhely – ‘elcsépelt szólam, untig ismert állítás, érv’.
A sok nyelvben fellelhető, azonos értelmű szó vagy kifejezés (pl.
angol commonplace), hasonlóan a ~hez, tükörfordítás a latin locus
communis nyomán, amely viszont a görög koinosz toposz pontos
megfelelője. Ezek ókori értelme ‘sok esetben alkalmazható,
általános érv, tétel’ volt; pejoratív mellékzöngéje az újkori
nyelvekben fejlődött ki.
közlekedik – ‘kapcsolatot tart’: közlekedő edény; ‘személy vagy
jármű közúton halad’; ‘‹jármű szárazon, vízen, levegőben› jár,
összeköttetést tart fenn’: a járat vasárnap és ünnepnap nem
közlekedik. Származékai: közlekedő, közlekedés, közlekedési.
Nyelvújítási alkotás a közöl szóból, annak ‘megoszt, közössé tesz’
jelentése alapján, visszaható -kedik képzővel.
közöl – ‘kijelent, nyilvánosságra hoz’: a hírt ma közölték; ‘közzé tesz’:
verseket közöl; ‘‹erőt, meghajtást› továbbít’: közlőmű.
Származékai: közlés, közlendő, közlékeny, közlemény, közlöny.
A köz származéka annak ‘közös, többekre vonatkozó’ jelentése
alapján, denominális -l igeképzővel. Fenti származékai, az első
kivételével, nyelvújítási képzések. Lásd még közlekedik.
közömbös – ‘‹valaki számára› érdektelen’; ‘két véglet közt fekvő’;
‘közönyös’.
Nyelvújítási alkotás a különb analógiájára, annak ellentéte gyanánt
(tehát közös, nem különféle); eredetibb közömb alakja nem sokáig
élt. Lásd még közöny.
közönség – ‘nyilvános előadás nézői’: ‘újság, könyv olvasói’.
Származékai: közönséges, közönségesség.
A köz -n határozóragos alakjának -ség képzésű alakja, az alapszó
‘közös, általános’ jelentése alapján. Ennek megfelelően eleinte azt
jelentette: ‘közösség, nyilvánosság’, ahogy a közönséges értelme is
‘általános, köz-’ volt: …sok ezer magános / És közönséges bajokat
hozott rám / S árva hazámra (Csokonai). Lásd még közöny.
- 197 - oldal
közöny – ‘egykedvűség, nemtörődömség, közömbösség’.
Származékai: közönyös, közönyösség.
Nyelvújítási alkotás, a közönség közön tövéből alkották az átalány,
hiány, magány mintájára. Eleinte melléknév volt ‘általános, közös’
értelemben, s csak évtizedek múltán vette fel mai, főnévi
jelentését, főként a közömbös hatására.
közös – ‘együttes’; ‘a közösség tagjaira vonatkozó’. Származékai:
közösség, közösködik, közösül, közösülés.
A köz származéka denominális -s képzővel, az alapszó melléknévi
jelentése alapján.
között – ‘‹névutóként› személyek, dolgok közösségében’; ‘két pont
által kijelölt vonalon’; ‘két időpont közé eső időben’. Van közt alakja
is. Származékok és kapcsolt szavak: közti, köztes, közül, közé.
A szócsalád tagjai megszilárdult ragos alakulatok a köz nyomán, a
locativusi -tt, illetve az ablativusi -l (közül) és a lativusi -é raggal
(közé). E sor párhuzamai az alatt, alól, alá, a fölött, fölül, fölé és
hasonlók.
központ – ‘kör középpontja’; ‘közösség, szervezet irányító részlege’:
pártközpont. Származékai: központi, központosít, központosítás;
központozás (‘írásjelek használata’).
Nyelvújítási alkotás a korábbi középpont megrövidítésével. Lásd
még köz, közép.
közület – ‘hivatalos vagy közérdekű tevékenységet végző
intézmény’; ‘szervezet, egyesület, társaság mint jogi személy’.
Nyelvújítási képzés a köz főnévből az akkoriban népszerű,
deverbálisan és denominálisan is használt -ület képzővel (mint
érzület, lelkület). Ez alapjában téves elvonás az egyesület, terület s
hasonló szavakból, hiszen ezek egyesül, terül igékből erednek -t
képzővel (mint látszat, nézet), míg érzül, közül, lelkül igék nem
léteznek.
közvetít – ‘személyek közt kapcsolatot segít létrejönni’: házasságot,
munkát, üzletet közvetít; ‘közbenjár, egyeztet, békéltet’: közvetít a
harcoló felek között; ‘‹adóállomás műsort› sugároz’; ‘‹eseményt
rádió, televízió útján› a hallgatók számára elmond, bemutat,
megelevenít’: meccset közvetít. Származékai: közvetítő, közvetítés.
Nyelvújítási képzés a közvetlenből elvont közvet- tő alapján,
műveltető -ít képzővel.
közvetlen – ‘más személy, dolog, eszköz közreműködése nélkül
történő: közvetlen kapcsolás; ‘átszállás nélküli’: közvetlen járat;
‘legközelebbi’: közvetlen szomszédok; ‘természetes, fesztelen
‹modor›’. Származékai: közvetlenség, közvetve, közvetett.
A régebbi közbevetetlen, közbenvetetlen alakokból rövidült előbb
közvetetlen formára, majd egyszerejtéssel jött létre a mai ~ alak,
mint az elegendő, okvetlen esetében. A követett és közvetlen már
a rövidült szóalak származékai.
község – ‘önkormányzati jogokkal bíró kisebb település’; ‘területi
vallási közösség’: egyházközség, hitközség.
A köz főnév származéka -ség gyűjtőnévképzővel; a közösség (lásd
közös) párhuzamos alakulata, s jelentésük is sokáig azonos volt.
krajcár – ‘régi váltópénz’; ‘csekély értékű aprópénz’. Származékai:
krajcáros, krajcároskodik.
A német Kreuzer (‘krajcár’; tkp. ‘keresztes’) átvétele; ez a Kreuz
(‘kereszt’) szóból ered, s arra utal, hogy az ilyen pénzérmék hátán
hajdan kereszt alakú ábra volt. A német szó az ófelnémet kruze
révén a latin crux, crucis (‘kereszt’) származéka. Lásd még
krucifix.
krájzleráj – ‘szatócsbolt’.
Az ausztriai német Greisslerei átvétele; ez a tisztázatlan eredetű
Greiss (‘termény, élelmiszer’) származéka az üzleti tevékenységet
jelölő -erei végződéssel, amely a magyarban -eráj lett (mint
kupleráj, puceráj). Elavult szó.
krakéler – ‘kötekedő alak’.
A német Krakeeler átvétele; ez a Krakeel (‘lármás veszekedés,
kötekedés’) folytatója. Forrása talán az olasz gargagliata (‘lárma,
kavarodás’).
krakkol – ‘kőolaj hevítésével hosszabb szénláncú szénhidrogénekből
rövidebb szénláncúakat állít elő’: krakkbenzin.
Vegyipari szakszó az angol crack (‘tördel, feldarabol’) nyomán.
krákog – ‘torkát köszörülve rekedt hangot hallat’.
Hangutánzó szó.
krakoviák – ‘kétnegyedes ütemű lengyel népi tánc’.
A lengyel krakowiak (‘krakkói tánc’) átvétele, a város lengyel
Kraków nevéből.
krampács – ‘vasúti pályamunkások aláverő csákánya’.
A szlovák krampáč átvétele; ez a német Krampe (‘csákány’)
származéka a szerszámot jelölő -ač képzővel.
krampampuli – ‘cukros, fűszeres rumból készült, felszolgáláskor
meggyújtott szeszes ital’.
A német Krambambuli átvétele, valószínűleg bajor-osztrák tájnyelvi
formájában; ez tréfás szóalkotás eredménye lehet.
krampusz – ‘a Mikulást kísérő, virgáccsal járó képzeletbeli
ördögfigura’.
Az ausztriai német Krampus átvétele; eredete tisztázatlan.
kraniológia – ‘koponyatan’.
Tudományos szakszó a görög kranion (‘koponya’) és logosz
a achát
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből; az előbbi a kara (‘fej’)
származéka.
kratér – ‘borvegyítő edény az ókori görögöknél’.
Görög szó, a kerannümi (‘kever’) igéből ered. Lásd még kerámia,
kráter.
kráter – ‘tűzhányó csúcsán tölcsér alakú nyílás’.
Nemzetközi szó a latin crater nyomán; ez a görög kratér
(‘borvegyítő edény’) átvétele, amely a kerannümi (‘kever’) igéből
származik.
kravall – ‘‹eredetileg› zendülés’; ‘felfordulás, botrányos helyzet’;
kravál alakban is.
A német Krawall átvétele; ennek eredete tisztázatlan. Első
jelentésében elavult szó.
kravátli – ‘nyakkendő’.
A bajor-osztrák krawatl átvétele, amely az irodalmi német
Krawatte-nak felel meg; ez a francia cravate (‘nyakkendő’)
származéka. A szó maga ‘horvát’ jelentésű, és fenti értelmében a
17. századi, főleg horvátokból toborzódott lovasezredek katonáinak
jellegzetes nyakravalójával kapcsolatban alakult ki. A cravate az
irodalmi francia Croate (‘horvát’) változata hiátustöltő v hanggal;
ennek forrása a nép saját hrvat(ski) neve.
kreál – ‘megtervez, létrehoz ‹ruhát›’; ‘‹állást, hivatalt› létesít valaki
számára’; ‘‹bíborost a pápa› beiktat’. – kreáció: ‘alkotás, mű’;
‘ruhaterv’: divatkreáció. – kreatív: ‘alkotó, teremtő, újat létrehozó’:
kreatív művész. – kreativitás: ‘teremtő, alkotó képesség,
alkotókészség’. – kreatúra: ‘pozíciójába érdemtelenül került
személy, aki pártfogóját elvtelenül kiszolgálja’: a miniszter
kreatúrája.
Nemzetközi szócsalád a latin creare, creatum (‘teremt, alkot’)
nyomán. Lásd még kreol, rekreáció.
kredenc – ‘pohárszék, ebédlő- vagy konyhaszekrény’.
Az ausztriai német Kredenz átvétele, mely az olasz credenza (‘hit,
bizalom; tálaló, pohárszék’) szóból ered, végső soron a latin
credere (‘hisz, bízik’) igéből. A szó utóbbi jelentése a far la
credenza (tkp. ‘megbízhatósági próbát tesz’) kifejezésből ered, ami
régebben annyit tett: ‘megkóstolja az ételt ‹hogy nincs-e
megmérgezve›’. Mivel a megkóstolandó ételeket egy tálalón
sorakoztatták fel, a credenza utóbb ennek a neve lett.
krédó – ‘hitvallás ‹nem csak vallásos értelemben›’.
A Hiszekegy néven ismert katolikus hitvallás latin kezdőszava:
Credo in unum Deum (‘Hiszek egy Istenben’).
krém – ‘tejszínhabból vagy tejből készült kocsonyás állagú édesség’;
‘kenőcs’: fogkrém, arckrém; ‘embercsoport színe-java’: a társaság
krémje.
Nemzetközi szó a francia crčme (‘tejszín’) nyomán, amely a gall
eredetű népi latin crama folytatása. A fenti harmadik jelentése
azon alapul, hogy a tejszín a tej felületén gyűlik össze.
krematórium – ‘halotthamvasztó’.
Nemzetközi szó, tudatos alkotás a latin cremare, crematum
(‘eléget, elhamvaszt’) igéből a dormitórium, szanatórium és
hasonló szavak mintájára. A magyarba a német Krematorium
közvetítette.
kreol – ‘az egykori latin-amerikai gyarmatokon született fehér
személy, az ilyenek leszármazottja’; ‘sárgásbarna ‹bőrszín›’;
‘francia, spanyol vagy portugál alapú, a helyi nyelvek szókincsével
és formai elemeivel dúsult keveréknyelv volt gyarmati területeken’:
kreol nyelvek.
Nemzetközi szó a portugál crioulo nyomán, amely a helyi
nyelvekben eltorzult forma a criadilho szóból; ez kicsinyítő képzés a
criado (‘jól nevelt’) alapján. A portugál criar (‘termeszt, nevel’)
végső forrása a latin creare (‘teremt’). A ~ szót a magyarba a
francia créole közvetíthette. Lásd még kreál.
kreozot – ‘fa impregnálására használt bükkfakátrány’.
Vegyi szakszó (francia créosote) a görög kreasz (‘hús’) és szótér
(‘megmentő, megőrző’) elemekből; az utóbbi a szódzó (‘megment,
megőriz’) ige nyomán. Az elnevezés alapja, hogy a hústartósító
füstölés hatóanyaga a bükkfa füstjében lévő ~. Lásd még
pankreasz, szótérológia.
krepdesin – ‘kreppes szövésű selyem’.
A francia crčpe de Chine (‘Kínából való krepp’) kiejtés szerinti
átvétele. Lásd még krepp.
krepp – ‘hullámos felületű selyem- vagy gyapotkelme’.
Nemzetközi szó a francia crłpe nyomán, amely a latin crispus
(‘göndör’) folytatója. Lásd még krepdesin.
kresztomátia – ‘szöveggyűjtemény’.
Görög szó (khrésztomatheia), a.m. ‘hasznos ismereteket tartalmazó
könyv; szöveggyűjtemény’a krésztosz (‘hasznos’) és mathé
(‘ismeret’) elemekből.
kréta – ‘finom szemcséjű fehér mészkő’; ‘ebből készült fehér vagy
színes író- és rajzolószer’. Származékai: krétás, krétáz.
A tisztázatlan eredetű latin creta átvétele.
kretén – ‘pajzsmirigy-elégtelenség miatt testileg és szellemileg
visszamaradott személy’. – kretinizmus: ‘ez a visszamaradottság
mint (nép)betegség’.
Nemzetközi szó a francia crétin nyomán, az eredetiéhez közelítő
- 198 - oldal
ejtéssel. A szó a francia Svájc egyik kantonjának nyelvéből való,
ahol erre a népbetegségre először felfigyeltek; valójában az
irodalmi francia chrétien (‘keresztény’) megfelelője. A névadás
hátterében a szánakozás áll, ahogy a magyarban is az istenadta
általában nyomorultat, gyámoltalant jelent. A ~ forrása a latin
Christianus görög Khrisztianosz (‘krisztusi, Krisztushoz tartozó’)
előzménye a Khrisztosz (‘fölkent’) nyomán; ennek eredetéről lásd
krisztológia. Lásd még krizma.
kreton – ‘festett fonalból készült vékony, mintás pamutszövet’.
Nemzetközi szó a francia cretonne nyomán, amely a szövőiparáról
híres normandiai Creton város nevét őrzi.
krigli – ‘félliteres söröskorsó’.
Az ausztriai német Krügel átvétele tájnyelvi kriegl formából; ezek
az irodalmi német Krug (‘korsó’) kicsinyített alakjai. Az ü  i
hangváltozás tipikus a németből átvett szavaknál (lásd kripli,
strimfli, tipli szavainkat); a szóvég a szillabikus l helyettesítésének
szokott módját mutatja (mint kamásli, tipli).
krikett – ‘ütőkkel játszott angol csapatos labdajáték’.
Angol szó (cricket), a régi francia criquet (‘egy golyójáték ütője’)
átvétele; ennek forrása a középholland crick (‘mankó’).
krikszkraksz – ‘olvashatatlan írás, ákombákom, irka-firka’.
Német eredetű szó: Kribskrabs (‘limlom, zűrzavar, zagyva beszéd’,
régebben ‘irkafirka’), ikerszószerű képzés az alnémet kribben
(‘firkál’) és krabben (‘karcol’) igék alapján.
kriminális – ‘bűnügyi, büntetőjogi’; ‘csapnivaló, bűnrossz’: kriminális
modorod van. – kriminalista: ‘bűnügyi szakértő, büntetőjogász’. –
krimi: ‘bűnügyi történet ‹könyvben, filmben›’.
Nemzetközi szócsalád a latin crimen, criminis (‘bűn’) melléknévi
criminalis (‘bűnnel kapcsolatos’) származékából. A latin szó a
cernere, cretum (‘szitál, elválaszt, eldönt’) családjába tartozik,
tehát a crimen olyasmi, ami felett a bíró dönt; ez az ige a görög
krinó etimológiai megfelelője (lásd kritika, krízis). A krimi átvétel a
németből, ahol a Kriminalroman (‘bűnügyi regény’) rövidüléseként
keletkezett.
krinolin1 – ‘abroncsszoknya’.
Nemzetközi szó az olasz crinolino (‘hímzővászon’) nyomán, amely a
crino (‘szőr’) és lino (‘vászon’) összetétele. A fenti jelentés a
franciában alakult ki, mivel az abroncsszoknya szövetét is lószőr
beszövés merevítette. Az olasz szavak latin eredetije crinis (‘haj,
szőr’) és linum (‘lenvászon’). Lásd még krinolin2.
krinolin2 – ‘vastag, hosszú virsliféle felvágott’.
A hazai német Krinolinwurst részfordítása; a névadás talán a ~
vaskosságára utal. Lásd még krinolin1.
kripli – ‘nyomorék’.
A német Krüppel átvétele. Az ü  i hangváltozás tipikus a németből
átvett szavaknál (mint pl. Krügel  krigli); a szóvég a szillabikus l
helyettesítésének szokott módját mutatja (mint kifli, sámli stb.).
kripta – ‘altemplom’; ‘sírbolt’.
A latin crypta ‘fedett folyosó, föld alatti boltozat’ átvétele; ennek
forrása a görög krüpté (‘fedett boltozat’), a krüptosz (‘fedett’)
főnevesült nőnemű alakja a krüptó (‘elrejt, betakar’) igéből. Lásd
még kriptográfia, kripton.
kriptográfia – ‘titkosírások készítésének és megfejtésének
módszertana’. – kriptográfus: ‘ennek ismerője, gyakorlója’. –
kriptogramm: ‘titkosírással készült szöveg’.
Tudományos szakszócsalád a görög krüptosz (‘rejtett’) és graphó
(‘ír’), illetve gramma (‘írás’) elemekből. Lásd még kripta, kripton.
kripton – ‘a nemesgázok közé tartozó elem, amelyet izzólámpák
töltésére is használnak’.
Vegytani szakszó, a görög krüptosz (‘rejtett’) melléknév semleges
nemű alakja. A névadás arra utal, hogy ez az elem sokáig „rejtve
maradt”, csak későn sikerült felfedezni. Lásd még kripta,
kriptográfia.
kristály – ‘szabályos síklapokkal határolt, áttetsző vagy csillogó
ásványi képződmény’; ‘dísztárgy finom csiszolt ólomüvege’.
Származékai: kristályos, kristályosodik.
Nemzetközi szó a görög krüsztallosz (‘jég; hegyi kristály’) nyomán,
a latin crystallum forma közvetítésével; a magyarba az újfelnémet
kristall került, majd a szóvég palatalizálódott.
kriszkindli – ‘karácsonyi ajándék’.
Az ausztriai német Christkindl (‘a gyermek Krisztus; karácsonyi
ajándék’) átvétele. A kindl a Kind (‘gyermek’) kicsinyített formája.
Régies szó.
krisztológia – ‘a Jézus Krisztusra mint megváltóra és isteni
személyre vonatkozó tanok összesség’; ‘az ezekkel foglalkozó
hittudományi ág’.
Hittudományi szakszó a görög khrisztosz (‘felkent’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből; az előbbi a khrió (‘megken’)
igéből való, és a héber Masijah (‘felkent, messiás’) fordítása. Lásd
még kretén, krizma, messiás.
kritérium – ‘ismérv, megkülönböztető jegy, a megítélés alapja’.
Nemzetközi szó a latin criterium nyomán; forrása a görög kritérion,
amely a krinó (‘elválaszt’) ige származéka. Lásd még kritika, krízis.
kritika – ‘bírálat’: ‘a műre vonatkozó sajtóbírálatok összessége’: a
regény jó kritikát kapott. – kritikus: ‘műbíráló, műítész’;
a achát
‘‹melléknévként› kifogásoló’: kritikus észrevételeket tett; ‘válságos,
problémákkal terhes’: kritikus helyzet; ‘‹fizikában› változást hozó’:
kritikus hőmérséklet. – kritizál: ‘bírál, kifogásol’. – kriticizmus:
‘kritikai hajlam’; ‘a világ megismerhetőségének korlátait
hangsúlyozó bölcseleti irányzat’: empiriokriticizmus.
Nemzetközi szócsalád a latin critica, criticus nyomán, amelyek a
görög kritiké (‘az elbírálás mestersége’), illetve a kritikosz (‘a
bírálattal kapcsolatos’) átvételei. A görög szók forrása a krinó
(‘szétválaszt, eldönt, megítél’) ige. A kritizál a német kritisieren
átvétele latinosított végződéssel. Lásd még kriminális, kritérium,
krízis.
krizantém – ‘késő ősszel nyíló, fehér vagy sárga szirmú virág’.
Nemzetközi szó a latin chrysanthemum nyomán; ez a görög
khrüszanthemon (‘aranyvirág’) átvétele, elemei khrüszosz (‘arany’)
és anthemon (‘virág’). A magyarba a szót a német Chrysantheme
közvetítette.
krízis – ‘válság’; ‘betegség válságos szakasza, fordulópontja’.
Nemzetközi szó a görög kriszisz (‘különbségtétel, döntés,
fordulópont betegségben’) nyomán; forrása a krinó (‘szétválaszt,
eldönt’) ige. Lásd még kritérium, kritika.
krizma – ‘egyházi szertartásoknál használt szentelt olaj, kenet’.
A latin chrisma (‘kenet’) átvétele; forrása a görög khriszma
(‘kenet’) a khrió (‘megken, felken’) igéből. Lásd még kretén,
krisztológia.
krizolit – ‘aranyos-zöldes színű, átlátszó kristályokból álló
féldrágakő’.
Tudományos szakszó a görög khrüszosz (‘arany’) és lithosz (‘kő’)
elemekből.
krokett1 – ‘burgonyapüré, tojás (és darált hús) keverékéből gyúrt,
panírozott és zsírban kisütött feltét’: burgonyakrokett.
Nemzetközi szó a francia croquette nyomán; ez a hangutánzó
croquer (‘ropog’) származéka. Lásd még kroki.
krokett2 – ‘gyepes pályán játszott játék: fa golyókat kell kalapács-
szerű fa ütővel kis kapukon át célba juttatni’.
Nemzetközi szó az angol croqet nyomán; ez normann-francia
jövevényszó, megfelelője az irodalmi francia crochet (‘kampócska’),
a croc kicsinyített alakja; forrása a késő latin croccus (‘kampó,
horog’).
kroki – ‘színes, csattanós karcolat újságban’.
A német Kroki átvétele; forrása a francia croquis (‘vázlat’) a
croquer (‘felvázol’) igéből; ez voltaképp hangutánzó szó, s eredeti
jelentése ‘csikorgat, ropogtat’.
krokodil – ‘gyíkalkatú, forró égövi nagy testű ragadozó hüllő’.
Nemzetközi szó a latin crocodilus nyomán, amely a görög
krokodeilosz átvétele; végső eredete tisztázatlan. A magyar szó a
németből ered.
krókusz – ‘sáfrány’.
Nemzetközi szó a latin crocus, illetve előzménye, a görög krokosz
nyomán; ez talán sémi eredetű: arab karkam, héber karkóm.
króm – ‘kemény, kékesfehér fényű fémes elem’.
Nemzetközi szakszó a görög khróma (‘testfelszín, szín’) nyomán; az
elnevezés a ~ felfedezőjétől, a francia Vauquelintől ered. Lásd még
kromatikus, kromatográfia, kromofág, kromoszóma.
kromatikus – ‘félhanglépésekben haladó ‹hangsor, skála›’; ‘színnel
kapcsolatos’: kromatikus eltérés (‘lencsehiba a színek eltérő
szóródása miatt’).
Tudományos szakszó a görög khrómatikosz (‘színesítő, élénkítő,
moduláló’) nyomán, amely a khróma, khrómatosz (‘szín, zenei
díszítés, moduláció’) származéka. Lásd még króm, kromatográfia,
kromofág, kromoszóma.
kromatográfia – ‘kémiai szerkezetükben közel álló vegyületek
különválasztása színezési módszerekkel’.
Vegytani szakszó a görög khróma, khrómatosz (‘szín’) és graphó
(‘leír’) elemekből. Lásd még króm, kromatikus, kromofág,
kromoszóma.
kromlech – ‘újkőkori építmény kör vagy ellipszis alakban elhelyezett
magas kőszálakból Bretagne-ban és a brit szigeteken’.
Nemzetközi szó az angol cromlech nyomán; ez a walesi (kymri)
nyelvű crom (‘görbe’) és llech (‘lapos szikla’) elemekből áll.
kromofág – ‘festék- és lakkoldó vegyi anyag’.
Vegyipari szakszó a görög khróma (‘szín, festék’) és phagó (‘eszik,
fal’) elemekből. Lásd még fagocita, króm, kromatika,
kromatográfia, kromoszóma.
kromoszóma – ‘a sejtnek az öröklődő tulajdonságokat hordozó
eleme’.
Élettani szakszó a görög khróma (‘szín’) és szóma (‘test’)
elemekből, a ~k ugyanis bázikus anyagokkal jól színezhetők
megfigyelés céljára. Lásd még króm, kromatikus, kromatográfia,
kromofág.
krónika – ‘történeti események időrendbeni felvázolása’: a gőzvasút
krónikája; ‘évkönyv, történeti könyv’: A magyarok krónikája.
Nemzetközi szó a latin chronica nyomán; ez a görög khronika biblia
(‘évkönyvek’) kifejezés első elemével azonos, tehát többes
semleges alak; eredetére nézve lásd krónikus. Lásd még kronográf,
kronológia, kronométer.
- 199 - oldal
krónikus – ‘idült, hosszan elhúzódó ‹betegség›’; ‘állandó, régóta
tartó’: krónikus panaszok, hibák.
Orvosi szakszó a latin chronicus nyomán, amely a görög khronikosz
(‘időbeli, az idővel kapcsolatos’) megfelelője; forrása a khronosz
(‘idő’). Lásd még krónika, kronográf, kronológia, kronométer.
kronográf – ‘a megfigyelés időpontját rendkívüli pontossággal
rögzítő készülék’. – kronogramm: ‘olyan felirat, melynek megfelelő
betűit (I,V,X,L,C,D,M) római számértékükben véve és összeadva
egy évszámot kapunk’: sICVLICIDIVM (‘székelyöldöklés’) =
MDCCLVVIIII, azaz 1764, a mádéfalvi veszedelem éve.
Tudományos szakszók a görög khronosz (‘idő’) és graphó (‘ír’),
illetve gramma (‘írás’) elemekből. Lásd még grafika, gramm,
krónikus, kronográf, kronológia, kronométer.
kronológia – ‘időrend’; ‘a történeti időszámítás tudománya’.
Tudományos szakszó a görög khronosz (‘idő’) és logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemekből. Lásd még krónika, krónikus, kronográf,
kronométer.
kronométer – ‘különlegesen pontos óra’.
Műszaki szakszó a görög khronosz (‘idő’) és metron (‘mérték,
mérő’) elemekből. Lásd még krónika, krónikus, kronográf,
kronológia.
krőzus – ‘nagyon gazdag ember’.
Tulajdonnévből lett közszó a latinos Croesus formából: Kroiszosz
ókori lüdiai király mesés gazdagságáról volt híres.
krucifix – ‘feszület’; ‘németes szitkozódások eleme’: krucifix
donnervetter!
A német Kruzifix átvétele; ennek forrása a latin crucifixus
(‘keresztre feszített’) a crux, crucis (‘kereszt’) és figere, fixum (‘tűz,
függeszt’) elemekből. Lásd még fix.
krúda – ‘kinyomott műnek még össze nem fűzött, be nem kötött
ívei’.
Nyomdászati szakszó, a latin crudus (‘nyers, durva’) többes
semleges alakja. Lásd még krudélis.
krudélis – ‘kegyetlen, kíméletlen’.
Latin szó (crudelis), a crudus (‘nyers, durva’) származéka. Lásd
még krúda.
krumpli – burgonya. Alakváltozatok: korompély, kolompér, kumpi,
kumpri, kolompri stb.
Német eredetű szó, amely az idők során különféle tájnyelvi
változatokból több alakban (grumpirn, krumpier, krumpl) került
nyelvünkbe, s ott gazdagodott új változatokkal. Mindezek forrása
egy régi német grundbirne (‘földi körte’), amely értelmi rokona a
tiroli német Erdapfel (‘földi alma’) szónak.
krupié – ‘játékkaszinó alkalmazottja, aki a (rulett)játékot irányítja’.
Nemzetközi szó a francia croupier nyomán. Ez a frank kruppa
(‘kidudorodás’) ófrancia croupe (‘ló fara’) származékából képződött,
s jelentése így alakult: ‘útitárs (aki a ló farán ül)’  ‘játékostárs
(szerencsejátékban)’  ‘szerencsejáték irányítója’. Lásd még
krupon.
krupon – ‘vastag, erős marhabőr’.
Nemzetközi szó a francia croupon nyomán, az ófrancia croupe (‘ló
fara’) szóból, ‘lóbőr’  ‘marhabőr’ jelentésalakulás révén; végső
forrásáról lásd krupié.
kubikol – ‘építkezésnél talicskával földet hord’. Származéka: kubikos.
Voltaképp a régi kubik, kubikmunka származékai; forrásuk a német
Kubik(meter) (‘köbméter’), a kubikosokat ugyanis az elhordott föld
köbmétere szerint fizették. A német szó a latin cubicus (‘kockához
tartozó, köb-’) folytatása; forrása a cubus (‘kocka’), a görög kübosz
átvétele. Lásd még köb, kubizmus.
kubizmus – ‘a tárgyakat és lényeket leegyszerűsített mértani
alakzatokban ábrázoló képzőművészeti irányzat a 20. század
elején’. – kubista: ‘a kubizmus jegyében alkotó művész’;
‘‹melléknévként› ezzel az irányzattal kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a latin cubus (‘kocka’) nyomán, görögös képzőkkel;
ez a görög kübosz átvétele. Lásd még kubikol.
kuckó – ‘szöglet, sarok’; ‘kis kunyhó’: Micimackó kuckója.
A keleti szlovák kucik (‘zug, sarok’) átvétele; a végződés
alakulására hathatott a szlovák kutka (‘kemence hamuürege’) szó
is.
kucorog – ‘kuporog, gubbaszt’.
Hangfestő szó a kutyorodik, kuksol, kuporog, kunkorodik
családjából; közös tövük görbülést, meghajlást fejez ki.
kucséber – ‘déligyümölccsel s apró cikkekkel házaló régi kereskedő’:
…árulni halk bánatomat, / Mint cukros, fanyar fügét a kucséber?
(Tóth Árpád)
A bajor-osztrák kutscheber, gottscheewer átvétele. A szlovéniai
Gottschee (ma Kočevje) német lakói régen vándorló, házaló
kereskedők voltak, a német szavak jelentése tehát: ‘Gottschee
faluból való’. Elavult szó.
kucsma – ‘szőrmesapka’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kučma.
kudarc – ‘sikertelenség, vereség’.
Német eredetű szó, a kurz (‘rövid’) délnémet kuarz változatának
átvétele, amely hiátustöltőkkel kuharc, kuvarc, kutarc, kudarc
formákat eredményezett. A szó jelentése a német zu kurz kommen
a achát
(‘megrövidül, pórul jár’) kifejezés révén került az alapszóba. A
német szó latin forrása azonos a magyar kurta szóéval.
kufár – ‘nyerészkedő ember’; ‘‹régen› kereskedő, szatócs’.
A középfelnémet koufer (‘vásárló, adó-vevő, kereskedő’) szó
magyarosult alakja, az irodalmi német kaufen (‘vásárol’) családjába
tartozik. A ~ alak hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. Lásd még
bekáfol, kupec.
kuferces – ‘gyors csárdás’: A Zsuzska maradjon… / A kufercest majd
vele járom (Arany).
Ismeretlen eredetű, régies és tájnyelvi szó.
kugler – ‘csokoládés bonbon, desszert a régi Pesten’: öt forintért
kuglert venni (József Attila).
Kugler pesti cukrászról, Gerbeaud elődjéről.
kugli – ‘teke, tekejáték’. Származéka: kuglizik.
A német Kugel (‘teke’) tájnyelvi kugl alakjának átvétele, a
szillabikus l szokásos feloldásával (mint pl. kifli).
kuglóf – ‘csonka kúp alakú, barázdált oldalú, formában sütött kalács’.
Az ausztriai német Gugelhopf magyarosodott formája a Gugel
(‘csuklya’) és bajor Hepfe (‘élesztő’) elemek nyomán.
kujon – ‘kópé, ravasz fickó, gazember; nőcsábász’.
A német Kujon átvétele; ez a francia couillon (‘herezacskó; hitvány
ember’) szóból ered.
kuka1 – ‘süketnéma’; ‘mafla’.
Valószínűleg a hangutánzó kukk1 kicsinyített származéka; jelentése
a kukkot se szól kifejezés alapján érthető.
kuka2 – ‘szemétgyűjtő teherautó’; ‘hozzá való szeméttartó’.
Az autók gyártójának (Keller und Knappich Augsburg) betűszó-
nevéből, amely az ilyen kocsik korai típusának oldalán volt
olvasható.
kukac – ‘rovarlárva gyümölcsben’; ‘földigiliszta’. Származékai:
kukacos, kukacosodik, kukacoskodik.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát kukac (‘rovar, féreg’), szlovén
kukec (‘szú’).
kukk1 – ‘‹csak az egy kukkot sem szól-féle tagadó kifejezésekben›
szó, kiejtett hang’.
Utóbb főnevesült hangutánzó indulatszó, az akadozó beszéd egy
elemét jeleníti meg, mint a mukk (lásd mukkan). Lásd még kuka1.
kukk2 – ‘‹indulatszó, amelyet akkor mondunk, ha egy ránk bámuló
gyerek pillantását elkapjuk, vagy ha búvóhelyén felfedezzük›’.
Származéka: (be)kukkant.
Önkéntelen hangkitörésből ered; van kukucs alakja is. Lásd még
kukucskál.
kukker – ‘látcső’.
A német Gucker magyarosodott formája, alapja a gucken
(‘kukucskál’) ige.
kukorékol – ‘‹kakas› kiált’.
Hangutánzó szó. Hasonlóképp más nyelveken is: latin cucurrire,
újgörög kukurizo, szerb-horvát kukurekati.
kukorica – ‘két méter magasra megnövő, csöves szemtermést hozó
takarmánynövény’. Származékai: kukoricás, kukoricázik.
Több közép- és kelet-európai nyelvben élő, tisztázatlan eredetű
vándorszó: ausztriai német kukuruz, román cucuruz, szerb-horvát,
szlovén kukurica. A magyar szó átadója valamelyik déli szláv nyelv
lehetett.
kuksol – ‘kuporog, lapul’.
A guggol származéka a játékos, gyakorító -s képzővel, kétlépéses
hasonulás útján: gugsol  guksol  kuksol.
kukta – ‘szakácsinas’.
A szlovák kuchta átvétele; a szó töve valószíműleg kapcsolatos a
kuchyna (‘konyha’) szóval.
kukucskál – ‘leskelődik’.
Játszi képzés a kukk2 szóból.
kulacs – ‘lapos, szűk nyakú italtartó edény’.
Talán a szlovák kulač (‘facsutora’) átvétele. Bizonytalanságot csak
az okoz, hogy ilyen szó kizárólag a szomszédságunkban élő szláv
népek nyelvében található, s etimológiája tisztázatlan, így az is
lehet, hogy a kölcsönzés fordított irányban zajlott; ez esetben a ~ot
ismeretlen eredetűnek kell tekintenünk.
kulák – ‘nagygazda, cselédeket tartó gazda, zsírosparaszt’.
Orosz vendégszó (kulak), tkp. ‘ököl’.
kuláns – ‘előzékeny, nagyvonalú’.
A német kulant átvétele latinosított szóvéggel; ennek forrása a
francia coulant (‘folyékony, csúszó, mozgékony’) a couler (‘folyik’)
igéből, a latin colare (‘szivárog’) folytatójából. A fenti jelentés a
német üzleti nyelvben alakult ki. Lásd még kulissza.
kulcs – ‘zár vagy lakat nyitására, zárására való fém eszköz’; ‘hasonló
eszköz rugó felhúzására, húr feszítésére’; ‘fejes csavart mozgató
eszköz’: villáskulcs, francia kulcs; ‘rejtvény, talány megoldásához,
titkosítás megfejtéséhez való segédeszköz, formula’; ‘hangjegyek
magassági értékét meghatározó jel a kottasorok elején’:
violinkulcs.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén ključ, szlovák kluč, ezek az
ősszláv kljuka (‘kampó’) származékai. A szóeleji mássalhangzó-
torlódást hangáthelyezés oldotta fel, az l depalatalizálódott (mint a
család, cseléd szavakban). Lásd még kulcsár, kulcsol.
- 200 - oldal
kulcsár – ‘az éléstár, pince felügyeletével megbízott alkalmazott
uradalomban, nagyobb háztartásban’.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén ključar (‘kulcsár,
lakatos’). Ezek a kulcs szláv előzményének származékai a
foglalkozást jelző -ar képzővel. A szóeleji mássalhangzótorlódást
hangáthelyezés oldotta fel. Lásd még kulcsol.
kulcsol – ‘‹karral, lábbal› körülfog, átfog’; ‘‹egymáshoz› kapcsol,
összeilleszt’: kezét imára kulcsolja.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén ključiti (‘hajlít, görbít’),
szlovák klučit (‘összekulcsol’); ezek az ősi szláv kljuka (‘kampó’)
származékai. A szóeleji mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés
oldotta fel. Lásd még kulcs, kulcsár.
kuli – ‘kelet-ázsiai teherhordó, kocsihúzó napszámos’. Származéka:
kulizik.
Nemzetközi szó az angol coolie nyomán, amely a bengáli kúlí
(‘napszámos’) szóból való; ez eredetileg egy indiai néptörzs ind
neve. A magyarba a német Kuli közvetítette.
kulimász – ‘kocsikenőcs’; ‘gyanús massza’; ‘kínos, zavaros helyzet’:
nyakig van a kulimászban.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kolomaz, szlovák kolomaž
(‘kocsikenőcs’). A magyar szó magánhangzóiban elhasonulás
történt.
kulináris – ‘a konyhaművészettel, az ínyességgel kapcsolatos’:
kulináris élvezetek.
A latin culinarius (‘a konyhával kapcsolatos’) megfelelője; forrása a
culina (‘konyha’).
kulipintyó – ‘kis kaliba, házikó’.
Játékos szóalkotás, bizonyára a kaliba vagy ennek tájnyelvi kuliba
formája alapján.
kulissza – ‘színfal, színházi díszlet’.
Átvétel a német Kulisse nyomán, a szóvég latinosításával. Ennek
forrása a francia coulisse (‘csúszósín; csúsztatással mozgatható
díszlet’) a couler (‘folyik, csúszik’) igéből; ennek eredetéről lásd
kuláns.
kullancs – ‘magát a bőrbe fúró vérszívó atkaféle’; ‘lerázhatatlanul
tolakodó személy’.
Bizonytalan eredetű szó; a feltehető szláv előzmények, pl. szlovák
kliešt, magas hangrendűek.
kullog – ‘kókadtan megy, baktat’.
Hangfestő eredetű szó.
kulminál – ‘tetőzik, eléri tetőpontját’: a vita verekedésben kulminált;
‘‹csillag› eléri pályája legmagasabb pontját’.
Nemzetközi szó a francia culminer (‘tetőpontra ér’) nyomán; ennek
forrása a latin culmen, culminis (‘csúcs’).
kultivál – ‘‹valamely kedvtelést, foglalkozást› űz’: a téli sportokat
kultiválja. – kultivátor: ‘talajművelő gép’.
Nemzetközi szó a francia cultiver (‘művel’) nyomán, amely a késői
latin cultivare folytatója, és forrása a latin colere, cultum (‘művel,
gondoz’). A kultivátor visszalatinosított forma. Lásd még kolónia,
kultúra, kultusz.
kultúra – ‘az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek
összessége’; ‘a műveltség egy területen, egy nép körében’: az égei
kultúra, az egyiptomi kultúra; ‘termesztés, művelés’: növényi
kultúrák’ ‘(laboratóriumi) tenyészet’: baktériumkultúra.
Származékai: kultúrál, kultúrált, kultúrálatlan. – kulturális:
‘művelődési, a műveltséggel kapcsolatos’. – kultúr-: ‹összetételek
előtagjaként› ‘kulturális, a kultúrával kapcsolatos’: kultúrattasé,
kultúrember, kultúrnövény, kultúrpolitika.
Nemzetközi szócsalád a latin cultura (‘megművelés, kiművelés’)
nyomán, a colere, cultum (‘megművel, gondoz’) igéből. A kultúr-
előtagú összetételek német mintát követnek. Lásd még kolónia,
kultivál, kultusz.
kultusz – ‘szertartásokban megnyilvánuló vallásos tisztelet’; ‘túlzott
tisztelet, hódolat’: kultuszt űznek belőle, személyi kultusz;
‘‹összetétel előtagjaként› vallás- és közoktatásügyi’:
kultuszminisztérium, kultusztárca. – kultikus: ‘a vallásos
szertartásokhoz, előírásokhoz tartozó, velük kapcsolatos’: kultikus
cselekmény, kultikus tisztaság.
Nemzetközi szócsalád a latin cultus (‘ápolás; hódolat’) nyomán, a
colere, cultum (‘megművel, gondoz’) igéből. A kultuszminisztérium
a lényegében azonos német szó átvétele. Lásd még kolónia,
kultivál, kultúra.
kumisz – ‘kancatejből erjesztett szeszes ital’.
Nemzetközi szó az orosz kumisz nyomán; forrása a tatár, kirgiz,
ujgur kimiz.
kumulusz – ‘gomolyfelhő’. – kumulonimbusz: ‘zivatarfelhő’.
kumulosztrátusz: ‘réteges gomolyfelhő’.
Latin meteorológiai szakszavak a cumulus (‘halom’), továbbá
nimbus (‘zápor’), illetve stratus (‘réteg’) elemekből; utóbbi a
sternere, stratum (‘leterít’) származéka. Lásd még akkumulál,
nimbusz, sztráda.
kun – ‘törökös nép, amelynek egy része az Árpád-korban telepedett
meg Magyarországon; ma néprajzi csoport’: kiskun, nagykun.
Török eredetű népnév, a ku (‘sárga’) képzett formája, s talán a
kunok haj- vagy arcszínére utalt. Magát a nevet csak idegen (arab
a achát
és latin) forrásokból lehet kimutatni. Lásd még komondor.
kuna – ‘horvát pénznem’.
A szerb-horvát szó eredetileg nyestet jelentett, majd nyestbőrrel
megváltható adót, végül ennek pénzértékét; először 1941–1945
között volt pénznem. Régi forrásokban s nyelvjárásokban ma is
előfordul ‘nyest’ jelentéssel.
kuncog – ‘halkan, fojtottan nevet’.
Hangutánzó szó, a kacag alakváltozata.
kuncsaft – ‘vevő, üzletfél’.
A német Kundschaft (‘vevőkör’; tkp. ismeret, hírszerzés ) kiejtés
szerinti átvétele. A német szó a Kunde (‘vevő’, tkp. ‘ismerős’)
származéka, forrása a kund (‘ismert, ismeretes’), a kennen
(‘ismer’) igéből. A Kundschaftnak már a németben is kialakult
‘egyes vevő’ értelme. Bizalmas nyelvi, avuló szó. Lásd még kunszt.
kuncsorog – ‘rimánkodik, kunyerál’.
Hangfestő szó, a kunyerál közeli rokona; tájnyelvekben található
‘csavarog’ jelentésében inkább a görbülésre utaló kucorog,
kunkorodik köréhez tartozik.
kunkorodik – ‘csavarvonalban görbül’. Származékok és kapcsolt
szavak: kunkorog, kunkori, kunkor.
Hangfestő eredetű szócsalád, a görbülés, hajlás alapértelme szerint
a guggol, kuporog, távolabbról a kacskaringós, kampó rokoni
körébe tartozik.
kunszt – ‘ügyes mutatvány’: kunsztokra tanítja a kutyáját;
‘mesterség’: nem nagy kunszt egy gyereket legyőzni.
A német Kunst (‘művészet, mesterség, mesterfogás’) átvétele, ez a
kennen (‘ismer’) és können (‘tud, képes’) igék rokonságába
tartozik. Lásd még kuncsaft.
kunyerál – ‘megalázkodva kér, kéreget’.
A kampó, kanyarít, konyul, kunkorodik szavak hajlást, ferdeséget
kifejező tövének származéka; itt nyilván a könyörgő alázatos
hajlongására kell gondolnunk.
kunyhó – ‘viskó, házikó’.
Lehet, hogy a konyha alakváltozata azon az alapon, hogy a konyha
sok helyen külön melléképületben működik. Az is lehet, hogy ez a
jelentésváltozás a szerb-horvátban zajlott le, s onnan a kuhinja már
‘kunyhó’ jelentésében került be egyes nyelvterületekre, ahol aztán
némileg eltérő módon is alakult, bár a hangátvetés (kuhnyó 
kunyhó) itt is lezajlott.
kúp – ‘mértani test kör alappal és csúcsos palásttal’; ‘hasonló alakú,
végbélbe adott gyógyszer’: végbélkúp. Származéka: kúpos.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát szlovén kup (‘csomó, rakás’);
ez rokona a kupac előzményének. A ~ szót mértani jelentésével a
nyelvújítók ruházták fel. Lásd még kupak.
kupa – ‘kehely vagy kancsó alakú ivóedény’; ‘serleg formájú
sportdíj’; ‘ennek elnyeréséért folyó verseny(sorozat)’: Közép-
európai Kupa, Davis Kupa; ‘‹téfásan› fej’: jól kupán vágták.
Több nyelvbe elszármazott szó a latin cupa (‘bödön, hordó, kád’)
késői latin cuppa, cupa (‘ivóserleg’) folytatásából. Lásd még köb,
kupica, kupola.
kupac – ‘kis rakás, halom’.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát kupac, szlovén kupec (‘kis
rakás, halom’); ezek a kúp előzményének kicsinyített származékai.
kupak – ‘palackzáró fedél’; ‘pipa lecsukható fedele’.
Bizonytalan eredetű szó, talán a kúp kicsinyítő -k képzős
származéka.
kupcihér – ‘tekergő, naplopó ember’.
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó.
kupé – ‘vonatfülke, kocsiszakasz’.
Nemzetközi szó a francia coupé nyomán; ez a carrosse coupée
(‘kétüléses csukott kocsi’) kifejezés önállósult második eleme, tkp.
‘levágott’; eredetéről lásd kupon.
kupec – ‘vásározó jószágkereskedő’: lókupec. Származéka:
kupeckedik.
A szlovák kupec (‘kereskedő’) átvétele; forrása a kupiť (‘vásárol’)
ige, amely az ősszlávban germán jövevény volt (holland koopen,
svéd köpa, német kaufen), így a ~ rokonságban áll kufár
szavunkkal is.
kupica – ‘(pálinkás) pohárka’.
A szerb-horvát, szlovén kupica (‘pohárka’) átvétele; ezek egy kupa
kicsinyített formái, s így alapszavuk a magyar kupa oldalági rokona.
kuplé – ‘refrénes szerkezetű, könnyed, gunyorosan érzelmes műdal,
kabarédal’.
A francia couplet (‘párvers’) kiejtés szerinti átvétele, esetleg német
közvetítéssel; forrása a couple (‘pár’), amely a latin copula
(‘kötelék’) szóból ered. Lásd még kopula, kupleráj, kuplung.
kupleráj – ‘nyilvánosház, bordélyház’.
A német Kupplerei átvétele, a krájzleráj, puceráj s hasonló
szavakéhoz igazított végződéssel. A német szó azonban nem a
helyszínt, hanem az ott folyó tevékenységet jelzi: ‘nők prostitúcióra
csábítása, kényszerítése’, a Kuppler (‘kerítő’) nyomán. Ez utóbbi a
kuppeln (‘házasságot közvetít; kerít’) igéből való, és forrása a latin
copulare (‘összekapcsol, párosít’). Lásd még kopula, kuplé,
kuplung.
kuplung – ‘tengelykapcsoló’.
- 201 - oldal
A német Kupplung (‘összekapcsolás; forgó gépelemek oldható
kapcsolására való szerkezet’) átvétele; ez a kuppeln, koppeln
(‘összekapcsol’) ige származéka, amely a francián át a latin copula
(‘szalag, kötelék’) szóig vezethető vissza. Lásd még kopula, kuplé,
kupleráj.
kupola – ‘félgömb alakú boltozat, illetve ennek csúcsosított külső
burkolata’.
Nemzetközi építészeti szakszó az olasz cupola nyomán; ez a latin
cupa (‘csöbör, ivóedény’) kicsinyített cupula alakjából ered. Lásd
még köb, kupa, kupica, kübli.
kupon – ‘részvény vagy értékpapír szelvénye, amelyért osztalék
vehető fel’; ‘jegyszelvény’.
Nemzetközi szó a francia coupon (‘szövetmaradék;
részvényszelvény, jegy’) nyomán; ez a couper (‘vág’) ige
származéka a coup (‘ütés’) szóból, amelynek forrása a latin
colaphus (‘pofon’), emezé pedig a görög kolaphosz. Lásd még
kupé.
kuporgat – ‘apránként félrerakva gyűjt, tartalékol’.
Alighanem a kuporog származéka; az összehúzódás és a
takarékoskodás fogalma a zsugori szóban is egybekapcsolódik.
Kevésbé valószínű, hogy a kapar igéhez volna köze, annak
‘összekapar, megkaparint’ értelme alapján.
kuporog – ‘összegörnyed, gubbaszt, guggol’.
Hangfestő eredetű, a kucorog, kuksol, kunkorodik családjából. Lásd
még kuporgat.
kúra – ‘gyógykezelés’. – kúrál: ‘gyógyít, gyógykezel(tet)’.
A latin cura (‘gondoskodás, ápolás’), illetve curare (‘gondoz, ápol,
gyógyít’) szavak származékai. Lásd még akkurátus, kurátor,
kúrtaxa.
kurafi – ‘hitvány alak, gazember’; ‘szoknyapecér’.
A becsmérlő kurva fia szókapcsolat összevont s módosult
származéka, a v ugyanis kiesett, mint az este, körte szavakban.
kurátor – ‘református egyházközségnek, illetve alapítványnak a
gondnoka’. – kuratórium: ‘alapítványi gondnokok testülete’.
A latin curator (‘gondozó, intéző’) származékai; alapszavuk a
curare, curatum (‘gondoz’) ige. Lásd még kúra.
kurázsi – ‘bátorság, mersz’.
A német Courage átvétele; ez a francia courage-ból jön, amely a
coeur (‘szív’) képzett alakja, s forrása a latin cor (‘szív’). A ~ a
német, s végső soron a francia ejtést követi; a szóvégi -i bajor-
osztrák közvetítésre mutat, mint a gázsi, módi szavak esetében.
kurbli – ‘indítókar ‹autóban, régebben›’.
A német Kurbel átvétele, a szóvég szokott alakításával (mint
kamásli, tipli).
kúria – ‘‹régen› nemesi udvarház’; ‘‹1949-ig› a magyar legfelsőbb
bíróság’; ‘a Szentszék’: a pápai kúria; ‘ókori római választókörzet;
ennek gyülekezési helye’; a szenátus ülésterme a Forumon. –
kuriális: ‘a kúriához tartozó’; ‘latinos szerkezetű, cikornyás,
körmondatos ‹stílus›’.
A latin curia átvétele, tkp. co-viria, azaz ‘férfiak együttese,
összejövetele’ a co(n)- (‘együvé, össze’) és vir (‘férfi’) elemekből.
kuriózum – ‘érdekesség, különlegesség, ritkaság’.
Nemzetközi szó a latin curiosus (‘gondos, szorgos; kíváncsi’)
nyomán, amely a cura (‘gond, gondoskodás’) származéka. A ~
semleges nemű alak, ‘kíváncsiság felkeltésére való dolog’. Lásd
még kúra, kurátor.
kurír – ‘futár, hírvivő’.
A német Kurier átvétele. Forrása a francia courrier közvetítésével
az olasz corriere, a correre (‘fut’) igéből, amely a latin currere
folytatója. Lásd még diskurál, konkurrál, korzó, kurrens, kurrentál,
kurzív, kurzor, kurzus.
kurizál – ‘udvarol’.
A francia mintára (faire la cour) született német die Cour machen
ihlette a régi kurt csinál (‘udvarol’) kifejezést; ennek kiragadott kur
eleméből született a ~ a latinos -izál végződéssel. Elavult szó. Lásd
még kortes, kurtizán.
kurjant – ‘(részeg) jókedvében teli torokból kiált’. Származékai:
kurjong, kurjongat.
Hangutánzó szócsalád.
kúrosz – ‘ruhátlan ifjú alakja a görög szobrászatban’.
Görög szó, a korosz (‘ifjú’) alakváltozata.
kurrens – ‘folyamatban lévő’: kurrens ügyek; ‘kelendő ‹árucikk›’;
‘folyamatosan megjelenő, le nem zárult ‹kiadványsorozat,
folyóirat›’; ‘‹főnévként› kisbetű’; ‘‹régen› körözőlevél’.
Nemzetközi szó a latin currens, currentis (‘futó, folyó’) nyomán; ez
a currere (‘fut’) folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még diskurál,
inkurrens, konkurrál, korzó, kurír, kurrentál, kurzív, kurzor, kurzus.
kurrentál – ‘köröz(tet)’.
A hazai latin currentare (‘köröztet, nyomoz’) származéka a currens,
currentis (‘körözőlevél’) szóból; eredetére nézve lásd kurrens.
kurrog – ‘‹állat› haragos morgást hallat’.
Hangutánzó szó.
kurta – ‘rövid’; ‘illetlenül vagy bántóan szűkszavú’: kurtán felel;
‘‹régen› alacsony rangú’: kurtanemes. Származékai: kurtaság,
kurtít
a achát
A latin curtus (‘rövid’) nőnemű curta alakjának átvétele.
kúrtaxa – ‘a helyi hatóság által beszedett (gyógy)üdülőhelyi díj’.
A német Kurtaxe átvétele latinosított végződéssel; első tagja kúra,
a második taksál szavunkkal azonos.
kurtizán – ‘előkelő társaságokban járatos félvilági nő, kitartott nő’.
A francia courtisane (‘félvilági nő’) átvétele; forrása az olasz
cortigiana (‘udvari dáma’), ezé pedig a corte (‘királyi, nemesi
udvar’). Eredetére nézve lásd kortes.
kuruc1 – ‘Thököly, majd Rákóczi Habsburg-ellenes harcainak
résztvevője, támogatója, párthíve’; ‘dacos, ellenzéki magatartású
ember, a függetlenségi politika híve ‹a 18–19. században›’.
Ismeretlen eredetű szó. A hagyományos felfogás, mely szerint a ~
a Dózsa parasztháborújában részt vett, eredetileg keresztes
háborúra készült parasztok crucius, cruciatus (‘keresztes’)
megnevezésével, tehát a latin crux, crucis (‘kereszt’)
származékával lenne kapcsolatos, ellene mond a szótörténeti és
hangtani tényeknek.
kuruc2 – ‘‹a bizalmas nyelvben› prostituált’.
A kurva tréfás, eufemisztikus elferdítése.
kuruttyol – ‘‹béka› jellegzetes hangját hallatja’.
Hangutánzó szó.
kuruzsol – ‘babonás gyógyító eljárásokat alkalmaz’; ‘szakképzettség
nélkül gyógyít’; ‘‹régen› varázsol’. Származékai: kuruzsló,
kuruzslás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát kružiti, szlovén kružit, szlovák
kružiť (‘kering, köröz’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta. A ‘varázsol, varázslással
gyógyít’ jelentéskör a magyarban alakult ki, mivel e ténykedésnek
hagyományos eleme a „varázskör” leírása az idegen hatások
kizárására.
kurva – ‘céda nő, kéjnő, prostituált’; ‘‹melléknévként› parázna’;
‘felháborító, boszszantó’: kurva hideg van; ‘‹durva beszédben›
nagyon’: kurva jól éreztük magunkat. Származékai: kurvára, kurvul,
kurválkodik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák kurva (‘szajha’).
Valószínűleg a szláv nyelvekben általános kura (‘tyúk’) szóval
kapcsolatos. Lásd még kurafi, kuruc2.
kurzív – ‘dőltbetűs ‹szedés›’.
Nyomdai szakszó a késő latin cursivus (‘futással kapcsolatos’)
nyomán; ez a cursus (‘futás’) származéka a currere (‘fut’) igéből.
Lásd még diskurál, konkurrál, korzó, kurír, kurrens, kurrentál,
kurzor, kurzus.
kurzor – ‘villogó vagy pulzáló jel a számítógép kijelzőjén, amely a
beírandó karakter helyét jelzi’.
Angol szó (cursor), az azonos latin szó (‘versenyfutó, gyorsfutár’)
átvétele.
kurzus – ‘tanfolyam’; ‘valuta árfolyama’; ‘politikai irányzat’:
keresztény kurzus.
Nemzetközi szó a latin cursus (‘futás, menet, folyás’) nyomán, a
currere, cursum (‘fut’) igéből. Lásd még konkurrál, korzó, kurír,
kurrens, kurrentál, kurzor, kurzív.
kushad – ‘meghúzza magát’.
A kussol ige (lásd kuss) származéka, a poshad, rothad mintájára.
kuss – ‘hallgass!’. Származéka: kussol.
A német kusch! átvétele, a kuschen (‘lapul’) felszólító módja,
forrása a francia se coucher (‘fekszik’); eredetileg vadászkutyának
szóló kiáltás: ‘feküdj!’. A régebbi kusti forma a bajor-osztrák kusch
dich változatból ered, amely szerkezetileg pontosabban követi meg
a francia couche-toi felszólító alakot. A francia szó forrása a latin
collocare (‘elhelyez’) a con- (‘együtt’) és locare (‘helyez’)
elemekből: locus (‘hely’).
kusza – ‘bonyolódott, rendezetlen’; ‘összefüggéstelen, zavaros’:
kusza előadás. Származékai: kuszál, kuszálódik.
Ismeretlen eredetű szó.
kúszik – ‘földhöz simulva halad előre’; ‘‹fára, magas tárgyra›
kapaszkodik, mászik’.
Vitatott eredetű szó. Kúsz- töve talán finnugor örökség: cseremisz
kuzem, mordvin kuzsemsz (‘felmászik’), de lehet a csúszik
elkülönült alakváltozata, hiszen a cs–k váltakozásra van bőven
példa: csábít–kába, csóvál–kóvályog stb.
kuszkusz – ‘hántolt gabona darájából készült kása hússal és
zöldséggel’.
Arab szó, a kaszkasza (‘megtörte, megőrölte’) igealak származéka.
kút – ‘földbe ásott mély gödör víz vételére’.
Ismeretlen eredetű szó.
kutat – ‘keresgél, kajtat’; ‘módszeres tudományos vizsgálódást
végez’. Származékai: kutató, kutatás, kutatási.
Hangutánzó szó, a kapkodó, mindent széthajigáló keresgélés zajait
idézi. Lásd még kotor.
kutikula – ‘a fedőhám élettelen külső rétege’.
Anatómiai szakszó a latin cuticula nyomán, amely a cutis (‘bőr’)
kicsinyített alakja.
kutya – ‘négylábú, házőrzésre és nyájterelésre használt háziállat’;
‘elítélendő személy’: gyáva kutya; ‘‹melléknévként› rossz’: kutya
időket élünk. Származékai: kutyus, kutyul, kutyagol, kutyaság,
- 202 - oldal
kutyálkodik.
Hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered; erre mutat sok
alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó. A magyartól függetlenül
kialakult, hasonló kutyahívogató szavak: szerb-horvát kuci, ukrán
kucsu kucsu, oszmán kuçukuçu.
kuvasz – ‘nagy testű házőrző kutya’.
Bizonytalan eredetű szó; egy-két lehetséges megfelelője a török
nyelvekből (pl. csagatáj kubasz) kevés bizonyító erővel bír.
kuvik – ‘egy fajta bagoly’. Származéka: kuvikol.
A madár kiáltásának hangját utánzó szó.
kübli – ‘vödörféle edény’; ‘árnyékszékként használt vödör
börtöncellában’: Gondoljatok a büdös küblire, / mely ködgomolyból
küld új nyavalyát (József Attila).
A német Kübel (‘vödör, kanna bödön’) átvétele; forrása a latin
cupella, a cupa (‘bödön, kád’) kicsinyítő képzős alakja. Erről
bővebben lásd a köböl szónál.
küklopsz – ‘a görög mondák egyszemű óriása’.
Voltaképp ‘kerekszemű’, a küklosz (‘kör’) és ópsz (‘arc, szem’)
elemekből.
kül- – ‹szóösszetételek előtagjaként› ‘külső; külországgal
kapcsolatos’: külalak, külcsín, külváros, külvilág; külföld, külügy,
külkereskedelem, külképviselet.
A külső szó tövének első eleme: a külső város-féle jelzős
kapcsolatokból vonódott el összetételi taggá: külváros. Erre a
folyamatra a német Aussen- előtagú összetételek is hathattak:
Aussenhandel (‘külkeresekedelem’). A többinél jóval régebbi
külföld mintája bizonyára az alföld meg a felföld volt. Lásd még
küllem, külön, különb, különc.
küld – ‘megbízással más helyre irányít’; ‘mással vitet’: virágot küld.
Származékai: küldés, küldő, küldött, küldöttség, küldet, küldetés,
küldetéses, küldönc.
Bizonyára régi, de ismeretlen eredetű szavunk. A küldönc
nyelvújítási képzés.
küllem – ‘külső megjelenés’.
Nyelvújítási képzés a külső, külföld szavakból elvont kül- tő alapján,
az illem, jellem, szellem -em képzőjével; a korábbi külem l hangja
bizonyára ezek analógiájára nyúlt meg.
küllő – ‘kerék talpát az agyhoz kötő, sugárirányú rudak egyike’.
Alighanem ótörök eredetű: csagatáj, karakalpak kegej. A legkorábbi
kejő, kevő, külő alakok jelzik, hogy a török előzményekből előbb
keő lett, s ebbe léptek be a különféle hiátustöltők; végül a külő alak
jutott túlsúlyra, majd az l intervokálisan megkettőződött.
külön – ‘a többitől félreeső helyen’; ‘szétválasztva, más-más helyen’;
‘megkülönböztetett módon’: ezt külön neked sütöttem;
‘‹melléknévként› egyedi’: külön engedély; ‘egy adott alkalomra
szóló, erre létrehozott’: különbíróság. Származékai: különös,
különleges, különítmény.
A határozószói, illetve névutói kívül rövidebb kül alakjának
locativusi -n ragos alakja. Lásd még különb, különben, különc.
különb – ‘kiválóbb’; ‘eltérő’. Származékai: különbözik, különböző,
különbözet, különbség, különböztet.
A külön melléknév -b jeles középfokú alakja (mint idősb). Lásd még
különben.
különben – ‘ellenkező esetben’: kotródj, különben felpofozlak!;
‘egyébként’: A bőröndöt hagyd itt! Különben nem is bírnád el.
A különb melléknév -n módhatározói ragos alakja.
különc – ‘eredetieskedő, furcsa szokásaival magát másoktól
elkülönítő személy’. Származékai: különcség, különcködik.
Nyelvújítási alkotás a külön szóból, a korban divatos -c képzővel
(mint élc, bohóc); így a szó beállt a kissé más képzésű kegyenc,
fegyenc, küldönc s hasonlók sorába. Megalkotását a német
Sonderling példája is ihlethette.
külső – ‘kívül vagy kijjebb lévő’; ‘nem a belső munkatársak közé
tartozó’; ‘szabadban lévő’: külső felvételek; ‘(főnévként) külalak,
megjelenés’: törődik a külsejével. Származékai: külsőleg, külsőség,
külsőséges.
A határozószói, illetve névutói kívül rövidebb kül alakjának
származéka a valahol lételt jelző -ső képzőegyüttessel. A külsőleg
nyelvújítási származék.
kűr – ‘műkorcsolyázásban a szabadon választott gyakorlatok
együttese’.
Német szó (Kür), tkp. ‘válogatás, összeállítás’, a kiesen, kor
(‘választ’) ige etimológiai családjába tartozik.
küret – ‘méhkaparás’; ‘magzateltávolítás ilyen módon’.
Francia szó (curette), a.m. ‘kaparókanál’ a curer (‘kikapar, kitisztít’)
igéből.
kürt – ‘szarvból készült ősi fúvós hangszer’; ‘széles tölcsérű, kerekre
hajtott csövű rézfúvós hangszer’; ‘hangjelző autón, hajón’.
Származékai: kürtös, kürtöl.
Régi, de ismeretlen eredetű szavunk; igen kérdéses, hogy van-e
köze a honfoglaló magyarság Kürt-Gyarmat törzsének nevéhez.
Lásd még kürtő.
kürtő – ‘kemence füstlyuka’; ‘füstelvezető csatorna’.
Hasonlóság alapján keletkezett a kürt szóból az -ó, -ő képzőpár
egyik tagjával (mint orom–ormó). Lásd még kürtőskalács.
a achát
kürtőskalács – ‘fahengerre tekerve sült csőszerű kalács,
dorongfánk’.
Az előtag a kürtő szóval azonos, alaki hasonlóság révén.
küszködik – lásd küzd
küszöb – ‘az ajtókeret alsó része’; ‘időszak, esemény kezdete’: az
év, a forradalom küszöbén.
Talán ősmagyar kori átvétel a permi alapnyelvből: zürjén kosp
(‘köz’), votják kusip (‘küszöb’), de ekörül némi hangtörténeti
aggályok vannak.
küzd – ‘szívósan viaskodik’; ‘‹sportban› erejét megfeszítve verseng’.
Származékai: küszködik, küzdés, küzdelem.
A ~ küsz-, küz- töve talán ugorkori örökség: vogul kászi, osztják
kaste (‘versenyez’). A ~ gyakorító képzős, a küszködik viszszaható,
illetve kölcsönös képzős alak. A küzd eredetibb sz hangja a d előtt
zöngésült.
kváderkő – ‘négyszögletesre faragott, szabályos formájú építőkő’.
A szó első eleme a német Quader (‘kváderkő, téglatest’) átvétele;
ez a latin quadrum (‘négyzet’) folytatója a quattuor számnévből.
Lásd még káder, káró, kvadrál, kvadrát, kvadráns, kvart, kvártély,
kvartett, kvaterka, kvaternó.
kvadrál – ‘összeillik, egyezik’: a mi elgondolásunk nem kvadrál az
övékkel.
A latin quadrare (‘négyzetet rajzol; teljessé tesz; illik, összevág’)
igéből, a quadrum (‘négyzet’) nyomán. Lásd még káder, káró,
kváderkő, kvadráns, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett, kvaterka,
kvaternó.
kvadráns – ‘negyedkör, a földi délkör negyedrésze’;
‘helymeghatározásra régebben használt szögmérő eszköz’.
Nemzetközi szó a latin quadrans (‘negyedrész’) nyomán; ez a
quadrare (‘negyedel’) ige származéka. Lásd még káder, káró,
kváderkő, kvadrál, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett, kvaterka,
kvaternó, svadron.
kvadrát – ‘‹régiesen› négyzet(méter); négyszögöl’.
A német Quadrat (‘négyzet’) átvétele; ez a latin quadratus
(‘négyszögű’) szóból, a quadra (‘négyszög’) származékából való.
Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvart, kvártély,
kvartett, kvaterka, kvaternó.
kvadriga – ‘kétkerekű, négylovas ókori római kocsi’.
Latin szó (quadriga), a quattuor (‘négy’) quadr- tőváltozatából és a
iugum (‘iga’) szóból. Lásd még káder, konjugál, konjunktúra, káró,
kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett,
kvaterka, kvaternó.
kvalifikál – ‘képesít’; ‘minősít’: kvalifikálhatatlan kifejezéseket
használt. – kvalifikáció: ‘képesítés, képzettség’.
Nemzetközi szó a késői latin qualificare (‘valamilyenné tesz,
minőséget, képzést ad’) nyomán: qualis (‘milyen’) és facere
(‘csinál’). Lásd még diszkvalifikál, kvalitás.
kvalitás – ‘minőség’; ‘‹szellemi› képesség’: nagyszerű kvalitásai
vannak. – kvalitatív: ‘minőségi’: kvalitatív elemzés.
Nemzetközi szócsalád a latin qualitas, qualitatis (‘milyenség,
minőség, tulajdonság’) nyomán, a qualis (‘milyen’) kérdő, illetve
vonatkozó névmásból. Lásd még kvalifikál.
kvantum – ‘mennyiség, tétel ‹valamiből›’; ‘az energia elemi egysége,
„adagja”, amely csak egész számú többszöröseiben fordul elő’:
kvantummechanika, fénykvantum. – kvantitás: ‘mennyiség’. –
kvantitatív: ‘mennyiségi’: kvantitatív analízis.
Nemzetközi szócsalád a latin quantus (‘mennyi’), illetve quantitas,
quantitatis (‘mennyiség, nagyság’) nyomán.
kvarc – ‘üvegfényű, átlátszó szilikátkristály’; ‘kvarcüveg’.
Nemzetközi szakszó a német Quarz nyomán; ez az irodalmi német
Zwerg (‘törpe’) középfelnémet querch (‘manó’) előzményéből
alakult. Ásványok és manók kapcsolatáról, a bányászbabonákról
lásd kobalt.
kvargli – ‘pogácsasajt’.
Az ausztriai német Kwargel átvétele; ez az irodalmi német Quark
(‘túró’) kicsinyített formája, és egy nyugati szláv tvarog (‘túró’)
szóra megy vissza.
kvart – ‘négyes hangköz, hétfokú skálában az alaphang és a tőle
mért negyedik hang köze’; ‘‹kártyában› négy egymás melletti
lapból álló sorozat egy színben’; ‘‹nyomdászatban› negyedrét ív’.
A német Quart átvétele; ez a latin quartus (‘negyedik’) folytatása.
Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvártély,
kvartett, kvaterka, kvaternó.
kvártély – ‘‹fizetett› szállás’: koszt és kvártély; ‘‹katonai›
beszállásolás’.
A német Quartier (‘szállás; városnegyed’) átvétele; a szóvég r  l
elhasonulás, majd palatalizáció útján alakult ki. A német szó forrása
a francia quartier (‘negyed; katonai szállás’), ez pedig a latin
quartarius (‘negyedrész’) folytatója a quartus (‘negyedik, negyed’)
szó nyomán. Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadrál, kvadráns,
kvadrát, kvart, kvartett, kvaterka, kvaternó.
kvartett – ‘négy szólista énekszáma’: kvartett a Rigolettóból; ‘négy
hangszer együttese, főleg vonósnégyes’: a Tátrai kvartett; ‘ilyen
együttesre írt zenedarab’: Schubert d-moll kvartettje; ‘négylapos
egység gyermekkártya-játékokban’.
- 203 - oldal
Nemzetközi zenei szakszó az olasz quartetto nyomán; ez a quarto
(‘negyedik’) kicsinyített alakja, forrása a latin quartus a quattuor
(‘négy’) számnévből. Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadrál,
kvadráns, kvart, kvártély, kvaterka, kvaternó.
kvaterka – ‘kedélyes borozgatás baráti társaságban’. Származéka:
kvaterkázik.
A lengyel kwaterka (‘negyedliter’) átvétele ‘negyedliteres pohár;
ennyi bor’ jelentésben. A lengyel szó végső forrása a latin
quartarius (‘negyedmérték’) a quartus (‘negyedik, negyed’) szó
nyomán. Ma csak a szó igei formája eleven. Lásd még káder, káró,
kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett,
kvaternó.
kvaternó – ‘négyes találat a régi lottériában’: „Én a quaternót
elszalasztám!” (Arany); lásd lutri.
Olasz szó (quaterno) a latin quaterni (‘négyesével’) nyomán, a
quattuor (‘négy’) számnévből. Lásd még káder, káró, kaszárnya,
kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett,
kvaterka.
kvazár – ‘csillagszerű kozmikus képződmény, amely rádióhullámon
sugároz’.
Csillagászati szakszó az angol quasar nyomán, amely a QUASi
stellAR radio source (‘csillagszerű rádióforrás’) kifejezés kiemelt
betűiből állt össze. Lásd még kvázi.
kvázi – ‘mintegy, szinte’; ‘‹összetétel előtagjaként› nem valódi,
látszólagos’: kvázilineáris, kvázirészecske.
A latin quasi (‘mintegy’) származéka. Lásd még kvazár.
kvéker – ‘angol eredetű, ma főleg Amerikában elterjedt keresztény
felekezet’.
A ~ az angol quaker (‘reszkető’) szó magyaros formája; töve a
quake (‘rázkódik’) ige. Ez voltaképp gúnynév, a felekezet saját
neve „Barátok Társasága”. Az elnevezés az alapító Fox naplója
szerint egy bírótól származik, akit ő arra intett, hogy „reszkessen az
Úr szavától”. Valójában már korábban is neveztek ~nek kisebb
felekezeteket, mert szertartásaikon eksztatikus rángás, remegés
vett erőt rajtuk.
kveruláns – ‘folyton panaszkodó, sérelmeit hangoztató’; ‘pereskedő’.
A német Querulant átvétele visszalatinosított szóvéggel; ez újkori
képzés a latin querulus (‘panaszkodó’) szóból, a queri
(‘panaszolkodik’) ige származékából.
kvesztúra – ‘a tandíjakat beszedő részleg a régebbi egyetemeken’. –
kvesztor: ‘a kvesztúra vezetője’.
Latin eredetű szavak: quaestor (‘kezdetben vizsgálóbíró, utóbb
számvivő az ókori Rómában’) és quaestura (‘quaestori tisztség,
hivatal’) a quaerere, quaesitum (‘keres, nyomoz’) igéből. Fentebbi
értelmüket a németben nyerték, és mi is a német Quästur, Quästor
szavakat vettük át, az előbbit visszalatinosítva.
kvietál – ‘‹régebben› nyugdíjaz’.
Magyar szóalkotás a latin quies, quietis (‘nyugalom’) szóból. Lásd
még kvietizmus, kvitt, rekviem.
kvietizmus – ‘misztikus áramlat a katolikus egyházban, amely a lelki
megbékélés és a szemlélődés elsőbbségét hirdeti a szertartásokkal
és szentségekkel szemben’. – kvietista: ‘a kvietizmus híve’.
Vallástudományi szakszó a latin quies, quietis (‘nyugalom, lelki
béke’) nyomán. Lásd még kvietál, kvitt, rekviem.
kvint – ‘ötös hangköz, hétfokú skálában az alaphang és a tőle mért
ötödik hang köze’.
A német Quint átvétele; ez a latin quintus (‘negyedik’) folytatója a
quinque (‘öt’) számnévből. Lásd még kvintett, kvintesszencia,
kvinternó.
kvinternó – ‘ötös találat a régi lottériában’; lásd lutri.
Olasz szó (quinterno) a latin quinterni (‘ötösével’) nyomán. Lásd
még kvint, kvintesszencia, kvintett.
kvintesszencia – ‘lényeg’; ‘sűrítmény, tömény kivonat’.
A latin quinta essentia (‘ötödik létező’) összevont alakja; a quintus
(‘ötödik’) a quinque (‘öt’), az essentia pedig az esse (‘lenni’)
származéka. Az ókori felfogás szerinti négy alapelemhez (föld, víz,
tűz, levegő) a püthagoreus filozófusok egy ötödiket tételeztek fel, a
világteret átható és mindennek lényegét alkotó „étert”; ez kapta
utóbb a latin ~ nevet. Lásd még esszencia, kvint, kvinternó,
kvintett.
kvintett – ‘öt szólista énekszáma’: a csempészkvintett a Carmenből;
‘öt hangszer együttese’; ‘ilyen együttesre írt zenedarab’: Schubert
C-dur vonóskvintettje.
Nemzetközi zenei szakszó az olasz quintetto nyomán; ez a quinto
(‘negyedik’) kicsinyített alakja, forrása a latin quintus a quinque
(‘öt’) számnévből. Lásd még kvint, kvintesszencia, kvinternó.
kvitt – ‘rendezve ‹van›’: kvittek vagyunk (‘egyikünk sem tartozik a
másiknak, elszámoltunk’). Származéka: (le)kvittel.
A német quitt átvétele a quitt machen (‘elszámol’), illetve quitt sein
(miteinander) (‘egymással kvittek’) kifejezések alapján. Ez a szó a
francia quitte (‘nem adós’) megfelelője; a francia forrása a latin
quietus (‘nyugodt’), a késői latin quitus formán keresztül; quies,
quietis a.m. ‘nyugalom’. Lásd még kvietál, kvietizmus, rekviem
kvíz – ‘szellemi vetélkedő rádióban, tévében’.
Nemzetközi szó az angol quiz (‘szellemi vetélkedő’; korábban
a achát

‘csipkelődés, gúnyos pillantás’) nyomán; ennek eredete

tisztázatlan.
kvóta – ‘‹megszabott› hányad, arány, keret’: az évi bevándorlási
kvóta.
A latin quota (‘hányad’) kiejtés szerinti átvétele. A latin szó a
quotus (‘hányadik’) nőnemű alakja, a quota pars (‘hányadrész’)
szókapcsolatból önállósult; forrása a quot (‘hány, mennyi’). Lásd
még kotta.

- 204 - oldal
a achát

tisztázatlan, valószínűleg egyiptomi eredetű szó.

laboda – ‘gyomnövény; paraj’.
L Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák loboda (‘libatop’).
laboratórium – ‘(természet)tudományos vizsgálatok, kísérletek
céljára berendezett helyiség’; ‘vegyi diagnosztikai vizsgálatok
láb – ‘embernek, állatnak helyváltoztatásra szolgáló végtagja’;
részlege rendelőben, kórházban’. – laboráns: ‘laboratóriumi vagy
‘lábfej’; ‘tárgynak az a része, amelyen áll’: asztal, zongora lába;
gyógyszertári alkalmazott, segéderő’. – labor: ‘laboratórium’.
‘hegy, hegység alsó része’: Mátralába; ‘telek, udvar vége’: Árva
Nemzetközi szócsalád a középkori latin laboratorium nyomán,
gólya áll magában, / Egy teleknek a lábjában (Arany); ‘régi
amely a laborare, laboratum (‘dolgozik’) származéka a labor
hosszmérték ‹kb. 30 cm›’; ‘gabona szára’: lábon adja el a termést;
(‘munka’) tőből. A laboráns a német Laborant visszalatinosított
‘időmértékes vers legkisebb ritmikai egysége’: emelkedő verslábak.
alakja; a labor ugyancsak a németből való átvétel. Lásd még
Származékai: lábú, lábas, lábatlan, lábol.
labrador.
Bizonytalan eredetű szavunk, talán örökség az uráli korból:
lábos – vagy lábas: ‘alacsony, kétfülű főzőedény’.
szamojéd laamb, lamb (‘csizma eleje, talp’). Az egyetlen és igen
A lábas fazék, lábas serpenyő-féle szókapcsolatokból önállósult s
távoli nyelvrokontól való példa miatt az egyeztetés gyenge lábon
lett főnévvé. A régi nyílt tűzhelyeken az edényeknek három lábuk
áll. Könynyen lehet, hogy a ~ igenévszó volt: lásd lább. Lásd még
volt, hogy alájuk lehessen tüzelni.
lábad, lábadozik, lábatlankodik, lábbeli, lábos.
labrador – ‘nagy testű, fekete vagy zsemleszínű vadászkutya’.
lábad – ‘úszik, lebeg ‹folyadékban›’: könnybe(n) lábad a szeme.
Őshazájáról, a kanadai Labrador félszigetről kapta nevét; ez
Az elavult lább ige rövidebb láb alakjából ered; -d képzője olyan,
spanyolul földmívest jelent a labrar (‘megművel’) igéből; forrása a
mint a marad, téved igékben. Régebben volt ‘felülkerekedik’
latin laborare (‘fáradozik, dolgozik’). Lásd még laboratórium.
jelentése is. Lásd még lábadozik.
laci- – ‹összetételek előtagjaként› ‘nyári, szabadtéri’: lacikonyha,
lábadozik – ‘‹súlyos betegségből› felgyógyulóban van’.
lacipecsenye, lacikemence (‘udvaron felállított ideiglenes
Az elavult lább ige rövidebb láb alakjából ered gyakorító és
kemence’).
visszaható képzőkkel. Jelentésköre átfedést mutat a lábadéval; ma
A László név becéző alakja előtagként valószínűleg a László-nappal
általános értelme nyilvánvaló módon a lábra áll kifejezésből
(június 27) és az akkor szokásos meleg időszakkal kapcsolatos:
szűrődött át bele, vagy miatta erősödött meg.
alighanem erre vall a felült Lackó a nyakára (‘lustán dolgozik’) és
labanc – ‘a kurucok ellen a császári csapatokban harcoló magyar’;
az árulja a lacikörtvét (‘ellustul’) szólás is.
‘Habsburg-párti magyar’; ‘‹melléknévként› császárpárti’.
lacrimoso – [lakrimózó] ‘panaszosan ‹adandó elő›’.
Feltehetőleg a loboncos szóból való elvonás, és azon alapulhat,
Olasz zenei tempójelzés, tkp. ‘könnyes’, a latin lacrimosus
hogy a császári főtisztek és főnemesek dús, lobogó parókát
folytatója a lacrima (‘könny’) nyomán.
viseltek. Ez a magyarázat hihetőbb, mint a hagyományos népszerű
láda – ‘deszka doboz áruk szállítására’: ‘felnyitható fedelű régi
magyarázat, hogy ti. a ~ a kurucok gúnyos német nyelvű kiáltása,
rekeszes bútor’: tulipántos láda, ládafia. Származékai: ládika,
a Lauf, Hans! (‘Fuss, Jancsi’) magyarosodott formája, ám ezzel is
ládikó.
akad probléma. Az a gond, hogy mind a ~, mind a forrásának vélt
Német eredetű: Lade (‘láda, szekrény, fiók’). A szóvég a hangrendi
lobonc vagy nyelvjárási lafanc szavak csak a 19. századtól
illeszkedés alapján változott.
adatolhatók írásban.
ladik – ‘lapos fenekű csónak’.
lábas – lásd lábos
Déli szláv eredetű szó: bolgár ladijka (‘kis csónak’); a szóvégi -a úgy
lábatlankodik – ‘‹ténfergésével› útban van, feltart, akadályoz’.
maradt el, mint beszéd, kolbász szavainkban.
A láb fosztóképzős alakjának régebben ‘ügyetlen’ jelentése is volt;
ladin – ‘a rétoromán nyelvnek az Inn felső völgyében beszélt
a visszaható képzős alak bizonyára az alkalmatlankodik mintáját
tájszólása’.
követi, de belejátszhatott a láb alatt van kifejezés is.
A ~ nyelv saját megnevezése, a latin latinus megfelelője. Lásd még
lább – ‘úszik’; ‘felülkerekedik’; ‘vízben gázol’.
latin, lateiner, rétoromán.
A ~ vagy láb a 16. század előtt általános használatban volt.
lady – [lédi] ‘angol főrangú nő címe’: Lady Hamilton; ‘hölgy’; ‘Szűz
Eredetére két feltevés van. Az egyik: az igenévszói láb igei alakja,
Mária’.
és jelentése a ‘vízben lábol’  ‘víz színére feljőve lebeg’ 
Angol szó, az óangol hlaefdige (‘kenyérdagasztó’) leszármazottja; a
‘felülkerekedik’ utat járta be. A másik: hangfestő eredetű szó, és az
szóelemek mai utódai: loaf (‘cipó’) és dough (‘dagasztott tészta’).
ingadozó, bizonytalan mozgást jeleníti meg mint a lebeg, libeg,
Az ősi szó tehát voltaképp háziasszonyt jelentett, aki családja
lobog szócsaládjának tagja. Ha az utóbbi feltevés a helytálló – és
számára a kenyeret készíti, majd ‘a ház úrnője’ lett, s ezen át
ezt is el lehet fogadni –, akkor a ‘vízben gázol’ jelentés másodlagos,
méltóságnév. A kenyérrel kapcsolatos a ~ férjének, a lordnak a
és a láb beleértésnek tulajdonítható. Lásd még lábad, lábadozik,
megnevezése is.
téblábol.
láger – ‘hadifogolytábor’; ‘koncentrációs tábor’.
lábbeli – ‘lábon hordott vastag ruházati darabok (cipő, csizma,
A német Lager (‘táborozás, tábor’) átvétele; ez a liegen, lag
szandál, papucs stb.) összefoglaló neve’.
(‘fekszik’) igével kapcsolatos.
A voltaképpen ‘lábravaló’ jelentésű szó -beli eleme úgynevezett
lagúna – ‘sekély, homokszigetekkel elzárt tengeröböl’.
belső helyviszonyt fejez ki. Ez egyes testrészek kapcsán nyelvünk
Nemzetközi szó a velencei olasz laguna nyomán; ennek forrása a
régi hagyománya: fejünkbe nyomjuk a kalapot, nem a fejünkre; egy
latin lacuna (‘gödör, tócsa, hézag’), a lacus (‘medence, tó’)
15. századi szövegből: gyűrűk, kiket ujjodban viseltél. A ~ ma
kicsinyített alakja.
hivatalos jellegű kereskedelmi szakszó.
lagzi – ‘esküvői lakoma’.
labda – ‘gömbölyű, rugalmas játék- és sporteszköz’. Származékai:
A ‘jóllakik’ jelentésű lakik1 származéka gyakorító -z képzővel; a k 
labdás, labdázik, labdacs.
g hangváltozás zöngésség szerinti hasonulás. A szóvégi -i játékos
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák lopta (‘labda’).
igenévképző.
Ezek a magyar lapocka, lapát szláv előzményével vannak
lágy – ‘puha’; ‘könnyen alakítható’; ‘enyhe, langyos’: lágy szellő;
kapcsolatban, és más szláv nyelvekben is vannak ilyen szavak
‘könyörületes’: lágy szíve van. Származékai: lágyít, lágyítás, lágyul,
‘labdaütő’ jelentésben. Lehet, hogy a ‘labda’ jelentés a magyarban
lágyulás.
alakult ki, és onnan sugárzott vissza a velünk szomszédos szláv
Ősi örökség a finnugor korból: vogul landzsan (‘meleg’), osztják
nyelvekbe. A szótő mássalhangzói a magyarban zöngésültek.
lonyzsi (‘langyos’), lapp loazzse (‘folyékony’); az átvett alak londzsi
labiális – ‘ajakkerekítéses ‹magánhangzó, pl. a, o, ö›’; ‘az ajkak
lehetett, ebből az egyik szabályos fejlemény ~, a másik a langy.
alkotta zárral képzett ‹mássalhangzó, b, p, m›’. – labializáció:
Lásd még lágyék, lagymatag.
‘magánhangzó ajakkerekítésessé válása’.
lágyék – ‘a hasfal és a combok választóvonala’: lágyéksérv.
Latin nyelvtani szakszók: labialis, labialisatio, a labium (‘ajak’)
A lágy származéka a denominális -k képzővel (mint ágyék, fazék).
származékai. Lásd még bilabiális, labiodentális.
Lásd még lagymatag.
labilis – ‘a súlypont alatt megtámasztott, könnyen felboruló, ingatag
lagymatag – ‘erélytelen, határozatlan, közönyös’.
egyensúlyú’; ‘bizonytalan, ingatag ‹kedélyállapot, jellem›’. –
A lágy származéka, egy önállóan ki nem mutatható *lagymad
labilitás: ‘bizonytalan egyensúlyi helyzet’; ‘hangulati, jellembeli
(‘lágyul, langyosodik’) igéből alakult az avatag, hervatag, korhatag
ingatagság’.
igékben is szereplő deverbális -tag képzővel. Lásd még langy.
Tudományos szakszó a latin labi (‘esik, csúszik’) igéből, a stabilis
laikus – ‘nem egyházi kötelékbe tartozó (személy)’: papok és
(lásd stabil) ellentétéül; voltaképp rövidült, egyszerejtéses alak, a
laikusok; ‘az egyházi rendet föl nem vett (szerzetes)’: laikus nővér;
szabályos ugyanis labi-bilis volna (mint sta-bilis). Lásd még lapszus,
‘‹főleg orvosi és jogi vonatkozásban› nem szakképzett, így hozzá
lavina.
nem értő, kívülálló (személy)’.
labiodentális – ‘a felső fogsorral és az alsó ajakkal képzett
Nemzetközi szó a latin laicus (‘a köznéphez tartozó, világi’)
‹mássalhangzó: f, v›’.
nyomán; ez a görög laikosz megfelelője a laosz (‘nép’) szóból.
Latin nyelvtani szakszó (labiodentalis) a labium (‘ajak’) és dens,
lajbi – ‘mellényszerű gombos férfi posztókabátka mint népviseleti
dentis (‘fog’) elemekből. Lásd még bilabiális, labiális.
darab’; ‘női ruhán a szoknyához varrott derékrész’.
labirintus – ‘útvesztő’; ‘a belső fül ívjárata’.
Nyelvjárási szó a bajor-osztrák leibel, leibl, lajbl formák nyomán;
Nemzetközi szó a latin labyrinthus nyomán, amely a görög
ezek kicsinyített alakok a Leib (‘test, felsőtest’) szóból.
labürinthosz (‘folyosók bonyolult rendszere’) átvétele; ez
- 205 - oldal
a achát
lajhár – ‘fákon élő, lombbal táplálkozó, feltűnően lassú mozgású
trópusi emlősállat’; ‘tohonya ember’.
Ismeretlen eredetű szó; bizonyára kapcsolatban áll az ugyancsak
ismeretlen eredetű tájnyelvi lajha (‘lomha’) melléknévvel.
lajstrom – ‘jegyzék, lista, számviteli könyv’.
A középkori latin registrum szóból való, amely a regestum
módosult változata; az utóbbi a regerere, regestum (‘visszahord,
behord, bejegyez’) igéből való. A ~ szóalak elhasonulás és
hangrendi illeszkedés eredménye: registrum  legistrum 
lagistrom  laistrom  lajstrom. Lásd még regiszter.
lajt – ‘kerekekre vagy kocsira szerelt, víz (vagy víz és élőhal)
szállítására való tartály’.
A bajor-osztrák lait átvétele; ennek forrása a középfelnémet leite.
lajtorja – lásd létra
lak – ‘kis ház, lakóház, villa’: Kis lak áll a nagy Duna mentében
(Petőfi). – lakik: ‘huzamosan mint otthonában él, tartózkodik
‹valahol›’. Származékai: lakocska; lakás, lakos, lakosság, lakossági,
lakozik, lakott, lakatlan, lakályos, lakhatás, lakhatási.
Alighanem ősi örökség a finnugor korból: finn lakka (‘födém, eresz,
tető’); észt lakk, laka (‘tető, menedék’). A régi magyarban a lak és
lak(ik) egy igenévszó két alakja volt. Lásd még lakik1.
lakáj – ‘libériás urasági inas, komornyik’; ‘szolgalelkű ember’: a
hatalom lakája.
Német vendégszó (Lakai) a tisztázatlan eredetű francia laquais
(‘komornyik’) nyomán.
lakat – ‘kulccsal nyitható kampós függőzár’. Származékai: lakatos,
lakatol.
Az ófrancia loquet (‘kilincses ajtózár’) átvétele; ez kicsinyítő képzés
a loc (‘zár’) szóból, amelynek forrása az angolszász lock (‘zár,
lakat’). A ~ vallon telepesek révén kerülhetett nyelvünkbe
(akárcsak a kilincs) a 14. század előtt, amikor a franciában még
hangzott a szóvégi -t.
lakik1 – ‘étellel, itallal töltekezik’: jóllakik, torkig lakik. Származékai:
laktat, laktató.
Feltehetően a (valahol) lakik (‘lásd lak’) igével azonos eredetű szó,
amely a ‘valahol kiadós étkezés céljára megtelepszik, egy ideig
vendégként ott lakik’ jelentésárnyalat révén utólag különült el.
Lásd még lagzi, lakmározik, lakodalom.
lakik2 – lásd lak
lakk – ‘oldószerrel felhordott, fényes, vízhatlan bevonatot alkotó
(festék)réteg’. Származékai: lakkos, lakkoz.
Sok nyelvben használatos vándorszó, amely az arab lakk révén
terjedt el; ennek végső forrása a perzsa lák és a középindiai lakkhá
közvetítésével a szanszkrit láksá, amely a skarláttölgyfa gyantás
nedvét jelentette, eredetileg pedig azt a pajzstetűfélét, amely
szúrásával ilyen nedvet fakasztott a fából. A magyarban a ~ a
német Lack átvétele.
lakli – ‘megtermett, félszeg kamasz’.
A tisztázatlan eredetű bajor-osztrák lackl (‘mamlasz’) magyaros
alakja.
lakmározik – ‘bőségesen és jóízűen eszik-iszik’. – lakoma: ‘bőséges
társas ékezés’. Származéka: lakomázik.
A szócsalád bizonyára a lakik1 igéből ered, de a képzésmód
részletei tisztázatlanok. A lakoma, illetve korábbi lakma alakja a ~
vélt tövének elvonásából jött létre. Lásd még lakodalom.
lakmusz – ‘zuzmókból készült színezőanyag, amely savas közegben
piros, lúgosban kék’.
A német Lackmus átvétele; forrása a tisztázatlan eredetű holland
lakmoes.
lakodalom – ‘esküvői lakoma, vigasság’. Származékai: lakodalmi,
lakodalmas.
A lakik1 ige származéka deverbális -dalom főnévképzővel (mint
bizodalom, birodalom). Lásd még lakmározik.
lakol – ‘‹többnyire meg- igekötővel › bűnhődik’.
Ismeretlen eredetű szó.
lakoma – lásd lakmározik
lakonikus – ‘tömör, velős szűkszavú’.
Nemzetközi szó a latin Laconicus nyomán; ez a görög Lakónikosz
(‘lakóniai’) megfelelője. Lakónia, azaz lényegében Spárta ókori
lakói szűkszavúságukról voltak közmondásosak.
laktáció – ‘a tejmirigyek kiválasztó tevékenysége’; ‘fejős háziállatok
tejelési időszaka’. – laktóz: ‘tejcukor’. – laktalbumin: ‘a tej egyik
fehérjéje, amely forraláskor hártyásan kicsapódik’.
Tudományos szakszócsalád a latin lac, lactis (‘tej’), illetve lactare,
lactatum (‘tejel’) nyomán; a laktóz alapja a lactosus (‘tejes’)
melléknév; lásd még albumin.
laktanya – ‘katonai lakhelyül szolgáló épület(csoport)’.
Nyelvújítási eredetű, valójában tautologikus összetétel a lak és
tanya szavakból.
lám – ‘íme’; ‘lássam’: hadd lám.
A lát ige látom, illetve lássam alakjainak összevont alakja. Első
jelentésében így alakult ki: látom, hogy…  lám, hogy  lám.
láma1 – ‘a tevével rokon, gyapjas dél-amerikai állat’.
Nemzetközi szó a spanyol lama nyomán, amely az azonos kecsua
indián szó átvétele.
- 206 - oldal
láma2 – ‘a tibeti buddhista vallás legfőbb papja’: a dalai láma; ‘tibeti
szerzetes’: lámakolostor.
Nemzetközi szó az angol lama nyomán; forrása a tibeti blama
(‘buddhista pap’); a tibeti szókezdő b- néma.
lambda – ‘a görög ábécé 11. betűje, hangértéke l’. – lambdacizmus:
‘más hangok átalakulása l hanggá hibás ejtés vagy hasonulás
révén’.
A sémi (föníciai) lamed (‘ökörösztöke’) megfelelője, az eredeti sémi
betű ugyanis egy kampós végű bot piktogramja volt.
lambéria – ‘belső falburkolathoz használt hornyolt faanyag’;
‘‹eredetileg› a szoba falát védő, vállmagasságig érő díszburkolat
fából, gipszből, márványból’.
A francia lambris származéka, ez pedig végső soron a latin labrusca
(‘vadszőlő’) szóra megy vissza; a ~ olaszos szóalak.
lamé – ‘fémszálakkal átfont selyemkelme’: aranylamé.
A francia satin lamé (‘fémszálas selyem’) utótagjából ered; ez
annyit tesz, hogy ‘fémlemezzel bevont, fémszállal díszített’, és
forrása a latin lamina (‘lemez, penge’). Lásd még lamella, laminált,
lamináris.
lamella – ‘vékony, rugalmas kis fémlemez’.
Nemzetközi szó a francia lamelle nyomán, amely a lame
(‘fémlemez’) kicsinyített alakja; forrása a latin lamina (‘lemez,
kardpenge’). Lásd még lamé, laminált, lamináris.
lamentál – ‘siránkozik, sopánkodik’. – lamentáció: ‘siránkozás’.
Nemzetközi szócsalád a latin lamentari, lamentatus (‘jajgat,
siránkozik, megsirat’) nyomán; ennek töve talán egy önállóan ki
nem mutatható la- (‘kiált’), amely megvan a la-trare (‘ugat, kiált’)
igében is.
laminált – ‘rétegezett ‹textília, lemez›’.
Nemzetközi szó az angol laminate (‘rétegez’) nyomán, amelynek
forrása a latin lamina (‘lap, lemez’). A ~ latinosított alak. Lásd még
lamé, lamella, lamináris.
lamináris – ‘réteges’: lamináris áramlás (‘súrlódó folyadék
rétegeinek nem örvénylő, sima áramlása’).
Tudományos szakszó a latin lamina (‘lap, lemez’) nyomán. Lásd
még lamé, lamella, laminált.
lámpa – lásd lámpás
lámpaláz – ‘fellépéssel, nyilvános szerepléssel járó izgatottság’.
Tükörfordítás a német Lampenfieber szóból, amely az erős színpadi
megvilágításra utal. Lásd még lámpás.
lámpás – vagy lámpa: ‘világítóeszköz’; ‘‹kissé régebben›
elektroncső’: hatlámpás rádió.
Az eredetibb ~ a latin lampas (‘fáklya’) átvétele; forrása az azonos
értelmű görög lampasz a lampó (‘világít’) igéből. A lámpa
nyelvújítási elvonás az -s képzős alaknak vélt ~ból. Lásd még
lampion, lantorna.
lampasz – ‘színes, széles posztósáv egyenruha nadrágjának
oldalvarrásán’: tábornoki vörös lampasz.
A német Lampas (‘nehéz damaszt bútorhuzat’) átvétele; ez a
francia lampas (‘festett keleti selyemkelme’) szóból való, és a
középkori latin lampascum származéka, amely hibás szóalak a
damascum helyett, s akárcsak a damaszt, Damaszkusz városával
kapcsolatos.
lampion – ‘színes papírból készült lámpaburkolat kerti kivilágításhoz’.
Az olasz lampione átvétele, esetleg német közvetítéssel; a szó a
lampa nagyító képzős származéka, ennek latin forrása pedig
azonos lámpás szavunkéval.
lánc – ‘egymásba kapcsolt fémkarikákból álló kötélszerű eszköz’;
‘szövet hosszirányú fonala’: láncfonál; ‘‹régen› földmérő eszköz,
illetve földterület mértékegysége (kb. ezer négyszögöl)’;
‘hídfüggesztő elem csuklósan kapcsolt acéllemezekből’: lánchíd.
Származékai: láncos, láncol, láncolat.
Bizonytalan eredetű szó: talán északi szláv jövevény: cseh, szlovák
lancuch, ukrán lancug; ezek etimológiája tisztázatlan. A magyarban
az átvett szó *láncó formát eredményezhetett, amelyben a
véghangzó kicsinyítő képzőnek érződött, s ezért elmaradt.
lancetta – ‘kétélű kés mint sebészeti eszköz’.
Az olasz lanzetta átvétele, esetleg a német Lanzette közvetítésével.
Az olasz szó kicsinyített alak a lancia nyomán; ennek forrása a latin
lancea (hajítószíjas dárda), a görög lonkhé (‘lándzsa’) származéka.
Lásd még lándzsa, lanszíroz.
lanckenét – lásd landsknecht
landauer – ‘előre és hátra lehajtható bőrfedelű hintó’.
Gyártási helyéről, a Rajna-vidéki Landau városról kapta nevét.
landol – ‘földet ér ‹repülőgép, ejtőernyős›’.
A német landen (‘partot ér, földet ér’) magyaros származéka a
Land (‘föld, szárazföld’) nyomán.
landsknecht – ‘középkori német császári zsoldoskatona’.
Német szó, a Land (‘ország’) és ófelnémet kneht (‘ifjú, vitéz,
katona’) elemekből. A Land elem az országon belül, s nem
idegenből toborzott katonára utal; a kneht rokona az angol knight
(‘lovag’). Az irodalmi német Knecht jelentése ‘szolga, béres’. A ~
régi magyar származéka az elavult lanckenét volt.
lándzsa – ‘hosszú nyelű szúró, hajító fegyver’.
Az olasz lancia [lancsa] átvétele; ennek forrása a latin lancea
a achát
(hajítószíjas dárda), a görög lonkhé (‘lándzsa’) származéka. A
magyar szóban az eredeti cs az n hatására zöngésült. Lásd még
lancetta, lamszíroz.
láng – ‘égést kísérő, nyelvszerű lobogó fényjelenség’. Származékai:
lángol, lángoló, lángos.
Vitatott eredetű szó. Talán hangutánzó, részben hangfestő eredetű
szó a lobog, távolabbról a lomb családjából. Lehet ősi, finnugor
eredetű hangfestő szó is: zürjén lum (‘parázs’), votják lumit (‘enyhe
szél’); a magyar ~ -g eleme ez esetben denominális főnévképző
lehet. Lásd még lángos.
langaléta – ‘magas, sovány ‹fiatal férfi›’.
Bizonytalan eredetű szó. A német lange Latte (‘hosszú léc’) mint
feltételezett forrás több okból vitatható: a ~ forma nem vezethető
le belőle, s nem magyarázza a szó több korai jelentését
(‘félmeztelen; bárgyú; lomha’).
lángos – ‘kenyértésztából készült, kemencében vagy zsiradékban
sült lepény’.
A láng származéka, a ~t ugyanis régebben akkor vetették a
kemencébe, amikor a kenyérsütéshez gyújtott tűznek még lángja
volt.
languszta – ‘ízletes húsú nagy tengeri rák’.
Nemzetközi szó a francia langouste nyomán, amely a provanszálon
át a latin locusta (‘sáska’) szóig megy vissza; az elnevezés némi
alaki hasonlóságon alapul. A magyar szó a német Languste
átvétele a szóvég latinosításával.
langy – vagy langyos: ‘kellemes, enyhén meleg hőmérsékletű’:
Langy téa beteg idegemnek (Kosztolány); ‘lagymatag, közömbös’.
Származékai: langyít, langyosít, langyosodik.
A lágy szó jelentésben elkülönült alakváltozata; valószínűleg az ősi
finnugor tő egyik lehetséges folytatása (mint a hangya–húgy 1
esetében), de a n lehet inetimologikus járulékhang is, mint a pép–
pempő, potyka–ponty alakpárokban. A langyos olyan fölös képzés,
mint a fáin  fáintos, komót  komótos.
lanka – ‘enyhe lejtő’; ‘‹régebben› vízparti nádas, rét’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát luka, szlovén loka (‘vízparti rét’),
szlovák luka (‘rét’). A magyarba egy régi szláv nazális *lonka került;
ma általános jelentése másodlagos, a parti rétek fölötti kis lejtésű
domb- vagy hegyoldalra értődve.
lankad – ‘fárad, pilled, gyengül’. Származékok és kapcsolt szavak:
lankadó, lankadatlan; lankaszt, lankatag.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
lanolin – ’tisztított gyapjúzsír mint kozmetikai alapanyag’.
Mesterséges nemzetközi szó a latin lana (‘gyapjú’) és oleum (‘olaj’)
elemekből, a vegyületeknél gyakori -in végzettel (mint anilin,
kinin). A magyar szó forrása a német Lanolin lehet.
lanszíroz – ‘‹tevékenységet› megindít’: a cég két új lapot
lanszírozott; ‘felkarol, támogat, sztárol’; ‘felvet, bedob, terjeszt
‹hírt, eszmét, ötletet›’.
A német lancieren átvétele; ennek forrása a francia lancer (‘dob,
divatba hoz, előmozdít’) a lance (‘lándzsa’) szóból; ennek
eredetéről lásd lancetta.
lant – ‘domború hátú, ősi pengetős hangszer’; ‘‹ókori ábrázolásokon›
líra’; ‘a költészet jelképe’: Letészem a lantot, nyugodjék (Arany).
Az újfelnémet laut átvétele; ez az ófrancia luth közvetítésével az
arab al- -ud (‘lant’, tkp. ‘a fa’) szóra megy vissza. A magyar szó
elhasonulással fejlődött: laut  lalt  lant; ennek állomásai írásos
nyelvemlékeinkben nyomon követhetők.
lantorna – ‘ablaküveget helyettesítő hártya, hólyag’: Lantornás
ablakom ketté szakasztotta (Csokonai).
A latin lanterna (‘lámpa’) átvétele; forrása a görög lamptéra
(‘lámpa’). A magyar szóalakban magánhangzó-hasonulás történt.
Elavult szó. Lásd még lámpás.
lány – lásd leány
lanyha – ‘enyhe, gyenge’.
Ismeretlen eredetű szó, bár bizonyára rokonságban áll a lomhával;
ny–m váltakozásra példa az iszonyú–iszamó.
lap – ‘tárgy sima, sík felülete’: asztallap; ‘papírszelet’; ‘könyv, füzet
egy kétoldalas eleme’; ‘újság’: napilap; ‘kártyacsomag egy
darabja’: jó lapjai vannak; ‘kotta’: lapról olvas, játszik. Származékai:
lapoz, lapozás, lapozó.
A lapos tövével azonos, feltehetőleg belőle keletkezett elvonással.
Lásd még lapály, lapít, lappad, lappang, lappantyú.
láp – ‘vízinövényekkel sűrűn benőtt mocsár’; ‘ennek gyakran a víz
színén lebegő növényzete’: úszóláp.
Ősi örökség lehet a finnugor korból: vogul lope, lupi (‘széldöntötte
fa’), zürjén lep (‘uszadékfa’). A fenti második jelentés lehet az
eredeti.
lapaj – ‘hórihorgas, esetlen fiatalember’.
Szlovák eredetű: lapaj (‘csirkefogó’; régen ‘pandúr’). Ez a lapať
(‘megfog’) felszólító módja: ‘fogdmeg’.
lapály – ‘mélyen fekvő síkság’.
A lapos szó igenévszói lap- tövéből keletkezett denominális -ály
főnévképzővel.
lapát – ‘nyeles földhányó szerszám’; ‘evezőlapát’. Származékai:
lapátos, lapátol, lapátolás.
- 207 - oldal
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák lopata; a szóvégi
-a úgy maradt el, mint a beszéd, kamat, kolbász szavakban. Lásd
még labda, lapocka.
lapidáris – ‘tömör, velős ‹szöveg, kifejezés›’.
A francia lapidaire (‘kőmetsző’; ‘kőbe vésni való, tömör’) átvétele a
német lapidär közvetítésével, latinosított formában; forrásuk a latin
lapidarius (‘kővéső’) a lapis, lapidis (‘kő’) szóból. Lásd még
lapidárium, lapilli, lápisz.
lapidárium – ‘templom vagy múzeum kőtára az ásatások során
előkerült faragványok, épülettöredékek tárolására és
bemutatására’; ‘faragott kövek gyűjteménye’.
Tudományos szakszó a latin lapis, lapidis (‘kő’) nyomán. Lásd még
lapidáris, lapilli, lápisz.
lapilli – ‘vulkáni kitörésből származó apró kődarabok’.
Földtani szakszó, az olasz lapillo (‘kövecske’) többes alakja; forrása
a latin lapillus, a lapis (‘kő’) kicsinyített formája. Lásd még lapidáris,
lapidárium, lápisz.
lápisz – ‘ezüstnitrát, pokolkő’.
Gyógyászati szakszó, a latin lapis infernalis (‘pokoli kő’) önállósult
első eleme. Lásd még lapilli, lapidáris, lapidárium.
lapít – ‘lapossá tesz’; ‘meghúzza magát’. Származékok és kapcsolt
szavak: lapított; lapul, lapulás.
A lapos, lappang szavak igenévszói lap- tövéből keletkezett
denominális -ít, -ul képzővel.
lapocka – ‘a hát háromszög alakú, lapos csontja ‹embernél,
emlősnél›’; ‘az efölött lévő hús’: sertéslapocka. Alakváltozatok:
lapicka, lopacka, lopocka, lepicke, lapócka, lapiszka.
Szláv eredetű szó: szlovén, szlovák lopatka (‘kis lapát; lapocka’); ez
a lopata (lásd lapát) kicsinyített alakja. A t  c hangváltozás
példája: kalitka–kalicka.
lapos – ‘sík ‹felszín›’; ‘vékony, sima’; ‘nem túl homorú’: lapos tányér;
‘érdektelen, színtelen ‹előadás, stílus›’.
A ~ lap- alapszava ősi uráli örökség: votják lap (‘alacsony’),
cseremisz lapka, finn lappea (‘lapos’), szamojéd lapsa (‘lemez’). A
magyar szó -s melléknévképzőt visel. Lásd még lap, lapály, lapít,
lappad, lappang, lappantyú.
lapp – ‘Észak-Skandináviában négy országban szétszórva élő, nomád
finnugor nép, ennek tagja’; ‘e néppel, nyelvével kapcsolatos’.
Tisztázatlan eredetű, talán finn elnevezés (lappalainen); a ~ok
saját neve szame.
lappad – ‘lohad’.
A lapos, lapít, lappang igenévszói lap- tövéből keletkezett a kezdő
igék -d képzőjével.
lappália – ‘semmiség, jelentéktelen dolog’.
A német Lappalie átvétele latinosított végződéssel. A német szó a
Lappen (‘törlőrongy’) származéka, maga is tréfás latinos képzés a
personalia (‘személyes dolgok’) és hasonló szavak mintájára.
lappang – ‘meglapulva rejtőzik’; ‘rejtetten fejlődik’: lappangó
betegség; ‘észrevétlenül, de sejthetően jelen van’: itt valami titok
lappang. Volt lappan alakja is.
A lapos, lapít szavak igenévszói lap- tövéből keletkezett; előbb -g
gyakorító képzővel lappag, illetve -n mozzanatos képzővel lappan
formára. A ~ n-je másodlagos fejlemény. Lásd még lappantyú
lappantyú – ‘rigó nagyságú, szürkésbarna madár’.
A lappan (lásd lappang) ige lappant (‘rejtezik’) származékából való
folyamatos melléknévi igenévi alak (mint forgattyú, tolattyú,
pattantyú), ez a madár ugyanis késő este, lopakodva indul
rovarzsákmánya után.
lapszus – ‘nyelvbotlás’; ‘kisebb erkölcsi botlás’.
Latin szó (lapsus), a labi, lapsus (‘elesik, botlik, elcsúszik; téved’)
ige nyomán. Lásd még labilis, lavina.
laptop – [leptop] ‘kisebb aktatáska méretű, hordozható számítógép’.
Az angol lap (‘öl’) és top (‘felső rész’) elemekből, tkp. ‘ölbe, térdre
tehető’; a szokványos berendezést jelölő desktop (‘íróasztalra
való’) mintájára alkotott szakszó.
lapu – ‘nagy levelű bojtorján’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát lopuh, szlovén lapuh, szlovák
lopuch (‘bojtorján, útilapu’).
larghetto – [largettó] ‘szélesen, de nem annyira, mint a largo
jelzésnél’.
Olasz zenei előadói utasítás; a largo (lásd ott) kicsinyített alakja.
largo – ‘‹zenei tempójelzésként› szélesen, áradóan’; ‘zenemű ilyen
részlete, tétele’: Xerxes largója Händel operájából.
Olasz szó, a.m. ‘széles, bő’, a latin largus (‘bőséges, adakozó’)
folytatója. Lásd még larghetto.
laringális – ‘a gégefőben képzett ‹beszédhang›’: laringális spiráns (a
h hang). – laringoszkópia: ‘gégetükrözés’. – laringitisz:
‘gégefőgyulladás’.
Tudományos szakszavak a görög larünx, larüngosz (‘gége’), illetve
szkopeó (‘megfigyel’) elemekből; a laringitisz a gyulladásra utaló
-itisz végződést viseli.
lárma – ‘zsivaj, hangzavar’; ‘hangos veszekedés’.
A bajor-osztrák larm, larma átvétele ‘katonai riadó’ jelentésben; ez
és az irodalmi német Lärm (‘lárma’) az olasz all’arme!, azaz
‘riadó!’, tkp. ‘a fegyverekhez!’ vezényszóra megy vissza. Lásd még
a achát
alarm, ármádia, lármafa.
lárva – ‘‹régebben› álarc’; ‘rovarálca’.
A latin larva (‘rossz szellem, kísértet; álarc’) átvétele. Második
jelentése annak alapján fejlődött ki idegen nyelvekben, hogy a
rovarálca átmeneti alak, amelyből utóbb kibukkan a valódi lény.
Lásd még láva, lavina.
lasagne – [la(s)zanye] ‘húsos derelye sajtos, paradicsomos
szószban’.
Olasz ételnév
laska – ‘metélt’; ‘lapos gyúrt tészta’.
Északi szláv eredetű: szlovák lokša (‘krumplis tésztából sütött
lepény’), ukrán loksa (‘metélt tészta’). Ezek a tatár laksa
közvetítésével a perzsa lahsa (‘kásaféle’) szóból erednek. A magyar
szóalak hangátvetés eredménye.
lassú – ‘csekély sebességű’; ‘hosszú idő alatt végbemenő’;
‘nehézkes’: lassú a keze. Származékai: lassan, lassít, lassítás,
lassul, lassulás, lassacskán, lassúdad, lassúság.
Bizonytalan eredetű szó. Valószínű lass- alapszava lehet ugor kori
örökség: vogul lásel, osztják lasinen (‘lassan’). Az egyeztetés
különféle hangtörténeti nehézségek miatt nem tekinthető
megalapozottnak. A ~ -ú eleme talán melléknévképző.
lasszó – ‘pányva’.
Nemzetközi szó a spanyol lazo nyomán; ez a latin laqueus (‘kötél,
hurok, tőr’) folytatója. A magyar szó forrása az angol lasso vagy a
német Laßo lehet.
lasztex – ‘gumifonalakkal átszőtt rugalmas, a testhez simuló textilia’.
Ipari márkanév az eLASZtikus (‘rugalmas’) és laTEX (‘kaucsuktej’)
szóelemekből; lásd elasztikus, latex.
lat – ‘régi súlymérték, a font harmincketted része’. Származékai:
latol, latolgat.
A német Lot (‘ólom, mérőón; súlymérték’) átvétele, valószínűleg
bajor-osztrák lat alakja révén.
lát – ‘szemével érzékel, felfog’; ‘szemlél, megtapasztal’: világot lát;
‘fogad’: vendéget lát, szívesen látja; ‘‹el- igekötővel › részesít
valamiben, gondoskodik róla’: mindennel ellátja; ‘‹neki- igekötővel›
belefog, megkezdi’: nekilát a munkának. Származékai: látó, látás,
látomás, látomásos, látszik, látszat, látvány, látványos, látnok,
láttamoz, láttamozás, láthatás.
Talán ősi örökség az uráli korból: szamojéd lettampá (‘őriz’), litobiz
(‘figyel’). A nagyon távoli rokonnyelvekből vett példák miatt az
egyeztetés eléggé bizonytalan. Lásd még lát-, látogat.
lát- – ‹összetételek előtagjaként› ‘látó, látási’: láthatár, látkör, látcső,
látszerész, látlelet, látkép.
Nyelvújítási szóalkotások, részben a német Seh- és Schau- előtagú
összetételek mintájára.
lateiner – ‘latinos műveltségű, szellemi foglalkozású személy,
ügyvéd, orvos, tanár ‹a 18-19. században›’.
Német szó (tkp. ‘latint tanuló’), fenti jelentése a magyarban alakult
ki. Lásd még ladin, latin.
látens – ‘rejtett, lappangó’: látens hő, látens betegség, látens kép
(megvilágított, de még elő nem hívott filmen). – latencia:
‘lappangás, lappangási idő’.
Tudományos szakszócsalád a latin latens, latentis (‘rejtőző’)
nyomán; ez folyamatos melléknévi igenév a latere (‘rejtőzik’)
igéből.
laterális – ‘oldalsó’; ‘a szájüreg oldalsó részén képzett
‹mássalhangzó›, pl. l’.
Nemzetközi szó a latin latus, lateris (‘oldal’) nyomán. Lásd még
bilaterális, multi-.
laterna – ‘‹régen› lámpa’: laterna magica; ‘kör vagy sokszög alapú,
ablakos tornyocska kupola csúcsán, a belső tér megvilágítására’.
Nemzetközi szó a görög eredetű latin lanterna (lásd lantorna)
laterna alakváltozata nyomán.
latex – ‘kaucsuktej, a kaucsukfa nedve, a gumigyártás alapanyaga’.
Latin szó, tkp. ‘folyadék’. Lásd még lasztex, laticel.
laticel – ‘kaucsuktej habjából nyert párnázó gumianyag’.
Ipari márkanév a latin latex, laticis (‘kaucsuktej’, tkp. ‘folyadék’) és
cella (‘cella, üreg’) elemekből. Lásd még lasztex, latex.
latifundium – ‘nagy kiterjedésű földbirtok’.
Latin szó a latus (‘széles’) és fundus (‘föld, földbirtok’) elemekből.
latin – ‘az ókori római birodalom nyelve, amely a tudomány nyelve
maradt a 18. századig, és a katolikus egyháznak szertartási nyelve
majdnem napjainkig’. – latinista: ‘a latin nyelvvel foglalkozó tudós’;
‘e nyelv tanulója’. – latinitás: ‘latinság, latinos műveltség, latinos
jelleg’. – latinizmus: ‘a latinra jellemző nyelvi alakzat’; ‘latinos
idegenszerűség más nyelvben’.
Nemzetközi szócsalád a latin Latinus (‘Latiumból való’) alapján; ez
a közép-itáliai tartomány volt a római történelem bölcsője. A
magyar ~ a szóvégi -us elhagyásával alakult ki (mint arabus, dánus
 arab, dán). Lásd még ladin, lateiner.
lativus – ‘a hová? kérdésre felelő helyhatározói eset’.
Latin nyelvtani szakszó a ferre, latum (‘visz valahová’) igéből. Lásd
még ablativus, prelátus, reláció.
látogat – ‘felkeres’; ‘rendszeresen jár ‹valahová›’; ‘‹Isten› büntet’:
igencsak látogatja az Isten. Származékai: látogató, látogatás.
- 208 - oldal
A lát ige származéka gyakorító -gat képzővel; e képzés mintája a
latin visitare (‘látogat’) lehetett, amely a videre, visum (‘lát’)
kétszeres gyakorító képzésű alakja.
lator – ‘rabló, gonosztevő’; ‘‹melléknévként› elvetemült’.
Legvalószínűbben a latin latro (‘rabló, zsoldos, útonálló’)
származéka, de alakjára nagyban hathatott a más eredetű német
Lotter (‘mihaszna, csavargó, kurafi’). Valószínűleg e két forrásból
ered a szerb-horvát lotar, szlovén loter, szlovák lotor (‘tolvaj,
naplopó, szoknyavadász’ stb.) is, de nem bizonyítható, hogy ezek
volnának a ~ közvetlen forrásai.
latrina – ‘nyitott illemhely’.
A késő latin latrina (‘fürdő; árnyékszék’) átvétele, ez rövidült forma
egy lavatrina alakból, amely a lavare (‘mos’) ige származéka. Lásd
még lavabó, lavíroz, lavór.
latyak – ‘híg sár’.
Hangutánzó szó a sárban járás zajának imitálására. Rokonságába
tartozik a locsog, lotyog.
laudáció – ‘az ünnepeltet köszöntő és érdemeit méltató beszéd
kitüntetés átadásakor, beiktatáskor stb.’.
Latin szó (laudatio) a laudare, laudatum (‘dicsér’) igéből. Lásd még
laudes.
laudes – [laudesz] ‘a zsolozsma kora reggeli imádsága’.
Latin szó, a laus, laudis (‘dicséret’) többes alakja. Lásd még
laudáció.
láva – ‘olvadt kőzet, amely kitöréskor aláömlik a tűzhányó oldalán’.
Nemzetközi szó a nápolyi olasz lava nyomán; ez a latin labes
(‘esés, csúszás’) folytatója a labi (‘esik, süllyed’) igéből. Lásd még
lavina.
lavabó – ‘kis kézmosó medence katolikus templomokban az oltár
közelében’.
A latin Lavabo inter innocentes manus meas (‘Ártatlanok közt
mosom majd kezeimet’) zsoltárvers kezdőszava; e szavak
kíséretében végzi szertartásos kézmosását a pap a mise felajánlási
részében. A ~ a lavare (‘mos’) ige jövő idejű alakja. Lásd még
lavíroz, lavór, levendula, lüszter.
lavina – ‘hógörgeteg’.
Több nyelvben otthonos szó a svájci rétoromán (engadini és ladin)
lavina (‘hó- és jéggörgeteg’) nyomán; forrása a késő latin labina
(‘zuhanás, csúszás’) a labi (‘esik, csúszik’) igéből. A magyar szó az
olasz lavina vagy a német Lawine átvétele. Lásd még lapszus,
labilis, láva.
lavíroz1 – ‘szél ellenében jobbra-balra kitérve vitorlázik’; ‘ellentétes
érdekek közt ügyeskedve igyekszik célját elérni, az
összeütközéseket elkerülni’.
A német lavieren átvétele; ennek forrása a francia lovier a holland
laveren közvetítésével.
lavíroz2 – ‘még friss akvarell vagy tusrajz vonalait vizes ecsettel
átkeni a színek összefolyatása és árnyalatok kialakítása céljával’.
Művészeti szakszó, a német lavieren átvétele; forrása a francia
laver (‘mos’), a latin lavare (‘mos’) folytatója. Lásd még latrina,
lavabó, lavór, lüszter.
lavór – ‘mosdótál’.
A délnémet Lavoir, Lavor átvétele; ennek forrása a francia lavoir
(‘mosoda, mosdóedény’) a laver (‘mos’) igéből; latin lavare (‘mos’).
Lásd még lyavabó.
laxatívum – ‘hashajtószer’.
Gyógyszerészeti szakszó a latin laxare, laxatum (‘enyhül, enyhít’)
nyomán; töve laxus (‘lankadt, ernyedt’) a languere (‘bágyad’)
igéből. Lásd még lazsál, lízing.
láz – ‘rendellenesen magas testhőmérséklet betegség
következtében’: ‘izgalom’: lámpaláz; ‘tömegszenvedély,
lelkesedés’: kitört a bevásárlási láz. Származékai: lázas, láztalan.
Ismeretlen eredetű szó. Vagy alapja a lázad, lázít, lázong igéknek,
vagy elvonás belőlük, bár ez utóbbi kevésbé valószínű.
lazac – ‘rózsaszín húsú északi-tengeri hal, amely íváskor a folyók
vízébe vándorol’.
Északi szláv eredetű: szlovák losos; a szóközépi sz hang zöngésült,
a szóvégi affrikálódott.
lázad – ‘erőszakosan, fegyveresen felkel a hatalom ellen’; ‘belső
elégedetlenség, szembenállás fűti a felsőbbség, a fennálló helyzet
ellen’. Származékok és kapcsolt szavak: lázadó, lázadás; lázít,
lázító, lázítás; lázong, lázongás.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Lehet, hogy láz- töve eredetileg
igenévszó, és a láz szóval kapcsolatos.
lázár – ‘nyomorult, beteg koldus’: Mint a lázárok szeme lakzin…
(Babits).
Jézus bibliai példabeszédében (Lk 16,19) szerepel Lázár, a fekélyes
koldus ; ez a héber Eleázár (‘Isten megsegít’) név rövidült alakja.
lazarett – ‘tábori kórház’; ‘‹a középkorban› bélpoklosok háza’.
Német szó a francia lazaret nyomán, amely az olasz lazzaretto
(‘kórház, menedékhely kitaszítottaknak’) átvétele; forrása a lazzaro
(‘beteg koldus’). Jézus bibliai példabeszédében (Lk 16,19) szerepel
Lázár, a fekélyes koldus; ez a héber Eleázár (‘Isten megsegít’) név
rövidült alakja.
lazúr – ‘festményre vékonyan, több rétegben felrakott áttetsző
a achát
festék’: lazúros színhatás.
A késő latin azurium (‘kékkő’), illetve lapis lazuli (‘lazúrkő’)
származéka; ez az arabon (lazuward) át a perzsára megy vissza,
mert a perzsiai Ladzswurd bányájában fejtették ezt az ásványt.
Lásd még azúr.
lazsál – ‘lustálkodik’; ‘munkáját túl kényelmesen végzi’.
A korábbi lazsíroz képzőcserés változata (mint blamíroz–blamál);
forrása a német lachieren [lasíren], azaz ‘lazít, elenged, leereszt’ a
francia lâcher (‘lazít, elhagy, kienged’) nyomán, végső soron a latin
laxare (‘lazul, enyhül’) igéből. Lásd még laxatívum, lízing.
lázsiás – ‘a tallérnál értékesebb ezüstpénz’: Tallér, az angyalát,
mégpedig lázsiás (Garay).
Valószínűleg az olasz aggio (‘felár’) származéka az olasz eredetinek
a határozott névelős (l’aggio) formájából; a szóalakra a máriás1 is
hatott.
lazsnak – ‘durva pokróc’. Származéka: lazsnakol (‘elpáhol’).
Szláv eredetű szó: szlovák ložnik, ukrán lizsnik, orosz lozsnyik
(‘ágytakaró, pokróc’); ezek az ősszláv lozse (‘ágy’) származékai a
lezsati (‘fekszik’) ige alapján. A ~ nyelvjárási szó. Lásd még lezsák.
le – ‘alacsonyabban fekvő hely irányában; alacsonyabb rang felé
‹határozószó és igekötő›’; ‘‹felkiáltásként› pusztuljon!’: le az
árulókkal!
Bizonytalan eredetű szó. Finnugor származását csak a cseremisz
level (‘alsó rész’) első eleme támogatná, ám ez ellen is több
nyelvtörténeti meggondolás szól. A ~ korai lee, leve alakjai még
lativusi -é ragot tartalmaztak, ám ez utóbb eltűnt, mint a be, fel, el
esetében. Lásd még leg-, lejt, lenn.
lé – ‘leves’: halászlé; ‘gyümölcs vagy más növényi termék kifacsart
nedve’: almalé, paradicsomlé; ‘ételnemű főzésekor keletkező ízes
folyadék’: húslé.
Ősi finnugor örökség: vogul lem (‘leves’), votják lim (‘édes lé’),
cseremisz lem (‘húsleves’), finn liemi (‘leves’). A finnugor
előzményekből szabályszerű fejlemény a ~ lev- töve és a régebbi
lév alak. Lásd még leves.
leáldozik – ‘‹nap› lenyugszik’.
A szó második eleme vitatott eredetű. Vagy az alszik al- tövének
gyakorító képzős származéka, vagy az áldoz igével kapcsolatos; az
utóbbi feltevést a napnyugta székely ‘napszentület’ megnevezése
támogathatja.
leander – ‘babérrózsa’.
A bécsi német Leander átvétele, amely az olasz oleandro piemonti
leandro alakjából való. Ezek, valamint a botanikai latin oleander,
kevert alakok a latin olea (‘olajfa’) és görög rhododendron
elemeiből. Lásd még rododendron.
leány – vagy lány ‘nőnemű gyermek’; ‘fiatal férjezetlen nő’;
‘szűzleány’; ‘‹régebben› cselédlány’. Származékai: leányka,
leányság, lányság.
Valószínűleg ősi összetett szó. Előtagja ugor kori örökség lehet:
vogul lai (‘kicsiny’), osztják lojam- (‘gyenge’), utótagja az anya any
eleme. Az ősmagyar kori forma *lajanja lehetett, ebből levezethető
a lány és, magánhangzó elhasonulásával, a leány.
lebben – lásd lebeg
lebbencs – ‘laposra gyúrt tészta’; ‘ebből főzött hagymás, paprikás
leves’: lebbencsleves.
A nyelvjárásokban igen sokféle jelentésű szó a lebben ige (lásd
lebeg) származéka a játszi -ncs képzővel (mint puffancs, pukkancs);
fenti jelentésében bizonyára a fővő levesben ide-oda lebegő
tésztadarabokra utal.
lebeg – ‘levegőben vagy folyadékban könynyed, lassú lengéssel
mozog’; ‘könnyedén halad’. Származékok és kapcsolt szavak:
lebegő, lebegős, lebegtet, lebegtetés; lebben, lebbenő, lebbent.
Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád a lengő, himbálózó,
rezgő mozgás megjelenítésére; családjába tartozik a libeg, lobog,
leffeg s még jó néhány ige. Lásd még lebbencs, lebeny, lebernyeg,
lebzsel, leng, lepke, levegő, levél, libikóka.
lebeny – ‘szarvasmarha álla alatt lelógó húsos bőr’; ‘némely szerv
karéjosan elkülönülő része’: tüdőlebeny.
A lebeg ige leb- tövének származéka -ny képzővel (mint bizony,
viszony). Lásd még lebernyeg.
lebernyeg – ‘bő, könnyű ujjatlan köpeny’; ‘ruhadarab elálló, lebegő
része’.
A lebeny alakváltozata járulékos r hanggal és denominális -g
képzővel.
lébol – ‘éli világát’.
A német leben (‘él’) tövéből képzett, enyhén avuló bizalmas nyelvi
szó.
lebuj – ‘rossz hírű, eldugott kocsma, mulató’.
A lebújik igéből lett, annak felszólító alakjából (példa erre a
betekints csárda); bizonyára pincekocsmával, alacsony bejáratú
csapszékkel kapcsolatos, ahová csak lehajtott fejjel lehet bemenni.
lebzsel – ‘tétlenkedik’.
A lebeg ige rokonságába tartozó hangfestő szó a leb- tőhöz járuló
-sel, -zsel képzővel (mint dörzsöl, perzsel). Nyelvjárási jelentéseihez
(‘lobog, szeleskedik’) képest a fenti másodlagosnak tetszik.
léc – ‘vékonyra fűrészelt deszka’.
- 209 - oldal
Eredetére két magyarázat van. Lehet az irodalmi német Latte
(‘léc’) hazai szász lots változatának fejleménye; lehet déli szláv
jövevényszó is: szerb-horvát, szlovén letvice, ez esetben letvice 
lecce  lécce  léc úton alakult ki. Hangtanilag mindkét
magyarázattal gondok vannak.
lecitin – ‘állati szövetekben és tojássárgában található foszforos
lipoid’; ‘ebből készült erősítő szer’.
Latin szó, lecithin, a görög lekithosz (‘tojás sárgája’) tövéből
képezve a vegyszereknél gyakori -in végződéssel (mint anilin,
kinin).
lecke – ‘iskolások házi feladata’; ‘tanulságos tapasztalat’: ez jó lecke
volt neki; ‘felolvasott szentírási szöveg a mise első részében’:
szentlecke. Származéka: leckéztet.
A latin lectio (‘olvasás, olvasmány’) szóból ered, forrása a legere,
lectum (‘olvas’) ige. A lekció  lekce  lecke fejlődésben
hangátvetést találunk. Ez valószínűleg a magyarban következett
be, de lehet, hogy a hasonlóan alakult középfelnémet meg bajor-
osztrák letzge, letzgen formák is hatottak a folyamatra. Lásd még
lektor, lektűr.
lecsó – ‘zöldpaprikából paradicsommal főzött étel’.
A locsog családjába tartozó hangutánzó szó, a tájnyelvi lecseg
alakváltozatból keletkezett leccs (‘szétfőtt főzelék’) képzett
formája.
ledér – ‘csapodár, léha, feslett’.
A középfelnémet liederlich (‘könnyű, könnyelmű, léha’) lieder
eleméből származik, de a hangfejlődés részletei tisztázatlanok.
lednek – ‘pillangós virágú gyomnövény’.
A szlovák népnyelvi lednik átvétele.
lefetyel – ‘‹kutya, macska› nyelvét folyadékba mártogatva iszik’;
‘össze-vissza fecseg’.
Hangutánzó szó.
leffeg – ‘‹ruha lelógó része, állat füle› a lépés ütemére ide-oda
lendül’.
Hangutánzó, hangfestő eredetű szó, a lebeg tágabb rokonságába
tartozik.
lég – ‘levegő’: Kivirult a lég, vidul a határ (Tompa); ‘‹összetételek
előtagjaként› levegő-, levegőben való, levegővel kapcsolatos’:
légkör, léggömb, légnemű, légüres, légmentes, légvonal,
légvédelmi stb.
Nyelvújítási alkotás a levegő ég (tkp. lebegő ég) csonkításával;
Kazinczy leleménye (lásd még levegő). A ~ egyszótagos voltában
szerencsésnek bizonyult mint költői szó, és még inkább mint előtag
olyan összetételekhez, amelyek többnyire a német Luft- mintáját
követték. Mai nyelvünkben csak ezek az összetételek éltetik, a ~
maga irodalmi szó maradt.
leg- ‘‹a felsőfoknak a szó elé illesztett jeleként› mindennél magasabb
fokon’. – legesleg-: ‘‹a túlzó fok jele›’.
A ~ lehet finnugor eredetű, bár erre csak a cseremisz len
(‘nagyon’) kínál példát (n hangja az a hátul képzett változat, amely
ing szavunkban hallatszik, s ez fejlődhetett g hanggá). Más
magyarázat szerint a ~ a le határozószóból alakult a lativusi rag
ritkább -g változatával; a térbeli irány és a mérték kapcsolata a
felette, túl használatában is megmutatkozik: felette nagy, túl
(értsd: ‘mértéken túl’) szép. A ~ első előfordulásaiban még csak
nyomósító elem volt alapfokú határozószók mellett: legott,
legelőször, legmélyén; a középfokhoz való kapcsolódása s ezzel
jellé alakulása másodlagos fejlemény. A túlzó fokban (legesleg) az
-s olyan képző, mint a körös-körül, teli(de)s-tele szópárokban.
legáció – lásd legátus
legális – ‘törvényes’. – legalitás: ‘törvényesség’. – legalizál:
‘törvényesít, törvényesnek nyilvánít’. – legalizáció: ‘törvényesítés,
törvényerővel való felruházás’.
Nemzetközi szócsalád a latin legalis (‘törvényes’) nyomán, a lex,
legis (‘törvény’) szóból. A legalitas és legalisare középkori latin
szóalkotások. Lásd még illegális, legátus, legitim, lojális.
legato – [legátó] ‘a hangokat egymáshoz kötve ‹adandó elő›’.
Zenei utasítás, az olasz legato (‘kötött’) átvétele a legare (‘köt’)
igéből; forrása a latin ligare. Lásd még lián, liezon, liga, ligatúra.
legátus – ‘pápai követ ‹alkalmi megbízás alapján›’; ‘‹régi református
kollégiumból› egyházi ünnepre prédikálni kiküldött diák’; ‘‹az
ókorban› a szenátustól kiküldött helyettes katonai parancsnok,
alvezér’. – legáció: ‘református diák prédikációs kiküldetése’:
legációban jár.
Nemzetközi szavak a latin legatus (‘követ’) és legatio (‘követség’)
nyomán; ezek a legare, legatum (‘kiküld’) származékai a lex, legis
(‘törvény’) szóból.
legel – ‘‹állat› rét, mező füvét foggal tépegetve eszi’. Származékai:
legelő, legeltet, legeltetés.
Ismeretlen eredetű szó.
legenda – ‘vallási tárgyú, a szentek életéről szóló csodás történet’;
‘történeti személy tetteit kiszínezve tálaló történet’: a legendás
hírű népvezér; ‘hihetetlen történet, mesebeszéd’. Származékai:
legendás, legendázik. – legendárium: ‘vallásos legendák
gyűjteménye’.
Nemzetközi szócsalád a latin legenda (‘olvasni valók’) nyomán; ez a
a achát
legere (‘olvas; összegyűjt’) ige gerundivumának (legendum) többes
semleges alanyesete. Lásd még lecke, lektor, lektűr, légió.
legény – ‘nőtlen (fiatal) férfi’; ‘életrevaló, bátor férfi’: legény a
talpán, a gáton. Származékai: legényes, legénykedik.
Ismeretlen eredetű szó.
leggeramente – [leddzseramente] ‘könnyedén ‹adandó elő›’.
Zenei utasítás, az olasz leggero (‘könnyű’) származéka, amely a
késői latin leviariusból való, a latin levis (‘könnyű’) képzett
alakjából. Lásd még lezser.
leghorn – ‘kis testű, fehér, jól tojó tyúkfajta’.
Angol szó, Leghorn, ez Livorno olasz kikötőváros angol neve.
légió – ‘‹az ókorban› a legnagyobb római katonai egység’; ‘(külföldi)
önkéntesekből alakult sereg’: idegenlégió; ‘nagy tömeg, sokaság’:
a menekülők légiója. – legionárius: ‘légió katonája’.
Nemzetközi szócsalád a latin legio, legionis (‘sereg, légió’), illetve
legionarius nyomán, amelyek a legere (‘összegyűjt; olvas’) ige
származékai. Lásd még legenda, lektor, lektűr.
legitim – ‘törvényes, jogszerű, jogosnak elismert’: legitim kormány. –
legitimáció: ‘törvényesség elismerése’; ‘házasságon kívül született
gyermek törvényesítése’ – legitimitás: ‘törvényszerűség,
jogszerűség’; ‘uralmi rendszer társadalmi elfogadottsága’. –
legitimizmus: ‘trónját vesztett uralkodócsalád restaurációs
igényeinek támogatása’; ‘ilyen célra törő politikai mozgalom’. –
legitimista: ‘a legitimizmus híve’.
Nemzetközi politikai szakszócsalád a latin legitimus
(‘törvénytisztelő, törvényes’) nyomán; ez a lex, legis (‘törvény’) és
tueri (‘őriz, védelmez’) elemekből áll, tehát ‘törvényt megőrző’.
Lásd még legális, legátus, lojális.
légó – ‘polgári légoltalom’: légópince; ‘légiriadó ‹a második
világháborúban›’.
A légoltalom (‘légitámadások elleni polgári védekezés’) csonkult
formája, mint pl. petró a petróleumból.
legott – ‘azonnal, rögtön’.
A leg- nyomósító elem és az ott kapcsolódása. Időhatározói
jelentése másodlagos fejlemény, mint pl. a nyomban, mihelyt
szavaké is.
legumin – ‘a hüvelyesek magjának fehérjéje’.
Tudományos szakszó a latin legumen, leguminis (‘hüvelyes, bab’)
nyomán.
légy – ‘fertőzést terjesztő, kétszárnyú apró rovar’. Származékai:
legyes, legyeskedik.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén ledzs, votják luzs (‘bögöly’).
Lásd még legyez, legyint.
legyez – ‘levegőt mozgatva hűsít’; ‘parazsat ilyen módon éleszt’.
Származékai: legyezés, legyezget, legyező.
A légy főnév származéka deverbális -z képzővel; ma általános
jelentései a legyet elhessentő kézmozdulatra utalnak, amely
szintén légmozgást kelt. Lásd még legyint.
legyint – ‘‹gyengén› megüt’: nyakon legyintettem; ‘kezével laza,
lefelé irányuló mozdulatot tesz lekicsinylés vagy lemondás
jeleként’. Származékai: legyintő, legyintés, legyinget.
A legyez ige vélt igei legy- tövéből ered mozzanatos -int képzővel;
lásd még légy.
légyott – ‘találka’.
Ötletes nyelvújítási alkotás, valószínűleg Kazinczytól, a francia
rendez-vous, azaz ‘jelenjen meg ‹itt vagy ott›’ magyarítására.
léha – ‘könnyelmű, komolytalan, üresfejű’. Származékai: léhaság,
léháskodik.
Vitatott eredetű szó. Lehet, hogy a lehel, liheg, távolabbról a lebeg
hangutánzó, hangfestő családjába tartozik, és a könnyedség,
lengeség képzetén keresztül jelzi a jellembeli súlytalanságot. Más
nézet szerint a forrás a szlovák lichy (‘hamis, üres’) nőnemű licha
alakja. Elképzelhető, hogy a ~ a két külön eredetű s hasonló
hangzású szóból olvadt egybe.
lehel – ‘tüdejéből nyitott szájjal levegőt enged ki’; ‘lélegzik’: utolsót
lehel; ‘légnemű anyagot bocsát ki’: a kert rózsaillatot lehel.
Származékai: lehelet, leheletnyi.
Hangutánzó szó. Lásd még léha, liheg.
léhűtő – ‘naplopó, semmirekellő’.
A ~ voltaképpen ‘leveshűtő’ (lásd lé); ez a gúnyos összetétel
éppoly fölösleges ténykedést jelöl, mint a népi zabot hegyez,
borsót gömbölyít, lencsét laposít kiszólások.
leiterjakab – ‘vaskos fordítói melléfogás’.
Ágai Adolf író és lapszerkesztő a német Jakobs Leiter (‘Jákob
lajtorjája’) kifejezést így fordította: Leiter Jakab. Ezzel
köznevetséget keltett, furcsa „leleménye” pedig a fordítói baklövés
névadója lett. Lásd még létra.
lej – ‘román pénznem’.
A ~ a román leu többes lei alakjának kiejtés szerinti átvétele. A leu
tkp. ‘oroszlán’, a latin leo folytatója; az elnevezés a pénzérmék
hátoldalát régebben díszített címeroroszlánról eredt.
lejmol – ‘utcán, vendéglőben ismeretleneket megszólítva kéreget’.
A német leimen (‘enyvez’) tolvajnyelvi ‘felültet, becsap’ értelméből.
lejsztol – ‘‹nagy erőbedobással› dolgozik’.
Bizalmas nyelvi szó a német leisten (‘teljesít, nyújt, végbevisz’) ige
- 210 - oldal
tövéből.
lejt – ‘‹út, földfelület› ferdén lefelé tart’; ‘könnyed, táncos léptekkel
halad’: ellejtett a bámulók sorfala előtt; ‘‹táncot› jár’: palotást
lejtettek. Származékai: lejtés, lejtő, lejtős.
A le határozószónak olyan -ít műveltető képzős származéka, mint
amilyenek a közelít, távolít. A ~ forma érthetőbb lesz, ha tudjuk,
hogy e képző ómagyar kori alakja -ht volt, s ebből magánhangzó
után jt lett.
lék – ‘jégen, hajó víz alatti részén, dinnyén vagy koponyán vágott
nyílás’. Származéka: lékel.
Vitatott eredetű szó. Talán ősi uráli örökség: finn leikata (‘vág,
arat’), szamojéd lékká (‘hasad, reped’); az ősi szó igenévszó
lehetett ‘vág’, illetve ‘vágás, hasadék’ jelentéssel. Más nézet
szerint a ~, amelynek a régiségben és a nyelvjárásokban vék alakja
is van, ótörök eredetű, ahogy a csuvas vegü (‘lék’) tanúsítja. Az
utóbbi magyarázat felteszi, hogy a vék alak az eredeti, a ~ pedig
utóbb, a hasonló értelemben is használt lyuk, lik hatására alakult
ki.
lektika – ‘hordszék, gyaloghintó’; ‘hordágy’: Vitéz Farkasicsot tevék
lecticában (Zrínyi); ‘‹nyelvjárásokban› kétkerekű kordé’.
Latin szó, lectica (‘hordágy’) a lectus (‘ágy’) nyomán. Elavult szó.
lektor – ‘kéziratokat elbíráló kiadói alkalmazott’; ‘tudományos jellegű
műveket megbízás alapján ellenőrző szakértő’; ‘idegen nyelvet
oktató ‹külföldről meghívott› tanár főiskolán, egyetemen’. –
lektorátus: ‘kiadó, rádió, televízió lektori részlege’; ‘élő idegen
nyelvek oktatását ellátó egyetemi szerv’.
Nemzetközi szócsalád a latin lector (‘olvasó’) nyomán; forrása a
legere, lectum (‘olvas; összegyűjt’) ige. Lásd még legenda, lektűr,
légió.
lektórium – ‘szentélyrekesztő fal középkori templomokban’.
Latin szó, lectorium, tkp. ‘felolvasóhely’, a legere, lectum (‘olvas’)
igéből. Lásd még lektor, lektűr.
lektűr – ‘szórakoztató, irodalmilag igénytelen olvasmány, főleg
regény’.
A francia lecture (‘olvasmány’) átvétele, részben a német Lektüre
közvetítésével; enyhén pejoratív mellékzöngéje a magyarban
alakult ki. Mindezek forrása a késői latin lectura (‘olvasmány,
olvasat’) a legere, lectum (‘olvas; összegyűjt’) ige alapján. Lásd
még legenda, lektor, légió.
lekvár – ‘gyümölcsíz’.
A szlovák lekvár átvétele; ennek eredete bizonytalan.
lel – ‘talál’; ‘‹valakit valami› ér’: hát téged meg mi lelt? Származékai:
lelet, lelemény, leleményes, leledzik, lelenc.
Ősi finnugor örökség: finn löytää, észt leidma (‘talál’). A lelenc
nyelvújítási alkotás a kedvenc, fegyenc stb. mintájára. Lásd még
hideglelés, leltár.
lélegzik – ‘tüdeje ütemes tágulásával és összehúzódásával légcserét
végez’. Származékai: lélegzés, lélegzet, lélegeztet, lélegeztető.
A lélek szó származéka denominális -z képzővel (mint pl. bimbózik);
a korábbi lélekzikben a k zöngésség szerint hasonult. A lélek
rokonnyelvi előzményei mind a lélegzéssel kapcsolatosak. A
‘lélegzés’ és ‘lélek’ nyelvi összefüggése meglelhető a latinban is:
spirare és spiritus.
lélek – ‘az élet és a személyiség anyagtalan hordozója a testben’; ‘ez
mint a halál után továbbélő létező ‹különféle vallások elképzelései
szerint›’: lélekvándorlás; ‘testetlen lény, szellem’: a gonosz lélek;
‘pszichikum’: lélekgyógyászat; ‘ember’: Lélek az ajtón se be, se ki
(Arany); ‘lakos’: a falu hétszáz lelket számlál; ‘valaminek irányítója,
mozgatója’: ő a társulat lelke. Származékai: lelki, lelkes, lelkesít,
lelkesítő, lelkesedés, lelkesül, lelkesülés, lelkendez, lelkendezés,
lelkedzik, lelketlen, lélektelen, lelkész, lelkészi, lelkiség, lelkizik.
A ~ lél- alapszava ősi finnugor örökség: vogul, osztják lil (‘lélegzet,
lélek’), votják lul (‘lehelet, pára, lélek’) finn löyly, észt leil (‘gőz,
pára’). A Lehel személynév eredeti Lél alakja e tővel lehet
kapcsolatos. A magyar szó -k eleme denominális főnévképző (mint
fazék, fészek, torok). Lásd még lélekvesztő, lelkiismeret.
lélekvesztő – ‘törékeny, könnyen boruló kis csónak’.
A szó összetételi elemei, a lélek és veszt (lásd vész) itt ‘lélegzet’,
azaz ‘élet’, illetve ‘elpusztít’ értelmükben szerepelnek.
lelkiismeret – ‘az egyén saját erkölcsi érzéke, tudata,
cselekedeteinek belső megítélése’. Származékai: lelkiismereti,
lelkiismeretes, lelkiismeretlen.
A lélek és ismer elemek összetétele; a lelke ismerete régebbi lelki
ismereti formájából vonódott össze. A korábbi lelkem ismereti
szókapcsolatból az összetétel létrejötte után lelkiismeretem lett. Az
ismeret elem a latin conscientia (‘lelkiismeret’, voltaképp ‘tudat’)
megfelelője.
leltár – ‘vagyontárgyak mennyiségét, értékét feltüntető jegyzék’.
Származékai: leltári, leltároz, leltározás.
Nyelvújítási szóösszetétel a lel igéből és a tár főnévből, részben a
latin inventarium mintájára, amely az invenire (‘megtalál’) ige
származéka.
lemberdzsek – ‘csípőig érő, felül zárt kiskabát-féle’.
Az angol lumber-jack(et) (‘favágókabát’) átvétele az eredetihez
közel álló kiejtésben (helyesebben [lamber-] volna). A lumber
a achát
(‘ócska bútor; kitermelt fa’) bonyolult úton-módon az itáliai
Lombardia tartomány nevéből ered; erről lásd lombard.
lemma – ‘segédtétel filozófiai levezetésben’; ‘vezérszó’.
Görög tudományos szakszó (lémma), ‘haszon; szillogizmus egyik
tétele’ a lambanó (‘megfog, felfog’) igéből. Lásd még dilemma.
lemming – ‘nagy csoportokban vándorló apró északi rágcsáló’.
Nemzetközi szó a dán lemming nyomán; ez az óskandináv lómundr
folytatása.
lemniszkáta – ‘negyedrendű görbe, fekvő nyolcas, a végtelen
matematikai jele’.
Tudományos szakszó a latin lemniscatus (‘szalagcsokorral ékes’)
nyomán; ez a görög lémniszkosz (‘gyapjúszalag’) származéka a
lémnosz (‘gyapjú’) szóból.
lemur – ‘kísértet’; ‘egy macskanagyságú afrikai félmajom’.
A latin lemures (‘lemurok, holtak lelkei, akiknek Rómában
engesztelő áldozat járt’) szóból; a ~ német átvétel.
len – ‘kék virágú, rostjáért és olajos magváért terjesztett növény’:
lenvászon, lenolaj.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát lan, szlovén len, szlovák ľan.
lencse – ‘lapos, kerek termést adó pillangós virágú növény’; ‘ennek
termése’: lencseleves; ‘ilyen alakú átlátszó, fénytörő testrész,
eszköz’: szemlencse, szemüveglencse, tárgylencse.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén leča (‘lencse’). A
magyarba egy 10. század előtti, még nazális hangot tartalmazó,
*lencsa hangzású alak kerülhetett, amely hangrendileg illeszkedett.
leng – ‘‹egy pontján felfüggesztett tárgy› erre-arra ívesen elmozdul,
ing’. Származékok és kapcsolt szavak: lenge, lenget, lengeteg,
lengedez; lendít, lendül, lendület, lendületes.
A szócsalád len- töve a hangutánzás vagy hangfestés síkján talán a
lebeg családjával áll kapcsolatban.
lengyel – ‘a Lengyelországot lakó nép, ennek nyelve, ennek lakója’;
‘e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
Honfoglalás előtti óorosz jövevényszó, de forrása csak régi bizánci
és arab forrásokból mutatható ki: lendzanini, illetve laudzaneh. A
kérdéses óorosz szó feltehetőleg lendzsan volt, és a lendo
(‘irtásföld, szűzföld’) származéka. A magyarban hangrendi
illeszkedéssel, majd elhasonulással lendzsan  lendzsen 
lengyen  lengyel hangfejlődés zajlott le. A ~ek saját neve polski,
azaz ‘mezőségi’.
lénia – ‘vonalzó’; ‘hosszabb vonal nyomtatott oldalon’.
A latin linea (‘zsineg, mérőzsinór, vonal’) magyaros változata. A
latin szó tkp. ‘lenfonál’, a lineus (‘lenből való’) főnevesült nőnemű
alakja, forrása a linum (‘len’). Lásd még lineáris.
lenn – ‘alul, alsó helyen’.
A le határozószóból alakult ki -n locativusi raggal, amely a benn,
fenn, kinn mintájára megkettőződött. A lent alakváltozat a rövidebb
len alak újabb locativusi raggal (-t) való megfejeléséből lett.
lento – ‘lassan ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás, tkp. ‘lassú’, a latin lentus (‘lassú, nyugodt’)
folytatója.
lénung – ‘zsold’.
Német eredetű szó: az irodalmi német Löhnung nyelvjárási lienung,
lenung (‘zsoldfizetés, bérfizetés’) alakjainak magyar változata a
régi katonai nyelvben; forrása a Lohn (‘fizetség’). Lásd még
londiner.
lény – ‘létező, egyed, ember’; ‘élő teremtmény’; ‘lényeg, belső való’:
egész lényéből áradt a kedvesség.
Nyelvújítási alkotás a lesz ige le- tövéből, a tény, erény szavak
mintájára, a korábbi hiányból elvont -ny képzővel. A ~ a latin ens
(‘létező’) szót volt hivatva felváltani. Lásd még lényeg.
lényeg – ‘jellemző tulajdonságok összessége’; ‘a legfontosabb,
legjellemzőbb valamiből’. Származékai: lényegi, lényegileg,
lényeges, lényegtelen.
Nyelvújítási szóképzés, Helmeczy Mihály alkotása. A lény
származéka az akkoriban kedvelt -g képzővel (mint adag, jelleg,
tömeg), a latin essentia magyarítására.
leoninus – ‘középrímes disztichon’: Új leoninusok (Babits verse);
‘rímekkel dúsított antik időmértékes metrumú vers’.
Ez a műfaj a középkori újlatin költészetben született meg, de a
névadás eredete bizonytalan: talán egy Leon nevű költővel (akiről
semmi bővebbet nem tudunk) kapcsolatos, talán II. Leó pápa olasz
Leone névformájával, vagy Leoninus 12. századi párizsi
kanonokkal, de egyik feltételezésnek sincs hitelt érdemlő indoklása.
leopárd – ‘sárga alapon fekete foltos, ragadozó nagymacska’.
Nemzetközi szó a latin leopardus, illetve előzménye, a görög
leopardosz nyomán; ez utóbbi a león (‘oroszlán’) és pardosz
(‘párduc’) összetétele. A magyar szó forrása a német Leopard. Lásd
még lej, párduc.
lep – ‘elborít’: hólepte táj; ‘‹meg- igekötővel› váratlanul ér, rajtakap;
csodálkozást kelt’.
Ősi finnugor örökség: vogul líp- (‘befed’), zürjén leb (‘tető’). A
magyar eleinte igenévszó volt, mint feltehető őse is, a ~ igen korán
leplet is jelentett. Lásd még lép4, lepedő, lepel.
lép1 – ‘a járás egy mozdulatát végzi’. Származékai: lépés, lépdel,
lépked, léptet, lépeget.
- 211 - oldal
Bizonytalan eredetű szó, talán ugor kori örökség: vogul láp (‘elfér’),
osztják levtá (‘bemegy’). Lásd még lépcső, lépték.
lép2 – ‘a hasüregben lévő, a vérképzésben részt vevő szerv’.
Ősi finnugor örökség: zürjén lop, votják lup, cseremisz lepe.
lép3 – ‘fagyöngy bogyójából főzött, kisebb madarak megfogására
használt enyvszerű anyag’: lépvessző, lépre megy.
Szláv eredetű szó: szlovén, szlovák lep (‘csiriz, enyv’).
lép4 – ‘méhek viaszépítménye, amelybe a mézet gyűjtik’: lépes méz.
Alighanem a lep igével kapcsolatos szó; ennek régi névszói lep, lép
változata, amely a ‘befedő, betakaró valami’  ‘réteg, lemez,
tábla’  ‘méhek viaszépítménye’ jelentésfejlődést járta be.
lepcses – ‘fecsegő, illetlen beszédű’; ‘fecsegő száj’: fogd be a
lepcsest!
Hangutánzó szó, a locsogás, cuppogás hangjait jeleníti meg.
lépcső – ‘felsőbb vagy alsóbb szintre lépkedést megkönnyítő, azonos
magasságú fokokból álló építmény’. Származékai: lépcsős,
lépcsőzet, lépcsőzetes.
A lép1 ige származéka, folyamatos melléknévi igenév a gyakorító -s
képző (mint futos, tapos) affrikálódott -cs változatával alakult
igéből (lépeső  lépső  lépcső); hasonló a hágcsóhoz.
lepedő – ‘ágyra terített lenvászon’.
A lep ige régi leped (‘betakar’) származékának folyamatos
melléknévi igeneve. Lásd még lepel.
lepel – ‘valaminek letakarására való vászon, kelme’; ‘valaminek a
megtévesztő látszata’. Származékai: leplez, leplező, (le)leplezés.
A lep ige származéka deverbális -l főnévképzővel (mint fonal). Lásd
még lepedő.
lepény – ‘lapos sütemény’; ‘méhlepény’.
Talán szláv eredetű szó: szerb-horvát lepinje, szlovák lepin’. Mivel e
szavak rokontalanok a szláv nyelvek körében, elképzelhető, hogy
maguk származnak a magyarból, ahol a ~ a lapos szóból
eredhetett, hangrendi átcsapással és -ny névszóképzővel.
lépfene – ‘patás állatok fertőző betegsége, amely heves
lépduzzadással jár’.
A lép2 és a fene (‘fekélyes betegség’) összetétele (mint rákfene).
lepke – ‘pillangó’.
A szó kicsinyítő képzésű. Lep- töve alighanem a hangfestő lebeg
szóéval azonos; de lehet finnugor eredetű is: vogul lepah, finn
liippo (‘lepke’). Mindez áll a szó régi lepe, lipe alakváltozatára is.
leporelló – ‘kartonlapokból álló, harmonikaszerűen szétnyitható
(képes gyermek)könyv’.
Leporelló, a címszereplő inasa Mozart „Don Giovanni” című
operájában ilyen kihajtogatható könyvből szokta gazdája szeretőit
elősorolni a híres Regiszter-ária éneklése közben. A név maga olasz
szó, a lepore (‘nyúl’) kicsinyített formája a latin lepus, leporis
nyomán.
lepra – ‘bélpoklosság, fekélyekkel járó súlyos fertőző bőrbetegség’;
‘‹melléknévként, a bizalmas nyelvben› pocsék, hitvány’: csak ilyen
lepra helyre kaptam jegyet. Származéka: leprás.
Nemzetközi szó a görög lepra nyomán; ez a lepó (‘lehánt,
lehámoz’) származéka. Az európai nyelvekben a latin lepra nyomán
terjedt el.
lépték – ‘méretarány ‹térképé, maketté›’.
Nyelvújítási szó a mérték (lásd mér) mintájára a lép1 igéből.
lepton – ‘görög váltópénz, a drachma századrésze’; ‘kis tömegű
elemi részecske: elektron, neutrínó’.
A görög leptosz (‘sovány, kicsiny’) semleges nemű alakja. Lásd
még leptoszom.
leptoszom – ‘sovány, gyenge testalkatú ‹ember›’.
Tudományos szakszó a görög leptosz (‘vézna, gyenge’) és szóma
(‘test’) elemekből. Lásd még kromoszóma, lepton,
pszichoszomatikus.
les – ‘titkon vagy rejtekhelyről figyel’; ‘feszülten figyel ‹valakire›’: lesi
a szavát; ‘vár, számít ‹valamire›’: azt lesheted!; ‘‹főnévként› rejtett
figyelőhely’: lest vet, lesből támad; ‘‹labdarúgásban› lesállás’.
Származékai: leskel, leselkedik, leselkedő.
Ősi örökség az ugor korból: vogul lets- (‘leselkedik’), osztják lási
(‘lesben áll’). A ~ egyike néhány fennmaradt igenévszónknak (lásd
még fagy, lak, nyom, vész).
lestyán – ‘sárgás virágú gyom- és fűszernövény’.
A román leustean átvétele; ennek forrása a latin Ligusticum, tkp.
‘ligúriai’.
lesz – ‘valamivé válik’: derék emberré lesz; ‘bekövetkezik’: baj lesz
belőle; ‘a létige helyettesítője jövő időben, felszólító módban és
más alakokban’: lesznek, légy, lennék, lenni, lehet. Származékai:
lehet, lehetséges, lehetetlen, lehetetlenség.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén loni, votják lu (‘lesz’),
cseremisz liem, észt leema (‘van, lesz’). A magyar ige az sz-szel
bővülő v tövű igék (hisz, visz, eszik, iszik, alszik) csoportjába került.
Lásd még jóllehet, légyott, lény, lényeg, lét, meglehetős, meglett.
lésza – ‘fonott ágy, lóca’; ‘táblás vessző- vagy nádfonadék
‹kerítésnek, kocsioldalnak›’.
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák lesa (‘vesszőfonadék,
kerítés’). Nyelvjárási szó.
leszbikus – ‘homoszexuális ‹nő›’; ‘nők közötti’: leszbikus szerelem.
a achát
Nemzetközi szó a görög Leszbikosz (‘Leszbosz szigetére való’)
nyomán; a sziget híres költőnője, Szapphó több szép versében
festette női tanítványai iránti szerelmét.
lét – ‘létezés, fennmaradás’: harc a létért; ‘élet’: Létem ha végképp
lemerült… (Nagy László); ‘a tudattól függetlenül létező valóság’: lét
és tudat; ‘‹összetételek előtagjaként› a létezéssel kapcsolatos’:
létfeltétel, létkérdés, létszükséglet. Származékai: létezik, létesül,
létesít.
A lesz ige le- tövének származéka deverbális -t névszóképzővel
(mint ét, hit, tét).
letargia – ‘fásult közöny, kóros levertség’. – letargikus: ‘fásult, levert,
közönyös’.
Orvosi szakszó a latin lethargia, illetve ennek előzménye, a görög
léthargia (‘álomkór’) nyomán; ez a léthargosz (‘feledékeny’)
származéka, töve léthé (‘felejtés’).
letenye – lásd litánia
létra – ‘párhuzamos hosszanti elemekkel bíró, fokokkal ellátott
eszköz magasabb hely megközelítésére’: ostromlétra, kötéllétra.
Alakváltozatok: lajtora, lajtra, lajtarja, lajtorja, lajtergya, rétola,
rétla stb.
A német Leiter középfelnémet leitere előzményéből ered; a
legrégebbi alakok tanúsága szerint előbb, hangrendi illeszkedéssel,
lajtera, lajtora alak jött létre; ebből aj  é változással (mint ganaj–
gané) létera, majd a két nyílt szótagos tendencia révén ~, illetve
más vonalon lajtora  lajtorja fejlődés zajlott le. Lásd még
leiterjakab.
lett – ‘egy balti állam népe, nyelve, e nép tagja’; ‘‹melléknévként› e
néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
A latin Lettus népnévből, az -us végzet elhagyásával.
lettrizmus – ‘betűköltészet, a második világháború után jelentkezett
neoavantgard irányzat, amely betűk értelmetlen halmazából
alkotott verseket’.
Az izmusok egyike a francia lettre (‘betű’) szóból; ez a latin littera
folytatója. Lásd még literatúra, literátus.
leukémia – ‘fehérvérűség’. – leukocita: ‘fehér vérsejt’.
Orvosi szakszavak a görög leukosz (‘fehér’) és haima (‘vér’), illetve
kütosz (‘barlang, üreg, sejt’) elemekből, a latin leuchaemia és
leucocyta közvetítésével. Lásd még leukoplaszt, anémia, fagocita.
leukoplaszt – ‘sebtapasz’.
Márkanév a görög leukosz (‘fehér’) és plasztosz (‘megformált’)
elemekből. Lásd még leukémia, plasztika.
leva – ‘bolgár pénznem’.
A bolgár leva a lev (‘oroszlán’) származéka, és a pénz hátoldalán
látható címerállatra utalt eredetileg, akárcsak a román lej.
levegő – ‘a Földet körülvevő gázburok anyaga’; ‘az életet tápláló,
beszívott légnemű anyag’; ‘szabad, nyílt térség’: kimegy a
levegőre; ‘közhangulat’: van valami a levegőben; ‘üresség, semmi’:
a levegőbe bámul, a levegőbe beszél. Származékai: levegős,
levegőtlen, levegőzik.
Egy korábbi levegő ég (‘lebegő ég’) jelzős kapcsolat önállósult első
tagja, tehát a lebeg ige leveg alakváltozatának folyamatos
melléknévi igeneve. Régebben az ég jelölt mindent a földfelszíntől
a csillagokig; utóbb a fenti, csillagos égbolttól a lebegő ég
kifejezéssel különítették el a lenti, mozgásában is érzékelhető,
lebegve mozgó régiót. Lásd még lég.
levél – ‘a magasabb rendű növények zöld, lemezszerű szerve’;
‘írásban küldött üzenet’; ‘okirat’: oklevél; ‘laposra gyúrt tészta’.
Származékai: leveles, levéltelen, levelez, levele(d)zik, levélzet.
A ~ valószínűleg a hangfestő lebeg, levegő, távolabbról a libeg,
libben családjába tartozik, mivel a szél könnyen lebegteti.
Figyelmet érdemel az a nézet is, hogy a ~ lev- alapszava esetleg
finnugor eredetű lehet: vogul lapta, osztják lüba (‘falevél’), finn
leve (‘pikkely, levelecske’); ez esetben a magyar szó végén
denominális -l névszóképző áll.
levendula – ‘ajakos lila virágú, erős illatú kerti növény’.
A középkori latin lavandula, levindola, levendula változatok
kicsinyítő képzések az olasz lavanda nyomán, amelynek eredeti
értelme ‘mosás, mosdás’ a lavare (‘mos’) ige alapján, az azonos
latin igéből. A névadás alapja, hogy a ~ virágát mosdóvíz és frissen
mosott ruhák illatosítására használták. Lásd még lavabó.
levente – ‘hős, dalia’; ‘‹a két világháború között› katonai előképzést
és irredenta szellemű nevelést nyújtó ifjúsági szervezet tagja’;
‘‹informálisan› a szervezet maga’.
A szerb-horvát leventa (‘török tengerész; hős, daliás harcos’)
átvétele; ez az oszmán-török levent (‘tengerész, dalia’)
közvetítésével a perzsa levend (‘szabad, önkéntes, katona’) szóra
megy vissza.
leves – ‘első fogásként fogyasztott, hígra főzött étel’;
‘‹melléknévként› bő levű, lédús’: leves körte.
A lé származéka denominális -s képzővel, mai főnévi értelmében a
leves étek kifejezésből önállósult.
levirátus – ‘sógorházasság, a mózesi törvény előírása, hogy a
gyermektelen özvegyet az elhunyt férj fivérének kell feleségül
vennie’.
Nemzetközi szó a latin levir (‘sógor’) nyomán.
- 212 - oldal
lévita – ‘zsidó szerpap’; ‘lelkészi szolgálatot is végző tanító ‹a
református egyházban›’.
Jákob harmadik fiának, Lévinek a nevéből, akinek törzsében a
templomi szolgálat örökletes hivatás volt. A héber név jelentése
‘szövetség’.
levitáció – ‘testek lebegtetése elektromos vagy mágneses tér
segítségével’; ‘emberi test súlytalan lebegése mint misztikus
élmény’.
Nemzetközi szó a latin levitatio, a késő latin levitare (‘könnyedén
lebeg’) származéka nyomán; forrása a levitas (‘könnyűség’) révén a
levis (‘könnyű’) melléknév. Lásd még leggeramente, lezser.
lexéma – ‘a nyelvi jelentést hordozó alapegység (szótő, szó,
összetétel), amelyhez formánsok kapcsolódnak’.
Mesterséges nyelvészeti szakszó (a morféma mintájára) a görög
lexisz (‘beszéd, szó’) nyomán. Lásd még lexika, lexikon.
lexika – ‘ szókészlet, szókincs’. – lexikális: ‘a szókészlettel
kapcsolatos’; ‘szótári’; ‘adatszerűen gazdag, de nem mélyreható,
nem rendszerezett’: lexikális tudás. – lexikográfia: ‘a szótárírás
elmélete és gyakorlata’. – lexikográfus: ‘e tudomány művelője’. –
lexikológia: ‘szótan, egy nyelv szókészletének leírásával és
rendszerezésével foglalkozó tudomány’. – lexikológus: ‘e tudomány
művelője’.
Tudományos szakszócsalád, alapja a latin lexica (ars), ‘a szavak
mestersége, tudománya’, illetve előzménye, a görög lexikosz (‘a
szavakkal kapcsolatos’) melléknév. Ennek forrása a lexisz, tkp. leg-
szisz (‘beszéd, szó’) a legó (‘beszél’) igéből. Lásd még lexéma,
lexikon.
lexikon – ‘betűrendes egyetemes vagy szakmai ismerettár’: zenei
lexikon; ‘‹régen› szótár’.
Nemzetközi szó, a görög lexikon (biblion), azaz ‘szótár’ önállósult
első eleme, a lexikosz (‘szavakkal kapcsolatos’) semleges nemű
alakja; forrása a lexisz, tkp. leg-szisz (‘beszéd, szó’) a legó
(‘beszél’) igéből. Lásd még lexéma, lexika.
lézeng – ‘erőtlenül támolyog’; ‘kóborol’: a lézengő ritter;
‘kevesedmagával van ‹valahol›’: csak páran lézengtünk az
előadáson.
Ismeretlen eredetű szó.
lézer – ‘nagy energiájú elektromágneses sugárnyalábot kibocsátó
készülék’.
Az angol laser mozaikszó kiejtés szerinti átvétele: Light
Amplification by Stimulated Emission of Radiation (‘fényerősítés
gerjesztett sugárkibocsátással’).
lezsák – ‘naplopó, semmirekellő’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák ležak (‘mihaszna’), a ležati
(‘fekszik’) ige származéka. Nyelvjárási szó.
lezser – ‘könnyed, fesztelen’; ‘kényelmesen bő ‹ruhadarab›’;
‘hanyag’.
A francia léger (‘könnyű, könnyed’) átvétele a német leger [leser]
közvetítésével. A francia szó, illetve ófrancia legier formája a késői
latin leviariusból való, a latin levis (‘könnyű’) képzett alakjából.
Lásd még leggeramente.
lián – ‘trópusi kúszónövény’.
Nemzetközi szó a francia liane nyomán, amely a latin ligamen
(‘kötelék’) folytatója volt a normann-franciában a ligare (‘köt’)
igéből. Lásd még liga.
liba – ‘lúd’; ‘buta nő’: ostoba liba.
A lúd hívogatására és terelgetésére használt li, lib, libu szavakból
keletkezett állatnév.
libáció – ‘italáldozat, a kupából földre loccsantott néhány kortynyi
bor az ókori rómaiaknál’.
Latin szó (libatio) a libare, libatum (‘italt áldoz’) igéből; ez a görög
leibó (‘kiönt, italt áldoz’) folytatója.
libeg – ‘lebeg a levegőben’; ‘hajladozik’. Származékok és kapcsolt
szavak: libegő, libegés, libben, libbent.
Hangutánzó, hangfestő szó a lebeg, lobog, lifeg családjából. Lásd
még levegő, libikóka.
libella – ‘vízszintező’.
A latin libella (‘vízmérleg, vízszintes sík’) szóból, amely a libra
(‘mérleg’) kicsinyített alakja. Lásd még nívó.
liberális – ‘szabadelvű’; ‘engedékeny’: liberális szellemű iskola. –
liberalizáció: ‘korlátozások megszüntetése’. – liberalizmus:
‘szabadelvűség’; ‘(túlzott) engedékenység’.
Nemzetközi szócsalád a latin liberalis (‘szabad emberhez méltó;
bőkezű’) nyomán; ez a liber (‘szabad’) származéka. Lásd még
libéria, libertás, libertinus.
libéria – ‘nagyúri ház személyzetének formaruhája’: libériás inas,
kocsis.
A középfelnémet liberie átvétele latinosított szóvéggel. Forrása a
francia livrée (‘cselédség; libéria’), eredetileg ‘árú címzetthez
szállítása’ a livrer (‘leszállít, átad, kiszolgáltat’) igéből; ez a latin
liberare (‘felszabadít’) folytatója, amelynek a késő latinban ‘átad’
jelentése is lett. Lásd még liberális, libertás, libertinus, liferál.
libertás – ‘II. Rákóczi Ferenc idején vert rézpénz’.
Latin szó (libertas), a.m. ‘szabadság’, a pénz felirata ugyanis a latin
Pro patria et libertate (‘A hazáért és a szabadságért’) jelmondat
a achát
volt. Lásd még liberális, libéria, libertinus.
libertinus – ‘szabados, felszabadított rabszolga az ókori Rómában’;
‘szabados életű, kicsapongó személy’; ‘‹régen› szabadgondolkodó’.
Latin szó, továbbképzett változat a libertus szóból, amely a
császárkor előtt ugyanezt a fogalmat jelölte; forrása a liber
(‘szabad’). Lásd még liberális, libéria, libertás.
libidó – ‘nemi vágy’.
Latin szó, a libet (‘tetszik’) származéka.
libikóka – ‘mérleghinta’.
A libeg játékos képzésű, kicsinyített származéka; tájnyelvi
változatai: lipinka, liponka, libitóka.
libresszó – ‘eszpresszóval egybekötött könyvkereskedés’.
Mesterséges szó a latin libri (‘könyvek’) és az eszpresszó
elemekből. Lásd még librettó.
librettó – ‘zenés színpadi mű szövegkönyve’. – librettista:
‘szövegkönyvíró’.
A ~ olasz szó (libretto), a libro (‘könyv’) kicsinyített alakja; a
librettista ennek származéka; forrásuk a latin liber, libri (‘könyv’).
Lásd még libresszó.
libuc – ‘bíbic’: Vén libuc te, gyíkevő! (Vörösmarty).
Hangutánzó szó, a bíbic elhasonulásos alakpárja. Nyelvjárási szó.
licencia – ‘‹régen› hatósági engedély, szabadalom’; ‘költői
szabadság’. – licenciátus: ‘‹némely külföldi egyetemen› a
doktorátust megelőző vagy azzal egyenértékű tudományos fokozat;
ilyen fokozattal bíró személy’. – licenc: ‘szabadalom, gyártási
eljárás felhasználására szóló engedély’: a termék német licenc
alapján készül.
Nemzetközi szócsalád a latin licentia (‘engedély, szabadosság,
szabadság’) alapján, amely a licere ige csak egyes harmadik
személyben használt, s ‘szabad’ jelentésű licet alakjával
kapcsolatos. A licenc a német Lizenz származék átvétele.
líceum – ‘‹régen› latint nem tanító lánygimnázium; tanítónőképző’;
‘‹egyes országokban› gimnázium’; ‘‹régen› katolikus egyházjogi
főiskola’: az egri Líceum.
Nemzetközi szó a latin Lyceum nyomán, amely a görög Lükeion
megfelelője; ez egy Athén környéki liget volt, ahol Arisztotelész
tartotta filozófiai iskoláját. A liget a közelben állt szentélyről kapta
nevét, amely a nyájőrző Apollónnak, Apollón Lükeiosznak volt
szentelve; ez a lükosz (‘farkas’) melléknévi származéka.
lichthof – ‘világítóudvar’.
A német Lichthof átvétele, ennek tükörfordítása a magyar
világítóudvar; helyesebben fényakna volna. Az igénytelen városi
nyelv avuló eleme.
licitál – ‘árverésen ráígér, felülígér’; ‘‹egyes kártyajátékokban›
magasabb értékű játék bejelentésével igyekszik a játék irányítását
megszerezni’. – licit: ‘árverezés’; ‘licitálás kártyajátékban’.
A latin licitari (‘árverez’) származéka, amely gyakorító képzés az
azonos értelmű liceri igéből; forrása a licere (‘eladó, elkel’). A licit
magyar elvonás a ~ból, vagy a régebbi licitáció (‘árverés’) rövidült
formája.
lícium – ‘ördögcérna, liláspiros virágú sövénycserje’.
Latin szó, a.m. ‘keresztfonal, szál’.
líd – ‘ókori kis-ázsiai nép’; ‘ókori eredetű hétfokú hangsor a 4. és 7.
hang utáni félhanggal’; ‘ilyen hangnemben írt ‹dallam›’.
Zenei szakszó a latin lydus, illetve az eredetibb görög Lüdiosz
(‘Lüdiából való’) nyomán.
lidérc – ‘‹babonás hiedelmekben› bolygó tűzként megjelenő ártó
szellem’: lidércfény; ‘nyomasztó álmokat okozó gonosz szellem’:
lidércnyomás. Alakváltozatok: lüdérc, lodovérc, ludvérc stb.
Ismeretlen eredetű szó.
lídó – ‘turzás, homoksziget sekély tengeröbölben’; ‘strandolásra
alkalmas homokos part’.
Nemzetközi szó az olasz lido (‘homokos tengerpart’) nyomán,
amely a latin litus (‘part’) folytatója.
lidokain – ‘érzéstelenítésre használt vegyület’.
Mesterséges szó az acetamiLID és kOKAIN szavak kiemelt betűiből.
Lásd még kokain.
liezon – ‘futó szerelmi kaland’; ‘hangkötés’ (pl. franciában szóvégi
néma hang, s, t stb. kiejtése a következő szó magánhangzója
előtt).
Francia szó (liaison, tkp. ‘kötelék, kötés’) kiejtés szerinti átvétele;
néha írják eredeti francia formájában is. A liaison forrása a késő
latin ligatio, ligationis (‘kötés’) a ligare (‘köt’) igéből. Lásd még
legato, lián, liga, ligatúra.
liferál – ‘‹árut› a megrendelőhöz szállít’.
Magyaros szóalak a német liefern nyomán, amely a francia livrer
átvétele; eredetéről lásd libéria.
lift – ‘felvonó’. Származékai: liftes, liftezik.
Nemzetközi szó az angol lift (‘felemel; felemelés, felvonó’) nyomán.
Ez az óskandináv lypta (‘levegőbe emel’) származéka. Lásd még
luft.
liga – ‘szövetség pártok, államok között’: Katolikus Liga (17. század);
‘társadalmi egylet’: állatvédő liga; ‘‹egy sportágban› az országos
bajnokság valamelyik osztálya’: második liga.
Nemzetközi szó a középkori latin liga nyomán, amely a spanyol liga
- 213 - oldal
és az olasz lega (‘szövetkezés’) szavaknak, a ligar, illetve legare
(‘köt’) származékainak a mintájára alakult ki. Végső forrásuk a latin
ligare (‘köt’) ige. Lásd még legato, lián, liezon, ligatúra.
ligatúra – ‘kötőív zenei hangok között’; ‘két betű összekötése
nyomdászatban’, pl. ć, fi, ś.
Latin szó, a ligare, ligatum (‘köt’) főnévi származéka. Lásd még
legato, lián, liga, liezon.
liget – ‘kisebb, ritkás erdő’; ‘fásított park’: Városliget.
Bizonytalan eredetű szó. Esetleges finnugor származását csak
egyetlen és távoli rokonnyelv, a lapp elszigetelt like- (‘liget’)
szavára lehet alapozni; ez egy lig- alapszó előzménye lehetne, mely
esetben a -t kicsinyítő képző (mint evet, menyét szavainkban).
lignin – ‘a fa anyagának alkotórésze, amely az elfásodást okozza’.
Növénytani szakszó a latin lignum (‘fa mint anyag’) szóból a
vegytanban gyakori -in végződéssel (mint pl. anilin, kinin). Lásd
még lignit.
lignit – ‘kis fűtőértékű barnaszén’.
Nemzetközi szó a francia lignite nyomán, amely tudós képzés, a
latin lignum (‘fa mint anyag’) származéka a kémiai és ásványtani
nyelvben használatos -it végződéssel (mint antracit, fluorit, pirit).
Az elnevezés a ~ben jól felismerhető, még el nem szenesedett
növényi szerkezetre utal. Lásd még lignin.
liheg – ‘megerőltetéstől vagy felindultságtól szaporán, szaggatottan
lélegzik’. Származékai: lihegő, lihegés.
Hangutánzó szó a lehel családjából.
likőr – ‘ízesített, édes, féltömény szeszes ital’.
A magyarban német jövevény: Likör; forrása a francia liqueure
spiritueuse (‘szeszes folyadék’) önállósult első eleme, a latin liquor
(‘folyadék’) folytatása a liqui (‘híg, folyik’) ige alapján. Lásd még
likvid.
liktárium – ‘gyógynövényekből sűrű, mézes oldattá főzött
háziorvosság’; ‘sűrű szirupba főzött gyümölcsbefőtt’.
Az orvosi latin electuarium (‘szájban olvadó, pépes orvosság’)
magyarosodott formája. Forrása a görög ekleikton, az ekleikhó
(‘kinyal’) ige származéka. Elavult szó.
liktor – ‘római törvényszolga, aki többedmagával vesszőnyalábba
kötött bárdot vitt főtisztviselők, főpapok kísérőjeként’.
Latin történelmi szakszó (lictor) a ligare (‘köt’) igéből, azaz ‘kötöző’,
bizonyára a fascesek (‘vesszőnyalábok’) megkötője.
likvid – ‘cseppfolyós’; ‘ ‹kereskedelemben› pénzben meglévő vagy
könnyen pénzzé tehető’: likvid tőke. – likviditás: ‘folyamatos,
akadálytalan fizetőképesség’.
Nemzetközi szócsalád a latin liquidus (‘folyékony; tiszta,
zavartalan’) nyomán; a ~ a német liquid átvétele. A pénzbeli
fizetés és a folyékonyság, az akadálytalan áramlás képzete a pénzt
folyósít, folyószámla kifejezésekben is megnyilvánul. Lásd még
likőr, likvida, likvidál.
likvida – ‘folyékony hang, olyan mássalhangzó, amely tetszés
szerinti ideig hangoztatható’: r, l, j.
Latin nyelvtani szakszó (liquida), a liquidus (‘folyékony’) nőnemű
alakja (a vox liquida, azaz ‘folyékony hang’ szókapcsolatból). Lásd
még likvid, likvidál.
likvidál – ‘felszámol, megszüntet ‹céget›’; ‘feloszlat, eltöröl’;
‘megsemmisít’: likvidálták a gerillák több harci egységét. –
likvidátor: ‘cég, intézmény felszámolásával megbízott személy’.
Nemzetközi szócsalád a késői latin liquidare (‘cseppfolyóssá tesz;
rendbehoz’) nyomán; ez a liquidus (‘folyékony; tiszta, zavartalan’)
származéka, forrása a liqui (‘híg, folyik’) ige. Lásd még likvid,
likvida.
lila – ‘a kék és vörös keveredéséből lett szín’.
A német lila átvétele. Ennek leszármazási sora: óind nílí (‘indigó’)
 perzsa nílak (‘kékes’)  arab lílak (‘orgona’)  spanyol lilac
 francia lilas (‘orgona; lila szín’)  német lila.
lile – ‘kisebb gázlómadár’: széki lile.
A madár li-li-li kiáltását imitáló hangutánzó szó. Lásd még lilik.
lilik – ‘vadlibához hasonló, nálunk csak átvonuló vízimadár’.
Hangutánzó szó, a madár kiáltását imitálja. Lásd még lile.
liliom – ‘illatos tölcsérvirágot hozó, magas szárú kerti növény’; ‘ez
mint stilizált díszítő motívum’: a Bourbon liliom.
A latin lilium átvétele; ennek forrása a görög leirion.
liliputi – ‘igen apró termetű, törpe’; ‘parányi, miniatűr ‹tárgy›’: liliputi
vasút.
A Swift „Gulliver” című regényében szereplő Lilliput szigetről, a
törpék országáról.
limány – ‘partmenti nagyobb örvény folyóban’.
Szerb-horvát eredetű: liman (‘örvény’, régebben ‘kikötő, öböl’). Ez
az oszmán-török liman (‘kikötő’) közvetítésével az újgörög limani
(‘kikötő’) szóra, illetve ennek ógörög limén előzményére megy
vissza. Nyelvjárási szó.
limbus – ‘a pokol tornáca’.
Latin szó, tkp. ‘szegély’; fenti értelmét az egyházi latinban nyerte a
limbus inferni (‘a pokol szegélye, széle’) kifejezésben.
limerick – ‘ötsoros, frappáns rímekre épülő komikus angol vers’.
Az írországi Limerick város nevéről, de a műfaj és a város
kapcsolatára nézve csak találgatások ismeretesek.
a achát
limes – [limesz] ‘a római birodalom erődített határvonala a
császárkorban’.
Latin szó, a.m. ‘határ’. Lásd még limit.
limfa – ‘nyirok’. – limfatikus: ‘a nyirokrendszerrel kapcsolatos’.
Orvosi szakszócsalád a latin lympha (‘vízinimfa; tiszta víz’) nyomán,
amely egy ólatin limpa, lumpa alakváltozata; ez a limpidus
(‘áttetsző, tiszta’) szóval kapcsolatos. A lympha írásmód a görög
nümphé (‘nimfa’) latinos nympha alakjával való keveredésnek
tudható be.
limit – ‘határ, határérték’; ‘értékhatár’. – limitál: ‘korlátoz, megszorít’;
‘határt szab’.
Nemzetközi szócsalád a latin limes, limitis (‘határ’), illetve igei
származéka, a limitare (‘határol’) nyomán. A ~ a francia limite
(‘határ’) német Limit utódának átvétele. Lásd még limes.
limlom – ‘kacat, értéktelen holmi’.
Ikerszó a lom nyomán (mint pl. gizgaz, ringy-rongy).
limonádé – ‘cukros, citromos víz mint üdítőital’; ‘érzelgős szerelmi
történet’.
Sok nyelvben elterjedt vándorszó, forrása a francia limonade vagy
az olasz limonata; ezek képzett alakok a francia limon, illetve olasz
limone (‘citrom’) szóból, amelyek a perzsa limúnon át maláj szóra
vezethetők vissza. A ~ a német Limonade átvétele; a szóvég a
csokoládé, parádé szavakéhoz hasonlóan alakult.
limuzin – ‘a szokványos, lépcsős hátú gépkocsifajta négy- vagy
hatüléses luxuskivitelben’.
Francia szó (limousine), a Limousin (‘Limoges városba való’)
nőnemű alakja; eredetileg limoge-i köpenyt, majd egyfajta
autótípust jelentett.
lincsel – ‘‹felbőszült tömeg› önbíráskodást gyakorolva gyilkol’. –
lincs, lincselés: ‘tömegerőszak’.
Nemzetközi szó az angol lynch nyomán. Ez a szó Charles Lynch
virginiai ültetvényes nevéből ered, aki az amerikai függetlenségi
háború idején ilyen akciókat szervezett.
lineáris – ‘vonalas, egyenes vonalú’; ‘elsőfokú ‹egyenlet, függvény›’.
Tudományos szakszó a késői latin linearis (‘vonalszerű’) nyomán,
amelynek forrása a linea (‘vonal’); ennek eredetéről lásd lénia.
lingvisztika – ‘nyelvtudomány’. – lingvista: ‘nyelvtudós’.
Tudományos szakszavak a latin lingua (‘nyelv’) nyomán. Lásd még
bilingvis.
link – ‘megbízhatatlan, szélhámos, komolytalan’: link fráter.
A német link (‘bal’) átvétele a német argóban, illetve a jiddisben
kifejlődött ‘hamis, gyanús, rossz’ jelentéssel.
linóleum – ‘lenolajból, gyantából és parafalisztből préselt rugalmas
padlóborító anyag’; ‘ebből készült nyomólap grafikai metszethez’:
linóleummetszet.
Mesterséges szó a latin linum (‘len’) és oleum (‘olaj’) elemekből.
Lásd még lénia, lineáris.
linotype – [lájnótájp] ‘sorszedőgép’.
Angol nyomdászati szakszó a line o’ type (betűtestek sora’)
szókapcsolatból; a line (‘sor, vonal’) és type (‘betű, nyomás’) a latin
linea (‘vonal’) és a görög tüposz (‘nyomás’) származékai. Lásd még
lénia, tipográfia.
linzer – ‘omlós édes tészta’.
A bécsi német Linzer átvétele, amely a Linzer Schnitte (‘linzi
szelet’) szókapcsolatból önállósult, és a keletkezés helyére, a felső-
ausztriai Linz városra utal.
liofilizál – ‘fagyasztással víztelenít, s így tartósít’ (pl. rögtön oldódó
kávét, teát).
Mesterséges szó a görög lüó (‘felold’) és philó (‘kedvel’) elemekből,
tehát ‘oldódást kedvelő’, azaz ‘könnyen oldódó’.
líra1 – ‘ókori pengetős hangszer’; ‘ez mint a költészet jelképe’;
‘érzelmeket és gondolatokat kifejező költészet’: A líra meghal
(Babits); ‘érzelmi telítettség, gazdagság, ennek kifejeződése
‹műben, megnyilatkozásban›’. – lírikus: ‘lírai’; ‘‹főnévként› lírai
költő’. – lírai: ‘lírikus, a lírával kapcsolatos’; ‘lágyabb, bensőséges
érzelmek kifejezésére alkalmas ‹énekhang›’: lírai tenor, lírai
szoprán.
Nemzetközi szócsalád a latin lyra, illetve előzménye, a görög lüra
(‘lant’) nyomán.
líra2 – ‘olasz pénznem’.
Az olasz lira átvétele; ez a latin libra (‘mérleg; font mint súly’)
folytatója, akárcsak a francia livre (pénznem 1795 előtt). Más
pénznemeknek is van súlyt jelentő neve: font, márka.
lista – ‘jegyzék, lajstrom’.
A hazai latin lista átvétele; ennek végső forrása az ófelnémet lista
‘szegély, szövetcsík’, amiből részben a németben, részben az
olaszban ‘papírszalag’, majd ‘erre írott nevek, szavak sora’
jelentésű szó lett.
liszt – ‘gabonaszemek finom őrleménye, a kenyér s különféle tészták
alapanyaga’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán egy igei *lisz- alapszó származéka,
amely finnugor örökség: finn lestä, lesen (‘őröl, szitál’); a -t
befejezett melléknévi igenévi képző.
litánia – ‘(délutáni vagy esti) ájtatosság, amelyen a pap és a hívek
felelgetéséből álló könyörgés hangzik el’; ‘maga az ilyen
- 214 - oldal
könyörgés’: loretói litánia; ‘hosszú, unalmas felsorolás’: Mind báró,
s mindnek egész litánia a neve (Ambrus Zoltán).
Nemzetközi szó a latin litania (‘nyilvános könyörgés’) nyomán; ez a
görög litaneia átvétele a litaneuó (‘könyörög’) igéből.
liter – ‘folyadékmérték, egy köbdeciméter térfogat’.
Nemzetközi szó a francia litre nyomán; ez a görög litra (‘fontsúly’)
középlatin litra (’12 uncia’) folytatásából való. A magyarba a német
Liter közvetítette.
literatúra – ‘(szép)irodalom’. – literátor: ‘irodalmár, íróember,
szépíró’: elfogták Szolárcsik jogtanárt és Batsányi literátort
(Kazinczy). – literátus: ‘irodalmilag művelt; alkalmilag írogató
‹személy›’.
Nemzetközi szócsalád a latin litteratura (‘írás, irodalom’), illetve
töve, a littera (‘irat, betű’) s ennek többese, a litterae (‘irodalom’)
nyomán. Elavult szavak. Lásd még lettrizmus.
litiázis – ‘kőbetegség ‹vesekővel, epekővel›’. – litolízis: ‘epekő,
vesekő feloldása’.
Orvosi szakszók a görög lithosz (‘kő’) nyomán, a betegségre utaló
-iázis képzővel, illetve a lüszisz (‘feloldás’) elemmel a lüó (‘felold’)
igéből. Lásd még lítium, litográfia, litológia, eolit, monolit.
lítium – ‘az alkáli fémek csoportjába tartozó puha, ezüstfehér elem’.
A görög lithosz (‘kő’) volt a névadó annak alapján, hogy a fém
sokféle kőzetben fordul elő. Lásd még litiázis, litográfia, litológia,
eolit, monolit.
litográfia – ‘kőnyomás mint grafikai és nyomtatási eljárás’;
‘kőnyomat’. – litográfus: ‘kőnyomatokat készítő grafikus’.
Művészeti szakszavak a görög lithosz (‘kő’) és graphó (‘ír, rajzol’)
elemekből. Lásd még litiázis, lítium, litológia, eolit, monolit, grafika.
litológia – ‘kőtan’. – litológus: ‘a kőtan tudósa’.
Tudományos szakszó a görög lithosz (‘kő’) és logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemekből. Lásd még litiázis, lítium, litográfia, eolit,
monolit.
liturgia – ‘az egyházi szertartások, különösen az istentisztelet
megszabott rendje’. – liturgikus: ‘szertartási, a szertartások
rendjével kapcsolatos’: liturgikus öltözet, liturgikus énekek.
Nemzetközi szócsalád a latin liturgia nyomán, amelynek forrása a
görög leiturgia (‘közszolgálat; istenek szolgálata, papi ténykedés’) a
leitosz (‘nyilvános’) és ergon (‘munka, ténykedés’) elemekből; az
előbbi a laosz (‘nép’) származéka. Lásd még ergonómia, laikus
litván – ‘az egyik balti nép, annak nyelve, e néphez tartozó személy’;
‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
A latin Lituanus származéka az -us végzet elhagyásával (mint arab,
dán, lett). Ez a középkori latin Litua (‘Litvánia’) képzett alakja,
forrása a lengyel Litwa a litván Lietuva szóból.
lízing – ‘kölcsönbérlet’.
Az angol leasing kiejtés szerinti átvétele; ez a lease (‘bérbead,
bérel’) főnévi származéka. Forrása a francia laisser (‘hagy,
átenged’) a latin laxare (‘tágít, lazít, enged’) igéből; töve a laxus
(‘laza’) melléknév. Lásd még laxatívum, lazsál.
lizoform – ‘káliszappan és formalin szeszes oldata mint
fertőtlenítőszer’.
Márkanév (Lysoform) a görög lüszisz (‘oldat’) és form (lásd
formalin) elemekből.
ló – ‘vontatásra és lovaglásra használt páratlan ujjú patás állat’;
‘lófejet ábrázoló sakkfigura’; ‘négylábú, párnázott, két fogantyús
tornaszer’. Származékai: lovas, lovász, lovag, lovagol, lovasság,
lovacska, lovacskázik, lovar, lovarda.
Ősi örökség az ugor korból: vogul ló, luv. Az átvett alak lovu
lehetett, a ~ átmeneti lou formából fejlődött ki. Származékai közül
a lovag, lovagol képzésmódja a gyalog, gyalogol analógiájára vall.
Lásd még loval.
lob – ‘gyulladás’: mandulalob, tüdőlob.
Nyelvújítási szóelvonás a lobog, lobban tövéből. A ~ így a korábbi
lobb (‘láng’) főnév alakpárja lett; ez utóbbi csak a lobbot vet
kifejezésben volt használatos.
lóbál – ‘lógó tárgyat ingaszerűen ideoda mozgat’.
A lóg ló- tövének származéka.
lobbizik – ‘gazdasági vagy társadalmi csoport érdekeit igyekszik
érvényesíteni a törvényhozók befolyásolásával’. – lobbista:
‘csoportérdekek támogatója, kijárója képviselőknél’.
Politikai szakszavak az angol lobby (‘törvényhozókat befolyásolni
igyekszik’) és lobbist (‘lobbizó személy’) nyomán. A lobby
voltaképp főnév: ‘előcsarnok, hall’; jelenti az angol alsóház vagy a
washingtoni szenátus hallját, ahol a képviselők ügyfelekkel
tárgyalhatnak, s innen a fenti igei jelentés: ‘képviselőt a lobbyban
felkeres s ott valamire rábírni igyekszik’. Az angol szó a középkori
latin lobia (‘galéria’) folytatója; eredetéről lásd loggia.
lobélia – ‘dél-afrikai eredetű virágos dísznövény’.
A virág Matthias de l’Obel 16. századi angol botanikus tiszteletére
kapta nevét.
lobog – ‘‹laza, lenge tárgy a levegő mozgásától› ide-oda lebben’;
‘‹láng› fel-felcsap’; ‘bugyborékolva forr’: lobog a víz; ‘‹szenvedély,
indulat valakiben› lángol’. Származékok és kapcsolt szavak: lobogó,
lobogós, lobogás, lobban, lobbant, lobbanékony, lobb.
Hangutánzó, hangfestő ige a lább, láng, lebeg, libeg, loboncos,
a achát
lomb, lompos szavak családjából.
loboncos – ‘lobogó, bozontos ‹haj, szőrzet›’. Származéka: lobonc.
A lobog szócsaládjába tartozik, annak lob- tövéből való a kicsinyítő
-nc képzőegyüttessel (mint farkinca). A lobonc utólagos elvonás.
Lásd még labanc.
lóca – ‘támla nélküli pad’; ‘priccs, dikó’.
A szlovák lavica (‘pad’) átvétele; a két nyílt szótagos tendencia
jegyében lavica  lavca  lauca  lóca hangfejlődéssel
számolhatunk.
locativus – ‘hol? kérdésre felelő helyhatározó’.
Nyelvtani szakszó a latin locare, locatum (‘elhelyez’) igéből, a locus
(‘hely’) alapján. Lásd még lokál, lokális, lokalizál, lokálpatrióta,
lokátor, lokomotív.
locsog – ‘‹valaminek csapódó folyadék› jellegzetes hangot ad’; ‘sok
haszontalanságot beszél’. Származékok és kapcsolt szavak:
loccsan, loccsant, locska, locskol, locspocs.
Hangutánzó eredetű szócsalád a latyak, lecsó, locsol, loncsos,
lucskos rokonságából.
locsol – ‘öntöz’; ‘vizet kiönt’; ‘‹húsvétkor› locsolkodik’. Származékai:
locsolgat, locsolás, locsolkodik, locsolkodás.
Hangutánzó szó, a locsog közvetlen rokona; igazában fenti első
jelentése alapján szigetelődött el annak családjától.
lóden – ‘posztószerű, bolyhos felületű szövet’: lódenkabát.
A német Loden átvétele; ennek eredete tisztázatlan.
lóding – ‘puskaport vagy töltényt tartó tarsoly’; ‘vállra vetett
hordszíj’.
A német Ladung (‘töltés, lőportöltet’) bajor-osztrák loding
változatának átvétele a régi katonai nyelvben; töve a laden
(‘megrak, tölt’) ige.
lófő – ‘bizonyos kiváltságokat élvezett székely katona’.
A ~ ló eleme arra utal, hogy a ~k saját lovukon vonultak hadba (s
ennek alapján élveztek köznemesi kiváltságot); maga az összetétel,
annak keletkezésmódja és tagjainak viszonya azonban nincs
felderítve.
lófrál – ‘futkos, kószál, lődörög’.
Bizonytalan eredetű szó. Mivel korábban ófrál alakban volt
általános, talán a betlehemes játékok szövegében gyakori oferál
(‘adakozik, ajándékot ad’) szóval függ össze annak alapján, hogy a
betlehemesek is járkálnak házról házra. Az oferál a latin offerre
(‘előhoz, felajánl’) igéből ered. A fenti magyarázat ellen szóföldrajzi
és jelentéstani szempontok szólnak.
lóg – ‘súlypontja fölött felfüggesztve függ’; ‘súlyánál fogva lefelé
húzódik’: lóg rajta a ruha; ‘kötelességét mulasztva hiányzik
‹iskolából, munkahelyről›’; ‘tartozik’: lógsz nekem ötszázzal;
‘lézeng, csavarog’: egész nap az utcán lógsz. Származékok és
kapcsolt szavak: lógás, lógós, lógat, lódul, lódít, lódítás.
A szócsalád ló- alapszava ősi finnugor örökség: cseremisz longam
(‘szór’), finn luoda (‘ledob’), lapp lagnit (‘leemel’). A lóg–lódul
szópár a cseng–csendül, forog–fordul mintáját követi. Lásd még
lóbál, lődörög.
logaritmus – ‘az a hatványkitevő, amelyre egy számot fel kell
emelnünk, hogy egy bizonyos másik számot kapjunk’.
Matematikai szakszó a görög logosz (‘számítás, arány’) és
arithmosz (‘szám’) elemekből. Lásd még aritmetika.
loggia – [loddzsa] ‘a homlokzat síkjába simuló erkély’; ‘oszlopos vagy
pilléres árkádokra támaszkodó, egy oldalán nyitott csarnok vagy
galéria’.
Olasz építészeti szakszó a késő latin lobia (‘galéria’) nyomán,
amely egy ófelnémet, frank laubja (‘lugas’) származéka. Lásd még
lobbizik, lózsi.
-lógia – ‘‹tudományos szóösszetételek utótagjaként› az előtaggal
jelzett dologra vonatkozó tudomány(ág)’: asztrológia, biológia,
neurológia, teológia stb.; ‘‹számnevekkel› az összetevők száma’:
trilógia; ‘nyelvi kifejezésmód’: haplológia, tautológia (lásd mind a
megfelelő szóknál). – -lógus: ‘a szóban forgó tudomány művelője’.
Mesterséges szóelemek a görög logosz főnévből, a legó (‘beszél’)
származékából, amelynek másfél tucatnyi jelentése közül a
‘beszéd, értekezés, tanulmány, vélekedés’ tartozik közelebbről ide.
Lásd még logaritmus, logika, logisztika, logopédia, logorrea, logosz.
logika – ‘a helyes gondolkodás formáinak és törvényeinek tana’;
‘következetesség, gondolati rendezettség’: állításodban nincsen
logika. – logikus: ‘a logika szabályainak megfelelő’; ‘következetes’:
logikus gondolatmenet.
Tudományos szakszó a latin logica (ars) (‘a beszéd, gondolkodás
művészete’) és logicus nyomán; ezek mögött a görög logiké
(tekhné) (‘szónoklattan, gondolkodástan’) és logikosz (‘beszédre
vonatkozó’) állnak, a logosz (‘beszéd’) származékai a legó (‘beszél’)
igéből. Lásd még logaritmus, logopédia, logorrea, logosz.
logisztika – ‘hadtápszolgálat’.
Nemzetközi szó a görög logisztiké (‘a számolás tudománya’)
nyomán, a logidzomai (‘számot vet’) igéből; töve legó (‘számol’). A
szó értelmébe utóbb belejátszott a francia loger (‘elszállásol’) és
logis (‘szállás’) is, hiszen ez a ténykedés is a hadtáp keretébe
tartozik. Lásd még lózsi.
logo – ‘jelvény, márkajel, embléma grafikai elemekből és jellegzetes
- 215 - oldal
írásmódú betűkből, szövegből’.
Újkeletű nemzetközi szó az angol logo nyomán, amely a logogram
(‘gyorsírási jel, szójel’) rövidült alakja; görög elemei logosz
(‘beszéd, szó’) és gramma (‘írás, rajz’) a graphó (‘ír, rajzol’) igéből.
Lásd még logopédia, logorrea.
logopédia – ‘a beszédhibák javításának elmélete és gyakorlata’. –
logopédus: ‘beszédhibákat javító szakember’.
Tudományos szakszavak a görög logosz (‘beszéd’) és paideia
(‘nevelés’) elemekből. Lásd még enciklopédia, logo, logorrea,
pedagógus, pedáns, pedológia.
logorrea – ‘kóros bőbeszédűség, szómenés’.
Lélektani szakszó a latin logorrhoea nyomán, amelynek görög
elemei logosz (‘beszéd’) és rhoé (‘ömlés’), utóbbi a rheó (‘folyik’)
igéből. Lásd még diaré, gonorrea, logo, logopédia.
lohad – ‘‹daganat› zsugorodik, apad’; ‘‹tűz› kihunyni készül’; ‘‹harag,
lelkesedés› gyengül, csökken’. Származékai: lohadó, lohaszt.
Hangutánzó szó a lohol rokonságából; második jelentése nyilván a
kilobbanó lángok hangzásával kapcsolatos.
lohol – ‘lihegve siet’; ‘sok utánjárással keres’: ő másolás után lohol
(József Attila).
Hangutánzó eredetű szó, a lihegve sietést érzékelteti; közeli rokona
a lohad.
lojális – ‘állama vezetéséhez, politikai rendszeréhez, saját
feletteseihez hű, irántuk méltányos’. – lojalitás: ‘lojális lelkület,
magatartás’.
A német loyal és Loyalität átvétele latinosított végződésekkel. Ezek
mintája a francia loyal (‘őszinte, becsületes, hű’), illetve loyalité, a
latin legalis (‘törvényszerű, a törvényekhez hű’) és legalitas
(‘törvényesség’) folytatói a lex, legis (‘törvény’) tőből. Lásd még
legális, legitim, legátus.
lokál – ‘táncos éjszakai mulatóhely’.
A német Nachtlokal (‘éjszakai vendéglő, mulató’) második
elemének átvétele; ez a francia local (‘helyi’) főnevesült, ‘helyiség’
jelentésű változatából való; latin forrása a locus (‘hely’). Lásd még
locativus, lokális, lokalizál, lokálpatrióta, lokátor, lokomotív.
lokális – ‘helyi, helyi érdekű, jelentőségű’: lokális háború; ‘a testnek
csak egy részére kiterjedő’: lokális bénulás.
Latin szó (localis) a locus (‘hely’) főnévből. Lásd még locativus,
lokál, lokalizál, lokálpatrióta, lokátor, lokomotív.
lokalizál – ‘terjedését megakadályozza’: lokalizálták a tüzet, a
járványt; ‘helyét megállapítja’: a történészek a csata színhelyét
ebben a völgyben lokalizálták.
Nemzetközi szó a francia localiser vagy az angol localise nyomán;
ezek forrása a latin localis (‘helyi, helyhez kötött’) a locus (‘hely’)
főnévből. Lásd még locativus, lokál, lokális, lokálpatrióta, lokátor,
lokomotív.
lokálpatrióta – ‘szülőhelye, annak szűkebb körzete iránt rajongó,
annak hagyományait gonddal ápoló személy’. – lokálpatriotizmus:
‘a szülőhely iránti elfogult szeretet, rajongás’.
A német Lokalpatriotismus átvétele; a ~ ehhez igazodó elvonás a
patrióta mintájára. Lásd még lokál, lokális, lokalizál, lokátor,
lokomotív.
lokátor – ‘ellenséges célpont helyét megállapító készülék’:
rádiólokátor, radarlokátor.
A latin locare, locatum (‘elhelyez’) származéka a locus (‘hely’)
alapján. Lásd még locativus, lokál, lokális, lokalizál, lokálpatrióta,
lokomotív.
lokni – ‘göndör hajfürt, hajtincs’.
A német Locke (‘göndör hajtincs’) többes számú, valószínűleg
bajor-osztrák lockn alakjának átvétele, a szillabikus n szokott
feloldásával (mint racsni, vekni).
lokomotív – ‘mozdony’.
Nemzetközi szó az angol locomotive nyomán, amely az újkori latin
locomotivus (‘helyéről elmozdító’) származéka a locus (‘hely’) és
motivus (‘mozdító’) elemekből; az utóbbi forrása a movere, motum
(‘mozdít, mozog’) ige. Lásd még locativus, lokál, lokalizál; motivál,
motívum.
lom – ‘haszontalan holmi’. Származékai: lomos, lomtalanít.
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén lom (‘törés, törmelék’),
szlovák lom (‘törés, kőfejtő, limlom’). Az átadó nyelv a szlovák
lehetett.
lomb – ‘fák, bokrok levélzete’; ‘(‘régen’) bozontos szőrzet’.
Származékai: lombos, lombozat, lombtalan.
A hangutánzó, hangfestő eredetű lobog lob tövével kapcsolatos,
amely igenévszó lehetett; a ~ ennek a tőnek nazális hanggal bővült
változata (mint dob–domb, göb–gömb). Fenti második jelentésének
tanúsága alapján a lompos szóval is összefügg.
lombard – ‘az észak-itáliai Lombardia lakója’; ‘‹melléknévként› e
tájjal, lakóival kapcsolatos’.
A Lombardia tartomány neve a longobárd vagy langobárd
népnévből ered; e germán nép a 6. században létesített királyságot
Észak-Itáliában. A latin longobardus a hagyományos értelmezés
szerint a német Langbart (‘hosszú szakáll’) germán előzményén
alapul.
lombik – ‘gömbölyű, szűk nyakú üveg lepárlóedény kémiai
a achát
kísérletekhez’.
Sok európai nyelvben elterjedt vándorszó a spanyol alambique
nyomán, amely az arab al-ambik közvetítésével az ógörög ambix,
ambikosz (‘lepárló edény’) szóhoz vezethető vissza; az arab szó al-
eleme határozott névelő. A magyar szó a középkori latin
alembicum származéka; a szókezdő a névelőnek érződött, s ezért
maradt el (mint az apotéka  patika esetében); a lembik  lombik
változást hangrendi illeszkedés idézte elő.
lomha – ‘lassú, nehézkes ‹járású, mozgású›’. Származéka: lomhaság.
Ismeretlen eredetű szó.
lompos – ‘viselőjén rendetlenül lógó, fityegő ‹ruházat›’; ‘ilyen
öltözetű ‹személy›’; ‘bozontos, hosszú bundájú ‹állat›’: Lompos,
bús kutya csahol (Ady).
A lomb szó lombos származékának alakváltozata.
lonc – ‘télizöld meténg, kúszónövény’.
Ismeretlen eredetű szó.
loncsos – ‘mocskos, rendetlen ‹ruházat›’.
A locsog hangutánzó családjába tartozó szó, eredeti jelentése
‘sáros’ lehetett; a locs- és loncs- tövek viszonya olyan, mint a lobog
és lomb szavaké.
londiner – ‘szállodai szolga, szobainas’.
A német Lohndiener átvétele; elemei a Lohn (‘bér’) és Diener
(‘szolga’) a dienen (‘szolgál’) igéből. Elavult szó.
longitudo – ‘hosszúság, hosszúsági fok’. – longitudinális: ‘hosszanti’:
longitudinális hullámok.
Tudományos szakszavak a latin longitudo, longitudinis
(‘hosszúság’) nyomán; ennek töve a longus (‘hosszú’) melléknév.
longobárd – lásd lombard
looping – [lúping] ‘bukfenc mint műrepülő mutatvány’.
Angol szó, a loop (‘hurok; hurokrepülést végez’) származéka.
Forrása a kelta (gael) lub (‘hajlat’).
lop – ‘engedély nélkül eltulajdonítja a másét’; ‘titkon valahova juttat’:
a szívébe loptam magam; ‘‹időt› haszontalanul tölt’: a napot lopja.
Származékai: lopás, lopós, lopdos, lopkod, lopva, loppal, lopódzik,
lopakodik.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még lopó.
lopó – ‘borszívó’.
A lopótök önállósult első eleme, de lehet, hogy a borlopó
összetételből vált ki s lett főnévvé. A lop ige folyamatos melléknévi
igeneve.
lord – ‘angol főrend címe’; ‘az Úr’.
Angol szó, az óangol hlaefweard (‘kenyérőrző’) leszármazottja; a
szóelemek mai utódai: loaf (‘cipó’) és ward (‘őr, gondnok’). Az ősi
szó tehát a ház urát jelentette, aki őrködik a lady által készített
kenyér, a család megélhetése fölött, s csak később lett
méltóságnévvé.
lóré – ‘keskeny vágányú vasút szerelvénye, kocsija’; ‘vasúti
pőrekocsi’.
A német Lore átvétele; ennek forrása a tisztázatlan eredetű angol
lorry (‘teherkocsi’).
lornyett, lornyon – ‘nyeles szemüveg’.
A francia lorgnette, illetve lorgnon (‘csiptetős vagy nyeles
szemüveg’) átvételei a kiejtésnek megfelelő alakban; forrásuk a
lorgner (‘sandít, kacsint, kacsingat’) ige.
lórum – ‘egyszerű kártyajáték magyar kártyával’.
Ismeretlen eredetű szó.
lót-fut – ‘rohangál’. Származékai: lótás-futás, lótifuti.
Úgynevezett forradásos ikerszó, azonos jelentésű és rokon
hangzású, önállóan is használatos elemekből (mint ázik-fázik, sír-rí,
perdül-fordul). Első eleme az ismeretlen eredetű és elavult lót
(‘fut’).
lottéria – lásd lutri
lottó – ‘állami számsorsjáték ‹nálunk 1957 óta›, melyben kilencven
számból ötöt kell eltalálni a legnagyobb nyereményhez’.
Vándorszó az olasz lotto (‘rész, részesedés, lottójáték’) nyomán; ez
ősi germán tőből ered, s így rokona az angol lot és német Los
(‘sors, osztályrész, sorshúzás’) szavaknak. Lásd még lutri.
lótusz – ‘szubtrópusi tündérrózsa’.
A latin lotus átvétele; forrása a tisztázatlan eredetű görög lótosz.
lotyó – ‘szajha’.
A lotyog szócsaládjához tartozik, tkp. ‘lotyogó, tocsogó’, és a sáros,
rendetlen ruházatra utalhat, mint a hasonló jelentésű cafat, cafka,
ringyó.
lotyog – ‘‹folyadék edényben› mozgatásra locsogó hangot ad’.
Hangutánzó eredetű szó, a lötyög magas hangrendű változata, de
összefügg a locsog igével is.
loval – ‘‹fel- vagy bele- igekötőkkel is› felbiztat, bujtogat’.
A ló származéka denominális -l igeképzővel; eredeti jelentése ‘lóra
ültet’; ebből fejlődött mai átvitt értelme, amely a lovat ad alá
szólásból is kiviláglik.
lóvé – ‘pénz’.
A cigány lóve (‘pénz’) átvétele; ez a lovo (‘pénzdarab, érme’)
többes száma. A régi tolvajnyelv és a bizalmas nyelv szava.
loxodroma – ‘olyan útvonal ‹tengeren, levegőben›, amely a
délkörökkel mindig azonos szöget zár be’.
- 216 - oldal
Geodéziai szakszó a görög loxosz (‘ferde’) és dromosz (‘futás,
pálya, út’) elemekből.
lózung – ‘jelszó’.
A német Losung (‘katonai jelszó’) átvétele; ez a középfelnémet
lozunge (‘sorsvetés’) szóból ered, s arra utal, hogy a napi jelszót
mindig aznap, véletlenszerűen jelölték ki, nehogy idő előtt
kiszivárogjon. Lásd még lottó.
lózsi – ‘színházi páholy’.
A német Loge (‘páholy’) átvétele; végződése mint a gázsi, módi
szavakban. Francia eredetű: loge (‘fülke, páholy’), ez a frank laubja
(‘lugas’) szóból ered, amely rokon a mai német Laube (‘lugas, hall’)
és Laub (‘lomb’) ófelnémet ősével. Elavult szó. Lásd még lobbizik,
loggia.
lő – ‘fegyverből lövedéket repít ki’; ‘‹lövedékkel› elejt’: szarvast lő;
‘lövedékekkel áraszt el’: lövik a várost; ‘‹összetételek előtagjaként›
a lövéssel, tűzfegyverekkel kapcsolatos’: lőpor, lőrés, lőfegyver,
lőtávolság, lőszer, lőgyakorlat. Származékai: lövés, lövöldöz, lődöz,
lövell, lövész, lövészet, lövedék, löveg.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul leu (‘dob, vet’), zürjén liini
(‘lő’), finn lyödä (‘üt, ver’). A ‘dob’  ‘lő’ jelentésalakulás a
vadászat és hadakozás technikájának a fejlődése során következett
be. A lő- előtagú összetételek a német Schiess- és Schuss- kezdetű
szavak mintájára a nyelvújítás idején születtek.
lőcs – ‘a szekéroldalakat a tengelyhez kapcsoló vasalt görbe rudak
egyike’.
Német eredetű szó, valamelyik tájnyelvi alakból (pl. bajor-osztrák
loisch, leische) lett a s hang affrikálódásával.
lődörög – ‘céltalanul járkál’.
Bizonytalan eredetű, talán hangfestő szó a lóg, lódít, lódul köréből,
hangrendi átcsapással.
lök – ‘taszít’; ‘eldob’: szemétre löki. Származékai: lökés, löket, lököd,
lökdös.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul lak (‘felrak’), osztják
lokkantam, finn lykätä, észt lükkama (‘lök’). Lásd még lüktet.
löncs – ‘könnyű déli étkezés’.
Nemzetközi szó az angol lunch (‘könnyű déli étkezés’) nyomán;
ennek eredeti jelentése ‘vastag szelet ‹kenyér›’ a lump (‘alaktalan
darab valamiből’) nyomán.
lőre – ‘silány, rosszul kezelt bor’.
A középfelnémet liure, régi német lüren, lür alakok valamelyikének
átvétele; forrása a késő latin lora, lorea (‘vizezett bor’), a lavare
(‘mos’) származéka. Lásd még lavabó, levendula.
lösz – ‘finom szemcséjű laza, sárga üledékes kőzet, illetve talaj’.
Földtani szakszó a német Löss nyomán; forrása a svájci német
lösch (‘laza talaj’).
lötyög – ‘‹folyadék edényben› locsogva ide-oda csapódik’; ‘‹ruha›
lazán csüng, fityeg’; ‘ténfereg’. Származékok és kapcsolt szavak:
lötyögős, lötyögtet, lötty, löttyen, löttyent, löttyed.
Hangutánzó szó, a lotyog magas hangrendű párja.
lubickol – ‘vízben fickándozik’.
Hangutánzó szó.
lucerna – ‘pillangós kék virágú takarmánynövény’.
A német Luzerne átvétele; ez francia közvetítéssel a latin lucerna
(‘lámpás, mécs’) szóra, a lux, lucis (‘fény’) származékára megy
vissza. Növénynévvé a provanszálban vált a ~ fényes magvai
folytán. Lásd még lucfenyő.
lucfenyő – ‘rövidtűjű, kúpos növésű fenyő’.
A luc előtag szláv eredetű: szerb-horvát, szlovák luč (‘fáklya, erdei
fenyő’). Az ősszláv luč a latin lux, lucis indoeurópai szintű rokona. A
magyar szó ma általános c-je régi adatok cz-jének hibás
olvasatából ered. Lásd még lucerna, lucidus, lux.
lucidus – ‘értelmes, élesen látó’.
Latin szó, tkp. ‘világos, tiszta’, a lux, lucis (‘fény’) származéka. Lásd
még lucerna, lucfenyő, luciferin, lumen, lumineszkál, lux.
luciferin – ‘fénybogarak szervezetében található anyag, amely
oxidálódva fényt bocsát ki’. – luciferáz: ‘rovarenzim, amely a
luciferin oxidációját gyorsítja’.
Vegytani szakszavak a latin lucifer (‘fényhozó, fényt árasztó’)
melléknév nyomán, a vegyületekben szokásos -in, illetve az
enzimet jelölő -áz végzettel. A latin szó elemei lux, lucis (‘fény’) és
ferre (‘hoz’). Főnévként a hajnalcsillagot jelentette; a sátán nevévé
a héber Hélél ben Sahár (‘a hajnal fia’) fordításaként lett; ez egyes
héber mítoszokban a lázadó angyalok vezérének neveként
szerepel. Lásd még lucerna, lucidus, lux.
lucskos – ‘sáros, esős, nedves, mocskos’. Származéka: lucsok.
Hangutánzó szó a locsog rokonságából.
lúd – ‘liba’.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul, osztják lont (‘lúd’), finn lintu
(‘madár’). Ha a finn szó nem ide, hanem más származási
összefüggésbe tartozik, akkor a ~ ugor eredetű, és őrzi ősi
jelentését. Lásd még ludas.
ludas – ‘hibás, vétkes ‹valami csínyben›’.
A lúd származéka; korábbi ‘esküszegő’ jelentése folytán valószínű,
hogy a szó középkori büntetési forma emlékét őrzi, hogy t.i. az
esküszegőknek megszégyenítésül döglött ludat kellett a nyakukban
a achát

hurcolniuk. lutheránus – ‘evangélikus’.

ludimagiszter – ‘iskolamester’: Még a ludimagistert is ki akarta A vallás alapítójának, a hitújító Martin Luthernek a nevéből.
csapatni / A jószágából (Fazekas Mihály). lutri – ‘lottó, számsorsjáték ‹nálunk a 19. század végéig›’;
Elavult szó a latin ludimagister nyomán, amely a ludus (‘játék, ‘kockázatos, bizonytalan kimenetelű dolog’: nagy lutri az ilyesmi. –
testgyakorlás, iskola’) és magister (‘tanító, elöljáró’) elemekből áll. lottéria: ‘lottó’.
Lásd még illúzió, interludium, magiszter. A ~ a német népi lutrie, luteri átvétele, a lottéria pedig az irodalmi
ludovikás – ‘‹1954 előtt› a budapesti katonai akadémia hallgatója német Lotterie formáé, latinosított végződéssel. A németben a
vagy ott végzett katonatiszt’. holland loterije (‘sorsjáték’) kölcsönzése a lot (‘sors, sorsjegy’)
Az intézmény Ludovika Akadémia nevéből; a névadó Mária nyomán. Lásd még lottó.
Ludovika császárné és királyné volt, II. Lipót felesége. lux – ‘a megvilágítás erősségének mértékegysége’.
ludvérc – lásd lidérc Latin szó, a.m. ‘fény’. Lásd még lucerna, luicfenyő, lucidus,
luesz – ‘vérbaj, szifilisz’. luciferin, lumen.
Latin orvosi szakszó, lues (‘fertőzés, pusztulás’), amely persze csak luxus – ‘fényűzés’.
az újkorban, a szifilisz európai terjedése idején kapta fenti Nemzetközi szó a latin luxus (‘buja tenyészet, bőség, pompa’)
jelentését. nyomán; ennek eredete tisztázatlan, talán a görög loxosz (‘ferde,
luft – ‘labda mellé rúgás’. elhajló’) melléknévvel kapcsolatos. A ~ magyar fényűzés fordítása
A német Luft (‘levegő’) átvétele; ez egy óskandináv lypta, lyfta azon a téves vélekedésen alapul, hogy a szó a lux (‘fény’)
(‘levegőbe emel’) ige származéka. A magyar ~ jelentése a luftot etimológiai körébe tartozik. Lásd még loxodroma.
rúg (‘a levegőbe rúg’) kifejezésből ered. Lásd még lift, luftol. luzitán – ‘a mai Portugália területén élt ősi kelta nép; ennek tagja’; ‘e
luftol – ‘állás nélkül van, munkanélküli’: Magának sincs állása?… néppel kapcsolatos’: Luzitán dal (Vajda János verse).
Mióta luftol? (Gelléri A. E.). A latin Lusitanus származéka az -us végzet elhagyásával; forrása a
A német Luft (‘levegő’) szóból, azaz: ‘levegőzik, a levegőből él’. tisztázatlan eredetű Lusitania országnév.
Bizalmas nyelvi szó a két háború közti időből. Lásd még luft. lüke – ‘együgyű, ütődött’.
lúg – ‘bázis vizes oldata’; ‘a savval ellentétes kémhatású vegyület’. Ismeretlen eredetű szó.
Származéka: lúgos, (ki)lúgoz. lüktet – ‘‹ér, szív› ütemesen ver, tágul’; ‘‹seb› az érverés ütemére
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén lug, szlovák lúh, lengyel lug sajog’; ‘élénken zajlik’: lüktet az élet a városban.
(‘fahamu’). Az ősszlávba az ófelnémet louga, a mai német Lauge A ~ lük- töve a lök alakváltozata; a -tet formálisan műveltető
révén került. képző, de mozgást jelentő igéken olykor gyakorító szerepű, mint itt
lugas – ‘kúszónövénnyel, szőlővel befuttatott kerti építmény’. vagy a baktat, csörtet, léptet, törtet esetében.
Ismeretlen eredetű szó. lüszter – ‘fényes felületű vékony gyapjúszövet’; ‘fémes fényű
lukratív – ‘hasznot hajtó, jövedelmező’. bevonat üveg- és agyagtárgyakon’; ‘‹régen› csillár’.
Gazdasági szakszó a latin lucrari, lucratus (‘nyer, kap’) igéből; töve A német Lüster (‘csillár; lüszterszövet; fémes máz’) átvétele.
a lucrum (‘haszon, nyereség’). Forrása a francia lustre (‘ragyogás; csillár’), ezé pedig a latin
lukulluszi – ‘fényűzően bőséges ‹étkezés, lakoma›’. lustrare (‘megtisztít, megvilágít’) ige a lustrum (’tisztító áldozat’)
Lucius L. Lucullus római hadvezérről, aki visszavonulása után pazar szóból, amely tkp. lavastrum, töve tehát a lavare (‘mos’) ige. Lásd
lakomáival tette nevét ismertté. még illusztrál, illusztris; latrina, lavíroz2, lavór.
lumbágó – ‘derékzsába’. lyány – lásd leány
Latin orvosi szakszó (lumbago), a lumbus (‘ágyék’) származéka. lyuk – ‘kerek nyílás vagy folytonossági hiány’; ‘üreg’; ‘‹tréfásan› szűk
lumen – ‘a fényáram mértékegysége’; ‘‹gúnyosan, tagadó helyiség, lakás’. Származékai: lyukas, lyukad, lyukaszt, lyukasztó,
mondatban› nagyeszű ember’: nem nagy lumen. lyuggat, lyukacs, lyukacsos.
Latin szó, a.m. ‘világosság, fényesség’; a lux (‘fény’) rokona. Lásd Alighanem ősi örökség a finnugor korból: cseremisz luk
még illuminál, lucerna, luciferin, lucfenyő, lucidus, lumineszkál, (‘gomblyuk’), finn loukka (‘búvóhely’). A szónak luk és
luminista, lux. (nyelvjárásokban) lik alakjai is vannak; a köznyelvi ~ szókezdő
lumineszkál – ‘hidegen fénylik, villódzik’. – lumineszcens: ‘hidegen hangja palatalizálódott.
fénylő’. – lumineszcencia: ‘anyag utólagos fénykibocsátása
gerjesztés hatására’.
Tudományos szakszócsalád a latin luminescere (‘világít, fényt
bocsát ki’) igéből; ennek töve a lumen, luminis (‘világosság,
fényesség’). Lásd még lumen, luminista.
luminista – ‘olyan festő, akinek a fény-árnyék kontraszt a legfőbb
kifejező eszköze (pl. Rembrandt)’.
A latin lumen, luminis (‘világosság, fényesség’) származéka a görög
eredetű -ista végződéssel. Ellentéte kolorista. Lásd még lumen,
lumineszkál.
lump – ‘korhely’. Származéka: lumpol.
A német Lump (‘gazfickó, kicsapongó férfi’) átvétele. Lásd még
lumpenproletár.
lumpenproletár – ‘züllött, rendszeres munkát nem vállaló, pénzért
mindenre kapható városi szegény ember’.
A német Lumpen (‘rongy’) szóból; lásd még proletár.
lunátikus – ‘holdkóros, alvajáró’.
Latin szó (lunaticus) a luna (‘hold’) nyomán. Elavult szó. Lásd még
lunetta, lunula.
lunetta – ‘félkör alakú vagy csúcsíves falmező ajtó, ablak, kapu
felett’.
Olasz építészeti szakszó, tkp. ‘holdacska’, a luna (‘hold’) kicsinyített
alakja. Lásd még lunula.
lunula – ‘holdsarló alakú kis aranyozott ostyaállvány a szentségtartó
üvegablaka mögött’.
Latin szó, a luna (‘hold’) kicsinyített alakja. Lásd még lunetta.
lupe – ‘nyeles kézi nagyító’.
Németből átvett szó (Lupe), forrása a francia loupe,
‘nagyítólencse’, eredetileg ‘a bőr alatt keletkezett kerek duzzanat,
bőrfarkas’ a latin lupa (‘nőstény farkas’) nyomán.
lurkó – ‘jó kedélyű, pajkos fiú’; ‘‹régen› semmirekellő, gazfickó’.
A latin lurco (‘falánk, korhely ember’) átvétele; forrása a lurcare
(‘zabál’) ige. Mai, szelídebb jelentése talán a szó játékos
hangzásának köszönhető.
lusta – ‘rest, lassú, kényelmes, nehézkes’. Származékai: lustaság,
lustul, lustít, lustálkodik.
Ismeretlen eredetű szó.
lutécium – ‘a ritkaföldfémek közé tartozó ezüstfehér, puha kémiai
elem’.
Párizs ősi, kelta eredetű latin Lutetia nevéről; ennek lut töve talán
mocsarat jelent.

- 217 - oldal
a achát
M Olasz szó, tkp. ‘asszonyom’; elemei a ma (teljes formában mia,
ma – ‘ezen a napon’; ‘‹főnévként› a mai nap; a jelenkor’: a mának él.
A szó alapja egy ősi ma, má mutató névmás, amely a majd, más,
most szavakban is megtalálható. Ebből lett -i lativusi raggal mái,
majd má, s utóbb ma. Először helyviszonyt jelölt (‘eddig’), majd időt
(‘eddig, e napig’), s így lett végül mikor? kérdésre felelő határozó:
‘ekkor, e napon, ma’. Lásd még máma.
maca – ‘szerető’: otthagyta a macája.
A Maca becenévvel azonos, amely mind a Mária, mind a Margit
névhez tartozhat (akárcsak a Manci).
macedón – ‘az ókori vagy a jelenkori Macedóniát lakó nép, ennek
tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’.
Elvonás a latin többes Macedones alakból; ez a görög
makedón(esz) átvétele. Az ókori ~ népre, illetve országára inkább a
makedón, Makedónia formák használatosak.
macerál – ‘piszkál, zaklat, nem hagy békén’. Származéka: macera.
A latin macerare (‘áztat, puhít; gyengít, kínoz’) magyaros formája;
a macera (‘bosszantás, zaklatás’) utólagos elvonás az igéből.
macesz – ‘pászka’.
A jiddis mazo (‘kovásztalan lepény, pászka’) többes mazzes
alakjának a körülbelüli kiejtést tükröző átvétele; a szó héber forrása
a masszáh.
macher – ‘csalafinta, agyafúrt ember’: nagy macher!
A német Macher (‘valami gonoszat kitervelő személy’) átvétele;
tkp. ‘csináló’ a machen (‘csinál, készít’) igéből; a német
tolvajnyelvben ez utóbbinak is kialakult ‘lop, csal, hamisan
kártyázik’ mellékjelentése.
machete – [macsete] – ‘a latin-amerikai cukornádaratók erős kése’.
Spanyol szó, eredete bizonytalan.
machiavellizmus – [makja-, makia-] ‘céljai elérésére minden eszközt
megragadó politika’. – machiavellisztikus: ‘gátlástalan, kíméletlen
‹hatalmi módszer›’.
Politikai szakszó Niccolo Machiavelli, a neves firenzei államférfi és
író nevéből, aki Il Principe (‘A fejedelem’) című írásában ilyesféle
politikát ajánlott a maga korának körülményei között sikerre törő
uralkodónak.
machinál – ‘mesterkedik, fondorkodik’. – machináció: ‘mesterkedés,
cselszövés’.
Latin eredetű szavak a machinari, machinatus (‘kieszel,
fondorkodik’) ige nyomán, a machina (‘gép, eszköz’) főnévből; ez a
görög mékhané (‘eszköz, szerszám, színpadi emelőgépezet’) szóból
ered, ennek alapja pedig a mékhanaomai (‘kieszel, kidolgoz’) ige.
Lásd még masina.
mackintosh – [mekintos] ‘vízhatlan felöltő’.
Charles MacIntosh skót vegyésznek, egy impregnáló szer
feltalálójának nevéből.
mackó – ‘medve, medvebocs’; ‘kezeslábas, tréningruha’: mackó
felső; ‘páncélszekrény’.
A szlovák macko (‘medve; tipegőruha’) átvétele; ez a Matej
(‘Mátyás’) személynév becéző alakja. A ‘pénztárszekrény’ jelentés
a magyar tolvajnyelvben alakult ki német mintára.
maccs – ‘nagy pontarányú vereség ‹pl. asztaliteniszben tíz szerzett
pont alatt›’; ‘‹kártyában› minimális pontszám alatti teljesítés’:
maccsban marad.
A német Matsch (‘súlyos vereség’) átvétele; ez talán a hangutánzó
manschen, mantschen (‘locskol, pancsol’) igéből való.
macska – ‘a macskafélékhez tartozó, egérfogó háziállat’.
Származékai: macskás, macskásodik.
Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák mačka; ugyanez a szó
más szláv nyelvekben is megvan, és vagy macskahívogató, vagy a
macska hangját utánzó szóból ered. Lásd még mácsonya.
mácsonya – ‘tüskés gyomnövény’.
A szlovén mačina (‘festő zsoltina’) átvétele; ez a macska szlovén
eredetijével rokon, a növény tüskéinek a macskakarmokhoz való
hasonlósága alapján.
madám – ‘kórházi szülésznő’; ‘francia nevelőnő, nyelvtanárnő’;
‘‹régebben› bordélyház tulajdonosnője’.
Nemzetközi szó a francia Madame (‘asszonyom’) nyomán, amely
megszólítási forma, és a név első eleme férjes asszonynál
(Madame Tussaud). A ma dame (‘az én asszonyom’)
szókapcsolatból vonódott össze, ma birtokos névmási alak (latin
mea) és dame; ennek latin eredetéről lásd madonna. Lásd még
mamzel.
madár – ‘tollas, szárnyas, kétlábú, melegvérű gerinces állat’;
‘‹szlengben› pali, balek’: ne nézz engem madárnak! Származékai:
madaras, madarász, madarász(ik).
Ismeretlen eredetű szó.
madeira – ‘erős csemegebor’; ‘lyukacsos hímzés’.
A két eltérő jelentés mindegyike Madeira szigetével kapcsolatos: a
bort ott termelik, a hímzés onnan terjedt el. A portugál név
jelentése ‘fa(anyag)’, a latin materia (‘anyag; épületfa’) folytatója.
Lásd még madrigál, matéria, matriarchátus, matrica, matrikula,
matróna, metró, metropolis, metropolita, míder.
- 218 - oldal
madonna – ‘a kisded Jézust tartó Szűz Mária képen, szobron
ábrázolva’.
latin mea) birtokos névmás és a donna (‘hölgy, nő’), amely a latin
domina (‘a ház úrnője’) folytatója a domus (‘ház’) tőből. Lásd még
dáma, dominó, madám.
madrigál – ‘középkori szerelmes témájú, 8-12 soros verstípus’;
‘ennek megzenésített formája’.
Költészeti szakszó az olasz madrigale nyomán, amelynek
eredetétől máig folyik a vita. Mindenképpen köze van a madre
(‘anya’) szóhoz, illetve ennek latin mater, matris előzményéhez.
Egy vélemény szerint a velencei olasz madregal (‘egyszerű,
mesterkéletlen, együgyű’) szó a forrás, amely a késő latin
matricalis (‘anyaméhből való’) megfelelője, tehát értelme: ‘ártatlan,
mint a ma született csecsemő, s éppoly üde, természetes’. Más
vélekedés a matricale szóból arra következtet, hogy itt anyanyelvi
versről van szó, tehát nem latin szövegűről. Ismét mások egy
eredetibb mandrigale alakot tételeznek fel, amely a mandriale
(‘pásztor’) szóval kapcsolatos, a latin eredetű mandra (‘nyáj’)
származékával, tehát pásztori versre utal. Lásd még madeira,
matriarchátus, matrikula, matróna, metropolis, metropolita, míder.
madzag – ‘zsineg, spárga’.
Ismeretlen eredetű szó.
maestoso – [maesztózó] ‘emelkedetten, méltósággal ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás, tkp. ‘fenséges, méltóságteljes’, a maestŕ
származéka; ennek eredetéről lásd Maestŕ.
Maestŕ – [maeszta] ‘a trónon ülő Szűz Máriát szentekkel körülvéve
ábrázoló képtípus’.
Olasz szó, a.m. ‘fenség’, a latin maiestas (‘nagyság, fenség,
méltóság’) folytatója, ez tkp. ‘nagyobbság’, lévén a magnus
(‘nagy’) középfokának, a maiusnak származéka. Lásd még
maestoso.
maestro – [maesztró] ‘(olasz) zeneszerző, karmester (főképp
megszólításként)’.
Olasz szó, tkp. ‘mester’, a latin magister folytatója; ennek
eredetéről lásd magisztrátus. Lásd még metresz.
maffia – ‘Szicíliában kialakult, bűn- és terrorcselekményekre
specializálódott, magas fokon szervezett bűnszövetkezet’; ‘a
szervezett bűnözés hasonló csoportjai’: az orosz maffia, a
kolumbiai drogmaffia. – maffiózó: ‘a maffia tevékeny tagja,
szervezett bűnöző’.
Nemzetközi szópár a tisztázatlan eredetű szicíliai olasz mafia (tkp.
‘hősködés, vakmerőség’) és származéka, a mafioso (‘maffia-tag’)
nyomán.
mafla – ‘bamba, ügyetlen, élhetetlen (személy)’.
Német eredetű szó, de nem dönthető el, hogy forrása a Muffel
(‘tömpe orrú ember’) vagy a Maulaffe (‘szájtáti, bámészkodó
ember’) volt; mindkét magyarázatnak vannak hangtani nehézségei.
mag – ‘virágos növény termésében rejlő szaporító szerv’; ‘ondó’;
‘ivadék’; ‘tenyésztésre nevelt állat’: meghagyják magnak;
‘legelsőnek kialakult rész’: városmag; ‘valaminek a lényege’:
beszédének a magva az volt, hogy… Származékai: magos, magvas,
magtalan, magzik, magzat.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén mig (‘ölrész, derékrész
ruhán’), votják miger (‘test, alkat’), cseremisz monger (‘törzs,
test’). A finnugor alapalak *munke lehetett, amely szabályos
előzménye a magnak, de a v-t tartalmazó tőalakok (magvak,
magva, magvas) nem magyarázhatók meg belőle. A ‘test’ és ‘mag’
jelentések közt van ugyan távolság, de áthidalására alkalmas
egyebek közt a maga névmás. Lásd még írmag, magas, magasztal,
magol, magvaváló.
maga – ‘‹visszaható névmás›’: magára gondol, képezik magukat;
‘saját személye ‹nyomatékként›’ maga jár a lány után; ‘egyedül’:
Magam vagyok. / Nagyon (Tóth Árpád); ‘személyes névmás egyes
második személye magázó viszonyban’: Én is magával megyek.
A magyar nyelv külön életében alakult ki, feltehetőleg a mag
főnévből, annak korábbi, inkább a rokon nyelvekben található ‘test’
jelentése alapján, -a birtokos személyjellel. A ‘teste’  ‘ő maga’
jelentésváltozás eléggé kézenfekvő. Kevésbé valószínű, hogy a ~
abból a névmási elemből ered, amely a ma, más, majd, most
határozószóknak a töve, kibővülve az engem, téged névmások g
nyomósító elemével. Magázó személyes névmássá egy maga
kegyelmed formából önállósult. Lásd még magán, magánhangzó,
magány.
magán – ‘‹régen› magában, külön’; ‘‹öszszetételek előtagjaként›
saját (tulajdonú); ‘nem közösségi, nem nyilvános; egyedi, külön’:
magánérdek, magánlakás; magánember, magántanuló,
magánkönyvtár, magánokirat; magánlátogatás, magánszám,
magánénekes. Származékai: magános, magányos, magánzó.
A maga visszaható névmás megszilárdult -n állapothatározói ragos
alakja. A magán- mint összetételi előtag többnyire a magános
(‘magában való, egyedül való’) melléknév jelentését hordozza.
Lásd még magánhangzó, magány.
magánhangzó – ‘nyílt szájüreggel képzett beszédhang’.
Kora nyelvújítási tükörszó a magán határozószóval, a német
a achát
Selbstlaut mintájára.
magány – ‘egyedüllét, egyedülség’; ‘magárahagyatottság’.
Nyelvújítási alkotás, elvonás a magán származékának, a magános
(‘egyedülálló, magában álló’) melléknévnek régi, palatalizált
magányos alakjából. A két alak viszonya olyan, mint a talán–talány
szópár tagjaié.
magas – ‘függőlegesen nagy kiterjedésű’; ‘nagy rezgésszámú
‹hang›’; ‘függőlegesen nagy távolságra lévő’: magasan száll a sas;
‘nagy hatalmú, sokak fölé rendelt’: magas állás, pozíció, magas
látogatók; ‘erkölcsi, szellemi színvonalával kiemelkedő’: magas
eszmények, magas kultúra; ‘nehezen felfogható’: ez nekem magas;
‘‹főnévként› magasan fekvő hely’: a magasban van; ‘az ég’:
Dunnába bútt fenn a magas (József Attila). Származékai: magaslat,
magaslik, magasul, magasodik, magasít, magasított, magasság,
magasságos.
Bizonytalan eredetű; talán a mag származéka -s denominális
melléknévképzővel, a szó ősibb ‘test’ jelentése alapján: ‘testes’ 
‘megtermett’  ‘magas termetű’  ‘magas’. Figyelemre méltó a
régi és tájnyelvi magos alakváltozat! Lásd még magasztal.
magasztal – ‘fennen dicsér, dicsőít’: magasztaljátok az Urat; ‘‹régen›
fölemel, magasra tesz’: aki magát felmagasztalja, megaláztatik.
Származékai: magasztos, magasztalás.
A magas származéka, mégpedig műveltető, egyben gyakorító
képzőkkel, mint a marad–maraszt–marasztal esetében. Eredeti
értelme ‘magasít, magasba emel’ volt; mai jelentése átvitt értelmű:
‘dicsőítésével mások fölé emel’. Példák erre más nyelvekből: latin
altus ‘magas’  exaltare ‘magasztal’, német erheben ‘felemel’ 
erhaben ‘magasztos’. A magasztos nyelvújítási alkotás az
akkoriban elvont magaszt (‘dicsőítés’) főnévből.
magazin – ‘‹régebben› raktár’; ‘‹egyes más országokban› áruház’;
‘szórakoztató képes folyóirat’.
Sok nyelvben otthonos vándorszó, amely az olasz magazzino révén
terjedt el; forrása az arab makházin, a makhzan (‘árulerakat,
hadszertár’) többes számú alakja a khazn (‘rakás, készlet’) szó
nyomán; ‘folyóirat’ jelentése az angolban jött létre. A magyar szó a
német Magazin átvétele betű szerinti ejtésben.
mágia – ‘a természetfeletti hatalmak befolyásolására végzett
babonás műveletek, szertartások titkos tudománya’. – mágikus:
‘mágiával kapcsolatos, bűvölő, varázsos’. – mágus: ‘mágiát
gyakorló személy’; ‘‹az ókori perzsáknál› gyógyító, jövendőmondó,
álomfejtő pap’; ‘‹ma› bűvész’.
A szócsalád alapja a latin magus, illetve görög magosz előzménye;
ez az óperzsa magus szóból ered, amely egy papi ténykedést ellátó
méd néptörzs neve volt. A ~ forrása a görög mageia, a mágikusé a
magikosz melléknév, illetve ezek latin megfelelői (magia, magicus).
magisztrátus – ‘városi hatóság’; ‘‹régebben› tisztviselő, hivatalnok’;
‘‹az ókori Rómában› magas közhivatal, ilyet viselők összessége’. –
magisztrális: ‘hatósági’; ‘‹gyógyszertárban› a recept alapján
helyben készítendő’: magisztrális költség. – magiszter: ‘a doktorinál
alacsonyabb tudományos fokozat ‹a középkorban, helyenként ma
is›’.
Nemzetközi szócsalád a latin magister (‘elöljáró, vezető, tanító’) és
származékai nyomán; ez a magnus (‘nagy’) szóból való, eredetileg
a középfokú magis (‘inkább’) -ter képzős határozói alakja. Lásd
még maestro, mágnás, major, majordómusz, majuszkula,
maximum, maxima, metresz.
máglya – ‘keresztben egymásra rakott, majd meggyújtott fahasábok
halmaza’; ‘ez mint középkori vesztőhely’: máglyahalált halt.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát mogila, szlovák mohyla
‘földhányás, sírhalom’. Sokáig az átadó nyelvekbeli jelentés élt a
magyarban is (‘rakás, csomó, kupac’); mai értelmével a nyelvújítás
korában ruházták fel.
magma – ‘a földkéreg izzón folyó kőolvadéka, láva’.
A görög masszó (tkp. mag-szó), azaz ‘gyúr, dagaszt’ ige főnévi
származéka. Lásd még massza.
mágnás – ‘nagybirtokos, főnemes’: mágnáskaszinó.
A középkori latin magnas, magnatis (‘főúr’) átvétele; forrása a latin
magnus (‘nagy’). E latin szóképzés párja a primus  primas (lásd
prímás). Lásd még maestro, magnitúdó, major, majordómusz,
majuszkula, maxima, maximum.
mágnes – ‘vasat s néhány más fémet magához vonzó anyag’;
‘ilyenből készített mágnesező eszköz’: patkómágnes. Származékai:
mágnesség, mágneses, mágnesez. – magnetikus: ‘mágneses
tulajdonsággal bíró’. – magnetika: ‘a fizikának a mágnességgel
foglalkozó ága’. – magnetizál: ‘mágnesessé tesz’. – magnetizmus:
‘a mágnesesség jelensége’. – magnetit: – ‘mágnesvasérc’.
A latin lapis Magnes (‘mágneskő’) második elemének átvétele.
Forrása a görög Magnész, Magnétosz (‘Magnészia lakója’), illetve a
Magnétisz lithosz (‘magnésziai kő, mágneskő’) szókapcsolat első
eleme. Magnészia thesszáliai város híres volt az itt lelt
mágneskőről. Lásd még magneto-, magnézium, mangán.
magneto- – ‹összetételek előtagjaként› ‘a mágnességgel
kapcsolatos, azt alkalmazó’. – magnetofon: ‘mágnesszalagos
hangrögzítő berendezés’. – magnetoszféra: ‘a Föld körüli övezet,
amelyben az elektromosan töltött részecskék a földmágnesség
- 219 - oldal
erővonalai mentén mozognak’.
A mágnes görög előzményéből elvont szóalak (Magnész,
Magnetosz); a két összetétel utótagjainak eredetéről lásd fonográf,
szféra.
magnézium – ‘ezüstfehér, gyúlékony fémes elem’.
Vegytani szakszó a latin magnesium nyomán, ez a Magnesius (‘a
tesszáliai Magnészia tartományból való ‘) semleges alakja. A
névadás alapja, hogy ezen a vidéken magnezitet bányásztak, a ~
oxidját. Lásd még mágnes, mangán.
magnitúdó – ‘nagyság, nagyságrend, a földrengés erősségét jelző
szám’; ‘fényrend, az égitestek látszó fényességének mértékszáma
(mely fordítottan arányos a fényességgel)’.
Latin tudományos szakszó (magnitudo), a magnus (‘nagy’) főnévi
származéka. Lásd még maestro, major, majordómusz, majuszkula,
maximum.
magnólia – ‘kora tavasszal nyíló, pompás fehér virágú keleti
díszcserje’.
Pierre Magnol francia botanikus nevéből.
magol – ‘szóról szóra (meg)tanul’: bemagolja a leckét.
A mag főnév származéka denominális -l igeképzővel, mint szem–
szemel; a szókép a magokat gépiesen, egyenként felcsipegető
háziszárnyasokat idézi.
magvaváló – ‘olyan gyümölcs, amelynek magja könnyen elválik a
húsától’: magvaváló szilva.
Alanyi összetétel, amely a mag és válik elemekből áll, és majdnem
mondatértékű kifejezésből: (e gyümölcs) magva váló (‘a magja
elválik’) vonódott össze. Ilyen szerkezetű szó a szárnyaszegett
(‘madár, amelynek a szárnya szegett’) is.
magyal – ‘fényes, fogas levelű örökzöld díszcserje’.
Ismeretlen eredetű szó.
magyar – ‘tömegében Magyarországon élő, finnugor nyelvű nép; e
nép nyelve, e nép tagja’; ‘‹melléknévként› e népre vonatkozó’.
Származékai: magyarán, magyaráz, magyarázat, magyarázkodik,
magyari, magyarít, magyaros, magyarosít, magyarosodik,
magyarság, magyartalan, magyartalanság, magyarul.
A ~ elhomályosult összetétel. Utótagja az a finnugor eredetű eri
(‘valakinek a fia’) szó, amely pl. férj (eredetibb fi-eri) szavunkban is
megvan. Első eleme a manjsi, az ugor ősnép egy nagyobb
csoportjának, nemzetségének (e nemzetség mítikus ősének) neve.
Ez maradt fenn a vogul rokonnép saját manysi megnevezésében is,
a magyarban pedig  madzs  magy irányban fejlődött, ahogy a
vogul anysar a mi agyar szavunk megfelelője. Az eri utótaggal
magyeri szó állt elő, amelynek nyomai írásos régiségeinkben a 15.
századig megmaradtak. Az idők során hangrendi kiegyenlítődéssel
két változat állt elő: a megyer (mely törzsnév is lett, s így sok mai
helynevünkben szerepel), és a ~, amely az egész törzsszövetség s
utóbb az államalkotó nép neve maradt. A magyaráz ige magyará-
töve -i lativusi ragot rejt, tehát ‘magyarra (azaz érthető nyelvre)
tesz át.’
mahagóni – ‘trópusi fa, illetve ennek vöröses színű, értékes
faanyaga’.
Sok nyelvben meglelhető szó, valószínűleg valamelyik karib
nyelvből való, és az angol révén terjedt el; a magyarba a német
Mahagoni közvetítette.
maharadzsa – ‘indiai tartományi uralkodók címe’. – maharáni: ‘a
maharadzsa feleségének címe’.
Nemzetközi szók a hindi mahárádzsá (‘nagy király’), illetve
maháráni (‘nagy királyné’) nyomán. Ezek első tagja a mahá
(‘nagy’), melynek indoeurópai rokonságába tartozik a görög
megasz, latin magnus, orosz mogu(csij) vagy az angol much óangol
micel előzménye. A rádzsa és ráni a latin rex, regis és regina
oldalági rokonai. Lásd még mahatma, regále.
mahatma – ‘különös tiszteletben álló személyek címe Indiában’:
Mahatma Gandhi (tkp. Móhandász Karamcsand G.).
A szanszkrit mahátman (‘nagy lélek’) hindi alakja; a lélekvándorlás
több fokozatán átment, istenivé tökéletesült embert jelent. Első
eleme a mahá (‘nagy’), melynek indoeurópai rokonságába tartozik
a görög megasz, latin magnus, orosz mogu(csij) vagy az angol
much óangol micel előzménye; az átman (‘lélek’) kapcsolatos a
görög atmosz (‘pára, gőz’) és német atmen (‘lélegzik’) szavakkal.
Lásd még atmoszféra, maharadzsa.
máj – ‘epét kiválasztó nagy, barna hasüregi szerv’. Származéka:
májas.
Ősi örökség az uráli korból: vogul mait, votják mus, finn maksa,
szelkup miita. Az ősi alak *maksza lehetett.
maja – ‘indián nép, amely magasrendű civilizációt teremtett a
Yucatán félszigeten a 2–15. századok között’.
Nemzetközi szó a spanyol maya nyomán.
majális – ‘májusban tartott szabadtéri táncos mulatság’.
A latin maialis átvétele; ez újkori képzés a maius hónapnévből: lásd
május.
majd – ‘utóbb’; ‘nemsokára’; ‘kis híján’: majd a nyakát törte.
A ma, más, most közös névmási alapszavából jött létre -i lativusi és
-t locativusi raggal: má-i-t  májt  majt; a t zöngésülésének
párhuzamát a hajdú, hajdan nyújtja. A majdan alakváltozat -n-je
a achát
újabb locativusi rag (mint mostan, ígyen). A ~ eredetileg
helyhatározó volt ‘itt’ jelentéssel, ezután időhatározóként ‘most’ 
‘azonnal’  ‘nemsokára’  ‘később’ vonalon fejlődött tovább.
Lásd még majdnem.
majdnem – ‘kis híján, szinte’.
A majd és nem elemek összetétele. Korábban a majdnak is volt
ilyen jelentése; ennek elhomályosultával vette fel a ~ a nem
tagadószót (mint a csaknem is), s nyert így ‘már-már, de azért
mégsem’ értelmet.
majolika – ‘ónmázas, égetett cserép, a fajansz egy fajtája’.
Az olasz maiolica átvétele; ez Mallorca sziget latin Maiorica
nevének változata. Ez a technika a hispániai móroktól Mallorca
szigetén keresztül került Itáliába, innen a neve.
majom – ‘az emberhez legközelebb álló, fákon élő emlősállat’;
‘valakit nevetségesen utánzó személy’; ‘hiú, kényeskedő személy’:
divatmajom. Származékai: majmol, majomkodik.
Vándorszó az arab majmún (‘majom’) nyomán, amely a perzsa és
az oszmán-török révén sok kelet-európai nyelvben elterjedt. Mivel
igen koránról kimutatható, lehet, hogy arab műveltségű középkori
izmaelita kereskedők révén került nyelvünkbe.
majonéz – ‘tojás sárgájából és étolajból készült hideg mártás’.
Nemzetközi szó a francia mayonnaise nyomán. Voltaképpeni
jelentése ‘Mahon városából való’. Mahon Menorca szigetének
legnagyobb városa, amely 1756-ban került francia kézre; állítólag a
győzelem tiszteletére készítette el ezt a mártást elsőnek egy párizsi
szakács, s a városról nevezte el.
major – ‘a határban fekvő gazdaság’. Származékai: majorság,
majoros.
A hazai bajor-osztrák meier (‘a gazdaság vezetője’) szóból; ez az
irodalmi német Meier (‘intéző, ispán, majorosgazda’) megfelelője,
és végső forrása a latin maior (‘nagyobb; elöljáró, felügyelő’). A
magyar szó, amely nem személyt, hanem a rábízott birtokot jelenti,
talán a majorság szóból vonódott el, mely előbb azt jelentette: ‘a
meier hivatala, tisztsége’. Lásd még majordómus.
majoránna – ‘fűszerként használt illatos kerti növény’.
A tisztázatlan eredetű középkori latin maiorana magyar változata.
majordómusz – ‘háznagy, udvarnagy’.
Történelmi szakszó a latin maior domus (‘a ház elöljárója’)
szókapcsolatból: maior (‘nagyobb; elöljáró’) és domus (‘ház’). Lásd
még maestro, magnitúdó, majoreszkó, majuszkula, maximum.
majoreszkó – ‘hitbizomány várományos örököse’.
A régi olasz majorasco átvétele, amely a spanyol mayorazgo révén
a középkori latin maioraticum szóra, a maior (‘nagyobb, idősebb’)
származékára megy vissza. Mindezek nem személyt jelentenek,
hanem a (leg)idősebb öröklésén alapuló hitbizományi intézményt.
Lásd még maestro, magnitúdó, majordómusz, majuszkula,
maximum.
majré – ‘ijedelem, félelem’. Származékai: majrés, majrézik.
A hazai jiddis majre, mojre (‘félelem’) átvétele a magyar szlengben;
végső forrása a héber mórá (‘félelem’).
majszol – ‘az ételt a szájában forgatva, szopogatva lassan eszik’.
Hangutánzó, hangfestő szó, részint a száj lassú, piszmogó
mozgását, részint a kísérő, csemcsegő hangokat érzékelteti.
majszter – ‘‹kisiparos› mester’.
A német Meister átvétele a hazai németség nyelvéből, maister
alakban; a német szó az *ófelnémet meistar formán keresztül a
latin magister (‘elöljáró’) szóra megy vissza; eredetéről lásd
magisztrátus. A népnyelvi majsztram alak a majszter uram
összevonódása. Lásd még maestro, mester.
május – ‘az év ötödik hónapja’.
A latin Maius mensis (‘május hónap’) első elemének átvétele; ez a
hónap Maia istennőnek, a sarjadó vetés és a szaporodás
védnökének, Vulcanus hitvesének volt szentelve. Lásd még majális.
majuszkula – ‘nagybetű, nagy kezdőbetű’; ‘középkori kódexírási
típus alsó és felső szár nélküli betűkből’.
Latin szó, a maiuscula littera (‘kissé nagyobb betű’) önállósult első
eleme, a maius (‘nagyobb’) melléknév kicsinyítő képzős alakja;
forrása a magnus (‘nagy’). Lásd még maestro, magnitúdó,
majordómusz, majszter, maximum.
mák – ‘lila vagy fehér virágú, gömbölyű toktermést hozó, apró olajos
magvaiért termesztett növény’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák mak. Az átadó
nyelvet nem tudjuk meghatározni. Lásd még mákony.
makacs – ‘konok, nyakas, szándékától el nem tántorítható’.
Származékai: makacsság, makacskodik.
Ismeretlen eredetű szó.
makadám – ‘hengerelt zúzottkő borítással készült (út)’.
John L. MacAdam skót mérnöknek, a módszer feltalálójának
nevéből, részben a német Makadam közvetítésével.
makáma – ‘rímes prózában írt humoros elbeszélés’.
A Harírí és Hamadáni által teremtett arab műforma arab maqáma
neve tkp. ‘tartózkodási hely’; ez ‘udvari összejövetel’, majd ‘elmés
csevegés’ jelentéseken át vette fel mai értelmét. A magyarba a
német Makame közvetítette.
makaó – ‘hazárd kártyajáték’.
- 220 - oldal
Az egykori dél-kínai portugál gyarmat, Macao (portugál Macau)
nevéről, e város ugyanis kártyabarlangjairól volt híres. A név
forrása a kínai Ama Kao (‘az isteni anya szentélye’).
makaróni – ‘csőtészta’; ‘kevert nyelvű költemény’. – makarónikus:
‘kevert nyelvű (vers)’.
A ~ az olasz maccheroni (többes számú alak) származéka,
valószínűleg az észak-itáliai macaroni formából. Az olasz szó
eredete viták tárgya; talán a görög makaria (‘boldogság’) főnévből
való, amelynek a középkori görögben ‘árpakása’ jelentése is volt;
talán az olasz maccare (‘pépesít’) a forrása, a latin macerare
(‘puhít, lágyít’) folytatója. A második jelentés, illetve a
maccheronico származék talán azért vonódott át a két vagy több
nyelv (kezdetben olasz és latin) szavaiból kikevert költeményre,
mert a ~ régen egy tésztából, húsból és több zöldféléből álló
vegyestál neve (is) volt. Lásd még macerál.
makedón – lásd macedón
makett – ‘építménynek kicsinyített térbeli mása’; ‘kiadandó
könyvnek nyomatlan lapokból álló mintapéldánya’.
Nemzetközi szó az olasz machietta (‘vázlat’) nyomán; ez
kicsinyített képzés a macchia (‘folt, petty’) szóból, amely a latin
macula (‘folt’) folytatója. A magyarba a francia maquette kiejtés
szerinti alakja került, második jelentésében német közvetítéssel.
Lásd még makula.
maki – ‘félmajom, a lemurok egyik faja’.
Nemzetközi szó a malgas (madagaszkári) maky nyomán, amely a
francia révén terjedt el.
makk – ‘tölgy és bükk termése’; ‘a hímvessző csúcsa’; ‘a magyar
kártya egyik színe’. Származékai: makkos, makkol, makkoltat.
Ismeretlen eredetű szó.
makog – ‘‹nyúl, majom› apró, szakadozott hangokat hallat’; ‘‹ember›
szaggatottan, alig érthetően beszél, mond valamit’.
Hangutánzó szó, a bakog és vakkant rokonságából.
mákony – ‘ópium’.
Nyelvújítási alkotás a mák főnévből, a kedvelt -ony képzővel,
amelyet a bársony, zátony s hasonló szavakból következtettek ki;
ilyen képzés még a horgony, mozdony. A képzés alapja, hogy az
ópiumot a nyers mákgubó nedvéből állítják elő.
makramé – ‘csomózással készült textildíszítés szőtteseken’.
A francia macramé kiejtés szerinti átvétele; forrása az arab
mikramah (‘hímzett fátyol’).
makrancos – ‘csökönyös, akaratos, ellenszegülő’.
Ismeretlen eredetű szó; régen s nyelvjárásokban előfordul a
makranc (‘csökönyösség’) is, de nem dönthető el, hogy ez elvonás-
e a ~ból, vagy maga az alapszó volna.
makréla – ‘ízes húsú tengeri hal’.
A német Makrele átvétele latinosított szóvéggel; forrása a
középholland makereel közvetítésével a tisztázatlan eredetű
középkori latin macarellus.
makro- – ‹összetételek előtagjaként› ‘nagy ‹ellentétül a mikro-
előtagúakhoz›’: – makrofizika: ‘a szabad szemmel látható testek
fizikája’. – makrokefál: ‘rendellenesen nagy koponyájú ‹ember›’. –
makroklíma: ‘nagyobb földrajzi egységek éghajlata’. –
makrokozmosz: ‘a világegyetem, az égitestek világa’. –
makroszkopikus: ‘szabad szemmel is látható méretű’.
A görög makrosz (‘nagy’) szó származékai; görög kephalé a.m.
‘fej,’, szkopeuó ‘megfigyel’, a többi utótag eredetét lásd a
megfelelő szóknál.
makula – ‘folt; erkölcsi szeplő’. Származéka: makulátlan.
A latin macula (‘folt, anyajegy, szennyfolt’) átvétele; a latin szó
alakilag kicsinyítő képzés, de feltehető *maca alapszavának nincs
nyoma az ókori latinban sem. A ~ elavult szó, csak makulátlan
(‘folttalan, szeplőtlen, hibátlan’) származéka eleven. Lásd még
makulatúra.
makulatúra – ‘selejtes nyomdai papír, újság’.
A német Makulatur átvétele latinosított szóvéggel; a francia
maculature révén egy késői latin maculare, maculatum
(‘beszennyez’) igére vezethető vissza, a macula (‘folt, szenny’)
származékára. Lásd még makula.
mál – ‘állat has alatti prémje’: rókamálas mente; ‘‹régebben›
hegyoldal’: Zöldmál, Rézmál (a Budai-hegységben); ‘madár begye’:
aranymálinkó (‘sárgarigó’).
A mell ősi alakváltozata, amely valószínűleg hangrendi átcsapással
alakult ki, bár van néhány olyan finnugor, közelebbről votják szó,
pl. mol (‘mellrész’), möl (‘madárnyak’), amelyekből önálló eredetre
is lehet következtetni. A ~ önmagában elavult szó. Lásd még
hasmánt, málinkó, sármány.
malac – ‘disznó kicsinye, növendék disznó’; ‘rendetlen, piszkos
‹gyerek›’; ‘illetlen ‹beszéd, vicc›’. Származékai: malacság,
malackodik.
A szlovén mladec (‘ifjú’) többes mladci (‘szaporulat’) alakjából ered;
a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel, a
szóvégi magánhangzó elmaradt: mladci  malacci  malaci 
malac.
malachit – ‘zöld színű kristályos féldrágakő’.
Nemzetközi szó a görög malakhé (‘mályva’) szóból, az ásványoknál
a achát
gyakori -it végződéssel (mint galenit, pirit).
malaga – ‘erős, édes spanyol csemegebor’.
Fő termőhelyének középpontja, a spanyol Málaga város nevéből.
Ennek ókori görög Malaka előzménye egy ‘királynő’ jelentésű pun
szóból eredeztethető.
maláj – ‘délkelet-ázsiai és óceániai mongoloid nép, ennek nyelve,
ennek tagja’; ‘‹melléknévként›’ e néppel kapcsolatos.
A német Malaie (‘maláj ember’) átvétele; forrása az angolon
keresztül a malájok saját maláju megnevezése.
malária – ‘váltóláz, visszatérő hideglelésekben megnyilvánuló
fertőző betegség’.
Nemzetközi szó az olasz malaria nyomán, amely a mala aria (‘rossz
levegő’) szókapcsolatból vonódott össze, e betegség ugyanis
főként mocsaras vidéken terjed. Az olasz szavak forrása a latin
malus (‘rossz’) és aer (‘levegő’), utóbbi a görög aér átvétele. Lásd
még malefaktor, malícia, malőr, maródi.
malaszt – ‘isteni kegyelem’: menyi milosztben terümtevé elevé miü
isemüküt Adamut (Halotti Beszéd); ‘‹hamis› kegyesség’: írott
malaszt (‘beváltatlan nyilvános ígéret’).
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén milost, szlovák milosť
(‘kegyelem, könyörület’); ezek a milý (‘kegyes, jóindulatú’)
melléknév főnévi származékai. A magyar szóban hangrendi
kiegyenlítődés zajlott le; miloszt  milaszt  malaszt.
maláta – ‘csíráztatott, aszalt árpa’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát mlata (‘maláta’), szlovén mlata,
szlovák mlato (‘malátaseprő’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel.
málé – ‘kukoricalepény, kukoricakása’; ‘rest, mamlasz (ember)’.
A román mălai (‘köles, kukorica, kukoricaliszt’) átvétele, esetleg az
ukrán malaj közvetítésével. Második jelentése talán a máléval
teletömött szájú ember bárgyú arckifejezésére utal.
malefaktor – ‘csínytevő, gonosztevő’.
Latin szó (malefactor), ‘helytelenül cselekvő’ a malus (‘rossz’) és
facere, factum (‘tesz, csinál’) elemekből. Lásd még malária,
malícia, malőr.
malgas – ‘a Madagaszkár szigetét lakó nép, ennek nyelve, ennek
tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
Ismeretlen eredetű szó.
málha – ‘útipoggyász’; ‘teher ‹lovon, szamáron›’: málhás állat.
Származékai: málhás, málház, málházott.
A középfelnémet malhe (‘bőrtarisznya, iszák, zsák’) átvétele
hangrendi kiegyenlítődéssel.
malícia – ‘rosszindulat, gonoszság, kajánság’. – maliciózus:
‘rosszindulatú, rosszmájú, csípős’: maliciózus megjegyzés.
Latin eredetű szócsalád, forrása a malitia (‘gonoszság, álnokság’) a
malus (‘rossz’) szóból. Lásd még malária, malefaktor, malőr.
maligán – ‘bor szeszfoka’.
Malligand francia borász nevéből.
málinkó – ‘sárgarigó’.
Nyelvjárási szó az aranymálinkó vagy sármálinkó (tkp. ‘aranymell,
sárgamell’) utótagjából, amely a mál becézett alakja. Lásd még
sármány.
mállik – ‘(szét)omlik, porlad’. Származékai: málló, mállás, mállaszt,
mállékony, mállatag.
Ismeretlen eredetű szó.
málna – ‘apró, piros bogyókból összetett aprómagvas gyümölcs’.
Származékai: málnás, málnázik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák malina. A magyar
szó a két nyílt szótagos tendencia jegyében alakult ki: malina 
malna  málna; a kieső i az első szótag magánhangzójának
nyúlásához vezetett.
malom – ‘kenyérmagvakat őrlő üzem’: szélmalom, vízimalom,
gőzmalom; ‘vízierőt felhasználó más üzem’: fűrészmalom,
kallómalom; ‘malomjáték; három egy vonalba juttatott korong e
játékban’.
Származékai: malmos, malmozik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát,
szlovén mlin (régebbi malin), szlovák mlyn; ezek az ófelnémet
mulin közvetítésével a latin molina (‘malom’) leszármazottai a
molere (‘őről’) ige nyomán. A magyarba valószínűleg egy molin,
malin alak került, amelyből hangrendi kiegyenlítődéssel és szóvégi
n  m hasonulással állt elő a ~. Lásd még molnár.
malőr – ‘baj, kellemetlenség, kínos eset’. Hogy ön hideg maradt s
kegyetlen, / Már az malőrnek mondható (Heltai Jenő).
A francia malheur (‘balszerencse, baj’) kiejtés szerinti átvétele. A
francia szó a latin malum augurium (‘kedvezőtlen jóslat’)
kifejezésből alakult: malus (‘rossz’), lásd még augur.
malter – ‘habarcs’.
Az irodalmi német Mörtel bajor-osztrák marter, malter alakjának
átvétele; ezek forrása a latin mortarium, azaz ‘mozsár’ (mint
mészkőzúzó és habarcskeverő eszköz). Lásd még mozsár.
malvázia – ‘görög muskotálybor’.
Eredetéről lásd mazsola.
mályva – ‘rózsaszín vagy vörös virágú gyomnövény’.
A latin malva átvétele az l palatalizálódásával.
mama – ‘anya kedveskedő megszólítása’; ‘‹újabban› nagymama’;
- 221 - oldal
‘‹nyeglén bizalmaskodó modorban› néni’.
Gyermeknyelvi szó; mivel ez egyike a gyermek első tagolt
hangadási kísérleteinek, szinte minden nyelvben hasonló hangzású
szót találunk: angol mum, mummy, francia maman, német Mama,
olasz mamma stb.
máma – ‘ma’.
A nyomatékos már ma szókapcsolatból alakult, részben a hasonult
mámma alakon keresztül, részben úgy, hogy a márnak eleve a
hiányos má’ alakja szerepelt benne.
mamaliga – ‘puliszka’.
Román eredetű szó (mămăligă) a keleti nyelvjárásokban.
mameluk – ‘egyiptomi uralkodó réteg (1250-1517)’; ‘Napóleon
egyiptomi testőrségének tagja’; ‘a Tisza Kálmán-kormányzat
feltétlen híve és kiszolgálója’.
A németből átvett szó (Mameluck), amelyben már a fenti harmadik
jelentés (‘elvakult kormánypárti’) is benne volt. Forrása az arab
mamlúk (‘rabszolga’, tkp. ‘birtoklott tárgy’), az egyiptomi ~
dinasztia ugyanis a korábbi kalifák rabszolgákból képzett
testőrségének puccsa révén került uralomra.
mamlasz – ‘ügyefogyott, gyámoltalan, mulya (személy)’.
A szlovák népi mamlas átvétele.
mammon – ‘a pénz bálványa, a gazdagság megszemélyesítője’: Ül
pénzes ládáján sovány ábrázattal, / Tisztelvén a mammont örök
áldozattal (Csokonai).
Nemzetközi szó a szír-arám mámón (‘gazdagság, vagyon’) nyomán,
amely a görög és latin bibliafordítások révén terjedt el. Fenti
értelme Jézus szavai nyomán keletkezett: Senki sem szolgálhat két
úrnak… Istennek és a Mammonnak (Mt 6,24).
mammut – lásd mamut
mámoros – ‘enyhén ittas’; ‘lelkesülten boldog, jóleső szédületben
lévő’. Származékok és kapcsolt szavak: mámorosodik, mámor,
mámorít, mámorító.
Az oszmán-török mahmur (‘mámoros, kábult’) átvétele fölös -s
melléknévi képzővel, bizonyára az ittas, italos szavak analógiájára.
A mámor utólagos elvonás a ~ból.
mamusz – ‘posztó papucs’.
Bizonytalan eredetű szó; talán az oszmán-török mahmuz
(‘sarkantyú’) megfelelője, és egy olyan lábbeli neveként
honosodhatott meg, amely a sarkantyúra emlékeztetett.
mamut – ‘az elefánthoz hasonló, de kihalt nagy agyaras emlős’.
Nemzetközi szó (mammut, mammoth) az orosz mamont nyomán;
ez talán jakut szó, a mamma (‘föld’) származéka. Az elnevezés
magyarázata, hogy amikor az első mamutot Jakutiában kiásták a
fagyos földből, a helybeliek azt hitték, hogy földalatti járatokban élő
állat. A legutóbbi időkig nálunk is a mammut irásmód járta.
mamzel – ‘kisasszony’; ‘nevelőnő’.
A német Mamsell (‘gazdasszony uradalomban vagy szállodában’)
átvétele, amely rövidült alak a francia Mademoiselle (‘kisasszony’)
nyomán. Ennek elemei a ma birtokos névmási alak (latin mea) és a
demoiselle (‘előkelő hölgy, hajadon lány’); ez utóbbi forrása a népi
latin dominicella, a domina (‘úrnő’) kicsinyített formája. Lásd még
madám, dominó.
mańana – lásd szicsasz
mancs – ‘némely állat mellső, karmos lábfeje’; ‘nagy, erős kéz’.
Bizonytalan eredetű szó; talán a nyelvjárási moncsol (‘összegyűr,
nyomkod’) igével kapcsolatos.
mandarin – ‘narancsféle gyümölcs’.
Nemzetközi szó a francia mandarine nyomán, melynek előzménye
a spanyol naranja mandarina (‘mandarinnarancs’) második eleme.
Ez a mandarin (‘magas rangú hivatalnok a kínai császárságban’)
szóval azonos, és talán a hajdani kínai hivatalnokok ruhájának
jellegzetes színével kapcsolatos. Ez nemzetközi szó a portugál
mandarim (‘kínai tisztviselő’) nyomán, amely a maláj mantari
(‘tanácsos, miniszter’) átvétele, s a hindin keresztül a szanszkrit
mantrin (‘tanácsos’) szóig, a mantra (‘tanács’) származékáig
vezethető vissza.
mandátum – ‘képviselői vagy államelnöki megbízatás’; ‘‹a két
világháború között› népszövetségi megbízás a győztes
hatalmaknak volt német és török területek fölötti gyámságra’;
‘ilyen terület’: Palesztina brit mandátum volt 1921 és 1948 között.
Nemzetközi szó a latin mandatum (‘megbízás’) alapján, a mandare,
mandatum (‘megbíz, utasít’) igéből.
mandiner – ‘a biliárdasztal rugalmas kerete’; ‘olyan lökés, amelytől a
golyó a keretről visszapattanva érinti a többi golyót’.
Az ausztria német Mandiner forrása tisztázatlan.
mándli – ‘posztó dolmány mint régi falusi férfiviselet’.
A német Mantel (‘köpönyeg’) tájnyelvi mantl, mandl alakjainak
átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint pl. fásli, kifli,
knédli). A német szó forrása a késő latin mantum (‘kendő, lepedő,
köpeny’) kicsinyített mantellum (‘rövid köpeny’) származéka.
mandolin – ‘domború hangtestű, négyhúrú pengetős hangszer’.
Nemzetközi szó az olasz mandolino nyomán, amely egy régi
mandola, mandora (‘nagyobb négy- vagy hathúros pengető
hangszer’) kicsinyített származéka. Ez eredetileg pandora volt, és
forrása a görög pandura (‘három húrú hangszer’), amely talán
a achát
egyiptomi eredetű. Lásd még bendzsó.
mandorla – ‘mandula alakú dicsfény Jézus és Mária alakja körül a
korai keresztény művészetben’.
Olasz szó, forrása a kései latin amandola, a latin amygdala
változata; ez utóbbi a tisztázatlan eredetű görög amügdalé
megfelelője.
mandragóra – ‘a burgonyafélékhez tartozó vastag gyökerű
mediterrán növény’.
Latin szó (mandragora), a görög mandragorasz átvétele; ennek
forrása talán a perzsa mardum-gia (‘ember-növény’). Az elnevezés
alapja, hogy a ~ kétágú gyökere emberalakot formáz, és ezért a
növény az ókor óta szerelmi és egyéb varázslások eszköze.
mandula – ‘lapos, hegyes csonthéjas termés’; ‘ilyen alakú szerv a
garatban’: torokmandula, orrmandula.
Az olasz mandorla tájnyelvi mandola, mandula alakjainak átvétele;
forrásuk a kései latin amandola, a latin amygdala változata; ez
utóbbi a tisztázatlan eredetű görög amügdalé megfelelője.
mandzsetta – ‘kézelő’.
A francia manchette átvétele a német Manchette közvetítésével,
latinosított szóvéggel; a francia szó kicsinyített alak a manche
(‘ruhaujj’) nyomán, amelynek latin előzménye a manica (‘ruhaujj,
kézbilincs’), a manus (‘kéz’) származéka. A magyar szóban
zöngésülés és affrikálódás következett be: s  zs  dzs vagy s 
cs  dzs (a régi és tájnyelvi alakváltozatokban mindkét útra van
példa). Lásd még manikűr, manipulál, manőver, manifeszt,
manierizmus, manír, manuál, manufaktúra.
mandzsu – ‘a Mandzsúriában lakó nép, ennek nyelve, ennek tagja’;
‘e néppel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a mandzsu-tunguz nyelv manchu törzsneve
alapján; ennek jelentése ’tiszta’.
manézs – ‘a cirkusz porondja’; ‘fedett lovarda’.
A francia mančge (‘lóidomítás, lovarda’) kiejtés szerinti átvétele. Ez
az olasz maneggio (‘fogás, kezelés, lovarda’) szóból ered, továbbá
a maneggiare (‘kezel’) igéből, amely a latin manu (‘kézzel’) és
agere (‘cselekszik, űz’) elemekből épült fel. Lásd még menedzser.
mangalica – ‘göndör szőrű, lógó fülű zsírsertés’.
A szerb-horvát mangulica átvétele; ennek eredete tisztázatlan.
mangán – ‘ezüstfehér, kemény és rideg fémes elem’.
A német Mangan átvétele; ez csonkítás a késő latin
manganesiumból, amely a tesszáliai Magnészia tartományra utal; a
~ tehát a magnézium duplettje.
mangó – ‘nagy, leves húsú, fűszeres ízű trópusi gyümölcs’.
A mango név tamil eredetű, és a portugál terjesztette el.
mángorol – ‘két forgó henger között szárít ‹ruhát›, lapít ‹fémet›’.
A német mangeln bajor-osztrák mangerln változatának átvétele;
ezek a Mangel (‘mángorló’) származékai, s forrásuk a latin
manganum, illetve előzménye, a görög manganon (‘hajítógép’).
mangrove – ‘forró égövi tengerpartok árterén honos, léggyökeres
növényzetű cserjés’.
Tisztázatlan eredetű szó; egyes feltételezések szerint a spanyol
mangle (‘gyökérfa’) és angol grove (‘liget’) összetétele.
mánia – ‘túlfokozott, izgága, ingerlékeny állapotban megnyilvánuló
elmezavar’: mániás-depressziós elmebaj; ‘téveseszme,
kényszerképzet’; ‘‹összetételek utótagjaként› fokozott rajongás
valamiért; kóros kötődés valamihez’.
Nemzetközi szó a latin mania nyomán, amely a görög maneia
(‘őrjöngés’) megfelelője a mainó (‘őrjöng, tombol’) igéből. Lásd
még anglománia, kleptománia, megalománia, menád
manicheizmus – ‘ókori dualisztikus vallás perzsa és keresztény
elemekből’. – manicheista: ‘e vallás egykori követője’.
A latin manichaeus átvétele, amely a félig-meddig legendás perzsa
vallásalapító, Mani nevéből ered.
manierizmus – ‘az itáliai művészet 16. századi, mozgalmas és
végletekre hajló irányzata’.
Olasz művészeti szakszó (manierismo) a maniera (‘mód, modor’)
szóból, forrása a latin manuarius (‘a kézzel kapcsolatos’); lásd még
manír. Az elnevezés onnan ered, hogy a ~, a korábbi felfogás
szerint, a reneszánsznak csak a modorát vitte tovább kevés
önállósággal. Lásd még mandzsetta, manikűr, manipulál, manőver,
manifeszt, manír, manuál, manufaktúra
manifeszt – ‘nyilvánvaló, szemmellátható, kézzelfogható’: manifeszt
elmebaj. – manifesztáció: ‘megnyilvánulás’; ‘kijelentés,
kinyilvánítás’. – manifesztum: ‘kiáltvány’: a futurista manifesztum.
Nemzetközi szócsalád a latin manifestus (‘kézzelfogható’), illetve
manifestare (‘nyilvánvalóvá tesz’) nyomán, a manus (‘kéz’) szóból,
de -festus elemének eredete és jelentése tisztázatlan; talán az
infestus (‘támadó’) szóval kapcsolatos. Lásd még mandzsetta,
manikűr, manipulál, manőver, manír, manierizmus, manuál,
manufaktúra
manikűr – ‘kézápolás’.
Nemzetközi szó a francia manicure nyomán; ez mesterséges
szóalkotás a latin manus (‘kéz’) és cura (‘gondozás’) elemekből, a
pedikűr francia eredetijének (pédicure) mintájára. A ~ régebben
manikűröst is jelentett, akárcsak a francia eredeti. Lásd még
mandzsetta, manipulál, manőver, manifeszt, manierizmus, manír,
- 222 - oldal
manuál, manufaktúra.
manipulál – ‘kezel ‹anyagot, szerszámot›’; ‘babrál ‹valamivel›’;
‘folyamatos visszaélést követ el’: hamis pénztárbizonylatokkal
manipulál; ‘ravaszul és közvetetten befolyásol, terel, irányít
‹egyént, közvéleményt›’. – manipuláció: ‘kézzel végzett művelet’;
‘közvélemény befolyásolása a tömegközlési eszközök útján’;
‘mesterkedés, gyanús tevékenység’. – manipulátor: ‘az emberi kéz
munkáját elvégző, távolról irányított készülék ‹pl. sugárveszélyes
térben›’. – manipuláns: ‘‹régen› katonai gazdasági vagy élelmező
altiszt’: manipuláns őrmester. – manipulus: ‘‹az ókorban› római
katonai egység, a cohors harmadrésze’; ‘‹katolikus papi öltözetben›
a bal alsó karon viselt széles, díszes szalag’.
Nemzetközi szócsalád a latin maniplus vagy manipulus (‘marokba
való, egy maroknyi’) alapján, elemei a manus (‘kéz’) és plere (‘telít,
megtölt’). Ebből érthető a manipulus ókori értelme (‘maroknyi
ember’, tkp. 120) és a manipuláns, bár más magyarázat szerint itt
egy maroknyi szalmáról van szó, amelyet egy rúdon
hadijelvényként vittek, s ebből értődött a manipulus az ekörül
összegyűlt katonákra. A középkori latinban született manipulare
ige, amelyen a fenti első három szó alapul, a benne rejlő ‘kéz’ elem
nyomán vette fel az ókoritól teljesen független új, máig érvényes
jelentéskörét. Lásd még mandzsetta, manikűr, manifeszt,
manierizmus, manír, manőver, manuál, manufaktúra.
manír – ‘modor, modorosság’.
A német Manier (‘mód, modor’) átvétele; forrása a francia maničre
(‘mód’), a latin manuarius (‘a kézzel kapcsolatos’) folytatója, alapja
a manus (‘kéz’). Lásd még mandzsetta, manikűr, manipulál,
manőver, manifeszt, manierizmus, manuál, manufaktúra.
mankó1 – ‘pénztári vagy raktári hiány’.
Nemzetközi kereskedelmi szakszó az olasz manco (‘hiány’)
nyomán, amely a mancare (‘hiányzik’) származéka, forrása pedig a
latin mancus (‘csonka’).
mankó2 – ‘sérült vagy hiányzó lábú személy hóna vagy könyöke alá
illeszthető, botszerű támasz’.
Ismeretlen eredetű szó.
manna – ‘‹a bibliai elbeszélés szerint› égből hullott eledel, amely a
pusztában bolygó zsidóságot táplálta’; ‘harmatkása ‹ehető magvú
gyomnövény›’.
A latin, illetve görög manna a héber mán átvétele. A bibliai szöveg
szerint amikor a zsidók első ízben meglátták a csodás táplálékot,
így kiáltottak fel: mán hu? vagyis ‘mi ez?’. A mán valójában annak
a tamariszkuszfélének az ősi sémi neve, amely apró, édes bogyókat
terem.
mannlicher – ‘ötlövetű puska’.
Feltalálója, az osztrák F. Mannlicher nevéből.
manó – ‘törpe termetű mesés lény’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a régi monoh (‘szerzetes’) szóból
alakult monó  manó úton, az erdei rejtekben élő szakállas, csuhás
szerzetesek képéből kiindulva, ám szótörténeti gond, hogy a
monoh már sokkal előbb kihalt, mint ahogy a ~ első adatai
feltűnnek.
manométer – ‘nyomásmérő’.
Tudományos szakszó a görög manosz (‘ritka’) és metron (‘mérték,
mérőeszköz’) elemekből; az utóbbit a német -meter utótag
közvetítette.
manöken – ‘divatújdonságokat bemutató próbakisasszony’.
A francia mannequin (‘próbakisasszony’, eredetileg ‘próbabábú,
kirakati bábú’) kiejtés szerinti átvétele; forrása a flamand manikin
(‘emberke’), a man (‘ember’) kicsinyített alakja.
manőver – ‘hadmozdulat’; ‘cselfogások sorozata’; ‘hajó irányt kereső
mozgása’. Származékai: manőverez, manőverezés.
Nemzetközi szó a francia manoeuvre (‘művelet, hadgyakorlat,
furfang’) nyomán, amely a középkori latin manuopera (‘kézzel
végzett munka’) folytatója a manus (‘kéz’) ablativusa és az opus,
operis (‘munka, mű’) többese alapján. A magyarba a német
Manöver közvetítette. Lásd még mandzsetta, manikűr, manipulál,
manifeszt, manierizmus, manír, manuál, manufaktúra, opera,
operál.
manréza – ‘lelkigyakorlatos ház’.
A spanyolországi Manresa város nevéből; Loyolai Szent Ignác, a
jezsuita rend későbbi megalapítója e város közelében, egy
barlangban töltött két esztendőt elmélkedéssel, s itt írta meg Lelki
gyakorlatok című könyvét.
mantilla – ‘a fejet és vállat takaró csipkefátyol’
Spanyol szó.
mantissza – ‘a logaritmusnak tizedes törtből álló része’.
Latin szó (mantissa) egy korábbi mantisa (‘hozzáadás, toldalék’)
nyomán, amely kelta eredetű.
manuál – ‘kézi billentyűzet ‹orgonán, harmóniumon, csembalón›’. –
manuális: ‘kézi, kézzel végzett’. – manuále: ‘kézikönyv’.
Nemzetközi szócsalád a latin manualis (‘kézi, a kézzel kapcsolatos’)
nyomán, a manus (‘kéz’) főnévből. Lásd még mandzsetta,
manifeszt, manikűr, manipulál, manierizmus, manír, manőver,
manufaktúra.
manufaktúra – ‘kézműves technikával, de munkamegosztás alapján
a achát
termelő, 16-18. századi üzem’.
Latin szó (manufactura) a manu (‘kézzel’) és factura (‘készítmény’)
elemekből, a manus (‘kéz’) és facere, factum (‘csinál’) nyomán.
Lásd még mandzsetta, manikűr, manipulál, manőver, manifeszt,
manierizmus, manír, manuál.
manusz – ‘ember, férfi; illető’.
A cigány manus átvétele az igénytelen nyelvi rétegben. A szóvégi
sz talán a krampusz, mamusz ejtésének analógiás hatását tükrözi.
manzárd – ‘megtört vonalú tető padlástérbe épített lakás körül’:
manzárdlakás.
A 17. századi francia építész, François Mansard nevéből, aki az
ilyen építésmódot divatba hozta. A magyar szó a német Mansarde
átvétele a szóvég elhagyásával.
manysi – ‘obi-ugor nép, a magyar legközelebbi rokona; ennek
nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel
kapcsolatos’.
A ~ név azonos a magyar név magy- elemével: lásd magyar. A ~k
nemzetközileg használatos, orosz eredetű neve vogul.
maori – ‘az Új-Zéland őslakosságát alkotó nép, ennek nyelve, ennek
tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
A nép önmegnevezése, tkp. ‘bennlakó, honos’.
mappa – ‘irattartó’; ‘‹régen› térkép’.
A latin mappa (‘kendő’) a középkori mappa mundi (‘földabrosz’)
kifejezés folytán vette fel a ‘térkép’ jelentést; mai értelme
másodlagos fejlemény.
már – ‘‹időhatározó szó annak kifejezésére, hogy valami
befejeződött, másnál előbb vagy a vártnál előbb történt›’: a ház
már készen állt; már ott volt, mire megérkeztem; te már meg is
jöttél?
Bizonytalan eredetű szó. Gyaníthatóan a ma, majd, más, most
tövéből alakult, de -r eleme talány.
mar1 – ‘‹állat› fogával tép’; ‘‹kígyó› méregfogával harap’;
‘marógéppel megmunkál’; ‘‹sav vagy lúg› roncsol’; ‘szúró fájdalmat
okoz’: szemmaró füst. Származékai: maró, marás, mardos,
mardosás, marakodik, marakodás.
Ősi örökség az uráli korból: vogul mor- (‘törik’), osztják mori
(‘reped’), finn muru (‘darabka’), szamojéd morei (‘széttörik’). A
magyarban bizonyára ‘széttör’  ‘szétdarabol’  ‘‹foggal,
körömmel› széttép’ jelentésfejlődés ment végbe. Lásd még
marcangol, martalék, morzsol.
mar2 – ‘állat hátának a lapocka fölött kidomborodó része’:
marmagasság.
Bizonytalan eredetű szó; a feltehető rokonnyelvi megfelelők (pl.
votják muras, lapp mairre) ‘mell, begy’ jelentésűek.
marabu – ‘a gólyával rokon afrikai dögevő madár’.
A francia marabout kiejtés szerinti átvétele, részben a német
Marabu közvetítésével. A francia forrása a portugál marabuto, ezé
pedig az arab murabit (tkp. ‘aszkéta, remete’). A madárra
komikusan méltóságteljes járása miatt ragadt rá ez a név.
marad – ‘nem távozik, nem viszik el’; ‘nem tér vissza’; ‘nem
fogyasztják vagy használják el’: neked is maradt a kalácsból;
‘állapota nem változik’: életben maradt; ‘valamilyen helyzetbe
kerül’: özvegyen marad; ‘elhunyt hagyatéka’: apámtól maradt rám
ez a ház; ‘‹matematikában› kivonás eredményeként mutatkozik’.
Származékai: maradék, maradás, maradós, maradi, maradiság,
(el)maradozik, maradvány, maraszt, marasztal, (el)marasztal.
Bizonytalan eredetű szó. Uráli örökség is lehet, de a távoli
szamojéd nyelvek szórványos példái, mint marré (‘nem ad’), mari
(‘sóvár, kapzsi’), kevés bizonyító erővel bírnak. Bizonyosra
vehetjük, hogy a ~ -d végződése gyakorító képző.
maratoni – ’42 195 méteres távon rendezett ‹futóverseny›’:
maratoni futás; ‘nagyon sokáig elhúzódó’: maratoni sakkverseny.
A görög Marathón helynévből. E városnál aratott emlékezetes
győzelmet az attikai sereg a nagy túlerőben lévő perzsák ellen Kr.e.
490-ben; a monda szerint egy harcos megállás nélkül futott a 42
kilométerre eső Athénig, hogy a győzelemről hírt adjon, s a célban
holtan esett össze. Ennek emlékére rendezik a ~ versenyt az első
újkori olimpia óta.
marcangol – ‘foggal, körömmel, kézzel tép, szaggat’; ‘‹indulat›
hevesen kínoz’: marcangolta a szégyen.
A mar1 ige származéka sokelemű gyakorító képzőegyüttessel; az
egyes elemek a cincog, kuncog, illetve szorong, keringél igékben
szemlélhetők.
marciális – ‘‹régebben› katonai’: Az első volt a marciális törvények
életbe léptetése (Jókai); ‘katonás, harcias’.
Nemzetközi szó a latin Martialis (‘Mars istenhez tartozó’) nyomán.
Mivel Mars a hadak istene volt, ez a szó az újlatin nyelvekben ‘hadi,
katonai’ értelmet nyert, s ez visszaszűrődött az újkori latin
martialis-ba is, amelyből a magyar szó ered.
marcipán – ‘őrölt mandulából és cukorból készült édesség’.
A német Marzipan átvétele; forrása az olasz marzapane, talán az
arab mautabán származéka. Ennek jelentése ‘ülő király’, s egy
bizánci pénzre vonatkozott, amelynek hátoldala a trónon ülő
Krisztust ábrázolta. Ennek ‘pénzfajta’  ‘űrmérték’  ‘skatulya’
 ‘a bele csomagolt édesség’ jelentésfejlődése hihető, de néhány
- 223 - oldal
ponton homályos. A régi tetszetős magyarázat, mely szerint a ~ a
latin Marci panis (‘Szent Márknak, Velence védőszentjének
kenyere’) kifejezésből ered, szótörténetileg igazolhatatlan. Naiv
népetimológiát tükröz a régi és tájnyelvi magyar marcifánk alak is.
március – ‘az év harmadik hónapja’.
Latin szó a mensis Martius (‘marsi hónap’) kifejezésből, a hadak
istene (Mars, Martis) neve nyomán. Korábban ~ az év első hónapja
volt, ezért szentelték a rómaiak (akkor még) legfontosabb
istenségüknek. Lásd még marciális.
marcona – ‘harcias, zord, kíméletlen’.
Ismeretlen eredetű szó. Régebben igen sokféle jelentésben volt
használatos : ‘bohókás, gyáva, hitvány, semmiség’; mai értelme
bizonyára a marcangol, esetleg a marciális (‘katonás, harcias’)
beleértése folytán alakult ki, illetve szilárdult meg.
márga – ‘mészkő s agyag keverékéből álló sárgás-szürkés kőzet,
illetve talaj’.
A valószínűleg kelta eredetű latin marga (‘fehér talaj’) átvétele.
margaréta – ‘margitvirág’.
Mint növénynév a francia marguerite átvétele a német Margerite
közvetítésével a 19. század vége felé, de a szóalak a régebbi
margarétával azonos, amely gyöngyöt jelentett, ahogy a francia
szó és a Margit név is mind a latin margarita (‘gyöngy’) szóra,
illetve görög margaritész előzményére vezethető vissza. Lásd még
margarin.
margarin – ‘növényi olajból előállított vajszerű zsiradék’.
Nemzetközi szó a francia margarine nyomán, amelyet Chevreul
francia kémikus alkotott meg az acide margarique (‘margársav’)
kifejezésből, a vegyi elnevezésekben gyakori -in végződéssel (mint
pl. aszpirin, kinin). A sav neve, gyöngyházhoz hasonló állaga miatt,
a görög margaron (‘gyöngy’) szóból ered. Lásd még margaréta.
margó – ‘lapszél’. – marginális: ‘a társadalom vagy a közélet
peremére szorult’; ‘nem központi fontosságú’. – marginalizál:
‘félreszorít, a társadalom vagy a politikai élet peremére szorít’.
Nemzetközi szócsalád a latin margo, marginis (‘szél, szegély,
határ’) nyomán.
marha – ‘szarvasmarha; ennek húsa’; ‘‹régebben› háziállat, jószág’;
‘‹igen régen› kincs, vagyon’: A vár piacára ezüstöt, aranyt, / Sok
nagybecsü marhát máglyába kihordat (Arany); ‘ostoba ember’;
‘‹melléknévként› igen ostoba; ‘‹határozóként, igénytelen
használatban› nagyon’: marha jól éreztük magunkat. Származékai:
marhaság, marháskodik, marhul, (le)marház.
Az ófelnémet marchat (‘piac, piaci áru’) átvétele; ez az irodalmi
német Markt előzménye, és a latin mercatus (‘kereskedés, vásár,
piac’) kései latin marcatus változatából ered; a latin szó forrása a
mercari (‘kereskedik’) ige a merx, mercis (‘áru’) tőből. A magyar
szó -t végzete mint tárgyragnak érzett elem maradt el. A szó
jelentése a ‘kincs, vagyon’  ‘állatvagyon’ úton fejlődött tovább;
mai elsődleges értelme a szarvasmarha (‘az állatvagyon nagy
szarvat viselő egyede’) összetételből való önállósulással rögzült.
Lásd még markotányos, marketing, merkantil.
máriás1 – ‘Szűz Mária képével díszített régi ezüstpénz’; Mi ezen
lúdaknak az ára? … Három márjás, úgymond, párja (Fazekas
Mihály).
A Mária személynévből való, márjás alakban is. A máriás huncut
(‘balek’, régebben ‘gazember’) ugyancsak a Mária névvel
kapcsolatos, de aligha a pénzzel, inkább valami szitkozódással
összefüggésben.
máriás2 – ‘kártyajáték magyar kártyával, amelyben nyerő figura, ha
felső és király van egy kézben’.
Az ausztriai német mariasch átvétele; ez és az irodalmi német
Mariage a francia mariage (‘házasság’) származéka. A francia szó a
marier (‘házasodik’) származéka az azonos jelentésű latin maritare
nyomán, a maritus, marita (‘férj, feleség’) szóból, melynek végső
forrása a mas, maris (‘férfi, hím’). A kártyajátékkal kapcsolatos
jelentés alapja, hogy a francia kártyával játszott változatban a
király és dáma együttese, „házassága” a nyerő kombináció.
marihuána – ‘egy mexikói növényből kivont, cigarettában élvezett
kábítószer’.
Nemzetközi szó a mexikói Mayaguana sziget régebbi Marijuana
nevéből.
marinád – ‘ecetes, sós, fűszeres páclé’. – mariníroz ‘ilyen lében pácol
‹halat, vadat›’.
A német Marinade és marinieren átvétele; forrásuk a francia
marinade és mariner a marin (‘tengeri’) melléknévből, a sós
tengervízre célozva; latin marinus (‘tengeri’) a mare (‘tenger’)
szóból.
marinizmus – ‘dagályos képekben és mitológiai utalásokban tobzódó
költői stílus a 17. században’.
Az irányzat névadója Gianbattista Marino olasz költő volt.
marionett – ‘zsinórokkal mozgatott báb’; ‘ilyen bábokkal előadott
bábjáték’.
Francia szó (marionette), ez a Marion név becézett alakja,
valószínűleg egy ilyen nevű bábfiguráról.
marjul – ‘ficamodik’: kimarjult a válla.
Ismeretlen eredetű szó.
a achát
márka1 – ‘némely állam (német, finn) pénzneme’; ‘‹régen› arany,
ezüst súlyegysége, fél font’.
Sok nyelvben elterjedt szó a német Mark (‘régi súlyegység’;
‘pénznem ‹1871 óta›’) nyomán; eredetéről lásd márka2. A
jelentésfejlődés útja: ‘jel’  ‘hatósági jelzéssel ellátott, hitelesített
súlyú ezüstrúd’  ‘ezüst súlyegysége’  ‘ezüstpénz’  ‘pénznem’.
A magyar szó a középkori latin marca (‘súly- és pénzegység’)
átvétele. Lásd még markáns, márki, markíroz, mars, masíroz.
márka2 – ‘áruvédjegy’; ‘ezzel szavatolt származású és jó minőségű
gyártmány’. Származékai: márkás, márkázott.
A mémet Marke (‘jel, jegy, védjegy’) átvétele latinosított formában,
illetve a régebbi eredetű márka1 alakjához igazodva. A német szó
az ófelnémet marc (‘határ, határ jelzése, jel’) folytatója, és
indoeurópai szinten a latin margo (‘határ, szél’) rokona. Lásd még
markáns, márki, markíroz, mars, masíroz.
markáns – ‘határozott, jellegzetes’.
A német markant (‘feltűnő, élesen kirajzolódó’) átvétele latinosított
szóvéggel. Forrása a francia marquant (‘szembetűnő’) a marquer
(‘megjelöl, jellemez’) igéből; ez az ófelnémet marc (‘jel, határ’) igei
származéka. Lásd még márka2, márki, markíroz, mars, masíroz.
markazit – ‘zöldessárga, ékkőnek is használt ásvány’.
Ásványtani szakszó a francia marcassite nyomán; ennek forrása az
arab markasita.
markecol – ‘‹ittas, leitatott embert› kizsebel’.
Jiddis eredetű szó, merkezzen a.m. ‘fosztogat’.
marketing – ‘piackutatás, piacszervezés’.
Angol szó, a market (‘piac’) deverbális származéka, tehát az
alapszó itt igei, ‘piacra visz, piacon elad’ értelmében szerepel. A
market az ófrancián át a latin mercatus (‘piac’) szóra megy vissza,
így rokona a merkantilizmus és a régi magyar markotányos is.
márki – ‘őrgróf ‹a grófénál magasabb főnemesi rang›’.
A francia marquis kiejtés szerinti átvétele. Ez a középkori latin
marcha (‘határmenti tartomány’) szóból, az ófelnémet marc (‘jel,
határ’) származékából való, akárcsak a német Markgraf (‘őrgróf’),
de a ~ formáját inkább az olasz marchese alak befolyásolta. Lásd
még márka2, markíroz, mars, masíroz.
markíroz – ‘‹színész› a megjelenítés kifejező mozdulatait azok
jelzésével helyettesíti’; ‘színlel’: markírozza a munkát; ‘‹régebben›
kiemel, hangsúlyoz’.
A német markieren (‘jelez, kiemel, színlel’) átvétele; forrása a
francia marquer (‘megjelöl, jelez, jellemez, színlel’); eredetéről lásd
markáns. Lásd még márka2, márki, mars, masíroz.
markoláb – ‘ijesztgetésekben szereplő képzeletbeli gonosz lény,
mumus’: vigyázz, mert elvisz a markoláb!
A régi, tájnyelvi német markolf (‘szajkó; tréfamester’) átvétele
lehet; a német szó a középkori mondákban szereplő agyafúrt
paraszt, Markolf nevének köznevesüléséből való.
markotányos – ‘katonai táborban ételt, italt árusító kereskedő’.
A német Marketender régebbi marckadant változata került
nyelvünkbe, s ebből a szóvégi -t elmaradásával (mint tulipán,
rubin), valamint a szóvég palatalizálódásával jött létre a 17. század
óta adatolt markotány alak. Ez utóbb a foglalkozást jelölő -s
képzővel bővült, éppoly fölösen, mint a furmányos, kocsmáros,
mészáros. A német szó forrása az olasz mercatante (‘kereskedő’) a
késő latin mercatare (‘piacozik, kereskedik’) származéka, a
mercatus piac, s végső soron a merx, mercis (‘árú’) nyomán. Lásd
még marha.
markőr – ‘némely játékban a pontokat felíró személy’.
Francia szó (marqueur) kiejtés szerinti átvétele; ez a marquer
(‘jelez’) igéből származik. Eredetére nézve lásd markíroz.
marmelád – ‘gyümölcsíz’.
A német Marmelade átvétele; forrása a spanyol marmelada
(‘birsalmalekvár’), amelynek marmela- töve l  r elhasonulásos
forma a latin melimelum, illetve ennek görög melimélon előzménye
nyomán; ez a meli (‘méz’) és mélon (‘alma’) összetétele.
márna – ‘a ponttyal rokon folyami hal’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák mrena. A szóeleji
mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés oldotta fel, majd hangrendi
illeszkedéssel jött létre a ~ alak (mrena  merna  márna).
maródi – ‘beteg, gyengélkedő, menetképtelen (katona)’: Maródinak
szimuláltam magam (Jókai).
A német marode átvétele; a szóvég alakulására példa a gázsi,
módi. A német forrása a francia maraud (‘lezüllött, roncs ember’), a
latin mala hora (‘rossz óra’) származéka. Elavult szó. Lásd még
malária.
marok – ‘behajtott tenyér’; ‘ami ebbe belefér’: egy marok(nyi) dió; ‘a
levágott gabona nyalábja’: marokszedő nők; ‘valaminek birtoklása,
hatalom fölötte’: a markába kaparint, mind az én markomban
vannak. Származékai: markos, markol, maroknyi, markolat.
A ~ mar- alapszava ősi ugor örökség: osztják murasz (‘a tenyér
széle és a hüvelyk csúcsa közti távolság mint mértékegység’). A
magyar szó -k eleme denominális főnévképző (mint ágyék, fazék,
lélek).
maroken – ‘bordázott, vászonkötésű félselyem kelme’; ‘fekete
szattyánbőr’; ‘könyvkötéshez használt szemcsés vászon’.
- 224 - oldal
A francia maroquin (‘finom marokkói bőrfajta’) kiejtés szerinti
átvétele. Forrása a francia Maroc (‘Marokkó’); az országnév a
marokkói Marrakech város nevéből ered, amely berber nyelven
erődített helyet jelent.
maróni – ‘nagy, nemes gesztenye’.
Az ausztriai német Maroni átvétele; ez a tisztázatlan eredetű olasz
marrone északolasz maron formájának többes alakja.
maronita – ‘szír rítusú katolikus’.
Maron pátriárka nevéből, akinek vezetésével ez a közösség a 15.
században a pápa fősége alá tért vissza.
mars – ‘‹katonai› menet’; ‘‹régen› induló’; ‘‹durva felszólításként›
takarodj!’: mars ki innen! Származéka: marsol.
A német Marsch (‘menet, induló, indulj!’) átvétele; forrása a francia
marche (‘menés, menet, induló’) a marcher (‘megy, vonul’) igéből,
amely a frank markon (‘jelöl, nyomot hagy’) folytatója, így a német
márka2 előzményének közvetlen rokona. Lásd még alómars,
marsruta, masíroz
marsall – ‘tábornagy’; ‘magas udvari tisztség viselője’: útimarsall.
A német Marschall (‘tábornagy’) átvétele. E jelentés ugyan a
francia maréchal hatására vall, de a szó maga az ófelnémet
marahscalc (‘istállószolga, lovász’) szabályos folytatása, elemeiből
az irodalmi németben Mähre (‘gebe’) és Schalk (‘kópé’) lett. Az
ófelnémet szó alsófrank marhskalk megfelelője a franciába került, s
a ‘lovász’  ‘főlovászmester’  ‘a királyi istállók főfelügyelője’  ‘a
lovasság tábornagya’ jelentésfejlődés kíséretében eredményezte a
modern francia maréchal formát, amely nemzetközi szóvá lett
‘tábornagy, főparancsnok’ jelentésében.
marsruta – ‘katonai menet megszabott útiránya, útiterve’.
A német Marschroute átvétele latinosított szóvéggel. Elemeire
nézve lásd mars és rutin. Elavult szó.
márt – ‘folyadékba merít’; ‘‹szúrófegyverrel› döf’: ellensége szívébe
mártotta kését. Származékai: mártás, mártogat.
A ~ már- alapszava ugor kori örökség: vogul mors- (‘merít’), osztják
mora (‘bemártva nedvesedik’); ezek a mer1 ige előzményeinek
mély hangrendű megfelelői. A szóvégi -t mozzanatos vagy
műveltető képző.
mart – ‘vízmosta part, vízpart’: mert koporsóm leszen tengernek két
martja (népballada).
Ismeretlen eredetű szó.
martalék – ‘zsákmány, préda’; ‘valaminek áldozatául esett személy,
dolog’: a ház a tűz martaléka lett.
A mar igének vagy a belőle képzett mardal ige martal
alakváltozatának lehet a származéka; jelentését a martalóc is
befolyásolhatta.
martalóc – ‘fosztogató katona’; ‘rabló, zsivány’.
Kelet-európai vándorszó az oszmán-török régi martolos
(‘keresztény katona a török hadseregben’) alapján, amely az
újgörög amartolosz (‘tévelygő bűnös’) átvétele, s végső soron az
ógörög amartanó (‘tévelyeg, vétkezik’) igéből ered. A magyarba
leginkább a szerb-horvát martoloz (‘török gyalogos katona;
emberrabló, zsivány’) közvetítésével került.
martinkemence – ‘acélgyártó berendezés’. Származéka: martinász.
A francia feltaláló, Pierre Martin mérnök nevéből; valószínűleg a
német Martinofen tükörfordítása.
mártír – ‘vértanú’; ‘‹gúnyosan› magát áldozatnak megjátszó ember’:
ne vágj olyan mártír képet. – mártirium, mártíromság: ‘vértanúság’.
– martirológia: ‘a keresztény vértanúk története’.
Nemzetközi szócsalád a görög martüsz, martürosz (tkp. ‘tanú’) és
martürion (‘tanúságtétel’) nyomán, a latin martyr és martyrium
formák közvetítésével; a ‘vértanú’ jelentéskör az újtestamentumi
görög nyelvben alakult ki. A mártíromság magyaros képzés a korai
mártirom szóból, amely ugyan a mártirium elmagyarosodott alakja,
de ‘mártír’ jelentésben volt használatos.
márvány – ‘kristályos, fényesre csiszolható mészkő’. Származékai:
márványos, márványoz.
A német Marmor elhasonulásos bajor-osztrák marwel változatának
átvétele; a szó a latin marmor közvetítésével a görög marmarosz
(‘szikla, fénylő kő, márvány’) szóból ered; forrása a marmairó
(‘ragyog’) ige. A magyar szó hangrendi kiegyenlítődéssel és szóvégi
palatalizálódással fejlődött: marvál  márvály, majd ly  ny
változás következett be, mint pl. a sármály  sármány szóban.
más – ‘eltérő, nem ilyen vagy olyan’; ‘egyéb’; ‘‹főnévként› nem
ugyanaz a dolog, személy’. Származékai: másik, másképp,
másként, másít.
A ~ má- alapszava ősi finnugor örökség: vogul mát (‘más,
második’), osztják mogal (‘egyéb’), votják mid (‘más’), finn, észt
muu (‘másik’). A magyar szó -s eleme melléknévképző. Lásd még
másfél, máslás, másod, másodfű, másodperc, másol,
mássalhangzó, másutt, másvilág, mismás.
masamód – ‘divatáruslány, kalaposlány’.
A francia marchande de mode [marsandmod], azaz ‘divatárusnő’
magyaros változata; elavult szó. A marchande a népi latin
mercatansból, a mercari ('kereskedik') származékából jön, a merx,
mercis ('áru') nyomán. Lásd még marketing, markotányos,
merkantil, módi.
a achát
másfél – ‘egy és fél’.
A más és fél2 összetétele, így értve: ‘az egyik egész, a más(ik) fél’.
E sorba illik a harmadfél (‘kettő és fél’), negyedfél (‘három és fél’)
stb. Hasonló a német anderthalb felépítése, vagy a latin sesqui
(tkp. semisque), amely azt jelenti: ‘és fél’, az egyet eleve odaértve.
masina – ‘gép, mozdony’; ‘‹régen› gyufa’: masinát ivott (azaz
gyufáról leoldott foszfort, öngyilkossági szándékkal). – masiniszta:
‘gépész; mozdonyvezető’. – masinéria: ‘gépezet’.
Nemzetközi szócsalád a francia machine nyomán, amely a latin
machina (‘gép, eszköz’) közvetítésével a görög mékhané (‘eszköz,
szerszám, színpadi emelőgépezet’) szóból ered, ennek alapja pedig
a mékhanaomai (‘kieszel, kidolgoz’) ige. A magyarba a német
Maschine, Maschinist, illetve Maschinerie származékok
közvetítették; a magyar változatok vége latinosodott. Lásd még
machinál, mechanika.
masíroz – ‘menetel’.
A német marschieren bajor-osztrák maschiern formájának átvétele;
forrása a francia marcher (‘megy, menetel’); ennek eredetéről lásd
mars.
maskara – ‘báli, farsangi álöltözet, álarc’; ‘nevetséges öltözet’;
‘jelmezt, illetve nevetséges öltözetet viselő személy’.
Olasz eredetű szó, a maschera hangrendileg illeszkedett formája,
amely az északolasz [maskera] kiejtést követi. A szó a spanyol
mascara útján az arab maszkharat (‘bohóc, tréfa, mulatság’) szóig
vezet, amely egy szakhira (‘kinevettet’) ige származéka. Lásd még
maszk.
máslás – ‘tokaji aszú seprőjén erjesztett, jó minőségű bor’: Október
egyformán bíztatja előre, / Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre
(Csokonai).
A más származéka a szó ‘második’ jelentése alapján, formailag a
másolás alakváltozata.
masni – ‘szalagcsokor’.
A bajor-osztrák maschn (‘hurok, kötés, csomó’) átvétele (irodalmi
német Masche); e szavak legősibb jelentése ‘szem a hálón’, majd
‘kötés a hálón’, s ebből ‘csomó, hurok’. A szóvégi szillabikus n
feloldása a szokásos (mint kalocsni, zokni).
másod – ‘az első után következő’. Származékai: második, másodlat,
másodlagos.
A más származéka -d sorszámnévképzővel. A ‘kettő’ sorszámnévi
alakja és a ‘más’ értelmű szó több nyelvben azonos: orosz drugoj,
svéd andra. A másodlat, másodlagos a nyelvújítás korában
keletkezett.
másodfű – ‘második évében lévő ‹csikó›’.
A másod elem azt jelenti, hogy az állat másodszor legeli a tavaszi,
nyári füvet (lásd fű).
másodperc – ‘a perc hatvanadrésze’.
A másod elem a latin secundus megfelelője a német Sekunde,
francia seconde, angol secund (‘másodperc’) mintájára. Ezek a
szavak voltaképp a latin pars minuta secunda, azaz ‘második
kisebbített rész ‹a hatvanas számrendszerben›’ utolsó eleméből
erednek.
másol – ‘írott szövegről az eredetivel egyező példányt készít’;
‘utánoz’: módszereit sokan másolták; ‘műalkotásról kópiát készít’.
Származékai: másoló, másolás, másolat.
A más névmás származéka, de annak voltaképpeni értelmét csak
ma már nem használatos ‘megmásít’ jelentésében őrizte. A fenti
jelentések a nyelvújítás korában alakultak ki, s igazában a másik
értelméhez kapcsolódnak: ‘egy másik hasonlót, azonost hoz létre’.
mássalhangzó – ‘olyan beszédhang, amely a kiáramló levegő
útjában álló akadályok révén képződik’.
Szabad szóalkotás a nyelvújítás korából a latin consonans
(‘együtthangzó’) nyomán; az elnevezés arra utal, hogy a ~kat
önmagukban nehéz kiejteni.
másutt – ‘nem e helyen, máshol’.
A más határozatlan névmás locativusi -tt ragos alakja, mint pl.
együtt.
másvilág – ‘‹vallásos hit szerint› az a lét, amelybe a halál után
távozik a lélek’.
A más másik értelméből, ahogy Jézus mondta: „az én országom
nem e világból való” (Jn 18,36).
maszatol – ‘beken, bepiszkít’. Származékai: maszatos, maszat,
maszatolódik.
Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád a tájnyelvi maszkotol,
maszutál (‘pepecsel, tesz-vesz’), távolabbról a piszmog, piszkál,
piszok szavak rokonságából. A maszat elvonás a ~ból.
maszek – ‘magán- ‹-kereskedő, -kisiparos a pártállami időkben›’;
‘kitűnő, elsőrendű’.
A hivatalos magánszektor összetétel tagjainak első szótagjaiból
alkotott szó; az ötvenes években Kellér Dezső humorista és
konferanszié ötlötte ki, vagy legalábbis ő terjesztette el. Második
jelentése a nyelvközösség ítéletét fejezte ki spontán módon az
állami szektor szolgáltatásainak színvonaláról. A viszonyok
változása folytán avuló szó lett. Lásd még szektor.
mászik – ‘csúszva, kúszva, kapaszkodva magasba vagy mélybe
megy’: fára, kútba mászik, hegyet mászik; ‘csúszva, kúszva halad’:
- 225 - oldal
csúszómászó.
Ismeretlen eredetű szó.
maszk – ‘álarc; színésznek festékkel, álszakállal, álhajjal stb. a
szerephez igazított arca’. – maszkíroz: ‘színésznek maszkot készít’;
‘valaminek álcáz’. – maszka: ‘a maszk régies formája’: maszkabál.
A német Maske, illetve maskieren átvétele; forrásuk a francia
masque, rövidült alak az olasz maschera (lásd maskara) nyomán,
illetve az előbbi masquer (‘álcáz’) származéka.
maszkulin – ‘férfias ‹jellegű›’.
Nemzetközi szó a latin masculinus (‘hímnemű’) nyomán; ez a
masculus (‘hím’) származéka a mas, maris (‘férfi, hím’) tőből.
maszlag – ‘a burgonyával rokon mérges gyomnövény’; ‘‹régen›
ennek levéből főzött bódító ital’; ‘ámítás, félrevezetés, ilyen célú
koholmány’: ki veszi be ezt a maszlagot? Származékai: maszlagos,
maszlagol.
Sok nyelvben elterjedt vándorszó, forrása az arab masluk
(‘maszlag’), amely az oszmán-török maşlik közvetítésével jutott a
balkáni és közép-európai nyelvekbe, helyenként más mérgező s
bódulatot okozó növények (hunyor, beléndek, nadragulya)
neveként. A magyar szó közvetlen átadóját nem tudjuk
meghatározni.
massza – ‘sűrű, alaktalan, formálható anyag’: csokoládémassza.
A latin massa (‘tészta, lágy tömeg’) átvétele. E szó forrása a görög
madza (‘tészta, árpakenyér’, tkp. ‘dagasztott dolog’) a masszó,
eredetileg mag-szó (‘dagaszt’) igéből. A latin szó ‘tömeg’
jelentésben nemzetközivé vált: angol mass, francia masse, német
Masse, pl. angol mass media (‘tömegközlési eszközök’). Lásd még
magma, masszázs, masszív, ramazúri.
masszázs – ‘gyúrás, a testfelület kenése, nyomkodása és ütögetése
az izmok fellazítása céljából’. – masszíroz: ‘gyúr, masszázst végez’.
– masszőr: ‘gyúró’.
A francia eredetű német Massage és Masseur, illetve massieren
szavak átvétele, az előbbiek a francia kiejtésnek megfelelő
formában. A francia szavak (az ige esetében masser) az arab
massza (‘kézzel érint’) szóra mennek vissza; ez valószínűleg az
ibériai mórok révén jutott a franciába a középkorban. Lehet, hogy
az arab szó végső forrása a görög masszó (‘gyúr, dagaszt’); lásd
masszív.
masszív – ‘tömör, szilárd’. – masszívum: ‘kristályos kőzetekből álló
ősi hegytömb, hegytömeg, hegyvonulat’.
Nemzetközi szócsalád a francia massif (‘vaskos, tömbszerű’)
nyomán, amely a masse (‘tömeg’) révén a latin massa származéka
(lásd massza). A ~ melléknevet a magyarba a német massiv
közvetítette; a masszívum latinosított tudományos szóalak.
masztaba – ‘csonka gúla alakú óegyiptomi sírépítmény’.
Arab szó (masztabah), tkp. ‘pad’.
masztix – ‘pisztácia ragasztószerül használt gyantája’.
A német Mastix átvétele; ennek előzményei sorra: francia mastic,
latin mastiche, görög masztikhé (‘édes gyanta’). A görög szó a
masztadzó (‘rág’) igéből való, a masztax (‘száj’) származékából,
mivel a pisztácia magjai rágcsálni valók. Lásd még hisztriomasztix.
masztodon – ‘elefántszerű, kihalt őskori állat’.
Nemzetközi szó a latin Mastodon nyomán; ez a görög masztosz
(‘csecsbimbó’) és odusz, odontosz (‘fog’) elemekből épült fel annak
alapján, hogy az állat őrlőfogain csecsbimbóhoz hasonló
kinövéseket találtak.
maszturbál – ‘önkielégítést végez’. – maszturbáció: ‘önkielégítés’.
Nemzetközi szó a latin masturbatio nyomán, amely a masturbari
származéka a manu (‘kézzel’) és stuprare (‘beszennyez,
meggyaláz’) elemekből, hangátvetéssel és zöngésüléssel: pr  rp
 rb .
matador – ‘‹bikaviadalon› aki a bikát ledöfi’; ‘‹régen› bajnok’:
sakkmatador.
Spanyol szó, tkp. ‘ölő’ a matar (‘megöl’) igéből; ez a latin mactare
(‘feláldoz, levág’) folytatója.
matat – ‘tapogatózva keresgél’; ‘tétován, öregesen tesz-vesz’.
Hangutánzó, hangfestő szó a motoz rokonságából.
matchbox – [mecsboksz] ‘egészen kisméretű élethű autómodell’.
Angol szó, a.m. ‘gyufásdoboz’. Az angol match (‘gyufa’) a francia
meche és a késő latinon myxa vonalán a görög müxa (‘kanóc’)
szóra megy vissza; lásd még boksz2.
matematika – ‘a térbeli és számmennyiségek tudománya’; ‘ez mint
tantárgy’. – matematikus: ‘e tudomány művelője, oktatója’.
Nemzetközi szócsalád a latin mathematica (‘mennyiségtan’)
alapján, amely a görög mathématiké tekhné (‘a matematika
tudománya’) első elemének megfelelője. Ez a mathématikosz (‘a
tudománnyal, a mennyiségtannal foglalkozó, azzal kapcsolatos’)
melléknév nőnemű formája, forrása a mathéma (‘tanulmány,
mennyiségtan’) a manthanó (‘megtanul’) igéből.
matéria – ‘anyag’. – materiális: ‘anyagi, az anyaghoz kötődő,
kézzelfogható’; ‘anyagi, pénzbeli’. – materialista: ‘anyagelvű
ember, a materializmus híve’; ‘‹melléknévként› a materializmussal
kapcsolatos’; ‘anyagias (ember)’. – materializmus: ‘anyagelvűség,
az a bölcseleti nézet, hogy az anyag, a lét elsődleges a tudathoz
képest’; ‘anyagiasság’. – materialisztikus: ‘a materializmusra
a achát
emlékeztető, hozzá hasonló’. – materializálódik: ‘megtestesül,
anyagi erővé válik’; ‘‹spiritiszta elképzelés szerint a szellem›
anyaggá válik’. – materializáció: ‘materializálódás, megtestesülés’.
Nemzetközi szócsalád a latin materia (‘anyag’) nyomán, amely a
mater (‘anya’) származéka, ama szemlélet alapján, hogy az anyag
mindennek a szülőanyja; ennek jegyében alkották meg a
nyelvújítás korában a magyar anyag szót is. Lásd még madeira,
matriarchátus, matrikula, matróna, metropolis, metropolita, míder.
matézis – ‘matematika ‹régiesen›’.
A latin mathesis átvétele; előzménye a görög mathészisz, tkp.
‘megismerés, tudás, tudomány’. Lásd még matematika.
matiné – ‘délelőtti műsoros rendezvény’.
Nemzetközi szó a francia matinée (‘a délelőtt’) nyomán; ez a matin
(‘reggel’) származéka, s forrása a latin matutinus (‘reggeli’)
melléknév semleges matutinum alakja.
mátka – ‘menyasszony’. Származéka: mátkaság (‘jegyesség’).
Bizonytalan eredetű szó. Szláv származásának esetleges tanúi:
szerb-horvát, szlovén, szlovák matka (‘anya, anyóka, méhanya’) a
mati, materi becéző formái. Az egyeztetés legfőbb nehézsége,
hogy a szlávságban a szónak sehol sincs ‘menyasszony’, a
magyarban pedig ‘anya’ jelentése. Úgy tűnik, hogy a magyar ~
eredetileg a jegyességgel volt kapcsolatos (ahogy a mátkaság máig
is), ezért menyasszonyt s vőlegényt egyként jelenthetett.
matlasszé – ‘színén fényes, fonákján bolyhos kelme’.
A francia matelassé kiejtés szerinti átvétele; az olasz materasso
révén az arab matrah (‘földre szórt szalma’) szóra megy vissza,
amelyből a mi matrac szavunk is ered. A névadás onnan ered, hogy
a ~t korábban ágyhuzatnak is alkalmazták.
matrac – ‘lószőrrel vagy tengerifűvel töltött, tűzdelt, lapos
párnaszerű derékalj, ágybetét’.
A német Matratze vagy nyelvjárási matraz, mattras változatai
nyomán kialakult szó. Ez valószínűleg az olasz materasso átvétele,
s forrása az arab matrah, a taraha (‘ledob, leterít’) ige származéka.
matriarchátus – ‘anyajogú társadalom’. – matriarchális: ‘anyajogú’.
Történelmi szakszó a latin mater, matris (‘anya’) és görög arkhé
(‘uralom’) elemekből. Lásd még madeira, matéria, matrikula,
matróna, metropolis, metropolita, míder.
matrica – ‘‹nyomdászatban› anyaminta; szedésről préselt
papírlemez’; ‘levonókép’; ‘lehúzható védőrétegű, öntapadós címke,
színes kép’.
Nemzetközi szó a francia matrice nyomán, amely a latin matrix,
matricis (‘anyaméh; anyakönyv’) folytatása. A magyar szó a német
Matrize átvétele latinosított szóvéggel. Lásd még matrikula,
mátrix.
matrikula – ‘anyakönyv’.
A latin matricula átvétele. Ez a matrix, matricis (‘anyaméh;
tenyészállat, törzskönyv’) kicsinyített alakja.
mátrix – ‘táblázat, melyben az egymáshoz rendelt értékek sorokban,
illetve oszlopokban vannak elrendezve’.
Matematikai szakszó a latin matrix (‘anyaméh; törzskönyv’)
nyomán. Lásd még matrica, matrikula.
matróna – ’tisztes idős asszony’.
Latin szó (matrona), a.m. ’tisztes római asszony’; ez a mater,
matris (‘anya’) nagyító képzős alakja; a képző itt tiszteletet fejez ki.
Lásd még madeira, matéria, matriarchátus, matrikula, metropolis,
metropolita, míder.
matróz – ‘tengerész’.
A német Matrose átvétele a véghangzó elejtésével. Ennek fejlődési
útja kacskaringós: középfelnémet mazgenoze  középholland
mattennoot  ófrancia matenot  holland matroos  német
Matrose. A kiinduló mazgenoze értelme ‘élelem-társ’, vagyis aki
társaival megosztja ennivalóját. A maz germán megfelelői a svéd
mat (‘étel’), az angol meat (‘hús’, régebben ‘étel’), a genoze elem a
mai német Genosse (‘társ’) előzménye.
matt1 – ‘fénytelen, tompa színű ‹felület›’.
A német matt (‘bágyadt, levert; fénytelen’) átvétele, de annak
eredete vitatott. Vagy a középfelnémet schach unde mat kifejezés
második elemének folytatója (lásd sakk), vagy a francia mat, matte
(‘fénytelen’) átvétele, amely a latin madidus, késői latin mattus
(‘nedves, részeg, levert’) származéka a madere (‘ázik, nedvesedik’)
alapigéből.
matt2 – lásd sakk
matúra – ‘érettségi vizsga’. – maturál: ‘érettségizik’. –
maturandus, maturáns: ‘érettségi előtt álló tanuló’.
A német Matur, maturieren, Maturand, Maturant latinosított
formájú átvételei a régi iskolai nyelvben. Közös forrásuk a latin
maturus (‘érett’).
matutinum – ‘a szerzetesek hajnali imádsága’.
A latin matutinus (‘hajnali, reggeli’) melléknév semleges alakja.
Lásd még matiné.
matuzsálem – ‘igen magas korú ember’; ‘kiöregedett ‹jármű›’:
autómatuzsálem. Származéka: matuzsálemi.
A bibliai pátriárka, Matuzsálem vagy Matusélah nevéből, aki a
legenda szerint 969 évet élt. A héber név értelme ‘a kard férfija’.
matyó – ‘jellegzetes viseletű, palóc nyelvű néprajzi csoport
- 226 - oldal
Mezőkövesden és környékén’.
A Mátyás keresztnév becéző Matyók alakjából lett (mint István 
Istók, Mihály  Mihók), a többes jelnek vélt -k elhagyásával. E
névadás okát nem ismerjük pontosan.
mauser – ‘ötlövetű puska a régi német és osztrák-magyar
hadseregben’.
A feltaláló Mauser fivérek nevéből.
mauzóleum – ‘nagyobb építmény síremlék céljára’.
Nemzetközi szó a latin Mausoleum nyomán, amely a görög
Mauszóleion változata. Így nevezték a halikarnasszoszi Mauszólosz
fejedelem pompás síremlékét, amelyet özvegye emeltetett, és
amely az ókori világ hét csodája közé számított.
maxim – ‘az első sikeres géppuska’.
Hiram Maxim amerikai feltaláló nevéből.
maxima – ‘életelv, vezérelv’; ‘ilyet megfogalmazó jelmondat’.
Latin szó, a maxima sententia (‘legfőbb mondás, kijelentés’)
szókapcsolatból önállósult. Eredetéről lásd maximum.
maximum – ‘a legtöbb valamiből, a csúcs, a határ’: a maximumot
követeli, hőmérsékleti maximum; ‘‹határozóként› legfeljebb’:
maximum egy hétig maradhatsz. – maximális: ‘a (lehető,
megengedett) legnagyobb, legtöbb’: maximális sebesség. –
maximál: ‘‹valaminek› felső határát megszabja’: maximálták az
árakat. – maximalista: ‘túlzott igényű, megvalósíthatatlan’:
maximalista követelmények; ‘‹főnévként› túlzottan igényes,
követelő személy’. – maximalizmus: ‘a tökély követelése, túlzott
igényesség’. – maxi- ‘a szokottnál nagyobb méretű, hosszabb
‹ruhanemű›’: maxiszoknya.
Nemzetközi szócsalád a latin maximus (‘legnagyobb’) nyomán,
amely a magnus (‘nagy’) felsőfoka a mag- tőből. A ~ ennek
semleges alakja; a többi alak a franciában keletkezett (maximer,
maximal, maximalisme, maximaliste) és onnan terjedt el. A maxi-
előtag a mini- ellentettjeként keletkezett a franciában vagy az
angolban. Lásd még maestro, magnitúdó, major1, major2,
majordómusz, majszter, majuszkula, maxima.
máz – ‘zománcszerű bevonat ‹kerámián, festéken›’; ‘valamit leplező
hamis külszín’. Származékai: mázos, mázas, mázol, mázoló,
mázolás, mázolmány.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák maz (‘kenőcs,
máz’).
mázli – ‘szerencse’. Származékai: mázlis, mázlista.
Bizalmas nyelvi szó a jiddis mazel (‘szerencsecsillag’), illetve mazl
(‘szerencse’) nyomán, amely az óhéber mazzálót (‘csillagképek’)
révén az asszír mazzaltu (‘a csillagistenek otthona’) származéka. A
~ szóvége a mazl szillabikus l-jének jellegzetes feloldását mutatja
(mint kamásli, tipli). Lásd még slamasztika.
mazna – ‘erőtlen, bágyadt’; ‘‹régebben› nyafka’.
A szlovák mazna (‘kényeskedő, nyafka nő’) átvétele; tájnyelvi szó.
mazochista – ‘nemi rendellenesség rabja, aki a partnertől
elszenvedett kínzatásban és megaláztatásban, vagy ezek
kíséretében lel kielégülést’. – mazochizmus: ‘a fenti rendellenesség
mint nemi perverzió’.
Pszichopatológiai szakszó Leopold Sacher-Masoch osztrák író
nevéből, akinek a regényeiben visszatérő motívum az erotikus
indíttatású kegyetlenkedés.
mazurka – ‘lengyel eredetű, háromnegyedes ütemű tánc’; ‘ennek
zenéje, gyakran stilizáltan’: Chopin mazurkái.
Nemzetközi szó a lengyel mazurek nyomán, amely a Mazuri tavak
vidékére utal, ahonnan e népi zenei és táncforma ered. A ~ a
lengyel szó birtokos esete, amely a grać mazurka (‘mazureket
játszik’) s hasonló kifejezésekből terjedhetett el.
mázsa – ‘métermázsa, 100 kg’; ‘nagyobb súlyok mérésére alkalmas
mérleg’; ‘‹szlengben› egy év ‹mint börtönbüntetés tartamának
egysége›’: öt mázsát kapott betörésért. Származékai: mázsás,
mázsál.
Igen régi szavunk, korábban az épp használatos mértékegységből
százat jelentett. Eredete vitatott, vagy inkább bizonytalan. A latin
massa (‘tömeg, halmaz’) származéka lehetne, de nincs rá példa
nyelvünkben, hogy latin -ss- a magyarban s  zs hanggá fejlődne
(lásd massza). Nem sokkal meggyőzőbb, hogy a ~ forrása az ukrán
mazsa (‘ökrösszekér’) volna, még ha a magyar szónak ilyen
jelentésére van is szórványos adat a régiségben, mert ebből nehéz
az általánosabb jelentését levezetni.
mazsola – ‘aszalt szőlő’; ‘gyakorlatlan autóvezető’. Származékai:
mazsolás, (ki)mazsoláz.
Az olasz Malvasia név származéka a v kiesésével (mint a zsálya
szóban), majd a malása, malozsa alakban bekövetkezett
hangátvetéssel. Az olasz szó, amely elsősorban édes borfajta
neveként ismert, a malvasiai szőlő kifejezésből nyerte ‘mazsola’
értelmét. Malvasia a szőlőtermeléséről híres dél-peloponnészoszi
görög Monemvaszia város olasz megnevezése.
meakulpázik – ‘vétkét beismeri és szánja-bánja’.
A katolikus gyónási formula latin Mea culpa, mea culpa, mea
maxima culpa (‘Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem’)
kifejezésének első két szavából.
meander – ‘kígyódísz, szögletes motívum ismétlődéséből álló
a achát
szegélydísz az ókori görög művészetben’.
Művészeti szakszó a latin Maeander nyomán; ez a kanyargós kis-
ázsiai Maiandrosz folyó nevével azonos.
mecénás – ‘műpártoló’. – mecenatúra: ‘művészetek anyagi
támogatása’.
G. Cilnius Maecenas római államférfi nevéből, aki Horatiust,
Vergiliust s a kor több kitűnő költőjét támogatta anyagilag és
erkölcsileg.
mechanika – ‘a fizikának a testek mozgásával foglalkozó ága’; ‘az
iparnak a szerkezetek gyártásával foglalkozó ága’; ‘készülék
szerkezete’: baj van az óra mechanikájával, angol mechanikás
zongora. – mechanikus: ‘gépész, műszerész’; ‘‹melléknévként›
gépies’. – mechanizmus: ‘szerkezet, gépezet’; ‘egy tevékenységet
irányító elvek rendszere’: a gazdaság mechanizmusa. –
mechanisztikus: ‘mindent a mechanika törvényeiből levezető;
gépies’.
Nemzetközi szócsalád a latin mechanica (‘erőműtan’) nyomán,
amely a görög mékhaniké tekhné (‘a gépészet mestersége’)
előtagjának átvétele. A görög mékhanikosz (‘leleményes;
gépszerkesztő’) a mékhané (‘szerszám, eszköz, gép’) származéka a
mékhanaomai (‘kieszel, kidolgoz’) igéből. Lásd még machinál,
masina.
mécs – vagy mécses: ‘olajba vagy zsírba mártott kanócból álló
egyszerű világító eszköz’; ‘‹régen› gyertyabél, kanóc’.
Az ófrancia meche (‘kanóc’) átvétele; ennek végső forrása a görög
müxa. A francia szó a 13. század elején kerülhetett nyelvünkbe a
valószínű akkori kiejtés, [mecs] szerint. A mécses forma egy
mécses edény (‘kanócos edény’) szókapcsolatból önállósodhatott
főnévvé; a ~ elvonás ebből a szóból, de azonos értelemben.
meccs – ‘sportmérkőzés’.
Nemzetközi szó az angol match (‘hozzáillő pár, méltó ellenfél;
házasság; mérkőzés’) alapján; ez egy ősi, ‘összeillő’ jelentésű
germán melléknévi tőről fakad, akárcsak a svéd maka (‘páros,
összetartozó, hitves’).
mecset – ‘(kisebb) mohamedán templom’.
Az oszmán-török régebbi meçit átvétele, esetleg a szerb-horvát
mečet közvetítésével. A török szó a perzsán át az arab maszdzsid
(‘mecset’) szóból ered.
medál(ia) – ‘(katonai) kitüntetés, érdemérem’. – medalion, medaillon
[medajjon]: ‘nyakláncra akasztható, kerek vagy ovális ékszer’.
Sok nyelvben otthonos szócsalád, melynek alapja az olasz
medaglia, illetve ennek nagyító képzős medaglione alakja. Ez
szabályos folytatója a késő latin medialia vagy medalia (‘fél értékű
pénz, fél dínár’) szónak, melyben a latin medius (‘középső; fél’)
rejlik. A magyar alakváltozatok olasz, illetve francia forrásból
erednek, a medál csonkult, a medália pedig latinosított forma. Lásd
még média, mediátor, mediterrán, médium, mezzanin, mezzo-
meddig – ‘milyen messze ‹térben vagy időben›’.
Kérdőszó és vonatkozó névmás; a mi2 névmás me- változatából
alakult -ig határvető raggal, az addig, eddig analógiájára. Korábban
a hasonló felépítésű míg látta el a ~ funkcióit: Óh Úristen… / Míg
hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? (Szenczi Molnár A.).
meddő – ‘terméketlen’; ‘‹bányászatban› ércet nem tartalmazó’:
meddő kőzet; ‘hiábavaló’: meddő vita. Származéka: meddőség.
Bizonytalan eredetű szó. Egy ingatag feltevés szerint korábbi medő
alakja révén kicsinyítő képzés egy ismeretlen eredetű *med szóból,
amely bizonyos víznevek (Medüs, Medes, Medves) tanúsága szerint
‘időnként kiszáradó’ értelmű lehetett; a jelentés eszerint így
fejlődött: ‘kiszáradó’  ‘nem tejelő’  ‘nem ellő’  A görög megasz, megalé, mega (‘nagy’) semleges formája. A fenti
‘terméketlen’. A szótörténet ezt a magyarázatot nem támogatja.
medence – ‘tálszerű mosdóedény’; ‘víz tárolására való nagyobb
építmény’: úszómedence; ‘a földfelszín természetes mélyedése’: a
Kárpát-medence; ‘az altestnek a medencecsontok és a
keresztcsont határolta része’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák medenica
(‘mosdótál, medence mint testtáj’). A magyar szóalak a hangrendi
illeszkedés és a két nyílt szótagos tendencia jegyében formálódott:
medenica  medenice  medence.
meder – ‘folyóágy’.
Ismeretlen eredetű szó; tájnyelvekből a nyelvújítás emelte a
köznyelvbe.
média – ‘tömegközlési eszköz(ök), nyomtatott vagy elektronikus
sajtó’: médiasztár, a média (médiák) kedvence.
Az angol medium (‘közeg, kifejezőeszköz’) latinos media
többesének balkezes átvétele a mass media (‘tömegközlési
eszközök’) kifejezésből, helyesen ugyanis médiumok volna. A
magyarban tudniillik a media nem érződik többes számúnak, így
óhatatlanul létrejött a végképp helytelen médiák forma a
tömegközlési eszközök összességére értve, ami olyan, mintha
fórumok helyett fórákat mondanánk. Az angol szó latin eredetéről
lásd médium. Lásd még mediátor, mediterrán, mezzanin, mezzo-.
mediátor – ‘közvetítő, közbenjáró’.
Latin szó (mediator) a mediare (‘közbül van, közvetít’) igéből, a
medius (‘középső’) nyomán. Lásd még média, mediterrán, médium,
mezzanin, mezzo-.
- 227 - oldal
medicina – ‘orvosság’; ‘orvostudomány’. – medicinális:
‘gyógyszerként használt, gyógyerejű’. – medikus:
‘orvostanhallgató’. – medika: ‘orvostanhallgató nő’. – medicinlabda:
‘szőrrel tömött súlyos bőrlabda erőnléti gyakorlatokhoz’.
Nemzetközi szócsalád a latin medicina (‘orvoslás, orvosság’) és
medicus (‘gyógyító; orvos’) szavak nyomán; ezek a mederi
(‘gyógyít, segít’) származékai. A medicinlabda (tkp. ‘gyógylabda’) a
német Medizinball félfordítása. Lásd még meditál.
meditál – ‘töpreng, elmélkedik’. – meditáció: ‘elmélkedés, tűnődés’. –
meditatív: ‘elmélkedő, szemlélődő, tűnődő’.
Nemzetközi szócsalád a latin meditari, meditatus (‘elmélkedik,
készül valamire’) igéből, amely a mederi (‘gyógyít, segít’) gyakorító
képzős származéka. Lásd még medicina.
mediterrán – ‘földközi-tengeri’: mediterrán éghajlat. –
mediterráneum: ‘a Földközi-tenger melléke, partvidéke’.
Nemzetközi szócsalád a latin mediterraneus (‘földközi’) nyomán, a
medius (‘középső’) és terra (‘föld’) elemekből. Lásd még média,
mediátor, médium, mezzanin, mezzo-
médium – ‘szuggerálható, hipnotizálható személy’; ‘‹spiritiszta
elmélet szerint› a szellemek és élők közt közvetíteni képes
személy’; ‘közeg’; ‘tömegközlési eszköz, ‹helytelenül› média’.
Nemzetközi szó a latin medium (‘közép; nyilvánosság’) nyomán,
amely az újkori latinságban részint ‘közvetítő’, részint ‘környezet,
közeg’ jelentést nyert. Lásd még média, mediátor, mediterrán,
mezzanin, mezzo-
medúza – ‘kocsonyás testű, harang alakú csalánozó tengeri állat’.
Nemzetközi szó a latin medusa nyomán. Ez megfelel a görög
Medusza (tkp. ‘uralkodónő’) névnek, a medó (‘uralkodik’)
folyamatos melléknévi igenevének; így hívták az iszonyú ábrázatú,
kígyóhajú Gorgón-nővérek egyikét, akit Perszeusz ölt meg.
medve – ‘nagy termetű, négylábú, növényi táplálékkal is élő
ragadozó’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén medved, szlovák medveď.
Az ősszláv medvedj tkp. ‘mézevő’; az összetétel elemei méz, illetve
ebéd szavaink előzményeivel is kapcsolatosak. Az ősi szláv
megnevezés valószínűleg olyan totemisztikus alapon született
körülírás, mint a mi farkas, szarvas szavainké. A magyar szóvégi -d
azért maradhatott el, mert kicsinyítő képzőnek érződött (lásd még
jegenye).
még – ‘továbbra is’: még tart az előadás; ‘egyelőre ‹nem›’: még nem
érett a helyzet; ‘azonfelül’: még ő is ott volt; ‘‹határozószók
előtagjaként ellentétet fejez ki›’: mégis, mégsem.
Módosító szó, a meg2 magánhangzó-nyúlással létrejött
alakváltozata, annak ‘és, is’ jelentéséből kiindulva önállósult.
1
meg – ‘‹főleg befejezettséget jelző igekötő›’: megcsinál, megír.
A mögött alapszavának ősibb mig változatából lett -é lativusi
raggal: migé szokosztja vala, ‘megszakasztja vala’ (Halotti Beszéd).
Eredeti értelme ‘mögé, vissza’ lehetett, mint ma is a megad,
megfordul, megjön (‘visszaad, visszafordul, visszajön’) igékben.
Lásd még meg2, még, megint, mögött.
meg2 – ‘és’: egy meg egy; ‘pedig’: mi meg csak nézhettük;
‘‹régebben› megint’: Történelemből ha micskét tanult is, / Meg
elfelejté a vizsgálatig (Arany).
A meg1 szóval azonos, ennek eredetibb ‘hátra, viszsza’ jelentése
alapján ‘ismét’  ‘és’ irányban fejlődve különült el. Lásd még még,
megint.
mega- – ‘‹mértékek neve előtt› az alapérték milliószorosa’:
megabájt, megahertz, megaelektronvolt, megawatt.
utótagok eredete felől lásd a megfelelő szócikkeket. Lásd még
megafon, megalit, megalománia, megapolisz.
megafon – ‘hangosbeszélő, hangszóró’.
Nemzetközi műszaki szakszó a görög mega (‘nagy’) és phóné
(‘hang’) elemekből; a mikrofon ellentettje. Lásd még mega-,
megalit, megalománia, megapolisz.
megalit – ‘óriási faragatlan kőszál, kőtömb vagy ilyenekből álló
kultikus építmény ‹dolmen, menhir›’.
Nemzetközi szó a görög mega (‘nagy’) és lithosz (‘kő’) elemekből.
Lásd még mega-, megafon, megalománia, megapolisz.
megalománia – ‘nagyzási hóbort, az én kóros túlértékelése’.
Lélektani szakszó a görög megasz, megalé (‘nagy’) és maneia
(‘téboly’) elemekből. Lásd még mánia, mega-, megafon, megalit,
megapolisz.
megalopolisz – lásd megapolisz
megapolisz – ‘egymáshoz közel fekvő, lassan összeépülő
nagyvárosok alkotta, sűrűn lakott nagy terület, óriásváros’.
Nemzetközi szó a görög mega (‘nagy’) és polisz (‘város’)
elemekből; megalopolisz formája is van. Lásd még mega-,
megafon, megalit, megalománia.
megátalkodik – ‘konokul ragaszkodik bűnéhez, hibájához’.
Megátalkodott hazudozó.
Az átall igekötős származéka (visszaható képzővel), annak
‘vonakodik’ jelentése alapján, azaz ‘nem hajlandó (megjavulni, jobb
útra térni)’.
meghasonlik – ‘ellentétbe kerül’: apa fiával meghasonlik.
a achát
Származéka: meghasonlás.
A régi hasonlik (‘kettéválik, kettészakad’) igekötős formája;
eredetére nézve lásd hasonlít.
meghitt – ‘bizalmas, bensőséges’.
A régi meghisz (valakit), azaz ‘hisz benne, hitelt ad neki’ ige
befejezett melléknévi igeneve. Nem mintája, csak párhuzama a
német vertraut igenév.
megint – ‘ismét, újra’.
A meg2 határozószó megfelelője annak ‘ismét’ jelentése alapján, az
-int módhatározó raggal bővülve, mint alkalmasint, részint, szerint.
megvált – ‘mentesít’; ‘‹a keresztény hit szerint az örök büntetéstől›
megszabadít’; ‘visszavásárol’: pénzbeli megváltás. Származékai:
megváltás, megváltó.
A vált ige meg- igekötője itt annak eredetibb ‘vissza’ értelmében
szerepel (lásd meg1). Példája lehetett a latin redimere (‘megvált’,
tkp. ‘visszavásárol’).
megy – ‘jár, távolodik’; ‘‹valahová› jut, kerül’: cigányútra ment a
falat; ‘‹valamilyen állapotba› kerül’: férjhez megy; ‘halad, működik’:
jól megy a sora, megy neki a tanulás; ‘illik’: ehhez a ruhához nem
megy a kalapod. Származékai: menés, (valaminek a) mente,
menet, mendegél, menetel, meneszt, mehetnék, menő.
Ősi örökség az uráli korból: vogul min-, zürjén munni, finn mennä,
szamojéd mengem (‘megy’). A finnugor mene- alapforma a
magyarban megmaradt. A jelen idő egyes alakjai n  ny  gy
hangfejlődéssel jöttek létre; ezek az alakok ma is együtt élnek a
tájnyelvek s a köznyelv rétegeiben: megyek–menyek–menek: a
harmadik személyben is: mén. Lásd még menedék2.
megye – ‘nagyobb közigazgatási egység ‹állami, egyházi›’:
vármegye, egyházmegye. Származékai: megyei, megyés.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát međa (‘határ, sövény’), szlovák
medza (‘mezsgye, határ’). A magyarba került szó hangrendileg
igazodott, és ‘határ’ ⇒ ‘a helység határa, környező területe’ ⇒
‘közigazgatási terület’ jelentésfejlődésen mehetett át. Lásd még
mezsgye.
meggy – ‘a cseresznyéhez hasonló savanykás gyümölcs’.
Ősi örökség a finnugor korból: osztják mel (‘ribiszke’), zürjén njur-
mol (‘tőzegáfonya’), votják muli (‘bogyó’). Az ősi szó végén l ⇒ ly ⇒
gy változás, majd intervokális kettőződés következett be (megyet
⇒ meggyet ⇒ meggy). Az eredeti ‘vörös erdei bogyó’ jelentés idővel
a megismert új gyümölcsfajok egyikére vonódott át.
méh1 – ‘hártyás szárnyú, háziasított mézgyűjtő rovar’. Származékai:
méhecske, méhes, méhész, méhészet, méhészkedik.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén mus, cseremisz meks, finn
mehilainen. Az ősi finnugor *mekse rokonságot mutat az indoiráni
nyelvek megfelelő szavaival: szanszkrit maksiká (‘méh’), óperzsa
mahsi (‘légy’).
méh2 – ‘nőnek, nőstény állatnak a magzatot hordozó szerve’.
Alighanem szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén meh (‘tömlő,
fújtató, hólyag’), szlovák mech (‘zsák’). Az egyeztetést némileg
kétségessé teszi, hogy az átadó nyelvek egyikében sincs a szónak
‘anyaméh’ jelentése, és fordítva, a magyarban a ~ sose jelentett
tömlőt.
mekeg – ‘‹kecske› jellegzetes hangját hallatja’.
Hangutánzó szó; mély hangrendű párja a makog.
mekkora – ‘milyen nagy’.
A mi2 névmás me- alakjából keletkezett a képzőszerű -kora
utótaggal, az akkora analógiájára.
méla – ‘ábrándos, mélabús’: A méla Tempefői (Csokonai színműve).
Származékai: mélázó, mélázik.
Ismeretlen eredetű szó.
melák – ‘termetes, esetlen, nehézkes mozgású (férfi)’; ‘‹régen› nagy
termetű mészároskutya’.
Német eredetű szó, a régi délnémet nyelvekben kutyanév (Melak);
ez François Mélac francia tábornok emlékét őrzi, aki az 1689-es
háború során kegyetlenkedéséről vált hírhedtté a Rajna-vidéken.
melankolikus – ‘mélabús, búskomorságra hajló’. – melankólia:
‘mélabú, búskomorság’.
Nemzetközi szó a latin melancholicus nyomán, amely a görög
melankholikosz (‘búskomor’), tkp. ‘fekete epéjű’ megfelelője, a
melasz, melanosz (‘fekete’) és kholé (‘epe’) elemekből. Az ókori
eredetű felfogás szerint a fenti indulati alkat oka a fekete epe
túltengése a testnedvek között. Lásd még flegmatikus, kolerikus,
szangvinikus.
melasz – ‘a cukorgyártás édeskés, csípős ízű mellékterméke’.
Nemzetközi szó a spanyol melaza nyomán, amely a latin mellaceus
(‘mézszerű, mézből való’) folytatója, töve a mel, mellis (‘méz’).
meleg – ‘kellemesen magas hőmérsékletű’; ‘a test melegét
megőrző’: meleg ruha, takaró; ‘szeretettől áthatott’: meleg
barátság, melegszívű; ‘izgalmas, nehéz ‹tkp. megizzasztó›’: meleg
helyzet; ‘‹újabban› homoszexuális’; ‘‹főnévként› kellemesen magas
hőmérséklet, ilyen időjárás’: nagy a meleg; ‘belső melegérzet’:
melegem van. Származékai: melegség, melegít, melegítő,
melegítés, melegedik, melegedő, melegszik, melenget.
A ~ mel- alapszava ősi ugor örökség: vogul meli, osztják melek
(‘meleg’). A magyar szó -g eleme alighanem a -k denominális
- 228 - oldal
névszóképző (mint fazék, fészek) zöngésült formája.
melíroz – ‘‹hajat› színes csíkokkal fest’.
A német melieren átvétele; ennek forrása a francia męler (‘kever’),
a népi latin misculare folytatása a miscere (‘kever’) nyomán. Lásd
még mesztic, mixer, mixtúra.
melizma – ‘egy szótagra énekelt több hang, fioritúra’.
Görög zenei szakszó (meliszma), tkp. ‘dal’, a melidzó (‘énekel’)
igéből. Lásd még melódia, melodráma.
mell – ‘az emberi törzs felső részének arc felőli oldala’; ‘női emlő(k)’;
‘szárnyas mellehúsa’: libamell; ‘mellúszás’: bajnok százas női
mellen. Származékai: melles, melleszt.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul meül, osztják mogel, votják,
cseremisz mel, mordvin melke (‘ember, állat melle’), finn mälvi
(‘madár melle’). Az ősi alak *melge lehetett, ennek szabályos
származéka a ~. Lásd még mál, mellék, mellény, mellesleg,
mellett, mellőz, mellső.
mellék – ‘környék, valaminek a közele’: Duna-mellék; ‘‹összetétel
jelzői előtagjaként› mellékes, nem fő; kiegészítő’: mellékág,
mellékbejárat, mellékkereset. Származékai: mellékes, mellékel,
melléklet.
A mell származéka -ék képzővel (mint környék, tájék).
mellény – ‘zakó alatt viselt, derékig érő ujjatlan ruhadarab’.
Nyelvújítási szó a mell főnévből -ény képzővel (mint fölény, igény).
mellesleg – ‘mellékesen, nem a legfontosabbnak tekintve’.
Határozószó a mell főnévből -s melléknévképzővel és -leg
módhatározóraggal.
mellett – ‘közvetlen közelében’; ‘egyik oldalán’; ‘együtt’; ‘azon felül’.
– mellé: ‘közvetlen közelébe’. – mellől: ‘közvetlen közeléből’.
Határozószók, illetve névutók, a mell főnév származékai -t, -tt
locativusi raggal, -é lativusi raggal, illetve -l ablativusi raggal, az
előtt, elé, elől és hasonló sorok analógiájára.
mellőz – ‘nem vesz figyelembe’; ‘háttérbe szorít’; ‘‹valami
cselekvést› nem hajt végre’: kérjük a dohányzást mellőzni.
Származékai: mellőzés, mellőzött, mellőzöttség, mellőztetés.
A mellé határozószó (lásd mellett) származéka -z igeképzővel; az
eredetibb melléz alakból talán az előz analógiás hatására lett ~.
mellső – ‘elülső, a mellhez közel eső’: mellső lábak.
Nyelvújítási képzés a mell főnévből, a szélső, végső mintájára (lásd
még alsó).
meló – ‘munka, nehéz testi munka’. Származékai: melós, melózik.
Jiddis eredetű: meloche (‘munka, mesterség’), forrása a héber
melákáh (‘munka’). Talán német közvetítéssel került a magyar
argóba, s meloche  meloch  melóh  meló hangfejlődéssel
jutott el a bizalmas nyelv ~ formájához.
melódia – ‘dallam’. - melodikus: ‘dallamos’; ‘a dallammal
kapcsolatos’. – melodika: ‘‹egy műre vagy egy zeneszerzőre
jellemző› dallamvilág, dallamrendszer’; ‘a dallamképzés tana,
technikája’.
Nemzetközi szócsalád a latin melodia (‘ének, dallam’) nyomán,
ennek görög előzménye, a melódia (‘ének, dallam’) a melosz
(‘ének’) és ódé (‘dal’) összetétele. Lásd még melizma, melodráma,
óda, odeon.
melodráma – ‘zenei kísérettel előadott dráma’; ‘érzelgős, romantikus
színmű’. – melodramatikus: ‘melodrámába illő’. ‘érzelgős,
könnyfacsaró, hatásvadász’.
Művészeti szakszó a görög melosz (‘ének’) és dráma elemekből.
Enyhén pejoratív értelme a 18-19. században divatos volt műfaj
művészi gyengéiből eredezik. Lásd még melizma, melódia.
méltán – ‘megérdemelten’.
A méltó módhatározói -n ragos alakja: ‘méltóképpen’. A méltó–
méltá- alaki kettősségre példa a bíró–bírák. Lásd még méltányol.
méltányol – ‘érdeme, értéke szerint elismer’; ‘kedvezően fogad
‹kérést›’. Származékai: méltányos, méltányosság, méltánytalan,
méltánytalanság.
Nyelvújítási alkotás a méltán határozószó ritkább méltány alakjából
(mint magán–magány  magányos). Lásd még méltó.
méltó – ‘‹valamire› érdemes’; ‘illő’: emberhez méltó élet;
‘megérdemelt’: méltó jutalom. Származékai: méltóság, méltóságos,
méltóztat, méltat, méltató, méltatás, méltatlan, méltatlanság,
méltatlankodik, méltatlankodás.
A ~ alighanem igenévi származék egy elavult mélt (‘illik’) igéből,
amelyet a 15. századi szövegekben visszatérő tudni mélt
(‘tudniillik’) kifejezésből ismerünk. Ha feltehető -t mozzanatos
képzőjétől eltekintünk, mél- töve ugor eredetű lehet: osztják melta
(‘illik ‹csizma a lábra›’). Fel kell tehát tennünk egy ‘ráillik’ 
‘megfelel’  ‘illendő’  ’méltó’ jelentésfejlődést, amelyre
rokonnyelvi (finn) példa is van. Lásd még méltán, méltányol.
mély – ‘lefelé nagy kiterjedésű’; ‘lefelé meszsze eső’; mélyen alatta
áll; ‘befelé nagy kiterjedésű’: mély nyomok a hóban; ‘erősen átélt’:
mély érzelmek; ‘sötét árnyalatú ‹szín›’: mélykék; ‘a szájüreg hátsó
részében képzett ‹magánhangzó›’; ‘‹főnévként› mélység,
mélyebben fekvő rész’: a tenger, a lélek mélyén. Származékai:
mélység, mélységes, mélyed, mélyeszt, mélyít, mélyül.
Ősi örökség az ugor korból: vogul mel, osztják mal (‘mély’). A
magyar szóvég palatalizálódott.
a achát
mely – ‘melyik, amelyik ‹kérdő és vonatkozó névmás›’. Származékai:
melyik.
A mi2 kérdőszó me- tőváltozatából alakult ablativusi -l raggal,
amely utóbb palatalizálódott. Lásd még ily, oly.
membrán – ‘rezgésbe hozható vékony hártya, lemez’; ‘élő sejt
biológiailag aktív hártyája’.
Tudományos szakszó a latin membrana (‘bőr, hártya, pergamen’)
nyomán; ez a cutis membrana (‘testi, állati bőr’) kifejezés önállósult
második eleme a membrum (‘testrész, tag’) szóból.
mementó – ‘szomorú dologra emlékeztető, figyelmeztető jel’.
Latin szó (memento), a meminisse (‘emlékezik’) ige egyes számú
felszólító módja: ‘emlékezz! ne felejtsd!’ Lásd még memoár,
memória.
memoár – ‘emlékirat, neves személy önéletírása, visszaemlékezése
élete s kora eseményeire’: Churchill háborús memoárjai.
Francia szó, a mémoires (‘emlékek’) átvétele kiejtés szerinti
formában; előzménye a latin memoria (‘emlékezet’). Lásd még
mementó, memória.
memória – ‘emlékezet’; ‘emlékezőképesség’: jó memóriája van;
‘számítógép tárolóegysége’. – memoriter: ‘könyv nélkül
megtanulandó tananyag’. – memorizál: ‘betéve megtanul’;
‘pontosan emlékezetébe vés’. – memorandum: ‘emlékirat,
emlékeztető ‹tárgyaló fél számára›’; ‘ünnepélyes előterjesztés,
nyilatkozat’.
Nemzetközi szócsalád a latin memoria (‘emlékezet’) nyomán, a
memor (‘emlékező’) melléknév alapján. A memoriter határozó
ragos alak, a memorandum egy önállóan nem használt memorare
(‘megemlékezik’) ige gerundivuma. Lásd még mementó, memoár.
mén – ‘hím ló, csődőr’; ‘hátasló’. Származéka: ménes.
Ismeretlen eredetű szó.
menád – ‘bakkhánsnő, Dionüszoszt kísérő, őrjöngő mámorban
tomboló nő’.
Nemzetközi szó a latin maenas, maenadis nyomán, amely a görög
mainasz, mainadosz megfelelője a mainó (‘őrjöng’) igéből; a
magyarba a német Maenad közvetítette. Lásd még mánia.
menazséria – ‘állatsereglet ‹cirkuszban›’.
A francia ménagerie átvétele német közvetítéssel; ennek forrása a
ménage (‘háztartás’), a szó ugyanis eredetileg a háziállatok
udvarát jelentette. A szó eredetére nézve lásd menázsi.
menázsi – ‘katonai étkezés, élelemosztás’.
Az ausztriai német Menage (‘katonai élelmezés, ellátás’) átvétele a
régi katonai nyelvben; a szóvég ejtésére példa gázsi, lózsi, módi.
Forrása a francia ménage (‘háztartás, gazdálkodás’), amely a késő
latin mansionata (‘család, háztartás’) révén a latin mansio (‘szállás,
lakás’) folytatója; ez utóbbi a manere, mansum (‘marad, megszáll’)
igéből ered. Lásd még menazséria.
mendemonda – ‘szóbeszéd, pletyka’.
Ikerszó a mond igéből; az előtag olyan elhasonulásos forma, mint a
hercehurca esetében. Lásd még monda.
mendiká(n)s – ‘a református legátust kísérő kisdiák’.
A latin mendicare (‘koldul, kéreget’) folyamatos melléknévi
igeneve, a mendicans átvétele; népnyelvi formája mendikás. A
kisdiák dolga volt köszöntőket mondani és a kollégiumnak szánt
adományokat összegyűjteni. Elavult szó.
menedék1 – ‘menekülőnek nyújtott oltalom, segítség, vigasz’; ‘hely,
ahol túrázó, utazó meghúzhatja magát’: menedékház.
Annak a men- tőnek a származéka deverbális -dék névszóképző
együttessel (mint ajándék, hasadék), amely a menekedik és ment1
igék alapja.
menedék2 – ‘lejtő’:…veszett a pogány, / Kő módra befolyván a hegy
menedékét (Arany). Származéka: menedékes (‘lejtős’).
A megy ige származéka, annak men- tövéből, deverbális -dék
névszóképző együttessel (mint ajándék, hasadék). Régies szó.
menedzser – ‘nagyobb vállalkozás szervezésével és gazdasági
irányításával foglalkozó szakember’; ‘előadóművészek, sportolók
fellépéseit, szerepléseit szervező üzletember’.
Nemzetközi szó az angol manager nyomán, amely a manage
(‘irányít, szervez; boldogul ‹valamivel›’) ige származéka. Forrása a
középfrancia maneger (‘lovat irányít’), így eredete azonos manézs
szavunkéval. A ~ írásmód az eredeti kiejtést tükrözi.
menekedik – ‘veszély vagy üldöző elől biztonságot keres’.
Származékok és kapcsolt szavak: menekül, menekült, menekülés,
menekít.
A ~ men- alapszava ősi finnugor örökség: zürjén minni
(‘megmenekül’), mordvin menemsz (‘elmenekül, szabadul’). Az ősi
tőből lett régi nyelvünk menik, azaz ‘(meg)menekül szava’ (lásd
még menedék1, ment1), részint gyakorító, viszszaható -kedik
képzővel a ma már régiesnek ható ~. A nyelvújítás korában ebből
az igéből tévesen vontak el egy menek- tövet (mintha a szó
felépítése a kerekedik megfelelője volna), és belőle képezték a
máig is eleven menekül, majd utóbb menekít szavakat.
menekül – lásd menekedik
menhir – ‘függőlegesen felállított, durván csiszolt újkőkori kőszál’.
A breton men (‘kő’) és hir (‘hosszú’) elemekből.
meningitisz – ‘agyhártyagyulladás’.
- 229 - oldal
Orvosi szakszó a görög méninx, méningosz (‘hártya, agyhártya’)
nyomán, a gyulladásra utaló -itisz végződéssel (mint pl.
appendicitisz).
meniszkusz – ‘kívül domború, belül homorú ‹szemüveglencse›’;
‘félhold alakú izületporc a térdben’.
Tudományos szakszó a görög méniszkosz (‘félhold, holdsarló’)
latinos meniscus alakjából, a méné (‘hold’) nyomán. A ~lencsének
a keresztmetszete idézi a holdsarló alakját. Lásd még menopauza.
menni – lásd megy
menopauza – ‘a havivérzés elmaradása, a női változás időszaka’. –
menorrhea: ‘havivérzés’.
Orvosi szakszavak a görög méné (‘hold, hónap’) és a latin pausa
(‘szünet’), illetve görög rheó (‘ömlik’) elemekből. Lásd még
meniszkusz.
menóra – ‘hétágú gyertyatartó mint zsidó kultikus tárgy’.
Héber szó.
mensevik – lásd bolsevik
menstruál – ‘‹nőnek› havivérzése van’. – menstruáció: ‘havivérzés’.
Orvosi szakszó a latin menstruus (‘egyhavi, havonkénti’) nyomán, a
mensis (‘hónap’) és struere (‘összerak, felhalmoz’) elemek szerint.
Lásd még szemeszter, trimeszter.
ment1 – ‘bajból kisegít, veszélytől megszabadít’; ‘vád alól tisztázni
igyekszik’: menti magát, mentegetőzik. Származékai: mentés,
mentő, menthető, menthetetlen, mentség, menteget,
mentegetőzik, mentelem, mentelmi.
A menekedik ősi men- tövének származéka műveltető -t képzővel.
Lásd még ment2.
ment2 – ‘mentes’: hibáktól ment ember; ‘biztonságban lévő’: …hogy
ment legyen pénze a haramiáktól (Csokonai). Származékai:
mentes, mentesség, mentesít, mentesítés, mentesítő, mentesül,
mentesülés.
A régi menik, azaz ‘(meg)menekül’ ige (lásd menekedik) befejezett
melléknévi igeneve. Ma már inkább csak származékai
használatosak.
menta – ‘lila virágú, sajátos illatú, illóolajáért termesztett növény’.
A latin mentha átvétele; forrása a görög minthé.
mentálhigiéné – ‘lelki egészségügy, egészségtan, az
idegbetegségek megelőzésével és kezelésével foglalkozó
pszichiátriai ág’.
Mesterséges orvostudományi szakszó; elemeire nézve lásd
mentális, higiénia.
mentális – ‘értelmi, észbeli’. – mentalitás: ‘gondolkodásmód,
felfogásmód, lelki alkat’.
Nemzetközi szócsalád a latin mentalis (‘észbeli, érzületi’) nyomán,
a mens, mentis (‘értelem, gondolat, lelkület’) szóból.
mente – ‘prémezett rövid felsőkabát mint a régi magyaros viselet
darabja’.
Ismeretlen eredetű szó.
menten – ‘azonnal’.
A megy ige főnévi ment (mint valaminek a mentén, mentében)
származéka -n módhatározó képzővel, tehát ‘menés közben, ahogy
megy’, ebből ‘ott helyben, rögtön’. Ugyancsak menést kifejező ige
van a rokon értelmű mindjárt szóban is.
mentol – ‘a borsmenta olajából kivont, friss illatú alkohol’.
A latin mentha származéka a vegytanban nem ritka -ol végződéssel
(mint benzol, karbol, vitriol); nyelvünkbe a német Menthol
közvetítette.
mentor – ‘idősebb tanácsadó, pártfogó, atyai barát’; ‘‹régebben›
nevelő’: Az úrfiból, akinek mentort tartottak, leckét adó diák lesz
(Mikszáth).
Mikor Odüsszeusz a trójai háborúba indult, idősebb barátjára, a
bölcs Mentórra bízta fiának, Télemakhosznak nevelését és
védelmét.
menü – ‘előre jelzett fogásokból álló, egységáron felszolgált
vendéglői ebéd, vacsora’; ‘étrend’: mi volt a lakodalmi menü?
Nemzetközi szó a francia menu (‘étrend, étlap’) nyomán, amelynek
melléknévi alapjelentése ‘kicsi’, előzménye a latin minutus a
minuere, minutum (‘apróz, kicsinyít’) igéből, a minus (‘kisebb’)
származékából. Bizonyára ‘részletezés, apró tételek’ értelemben
nyerte fenti főnévi jelentését. Lásd még menüett, minimum,
ministrál, miniszter, minorita, minuciózus, minusz, minuszkula,
minuta.
menüett – ‘francia eredetű, háromnegyedes ütemű régi francia
páros tánc’; ‘ennek zenéje, zeneművek ilyen ritmusú tétele’.
Nemzetközi szó a francia menuet nyomán, amely a menu (‘apró’)
kicsinyített formája, és arra utal, hogy ezt a táncot aprózott
léptekkel járták. A magyar szóban a német Menuett alakja és a
francia szó kiejtése vegyült. Lásd még menü, minimum, ministrál,
miniszter, minorita, minuciózus, minusz, minuszkula, minuta.
menza – ‘diákétkeztetés’; ‘egyetemi diákétkezde’.
A latin mensa (‘asztal, étkezés’) szóból, amely a metiri, mensum
(‘kimér’) ige származéka. Lásd még menzúra.
menzúra – ‘kémiai mérőhenger’; ‘a hangjegyek egymáshoz
viszonyított időmértéke a középkori hangjegyírásban’. –
menzurábilis: ‘mérhető’.
a achát
Nemzetközi szócsalád a latin mensura (‘méret, mérték’) nyomán, a
metiri, mensus (‘mér’) igéből. Lásd még menza.
meny – ‘‹valaki› fiának felesége’; ‘‹régebben› fiatalasszony’.
Származéka: menyecske.
Ősi örökség az uráli korból: vogul min, osztják men, finn miniä,
szamojéd mejje (‘meny’), zürjén mon (‘sógornő’). Lásd még
menyasszony, menyegző, menyét.
menyasszony – ‘eljegyzett nő’; ‘leendő feleség az esküvő napján’.
Lényegében két azonos értelmű szó, a meny és asszony
tautologikus összetétele. Lásd még menyegző.
menyegző – ‘esküvő, esküvői lakoma’.
A régi menyekezik (‘nősül, házasodik’) ige származéka, amely a
meny szóból ered denominális -kezik képzővel (mint barátkozik,
fegyverkezik) ily módon: menyekező  menyekző  menyegző.
menyét – ‘karcsú, rövid lábú, vörösesbarna szőrű ragadozó
kisemlős’.
A meny szó származéka, ‘fiatal nő’ jelentése alapján, régi -d
kicsinyítő képzővel: menyed  menyéd  menyét; az elnevezés
alapja a kicsiny állat kecses formája és mozgása; lásd még hölgy.
menny – ‘ég, égbolt’; ‘‹keresztény tanítás szerint› az a hely, ahol
Isten, az angyalok és az üdvözült lelkek élnek’. Származékai:
mennyei, mennybéli.
Ősi örökség a finnugor korból: mordvin menjel (‘ég’). A magyar
szóvégi nny tővégi nyúlás eredménye. Lásd még mennyezet.
mennyezet – ‘szobát, zárt teret felülről lezáró sík’; ‘rudakon álló
tetőkárpit trón, ágy felett’: mennyezetes ágy.
A menny származéka a denominális -zet képzővel (mint ágyazat,
héjazat, tetőzet).
mennyi – ‘milyen sok ‹kérdő és vonatkozó névmás›’.
A mi2 kérdő névmás me- alakváltozatából jött létre a -nyi
mértékképzővel, melynek mássalhangzó eleme intervokálisan
megkettőződött.
mér – ‘méretet, súlyt, időt stb. ismert egységekkel összevetve
meghatároz’; ‘‹ütést› irányít ‹valakire›’: csapást mér az ellenségre.
Származékai: mérés, mérő, mérték, mértékletes, mértékletesség,
mértéktelen, méreget, méricskél, mérnök, méret, méretes.
Vitatott eredetű szó. Lehet szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén
meriti (‘mér’), ám a szláv igetövek csak -l képzővel kiegészülve
lépnek nyelvünkbe: bérmál, kapál, parancsol. Lehet finnugor
örökség: zürjén murtalni, votják mertal (‘mér, mérlegel’); ám nem
tudjuk, hogy a t elemek a tőhöz tartoznak-e, mert ha igen, az
egyeztetés nem áll meg. Lásd még mérce, mérkőzik, mérleg,
mérsékel, mérv.
mer1 – ‘folyadékból vagy szóródó anyagból valamennyit kiemel’.
Származékai: merít, merítő, (ki)meríthetetlen, merítkezik, merül,
merülő, merülés.
Ősi örökség az ugor korból: vogul mareht (‘merülget’), osztják
maretem (‘merül’). Ezek a mély hangrendű szavak voltaképp márt
szavunk előzményei; ennek már- alapszavához képest a ~ magas
hangrendű változat. Lásd még mereng.
mer2 – ‘bátorkodik ‹tenni valamit›’. Származékai: merész, merészel,
merészkedik, merészség, mersz.
Talán ősi örökség az ugor korból: vogul mári- (‘hisz, bízik’). Az
egyeztetés nem túl meggyőző, az egyetlen rokonnyelvből való
nyelvjárási példa ráadásul jelentésileg sem áll túl közel. Lásd még
merénylet.
mérce – ‘mérőrúd; beosztásos üveg mérőedény’; ‘‹régen› mérőedény
szemes terménynek’; ‘követelmény’: magas mércével mér.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák merica (‘mérce,
véka’); ezek kapcsolatosak a mér esetleges szláv előzményével. A
magyar szóalak a hangrendi illeszkedés és a két nyílt szótagos
tendencia jegyében, valamint a tőmagánhangzó nyúlásával
formálódott: merica  merice  merce  mérce.
mered – ‘‹szem, tekintet› irányul’: a jövevényre meredt; ‘feszesen
áll, mozdulatlanná válik’: sóbálvánnyá mered. Származékok és
kapcsolt szavak: meredt, meredek, meredezik, mereszt,
meresztget.
A szócsalád mer- alapszava ugor kori örökség lehet: vogul mari-
(‘reked, elakad’), marem (‘szűk’), osztják merem (‘csupán,
merőben’). A magyar ige alapszava ‘szorul, feszül’ jelentésű
lehetett, a -d gyakorító képzős igéé így lett ‘feszesen áll’,
‘állhatatosan néz’.
méreg – ‘az egészségre, az életre káros anyag’; ‘harag, düh’.
Származékai: mérges, mérgez, mérgező, mérgezés, mérgelődik,
mérgelődés, méregtelenít.
Eredetére két magyarázat is van. Lehet a finn myrkky, észt mürk,
mürgi (‘mérges növény, méreg’) rokona, s így kapcsolatos a finn
myrkkä (‘szag, bűz’) szóval. Lehet azonban, hogy a finn és észt szó
indoiráni jövevény: oszét marg (‘méreg’); ez esetben viszont
feltehető, hogy a magyar a megfelelő szót önállóan kölcsönözte az
alánból az ősmagyar korban.
mereng – ‘elmélázik, elábrándozik’. Származékai: merengő,
merengés.
A mer1 ige származéka gyakorító -ng képzővel, ‘el-elmerül’
alapjelentésben. Mai jelentése ‘érzelmeibe, ábrándjaiba merülget,
- 230 - oldal
mártózik’ értelemben alakulhatott ki. Mivel a mered igének létezik
merenget (‘szemét meresztgeti’) származéka, ennek ‘szemét
mélán a semmibe mereszti’ értelme is hozzájárulhatott a ~
jelentéskörének kialakulásához.
merénylet – ‘gyilkos szándékú támadás valaki ellen’. Származéka:
merénylő.
Nyelvújítási képzés a mer2 igéből. Ennek előbb merény (‘bátor tett,
próbálkozás, vállalkozás’) származéka született meg: Ily kétkedés
által sok nagyszerű / fontos merény kifordul medriből (Arany
fordítása Shakespeare „Hamlet”-jéből), majd újabb -let képzővel a
~. Eleinte ez is a merény jelentéskörében mozgott, s csak később
rögzült ma használatos jelentése; mellesleg a merény is felmerül
ilyesféle értelemben: Bukott a jó, tombolt a gaz merény
(Vörösmarty).
merevedik – ‘(meg)dermed, elveszti hajlékonyságát,
rugalmasságát’. Származékok és kapcsolt szavak: merevedés,
merevül, merevít, merevítő, merevítés, merev, merevség.
A ~ a merő merev- tőalakjából (mint élő–elev|en) származik, a szó
‘meredő’ értelme alapján. A merev utólagos elvonás a ~ből (a
keményedik  kemény analógiájára).
mérföld – ‘nagyobb távolság mérésére való, helyenként és
koronként változó értékű mértékegység’.
Az eredetibb mélföld első eleme a német Meile ó- és középfelnémet
mil előzményéből való, az angol mile oldalági rokonaiból; közös
eredetük a latin milia passuum (‘ezer lépés’) szókapcsolat
önállósult első eleme, tkp. a mille (‘ezer’) számnév többes száma. A
mai szóalak a mér ige beleértésével alakult ki, erre vallanak a
régebben általános mértföld, mérőföld alakok. A -föld utótag talán
a járóföld (mint hozzávetőleges hosszmérték) analógiás hatását
mutatja.
meridián – ‘‹földi és égi› délkör’.
Földrajzi és csillagászati szakszó a latin meridianus (‘déli’) nyomán,
ez a meridies (‘dél; déli irány’) származéka. A latin szó egy korábbi
medi-dies (‘nap-közép’) d  r elhasonulásos változata a medium
(‘közép’) és dies (‘nap’) elemekből. Hozzánk a ~t a német Meridian
közvetítette.
merinó – ‘spanyol eredetű, finom gyapjút adó juhfajta’.
A vitatott eredetű spanyol merino átvétele.
meritum – ‘érdem’; ‘lényege, veleje, érdemi része ‹valaminek›’:
térjünk az ügy meritumára.
Latin szó (‘jutalom, érdem’), a merere, meritum (‘megérdemel’)
származéka.
merkantilizmus – ‘közgazdasági elmélet, amely az aranytartalék és
az aktív külkereskedelmi mérleg fontosságát hirdeti’; ‘haszonlesés,
önző érdekek hajszolása’.
Közgazdasági szakszó az olasz mercantile (‘kereskedői,
kereskedelmi’) nyomán, a mercante (‘kereskedő’) származéka;
ennek forrása a latin mercari, azaz ‘kereskedik’ ige a merx, mercis
('áru') nyomán. Lásd még kommerciális, marha, marketing,
masamód.
mérkőzik – ‘erejét mással összeméri; küzd’. Származékai: mérkőző,
mérkőzés.
A mér ige származéka visszaható -kőzik képzőegyüttessel (mint
férkőzik, vetkőzik).
mérleg – ‘súlymérésre szolgáló eszköz’; ‘zárszámadás’:
mérlegbeszámoló. Származékai: mérlegel, mérlegelés.
Nyelvújítási képzés az akkoriban divatos -leg névszóképzővel (mint
átlag, egyenleg, ütleg).
merő – ‘feszes, merev’: merőn néz; ‘puszta, tiszta, kizárólagos’: merő
rosszindulatból, merő formaság; ‘csupa’: az arca merő vér volt.
A mered ige mer- tövéből való folyamatos melléknévi igenév; mai
‘puszta, csupa’ értelme talán a ‘meredő, szembeötlő’ jelentésen
keresztül alakult ki. Lásd még merevedik, merőleges.
merőleges – ‘egyenessel vagy síkkal derékszöget alkotó ‹vonal,
tárgy›’; ‘ilyen vonal’.
Nyelvújítási képzés a merő szó -leg ragos alakjából, -s
melléknévképzővel, a szó régebbi ‘rámeredő’ jelentése alapján.
merre – ‘‹kérdő és vonatkozó névmásként› milyen irányban’; ‘hol’:
merre van a szemüvegem? – merről: ‘mely irányból’
A mely névmásból keletkezett -re, illetve -ről helyhatározói
ragokkal, az eredetibb mel- tővel való hasonulás útján, de ilyen
irányban hathatott az erre analógiája is.
mérsékel – ‘csökkent, enyhít, visszafog’: mérsékli magát.
Származékai: mérsékelt, mérséklet.
A mér ige származéka a tisztázatlan összetételű -sékel
képzőegyüttessel.
mert – ‘mivel, ugyanis’.
A miért kérdő névmás egyszótagos mért alakjából való; okhatározói
mellékmondatok kötőszava lett: amiért  amért  mért  mert.
mértan – ‘geometria’.
Nyelvújítási összetétel a mér igéből, puszta igetővel, mint fekhely,
jármű, láthatár.
mérv – ‘mérték, arány ‹elvont dologé›’: nagymérvű lemaradás,
mérvadó vélemények.
Nyelvújítási alkotás a mér igéből, a nyelv szóból tévesen elvont -v
a achát
főnévképzővel, mint élv, sérv, terv.
mese – ‘csodás elemekkel átszőtt, költött elbeszélés’; ‘cselekményes
mű történeti váza’: a regény meséje; ‘kibúvó, mellébeszélés’: mese
habbal, nincs mese. Származékai: mesés, mesél, mesélget,
mesebeli.
Feltehető mes- alapszava talán ugor kori örökség: osztják mas
(‘monda’). A magyar szó magánhangzója palatalizálódott, talán a
palatális tőhangzó s (ugor *njcs) hatására.
mesmerizmus – [mezmerizmus] ‘az élő szervezet mágneses
kisugárzásának téves elméletén alapuló, ezt gyógykezelésre
alkalmazó eljárás a 19. században’.
Az elmélet szerzőjéről, J. A. Mesmer német orvosról.
messiás – ‘a nép szabadítója ‹az ószövetségi próféták jövendölései
szerint›’: Ezerszer Messiások / A magyar Messiások (Ady); ‘‹a
keresztény hit szerint› Jézus Krisztus’. – messianizmus: ‘hit a
Messiás, egy jövendő szabadító eljövetelében’. – messianisztikus: ‘a
messianizmuson alapuló, a felső hatalmak küldte szabadítóra váró
‹hit, szekta, mozgalom›’.
Nemzetközi szócsalád a latin Messias nyomán, amely a görög
messziasz alakon át a héber másíjah (‘felkent’) szóra megy vissza,
a másah (‘önt, felken’) származékára; ennek görög fordításán
alapul a Krisztus név (lásd krisztológia).
mester – ‘önálló működésre jogosult iparos’; ‘rangos művész ‹főleg
megszólításban›’; ‘tanító ‹valamely szakmában, művészetben›’:
Mozartnak az apja volt első mestere; ‘ügyes, ravasz személy’: nagy
mester a helyezkedésben. Származékai: mesteri, mesterség,
mesterséges, mesterkedik, mesterkedés, mesterkélt,
mesterkéletlen.
Igen sok nyelvben elterjedt szó, alapja a latin magister (‘elöljáró,
tanító, vezető’), ez a magnus (‘nagy’) középfokú határozói magis
(‘inkább’) alakjának származéka. A magyarba talán az ófrancia
maistre révén került magyar diákok útján, akik a 12. század óta
látogattak francia egyetemeket. Lásd még magisztrátus.
mesto – ‘szomorúan, gyászosan ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás; a szó a latin maestus (‘szomorú, gyászos’)
folytatása.
mesüge – ‘kelekótya, félbolond’.
A német szleng meschugge átvétele; ez a jiddis meschuggoból
ered, forrása a héber mesugga (‘bolond’), a sagag (‘imbolyog,
tévelyeg’) ige származéka.
mész – ‘mészkőből égetett fehér kötőanyag’; ‘a szervezetben
található kalciumvegyület, mely elmeszesedést okozhat’.
Származékai: meszes, meszel, meszelés, meszelő, meszesedik,
meszesedés.
Ismeretlen eredetű szó.
mészár – ‘marha, juh és ló levágásával, húsának kimérésével
foglalkozó iparos’. Származékai: mészáros, mészárol, mészárlás.
A ~ mára már elavult, szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén
mesar, szlovák mäsiar (‘mészáros’); ezek a szláv meso, mäso
(‘hús’) származékai -ar foglalkozásnév-képzővel. Nyelvünkbe
először egy igen korai, még nazális magánhangzót őrző menszár
alak került, ez már csak a Menszáros, Mensáros családnevekben él.
A ~ későbbi, új átvétel; a hajós, szekeres mintájára ez is fölösen
felvette a foglalkozást jelző magyar -s képzőt (akárcsak a
csapláros, esztergályos, kocsmáros), és ebből lett a ma általános
mészáros forma. A mészárol, mészárlás, mészárszék viszont csakis
az eredeti ~ alakból vezethető le.
messze – ‘nagy távolságra’; ‘nagy távolságban’; ‘időben távol’;
‘kimagaslóan’: ez messze a legügyesebb. Származékai: messzeség,
meszsziről, messzire.
A szócsalád mesz- alapszava valószínűleg ősi finnugor örökség:
lapp mettsila (‘messze el’). A ~, messzi alakokban -é lativusi rag
rejlik.
messzely – ‘régi folyadékmérték ‹kb. 3 dl›’; ‘ilyen űrtartalmú pohár,
mérőedény’. Alakváltozatok: messző, mésző, mészöly.
A hazai bajor-osztrák messel átvétele szóvégi palatalizációval; ez
az irodalmi német Mass (‘mérték’) középfelnémet maz alakjának
kicsinyített származéka, végső forrása a latin modus (‘mód,
mérték’). Lásd még mód, módi.
mesztic – ‘fehér és indián szülők utóda’.
Nemzetközi szó a spanyol mestizo (‘kevert fajú’) nyomán, forrása a
késő latin mixticius (‘kevert fajú’) a mixtus (‘kevert’) szóból, a
miscere, mixtum (‘kever’) származékából. Lásd még melíroz,
miskulancia, mixer, mixtúra.
méta – ‘régi, ütőkkel játszott csapatos labdajáték’.
A latin meta (‘határpont’) átvétele a metari (‘kimér, kicövekel’)
igéből. Elavult szó.
meta- – ‹tudományos összetételek előtagjaként› ‘át-; túl; áttételes’.
Lásd metabolizmus, metafora, metamorfózis, metasztázis,
metatézis, metonímia; metafizika, metagalaktika,
metempszichózis; metakommunikáció.
metabolizmus – ‘anyagcsere’.
Élettani szakszó a görög metabolé (‘változás’) nyomán; ez a meta
(‘át’) és balló (‘dob’) elemekből épül fel. Lásd még ballisztika.
metafizika – ‘a filozófiának a tapasztalaton túli dolgokkal, azok
- 231 - oldal
végső okaival foglalkozó ága’. – metafizikus: ‘a metafizikával
kapcsolatos’; ‘tapasztalaton túli, érzékeinkkel nem tapasztalható’;
‘‹főnévként› a metafizika híve’.
Bölcseleti szakszó a görög meta (‘túl’) és phüszisz (‘természet’)
elemekből; utóbbi forrása a phüó (‘sarjaszt, nemz’) ige. Lásd még
fiziátria, fizika, fiziognómia, fiziológia.
metafora – ‘összevont hasonlat, olyan szókép, amely két dolog vagy
fogalom közös vonásain alapul’: rókalelkű, időfolyam, a szívem egy
nagy harangvirág. – metaforikus: ‘képletes, átvitt értelmű’.
Stilisztikai szakszó a latin metaphora nyomán, amely a görög
metaphora (‘átvitel’) megfelelője a metapheró igéből: meta (‘át’) és
pheró (‘visz’).
metagalaxis – ‘a világegyetemnek jelenlegi eszközeinkkel belátható
és mérhető tartománya’.
Csillagászati szakszó a meta (‘túl’) és galaxis (lásd galaktika)
elemekből.
metakommunikáció – ‘a beszédet kísérő, többnyire öntudatlan
jelzések (taglejtés, arcjáték, testhelyzet stb.) által közölt fontos
járulékos információk’.
Információelméleti szakszó a görög meta (‘át, túl’) és kommunikál
elemekből.
metallurgia – ‘fémkohászat’.
Műszaki szakszó a latin metallum (‘fém’) és a görög ergon
(‘munka’) elemekből; a latin szó forrása a görög metallon (‘tárna,
bánya’) a metallaó (‘kutat’) igéből.
metamorfózis – ‘átalakulás’; ‘csodálatos átváltozás ‹a görög
mitológiában›’.
Nemzetközi szó a görög metamorphomai (‘átalakul’) ige nyomán, a
meta (‘át’) és morphé (‘alak’) elemekből. Lásd még morfológia.
metán – ‘szénhidrogéngáz’.
Nemzetközi szó (Methan) a görög methü (‘bor, erjesztett ital’) szó
tövéből, a szénhidrogénsor tagjait jelölő -án végzettel. Lásd még
metil, metilén.
metasztázis – ‘áttétel, betegségi góc áthelyeződése’.
Görög orvosi szakszó (metasztaszisz), tkp. ‘átköltözés’ a meta (‘át’)
és sztaszisz (‘helyezés’) elemekből; utóbbi a (hi)sztémi (‘áll, állít’)
származéka.
metatézis – ‘hangátvetés’: pl. kelyh-(et)  kehely.
Görög nyelvtani szakszó (metathészisz) a meta (‘át’) és (ti)thémi
(‘helyez’) elemekből.
metél – ‘vékony csíkokra vág ‹tésztát stb.›’: diós metélt; ‘apróra
vég’. Származékok és csatolt szavak: metélt, metélő, metsz,
metszés, metsző, metszet.
A szócsalád tagjai egy elavult met (‘vés, farag, nyes’) ige
származékai -l, illetve -sz gyakorító képzővel; az utóbbi a játszik,
tetszik igékből ismerős. Az alapszó eredete ismeretlen.
métely – ‘élősködő laposféreg’: juhmétely, májmétely; ‘ragályszerű
erkölcsi gonosz’: a sovinizmus mételye. Származéka: mételyez.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén metilj (‘májmétely’).
metempszichózis – ‘lélekvándorlás’.
Nemzetközi szó a görög metempszükhószisz nyomán; alapja a
metempszükhoó (‘lelket más testbe juttat’) a meta (‘át’), en (‘bele’)
és pszükhé (‘lélek’) elemekből.
meténg – ‘télizöld, lila virágú évelő növény’.
Ismeretlen eredetű szó.
meteor – ‘kozmikus eredetű törmelék, amely a Föld légkörébe jutva
felizzik: hullócsillag’. – meteorit: ‘meteorkő, a meteor földre jutott
darabja’.
Tudományos szakszó a görög meteórosz (‘magasban lebegő’)
többes semleges meteóra (‘magasan lévő dolgok; égtájak,
égitestek’) nyomán; forrása a meteóraó (‘magasba emel’) ige a
meta (‘túl’) és airó (‘emel’) elemekből. Lásd még meteorológia.
meteorológia – ‘időjárástan, légkörtan’. – meteorológus: ‘az időjárás
megfigyelésével és előrejelzésével foglalkozó szakember’. –
meteoropata: ‘az időjárás változásaira erősen érzékeny ember’. –
meteoropatológia: ‘az időjárás és a betegségek összefüggéseivel
foglalkozó orvostudományi ág’.
A szócsalád közös előtagja a görög meteórosz (‘magasban lévő, a
levegőben lebegő’) melléknév; eredetéről lásd meteor. A -lógia és
-lógus utótagok a logosz (‘vélemény, tanulmány’) szóval
kapcsolatosak, a -pat- elem forrása viszont a pathosz (‘szenvedés’).
Lásd még pátosz.
-méter – ‘‹utótagként› valamit mérő eszköz’: termométer,
higrométer, barométer (‘hőmérő, nedvességmérő, légsúlymérő’).
A német Thermometer, Hygrometer stb. második elemének
átvétele; ez a francia mčtre szó révén vezethető vissza a görög
metron (‘mérték, mérőeszköz’) szóhoz.
méter – ‘a hosszúság alapmértéke az SI rendszerben’.
A német Meter átvétele, ez a francia mčtre szóé; forrása a latin
metrum közvetítésével a görög metron (‘mérték, mérőeszköz’) a
metreó (‘megmér’) igéből. Lásd még metrum.
metil- – ‘egy szén- és három hidrogénatomból álló, egy vegyértékű
gyök’: metil-alkohol, metil-amin. – metilén-: ‘egy szén- és két
hidrogénatomból álló, két vegyértékű gyök’: metilén-diamin,
metilénkék.
a achát
Vegyi szakszavak, a német methyl- és methylen- átvételei. A
metán alapjául is szolgáló görög methü (‘bor’) és hülé (‘fa’)
elemekből állnak; az előbbi arra utal, hogy e gyökök a metán
molekulájából erednek egy, illetve két hidrogénatom
kiszakadásával, az utóbbi pedig arra, hogy a metil-alkohol a
falepárlás terméke.
metodista – ‘az anglikán egyházon belül keletkezett protestáns
felekezet, amely az egyéni megigazulás és elmélyült hitélet
módszerét ajánlja híveinek’.
Az angol Methodist a method (‘módszer’) származéka; eredetéről
lásd metódus.
metódus – ‘módszer, eljárásmód’. – metodika: ‘módszertan’. –
metodikus: ‘a módszertan szakembere’; ‘‹melléknévként›
módszeres, tervszerű’. – metodológia: ‘a tudományos kutatás
módszertana’; ‘valamely tudományban alkalmazott kutatási
módszerek összessége’.
Tudományos szakszócsalád a latin methodus, illetve előzménye, a
görög methodosz (‘kutatás, módszer, fortély’) nyomán. Ennek
elemei a meta- (itt ‘után’) és hodosz (‘út’), tehát ‘valaminek a
nyomába vezető út’. Lásd még metodista.
metoikosz – ‘jövevény, idegen, nem teljes jogú betelepült ‹az ókori
Athénban›’.
Görög szó a meta- (‘között’) és oikeó (‘lakik’) elemekből; oikosz
a.m. ‘lakhely, ház’. Lásd még ökonómia.
metol – ‘fényképészeti előhívókban használt vegyület’.
Kémiai összetételének elemeiből: METil-aminofenOL-szulfát.
metonímia – ‘névcsere, megnevezés olyan szóval, amely a
megnevezendőhöz asszociációs módon kapcsolódik’: a korona
birtoka (‘királyi birtok’), vasra verték (‘megbilincselték’).
Görög stilisztikai szakszó, tkp. ‘átnevezés’ a meta- (‘át’) és onoma
(‘név’) elemekből.
metopé – ‘dór templomok párkányfrízében négyzet alakú,
domborműves mező két triglif között’.
Görög szó a meta- (itt ‘között’) és opé (‘falnyílás a gerendavég
számára’) elemekből.
metresz – ‘szerető, kitartott nő’.
A francia maîtresse (‘szerető’), tkp. ‘úrnő’ átvétele kiejtés szerinti
formában. A francia szó a maître (‘mester, úr, gazda’) nőnévképzős
alakja (mint báró–baronessz), forrása a latin magister (lásd
magisztrátus). Lásd még maestro.
metrika – lásd metrum
metró – ‘földalatti vasút’.
A francia métro átvétele, amely a métroplitaine (‘nagyvárosi’)
rövidült formája. Mintája a Londonban a 19. század derekán létesült
első földalatti metropolitan railway (‘nagyvárosi vasút’)
megnevezése. A szó eredetéről lásd metropolis.
metronóm – ‘ingás zenei ütemmérő eszköz’.
A német Metronom átvétele; ez mesterséges szó a görög metron
(‘mérték’) és nomosz (‘szabály, törvény’) elemekből. Lásd még
metrum.
metropolis – ‘világváros’; ‘‹az ókorban› görög városállam, a kirajzott
lakosai által idegen földön létesített települések viszonylatában’.
Nemzetközi szó a görög métropolisz (‘anyaváros’) nyomán, a
métér, métrosz (‘anya’) és polisz (‘város, városállam’) elemekből.
Lásd még metró, metropolita.
metropolita – ‘keleti keresztény egyház vezető főpapja, érsek’;
‘néhány katolikus érsek hagyományos címe’.
A görög metropolitész (‘az anyavároshoz, nagyvároshoz tartozó’)
latinos formája. Eredetéről lásd metropolis.
metrum – ‘versmérték’; ‘‹zenei› ütemmérték, időmérték’. – metrika:
‘versmértékek rendszere’; ‘a verstannak az időmértékekkel
foglalkozó része’. – metrikus: ‘időmértékes ‹vers›’; ‘a
méterrendszeren alapuló’: metrikus mértékek.
Tudományos szakszavak a latin metrum (‘mérték’), metrica,
metricus nyomán; forrásuk a görög metron (‘mérték, versmérték,
vers’), metriké (tekhné) (‘verstan’) és metrikosz (‘a versmértékekre
vonatkozó’). Lásd még metronóm.
mettlachi – ‘kerámia padlóburkoló lap’.
A német Mettlach város nevéből, ahol először gyártották.
mettőr – ‘tördelő szerkesztő ‹nyomdában›’.
Francia szó (metteur) német közvetítéssel; a francia mettre (‘tesz,
helyez, szöveget tördel’) igéből, amely a latin mittere (‘küld, vet’)
folytatója.
mez – ‘lepel, jelmez’; ‘sportöltözet’.
Nyelvújítási elvonás a meztelen szóból. Lásd még jelmez.
méz – ‘méhek által virágokból gyűjtött sűrű, édes táplálék’.
Származékai: mézes, mézel, mézelő.
Ősi örökség a finnugor korból: mordvin med, finn mesi; az alapalak
*mete lehetett. Ennek széles indoeurópai nyelvrokonsága van:
szanszkrit mádhu (‘méz’), görög methü (‘édes bor’), orosz mjod
(‘méz’), svéd mjöd (‘méhsör’), de nem dönthető el, hogy mi volt a
kölcsönzés iránya.
mezaliansz – ‘rangon aluli házasság’.
Francia szó (mésalliance) kiejtés szerinti átvétele. A més- ellentétet
jelölő, illetve ‘rossz, rosszul’ értelmű előtag, a germán nyelvekből
- 232 - oldal
való: angol misdeed, német Missetat (‘rossz cselekedet, bűn’). Az
alliance ‘kötelék, házasság’ a késő latin alligantia nyomán, ez a
latin alligare (‘hozzáköt’) származéka az ad (‘hozzá’) és ligare
(‘köt’) elemekből. Lásd még liga.
mézga – ‘bizonyos fák megsérült kérgéből folyó sárgás, gumiszerű
váladék’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén mezga, szlovák miazga
(‘mézga, fanedv, nyirok’).
mezítláb – ‘lábbeli nélkül’. Alakváltozat: meztélláb.
Az összetétel előtagja a mezítelen (lásd meztelen) rövidült alakja,
az utótag ragtalan határozóként fungál, mint a négykézláb szóban.
mezolitikum – ‘átmeneti kőkor’.
Földtörténeti szakszó a görög meszosz (‘középső’) és lithosz
elemekből, a latin mesolithicum közvetítésével. Lásd még mezon,
mezoszféra, mezozoikum.
mezon – ‘a középnehéz elemi részecskék összefoglaló neve’.
A görög meszosz (‘középső’) származéka az elemi részecskék -on
végződésével (mint elektron, neutron, proton). Lásd még
mezolitikum, mezoszféra, mezozoikum, pion.
mezoszféra – ‘a légkör 50-80 km magasság közé eső rétege’.
Tudományos szakszó a görög meszosz (‘középső’) és szphaira
(‘gömb’) elemekből, a latin mesosphaera közvetítésével. Lásd még
mezon, mezolitikum, mezozoikum.
mezozoikum – ‘a földtörténeti középkor’.
Földtörténeti szakszó a görög meszosz (‘középső’) és dzóé (‘élet’)
elemekből, a latin mesozoicum közvetítésével. Lásd még mezon,
mezolitikum, mezoszféra.
mező – ‘alacsony növényzetű, füves sík terület’; ‘tevékenység
színtere’: a harc mezeje; ‘erőtér’: mágneses mező; ‘‹sakkban› a
tábla egy négyzete a 64 közül’. Származékai: mezei, mezőség.
A ~ igei mez- alapszava ősi örökség az ugor korból: vogul mees-
(‘ruház, ruhát ölt’). A ~ tehát folyamatos melléknévi igenév, ‘füvet,
növényi ruhát öltő’ jelentéssel. Lásd még mez, mezítláb, mezőny,
meztelen.
mezőny – ‘labdajátékok játéktere a kapuk előtere nélkül’:
mezőnyjátékos; ‘verseny résztvevőinek összessége’: nagyon erős
volt a mezőny.
Nyelvújítási alkotás a mező szóból, talán a redőny mintájára;
Bérczy Károly leleménye.
meztelen – ‘ruhátlan, pőre’; ‘leplezetlen’: a meztelen igazság;
‘‹határozóként› fedetlen testtel’: meztelen lépett a szobába.
Származékai: meztelenül, meztelenség, meztelenkedik,
(le)meztelenít.
A mező szóban rejlő mez- (‘ruház’) ige fosztóképzős alakja, tehát
‘felruházatlan’. A képzésmód azonban nem világos; a korai
mezejtelen, mezítelen alakok helyett mezetlent várnánk (mint
nézetlen, rázatlan), ez azonban csak egészen későn bukkan fel. A ~
igei származása elhomályosult, a nyelvújítás korában egy mez
főnév fosztóképzős alakjának érezték, és a vélt alapszót el is
vonták belőle (lásd mez).
mezüze – ‘bibliai szövegrészletet tartalmazó kis tekercs fa vagy fém
tokban, amelyet vallásos zsidók a bejárati ajtó jobb félfájára
szögelnek’.
Héber szó (mezuzo), a.m. ‘ajtófélfa’.
mezzanin – [meddzanin] ‘félemelet’.
Az ausztriai német Mezzanin átvétele; ennek forrása az olasz
mezzanino (‘félemelet’), kicsinyített forma a mezzano (‘középső’)
szóból, amely a latin medianus folytatója a medium (‘közép’)
nyomán. Lásd még média, mediátor, mediterrán, médium, mezzo-,
mezzotinto.
mezzo- – [meddzo] ‹olasz eredetű összetételek előtagjaként› ‘közép-,
fél-’. – mezzoforte: ‘‹zenei utasításként› középerősen, félerővel
‹adandó elő›’. – mezzoszoprán: ‘hangfekvésében a szoprán és alt
között álló (női) hang’; ‘ilyen hangú énekesnő’.
A ~ előtag a latin medius (‘középső’) folytatója; az utótagokra
nézve lásd forte, szoprán. Lásd még média, mediátor, mediterrán,
médium, mezzanin, mezzotinto.
mezzotinto – [meddzotintó] ‘rézmetszési eljárás, amely nem
vonalakkal, hanem foltokkal ábrázol’.
Olasz szó, a mezzo (‘fél’) és tinto (‘színezett’) elemekből; utóbbi a
tingere (‘fest, színez’) származéka a latin tingere, tinctum ige
nyomán. Lásd még mezzo-, tinktúra.
mezsgye – ‘határjelölő földcsík szántón, kukoricásban stb.’.
A bolgár mezsda (‘határcsík’) átvétele hangrendi illeszkedéssel. A
bolgár szó, akárcsak a megye szláv međa előzménye, ‘között’
értelmű, és tág indoeurópai rokonságba tartozik: szanszkrit
madhjá, görög meszosz, latin medius, angol mid (‘középső, közép’).
mi1 – ‹személyes névmás› én és egy vagy több más személy’; mink
alakban is. Származéka: minket.
Ősi örökség az uráli korból: vogul men, osztják min (‘mi ketten’),
votják mi, finn me (‘mi’), szamojéd me (‘mi ketten’). A magyar
szóban eleinte hosszú magánhangzó lehetett, a Halotti Beszédből
miü olvasható ki; utóbb bizonyára a mi2 analógiás hatására rövidült
meg. A nyelvjárási mink elvonás a minket tárgyesetből, amely a
tárgyrag előtt -nk birtokos személyjelet visel.
a achát
mi2 – ‘‹kérdőszóként› miféle dolog, tárgy?’; ‘‹vonatkozó névmásként›
ami’; ‘‹határozatlan névmásként, csak összetételben› valami’:
holmi, minap, miegymás. Származékai: miért, miként, miképpen,
mikor, mire, minek, minél, mivel, mivé.
Ősi örökség az uráli korból: vogul maná, osztják mele (‘melyik?’),
votják ma, finn mi(kä), észt, lapp, szamojéd mi (‘mi?’). A magyar
szónak a nyíltabbá válási tendencia alapján kialakult egy me-
tőváltozata is, amely a meddig, mekkora, mely, mentől, mennyi,
merre, mert származékaiban szerepel. Lásd még holmi, miatt,
micsoda, míg, milyen, mind, mindig, minő, mint.
miákol – ‘‹macska› jellegzetes hangját hallatja’.
Hangutánzó szó.
miatt – ‘valami okból’; ‘valamire tekintettel’; ‘valami végett’.
Akárcsak tájnyelvi mián változata, a ~ a ‘valami’ jelentésű mi2
lativusi -á ragos származékából, az önállóan is adatolt miából
alakult ki -n, illetve -t határozóraggal (mián, miát, miat). A ~
szóvégi t-je a birtokos személyjeles formákban (miata  miatta)
kettőződött meg. Az eredeti jelentés bizonyára helyhatározói volt,
mint az által, keresztül névutóknak is, később lett ok-, s végül
célhatározói értelme.
miazma – ‘fertőző, kórokozó kipárolgás’.
Nemzetközi szó a latin miasma nyomán, mely a görög miaszma
(‘szennyezés, fertőzés’) átvétele a mainó (‘szennyez’) igéből.
micélium – ‘a gomba tenyésztestét felépítő sejtfonalak szövedéke’.
Tudományos szakszó a latin mycelium nyomán, ez a görög mükész
(‘gomba’) származéka. Lásd még mikológia.
micisapka – ‘ellenzős, lapos szövetsapka.
Az összetétel előtagja a német Mütze (‘sapka’) átvétele, esetleg
bajor-osztrák formából; forrása a középkori latin almutium (‘papi
csuklya, fejfedő’) -mutium eleme; ez a szó talán arab eredetű. A ~
tehát két azonos jelentésű szó egybekapcsolása, mint kajszibarack,
kondorkeselyű, lucfenyő.
micsoda – ‘mi?’; ‘miféle?’: micsoda lárma ez?
A mi2 és a csoda összetétele, amely a mi a csoda az? -féle
kifejezésekből vonódott össze. A kérdő névmás mellett más
nyelvben is találunk ilyen kiegészítő, nyomatékosító szót: olasz che
cosa (‘mi?’), tkp. ‘mi dolog?’.
míder – ‘női fűző’.
A német Mieder átvétele; ez az ófelnémet muadar (‘has, anyaméh’)
révén a görög métra (‘anyaméh’) szóig vezethető vissza, amely a
métér (‘anya’) rokona.
midi – ‘közepes méretű, hosszúságú ‹ruhanemű›’: midiszoknya.
Mesterséges szó a mini-, illetve maxi- (lásd maximum) mintájára az
angol mid (‘közép’) alapján; kevéssé valószínű, hogy a francia midi
(‘dél’) szóval lenne azonos.
midinett – ‘‹francia› divatáruslány, fiatal munkásnő’.
A francia midinette átvétele német közvetítéssel; a midi (‘dél’)
származéka annak alapján, hogy a munkáslányok általában délben
fejezték be a munkát. A midi elemei a mi- (‘közép’) előtag (a latin
medius folytatója, lásd médium) és a latin dies (‘nap’). Kevésbé
valószínű magyarázat szerint a szó egy midi-dînette (‘fél-ebéd’)
egyszerejtéssel összevonódott alapja a midi és dîner (‘ebéd’)
elemekből (lásd diné), mivel a munkáslányoknak csak ennyire volt
pénzük.
midőn – ‘amikor’: Midőn ezt írtam, tiszta volt a lég (Vörösmarty).
A mi2 vonatkozó névmásból és az idő határozóragos alakjából
összeforrt kötőszó: ‘(a)mely időben’. Ma választékos, irodalmi szó.
midrás – ‘legendás mozzanatokat is tartalmazó zsidó szentírás-
magyarázat’.
Héber szó, tkp. ‘kutatás’.
míg – ‘ameddig, mialatt, miközben’; ‘‹régen› meddig?’ Míg ülsz a
királyok koronáján, kincsén? (Csokonai).
A mi2 névmásból ered -ig határozóraggal; elsőként kérdőszó volt
(lásd meddig), majd időhatározói kötőszó.
migráció – ‘elvándorlás, áttelepülés’; ‘madarak időszakos csoportos
költözése’.
Nemzetközi szó a latin migratio nyomán; ez a migrare, migratum
(‘költözik, vándorol’) származéka. Lásd még emigráció, immigráció.
migrén – ‘görcsös féloldali fejfájás’.
Nemzetközi szó a francia migraine nyomán, amely a latin
hemicrania folytatása az első szótag elhagyásával. Forrása a görög
hémikrania (‘migrén’), tkp. ‘félkoponya’ a hémi (‘fél’) és kranion
(‘koponya’) elemekből. A ~ a francia szó kiejtés szerinti átvétele,
részben a német Migräne közvetítésével. Lásd még hemiszféra.
mihaszna – ‘haszontalan, naplopó, semmirekellő (ember)’.
A mi haszna? kérdés, amely magában hordja a semmi haszna
feleletet, állító formájú mondatokban is előfordul: Mi haszna
kérnünk, úgyse hallgat ránk (azaz ‘haszontalan, fölösleges
kérnünk…’). Ilyen helyzetekben forrt össze a két szó melléknévvé,
illetve főnévvé.
mihelyt – ‘(rögtön,) amint’.
A mi2 vonatkozó névmásból és a hely locativusi -t ragos alakjából
összeforrt kötőszó. Eredeti helyhatározói funkciójából az
időhatározói úgy fejlődött ki, mint az (azon) nyomban kifejezésből,
illetve szóból.
- 233 - oldal
mihrab – ‘mohamedán templomnak Mekka irányába tekintő
imafülkéje’.
Arab szó.
mikádó – ‘japán császár’; ‘rövid férfi felöltő’.
Nemzetközi szó az angol mikado nyomán; ez átvétel a japánból, s
jelentése ‘magas kapu’ vagy ‘félelmetes kapu’. Maga a japán nyelv
nem ezt, hanem a tenno szót használja az uralkodó címéül. A ~
második jelentése talán márkanévként került hozzánk.
mikológia – ‘gombaismeret, a gombákkal, illetve a gombás
megbetegedésekkel foglalkozó tudományág’. – mikológus: ‘a
mikológia tudósa’.
Tudományos szakszócsalád a görög mükész (‘gomba’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még micélium.
mikro- – ‹összetételek előtagjaként› ‘igen kicsi; a szokottnál kisebb
(helyre vonatkozó); kicsinyített’: mikroorganizmus; mikrobusz,
mikroklíma; mikrofilm; ‘‹mértéknevekkel› az alapmérték
milliomodrésze’: mikrométer, mikrobar, mikrofarad, mikrovolt.
Az előtag a görög mikrosz (‘kicsi’) megfelelője; az utótagok
eredetét lásd a megfelelő szóknál. Lásd még mikroba, mikrofon,
mikron, mikroszkóp.
mikroba – ‘mikroszkopikus egysejtű élőlény’.
Nemzetközi szó a francia microbe nyomán; ez Sédillot francia
sebész szóalkotása a görög mikrosz (‘kicsi’) és biosz (‘élet,
élettartam’) elemekből. A magyar szó latinos végződést kapott.
Lásd még mikro-, mikrofon, mikron, mikroszkóp.
mikrofon – ‘hangrezgéseket elektromos rezgéssé alakító szerkezet’.
Nemzetközi szó az angol microphone nyomán; a görög mikrosz
(‘kicsi’) és phóné (‘hang’) elemekből áll, a megafon ellentettjeként.
Lásd még mikro-, mikroba, mikron, mikroszkóp.
mikron – ‘a méter milliomodrésze mint hosszmérték’.
Tudományos szakszó a görög mikrosz (‘kicsi’) melléknév semleges
mikron alakjából. Lásd még mikro-, mikroba, mikrofon, mikroszkóp.
mikroszkóp – ‘szabad szemmel nem látható, igen apró tárgyak
megfigyelésére való optikai eszköz’. – mikroszkopikus: ‘szabad
szemmel nem látható, csak mikroszkóppal megfigyelhető’.
Nemzetközi szó az újlatin microscopium nyomán; ez a görög
mikrosz (‘kicsiny’) és szkopeó (‘figyel’) elemek alapján keletkezett.
Lásd még mikro-, mikroba, mikrofon, mikron.
mikulás – ‘télapó, aki december 6-án, Szent Miklós napján ajándékot
hoz a gyermekeknek’.
A szlovák Mikulaš átvétele; ez a Miklós személynév szlovák
formája.
milícia – ‘fegyveres szolgálatot teljesítő polgárok karhatalmi
szervezete, polgárőrség’; ‘‹egyes országokban› rendőrség’. –
milicista: ‘a milícia tagja’.
Nemzetközi szó a latin militia (‘katonaság, katonai szolgálat’)
nyomán, a miles, militis (‘katona’) szóból. Lásd még militáns,
militáris, military.
milimári – ‘tejterméket házhoz hordó nő, tejeskofa’.
A pestkörnyéki német (sváb) milimari átvétele; ez az irodalmi
német Milchmeierin (‘tejes gazdasszony’) összetételből ered a
Milch (‘tej’) és Meier(in), azaz ‘gazda(asszony)’ nyomán; ennek
eredetéről lásd major.
miliő – ‘(közvetlen) környezet’.
Francia szó (milieu) a mi- (‘közép’) és lieu (‘hely’) elemekből; ezek
a latin medius (‘középső’) és locus (‘hely’) folytatásai. A magyar
nyelvbe a német közvetítette.
militáns – ‘harcos, harcias, harcra kész’.
Nemzetközi szó a latin militans (tkp. ‘katonáskodó’) nyomán; ez a
militare (‘katonáskodik’) folyamatos melléknévi igeneve, töve a
miles, militis (‘katona’). Lásd még milícia, militáris, military.
militáris – ‘katonai, hadi’. – militarizmus: ‘a fegyverkezés és háborús
készülődés politikája’; ‘a katonai vezetés politikai uralma’. –
militarista: ‘a militarizmus alapján álló’: militarista politika;
‘‹főnévként› a militarizmus híve, gyakorlati megvalósítója’. –
militarizál: ‘katonai jellegűvé formál’; ‘a háborús célok szolgálatába
állít’. – militarizáció: ‘a katonai szervezet formáinak átvitele a
polgári viszonyokra’.
Nemzetközi szócsalád a latin militaris (‘katonai’) nyomán, a miles,
militis (‘katona’) szóból. A többi származék a franciában és az
angolban keletkezett görög eredetű képzőkkel. Lásd még milícia,
militáns, military.
military – [militeri] ‘összetett lovasverseny’; ‘ifjúsági divat a katonai
egyenruha szabását és színeit utánzó kellékekkel’.
Angol szó, a militáris latin eredetijének megfelelője. Lásd még
milícia, militáns.
millenium – 'ezredéves évforduló'.
A latin mille ('ezer') és annus ('év') elemekből. Sok hibás formája
van elterjedve: mileneum, milleneum, milléneum, millénium. Lásd
még annálé, millió, milliárd.
milli- ‘‹mértékegységek neve előtt› az alapmérték ezredrésze’:
milliamper, milligramm, milliméter, millivolt stb.
Nemzetközi szóelem a latin mille (‘ezer’) nyomán; az ilyen
összetételek a franciában alakultak ki, és hozzánk a németen,
újabban az angolon át jutottak. Lásd még milliárd, millió.
a achát
milliárd – ‘a millió ezerszerese’.
Nemzetközi szó a francia milliard nyomán; ez a million (‘millió’)
származéka az -ard nagyító képzővel. Lásd még milli-, millió.
millió – ‘ezerszer ezer’.
Nemzetközi szó a francia million nyomán. Ez a latin mille (‘ezer’)
származéka, mégpedig az -on nagyító képzővel; más nézet szerint
a ~ a latin milia milium (‘ezerszer ezer’, tkp. ‘ezrek ezrei’)
szókapcsolat második eleméből alakult ki. A régi és tájnyelvi
magyar milliom valószínűleg a német Million átvétele. Lásd még
milli-, milliárd.
milreis – [milreisz] ‘‹régebben› brazil pénzegység’.
A portugál mil (‘ezer’) és reis összetétele, utóbbi a real (tkp.
‘királyi’) többes alakja; forrása a latin regalis a rex, regis (‘király’)
tőből. Lásd még reál2, regále, régens, regnál
mily(en) – ‘miféle ‹kérdő és vonatkozó névmásként›’.
Alakváltozat a mely névmásból, amely korábban ilyen jelentéssel is
használatos volt; a milyen alak az ily–ilyen analógiájára jöhetett
létre.
mímel – ‘színlel, tettet’; ‘utánoz’.
Nyelvújítási szó, Kazinczy alkotása a francia mime (‘utánzó,
pantomimszínész’) szóból, a latin mimus (‘színész’) folytatójából.
mimézis – ‘utánzás’. – mimetikus: ‘utánzáson alapuló’: mimetikus
művészetek (‘színház- és táncművészet’). – mimetizmus: ‘a
legmagasabb fokú mimikri, a környezethez való megtévesztően
tökéletes alkalmazkodás’.
Nemzetközi szócsalád a görög mimészisz (‘utánzás’) nyomán, a
mimeomai (‘utánoz’) igéből. Lásd még mimika, mimikri, mimóza.
mimika – ‘arcjáték’: mimikai izmok; ‘kifejező mozgásművészet’. –
mimikus: ‘pantomimművész’; ‘‹melléknévként› a mimikával
kapcsolatos’.
Nemzetközi szócsalád a latin mimicus (‘színészi’) nyomán, a mimus
(‘színész’) szóból; ez az azonos jelentésű görög mimosz átvétele a
mimeomai (‘utánoz, előad’) ige alapján. Lásd még mimézis,
mimikri, mimóza.
mimikri – ‘egyes élőlények képessége, hogy testük alakjával, színük
változtatásával beleolvadjanak a környezetbe, és így ellenségeik
előtt észrevétlen maradjanak’.
Nemzetközi szó az angol mimicry (‘utánzás’) nyomán; ez a mimic
(‘utánzó’) képzett formája; származása azonos mimika
szavunkéval. Lásd még mimézis, mimóza.
mimóza – ‘trópusi eredetű növény, melynek levelei érintésre
összecsukódnak’; ‘túlzottan érzékeny ember’: mimóza lélek.
Nemzetközi szó a növény latin Mimosa nyomán; ez a latin mimus
(‘színész’) származéka annak alapján, hogy különleges
viselkedésével a növény mintegy „szerepet játszik”. Eredetére
nézve lásd mimika. Lásd még mimézis, mimikri.
mina – ‘római súlymérték és pénznem’.
A görög mna (‘font; egy font ezüst értékű pénz’) származéka, végső
forrása a héber máneh (‘ókori súlyegység’).
minaret – ‘mohamedán templom mellett álló karcsú torony’.
Nemzetközi szó az arab minára (tkp. ‘világítótorony’) nyomán,
amely a nár (‘tűz’) tőből ered; ez az oszmán-török minare
közvetítésével, a francia minaret révén terjedt el az európai
nyelvekben. A magyar szó forrása a német Minarett volt.
mind – ‘valamennyi szóban forgó személy vagy dolog’: Es mend
paradisumben volou gyimilsiktül munda neki élnie (Halotti Beszéd);
‘az egész’; mind elitta a pénzt; ‘egyre’: mind közelebb jutottunk
hozzá; ‘‹összetételek előtagjaként› minden, egészen, együtt,
egyre’: mindszent, mindhalálig, mindkettő, mindinkább stb.
Származékai: minden, mindenes, mindenütt, mindenkor,
mindenestől, mindenünnen, mindenüvé, mindenség.
2
A mi névmásból való, de alakulásának részleteit nem látni
világosan. Az -n elem lehet határozórag, mint a mennyi, mint
szavakban, de régi névmásképző is; a -d elemre nincs meggyőző
magyarázat. A minden -nje módhatározói rag lehetett, mint ketten,
öten stb., tehát ‘mindnyájan’ értelmű, s melléknévi jelentése
másodlagos fejlemény. Lásd még mindig, mindjárt, mindnyájan.
mindig – ‘állandóan’; ‘minden alkalommal’.
A mind névmás -ig ragos alakulata.
mindjárt – ‘hamarosan, rögtön’.
Rövid alak az eredetibb mindjárástból, tehát a mind és jár
elemekből áll. Eleinte így értődött: ‘minden (utána)járással’, tehát
‘mindenképpen, teljes igyekezettel’, s ebből ‘mihelyt csak
lehetséges’, majd ‘hamarosan’.
mindnyájan – ‘a jelzett személyek mind’: mindnyájan az utcára
vonultunk.
A mind és nyáj elemekből alakult szó; az utóbbi itt ‘gyülekezet,
emberek csoportja’ értelmében szerepel. Így értődött: ‘ő és egész
nyája’, s eleinte gyakoribb is volt a mindnyája alak; a ~ szóvégére
a kevesen, sokan, többen mintája hatott.
mineralógia – ‘ásványtan’. – mineralógus: ‘az ásványtan tudósa’.
Tudományos szakszók a középkori latin minera (‘bánya’) és görög
logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. A latin szó forrása az
ófrancia minere (‘bánya’), amely kelta eredetű: gael mein, kymri
mynn (‘érc’).
- 234 - oldal
mini- – ‹összetételek előtagjaként› ‘kis, kicsi, rövid’ : miniadag,
minibusz, minigolf, miniszoknya stb.
Divatos nemzetközi szóelem, amellyel úgyszólván naponta lehet új
szavakat alkotni. Az ilyen szavak nagy része az angolban
keletkezett, s onnan terjedt el közvetlenül vagy részfordítás
formájában (pl. miniskirt  miniszoknya). A ~ szócsonkítás
eredménye, de nehéz eldönteni, hogy a miniature (lásd miniatűr)
vagy a minimal (lásd minimum) szó első két szótagját kell látnunk
benne. Valószínű, hogy a szóalkotók és a beszélők tudatában
mindkét forrás jelen van; a mini  midi  maxi sorozat (pl.
szoknyák méretével kapcsolatban) mindenesetre azt jelzi, hogy
minimal tudati jelenléte erősebb.
miniatúra – ‘festett kép, kezdőbetű vagy egyéb dísz középkori
kéziratokban’. – miniátor: ‘középkori könyvdíszítő művész’.
Nemzetközi szócsalád az olasz miniatura, illetve miniatore nyomán,
amelyek a késő latin miniare (‘cinóberrel fest’) származékai a latin
minium (‘cinóbervörös’) nyomán, az ilyen könyvdíszek jórésze
ugyanis ezzel a festékkel készült. Lásd még mini-, miniatűr,
mínium.
miniatűr – ‘kis méretű festett kép, arckép’; ‘‹melléknévként› igen kis
méretűre készített’: miniatűr óra. – miniatürizál: ‘‹optikai,
híradástechnikai készüléket› a lehető legkisebb méretben állít elő’:
miniatürizált fényképezőgépek.
A francia miniature (‘kis méretű arckép’) átvétele, részben a német
Miniatur közvetítésével; a mérettel kapcsolatos jelentéskör a
németből érkezett. A szó eredetéről lásd miniatúra. Lásd még mini-,
mínium.
minimum – ‘a legkevesebb, a legkisebb mennyiség, szám, érték
‹valamiből›’; ‘alsó határérték’; ‘legalább’: ennyit minimum
megérdemlek! – minimális: ‘a legkisebb mennyiségű, számú,
értékű’. – minimalizál: ‘a lehető legkisebb értékre szorít le’:
minimalizálja a kockázatot; ‘a lehető legkisebbnek igyekszik
feltüntetni’: nyilatkozatában a szóvivő minimalizálta a hadsereg
veszteségeit. – minimalizmus: ‘igénytelenség, a legkönnyebben
elérhető célok kitűzése’. – minimalista: ‘a minimalizmus
álláspontján álló’.
Nemzetközi szó a latin minimus (‘legkisebb’) semleges minimum
(‘igen csekély dolog’, illetve ‘legkevésbé’) formája; a minimus a
parvus (‘kicsiny’) rendhagyó felsőfoka. Lásd még menü, menüett,
mini-, ministrál, miniszter, minorita, minuciózus, mínusz,
minuszkula, minuta.
ministrál – ‘katolikus szertartáson a papnak segédkezik’. –
ministráns: ‘ministráló személy’.
Nemzetközi vallási szakszó a latin ministrare (‘nyújt, szolgáltat’)
nyomán; ez a minister (‘szolga’) származéka. Lásd még menü,
menüett, minimum, miniszter, minorita, minuciózus, mínusz,
minuszkula, minuta.
miniszter – ‘adott ügykört ellátó kormánytag’: környezetvédelmi
miniszter. – minisztérium: ‘az államigazgatás valamely ágát irányító
legfőbb hatóság’. – miniszteriális: ‘minisztériumi, valamely
minisztérium vagy miniszter hatáskörébe tartozó’.
Nemzetközi szócsalád a latin minister (‘szolga’), illetve ministerium
(‘szolgálat, tisztség, hivatal’) nyomán; mai értelmük a 17. századi
Angliában alakult ki. A latin minister a minor, minus (‘kisebb’)
szóból ered -ter főnévképzővel, eredi minuster alakja az ellentétes
értelmű magister (lásd magisztrátus) analógiájára alakult át. Lásd
még menü, menüett, minimum, ministrál, minorita, minuciózus,
minusz, minuszkula, minuta.
mínium – ‘vörös ólomoxid’; ‘lenolajos ólomoxid, korróziótól védő
alapozó festék’; ‘‹régebben› cinóberpiros’.
A tisztázatlan eredetű latin minium (‘cinóberfesték’) átvétele. Lásd
még miniatúra.
minorita – ‘a ferences rend egyik, kevésbé szigorú ága’; ‘e rendhez
tartozó (személy)’; ‘‹melléknévként› e renddel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a latin minorita nyomán; ez a latin minor (‘kisebb’)
származéka a követőt, valamihez tartozót jelző -ita végződéssel
(mint johannita, kármelita), a rend hivatalos neve ugyanis Ordo
Fratrum Minorum (‘a kisebb testvérek rendje’). Lásd még menü,
menüett, minimum, ministrál, miniszter, minuciózus, minuszkula,
minuta.
minő – ‘milyen, miféle?’.
A mi2 névmásból alkotott korábbi minemű (‘milyen nemű, mi féle’)
szó rövidült alakja: minemű  mineü  minő.
mint – ‘‹hasonlítást, fokozati különbséget, szembeállítást kifejező
kötőszó›’; ‘‹állapothatározó kapcsolására›’ mint barátod kérdezlek;
‘‹kifejtésben› úgymint’: a színek, mint kék, piros, zöld stb.
A mi2 névmásból alakult ki -n és -t határozóragok együttesével,
amelyek naponta, hetente szavainkban vagy a -ként ragban
találhatók. Először ‘hogyan?’ értelmű kérdő névmás volt, ahogy
még ma is: (hogy s) mint érzed magad?, s csak később lett
kötőszóvá mód- és állapothatározó tagmondatokban. Lásd még
mintegy.
minta – ‘olyan tárgy, amelynek alapján további azonos tárgyak
készülnek’; ‘öntőminta’; ‘ismétlődő díszítő motívum’: szövetminta;
‘kis mennyiség valamiből mutatóba’: áruminta. Származékai:
a achát
mintás, mintáz, mintázott, mintázat, mintázatos.
A lapp minta (‘pénzérme’) átvétele. ~ szavunk egy apró
tudományos tévedésnek köszönheti létét. Sajnovics János, a
finnugor-magyar nyelvrokonság elméletének megalapozója a
lappok körében végzett kutatásai során (1769) a lapp szót egyrészt
ősi finnugor szónak vélte, másrészt jelentését is félreértette, és úgy
gondolta, hogy a magyar (olyan) mint a… szerkezet megfelelő
elemével azonos. Valójában a (norvégiai) lapp minta a norvég
mynte (‘pénzérme’) szóból való; ez az angol mint és német Münze
germán rokona, s mind a latin moneta származékai. Lásd még
monetáris.
mintegy – ‘körülbelül’; ‘úgyszólván’: csak úgy mondtam, mintegy
vigasztalásul.
A mint névmás és egy névelő összetétele; az úgy, mint egy vagy
olyan, mint egy szókapcsolatból vált ki s tapadt össze.
minuciózus – ‘aggályosan pontos’; ‘aprólékos gonddal készült’;
‘kicsinyes, szőrszálhasogató’.
A német Minuziös átvétele latinosított szóvéggel. A német szó
forrása a francia minutieux (‘aprólékos’) a minutie (‘apróság’)
nyomán; ez a latin minutus (‘apró, jelentéktelen’) többes semleges
minutia alakjának folytatója; eredetét lásd minuta. Lásd még menü,
menüett, minimum, ministrál, miniszter, minorita, minusz,
minuszkula.
mínusz – ‘a nullánál kisebb szám, negatív szám jele’: mínusz tizenkét
fok hőmérséklet; ‘kivonandó jelzése számtani műveletben’: öt
mínusz három; ‘‹főnévként› tartozás, negatív egyenleg’: a számlám
mínuszban van.
A latin minus (‘kisebb, kevesebb, kevésbé’) átvétele; ez a parvus
(‘kicsi’) rendhagyó középfokának (minor, minus) semleges alakja. A
min- tő indoeurópai rokonai: izlandi minnr, orosz menjse (‘kisebb’),
ír min (‘kicsi’). Lásd még menü, menüett, minimum, ministrál,
miniszter, minorita, minuciózus, minuszkula, minuta.
minuszkula – ‘kisbetű, kis kezdőbetű’; ‘alsó és felső száras betűkből
álló írástípus a középkori kódex- és oklevélírásban’.
Latin szó, a minuscula littera (‘kisebb fajta betű’) önállósult első
eleme, a minus (‘kisebb’) melléknév kicsinyítő képzős alakja;
forrása a parvus (‘kicsiny’) rendhagyó minor, minus (‘kisebb’)
középfoka. Lásd még menü, menüett, minimum, ministrál,
miniszter, minorita, minuciózus, minusz, minuta.
minuta, minutum – ‘‹régebben› perc; pillanat’: abban a minutában,
minutumban.
A latin minutus (‘kicsiny, parányi’) többes, illetve egyes számú
semleges alakjai a minuere (‘felapróz, kisebbít’) igéből, a minor,
minus (‘kisebb’) alapján (lásd minusz). ‘Perc’ és ‘ívperc’ jelentése
már az ókorban kialakult a pars minuta prima (‘az első
felaprózásból eredő rész’) kifejezésből, vagyis amikor ‘az órát
hatvan felé, a kört háromszázhatvan felé’ osztottuk. Lásd még
menü, menüett, minimum, ministrál, miniszter, minorita,
minuciózus, minusz, minuszkula.
minyon – ‘édes, színes mázzal bevont, krémmel töltött kis
cukrászsütemény’; ‘kisebb méretű ‹égő, foglalat›’: minyonégő.
Nemzetközi szó a francia mignon (‘kicsi, kedves; szerető, kegyenc;
apró sütemény’) nyomán; ennek eredete homályos. Talán a kelta
(ír, breton) min- (‘kicsi’) származéka, és így távolról kapcsolatos a
mínusz latin alapszavával, de az is lehet, hogy az ófelnémet minna
(‘szerelem’) szóból ered.
miocén – ‘a földtörténeti újkor harmadidőszakának kb. 5 millió éve
végetért szakasza’.
Földtani szakszó a latin miocaenus nyomán, a görög meión
(‘kisebb’) és kainosz (‘új’) elemekből, tehát ‘kevésbé új’ a még
újabb korszakokhoz (pliocén, pleisztocén, holocén) viszonyítva. A
magyar szó a német Miozän átvétele.
miokarditisz – ‘szívizomgyulladás’.
Latin orvosi szakszó (myocarditis) a görög müón (‘izomköteg’) és
kardia (‘szív’) elemekből, a gyulladásra utaló -itisz végzettel (mint
pl. appendicitis). Lásd még kardiológia, mióma.
mióma – ‘jóindulatú izomdaganat ‹a méhben›’.
Latin orvosi szakszó (myoma) a görög müón (‘izomköteg’) nyomán,
a daganatokra utaló -óma végzettel (mint szarkóma). Lásd még
mioarditisz.
miópia – ‘rövidlátás’.
Latin orvosi szakszó (myopia) a görög müó (‘pislog’) és ópsz (‘arc,
szem’) elemekből; ez a rövidlátók sajátos nézésére utal.
mirákulum – ‘csoda, csodálatos jelenség’; ‘csodákat, legendákat
feldolgozó középkori színjáték’.
Latin szó (miraculum), a mirari (‘csodál, megbámul’) származéka a
mirus (‘feltűnő, csodálatos’) nyomán.
mirelit – ‘mélyfagyasztott ‹élelmiszer›’: mirelit zöldborsó.
Az 1950-es években született Mirelit márkanév köznevesült
formája, ma már csak melléknévként használatos; a mise, misszále, misszilis.
Mezőgazdasági Ipar Részvénytársaság MIR kezdőbetűiből és a
‘kiváló’ értelemben használ elit szóból állt össze.
mirha – ‘gyógy- és illatszerként használt balzsamos illatú gyanta’.
A latin myrrha átvétele; a görög mürrha közvetítésével az arám
móra, héber mór, asszír murru szavakra megy vissza, amelyek egy
- 235 - oldal
akácféle gyantáját jelentik. A Biblia-fordítások révén került az
európai nyelvekbe.
miriád – ‘megszámlálhatatlan sokaság’: Körültem csillagmiriád /
Versenyt kacérkodik, ragyog (Vajda János).
Nemzetközi szó a görög müriasz, müriadosz (‘tízezernyi,
megszámlálhatatlan sok’) nyomán; ez a müriosz (‘végtelenül sok’)
képzett alakja.
mirigy – ‘váladékot termelő belső szerv’; ‘nyirokcsomó’.
Ismeretlen eredetű szó. Korábban ‘döghalál’, illetve ‘fekély’ volt a
jelentése; mai élettani értelmében Bugát Pál terjesztette el a
nyelvújítás korában.
mirnix dirnix – ‘se szó, se beszéd, váratlanul, bejelentés nélkül’.
A német mir nichts, dir nichts, azaz ‘nekem semmit, neked semmit
(se szólva)’ kifejezés magyaros formája a bizalmas nyelv kissé
avuló rétegében.
mirtusz – ‘menyasszonyi koszorúk, csokrok díszítésére használt
örökzöld cserje’.
A latin myrtus átvétele; forrása a görög mürtosz.
mise – ‘‹katolikus és ortodox› istentiszteleti cselekmény’; ‘a katolikus
mise szövegeire írt énekes zenemű’: Bach h-moll miséje.
Származéka: misézik.
A latin missa szóból való, és alighanem déli szláv közvetítéssel
jutott hozzánk: horvát meša, szlovén maša; a magyar szó
hangrendi kiegyenlítődéssel és elhasonulással alakulhatott ki:
mesa  mese  mise. A latin szó az ite, missa est, azaz ‘menjetek,
el vagytok bocsátva’ (tkp. ‘elbocsátás van’) kifejezésből ered,
amellyel a katolikus pap fordul a hívőkhöz az istentisztelet végén. A
missa a mittere, missum (‘dob, küld, elbocsát’) származéka.
miskárol – ‘herél’.
A szlovák miškáriť (‘disznót, főleg kocát ivartalanít’) származéka;
eredete talán kapcsolatos a miskárolt koca népi mniška (‘apáca’)
megnevezésével.
miskulancia – ‘valami, holmi, izé’; ‘keverék’; ‘csalafintaság’.
A latin misculare (‘kever’) származéka ennek hazai latin
misculantia (‘kotyvalék; mesterkedés’) képzéséből, de lehet, hogy
szavunk az olasz mescolare (‘kever’) folytatásból eredő
mescolanza (‘keverék, vegyes saláta’) visszalatinosított formája. A
‘kever’ és ‘mesterkedik, intrikál’ jelentések a mai bizalmas
nyelvben is érintkeznek. Lásd még melíroz, mesztic, mixel, mixtúra.
misling – lásd miszlik
mismás – ‘bizonytalan egyveleg, keverék’; ‘szedett-vedett’: Múlattat-
é olyan mismás gyülekezet, / Melyet oda tánc, bor s nem barátság
vezet? (Csokonai).
A német Mischmasch (‘zagyvalék’) átvétele; ez ikerszó-szerű
képződmény a mischen (‘kever’) igéből.
misna – ‘a mózesi törvényekhez fűződő hagyományos zsidó
magyarázatok gyűjteménye’.
Héber szó (misnah), tkp. ‘ismétlés’ a sánáh (‘ismétel’) igéből.
mispóche – ‘az egész rokonság, pereputty’.
Jiddis szó a héber mispachah (‘család’) nyomán.
mísz – ‘rosszkedv; viszolygás’: míszem van tőle; ‘‹melléknévként›
lehangolt, kedélytelen’: mísz alak.
A berlini német mies átvétele, ez a jiddis mis (‘vacak, nyomorult’)
szóból ered. Lásd még míszmachol.
miszlik – ‘apró darab’: miszlikbe vágja, miszlikre törik.
Bizonytalan eredetű; talán a német eredetű, nyelvjárási misling
(‘csalamádé’) szó jelentésben elkülönült változata (hisz a
csalamádét is apróra vágva adják a jószágnak), ám a s és sz
hangok váltakozása csak régebbi szókölcsönzésekben volt
megszokott jelenség.
míszmachol – ‘elkedvetlenít, lehangol’.
A berlini német miesmachen átvétele; a mies (lásd mísz) és
machen (‘csinál, tesz valamivé’) elemekből áll. A bizalmas nyelv
avuló rétegéből.
misszále – ‘misekönyv’.
Latin szó (missale), a missa (‘mise’) származéka. Lásd még
misszilis, misszió.
misszilis – ‘valóságos, elküldött, tehát nem költött vagy költői levél’.
Latin szó (missilis), tkp. ‘hajító, hajítható ‹fegyver›’, a mittere,
missum (‘dob, küld’) igéből. Régi szó. Lásd még misszále, misszió.
misszió – ‘különleges céllal idegen országba küldött szakértői
csoport’: norvég katonai misszió; ‘diplomáciai képviselet idegen
országban’; hittérítés; ‘hittérítő telep’; ‘küldetés, hivatás’: a
leprások gondozását missziónak tekintette; ‘nagy tömegek
számára rendezett katolikus lelkigyakorlat’. – misszionárius:
‘hittérítő’.
Nemzetközi szócsalád a latin missio, missionis (‘kiküldés, küldetés’)
nyomán, a mely a mittere, missum (‘küld, dob’) igéből való; a
misszionárius a francia missionaire latinosított formája. Lásd még
misztérium – ‘ókori (egyiptomi, görög, római) titkos vallási tan s a
vele kapcsolatos szertartások, amelyeken csak a beavatottak
vehettek részt’: az eleusziszi misztérium(ok); ‘‹keresztény› hittitok’;
‘rejtelem, rejtély’; ‘‹a középkorban› epikus jellegű vallásos
színjáték’: misztériumdráma.
a achát
Nemzetközi szó a latin mysterium nyomán, amely a görög
müsztérion (‘titkos tan’) megfelelője; az utóbbi a müsztész
(‘beavatott’) származéka a müeó (‘beavat’) igéből. Lásd még
misztifikál, misztika.
misztifikál – ‘ködösít’; ‘‹valakit› félrevezet, megtéveszt’. –
misztifikáció: ‘ködösítés, megtévesztés’; ‘csalás, szélhámosság’.
Nemzetközi szó a francia mystifier (‘megtéveszt’), illetve
mystification (‘megtévesztés’) nyomán; ezek mesterséges
alkotások a görög eredetű mystique (lásd misztika) és a latin
facere (‘tesz, csinál’) elemekből, a ~ tehát tkp. ‘titokzatossá tesz’.
A magyar szavak latinosított formák. Lásd még misztérium.
misztika – ‘istenséggel, az Istennel való titokzatos lelki egyesülés,
ennek hite, erre való törekvés’. – miszticizmus: ‘misztika’; ‘a
természetfeletti titkok iránti vonzódás’. – misztikus: ‘a misztikával
kapcsolatos’; ‘rejtelmes, titokzatos’; ‘‹főnévként› a misztika
követője’. – misztikum: ‘titokzatosság, sejtelmesség’.
Nemzetközi szócsalád a latin theologia mystica (‘misztikus
istentan’) második eleme, illetve a mysticus (‘a misztika követője’)
nyomán. Ezek görög forrása a müsztiké és müsztikosz, a müsztész
(‘titkos tanba beavatott személy’) származékai a müeó (‘beavat’)
igéből. Lásd még misztérium, misztifikál.
mitesszer – ‘a bőr pórusait eltömő, sötét pontnak látszó kis
faggyúcsomó’.
A német Mitesser átvétele. Ez tkp. ‘együtt-evő’ a mit (‘együtt’) és
eßen (‘eszik’) elemekből, és az orvosi latin comedo (tkp. ‘falánk’)
tükörfordítása. A latin elnevezés onnan ered, hogy régebben a
kinyomott kis faggyúdugaszokat apró kukacoknak vélték, amelyek
a bőrben élősködnek.
mitfárer – ‘útitárs, kocsikísérő’; ‘‹régebben, motorkerékpárok
versenyében› a pótkocsi utasa’.
Német szó (Mitfahrer) a mit (‘együtt’) és fahren (‘utazik’)
elemekből.
mitológia – ‘egy adott nép(csoport) hitregéinek összessége’: a
germán mitológia. – mitologikus: ‘a mitológiával kapcsolatos;
abban szereplő; mítoszi’. – mitográfia: ‘mítoszkutatás,
mítoszirodalom’. – mitográfus: ‘mítoszkutató’.
Nemzetközi tudományos szakszavak a görög müthosz (lásd mítosz)
és logosz (‘vélemény, tanulmány’), illetve graphó (‘leír’) elemekből.
mítosz – ‘hitrege, istenek és félisteni hősök tetteiről szóló ősi
monda’. – mitikus: ‘a hitregékkel kapcsolatos’; ‘mesés, meseszerű,
legendás’. – mitizál: ‘mítoszt alkot’; ‘‹történelmi eseményeket›
legendássá színez át; ‹valós személyt› a mítoszok világába emel’.
Nemzetközi szócsalád a görög müthosz (‘elbeszélés, legenda’)
nyomán, a mütheomai (‘elbeszél’) igéből. Lásd még mitológia.
mitra – ‘püspöksüveg’.
Görög szó, a.m. ‘fejszalag, diadém’.
mitugrász – ‘jelentéktelen személy, aki mindenbe beleüti az orrát’.
A gúnyos leintést kifejező Mit ugrálsz? kérdő mondatból alakult szó;
hasonló eredetű a haddelhadd, fogdmeg, nemulass.
mixer – ‘italkeverő edény’; ‘italkeverő személy ‹bárban›’;
‘hangeffektusokat keverő berendezés’.
Angol szó, forrása a mix (‘kever’) ige. Ez a vélt tő elvonásaképpen
jött létre a korábbi mixt (‘kevert’) szóból, a latin mixtus átvételéből,
amely a miscere, mixtum (‘kever’) befejezett melléknévi igeneve.
Lásd még melíroz, mesztic, mismás, miskulancia, mixtúra.
mixolíd – ‘vezetőhang nélküli, dúr jellegű modális hangsor’.
Zenei szakszó a görög meixolüdiosz (‘félig líd’) nyomán, a meixosz,
tkp. meig-szosz (‘félig, keverten’) és a Lüdiosz (‘lüdiai, líd’)
elemekből; az előbbi a meignümi (‘kever’) származéka.
mixtúra – ‘gyógyszerkeverék’.
Latin szó a miscere, mixtum (‘kever’) igéből. Lásd még melíroz,
mesztic, miskulancia, mixer.
mizantrópia – ‘embergyűlölet, emberkerülés’. – mizantróp:
‘embergyűlölő, emberkerülő (személy)’.
Nemzetközi szócsalád a görög miszanthropia és miszanthroposz
nyomán, a miszosz (‘gyűlölet’) és anthroposz (‘ember’) elemekből;
az előbbi a miszeó (‘gyűlöl’) származéka. A magyar mizantróp a
német Misanthrop forma átvétele. Lásd még antropológia,
antropomorf, filantrópia, mizogámia, mizogínia.
mizéria – ‘nyomorúság’; ‘közszükségleti cikk tartós hiánya, ellátási
zavara’: húsmizéria.
A latin miseria (‘nyomorúság, ínség’) átvétele; ennek forrása a
miser (‘szerencsétlen, nyomorult’). Lásd még mizerikordiánus.
mizerikordiánus – ‘irgalmasrend’; ‘e szerzetesrendhez tartozó
(személy)’.
Latin szó (misericordianus) a misericordia (‘részvét,
könyörületesség’) nyomán, a misereri (‘megkönyörül’) és cor,
cordis (‘szív’) elemekből. Lásd még mizéria, kordiális.
mizogámia – ‘irtózás a házasságtól’.
Nemzetközi szó a görög miszosz (‘gyűlölet’) és gamosz (‘házasság’)
elemekből; az előbbi a miszeó (‘gyűlöl’) származéka. Lásd még
bigámia, endogámia, mizantrópia, mizogínia.
mizogínia – ‘nőgyűlölet’.
Nemzetközi szó a görög miszosz (‘gyűlölet’) és güné (‘nő’)
elemekből; az előbbi a miszeó (‘gyűlöl’) származéka. Lásd még
- 236 - oldal
ginekológia, mizantrópia, mizogámia.
mnemonika, mnemotechnika – ‘az emlékezést, bevésést
megkönnyítő eljárások módszere, elmélete’.
Tudományos szakszók a görög mnémé (‘emlékezet’) alapján, a
mnaomai (‘emlékezik’) igéből. Lásd még technika.
moaré – ‘hullámos mintázatú selyemszövet’; ‘zavaró csíkok,
alakzatok színes nyomaton, képernyőn’.
Nemzetközi szó a francia moiré nyomán; ennek forrása azonos a
moher arab eredetijével.
mobilis – ‘mozgó, mozgékony’. – mobilitás: ‘mozgékonyság’; ‘az
egyén mozgástere a társadalmi szintek, életpályák között’. –
mobilizál: ‘mozgósít ‹katonaságot›’; ‘ingatlan vagyont kézpénzzé
tesz’. – mobiliák: ‘‹régen› ingó vagyon, ingóságok’. – mobil:
‘elmozdítható, tetszés szerinti helyen használható’: mobil telefon;
‘‹főnévként› mozgó, forgó, esetleg világító térbeli műalkotás’.
Nemzetközi szócsalád a latin mobilis (‘mozgatható’) és mobilitas
(‘mozgathatóság’) nyomán; eredetibb movibilis alakja a movere
(‘mozgat’) igéből ered. A mobil a németből való. Lásd még autó,
mobilis, momentum, motalkó, motel, motívum, motocross, motor.
móc – ‘erdélyi román népcsoport tagja’.
A román moţ ‘hajtincs, üstök’ átvétele; az elnevezés a móc férfiak
jellegzetes hajviseletére utal.
moccan – ‘megmozdul’. – mocorog: ‘mozgolódik, izeg-mozog’;
‘‹tájnyelveken› nyöszörög; halkan korog’.
Valószínűleg hangutánzó eredetű szavak a morog távolabbi
rokonságából, vagyis tájnyelvi jelentései lehetnek az eredetiek; mai
köznyelvi jelentésköre talán a mozog hatására alakult ki. Az is
elképzelhető, hogy önállóan létezett a mozog mellett egy hangfestő
eredetű mocog ige, amelyből a ~ mozzanatos képzés, a mocorog
pedig a moroggal vegyült forma.
mocsár – ‘növényzettel lepett sekély állóvíz’; ‘az erkölcsi züllöttség
állapota’. Származékai: mocsaras, mocsarasodik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát močar, szlovák močiar.
mócsing – ‘hús inas, rágós része’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a régi tájnyelvi bócsing (‘marha
lábszárhúsa’) alakváltozata; ez a német Wadschinken bajor-osztrák
változatából ered a Wade (‘lábikra’) és Schinken (‘sonka’)
elemekből. A b – m váltakozás nem szokatlan nyelvváltozatainkban
(pl. madár – badár), ám a jelentések nem fedik egymást.
mocsok – ‘szenny, piszok’; ‘hitvány, becstelen (személy)’.
Származékai: mocskos, mocskol, mocskolódik.
Ismeretlen eredetű szó.
mód – ‘cselekvés, eljárás, folyamat sajátos rendje, formája’;
‘cselekvés mértéke’: módjával, módfelett; ‘lehetőség, alkalom’:
nem áll módomban, találj módot rá; ‘(jó) anyagi helyzet’: jómódban
él; ‘igemód’: felszólító mód. Származékai: módos, módosul,
módosult, módosít, módosító, módosítás, módozat, módozati.
A latin modus (‘mérték, határ, mód’) átvétele; a szóvégi -us
elmaradására példa advent, angyal, apostol stb. Lásd még
masamód, modell, moderál, modern, módi, modifikál, modor,
modulál.
modell – ‘mintadarab, öntőminta’; ‘személy, akiről festmény, szobor,
művészi fotó alakját mintázzák’; ‘ruházati vagy más cikkek
bemutatása, reklámozása céljából fényképezett személy (főleg
nő)’: topmodell; ‘egyedi terv szerint készült ruhadarab’; ‘építmény,
szerkezet méretarányosan kicsinyített mása’: hajómodell,
repülőmodell. Származékai: modellez, modellező, modellezés.
Nemzetközi szó az olasz modello (‘minta, példa, modell’) nyomán,
amely kicsinyített alak a latin modulus (‘mérték’) szóból, s ez maga
is a modus (‘mérték, mód’) kicsinyítő képzős származéka. Lásd
még masamód, modem, moderál, modern, módi, modifikál,
modulál.
modem – ‘a digitális és hangjeleket oda-vissza egymásba alakító
segédberendezés ‹a számítástechnikában›’.
Az angol MOdulator-DEModulator kiemelt betűiből; lásd modulál.
moderál – ‘mérsékel’. – moderátor: ‘szabályozó szerkezet’;
‘maghasadást lassító közeg ‹atomreaktorban›’; ‘nyilvános viták,
kerekasztal-beszélgetések vezetője’.
Nemzetközi szócsalád a latin moderari, moderatus (‘fékez,
szabályoz’) nyomán; forrása a modus (‘mérték, határ, mód’) főnév.
Lásd még masamód, modell, modern, módi, modifikál, modulál.
modern – ‘korszerű, az adott kor követelményeinek megfelelő’;
‘újszerű, divatos’. – modernizál: ‘korszerűsít’. – modernizáció:
‘korszerűsítés’. – modernizmus: ‘újszerű elveket hirdető művészeti,
főleg irodalmi irányzatok ‹19–20. század› összefoglaló neve’. –
modernista: ‘a modernizmus híve’.
Nemzetközi szócsalád a középkori latin modernus (‘új, mostani’)
nyomán; ez a modus (‘mérték, mód’) származéka a modo (‘imént,
épp most’) határozói alakból, a hodie  hodiernus (‘ma  mai’)
képzés mintájára. Lásd még masamód, modell, moderál, módi,
modifikál, modulál.
módi – ‘divat’; ‘szokás’.
A német Mode átvétele; a szóvég a gázsi, lózsi, menázsi
ejtésmódját követi. A német szó forrása a francia mode (‘mód,
ízlés, divat’), a latin modus (‘mód, mérték’) folytatója. Elavult,
a achát
illetve nyelvjárási szó. Lásd még masamód, modell, moderál,
modern, modifikál, modulál.
modifikál – ‘módosít’. – modifikáció: ‘módosítás’; ‘vegyi módosulat,
változat’. – modifikátor: ‘módosító tényező vagy anyag’.
Tudományos szakszavak a késői latin modificare (‘módosít’)
alapján: modus (‘mód’), facere (‘csinál, tesz’). Lásd még masamód,
mód, modell, moderál, modern, módi, modulál.
modor – ‘a társadalmi érintkezésben megmutatkozó magatartás’;
‘illendő viselkedés’: nem tanult modort; ‘mesterkéltség
‹előadóművészben›’. Származékai: modoros, modorosság,
modortalan.
Nyelvújítási képzés a mód főnévből az akkoriban divatos -or
képzővel (mint kalandor, vidor). A korábbi módor alak ó-ja talán a
Modor helységnév alakjának a hatására rövidült meg. Lásd még
mód, módi.
modulál – ‘‹zenében› hangnemet változtat’; ‘‹híradástechnikában› a
vivőhullám frekvenciáját vagy amplitúdóját változtatja a molesztál, móló.
továbbítandó hullám (pl. hanghullám) mintájának megfelelően’. –
moduláció: ‘zenei vagy elektronikai modulálás’. – modulátor:
‘elektronikai modulációt létrehozó berendezés’. – modulus:
‘arányszám, mértékszám’; ‘‹matematikában› a komplex szám
abszolút értéke’. – modul: ‘szabványos méretű egység gépen,
berendezésen’.
Nemzetközi szócsalád a latin modulari (‘ütemez, ütem szerint
mér’), illetve töve, a modulus (‘mérték, ütem’) nyomán; ez utóbbi a
modus (‘mód, mérték’) kicsinyített formája. Lásd még masamód,
mód, modell, moderál, modern, módi, modifikál.
mogorva – ‘barátságtalanul rosszkedvű’.
Ismeretlen eredetű szó.
mogyoró – ‘bokron növő makkszerű termés, ennek ehető magja’;
‘pillangós virágú növény gyökéren fejlődő termése’: földimogyoró,
amerikai mogyoró.
A ~ eredeti monyoró formája a mony (‘tojás’) származéka kételemű
kicsinyítő képzővel. A ny  gy hangváltozásra példa a menyek 
megyek szópár.
moha – ‘apró zöld, virágtalan növények bársonyos, szőnyegszerű
tömege’. Származékai: mohos, mohosodik.
A szó korábbi moh alakja szláv jövevény: szerb-horvát, szlovén
mah (‘penész, pihe, moha’), szlovák régi moch (‘moha’). A ma
köznyelvi ~ valószínűleg birtokos személyjeles alak, amely a fa
moha, kő moha szókapcsolatban alakult ki. Lásd még molyhos.
mohamedán – ‘az iszlám híve, muzulmán’.
Sok nyelvben és sok alakváltozatban élő szó a vallás alapítójának,
Mohamed prófétának a nevéből (arabul Muhammad, tkp.
‘dicséretre méltó’), a valaki követőjét jelölő latin -anus végződés
megfelelőjével (mint Christus  christianus, azaz keresztény). A
magyar ~ szóalakra az angol mohammedan, illetve német
Mohammedaner alak hatott.
moher – ‘angórakecske finom gyapja’; ‘ebből készült kelme’.
Vándorszó az angol mohair nyomán; ez téves alak a mockair
helyett, a hair (‘szőr’) beleértésével. Forrása az arab muhajjar
(‘kecskeszőr szövet’). A ~ az angol kiejtést tükrözi.
mohikán – ‘az észak-amerikai algonkin indiánok egyik kihalt törzse’;
‘ennek tagja’; ‘‹az utolsó mohikán kifejezésben› valaminek (utolsó)
képviselője’.
Nemzetközi szó az angol Mohican nyomán, a dakota mahingan
(‘farkas’) szóból.
mohó – ‘vágyódását fékezni képtelen, azt hevesen kiélni igyekvő’.
Származéka: mohóság.
Ismeretlen eredetű szó; egy korábbi moh alakból lett a határozói
mohon alakon keresztül, elvonásként ennek mohón változatából.
moholy – lásd molyhos
móka – ‘tréfa, bohóság’; ‘‹régebben› gúny, csúfolódás, fintor’.
Származékai: mókás, mókázik.
Az északolasz nyelvjárások (friuli, trentói, padovai) moca (‘gúny,
fintor, szemfényvesztés’) szavából; ez alighanem olasz
vándorkomédiások révén került nyelvünkbe. Forrása ismeretlen, de
rokonai vannak az újlatin nyelvekben: portugál moca (‘gúny’),
spanyol mueca (‘fintor’), francia se moquer (‘gúnyolódik’).
mokány – ‘kis termetű, zömök, szívós ‹ló›’; ‘határozott, önérzetes;
szívós, kemény’: mokány gyerek.
A román mocan (‘erdélyi román hegyi pásztor; zömök hegyi állat’)
átvétele, a szóvég palatalizálódásával.
mokaszin – ‘egy darab bőrből szabott puha indián bocskor’; ‘hasonló
szabású női papucscipő’.
Nemzetközi szó az angol mocassin nyomán; ez az algonkin indián
nyelvek valamelyikéből való: odzsibve makiszin, pauhatan
mokkaszin.
mokka – ‘erős feketekávé’; ‘ehhez való’: mokkacukor,
mokkáskészlet.
Nemzetközi szó a jemeni Mokha város nevéből, amely a 15.
században a legfőbb kávékiviteli kikötő volt. A magyar szó a német
Mokka átvétele.
mókus – ‘erdei fákon élő fürge, bozontos farkú, barnásvörös
rágcsáló’; ‘gyermek, szerelmes társ kedveskedő megszólítása’:
- 237 - oldal
‘ember, pasas’.
Hangutánzó szó, az állat makogó, mokogó hangjából, kedveskedő
-us végzettel (mint cicus, kutyus). A feltehető móka alapszó Balassi
egyik versében található: Friss szép fejér póka (= pulyka) / Édes
szűrő (= szőrű) móka, / Porcogós Annóka. Lásd még makog.
mól – ‘grammolekulasúly, annyi gramm valamely anyagból, amennyi
a molekulasúlya’.
Nemzetközi tudományos szakszó, egyben SI mértékegység, a latin
moles (‘tömeg, teher’) nyomán. Lásd még molekula, móló.
molekula – ‘az anyag legkisebb egysége, amely egy vagy több
atomból áll’. – molekuláris: ‘a molekulákra, a molekulák
szerkezetére vonatkozó’: molekuláris fizika.
A ~ nemzetközi szó a francia molecule nyomán; ez mesterséges
kicsinyített szó a latin moles (‘tömeg’) alapján; mintája a latin
corpus (‘test’)  corpuscula (‘testecske’)  francia corpuscule
képzési sor. A magyar szó latinosított alak. Lásd még mól,
molesztál – ‘zaklat, terhére van’.
A latin molestare igéből, amely a molestus (‘terhes, bosszantó’)
származéka a moles (‘tömeg, teher’) nyomán. Lásd még molekula,
móló.
molett – ‘kövérkés, teltkarcsú ‹nő›’.
A bajor-osztrák molet, mollet, mollert formák származéka az
irodalmi német mollig nyomán; ez végső soron a latin mollis
(‘puha’) szóval kapcsolatos. Lásd még moll.
molibdén – ‘ezüstfehér, kemény fémes elem’.
Tudományos szakszó a latin molybdaenum nyomán; ez a görög
molübdaina (‘ólomdarab, ólomnehezék’) megfelelője, töve a
molübdosz (‘ólom’). A magyar szó a német Molybdän átvétele.
moll – ‘hétfokú hangsor, amelyben a második és ötödik hangközben
félhang távolság van’.
A német Moll átvétele; ez a latin mollis (‘lágy’) szóból való, mert a
skála elején álló kis terc lágy hangzásúnak érződik. Lásd még
molett.
molnár – ‘malmos, gabonát őrlő mester’: szárazmolnár, vízimolnár.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén mlinar, szlovák mlynar.
Ezek vagy a mlyn (‘malom’) származékai, vagy az ófelnémet
mulinari, esetleg a kései latin molinarius átvételei. A magyarba
vagy egy korai szláv mulinar jutott, amely a két nyílt szótagos
tendencia alapján lett ~, vagy egy mlinar szóeleji mássalhangzó-
torlódása oldódott fel hangáthelyezéssel: mlinar  milnar 
molnár. Lásd még malom.
móló – ‘kikötésre is alkalmas, a vízbe mélyen benyúló hullámtörő
gát’.
Az olasz molo átvétele, esetleg az ausztriai német közvetítésével.
Forrása a latin moles (’tömeg, teher, gát’). Lásd még molekula,
molesztál.
moloch – ‘súlyos véráldozatokat követelő erő’: a háború molochja.
A föníciai eredetű kánaáni tűzistenség, Moloch vagy Molok nevéből,
akit emberáldozattal, az elsőszülött gyermekek megégetésével
tiszteltek. A sémi név királyt jelent; lásd malaga.
molto – ‘‹zenei előadási utasításban› nagyon’: molto vivace (‘nagyon
élénken’).
Olasz szó, a latin multus (‘sok’) határozói multum (‘sokat, nagyon’)
alakjának folytatója. Lásd még multi, multi-.
moly – ‘lepkeféle, melynek hernyói a gyapjút károsítják’.
Származékai: molyos, molyosodik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén molj, szlovák moľ.
molyhos – ‘finom, puha, rövid szőrzetű ‹növény, arc›’.
Valószínűleg a bolyhos és a moh, mohos (lásd moha) alakok
keveredéséből való. A ritka moholy (‘növény finom szőrzete’)
elvonás a pehely–pelyhes szópár mintája alapján.
momentán – ‘pillanatnyi’: momentán előny; ‘pillanatnyilag, jelenleg’.
A német momentan átvétele; forrása a latin momentaneus
(‘pillanatnyi’); ennek eredetéről lásd momentum.
momentum – ‘mozzanat, részlet’: az ügynek ez a momentuma
elkerülte a figyelmedet.
Latin szó (‘mozdulat, mozzanat, pillanat’), eredetileg movimentum
a movere (‘mozgat’) igéből. Lásd még mobilis, momentán, moped,
motalkó, motel, motívum, motocross, motor.
monád – ‘a világ egyedi és oszthatatlan szubsztanciája ‹Leibniz
német filozófus szerint›’. – monadológia: ‘a monádokról szóló tan’.
Tudományos szakszó a görög monasz, monadosz (‘egység,
egyedülvaló’) nyomán; ez a monosz (‘egyedüli’) származéka. A
monasz az ókori görög filozófiában is jelentett atomszerű, de
anyagtalan elemi egységet. Lásd még monarchia, monizmus,
mono-, monogram, monokini, monokli, monológ, monopólium,
monostor, monoton.
monarchia – ‘az uralkodó öröklődő és élethosszig tartó uralmán
alapuló államforma’. – monarcha: ‘egyeduralkodó’. – monarchista:
‘a monarchikus államforma híve’. – monarchizmus: ‘az egyeduralmi
államforma helyeslése’. – monarchikus: ‘egyeduralmi’. –
monarchisztikus: ‘egyeduralmi jellegű, arra emlékeztető’.
Nemzetközi szócsalád a görög monarkhia (‘egyeduralom’) és
monarkhikosz (‘egyeduralmi’) alapján, a monarkheó (‘egyedül
a achát
uralkodik’) igéből, a monosz (‘egyedüli’) és arkhé (‘uralom’)
elemekből. Lásd még hierarchia, monád, monizmus, mono-,
monogram, monokini, monokli, monológ, monopólium, monostor,
monoton.
mond – ‘szóban (vagy írásban) közöl’. Származékai: mondás, mondó,
mondat, mondható, mondhat(at)lan, mondogat, mondóka.
A ~ feltehetőleg gyakorító -d képzős ige, mon- alapszava pedig ősi
uráli örökség: cseremisz manams (‘mond’), finn manata, manaan
(‘int, buzdít’), szamojéd man- (‘mond’). Az alapszó igen rég elavult,
úgyhogy ma a ~ képzett voltát éppoly kevéssé érezzük, mint az
áld, esd, kérd igékben. Lásd még mendemonda, monda.
monda – ‘történelmi eseményhez, személyhez fűződő, valós és
mesés elemeket keverő szájhagyomány, illetve elbeszélés’: a fehér
ló mondája.
Nyelvújítási alkotás, a mendemonda második elemének elvonása;
végső forrása a mond ige.
monetáris – ‘pénzügyi, pénzforgalmi’. – monetarizmus:
‘közgazdasági elmélet, amely szerint a nemzet gazdagságát a
nemesfém- s devizatartalékok növelése szolgálja’. – monetarista: ‘a
(klasszikus) monetarizmuson alapuló’; ‘a pénzkiáramlást
visszafogó, a pénzforgalmat csökkentő, kamatlábat emelő
‹pénzügyi politika›’.
Nemzetközi szócsalád a latin monetaris, azaz ‘a pénzzel
kapcsolatos’ szó nyomán; ennek forrása a moneta (‘pénzverde,
vert pénz’). A Moneta a római Juno istennő egyik mellékneve volt
(‘Intő, Oktató’) a monere (‘int, oktat, jövendöl’) igéből; a pénzzel
kapcsolatos jelentések alapja az, hogy Juno Moneta templomában
működött Róma pénzverdéje. Lásd még demonstráció, minta,
monitor, monstrancia, monstrum, monumentum, mustra, muszter.
mongol – ‘közép- és kelet-ázsiai, tömegében Mongóliában élő nép;
ennek nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, e nyelvvel
kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a mongolok saját mongol neve alapján.
monitor – ‘folyami vagy partmenti, páncélozott kisebb hadihajó’;
‘televíziós adást ellenőrző kis képernyős készülék’; ‘számítógéphez
kapcsolt katódsugaras képernyő’.
Latin szó, tkp. ‘intő, figyelmeztető’ a monere, monitum (‘int’)
igéből. Fenti első jelentésében az amerikai Monitor hadihajó
nevéből köznevesült, amely az északiak oldalán sikerrel harcolt az
1861–65-ös polgárháborúban. Lásd még demonstrál, minta,
monstrum, monumentum, mustra, muszter.
monizmus – ‘olyan filozófiai felfogás, amely a létet egyetlen
alapelvre (vagy anyagira, vagy szellemire) vezeti vissza’. –
monista: ‘a monizmuson alapuló’: a materializmus és a
pantheizmus monista elmélet; ‘‹főnévként› a monizmus híve’.
Bölcseleti szakszók a görög monosz (‘egyetlen, egyedüli’) nyomán.
Lásd még monarchia, monád, mono-, monogram, monokini,
monokli, monológ, monopólium, monostor, monoton.
mono- – ‹összetételek előtagjaként› ‘egyedüli, egy-’. – monodráma:
‘egyszemélyes dráma’. – monofizitizmus: ‘Krisztusnak csak egy,
mégpedig isteni természetét valló ókeresztény eretnekség’. –
monogámia: ‘egynejűség, egyférjűség’. – monogenezis: ‘az ember
vagy valamely faj változatait egyetlen ősre visszavezető biológiai
felfogás’; ‘a világ valamennyi nyelvét egyetlen ősnyelvből
származtató elmélet’. – monográfia: ‘egyetlen körülhatárolt témát
feldolgozó tudományos írás’. – monokróm: ‘egyszínű’. –
monokultúra: ‘egyetlen növény termesztésére alapuló
mezőgazdasági rendszer’. – monolátria: ‘egy isten kultuszát ápoló
(de elvben más isten létét is elfogadó) vallási felfogás’. – monolit:
‘egy darabból vésett hatalmas emlékkő, oszlop’. – monománia:
‘egyetlen gondolat vagy mozzanat köré szerveződött rögeszme,
hóbort’. – monoszillabikus: ‘egyszótagú’. – monoteizmus:
‘egyistenhit’.
A ~ előtag a görög monosz (‘egyetlen’) származéka; az utótagok
eredetére nézve rendre lásd dráma, fizika, bigámia, genezis,
grafika, króm, kultúra, idolátria, litográfia, mánia, sillabizál,
ateizmus. Lásd még monarchia, monád, monizmus, monogram,
monokini, monokli, monológ, monopólium, monostor, monoton.
monogram – ‘a személy- és családnevek kezdőbetűit tartalmazó jel’.
Nemzetközi szó a latin monogramma (‘díszes névrejtő betű, jel’) a
görög monosz (‘egyetlen’) és gramma, tkp. graph-ma (‘írás, betű’)
elemekből; utóbbi a graphó (‘ír’) főnévi származéka. Lásd még
monarchia, monád, monizmus, mono-, monokini, monokli, monológ,
monopólium, monostor, monoton.
monokini – ‘csak nadrágrészből álló női fürdőruha, amely a melleket
fedetlenül hagyja’.
Tréfás nemzetközi megnevezés a bikini (‘kétrészes női fürdőruha’)
nyomán, a biplán – monoplán (‘kétfedelű – egyfedelű ‹repülőgép›’)
és hasonló szópárok mintájára, mintha a bikini első szótagjában a
latin bi- (‘kettős’) elem rejlene. Valójában ez a szó a Bikini
helynévvel kapcsolatos; bővebben lásd bikini.
monokli – ‘az egyik szemgödörbe szorítva viselt kerek
szemüveglencse’; ‘‹tréfásan› ütés sötét nyoma a szem körül’.
Nemzetközi szó a francia monocle nyomán, amely a latin
monoculus (‘félszemű’) folytatója; ennek első eleme a görög
- 238 - oldal
monosz (‘egyetlen’), a másik a latin oculus (‘szem’). Lásd még
monarchia, monád, monizmus, mono-, monokini, monológ,
monopólium, monostor, monoton.
monológ – ‘színpadi magánbeszéd, amelyben érzelmeit, gondolatait
tárja fel a szereplő’. – monologizál: ‘monológot mond’; ‘magában
beszél’.
Nemzetközi szó a francia monologue nyomán; ez a görög monosz
(‘egyedül’) elemet tartalmazza, és a dialogue (lásd dialógus)
mintájára született. Lásd még monarchia, monád, monizmus,
mono-, monokini, monokli, monopólium, monostor, monoton.
monopólium – ‘egyedárusítási jog’: állami szesz- és
dohánymonopólium; ‘tőkés nagyvállalatok szövetsége’. –
monopolizál: ‘kisajátít, kizárólagosan igyekszik gyakorolni, folytatni
‹jogot, tevékenységet›’. – monopolista: ‘nagytőkés, monopólium
(rész)tulajdonosa’.
Nemzetközi szócsalád a latin monopolium (‘egyedárusítás’)
nyomán; ez a görög monopólion átvétele, elemei monosz
(‘egyedül’) és póleó (‘elad, árusít’). Lásd még monarchia, monád,
monizmus, mono-, monogram, monokini, monokli, monológ,
monostor, monoton.
monostor – ‘szerzetesi rendház’.
Nemzetközi szó a latin monasterium nyomán, amely a görög
monasztérion (‘remetelak’) átvétele. Ez a monadzó (‘egyedül van’)
származéka a valaminek helyét jelölő -térion toldalékkal (pl.
ergasztérion, azaz ‘műhely’ az ergadzó, azaz ‘dolgozik’ szóból),
tehát ‘magános életre való hely’. A ~ a latin szó középkori
monasteria alakváltozatából vezethető le hangrendi illeszkedéssel;
a korai monostora véghangzója úgy maradt el, hogy birtokos
személyjelnek érezték. Lásd még monarchia, monád, monizmus,
mono-, monogram, monokini, monokli, monológ, monopólium,
monoton.
monoton – ‘egyhangú’. – monotónia: ‘egyhangúság’.
Nemzetközi szócsalád a latin monotonus nyomán, amely a görög
monosz (‘egyetlen’) és tonosz (‘feszültség; hang’) elemekre
vezethető vissza. A ~ a német monoton átvétele. Lásd még
monarchia, monád, monizmus, mono-, monogram, monokini,
monokli, monológ, monopólium, monostor, tónus.
monseigneur – [monszenyőr] ‘nagyméltóságod ‹főpapok és
hercegek megszólítása›’.
Francia szó, elemei a mon (‘enyém’) birtokos névmás és a seigneur
(‘úr’) szó, a latin senior (‘idősebb’) folytatása: lásd szenior. Lásd
még sir, sire.
monsieur – lásd szenior
monsignore – [monszinyóre] ‘‹főpapok megszólítása›’.
Olasz szó, a francia monseigneur félfordításos átvétele.
monstrancia – ‘szentségmutató, gazdag ötvösművészi díszítésű
katolikus kegytárgy’.
Vallási szakszó a latin monstrantia nyomán; ez a monstrare
(‘megmutat’) ige monstrans, monstrantis (‘mutató’) igenevének
származéka, végső forrása a monere (‘int, figyelmeztet’). Lásd még
demonstráció, monitor, monstrum, monumentum, mustra, muszter.
monstrum – ‘szörny’; ‘torzszülött’; ‘nagy, idomtalan, ormótlan
építmény, szerkezet, mű’. – monstruózus: ‘riasztó méretű,
idomtalan, iszonyú’. – monstre: ‘nagyarányú, nagyszabású’:
monstre pör, monstre tüntetés.
Nemzetközi szócsalád a latin monstrum (‘csodajel, csodás
szörnyeteg’) nyomán, ez a monere (‘emlékeztet, figyelmeztet’)
származéka. A monstre az azonos értelemben használt német szó
átvétele; ennek forrása a francia monstre (‘monstrum’). Lásd még
demonstráció, monitor, monstrancia, monumentum, mustra,
muszter.
monszun – ‘a tenger és a szárazföld között évszakonként váltakozó
irányú szél’.
Nemzetközi szó, amely a portugál moncăo révén terjedt el az
európai nyelvekben; forrása az arab mauszim, azaz ‘kedvező
időszak (zarándoklatra, aratásra, szüretre stb.)’, ebből ‘kedvező
évszak, széljárás’. A magyar szó a német Monsun révén az angol
monsoonra vezethető vissza.
montázs – ‘eltérő eredetű képelemekből komponált alkotás’:
fotómontázs. – montíroz: ‘montázst készít’; ‘szerel’; ‘‹hang-vagy
filmfelvételt› szerkeszt, vág.’
Nemzetközi szók a francia montage (‘szerelés, összeállítás’) és
monter (‘felmegy, felszáll; összeállít’) nyomán; utóbbi a késő latin
montare (‘hegyre mászik’) révén a mons, montis (‘hegy’)
leszármazottja. A magyar szavakat a német Montage és montieren
alakok közvetítették. Lásd még mundér, tramontána, ultramontán.
monumentum – ‘emlékmű’. – monumentális: ‘méreteivel, arányaival
lenyűgöző’; ‘nagyszerű, nagyszabású, fenséges’. – monumentalitás:
‘nagyszerűség, lenyűgöző méret’.
Nemzetközi szócsalád a latin monumentum (‘emlékeztető,
emlékjel, emlékmű’) nyomán; ez a monere (‘emlékeztet,
figyelmeztet’) ige származéka. Lásd még demonstráció, minta,
monitor, monstrancia, mustra, muszter.
mony – ‘tojás’: tikmony (‘tyúktojás’); ‘here’.
Ősi örökség az uráli korból: vogul man (‘tojás’), osztják mon
a achát
(‘here’), mordvin mona (‘here’), finn muna (‘tojás, here’), szamojéd
mona, manu (‘tojás’). A szó eredeti jelentése ‘tojás’ lehetett, de
biztosnak látszik, hogy már az uráli alapnyelvben kialakult,
hasonlóság alapján, a ‘here’ jelentés is. Elavult, illetve nyelvjárási
szó. Lásd még mogyoró.
moped – ‘pedállal ellátott, kismotoros kerékpár’.
Nemzetközi szó az angol MOtor és PEDal szavak elemeiből. Lásd
még motor, pedál.
mopszli – ‘tömpe orrú, kerek fejű ölebfajta’:…kólyika kezdi gyötörni /
A mopszli-kutyácskát (Petőfi).
Az ausztriai német mopsel átvétele. Ez kicsinyítő forma az irodalmi
német Mops nyomán, amely alnémet eredetű, és valószínűleg a
kutya torz pofájára utaló hangfestő szó, kapcsolatos a holland
mopperen és angol mop (‘fintorog, torz pofát vág’) igékkel.
mór – ‘arab-berber népcsoport, amely a középkorban Északnyugat-
Afrikát és az Ibériai félszigetet tartotta kezében’; ‘e nép tagja’:
Otelló, a velencei mór; ‘a mórok építészeti és díszítő művészetével
kapcsolatos’: mór stílus.
A német Mohr átvétele; ez a latin Maurus középkori latin Morus
változatából való, s a görög Mauroszra megy vissza. Végső forrása
valamelyik ókori észak-afrikai nép nyelvében lehetett.
mora – ‘az időmértékes verselésben az egy rövid szótagnak
megfelelő időtartam’: a jambus hárommorás versláb.
Latin szó, tkp. ‘késedelem; időköz’. Lásd még moratórium.
morális – ‘erkölcsi, erkölcsös’: morális aggályok; ‘a hittudomány
erkölcstani ága’. – moralitás: ‘erkölcsösség, erkölcs’; ‘‹a
középkorban› vallásos erkölcsi tanítást tartalmazó allegorikus
színjáték’. – moralista: ‘erkölcsbíró, az erkölcsi szigor hirdetője’; ‘az
erkölcsfilozófia művelője’. – moralizál: ‘erkölcsi kérdéseket
fejteget’; ‘erkölcsöt prédikál’; ‘‹irodalmi műben› az erkölcsi
tanulságot helyezi előtérbe az esztétikai értékek rovására’. – morál:
‘erkölcs(iség)’: Oh, ne sujtsák a szelid nőt / A morál kemény
szemöldi (Arany); ‘történetből, írásműből levonható erkölcsi
tanulság’.
Nemzetközi szócsalád a latin moralis (‘erkölcsi’) alapján; ez a mos,
moris (‘szokás, szabály, erkölcs’) származéka. A morál a francia
morale szóból való a német Moral közvetítésével. Lásd még móres,
morózus.
moratórium – ‘haladék, türelmi idő’.
Latin szó (moratorium) a morari, moratus (‘késik’) ige nyomán;
ennek töve a mora (‘késedelem, időköz’). Lásd még mora , mórikál.
morbid – ‘beteges (hajlamú), torz’. – morbiditás: ‘beteges hajlam’; ‘a
megbetegedések arányszáma ‹pl. fertőzöttek között›’.
Nemzetközi szó a latin morbidus (‘beteges’) nyomán, a morbus
(‘betegség’) tőből, amely a mori (‘meghal’) rokonságába tartozik.
Lásd még ambrózia, mortalitás.
morc – ‘mogorva, rosszkedvű, mérges’. Származéka: morcos.
A hangutánzó jellegű morcog (‘duzzog, morog’) nyelvjárási szó
származéka. A ~ önállósodását és jelentésfejlődését a mord és
marcona szavak analógiája is befolyásolhatta.
mord – ‘komor, mogorva ‹ember›’; ‘borús, szeles, csapadékos ‹idő›’.
Hangutánzó eredetű szó a morog, morc, mordul rokonságából.
mordály – ‘régimódi pisztoly’; ‘régi tölcséres puska’.
A középfelnémet mordar, mordär (‘gyilkos, gonosztevő’) átvétele;
az irodalmi német Mörder a Mord (‘gyilkosság’) származéka, s a
latin mors, mortis (‘halál’) szóéval rokon indoeurópai tőre megy
vissza. A magyar szó fenti jelentései egy mordálypuska (‘gyilkos
puska’)-féle összetételből magyarázhatók. A szóvég elhasonulással
és palatalizációval alakult ki: mordar  mordál  mordály. Lásd
még justizmord, mordályégető, morotva, mortalitás.
mordályégető – ‘gyilkolási szándékkal gyújtogató ember’: Bérlett
gyújtogatónak adta el magát, mordályégető lett’ (Jókai);
‘hagyományromboló, felforgató ember’: Feljelentettek, hogy én
olyan mordályégetőkkel árulok egy gyékényen, mint Darwin (Móra).
A német Mordbrenner mintájára alkotott tükörszó: Mord
(‘gyilkosság’) és brennen (‘gyújt, éget’). A szó első eleme a
korábban ‘gyilkos’ értelmű mordály. Elavult szó.
mordvin – ‘Volga-menti finnugor rokonnép; ennek nyelve, ennek
tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó az orosz mordvin nyomán; ennek végső forrása
tisztázatlan. A ~ok magukat két nép, az erze és moksa laza
egységének tekintik, s így nincs a ~nak megfelelő egységes
önmegnevezésük.
more – ‘‹fölényes megszólításként is› cigány(zenész)’.
A cigány more (‘hé, te! Hallod-e!’) átvétele; forrása az újgörög
more (‘hé, te!’), a morosz (‘ostoba, fajankó’) megszólító esete.
móres – ‘illendőség, tisztesség’: Még úri mórest is tanul, / Csókolja a
Sors vad kezét (Tóth Árpád).
A latin mos, moris (‘szokás, szabály’) többes mores alakjának
magyaros változata. Ma már csak a móresre tanít (‘megfegyelmez’)
kifejezésben használatos. Lásd még morális.
morféma – ‘szóelem, a szó összetevőinek ‹tő és toldalékok›
összefoglaló neve’. – morfológia: ‘alaktan, a nyelvi elemek alaki
viselkedésével foglalkozó nyelvtudományi ág’.
Tudományos szakszavak a görög morphé (‘alak’) nyomán. Lásd
- 239 - oldal
még amorf, tériomorf.
morfium – ‘az ópium kristályos, fehér alkaloidja, fájdalomcsillapító és
kábítószer’. – morfinista: ‘a morfiumélvezet rabja’.
Az orvosi latin morphium származéka; a szó az álom görög
istenségének, Morpheusznak a nevéből való; a morphé (‘alak,
forma’) szónak van ugyanis ‘álomalak’ jelentése is. A morfinista a
német Morphinist átvétele; ez a francia morphine (‘morfium’)
származéka. Lásd még metamorfózis, morféma, morfológia.
morfondíroz – ‘töpreng, tűnődik’.
A német morfondieren átvétele. Forrása a francia morfondre
(‘borzongat, dermeszt’) visszaható se morfondre (‘átfagy; elunja a
várakozást’) formája. A francia szó a morve (‘lovak takonykórja’) és
fondre (‘olvaszt, önt’) elemek elhomályosult összetétele; latin
előzményeik: morbus (‘betegség’), fundere (‘önt’). Lásd még
morbid.
morganatikus – ‘főrangú férfi részéről közrendű nővel kötött
‹házasság›’.
Nemzetközi szó a középkori latin matrimonium morganaticum
(‘morganatikus házasság’) kifejezés második tagjából. Ez a német
Morgengabe (‘jegyajándék’) szóból ered, amely a Morgen (‘reggel’)
és Gabe (‘ajándék’) elemek révén arra utal, hogy régen a vőlegény
a nászéjt követő reggel nyújtotta át jegyajándékát. A jogi kifejezés
értelme, hogy egy ilyen házasságban a szokott jegyajándékon túl a
közrendű menyasszony nem tarthat igényt semmire, azaz sem ő,
sem gyermekei nem részesülnek a férj rangjával járó
kiváltságokban. Lásd még móring.
mórikál – ‘‹visszaható névmással› riszáló járásával illegeti, kelleti
‹magát›’.
A tájnyelvi mórál (‘sétál, járkál, kószál’) játszi képzésű származéka
(mint sántikál, kandikál). Az alapszó talán a latin morari (‘időz,
késlekedik’) származéka a mora (‘késedelem, időköz’) alapján. Lásd
még moratórium.
móring – ‘jegyajándék’; ‘kelengye, hozomány’.
A bajor-osztrák morgng, morign (‘reggel, holnap’) magyar
fejleménye, az irodalmi német Morgengabe (‘jegyajándék,
hozomány’) jelentése alapján; ez a Morgen (‘reggel’) és Gabe
(‘ajándék’) elemek révén arra utal, hogy régen a vőlegény a nászéjt
követő reggel nyújtotta át a jegyajándékot, illetve vette át a
hozományt. Lásd még morganatikus.
mormog, mormol – ‘hosszan, egyhangúan s dünnyögve mond’: imát
mormol.
Hangutánzó eredetű szó a morog családjából; a m elem talán
mozzanatos képző, mint a dörmög igében. Hasonló hangzású a
latin murmurare, német murmeln (‘morog, mormog’) ige.
mormon – ‘Jézus visszatérését váró amerikai felekezet („Az utolsó
napok szentjei”) tagja’; ‘‹melléknévként› e felekezettel
kapcsolatos’.
Az elnevezés a szekta „Mormon könyve” című szent iratából ered,
amelyet hitük szerint Mormon angyal írt, eredetileg arany
lemezekre.
mormota – ‘ürgéhez hasonló havasi rágcsáló’; ‘álomszuszék’. A latin
marmota átvétele; hangalakját a mormog ige népetimológiás
beleértése hozta létre. Ez párhuzamosan történt a német
Murmeltier (tpk. ‘mormogó állat’) forma kialakulásával. Maga a
latin név a mus, muris (‘egér’) és mons, montis (‘hegy’) elemekből,
a közbülső murmontana (‘hegyi egér’) formán át jött létre.
morog – ‘‹állat› csukott szájjal, torka mélyéből fenyegető hangot
hallat’; ‘‹ember› fojtott hangon elégedetlenkedik’. Származékok és
kapcsolt szavak: morgás, morgat, morgolódik, morgolódás; mordul;
moraj, morajos, morajlik.
A szócsalád mor- töve hangutánzó eredetű; származékai gyakorító,
illetve kezdő képzőt viselnek. A moraj a nyelvújítás korában lett
irodalmi nyelvi szó. Lásd még morc, mord, mormog, mormol.
morotva – ‘folyó holtága’; ‘‹régen› tengeröböl, lagúna’: Csudákat
nevelő gállyákat viselő nagy tenger morotvája! (Balassi).
Szláv eredetű szó: szerb-horvát mrtva voda, szlovák mrtvá voda
(‘állóvíz, holt víz’). A magyar szó a szláv szókapcsolatok önállósult
első, ‘halott’ jelentésű tagjából lett, a mássalhangzó-torlódás
kétszeres feloldásával (mrtva  mortva  morotva).
morózus – ‘kedélytelen, mogorva’.
Nemzetközi szó a latin morosus (‘pedáns; akaratos, duzzogó’)
nyomán. Ez a mos, moris (‘szokás, szabály, erkölcs’) származéka; a
~ tehát eredetileg az erkölcsök pedáns számonkérője; mint ilyen,
követelőző, s ha intése eredménytelen, akkor duzzog, zsémbel.
Lásd még morális.
mortadella – ‘szalonnakockákkal készült, vastag felvágottféle’.
Olasz kicsinyített szóalak, forrása alighanem a latin murtatum
(‘mirtuszcserje’), talán mert eredetileg ezzel fűszerezték a ~t.
mortalitás – ‘halálozási arányszám ‹egy bizonyos betegségre
vonatkozólag, a megbetegedési esetek számához viszonyítva›’.
Latin szó (mortalitas), tkp. ‘halandóság’ a mortalis (‘halandó’)
nyomán, a mors, mortis (‘halál’) szóból. Lásd még ambrózia,
amortizál, morbid.
morva – ‘északi szláv népcsoport Csehország délkeleti felében,
ennek nyelvjárása, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e népcsoportra
a achát
vonatkozó’.
Nemzetközi szó a cseh, morva moravsky nyomán, amely a Morava
folyó nevére utal, tehát ‘a Morava melletti’ jelentésű.
morze – ‘rövid és hosszú jelek kombinációjából alkotott ábécé
táviratozás céljára’. Származéka: morzézik.
Az amerikai F. S. Morse nevéből, aki az elektromágneses távírást és
az egyszerű jelekből álló ábécét feltalálta. A kiejtés a németet
követi, amely a Morsezeichen, Morseschrift (‘morze-jelek, morze-
írás’) révén a megfelelő magyar szókapcsolatok mintáit adta.
morzsa – lásd morzsol
morzsol – ‘tenyérrel, ujjal apró darabokra dörzsöl’; ‘‹kukoricáról›
szemeket lefejt’; ‘‹idejét› unalommal tölti’: morzsolja a napokat.
Származékok és kapcsolt szavak: morzsolódik, morzsolgat;
morzsalék, morzsa, morzsás, morzsál, morzsálódik.
Valószínűleg hangfestő szó, de az is lehet, hogy a mar igéből lett a
dörzsöl, horzsol igékben szereplő gyakorító -sol, -zsol
képzőegyüttessel. A morzsalék a morzsolék alakváltozata, a
morzsa pedig elvonás az előbbiből.
mos – ‘vízzel (és mosószerrel) tisztít’; ‘‹víz› állandóan nedvesít’: az
óceán mossa partjait. Származékai: mosás, mosat, mosatlan,
mosakodik, mosdik, mosdat, mosdatás, mosogat, mosogató,
mosogatás, mosdó, mosoda.
Ősi örökség az uráli korból: zürjén misk-, mordvin muskemsz,
szamojéd muszau (‘mos’). Lásd még moslék.
moslék – ‘korpából, mosogatóléből és ételmaradékból álló híg
disznóeledel’; ‘ízetlen, híg étel’; ‘pocsék, undorító, alávaló’: az egy
moslék alak.
A mos származéka a deverbális -lék főnévképzővel (mint ázalék,
főzelék), eredetibb mosolék formában, amely a két nyílt szótagos
tendencia alapján nyerte el ~ alakját.
mosolyog – ‘csukott vagy félig nyílt ajkait derűs érzelmei
kifejezéséül széthúzza’. Származékok és kapcsolt szavak:
(el)mosolyodik, mosoly.
A szócsalád feltehető mos- töve talán ősi örökség az ugor korból:
vogul masz-, moszg- (‘mosolyog’), de lehet önálló magyar
fejlemény is; -ly eleme a -l gyakorító képző palatalizált változata. A
mosoly nyelvújítási elvonás.
most – ‘ebben az időben’. Származékai: mostani, mostanság,
mostanában. Alakváltozatok: mostan, mostand, mostanég,
mostandég.
A hajdan ‘most’ jelentéssel is bírt ma határozószóból jött létre
nyomatékosító -st ragegyüttessel (mint hamar  hamarost); az
eredetibb mast alak fellelhető régi iratainkban.
mostoha – ‘nem vér szerinti ‹anya, apa, gyermek›’: mostohaanya,
mostohafia.
A bolgár masteha (‘mostohaanya’) átvétele. Ez és más szláv
megfelelői (szerb-horvát, szlovén macseha, szlovák macocha) az
ősszláv matjocha származékai, végső soron a matji (‘anya’)
változatai. Ennek birtokos materi formája mutatja, hogy
indoeurópai alapon rokona a latin mater, görög métér, német
Mutter szavaknak, s így ezek származékainak is.
mósusz – ‘pézsma, a mósuszszarvas illatos mirigyváladéka’.
A német Moschus átvétele; ez a késő latin muscusból való,
amelynek ez az eredete: szanszkrit muszkak  perzsa musk 
arab muszk  görög moszkhosz (‘mósuszszarvas’). Lásd még
muskátli, muskotály.
moszat – ‘alga, telepes vízinövény’.
A maszat alakváltozata, amely a nyelvújítás korában nyerte el
növénytani jelentését. A ~okkal teli, nyálkás víz valóban piszkosnak
hat.
mószerol – ‘beárul, bemárt, befeketít’.
A német alvilági Mosser (‘áruló’) szóból, amely jiddis eredetű.
moszkitó – ‘forró égövi szúnyog, amely a maláriát terjeszti’.
Nemzetközi szó a spanyol mosquito alapján; ez a mosca (‘légy’)
kicsinyített formája a latin musca (‘légy’) nyomán.
moszkovita – ‘‹a Szovjetunió fennállása idején› a szovjet
irányvonalat szolgaian követő külföldi kommunista (vezető)’.
Nemzetközi szó Moszkva latinos Moscovia nevéből, a valakinek
követőjét, valaminek hívét jelölő -ita végződéssel (mint huszita,
johannita). Lásd még muszka.
motalkó – ‘etil-alkohollal kevert benzin mint gépkocsik üzemanyaga’.
Német vendégszó (Motalko) a MOTor és ALKOhol szavak kiemelt
betűiből. Lásd még alkohol, mobilis, momentum, motel, motívum,
motocross, motor.
motel – ‘országút menti szálló autós turisták részére’.
Amerikai angol szó a MOtorist’s hoTEL (‘autósok szállodája’)
szókapcsolat első és utolsó szótagjából. Lásd még momentum,
moped, motalkó, motívum, motocross, motor, hotel.
motetta – ‘többszólamú énekkari mű, többnyire bibliai eredetű
szöveggel’.
Zenei szakszó, a német Motette átvétele latinosított szóvéggel. A
francia motet révén az olasz mottetto szóra megy vissza; ez
valószínűleg a motto (‘mondás, jelige’) kicsinyített formája, amely a
műben feldolgozott bibliai szövegrészletre utal. A szó eredetéről
lásd mottó.
- 240 - oldal
motívum – ‘indítóok’: tetteinek motívuma a nyereségvágy volt; ‘mű
alapgondolata, jellemző részlete’; ‘ismétlődő díszítő elem’:
virágmotívumok; ‘zenei hangokból álló jellemző, visszatérő részlet’:
vezérmotívum. – motivál: ‘megokol’; ‘ösztönöz’. – motiváció:
‘megokolás’; ‘cselekvést ösztönző, kiváltó körülmény’: nem érzett
motivációt a továbbtanulásra.
Nemzetközi szócsalád a latin motivum nyomán; ez a motivus
(‘mozgató, indító’) semleges nemű alakja: ‘az, ami mozdít’. Forrása
a movere, motum (‘mozgat’) ige. Lásd még mobilis, momentum,
motalkó, motel, motocross, motor.
motocross – [motokrosz] ‘gyorsasági motorkerékpáros
terepverseny’.
Angol nemzetközi sportszakszó a MOTOrcycle CROSS-country run
(‘motorkerékpáros terepverseny’) kifejezés kiemelt szóelemeiből.
motolla – ‘forgó fonalgombolyító eszköz’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén motovilo, szlovák
motovidlo; ezek jelentése ‘gombolyító villa’ az ősi szláv motati
(‘gombolyít’) és vidlo (‘villa’) nyomán. A magyar szó korai példái
motola alakúak, ezért az átadó nyelv déli szláv lehetett. A ~ a v
kiesése, a szóvég nyíltabbá válása és az l utólagos kettőződése
révén alakult ki: motoilo  motolo  motola  motolla . Lásd még
villa1.
motor – ‘erőgép’; ‘motorkerékpár’. Származékai: motoros, motorozik.
– motorikus: ‘motorral működtetett’; ‘mozgató’: motorikus idegek. –
motorizál: ‘gépesít’; ‘járművekkel felszerel’: motorizált alakulat. –
motorizáció: ‘a gépkocsiforgalom s az azt kiszolgáló létesítmények
fejlesztése, illetve ezek fejlettségi szintje’.
Nemzetközi szócsalád a latin motor (‘mozgató’) alapján; forrása a
movere, motum (‘mozgat’) ige. Lásd még mobilis, momentum,
moped, motalkó, motel, motívum, motocross.
motoz – ‘matat, babrál, kotorász’: Csend fülel, motoz a setét (József
Attila); ‘‹hatósági közeg valakit› végigtapogat, ruháit s holmiját
átkutatja ‹tiltott dolgot vagy tárgyi bizonyítékot keresve›’.
Származékok és kapcsolt szavak: motozó, motozás; motoszkál.
A ~ hangutánzó, hangfestő szó a matat rokonságából. A motoszkál
gyakorító képzés (mint járkál, mászkál) a ~ fenti első
jelentéskörében, átvitt értelemben is: az a gyanú motoszkált a
fejemben…
mottó – ‘jelige, jelmondat’; ‘irodalmi műnek vagy egy részletének
élén álló, a mondanivaló lényegére utaló idézet’.
Nemzetközi szó az olasz motto (‘jelige; szellemes mondás;
megmukkanás’) nyomán. Ez a latin muttum (‘mormogás, halkan
kiejtett hang, mukk’) folytatása. Lásd még motetta.
motyó – ‘batyuba kötött szegényes holmi’.
Hangfestő szó, valószínűleg a batyu alakváltozata.
motyog – ‘halkan, érthetetlenül beszél’.
Hangutánzó, hangfestő szó.
mozaik – ‘apró színes kő-, márvány- és üvegdarabkákból összeállított
kép ‹falon, padlón›’.
Nemzetközi szó az olasz mosaico nyomán, amely a késői latin
musaicus (‘kőberakás’) folytatója. Ennek forrása a latin musaeum
(opus), azaz ‘kőberakás’, tkp. ‘múzsai mű’ első eleme, a görög
muszaiosz (‘múzsai, művészi’) megfelelője; azonos múzeum
szavunk előzményével. A magyar szó a német Mosaik átvétele.
Lásd még muzikális, múzsa.
mozarab – ‘arab műveltségű, de keresztény vallását őrző spanyol ‹a
mór uralom idején›’; ‘a mozarabok művészetével kapcsolatos’:
mozarab stílus (‘román s mór elemekből ötvözött építészeti stílus’).
Nemzetközi szó a spanyol mozárabe nyomán; ez az arab musztarib
(‘arabosodott’) szó változata.
mozdony – ‘vonatszerelvényt vontató, sínen gördülő erőgép’.
Nyelvújítási szóalkotás a mozdít igéből (lásd mozog); ihletője
lehetett a lokomotív, melyben a latin movere, motum (‘mozdít’) ige
rejlik.
mózeskosár – ‘csecsemő hordozására való kétfülű kosár’.
Tréfás elnevezés a bibliai elbeszélés nyomán, amely szerint a
csecsemő Mózest anyja szurokkal kikent veszszőkosárkában
bocsátotta a Nílus vizére, hogy megmentse életét. A név héber
Mojse formája a hagyományos etimológia szerint ‘vízből kihúzott’
jelentésű.
mozi – ‘filmszínház’.
Játszi rövidítés a mozgóképszínház szóból; Heltai Jenő terjesztette
el. Lásd még mozog.
mozlim – lásd muzulmán
mozog – ‘helyét, helyzetét folyamatosan változtatja’. Származékok
és kapcsolt szavak: mozgás, mozgó, mozgolódik, mozgolódás,
mozgalom, mozgalmi, mozgalmas, mozgalmasság, mozgékony,
mozgékonyság, mozgósít, mozgósítás; mozdul, mozdulat,
mozdulatlan, mozdulatlanság; mozdít; mozgat.
A szócsalád feltehető moz- alapszava talán ősi hangfestő szó az
uráli korból: szamojéd majntszera, mozarado (‘mozog’). Az igen
távoli rokonnyelvből vett kisszámú példa nemigen támogatja ezt az
egyeztetést; valószínűbb, hogy szavunk önálló magyar hangfestő
fejlemény a moccan, matat köréből. Lásd még mozdony, mozi,
mozzanat.
a achát
mozzanat – ‘ folyamat, cselekvés apró részlete’; ‘körülmény,
tényező, momentum’. Származéka: mozzanatos.
Nyelvújítási alkotás; önállóan nem használatos mozzan alapszava
mozzanatos képzés a mozog igéből. A ~hoz a latin movere
(‘mozdít’) származéka, a momentum adhatta a példát.
mozzarella – ‘lágy, édes olasz sajt’.
Valószínűleg a mozzare (‘levág’) ige származéka a latin mutilare
(‘megcsonkít, kisebbít’) igéből.
mozsár – ‘anyagok apróra zúzására használt hengeres edény’;
‘‹régen› kurta, széles csövű ágyúféle’.
A középfelnémet morsaer átvétele; ez megfelel az irodalmi német
Mörser (‘mozsár’) szónak, amelynek forrása a latin mortarium
(‘mészkőzúzó mozsár’). Lásd még malter.
mögött – 'a háta felől eső helyen'. – mögé: 'a háta felől eső helyre'. –
mögül: 'a háta felől eső helytől'.
+ Határozószók, illetve névutók, egy elavult meg, mög ('hátulsó
rész') főnév származékai -t, -tt locativusi raggal, -é lativusi raggal,
illetve -l ablativusi raggal, az előtt, elé, elől és hasonló sorok
analógiájára. + Az alapszó a finnugor korból ered: cseremisz
monga, mordvin mek- ('után'), lapp mange- ('hátsó'). Lásd még
meg1.
mucus – ‘kedves, szerető’.
Az állathívogató muci szó kedveskedő mucika, mucuska
változataiból; enyhén avuló szó.
mucsai – ‘faragatlan, parlagi’; ‘elmaradott, kisszerű, provinciális’.
A „Borsszem Jankó” című élclap Mucsa című rovatából terjedt el,
amelyben Aczél Endre hírlapíró gúnyolta ki a parlagiasságot. A
helynévként szereplő Mucsa mint község nem létezik, a nevet
valószínűleg Mocsa és Mucsi községek nevéből keverte ki a szerző.
muff – ‘karmantyú, hengeres szőrme kézmelegítő’.
A bécsi német Muff átvétele, amely a holland moffel közvetítésével
a francia moufle (‘egyujjas kesztyű; emelő csigasor’) szóból ered.
muflon – ‘csigás szarvú vadjuh’.
A francia mouflon (‘korzikai vadjuh’) átvétele a német Mufflon
közvetítésével.
mufti – ‘mohamedán törvénytudó pap vagy jogtudós’.
Arab szó, tkp. ‘elválasztó’, vagyis aki az Iszlám törvényeinek helyes
magyarázatát elválasztja a helytelentől.
mufurc – ‘esetlen, kétbalkezes’; ‘mogorva, zsémbes’.
Hangfestő eredetű szó a bumfordi, valamint a tájnyelvi mufti és
bufa (‘ostoba; pufók’) rokonságából.
muhar – ‘takarmánynövényként is termesztett pázsitfű-féle’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát muar, szlovák mohár.
muki – ‘ember, pasas’; ‘‹régen› kis mozdony’. Játszi képzései: muksi,
muksó.
A német Muki átvétele; ez becéző forma a cseh eredetű Nepomuk
személynévből.
mukkan – ‘megszólal, egy hangot kiejt’: meg se mukkan.
Származéka: mukk (egy mukk se legyen!).
Hangutánzó szó a makog köréből; a mukk utólagos elvonásnak
tetszik.
mulat – ‘‹régebben› tartózkodik, időt tölt ‹valahol, valakivel›’: Múlass
velem soká, szelid emlékezet (Arany); ‘‹ital, zeneszó mellett› vigad,
táncol, dalol’; ‘nevet ‹valakin, valamin›’: jót mulattunk a tréfáin;
‘‹időt› kellemesen tölt’: Mulassatok jól! Származékai: mulatás,
mulató, mulatós, mulatozik, mulatság, mulatságos, mulattat,
mulattató.
A múlik ige műveltető -t képzős származéka. Mai jelentésköre egy
az időt múlatja kifejezésből ered; a fenti első jelentésben ez még
konkrétan értődik. Az idő viszont gyorsabban múlik, ha kellemes,
szórakoztató élmények töltik ki, így vette fel a ~ szó ma
általánosan használatos jelentését, miközben tőmagánhangzója is
megrövidült.
mulatt – ‘fehér és fekete szülők utóda ‹Latin-Amerikában›’.
Nemzetközi szó a spanyol mulato (‘öszvér’) nyomán; ez a latin
mulus (‘öszvér’) leszármazottja. Lásd még mulya.
múlik – ‘‹idő› eltelik, múlttá válik’; ‘szűnőfélben van’: már múlik a
rosszulléte; ‘‹valakinek a mulasztása miatt valami› meghiúsul’:
nem rajtam múlt, hogy elmaradt az előadás; ‘‹divatos, de hibás
használatban› függ, áll’: rajtad múlik, hogy sikerül-e a dolog.
Származékai: múlás, múló, múlt, múlandó, múlván, múlva,
múlhatatlan, múlékony, mulaszt, mulasztás.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul mal- (‘eltelik’), mordvin
molemsz (‘megy’), lapp mollat (‘elmegy valami mellett’). A finnugor
alapszó, a vogul példa tanúsága szerint, az ugor korban már
felvette a mai magyar szóénak megfelelő jelentést.
multi – ‘multinacionális vállalat’: a multik beruházásai a keleti
szférában.
Rövidített forma az angol multinational (‘különböző nemzetiségű
bankokból és beruházókból szerveződött holding tulajdonában
lévő’) nyomán, amely a latin multus (‘sok’) és nationalis (‘nemzeti’)
elemekből épül fel. Lásd még multi-, nacionálé.
multi- – ‹összetételek előtagjaként› ‘többszörös; sok-, több-’. –
multilaterális: ‘többoldalú, több félre kiterjedő ‹tárgyalás,
egyezmény›’. – multimédia: ‘több megjelenítési mód (szöveg, kép,
- 241 - oldal
hang) alkalmazása ‹számítógépes rögzítésben›’. – multimilliomos:
‘többszörös milliomos’. – multiplex: ‘többszörös, sokrétű; több
csatornás, több helyiségben működő’: multiplex mozi. –
multivitamin: ‘többféle vitamint és nyomelemet tartalmazó
gyógyszerkészítmény’.
Nemzetközi szócsalád; az előtag forrása a latin multus (‘sok’), az
utótagok eredetéről lásd laterális, média, millió, komplex, vitamin.
Lásd még multi.
mulya – ‘mamlasz, bárgyú (ember)’.
Az eredetibb, s tájnyelvekben még élő ‘öszvér’ jelentés alapján
biztos, hogy a ~ végső forrása a latin mulus, mula (‘hím, illetve
nőstény öszvér’). Ez különféle utakon számos nyelvbe
elszármazott: bajor-osztrák muli, olasz mulo, mula, horvát, szlovák
mula; a magyar szó közvetlen átadója nem határozható meg,
illetve az idők során többszörös átvétel is történhetett; az l hang
palatalizálódott. Mai értelme a gúnyosan használt állatnevekével
(szamár, ökör, marha) párhuzamosan alakult ki. Lásd még mulatt.
mumbuc – ‘vastag talpú műanyag csizma, hótaposó’.
Az angol moonboots (‘holdcsizma’) kiejtés szerinti átvétele a moon
(‘hold’) és boot (‘csizma’) elemekből.
múmia – ‘különleges eljárással, főleg balzsamozással tartósított
holttest’; ‘‹tréfásan› csontig lesoványodott ember’. – mumifikál:
‘‹holttestet› balzsamozással tartósít’.
Nemzetközi szócsalád az olasz mummia nyomán; ez az arab
mumija révén a perzsa mum (‘viasz, balzsam’) szóra vezethető
vissza. A mumifikál szóban a latin facere (‘csinál, tesz valamivé’)
rejlik.
mumicípium – ‘‹régen› törvényhatóság’; ‘‹az ókorban› lakóinak
polgárjogot biztosító római város’. – municipális: ‘törvényhatósági’;
‘a városi önkormányzattal kapcsolatos’.
Latin szó, a municeps (‘városi polgár’) származéka a munus
(‘kötelesség, adó, teherviselés’) és capere (‘vesz, vállal’)
elemekből.
mumpsz – ‘járványos fültőmirigy-gyulladás’.
Angol szó, a hangfestő mump (‘motyogás, duzzogás’) többes
formája; arra az arckifejezésre utal, amelyet a betegség okozta
daganat idéz elő.
mumus – ‘gyerekek ijesztgetése céljával emlegetett, képzeletbeli
lény’: elvisz a mumus!
Hangutánzó eredetű gyermeknyelvi szó lehet; korábbi mumu alakja
végén az s kicsinyítő képző, az m kettőződését pedig a hasonló
értelmű német Mummelmann alaki hatása okozhatta. Más nyelvek
ilyesféle szavai, mint a lombard momo, román momăie, újgörög
mamuna, alighanem a magyartól és egymástól is függetlenül jöttek
létre.
mundér – ‘katonai egyenruha’; ‘a katonai testület, tágabb
értelemben valamely testület jelképe’: a mundér becsülete (‘a
szakma jó hírneve, presztizse’).
Elvonás a mundéroz (‘egyenruhával felszerel, ellát’) igéből, amely a
német montieren ausztriai német muntieren, mundieren formáinak
átvétele volt a régi katonai nyelvben, s forrása a francia monter
(‘felállít, felszerel’) ige; ez a késő latin montare (‘hegyre mászik’)
révén a mons, montis (‘hegy’) leszármazottja. Lásd még remonda.
muníció – ‘lőszer’; ‘hadi fölszerelés’.
Latin eredetű szó (munitio), amely a klasszikus latinban erősséget,
várat, sáncot jelentett, s a középkorban vette fel ‘élelmiszer, lőszer’
jelentését; ilyen értelemben nemzetközi szóvá vált. A latin szó a
munire, munitum (‘falat épít, megerősít’) ige származéka a moenia
(‘városfal’) nyomán.
munka – ‘az ember céltudatos termelő tevékenysége’; ‘a
tevékenység eredménye’: szép munka került ki a keze alól;
‘tennivaló, dolog’: sok a munkám. Származékai: munkás,
munkásság, munkál, munkálkodik, munkálat, munkátlan.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák muka (‘kín, baj,
gyötrelem, vesződség’). A magyarba még a 10. század vége előtt,
nazális magánhangzót tartalmazó alak kerülhetett, s egy ideig
őrizte a szláv nyelvekbeli jelentést, ahogy a Halotti Beszédben
olvassuk: haraguvék isten, es vetevé üt ez munkás világbele. A
‘kín’  ‘keserves munka’  ‘alkotó munka’ jelentésfejlődés a
latinban is lejátszódott, a labor eredeti jelentése ugyanis ‘teher,
szenvedés’ volt.
murci – ‘kiforratlan újbor’.
Játszi képzés a murcos szóból, a forrásban lévő bor színére utalva.
murcos – ‘maszatos, piszkos, zavaros’.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még murci.
muréna – ‘meleg vizű tengerekben élő angolnafajta’.
Latin muraena a görög müraina nyomán; ennek eredete
ismeretlen.
muri – ‘zajos mulatság’; Úri muri (Móricz regényének címe); ‘lármás
veszekedés’: murit csap, murizik. Származékai: muris, murizik.
A német argó murer, muri (‘lárma, hűhó’) átvétele; a német szó
forrása a héber mórá (‘félelem, riadalom’) a jiddis maure, moire
közvetítésével. A fenti első jelentés magyar fejlemény.
murok – ‘gyomnövényből nemesített répaféle’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák mrkva
a achát
(‘pasztinák, répa’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta; a -va szóvég lekopása után a szó a marok–
marka tőtípusba került.
murva – ‘kőzúzalék’; ‘‹régen› széna, szalma töreke’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák mrva (‘darabka,
szénatörek, szalmatörek’); a ‘kőzúzalék’ jelentés megvan a
szlovákban is. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta fel.
musical – [mjúzikel] ‘irodalmi mű feldolgozásából készült zenés
színpadi mű’.
Angol szó, a musical play (‘zenés színdarab’) kifejezés önállósult
első tagja; eredetéről lásd muzikális, muzsika.
muskátli – ‘piros vagy rózsaszín virágú növény, pelargónium’.
A bajor-osztrák muschkatl átvétele; forrása az irodalmi német
Muskat(nuss) (‘szerecsendió’), amely a francián át a késő latin
muscusra vezethető vissza; ennek eredetéről lásd mósusz. A virág
neve pézsmáéhoz hasonló illatával kapcsolatos. Lásd még
muskotály.
muskéta – ‘régi kanócos puska’. Származéka: muskétás.
A német Muskete (‘kanócos puska’) átvétele a szóvég
latinosításával; ez a francia mousquet-ből való, s forrása az olasz
moschetto. Az utóbbi korábban nyílpuskát s annak lövedékét
jelentette; gyors röpte miatt kapta ezt a ‘legyecske’ jelentésű
nevet, a mosca (‘légy’) kicsinyített formáját; ez a latin musca
folytatója. Lásd még muslica.
muskotály – ‘különleges illatú ‹gyümölcs›’: muskotálykörte,
muskotályszőlő; ‘‹főnévként› muskotályszőlőből készült bor’: egri
muskotály.
A középfelnémet muskatel (‘muskotályszőlő’) átvétele hangrendi
illeszkedéssel s a szóvég palatalizálódásával. A német szó forrása
az olasz moscatello, amely a latin muscus (‘pézsma’) származéka, s
eredete azonos mósusz szavunkéval. A névadás
gyümölcsfajtáknak a pézsmáéhoz hasonló illatával kapcsolatos.
Lásd még muskátli.
muslica – ‘borlégy, erjedő anyagokra szálló apró légy’.
A szerb-horvát mušica (‘legyecske’) átvétele lehet, ám az l hang
eredetére nincs magyarázat. A muslinca alakváltozat n-je már
tipikus: lásd barlang, bilincs, bogáncs.
must – ‘erjedés előtt álló szőlőlé’.
Sok nyelvben honos vándorszó a latin mustum (‘újbor, must’)
nyomán; a magyar szó forrása a latinon kívül az ófrancia must,
bajor-osztrák most, olasz mosto vagy szerb-horvát, szlovén mošt
közül bármelyik lehetett. Lásd még mustár.
mustár – ‘a mustárnövény magjának őrleményéből és sűrített
mustból készült sárgásbarna ételízesítő’.
Nemzetközi szó az ófrancia mostarde nyomán, amely a most
(‘must’) származéka (mai francia moutarde). A magyar szó forrása
az ófrancia, a középfelnémet musthart vagy az olasz mostarda
egyaránt lehetett. Végső forrására nézve lásd must.
mustra – ‘‹régen› katonai ellenőrzés, szemle’; ‘állatok selejtezése’;
‘‹melléknévként› selejtes állat’: mustra ló. Származéka: mustrál
(‘selejtez; vizsgálódva nézeget’).
Az olasz mostra (‘minta, mutató; szemle, kiállítás’) átvétele, esetleg
ennek újfelnémet mustre származékán keresztül. Az olasz szó a
mostrare (‘megmutat’) igéből ered az azonos értelmű latin
monstrare nyomán. A magyar szó ‘selejtezés’ értelme másodlagos
az általánosabb ‘szemle’ mellett. Lásd még demonstráció,
monstrancia.
muszáj – ‘‹állítmányként használt névszó› kell, szükséges’: muszáj
volt elmennem; ‘kényszerítő helyzet’: … de odataszít a muszáj is
(József Attila).
A német es muss sein (‘meg kell lennie’) kifejezés két utolsó
tagjából lett, a korábbi muszájn alakon keresztül. Az igénytelen
nyelvben (csak harmadik személyben) segédigeként is szerepel:
muszájt, muszájjon, muszájna.
muszka – ‘‹régen› orosz (ember)’.
A régi Muszkaország (‘Oroszország’) szóból vonódott el, a
Csehország–cseh típusú szópárok analógiájára. A Muszkaország
szóban a főváros, Moszkva neve rejlik, amely a v kiesésével
moszka, muszka alakot nyert. A főváros nevének ilyen szerepe
látható a régi Bécsország (‘Ausztria’) megnevezésben is.
muszkli – ‘izom, különösen a felsőkar kétfejű izma (bicepsz)’.
Bizalmas nyelvi szó, a német Muskel (‘izom’) átvétele (a szóvég a
kifli mintáját követi). Forrása a latin musculus (‘izom’), a mus
(‘egér’) kicsinyített alakja.
musztáng – ‘félvad ló az amerikai prériken’.
Indián eredetű angol szó (mustang), forrása a tisztázatlan
etimológiájú spanyol mesteńo vagy mostrenco (‘kóbor, gazdátlan’).
muszter – ‘vágásra előkészített filmtekercs’.
Magyar szóalkotás a német mustern (‘alkalmasság szerint vizsgál,
átválogat’) ige nyomán; ez az olasz mostrare (‘megmutat’) igéből,
az azonos jelentésű latin monstrare folytatásából ered. Lásd még
demonstráció, minta, monitor, monstrancia, monstrum,
monumentum.
mutál – ‘‹serdülő fiú› a hangváltozás korában van’; ‘‹serdülő fiú
- 242 - oldal
hangja› férfiasra változik’. – mutáció: ‘a genetikai anyag öröklődő
megváltozása’; ‘sajtótermék eltérő (nyelvű) szöveggel kinyomott,
egyébként azonos változata’. – mutáns: ‘génmutáció révén
létrejött, új vonásokat mutató ‹növényi, állati, emberi› egyed’.
Nemzetközi szócsalád a latin mutare, mutatum (‘változtat,
változik’) nyomán. Lásd még permutáció.
mutat – ‘kézmozdulattal valamire irányítja a figyelmet’;
‘megtekintésre átnyújt’: régi képeket mutatott; ‘‹valamit› jelez,
kifejez’: arca csodálkozást mutatott; ‘valamilyennek látszik’:
pompásan mutatott az egyenruhában. Származékai: mutató,
mutatós, mutatás, mutogat, mutatkozik, mutatvány.
A szócsalád egy elavult mut (‘mutat’) ige műveltető -t képzős
származéka. Lehet, hogy a mut maga is műveltető képzős alak, s
így egy mu- alapszót feltételezhetünk. Ez talán ősi örökség a
finnugor korból: osztják mujueti (‘találós mese’), zürjén mojd
(‘mese’), votják madj (‘mesél’), észt moistma (‘megérint, megért,
jelent’). Az utóbbi szó őrizheti az eredeti jelentéskört, amely a
‘megérint’  ‘megtapasztal’  ‘megért’ vonalon vezet mu-
igetövünkhöz, ez pedig a műveltető képző révén ‘megértet’ 
‘figyelmet felhív’  ‘megmutat’ irányban fejlődött.
muter – ‘anyacsavar’; ‘anya, mama’.
A bajor-osztrák muder, szász muter (‘anya, csavaranya’) átvétele;
az irodalmi német Mutter indoeurópai rokona a latin maternek és a
görög métérnek s ezek származékainak. Lásd még madeira,
madrigál, mátka, matriarchátus, matrica, matrikula, matróna,
metró, metropolis, metropolita, míder.
mutyi – ‘‹kártyában, közös befektetésben› felezés ‹hasznon›’;
‘titokban’: mutyiban.
Bizalmas nyelvi szó. ‘Felezés’ értelme a francia moitié [muatjé],
azaz ‘fél’ szóból magyarázható, az azonos német származék
közvetítésével, bár a hangfejlődés nem látszik szabályosnak. Az is
e lehet, hogy a ‘titokban’ jelentés az elsődleges (a kártyajátékban
gyakori cselfogások kapcsán), és így egy hangfestő szó az alap a
sunyi, suttyumban és a tájnyelvi mityimutyi (‘ravasz’)
rokonságából. Feltehető továbbá, hogy a két eltérő eredetű forma
találkozott össze a kártyázással kapcsolatos jelentéskörben. A
francia szó forrása a késő latin medietas (‘fél’) a latin media (pars),
azaz ‘fél’ első eleméből.
múzeum – ‘műtárgyakat, régiségeket, érdekességeket gyűjtő,
tudományosan feldolgozó és bemutató intézmény’. – muzeális:
‘múzeumi, múzeumba való’; ‘igen régi, idejétmúlt’. – muzeológia: ‘a
múzeumokban folyó kutatómunkával, múzeumok szervezésével
foglalkozó tudományág’. – muzeológus: ‘a muzeológia tudósa,
múzeumi kutató’.
Nemzetközi szócsalád a latin museum nyomán, amely a görög
muszeion (‘a múzsáknak, a művészeteknek szentelt hely’) átvétele;
forrása a Musza (‘a különféle művészeteket pártoló kilenc istennő
egyike’) szó. Mai közkeletű értelmét a szó az ókori Alexandriában
állt híres könyvtárról és műgyűjteményről, a Muszeionról nyerte.
Lásd még mozaik, múzsa.
muzikális – ‘jó zenei érzékkel bíró; zeneértő’. – muzikalitás: ‘zenei
érzék, tehetség’. – muzikológia: ‘zenetudomány’. – muzikológus:
‘zenetudós’.
Nemzetközi szócsalád a latin musica ars (‘zenei művészet’)
szókapcsolat első tagja nyomán, amely kifejezés a görög musziké
tekhné fordítása. A szó a muszikosz (‘a múzsákkal kapcsolatos’)
nőnemű alakja. A magyar muzsika szó a latin intervokális s
megszokott kiejtését tükrözi (mint eklézsia, múzsa, petrezselyem,
rózsa stb. Lásd még mozaik, musical, múzeum, múzsa, muzsika.
muzulmán – ‘mohamedán vallású (személy)’.
A perzsa muszulman (‘igazhívő’) átvétele angol, illetve német
közvetítéssel. Más nyelvekben elterjedtebb formái, a muzlim,
mozlim az arab muszlimból erednek. Ez rövidebb formája a
muszallim (‘belenyugvó’) szónak; mindezekben az iszlám rejlik,
azaz ‘megnyugvás, megbékélés (Allah akaratában)’, s végső
forrása a szalama (‘megbékél’) ige.
múzsa – ‘a különféle művészeteket és tudományokat pártoló kilenc
ókori istennő egyike’.
Nemzetközi szó a latin Musa, illetve előzménye, a görög Musza
nyomán. A magyar szó a latin intervokális s megszokott kiejtését
tükrözi (mint eklézsia, muzsika, petrezselyem, rózsa stb.). Lásd
még mozaik, múzeum, muzikális, muzsika.
muzsik – ‘orosz jobbágy, paraszt ‹a cári időkben›’.
Orosz szó, a muzs (‘férfi’) származéka.
muzsika – ‘(szórakoztató) zene, cigányzene’: Nem élhetek
muzsikaszó nélkül (Móricz Zs. regényének címe); ‘‹régen›
hangszer’. Származékai: muzsikál, muzsikás, muzsikus.
A latin musica átvétele; ez a musica ars (‘múzsai művészet’)
kiefejezés első eleméből önállósult; forrása a görög musziké
(‘múzsai’) a Musza (‘múzsa’) szóból. Lásd még musivcal, muzikális,
múzsa.
mű – ‘az alkotó tevékenység eredménye’: Be van fejezve a nagy mű,
igen (Madách); ‘művészeti, tudományos alkotás’: Petőfi összes
művei; ‘‹többes számban› nagy ipari létesítmény’: Gázművek,
Elektromos Művek. Származékai: műves, míves, művel, művelés,
a achát

művelet, műveleti, művelődik, művelődés, művelődési, művelt,

műveltség, műveltségi, műveletlen, műveletlenség, működik,
működés, működtet, működtetés.
Talán ősi örökség az uráli korból: szamojéd mis, meama (‘csinál’).
Az igen távoli rokonnyelvből vett példák miatt kétséges a
megfelelés. A magyar szó ősibb miv- töve (mint mível, mívelkedik,
míves) és a ~ között olyan viszony van, mint a szív–szű vagy hív–
hű alakpárok között. Lásd még mű-, műt, műtét, művész.
mű- – ‹összetételek előtagjaként› ‘munkával kapcsolatos’: műhely,
műszak, műszer, művezető; ‘művészi alkotással kapcsolatos’:
műbírálat, műértő, műfordítás, műkedvelő, műkereskedés,
műkritikus; ‘mesterséges’: műanyag, műbőr, műfog, műnyelv,
műselyem, művégtag; ‘színlelt, mesterkélt, nem igazi’: műbalhé,
műfelháborodás, műkönnyek; ‘ismert szerzőjű (tehát nem népi)’:
műdal, műköltő, műköltészet.
A ~ a mű szóval azonos; összetételei többnyire a Kunst (‘művészet,
mesterség’) előtaggal alkotott német szavak mintáját követik:
Kunsthandel (‘műkereskedelem’), Kunstleder (‘műbőr’) stb. Lásd
még műt, műtét, művész.
müezzin – ‘a híveket imára szólító mohamedán papi személy’.
Arab szó (muazzin), az azan (‘imára hívás’) származéka az uzn
(‘fül’) tőből.
müge – ‘illatos fehér virágú gyógynövények nemzetsége’: szagos
müge.
A francia muguet (tkp. ‘gyöngyvirág’) átvétele az eredeti kiejtés
szerint. A magyar botanikában más növényekre használatos.
műt – ‘‹sebész› operál’. Származéka: műtő.
A ~ Bugát Pál alkotása az operál ige helyettesítésére. Mivel ez a
latin opus (‘mű’) származéka, a magyar mű szót vette alapul. A fűt
mintájára alkotott ~ azonban téves analógiát követ, mert a mű
nem ige. Lásd még műtét.
műtét – ‘operáció’.
Akárcsak a műt, a ~ is az orvosi nyelv nagy magyarítójának, Bugát
Pálnak az alkotása. A mű szóból formálta meg, mivel mintája, a
latin operáció az opus (‘mű’) származéka; a -tét, a tétel rövidült
formája szerepel a betét, csodatét, jótét szavakban is.
mütyürke – ‘apró dísztárgy’; ‘haszontalan tárgy, fityegő’.
Alighanem hangfestő szó, kétszeres kicsinyítéssel; távolabbi
mintája a picurka lehetett (lásd piciny).
művész – ‘a művészet valamely ágában alkotó tevékenységet
folytató, képzett személy’: képzőművész, táncművész, színművész
stb; ‘valamiben rendkívüli ügyességet, tehetséget tanúsító ember’:
életművész. Származékai: művészet, művészeti, művészi,
művészies, művészietlen, művészkedik.
A mű műv- tőalakjának származéka a mesterséget jelző -ész
végzettel. Első jelentésében először azonos volt a főnévként régóta
használt, ‘mester’ értelmű művessel (mint kézműves,
aranyműves), majd az új alakhoz az új, mai jelentés rögzült.
müzli – ‘gabonapehelyből és szárított gyümölcs morzsalékából álló,
tejjel fogyasztható táplálék’.
A svájci német nyelv szava, kicsinyített forma a Mus (‘pép, püré,
kása’) nyomán, amely az irodalmi német Gemüse (‘zöldfélék,
főzeléknövények’) szónak is alkotórésze.

- 243 - oldal
a achát
N fónagy, hadnagy, násznagy, őrnagy. Származékai: nagyság,
na – lásd no, na
nábob – ‘dúsgazdag ember’: Egy magyar nábob (Jókai regényének
címe); ‘indiai kormányzó, helytartó’.
Nemzetközi szó a hindusztáni navváb (‘helytartó’) nyomán, amely
az arab náib többes nuvváb alakjának átvétele. A szó az angol
nabob révén terjedt el az európai nyelvekben; a magyar ~ forrása
a német Nabob lehet.
náci – ‘német nemzetiszocialista (párttag)’; ‘a német fasiszta
állampárttal kapcsolatos’. – nácizmus: ‘a német nemzetiszocialista
párt ideológiája, hatalmi rendszere, uralmi időszaka’.
Nemzetközi szó a német Nazi, Nazismus nyomán; ezek gúnyos
célzatú csonkítások a német nationalsozialistisch
(‘nemzetiszocialista’), illetve Nationalsozialismus
(‘nemzetiszocializmus’) szavakból. Az összetételi tagok eredetéről
lásd nacionális, szociális.
náció – ‘‹régen› nemzet, nemzetiség’; ‘‹gúnyos használatban› nép,
népség’; ‘‹nyelvjárási› kölyök, csibész’: megállj csak, te gaz náció!.
Nemzetközi szó a latin natio (‘törzs, nemzet, faj’) nyomán, a nasci,
natus (‘születik, ered, támad’) igéből. Lásd még náci, nacionálé,
nacionális, naiv, natalitás, nativitás, natúr, natúra, naturális,
naturizmus.
nacionálé – ‘személyi adatok összessége’.
Az ausztriai német Nationale átvétele; ez a latin nationalis
(‘nemzeti, hovatartozási’) semleges formája nyomán született.
Régies szó. Lásd még náci, náció, nacionális, naiv, natalitás,
nativitás, natúr, natúra, naturális, naturizmus.
nacionális – ‘‹régebben› nemzeti, országos’. – nacionalizmus: ‘a
független nemzeti állam megteremtésére törekvő politikai
eszmerendszer ‹főleg a 19. század során, utóbb pedig a
függetlenségért küzdő gyarmati országokban›’; ‘a nemzetállam
fenntartását és erősítését célzó, a nemzetiségi törekvéseket
visszaszorító ideológia’. – nacionalista: ‘a nacionalizmus híve,
hirdetője’; ‘‹melléknévként› a nacionalizmus alapján álló’. –
nacionalizál: ‘államosít’; ‘honosít’.
Nemzetközi szócsalád az újkori latin nationalis (‘a népre, nemzetre
vonatkozó’) szó nyomán, melynek forrása a latin natio, nationis
(‘nemzet’); eredetéről lásd náció. A magyarba a fenti szavakat
jórészt a német közvetítette (Nationalismus, nationalisieren stb.)
Lásd még náci, náció, nacionálé, naiv, natalitás, nativitás, natúr,
natúra, naturális, naturizmus.
nád – ‘hengeresen üreges szárú, pázsitfűféle vízinövény’; ‘ennek
levágott szára’: nádfedeles kunyhó. Származékai: nádas, nádaz.
Ismeretlen eredetű szó.
nadály – ‘pióca’.
Ismeretlen eredetű szó.
nadír – ‘talppont, a zenittel átellenes pont az éggömbön’.
Nemzetközi szó az arab nazír (‘megfelelő, átellenes’) nyomán, a
spanyol nadir közvetítésével.
nádor – ‘a király utáni legmagasabb közjogi méltóság a rendi
Magyarországon’.
A szláv elemekből álló régi nádorispán (‘palatinus’) későn önállósult
első eleme. A nádorispán középkori nadruspan, nadrespan,
nodorspan alakjai nyomán egy szláv *nad-dvor-župan, vagyis ‘az
udvar felett (álló) ispán’ szerkezetet kell feltételeznünk mint a szó
előzményét. Ilyen vagy hasonló szó ugyan nem mutatható ki az
átadóként számba jöhető szláv nyelvekben, a magyarázatot mégis
valószínűvé teszi az, hogy feudális méltóságneveink többsége
(király, udvarnok, vajda s maga az ispán) szláv eredetű. Lásd még
ispán, udvar.
nadrág – ‘deréktól combig, térdig vagy bokáig érő, páros szárú
ruhadarab’. Származékai: nadrágos, nadrágol.
Szláv eredetű szó: ószláv, régi bolgár, lengyel, népi orosz nadragi
(‘nadrág’) a na- (‘rajta’) és drzsati (‘tart’) elemekből
nadragulya – ‘a burgonyafélék családjába tartozó, mérgező növény’.
Jövevényszó, feltehetőleg a déli szláv nyelvekből: szerb-horvát népi
natragulja, szlovén nadragula. Ezek az olasz mandragola átvételei;
ennek forrása a latin mandragora. Az is elképzelhető, hogy a
magyar kölcsönözte a szót az olaszból, s adta tovább a szláv
nyelveknek.
nafta – ‘kőolaj’.
Nemzetközi szó a perzsa naft (‘földi gyanta, kőolaj’) nyomán, amely
a görög, illetve latin naphtha közvetítésével terjedt el az európai
nyelvekben. Lásd még naftalin.
naftalin – ‘erős szagú, főleg molyirtó szernek használt kristályos
ciklikus szénhidrogén-vegyület’.
Vegyi szakszó a nafta nyomán (mivel a kőolajlepárlás egyik
terméke), a vegyületeknél használatos -in végződéssel (mint anilin,
kinin).
nagy – ‘terjedelmes’; ‘számos egyedből álló’; ‘felnőtt’: ha nagy
leszek; ‘jelentős arányú, mértékű’: nagy riadalom, nagy fejlődés;
‘kiemelkedő ‹személy›’: nagy író, nagy tudós, Nagy Lajos király;
‹főnévként› ‘nagyobb rész’: a munka nagyját vállalom; ‘felnőtt
- 244 - oldal
személy’: ne beszélj bele a nagyok dolgába; ‘kiemelkedő személy’:
történelmünk nagyjai; ‘‹összetételek utótagjaként› vezető, elöljáró’:
nagyságos, nagysága, nagysád, nagyobbít, nagyobbodik,
nagyobbára, nagyjából, nagyít, nagyítás, nagyító, nagyon, nagyol,
nagyos, nagyzol, nagyzolás, nagyszerű, nagybani, nagyzás.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi örökség a finnugor korból: zürjén
nadjzs (‘fösvény’), ám az egyetlen rokonnyelvből vett, s
jelentésben eléggé távol álló példának csekély a bizonyító ereje.
nagy- – ‹összetételek előtagjaként› ‘terjedelmes, nagyarányú’:
nagyfejű, nagyszájú, nagybőgő, nagyágyú, nagyipar, nagytőkés,
nagyhatalom; ‘tekintélyes’: nagyúr, nagyasszony,
nagyboldogasszony; ‘magas korú’: nagyapa, nagyanya,
nagyszülők; ‘a húsvéti ünnepkörrel kapcsolatos’: nagyhét,
nagypéntek, nagyszombat, nagyböjt.
Az összetételek a nagy melléknév legfontosabb jelentésein
alapulnak. Az utolsó csoport szláv példákat követ, amelyek viszont
a keleti egyház görög szavaira mennek vissza: horvát veliki petak,
újgörög megali paraszkevi (‘nagypéntek’).
naiv – ‘gyermeteg, hiszékeny’; ‘ilyen lelkületre valló’: naiv kérdés;
‘természetes, mesterkéletlen’; naiv báj; ‘ösztönös tehetségű,
tanulatlan ‹művész›’: naiv festők. – naivitás: ‘gyermetegség,
hiszékenység’. – naiva: ‘ártatlan fiatal lány ‹mint színpadi
szerepkör›’; ‘ilyen szerepeket alakító színésznő’.
Nemzetközi szó a francia naif, naive nyomán, amely a latin nativus
(‘született, eredeti, természetes’) folytatója a nasci, natus igéből. A
fenti szavak német közvetítéssel jutottak hozzánk, a Naivität, Naive
esetében a szóvég latinosításával. Lásd még náci, náció, nacionálé,
nacionális, natúr, natúra, naturális, naturizmus.
najád – ‘források, tavak, folyók nimfája, női istensége az ókori görög
mitológiában’; ‘sellő, vízi tündér’.
Nemzetközi szó a görög Naiasz, Naiadosz nyomán, a naó (‘folyik’)
igéből. A magyar szó forrása a német Najade lehetett.
nála – ‘a közelében’.
Birtokos személyjeles alak egy önállóan ki nem mutatható *nál
határozószóból, amely a -nál,-nél ragnak is alapja. Ez a nál maga is
egy na szótő ablativusi -l ragos alakja. A na alapszó valószínűleg az
ugor, esetleg egyenest az uráli korból származik: vogul nú(pel)
(‘felé, rá’), szamojéd nán, ná (‘felé, hozzá’). A feltételezett na, ná
alapszó jelentése ‘közelség’ lehetett. Lásd még nélkül.
nano- ‘‹összetételek előtagjaként› az alapmértékegység
ezermilliomodrésze’: nanométer, nanofarad.
Tudományos szakszó a latin nanus (‘törpe’) nyomán.
nap – ‘hőt és fényt sugárzó égitest, bolygórendszerünk központi
csillaga’; ‘napsütés’: kifekszik a napra; ‘huszonnégy órás
időegység’; ‘ennek világos szakasza’: éjjel-nappal.
Származékai: napi, nappal, napos, napozik, nappalodik, naponta,
(ma)napság, napló, (el)napol. Bizonytalan eredetű szó. Esetleges
na- alapszava ugor örökség lehet: vogul, osztják nái (‘tűz’). A ‘tűz’
 ‘égi tűz’  ‘nap’  ‘egy napnyi időszak’ jelentésfejlődés
elképzelhető, ám a hangfejlődést a fenti példákból nehéz
megmagyarázni; egyrészt hosszú magánhangzót várhatnánk,
másrészt denominális -p névszóképzőt sem ismerünk a finnugor
nyelvhasonlítás körében. Lásd még holnap, hónap, naplopó,
napraforgó, tegnap, ünnep, vasárnap.
napa – ‘anyós(a)’: napamasszony.
Ősi örökség lehet a finnugor korból: vogul anip, finn anoppi
(‘anyós’). A ~ alak egy feltehető korábbi anapból lett birtokos
személyjellel (anapa); a szókezdő a eltűnésére nincs megnyugtató
magyarázat. Elavult, illetve tájnyelvi szó.
napalm – ‘gyújtóbombák töltete, olthatatlan tűzzel égő keverék’.
Angol szó, a keverék egyes alkotórészeinek nevéből kiemelt betűk
alapján: NAfténsavas aluminium + PALMitinsav.
naplopó – ‘munkakerülő, tétlenkedő’.
A német Tagedieb (‘naplopó’, tkp. ‘nap-tolvaj’) mintájára alkotott
szó; az is lehet, hogy önálló magyar fejlemény a hasonlóképp
német eredetű lopja a napot kifejezésből (den Tag wegstehlen).
nappa – ‘puha, nyújtható, finom bárány- vagy kecskebőr’.
A kaliforniai Napa város nevéből; a ~ a német Nappa átvétele.
napraforgó – ‘olajos magváért termesztett magas szárú, sárga
virágú kultúrnövény’.
Az elnevezés arra utal, hogy a virág (többnyire) a nap felé fordítja
tányérját. A magyar szó mintája alighanem a latin heliotropium
növénynév görög héliotropion eredetije volt: héliosz (‘nap’) és
trepó (‘fordít’). Hasonlóképp a ‘nap’ és ‘forog’ megfelelőiből épül fel
az olasz girasole, spanyol girasol és francia tournesol.
narancs – ‘gömbölyű, gerezdes, illatos héjú, édes citrusféle
déligyümölcs’.
Északolasz nyelvjárási narans, naranz formákból eredeztethető. A
szó az arab narandzs révén, főleg a spanyol naranja közvetítésével
terjedt el; előzménye a perzsa náráng, ezé pedig az óind nárangah
(‘narancsfa’). Az irodalmi olasz arancia és a francia orange
szókezdő n-jének eltűnésére több magyarázat van. Hihetőleg előbb
létrejött egy elhasonulásos larancia, lorange alak (a portugálban pl.
máig laranja a ~); ezt utóbb határozott névelős formának érezték
a achát
(l’arancia, l’orange), s ezért el is hagyták az l-t.
nárcisz – ‘tavasszal nyíló, fehér vagy sárga virágú hagymás
dísznövény’.
Nemzetközi szó a latin narcissus nyomán, amely a görög
narkisszosz átvétele. Az Ovidius közvetítette görög monda szerint a
virág Narkisszosznak a nevét őrzi: a szép ifjú az istenek
büntetéséből önmaga képmásába szeretett bele, s kielégíthetetlen
vágyában halálba sorvadt, míg végül virággá változott. A magyarba
a német Narzisse közvetítette.
narcizmus – ‘kóros önszeretet, valakinek önnön szépségében,
erényeiben való tetszelgése’.
A köznyelvben elterjedt ~ forma a német Narzismus átvétele; ez a
latin lélektani szakszóból, a narcissismusból rövidült egyszerejtés
alapján. Az elnevezés a mondabeli szép görög ifjúra, Narkisszoszra
utal, aki elutasította Ekhó nimfa szerelmét, s ezért büntetésül
önnön képmásába szeretett bele.
nárdus – ‘illatos kenet, kenőcs keleti növények gyökérolajából’.
A latin nardus átvétele; ennek előzménye a görög nardosz a perzsa
nard szóból.
nargilé – ‘vízipipa’.
Nemzetközi szó a török nargile nyomán; ennek forrása a perzsa
nárgíl közvetítésével a szanszkrit nárikela, azaz ‘kókuszdió’,
eredetileg ugyanis ebből készült a ~ víztartálya.
narkózis – ‘érzéstelenítő vagy kábítószer által előidézett bódult,
öntudatlan állapot’. – narkotikum: ‘kábítószer, érzéstelenítő vagy
altató szer, készítmény’. – narkotikus: ‘narkotikummal előidézett’;
‘narkózison alapuló’. – narkotizál: ‘narkotikummal elaltat,
érzéstelenít’; ‘bódít, kábít, az öntudatot tompítja’. – narkotizmus,
narkománia: ‘kábítószerek kóros, szenvedéllyé vált élvezete’. –
narkomán: ‘szenvedélyes kábítószer-élvező’. – narkós: ‘kábítószer-
élvező’.
Nemzetközi szócsalád a latin narcosis, illetve görög előzménye, a
narkószisz (‘zsibbasztás’), valamint a narkótikosz (‘zsibbasztó’)
nyomán; forrásuk a narkaó (‘megmerevedik’) ige.
narodnyik – ‘értelmiségi mozgalom Oroszországban a 19. század
második felében, amely a parasztság felszabadításáért küzdött, és
benne a forradalom vezető erejét látta’; ‘e mozgalom híve,
népbarát’; ‘‹melléknévként› e mozgalommal kapcsolatos’.
Orosz történelmi szakszó, a narod (‘nép, nemzet’) származéka a
valamihez tartozást jelző -nik képzővel. Az orosz szó rod eleme a
rodjitj (‘szül’) ige tövével kapcsolatos.
narrátor – ‘beszélő; színmű vagy film olyan szereplője, aki a
cselekményben nem vesz részt, csak annak előzményeit mondja el,
s az epizódok hézagait tölti ki’. – narratív: ‘elbeszélő jellegű’. –
narráció: ‘irodalmi mű elbeszélő része, eleme’.
Irodalomelméleti szakszavak a latin narrare, narratum (‘elbeszél’)
ige nyomán.
narvál – ‘jeges-tengeri cetfaj, hímjének hosszú, csavaros agyara
van’.
Skandináv eredetű: dán nahrval, izlandi nahvalr, tkp. ‘hulla-bálna’,
az állat halványszürke, foltos színéről.
násfa – ‘nyakláncon viselt, drágakővel kirakott arany ékszer’.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát našva (‘ékszer’); megvan az
oroszban is: nasva (‘rávarrás, díszes csat’). A szláv szavak a nasiti
(‘rávarr’) igenévi származékai, és jelentésük a ‘rávarrott dísz’ 
‘ruhán viselt ékszer’  ‘ékszer’ úton fejlődött. A magyar szóalak
talán a fa népetimológiás beleértésével fejlődött ki. Elavult szó.
nasivasi – ‘magyar kártyával játszott régi szerencsejáték’.
A szerb-horvát naši-vaši, tkp. miéink–tiéitek átvétele.
náspángol – ‘‹pálcával, vesszővel› ver, páhol’.
Ismeretlen eredetű szó.
naspolya – ‘kis körte alakú, vastag barna héjú, kásás húsú
gyümölcs’. Alakváltozatok: nasponya, naszpoja, lasponya, nespora,
noszpula, nyispolya, nyuszpulya, muspula, nyárspula stb.
Sok nyelvben elterjedt vándorszó a latin mespilum s előzménye, az
ismeretlen eredetű görög meszpilon nyomán. A magyar
alakváltozatok nagy sokasága arra vall, hogy az idők során több
nyelvből is átvettük, így forrása lehet az olasz nespola, szlovén
nešplja, horvát nešpulja, de a középfelnémet mispel is. A magyar
szó legtöbb alakjában hangrendi kiegyenlítődés következett be.
nassol – ‘torkoskodik’.
A német naschen (‘torkoskodik, titkon édességet majszol’) ige
átvétele; forrása az ófelnémet nascon (‘cuppog, ropogtat’).
Bizalmas nyelvi szó.
nász – ‘menyegző, házasságkötés’: násznép, nászajándék,
nászutazás; ‘párzás’: méhek nászrepülése; ‘‹irodalmi nyelven›
szeretkezés’: Ma sem lesz nászunk (Ady); ‘gyermekünk apósa’: a
lagzin a nászom mellett ültem.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a német Nestel (‘szalag, kötés’)
ófelnémet nast előzményéből származik; a szóvégi t mint
tárgyragnak érzett elem maradhatott el, akár a nyelvjárási damasz,
furmin, jácin alakokban. Az egyeztetést támogatja, hogy a Nestel a
házasságkötéssel kapcsolatos német szavakban és kifejezésekben
is szerepel, pl. bajor-osztrák nestel-eid (ófelnémet nast-ait), azaz ‘a
vőlegény esküje, amelyet a menyasszonynak tesz’. Lásd még
- 245 - oldal
násznagy.
naszád – ‘kicsi és könnyű (folyami) hadihajó’: torpedónaszád.
Szláv eredetű, az óorosz naszad (‘lapos fenekű, magasított oldalú
hajó’) átvétele; ez feltehetőleg a naszadjitj (‘ráültet’) ige tövéből
való.
násznagy – ‘a vőlegény tanúja, a leány kikérője és a lakodalmi
ceremónia rendezője, vőfély’.
A nász és nagy szavak összetétele, utóbbi ‘vezető’ jelentésében,
mint a fónagy, hadnagy, őrnagy s hasonló szavakban.
natalitás – ‘születési arányszám ‹ezer lakosra vetítve›’.
Latin statisztikai szakszó (natalitas) a natalis (‘születési’)
melléknévből, a nasci, natus (‘születik’) nyomán. Lásd még náci,
náció, nacionálé, nacionális, naiv, nativitás, natúr, natúra, naturális,
naturizmus.
nátha – ‘meghűlés’.
Szláv eredetű szó: szlovén naduha (‘asztma, légszomj’), szlovák
nadcha (‘nátha, az orrüreg gyulladása’); tövük a duha, ducha
(‘lélegzet, lehelet’), amely doh szavunknak is előzménye. A
magyarba a szlovák szó került.
nativitás – ‘a születéskori csillagállás’; ‘ennek alapján készített
horoszkóp’: Időjóslásra és nativitásra / Vagyon szükségem, készíts
íziben (Madách).
Latin szó (nativitas) a nativus (‘született’) nyomán, amely a nasci,
natus (‘születik’) származéka. Lásd még náci, náció, nacionálé,
nacionális, naiv, natalitás, natúr, natúra, naturális, naturizmus.
nátrium – ‘ezüstfehér, puha fémes elem’.
Újkori latin szó a nátron-ból képezve.
nátron- – ‘nátriumvegyületekkel kapcsolatos’: nátroncellulóz,
nátronlúg, nátronpapír, nátronüveg.
Nemzetközi szó a spanyol natron (‘szóda’) nyomán; ez az arab
natrun átvétele, s forrása a görög nitron közvetítésével a héber
nether vagy az egyiptomi ntr (‘szóda’). Lásd még nátrium, nitrát,
nitro-, nitrogén.
natúr – ‘természetes, eredeti, kezeletlen ‹szín, felület›’;
‘‹összetételek előtagjaként› természet-’: naturfilozófia;
‘panírozatlan’: natúrszelet.
A német natur- (‘természeti, természetes’) átvétele. Eredetéről lásd
natúra. Lásd még náci, náció, nacionálé, nacionális, naiv, natalitás,
nativitás, naturális, naturizmus.
natúra – ‘‹régen› a természet’; ‘a környező valóság mint a művészi
ábrázolás tárgya’.
Művészeti szakszó; a latin natura (‘természet’) a nasci, natus
(‘születik’) származéka. Lásd még náci, náció, nacionálé, nacionális,
naiv, natalitás, nativitás, natúr, naturális, naturizmus.
naturális – ‘természeti’: naturális gazdálkodás. – naturalizál: ‘honosít
‹külföldi személyt›’; ‘örökbe fogad ‹gyermeket›’. – naturalizmus: ‘a
nyers valóságot felmutató, az eszményítést elutasító művészeti
irányzat’; ‘mindent a természeti törvényekkel magyarázó bölcseleti
irányzat’. – naturalista: ‘a filozófiai vagy művészeti naturalizmus
híve, művelője’; ‘‹melléknévként› eme irányzatokkal kapcsolatos’.
Nemzetközi szócsalád a latin naturalis (‘természeti, természetes’)
nyomán, a natura (‘természet’) szóból, amely a nasci, natus
(‘születik’) igén alapul. Lásd még náci, náció, nacionálé, nacionális,
naiv, natalitás, nativitás, natúr, natúra, naturizmus.
naturbursch – [natúrburs] ‘természetes modorú, eleven és őszinte
fiatalember ‹színműben, filmen›’; ‘ilyen szerepeket alakító színész’.
Német szó, a Natur (‘természet’) és Bursche (‘legény, fickó’)
elemekből; az utóbbi előzménye a korai újfelnémet bursch (‘közös
kasszából élő legényemberek együttese’) a latin bursa (‘erszény’)
nyomán, eredetéről lásd börze.
naturizmus – ‘nudizmus’; ‘a természeti jelenségek imádata mint a
vallás ősformája’. – naturista: ‘a naturizmus híve, követője’.
Nemzetközi szócsalád a német Natur (‘természet’) szó latin-görög
képzős származékaiból. Lásd még náci, náció, nacionálé,
nacionális, naiv, natalitás, nativitás, natúr, natúra, naturális.
naumachia – ‘ókori római cirkuszban rendezett, tengeri ütközetet
megjelenítő előadás’.
Latin szó a görög naumakhia, azaz ‘hajócsata’ nyomán, a nausz
(‘hajó’) és makhé (‘csata’) elemekből. Lásd még asztronauta,
nautilusz.
nautilusz – ‘trópusi tengerekben élő, mészvázas lábasfejű állat’.
Latin szó, a görög nautilosz (‘hajós; polipfajta’) átvétele a nausz
(‘hajó’) nyomán.
navigál – ‘hajót, repülőgépet térkép és műszerek segítségével
irányít’. – navigátor: ‘az ilyen irányítást végző tiszt’; ‘‹autók
raliversenyén› a vezető társa, aki térkép alapján jelöli ki az
útvonalat’. – navigáció: ‘hajózás; hajók, repülőgépek irányításának
elmélete és gyakorlata’.
Nemzetközi szócsalád a latin navigare (‘hajózik’) ige nyomán; ez a
navis (‘hajó’) származéka.
nazális – ‘orrhang’; ‘orrhangú’: nazális magánhangzók; ‘az orral
kapcsolatos’. – nazalizáció: ‘orrhangúvá válás’.
Latin tudományos szakszó (nasalis) a naso (‘orr’) nyomán.
nazarénus – ‘svájci eredetű keresztény kisegyház, amelynek
nincsenek papjai és imaházai, és amely tiltja a fegyverviselést’.
a achát
A név a názáreti (latinul Nasarenus) Jézusra utal.
né- – ‘‹kérdő névmásokkal alkotott összetételek előtagjaként› egy
kevés, egyik-másik, vala-’: némi, némely, némelyik, néhány, néhol.
A né- előtag talán ősi örökség az uráli korból, azonos a nem 2, neki
szavak megfelelő elemével.
-né – lásd nő2
ne1 – ‘tessék, itt van, fogd, vedd’. – nesze: ‘ugyanaz’
Figyelemfelkeltő szók; a ne valószínűleg a néz felszólító nézd
alakjának csonkult formája, mint né csak (‘nézd csak’). A né–ne
fejlődési vonal nem problémátlan, mégis valószínű, hogy a nivel
együtt a néz származékai; kevésbé hihető, hogy a ne önkéntelen
hangkitörésből ered, mint a no. A nesze -sze eleme nyomatékosító
szerepű, mint a monddsza csak, addsza csak kifejezésekben.
ne2 – lásd nem2
nebáncsvirág – ‘fájvirág, érintésre felpattanó toktermésű,
sarkantyús virágú növény’; ‘túlérzékeny ember’.
A nebáncs előtag a ne bánts kifejezés összevont, s a kiejtéshez
igazodott írásmódú alakja; lásd még nefelejcs. A ~ mintája a
növény latin noli-me-tangere (‘ne érints’) neve vagy ennek német
megfelelője, a Rührmichnichtan volt; ugyaninnen ered az angol
touch-me-not, valamint a ~ magyar tájnyelvi nenyúljhozzám
változata. Lásd még bánt, virág.
nebich – ‘sajnos!’; ‘bánom is én!’; ‘‹főnévként› nyomorult,
jelentéktelen ember’.
Jiddis kifejezés (nebbich), eredete tisztázatlan.
nebuló – ‘serdülő fiú, pajkos kisdiák’.
A latin nebulo, nebulonis (‘széltoló, semmirekellő’) átvétele; ez a
nebula (‘köd, felhő’) nagyító képzős származéka.
necc – ‘háló, hálószatyor’; ‘‹teniszben, asztaliteniszben› a háló
érintése a labda által’.
A német Netz (‘háló’) átvétele.
nedű – lásd nedv
nedv – ‘folyékony anyag ‹növényi, állati vagy emberi szervezetben›’;
‘‹nedű alakjában› nemes ital’. Származékai: nedves, nedvesség,
nedvez.
Ismeretlen eredetű szó; a v–ű váltakozás benne olyan, mint a
keserv–keserű vagy szív–szű, hív–hű alakpárokban.
nefelejcs – ‘apró kék virágú növény’.
Nyelvújítási alkotás a német Vergissmeinnicht (‘ne-felejtkezz-meg-
rólam’) mintájára; azonos értelmű az angol forget-me-not, az olasz
non-ti-scordar-di-me vagy a francia ne m’oubliez-pas. E névadás
onnan ered, hogy a virágszimbolikában ez a virág az egymástól
elszakadt szerelmesek hűségét fejezte ki.
nefelogram – ‘műholdról készített felvétel a földi felhőzetről’.
Tudományos szakszó a görög nephelé (‘felhő’) és gramma (‘írás,
rajz’) elemekből.
nefrit – ‘zöldes, áttetsző ásvány’.
A görög nephrosz (‘vese’) szóból, az ásványneveknél gyakori -it
végződéssel (mint galenit, pirit). Az elnevezés alapja az ókori
eredetű hiedelem, hogy ez az ásvány használ a vesebetegségek
ellen. Lásd még nefritisz.
nefritisz – ‘vesegyulladás’.
Görög orvosi szakszó a nephrosz (‘vese’) nyomán, a gyulladásra
utaló -itisz végződéssel (mint appendicitis, hepatitisz). Lásd még
nefrit.
negatív – ‘a nullánál kisebb’: negatív szám; ‘az elektronokat taszító’:
negatív pólus; ‘a feltételezett vagy keresett tünetet, betegséget
nem jelző’: negatív lelet; ‘a sötét-világos árnyalatokat fordítva
mutató’: fotónegatív; ‘hátrányos, rossz, káros’: negatív
jellemvonás; ‘tagadó, nemleges’: negatív válasz, reakció;
‘ellenszenves jellemű’: negatív hős; ‘‹főnévként› fotónegatív’. –
negatíve: ‘kedvezőtlenül, elutasítólag’. – negatívum:
‘fogyatékosság’; ‘előnyös tulajdonságok hiánya’. – negatívizmus:
‘visszautasító magatartás’. – negatívista: ‘tagadó, mindent
elutasító’.
Nemzetközi szócsalád a késői latin negativus (‘tagadó, nemet
mondó’) nyomán; ez a negare, negatus (‘nemet mond, elutasít,
tagad’) igéből való, amelynek neg- eleme ősi tagadószó, a nec
alakváltozata. A ~ német kölcsönzés; a negative latin határozói
alak. Lásd még negligál, negociátor, renegát.
negédes – ‘mesterkélten finomkodó’; ‘‹régen› büszke, rátarti’:
Szeme nyájas, szava édes, / Maga tetsző, bár negédes (Arany).
Ismeretlen eredetű szó. Rég elavult már, amikor a nyelvújítás
korában feltámasztották negéd és negédség (‘gőg, dölyf’)
rokonaival együtt. Az utóbbi kettő hamar kikopott az irodalmi
nyelvből; a ~ él még a fenti első jelentésben, amelyet az édes szó
téves beleértése folytán nyert idővel.
néger – ‘fekete bőrű személy’; ‘más neve alatt, csekély fizetségért
dolgozó író, fordító’.
A német Neger átvétele; forrása a francia nčgre, amely a spanyol
negro révén a latin niger, nigra, nigrum (‘fekete’) szóhoz vezet
vissza. Lásd még negrid.
negligál – ‘elhanyagol’; ‘semmibe vesz, nem törődik vele’. –
negligencia; ‘hanyagság, nemtörődömség’
A latin negligere (‘elhanyagol, lefitymál’) és negligentia
- 246 - oldal
(‘hanyagság’) átvétele. A latin ige egy ősi neg- (tkp. nec) tagadószó
és a legere (‘szed, gyűjt, kiválaszt’) ige együttese. Lásd még
negatív, neglizsé, negociátor, renegát.
neglizsé – ‘otthonias, hiányos öltözet’: neglizsében fogadta
vendégeit.
A francia costume négligé (‘hanyag öltözet’) önállósult második
eleme, a negliger (‘elhanyagol’) befejezett melléknévi igeneve;
forrása a latin negligere (‘elhanyagol’); ennek eredetéről lásd
negligál.
negociátor – ‘közvetítő, alkusz’.
Latin szó (negotiator) a negotiari, negotiatus (‘ügyködik,
kereskedik’) igéből, ennek forrása a negotium (‘fáradozás, munka,
foglalkozás’), a neg- tagadószó (tkp. nec) és otium (‘nyugalom,
béke, pihenés’) elemekből. Lásd még negatív, negligál, renegát.
negrid – ‘Afrikában őshonos, igen sötét bőrű, gyapjas hajú, széles
ajkú és orrú ‹embertani fajta›’. – negroid: ‘a negrid mellett más
beütéseket is mutató ‹emberfajta›’. – negritó: ‘délkelet-ázsiai sötét
bőrű, kis termetű, őshonos emberfajta’.
A spanyol negro (‘néger, fekete’) görögös képzései, illetve (a
negrito esetében) spanyol kicsinyítő képzés; forrása a latin niger,
nigri (‘fekete’). Lásd még néger.
négus – ‘Abesszínia korábbi uralkodóinak címe’.
Nemzetközi szó az etiópiai amhara negus (‘király’) nyomán.
négy – ‘kétszer kettő’. Származékai: negyed, negyedik, négyes,
négyzet, (fel)négyel.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul nilji, mordvin nilje, finn neljä,
lapp nöllje; a ~ negy- tőalakja ezek szabályos fejleménye. Lásd
még négykézláb, negyven.
negyedfél – lásd másfél
négykézláb – ‘egyszerre két kezére és két lábára (vagy két térdére)
támaszkodva ‹áll, jár›’.
A kézláb elem itt olyan egybefoglaló összetétel, mint az arc eredeti
orr-szá(j) formája, tehát ‘végtag’ jelentésű, ezért jár hozzá a négyes
szám. A ~ jelöletlen határozó, akárcsak a mezítláb.
negyven – ‘négyszer tíz’.
A négy számnév negy- tőalakjának összetétele a tizet jelölő -ven
elemmel; ennek eredetéről lásd hatvan.
nehéz – ‘nagy súlyú’; ‘nagy testi vagy szellemi erőfeszítést kívánó’:
nehéz munka, nehéz feladat; ‘nem könnyen emészthető ‹étel›’.
Származékai: nehézség, nehezék, nehézkes, nehezít, nehézkedik,
nehezül, neheztel, nehezményez.
Ismeretlen eredetű szó.
nejlon – lásd nylon
neki – ‘az ő számára’.
Birtokos személyjeles alak az önállóan ki nem mutatható nek
határozószóból, amely a -nak, -nek ragban is jelen van. Ez maga is
lativusragos alak egy uráli eredetű ne (‘ez’) mutató névmásból, a
jelentése tehát így fejlődött: ‘feléje’  ‘számára’. Lásd még né-,
nem2.
nekro- – ‘‹összetételek előtagjaként› halottal kapcsolatos’. –
nekrofilia: ‘perverz indíttatás holttesttel való közösülésre’. –
nekrológ: ‘halotti búcsúztató’; ‘az elhunytat méltató cikk, írás’. –
nekromantia: ‘halottidézés, jóslás a megidézett lelkek
segítségével’. – nekropolisz: ‘nagy kiterjedésű ókori temető’. –
nekropszia: ‘boncolás, hullavizsgálat’.
Nemzetközi szavak; előtagjuk a görög nekrosz (‘holttest’) töve a
nekroó (‘megöl’) igéből. Az utótagok sorra: philia (‘barátság,
kedvelés’), logosz (‘beszéd’), manteia (‘jóslás’), polisz (‘város’),
ópszisz (‘tekintet’).
nektár – ‘az istenek itala a görög mitológiában’; ‘nemes bor’: Tokaj
szőlővesszein / Nektárt csepegtettél (Kölcsey); ‘édes nedv a
virágokban, amelyből a méhek mézet készítenek’; ‘rostos
gyümölcslé’.
Nemzetközi szó a latin nectar, illetve előzménye, a görög nektar
nyomán. Lásd még nektarin.
nektarin – ‘az őszibarack szőrtelen, sima héjú változata’.
Nemzetközi szó a francia nectarine nyomán, amely a nektár
származéka, és a gyümölcs édes és aromás levére utal.
nélkül – ‘‹valaminek, valakinek› híján, távollétében, mellőzésével’.
Származékai: nélkülöz, nélkülözés, nélkülözhető, nélkülözhetetlen.
A ~ névutó a -nél határozóragnak és a kívül határozószó rövidebb
kül alakjának az összetapadásából jött létre ilyesféle
szerkezetekben: víznél kül (‘a vízen kívül, attól távol, attól
elkülönülve’)  víz nélkül (‘víz hiányával, mellőzésével’).
nem1 – ‘élőlények két fő kategóriájának egyike a szaporodásban vitt
szerep alapján’: férfi nem, női nem; ‘‹egyes nyelvekben› a névszók
ragozási és egyeztetési viszonyait meghatározó osztály’: hímnem,
nőnem, semleges nem; ‘(nemesi) nemzetség’; ‘az azonos fajúak
összessége’: az emberi nem; ‘fajta’: pénznem, halálnem.
Származékai: nemű, nemtelen, nemtelenség, nemi, nemiség.
Bizonytalan eredetű szó. Az iráni alán nyelvekhez tartozó oszét
nämig (‘mag’) szavával való összevetés gyenge lábakon áll. Lásd
még nemes, nemtő, nemz.
nem2 – ‘tagadószó’. Származékai: nemleges, ne.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul ne-, osztják, zürjén nem-,
a achát
votják no. Ezek az alakok csak névmásokkal együtt fejeznek ki
tagadást, hasonlóan a magyar se- előtaghoz: sehol, semmi, senki.
Ezek és a ~ ne változata egy ősi uráli nä (‘ez’) névmásból erednek,
amely a ‘mi?’ jelentésű -m elemmel bővülve lett nem alakú. Ez
eleinte puszta kérdőszó volt; a tagadó funkcióig a kétkedő
kérdésen, majd az erős kétség hangoztatásán át vezetett az út.
Tagadószók hasonló fejlődésére más nyelvben is van példa: a
francia personne (‘senki’) és rien (‘semmi’) a latin persona
(‘személy’) és res, rem (‘dolog’) szavakból ered. Lásd még né-,
neki, nincs.
néma – ‘tagolt beszédre képtelen (személy)’: süketnéma; ‘szótlan,
szólni nem hajlandó’; ‘hangot nem adó’: néma a rádió; ‘kiejtésben
nem hangoztatott ‹betűk›’. Származékai: némaság, némul, némít.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén nem, nema, nemo, szlovák
nemy. A fenti szavak valamelyikének nőnemű formája jutott
nyelvünkbe. Lásd még német.
némber – ‘megvetésre méltó nőszemély’; ‘‹régen› nő, asszony’.
A nő né- alakváltozatából és az ember szóból olvadt össze: né-
ember  némber (mint jó ember  jámbor). Megvető értelme csak
a 19. században alakult ki.
nemere – ‘hideg, viharos keleti bukószél Erdélyben’.
A Kárpátok Nemere nevű csúcsáról, amely nagy területen a keleti
irányt jelöli. Ez talán egy szláv Nemira (‘nyughatatlan’) jelentésű
szóból, illetve személynévből ered.
nemes – ‘a feudális társadalom kiváltságos osztályához tartozó
(személy)’; ‘erkölcsileg kiváló’: nemes lélek; ‘különlegesen finom,
értékes’: nemes bor, nemes rozsda, nemesfém. Származékai:
nemesség, nemesi, nemesít, nemesítés, nemesbedik.
A nem1 szó származéka -s melléknévképzővel, a latin genus,
generis (‘nem’)  generosus (‘nemes’) szóalkotás mintájára.
német – ‘tömegében Németországban élő germán nép; ennek
nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e népre, nyelvre vonatkozó’.
Származékai: németes, németesít, németesség, németség.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát Nemac, szlovén, szlovák Nemec
(‘német’). Az ősszláv nemac töve azonos néma szavunk
előzményével, s eredeti jelentése ‘nem szláv’, ‘érthetetlen nyelvet
beszélő’ volt (hasonlóan a barbár szó eredetéhez), s csak utóbb
rögződött mint a germánság megnevezése. A magyarba a fenti
nyelvek bármelyike közvetíthette a szót, mégpedig igen korán,
amikor nyelvünkből még hiányzott a c hang, s t-vel
helyettesítették.
nemez – ‘gyapjú vagy szőr tömörítésével készült vastag, erős kelme,
filc’.
Iráni eredetű szavunk: oszét nimet, középperzsa namad, újperzsa
nemed (‘nemez’). Ezek egy ‘üt’ értelmű ige igenevei, utalásul a ~
előállítási módjára. A magyar szóvég d  z változása nem
példátlan: büdös–bűz, édes–íz.
nemezis – ‘a büntető, igazságtévő sors’: utolérte a nemezis.
Nemzetközi szó a latin Nemesis nyomán, amely a görög Nemeszisz
(‘a büntető igazság istennője’) megfelelője. A görög szó mint
köznév feddést, megtorlást jelent a nemeszaó (‘neheztel, zokon
vesz’) ige alapján.
nemtő – ‘védő szellem, géniusz’.
Akárcsak a föveg, a ~ is sajtóhibának köszönheti létét. A neves
Calepinus-féle tíznyelvű szótár 1585-ös kiadásában jelent meg a
latin genius magyar megfelelőjeként a nemtő alak nemző helyett;
később más szótárak is átvették, s a nyelvújítás is felkarolta, így
lett divatos irodalmi szó: Szerelem, költészet és ifjuság / Nemtője
tár örök utat honomba (Madách). A helyesnek szánt nemző a latin
genius korai magyarítási kísérlete annak alapján, hogy a latin szó a
gignere, genui (‘nemz’) ige származéka; lásd még nem1, nemz.
nemz – ‘nemi érintkezés útján a nő(stény) testében támaszt ‹utódot,
ivadékot›’: Nemzett József Áron (József Attila). Származékai:
nemzés, nemző, nemzet, nemzetség, nemzetes, nemzeti,
nemzetiség, nemzetiségi, nemzedék, nemzedéki.
A nem1 főnév -z képzős igei származéka, tkp. ‘nemet, nemzetséget
hoz létre’. A ‘nem(zet)’ és ‘nemz’ a latinban is kapcsolatos
egymással: genus, generis (‘nemzet, törzs’), generare (‘nemz’).
néni – ‘szülő nőtestvére, nagynéni’; ‘idősebb nőtestvér’; ‘idősebb nő
(kedveskedő vagy bizalmas megszólítása)’. Alakváltozatok: néne,
nene, nenne, nénő, nenő.
Valószínűleg gyermeknyelvi szó a nana, nyanya rokonságából;
kevésbé valószínű, hogy a nő né alakváltozatának ismétléses
formája.
neo- – ‘‹összetételek előtagjaként› új ‹valamely stílus, elmélet
megújított változataként›’: neoavantgárd, neobarokk, neofasizmus,
neogótika, neoklasszicizmus, neoliberalizmus, neonácizmus,
neorealizmus stb.
A görög neosz (‘új’) szóból; az utótagok eredetét lásd a megfelelő
címszóknál. Lásd még neofita, neolit, neológ.
neofita – ‘valamely vallásra újonnan áttért (ember)’: ‘valamely tan
újsütetű, ennek folytán túlbuzgó, türelmetlen híve’.
Nemzetközi szó a görög neophütosz, azaz ‘frissen ültetett ‹növény›’
nyomán, a neósz (‘újonnan’) és phüteuó (‘ültet’) elemekből; fenti
első értelmét az újtestamentumi görög nyelvben nyerte. Lásd még
- 247 - oldal
neo-, neolit, neológ.
neolit – ‘újkőkor, csiszoltkő-korszak’; ‘‹melléknévként› e korral
kapcsolatos’. – neolitikum: ‘neolit, csiszoltkő-kor’.
Földtörténeti szakszavak a görög neosz (‘új’) és lithosz (‘kő’)
elemekből. Lásd még litográfia, monolit, neo, neofita, neológ.
neológ – ‘a rituális előírásokhoz az ortodoxoknál kevésbé szigorúan
ragaszkodó, egyes liturgikus reformokat elfogadó zsidó vallási
irányzat híve, képviselője’: neológ rabbi. – neológia: ‘vallási újítás,
reformizmus’; ‘nyelvújítás’. – neológus: ‘nyelvújító’. – neologizmus:
‘új nyelvi jelenség ‹szó, fordulat, nyelvi forma›’.
Nemzetközi szócsalád a görög neosz (‘új’) és logosz (‘beszéd’)
elemekből. Lásd még neo-, neofita, neolit.
neon – ‘nemesgáz, kémiai elem’; ‘ezzel a gázzal töltött ‹fénycső›’:
neoncső, neonfény.
Tudományos szakszó, W. Ramsey angol vegyész leleménye, a
görög neosz (‘új’) semleges alakja.
nép – ‘nagyobb emberi közösség, amelyet közös lakóhely, nyelv,
eredet és kultúra határoz meg’: A sírt, hol nemzet süllyed el, /
Népek veszik körül (Vörösmarty); ‘a társadalom kiváltságokat nem
élvező, a termelő munkát végző nagyobbik hányada’: Még kér a
nép, most adjatok neki (Petőfi); ‘a paraszti népesség’: népszokás,
néptánc, népdal; ‘‹többes számban› emberek’: micsoda népek
vannak! Származékai: népes, népség, népi, népies, népesség,
népesül, népesít, népesedik, népesedés, néptelen,
(el)néptelenedik.
Bizonytalan származású szó. Lehet, hogy ősmagyar kori eredetű,
úgynevezett egybefoglaló összetétel, szerkezetében az emberhez
hasonló: a nő né alakjából és a fi(ú) ugor kori pi előzményéből állt
egybe. Ennek a magyarázatnak komoly hangtörténeti nehézségei
vannak. Lásd még népszerű.
nepman – ‘nyerészkedő kereskedő, vállalkozó ‹a Szovjetunióban a
húszas években›’.
Angolos formájú orosz szó a húszas években meghirdetett „új
gazdaságpolitika” orosz nevének (Novaja Ekonomicseszkaja
Politjika) rövidítéséből: NEP, az angol man (‘ember’) szóval.
nepotizmus – ‘rokonok és családtagok protekciós támogatása
közéleti tisztségek, állások betöltésében’.
Nemzetközi szó a latin nepos, nepotis (‘testvérünk fia’) nyomán; a
középkori pápák gyakorlatára utal, hogy megválasztásuk után
közeli rokonaikat főpapi állásokba nevezték ki.
nepper – ‘csaló, üzér, üzleti felhajtó’.
Német szó, a tolvajnyelvi neppen (‘szélhámoskodik’) igéből, amely
a jiddisen át a héber naap (‘paráználkodik’) igére vezethető vissza.
népszerű – ‘közkedvelt’; ‘közérthető’: népszerű regények.
Származékai: népszerűség, népszerűsít.
Nyelvújítási alkotás a nép főnévből a korábban csak mellék- és
számnevekhez használt -szerű képzővel. A mintát a latin populus
(‘nép’)  popularis (‘közkedvelt’) szópár nyújthatta.
neptúnium – ‘az első mesterséges radioaktív elem’.
A Neptunus bolygóról kapta a nevét, mivel ez az Uranosz után
következik a Naptól távolodva, ahogy az újonnan felfedezett elem
az urániumot követte az elemek táblázatán. Neptunus a római
tengeristenség volt, a görög Poszeidón megfelelője. Lásd még
plutónium.
nerc – ‘vidramenyét’; ‘ennek szőrméjéből készült ‹bunda›’.
A német Nerz átvétele. A szó végső soron valamelyik nyugati szláv
nyelvből való: szorb norc, ukrán norica.
nescafé – [neszkafé] ‘vízben azonnal oldódó kávékivonat’.
Márkanév a gyártó Nestlé cég nevének első betűiből és a francia
café (‘kávé’) szóból.
nesz – lásd neszel
nesze – lásd ne1
neszel – ‘fülel; ‹meg- igekötővel› zajáról észrevesz’. Származékok és
kapcsolt szavak: neszez; nesz, nesztelen.
Bizonytalan etimológiájú szócsalád; talán hangutánzó eredetű, s a
tájnyelvi neszetel, neszlet (‘zajt csinál’) rokonságába tartozik. A
nesz utólagos elvonás.
neszesszer – ‘kis utazótáska testápoló szerek s apró használati
tárgyak számára’.
A francia nécessaire de toilette (‘toalett-táska’) első elemének
átvétele az eredeti kiejtés szerint; ez tkp. ‘szükséges’, a latin
necessarius folytatója a necesse (‘szükségeltetik’) alapján. Az
utóbbi a ne tagadószó és cedere, cessum (‘felad, lemond, hátrál’)
kapcsolata, tehát ‘múlhatatlan, elkerülhetetlen’.
nesztor – ‘valamely testület legidősebb tagja, bölcs és megbecsült
örege: De megszólalt mostan a gyülés Nesztora, / Fogatlan inyével
az öreg Kusztora (Arany).
A mondabeli püloszi király, Nesztór nevéből, aki a Tróját vívó görög
vezérek tanácsában a legidősebb és legbölcsebb volt.
nesztoriánus – ‘ókori keleti keresztény eretnekség, amely elvetette
Mária istenanyaságának tanát’; ‘e szektával kapcsolatos; e tan
híve’.
Az 5. századi konstantinápolyi pátriárka, Nesztoriosz nevéről, aki e
tant meghirdette.
nett – ‘csinos, tiszta’.
a achát
Bizalmas nyelvi szó, a német nett (‘csinos, szeretetreméltó’)
átvétele; ez holland közvetítéssel a francia net (’tiszta’) szóból
származik, amelynek latin előzménye azonos az olasz eredetű
nettó szóéval.
nettó – ’tiszta ‹súly; ár, jövedelem, kereset›’; ‘‹határozóként› tisztán,
a levonások után’: nettó hatvanezret keres.
Az olasz netto (’tiszta; a levonások után fennmaradó’) átvétele,
német közvetítéssel is: Nettogewicht (’tiszta súly’). Az olasz szó
latin előzménye a nitidus (‘fényes, sima, takaros’) a nitere (‘fénylik;
jövedelmez’) igéből. Lásd még nett.
neuma – ‘a kora középkori hangjegyírás eleme, amely csak a dallam
irányát mutatta az énekeseknek, a hangközök s a hangmagasság
jelölése nélkül’.
Görög szó, tkp. ‘intés, bólintás’.
neur- ‘‹összetételek előtagjaként› ideg-’. – neuralgia: ‘idegfájdalom,
idegzsába’. – neuraszténia: ‘ideggyengeség, idegkimerültség’. –
neurológia: ‘ideggyógyászat’.
A ~ elem a görög neuron (‘íj húrja’) szóból való, amelyet az
újkorban ‘ideg’ jelentéssel ruháztak fel, akárcsak az azonos értelmű
és rokon eredetű latin nervus szót (lásd enervált). Az utótagok:
görög algeó (‘fájlal’), aszthenosz (‘erőtlen’, lásd aszténia), logosz
(‘vélemény, tanulmány’). Lásd még neuron, neurózis.
neuron – ‘idegsejt s annak nyúlványai’.
Görög tudományos szakszó, tkp. ‘íj húrja’; az idegrendszerrel
kapcsolatos jelentést az újkori tudományosság ruházta rá a húr és
az idegszál alaki hasonlósága alapján. Lásd még neur-, neurózis.
neurózis – ‘testi és lelki zavarokban megnyilvánuló idegbetegség’. –
neurotikus: ‘neurózisban szenvedő, idegbeteg’; ‘idegbetegséggel
kapcsolatos’.
Orvosi szakszó a latin neurosis nyomán, amely a görög neuron
(lásd ott) tőből való a betegségek forrására utaló -ózis képzővel
(mint oszteoporózis, szklerózis).
neutron – ‘elektromosan semleges, nehéz elemi részecske’. –
neutrinó: ‘elektromosan semleges, igen kis tömegű elemi
részecske’.
Tudományos szakszavak a latin neuter, neutra, neutrum
(‘semleges’) alapján (eredetétől lásd neutrum); a ~ -on végződése
általános az elemi részecskék nevében (mint elektron, mezon,
proton); a neutrinó olaszos, kicsinyítő képzős alak.
neutrum – ‘nyelvtani semleges nem’. – neutralizál: ‘semlegesít’. –
neutralizmus: ‘semlegesség, elnemkötelezettség’.
Nemzetközi szócsalád a latin neuter (‘egyik sem’) semleges
neutrum alakja nyomán, a ne tagadószóból és az uter, utra utrum,
azaz ‘(vala)melyik a kettő közül’ határozatlan névmásból. Lásd még
neutron.
név – ‘dolog, személy megjelölésére, megkülönböztetésére használt
szó’: tulajdonnév, személynév, földrajzi név; ’tisztesség, hír’: nagy
nevet szerzett. Származékai: neves, nevez, nevezet, nevezetes,
nevező, névtelen, névtelenség, névleg, névleges.
Ősi örökség az uráli korból: vogul, osztják nem, votják nim, finn
nimi, szamojéd nim (‘név’). Az indoeurópai kapcsolat (perzsa nam,
görög onoma, latin nomen, angol name stb.) kétségtelen, de az
esetleges kölcsönzés iránya még tisztázásra szorul. A magyar
szóvégi m  v fejlődés szabályos. Lásd még névmás.
nevel – ‘‹régen› növel, nagyobbít’: Bencének ez a kép egy betűt se
mondott, / Sőt tán még nevelte az előbbi gondot (Arany); ‘‹állatot›
tenyészt’: lónevelő trószok; ‘fejlődését elősegítve gondoz, irányít
‹gyermeket›’; ‘ily módon bizonyos tulajdonságokat kialakít’:
gyermekeit tisztességre nevelte. Származékai: nevelő, nevelés,
nevelt, neveltetés, nevelkedik, neveletlen.
A nő1 ige növ- tövének származéka deverbális -l képzővel (mint
forral, termel). Valójában a növel illabiális alakváltozata; régebbi
jelentése is erről tanúskodik. Idővel a ~ alak a ma általános,
áttételes jelentésében elkülönült, önálló igévé vált.
nevet – ‘jókedvének, a gúnynak vagy kárörömnek kifejezést ad szája
széthúzásával és gyors, szaggatott hangadással’. Származékai:
nevetés, nevető, nevetős, nevetgél, nevettet, nevettető, nevetség,
nevetséges, nevetségesség, nevethetnék(je).
Ősi örökség az ugor korból: vogul magant-, movvind (‘nevet’). Ezek
a magyar szó régebbi mevet alakját magyarázzák, amely a 16.
századig kizárólagos volt; a -t mozzanatos képző a meve- tövön. A
ma általános ~ alak mássalhangzós elhasonulásnak tulajdonítható:
a m–v (két ajakhang) közül az első képzéshelyet váltott, foghangú
lett: n–v
névmás – ‘főnevet, melléknevet vagy számnevet helyettesítő szó’.
Nyelvújítási lelemény a latin pronomen (‘nevet helyettesítő’)
magyarítására; eredetileg birtokos jelzős összetétel volt névmása
(‘névnek a mása’) formában. Lásd még név.
nexus – ‘kapcsolat’; ‘‹társasági, üzleti, politikai› összeköttetés’.
Latin szó, a.m. ‘összefűzés, összefonódás’, a nectere, nexum (‘köt,
összekapcsol’) származéka. Lásd még konnektor.
néz – ‘tekintetét ráirányítja ‹valamire›’; ‘a látvány alapján tévesen
valakinek, valaminek vél’: sokan a lánya nővérének nézik;
‘tekintettel van rá’: nem néz sem Istent, sem embert; ‘valamerre
irányul ‹ház, szoba›’: a szoba az udvarra néz. Származékai: nézés,
- 248 - oldal
néző, nézeget, nézdegél, nézelődik, nézelődés, nézet.
Az ige né- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul nevl
(‘látható’), votják naani, mordvin niimsz, finn nähdä, näen (‘néz’). A
~ -z eleme tartósságot kifejező gyakorító képző, mint főz, vonz stb.
Lásd még ni.
ni – ‘‹figyelmet valamire ráirányító, mutató kézmozdulatot kísérő,
esetleg meglepetést kifejező indulatszó›’. Alakváltozatok és
összetételek: né, nécsak, nicsak, nini.
Valószínűleg a néz ige felszólító alakjából csonkult nézd, nízd  né,
ni alakra, ahogy a lássamból lám lett, a találomból tán. Más nézet
szerint önkéntelen hangkitörésből keletkezett, az alakilag rokon ne,
no indulatszavakhoz hasonlóan. Az első feltevés a valószínűbb.
nife – ‘a Föld legbelső, izzó magja, amely feltehetőleg nikkelből és
vasból áll’.
Geológiai szakszó a két elem vegyjeléből; ezek egyben latin nevük
első két betűjét tartalmazzák: NIckelium+FErrum. Lásd még nikkel.
nihilizmus – ‘a létezés értelmetlenségét, az erkölcsök és törekvések
hiábavalóságát hirdető, kiábrándult felfogás’; ‘a feudális
eszmevilágot mindenestől elutasító szellemi mozgalom a 19.
századi Oroszországban’. – nihilista: ‘a nihilizmust valló személy’;
‘‹melléknévként› a nihilizmussal kapcsolatos’.
Nemzetközi szócsalád a latin nihil (‘semmi’) nyomán, görög eredetű
képzőkkel; az eredetibb nihilum a ni tagadószóból s a hilum
(‘hajszál, rost’) elemekből épült fel, értelme tehát ‘egy hajszál
sem’.
nikkel – ‘ezüstfehér, nyújtható, korrózióálló fémes elem’.
A német Nickel átvétele. Ez végső soron az újfelnémet kupfernickel
szóból való, amelyben egy gonosz manó Nickel neve rejlik, s ez a
Nikolaus (‘Miklós’) becéző alakja. A középkori bányászok neveztek
el így bosszúságból egy rézfényű ércfajtát, amelyből nem lehetett
rezet kinyerni. (Hasonló okból és módon nyerte nevét a kobalt is.)
Amikor a svéd Cronstedt felfedezte ebben az ércben az új elemet, a
svédbe átszármazott, felében lefordított kopparnickel alak második
eleméről nevezte el, s így a ~ név a svédből terjedt el.
nikotin – ‘a dohány erősen mérgező alkaloidja’. – nikotinizmus:
‘dohányzási szenvedély’; ‘idült nikotinmérgezés’. – nikotinista:
‘szenvedélyes dohányos’.
Tudományos szakszócsalád Jean Nicot francia diplomata nevéből,
aki a 16. században a dohányt kalandos úton Franciaországba
juttatta, és így lehetővé tette európai termesztését. A szóvég a
vegyi anyagok szokásos -in képzője (mint anilin, kinin)
nímand – ‘(egy) senki, jelentéktelen ember’.
A német niemand (‘senki’) átvétele; ez a ni (je)e (‘semmiféle’) és
man (‘ember’) elemekből áll.
nimbosztrátusz – ‘réteges esőfelhő’.
Meteorológiai szakszó a latin nimbus (‘felhő, zápor’) és stratus
(‘lerakott, rétegezett’) elemekből; utóbbi a sternere, stratum (‘szór,
terít, kövez’) származéka. Lásd még nimbusz, sztráda.
nimbusz – ‘dicsfény, hírnév, tekintély’: a csalhatatlanság nimbusza
veszi körül; ‘‹régebben› dicsfény, fénykoszorú szentek feje körül’.
Latin szó (nimbus), tkp. ‘felhő’; átvitt értelme a középkori latinban
alakult ki. Lásd még nimbosztrátusz.
nimfa – ‘a természeti erőket megtestesítő alsóbbrendű istennő a
görög mitológiában’; ‘rovarbáb’. – nimfománia: ‘kórosan felfokozott
nemi vágy nőkben’.
Nemzetközi szó a latin nympha nyomán; ez a görög nümphé, tkp.
‘menyasszony, fiatalasszony’ megfelelője. A nimfománia újkori
lélektani szakszó, és azokra a mondabeli szerelmi kalandokra utal,
amelyeknek gyakran szereplői a nimfák.
nimród – ‘szenvedélyes vadász’.
A legendás mezopotámiai király, Nimród nevéről, aki a Biblia
szerint „nagy vadász vala az Úr előtt”.
nincs(en) – ‘nem létezik’; ‘nem található ‹a jelzett helyen›’.
Származékai: nincstelen, nincstelenség.
Igei állítmányként (csak jelen kijelentő harmadik személyben)
használatos tagadószó, a nem2 és a nyomatékul használt és vagy is
összeforrott alakja, a s elem affrikálódásával.
nióbium – ‘szürke, középkemény fémes elem’.
Az ógörög mitológia tragikus női alakjáról, Niobéról, Tantalosz
lányáról, akinek fiait és leányait, fennhéjázása büntetéséül,
megölték az istenek. A névadás alapja, hogy a ~ közeli
rokonságban áll a tantállal,s annak egyik ércéből sikerült elsőként
elkülöníteni.
nipp – ‘apró porcelán dísztárgy vitrinben; csecsebecse’.
A német Nippes [nip] átvétele; ez a tisztázatlan eredetű francia
nippe(s) (‘ruhadarabka, cicoma, pipere’) szó megfelelője.
nirvána – ‘teljes megsemmisülés, az egyéni lét boldog megszűnése,
kiszabadulás a lélekvándorlás rabságából a buddhista
eszmevilágban’.
Szanszkrit szó, a nirvá (‘elfúj’) származéka, tkp. ‘elfújás, kioltás’.
nitrát – ‘a salétromsav sója’: ammóniumnitrát (‘péti só’). – nitrit: ‘a
salétromossav sója’. – nitrid: ‘nitrogén és fém vegyülete’. –
nitrifikál: ‘‹talajbaktérium› az ammóniumot nitritté, majd nitráttá
oxidálja, s így a növények számára hasznosíthatóvá teszi’.
Kémiai szakszavak a görög nitron (‘szóda; salétrom’) nyomán;
a achát
eredetéről lásd nitro-.
nitro- – ‘nitrogénnel kapcsolatos, nitrogént tartalmazó ‹vegyület,
készítmény›’: nitrobenzol, nitrocellulóz, nitrofilm, nitroglicerin,
nitrolakk.
A ~ előtag a görög nitron (‘szóda; salétrom’) származéka, forrása a
héber nether vagy az egyiptomi ntr (‘szóda’). Ugyaninnen ered, az
arab natrun közvetítésével, a nátron, nátrium is; e kettősség oka,
hogy a sokban hasonló kétféle kristályos anyagot, a szódát és
salétromot sokáig nem különböztették meg. Lásd még nitrát,
nitrogén.
nitrogén – ‘a földi légkör négyötödét alkotó színtelen, szagtalan, az
élő anyag felépítésében nagy szerepet játszó elemi gáz’.
Kémiai szakszó a görög nitron (‘lásd nitro-) és gennaó (‘nemz,
létrehoz’) elemekből, tehát ‘salétromot alkotó’.
nitt – ‘szegecs’.
A német Niet átvétele.
nívó – ‘(folyadék)szint’: benzinnívó; ‘(magas) színvonal’: nívós,
nívótlan, nívódíj. – nivellál: ‘kiegyenlít ‹különbségeket›, egy szintre
hoz’.
Nemzetközi szócsalád a francia niveau (‘szintező, vízmérték; szint,
színvonal ‘), illetve niveler (‘szintez; kiegyenlít’) nyomán. Ezek az
ófranca nivel származékai, amely l  n elhasonulásos alak az
eredetibb livelből; az utóbbi forrása a latin libella (‘szintező’), a
libra (‘mérleg’) kicsinyített formája. Német közvetítéssel kerültek
nyelvünkbe, a nivellál a nivellieren latinosításával. Lásd még líra2.
no, na – ‘‹kérő, biztató, sürgető, helytelenítő, méltatlankodó, esetleg
nyugtatgató indulatszó›’. Összetételei: nocsak, nohát, nono.
Önkéntelen hangkitörésből keletkezett, akárcsak a ne, ni. Lásd még
nógat, noha, nos, nosza, noszogat.
noa – ‘direkttermő szőlőfajta’; ‘ennek terméséből készült, az
egészségre ártalmas borfajta’: noabor, nohabor, novabor.
A szőlőfajta eredeti Noah nevéből, ez Noé pátriárka nevének latinos
alakja. Az elnevezés alapja, hogy a Biblia szerint Noé volt az első
szőlőtermesztő és borkészítő. A tájnyelvi noha, nova alakok
hiátustöltő mássalhangzókkal formálódtak ki.
nobilis – ‘nemes(lelkű), előkelő, finom’. – nobilitás: ‘nemesség,
nemeslelkűség’.
Régies szavak a latin nobilis (‘nemes’) és származéka, a nobilitas
nyomán. Ezek a noscere, notum (‘ismer’) ige no- tövéből erednek, a
nobilis tehát ‘felismerhető, ismeretes, jeles, nemes’. Lásd még
agnoszkál, notabilitás, nótárius, notórius.
nógat – ‘biztat, ösztökél, sürget’. Származéka: nógatás.
A biztató, sürgető értelmű no indulatszóból jött létre -gat gyakorító
képzővel (mint jajgat, sürget). Az o megnyúlása a hangsúlyos
helyzetnek tudható be. Lásd még noszogat.
noha – ‘ámbár, jóllehet’.
A megengedő értelmű no és a ha kötőszó összeforrt alakja: no, ha
látta (is), nem mutatta  noha látta, nem mutatta.
nokedli – ‘galuska’.
A bajor-osztrák Nokkerl (‘galuska’) átvétele, amely kicsinyítő
képzős alak az északnémet Nock (‘sziklazátony’) nyomán (utalásul
a forró vízből fel-felbukkanó tésztadarabkákra). A magyar szóvég rl
 dl változást és a szillabikus l szokott feloldását mutatja (mint
gribedli, hokedli).
noktürn – ‘zongorára vagy zenekarra írt kisebb, melankolikus lírai
zenedarab’; ‘‹eredetileg› éji dal, szerenád’.
Nemzetközi zenei szakszó a francia nocturne (‘éjszakai’) nyomán;
ez a latin nocturnus folytatója a nox, noctis (‘éj’) alapszóból.
nomád – ‘állattenyésztő, lakhelyét állandóan változtató ‹nép,
népcsoport›’; ‘ilyen életmódra jellemző’; ‘‹főnévként› ilyen nép
tagja’: nomádok. – nomadizál: ‘nomád életmódot folytat’.
Nemzetközi szó a latin nomades (‘vándorló pásztorok’) nyomán; ez
a görög nomasz, nomadosz (‘legelőről legelőre kóborló’) többes
alakjának átvétele a nomé (‘legelő’) nyomán. A nomadizál francia
eredetű (nomadiser).
nómenklatúra – ‘egy tudományág szakszavainak, szakmai
kifejezéseinek összessége’; ‘‹a pártállami időkben› a párt- és
államapparátus vezető rétege’; ‘névmutató, szakszójegyzék’.
Nemzetközi szó a latin nomenclatura (‘névjegyzék’) alapján; ennek
forrása a nomenclator (‘névkiáltó’) a nomen (‘név’) és calare (‘kiált,
szólít’) elemekből. A nomenclator az a rabszolga volt, aki hivatalra
pályázó urát kísérgette szavazatgyűjtő útján, s megnevezte neki
mindazokat a polgárokat, akikkel eközben találkozott. Lásd még
nomenverbum, nominál-, nominális, nominativus.
nomenverbum – ‘igenévszó, olyan szó, amely azonos alakban ige is,
névszó is’: pl. les, nyom, vész.
Latin nyelvtani szakszó, elemeiről lásd nominális, verbális.
nominál- ‘‹összetétel előtagjaként› névleges’: nominálbér (‘névleges
bér, pénzben megnevezett bér’).
A német nominal átvétele; eredetére nézve lásd nominális.
nominális – ‘névleges’; ‘‹nyelvtanban› névszói’: nominális állítmány.
– nominalizmus: – ‘‹a skolasztikus filozófiában› az a felfogás, hogy
az általános fogalmak puszta nevek, a valóságban csak egyedi
dolgok léteznek egyedi tulajdonságaikkal’. – nominalista: ‘a
nominalizmus híve’; ‘e felfogással kapcsolatos’.
- 249 - oldal
Nemzetközi szócsalád a latin nominalis (‘név szerinti, névvel
kapcsolatos, névleges’) nyomán; ez a nomen, nominis (‘név’)
származéka, az utóbbi pedig a noscere (‘ismer’) igéből ered (no-
scere, no-men). Lásd még nobilis, nómenklatúra, nomenverbum,
nominál-, nominativus, notabilitás, renomé.
nominativus – [nominatívusz] ‘alanyeset’. Latin nyelvtani szakszó a
nominare, nominatum (‘megnevez’) ige nyomán, a nomen, nominis
szóból, az esetnevekre jellemző -ivus végződéssel (mint dativus,
genitivus). Lásd még nómenklatúra, nomenverbum, nominál-,
nominális.
non- – ‘‹összetételek előtagjaként› nem-’: nonfiguratív,
nonkonformizmus, nonlineáris, nonprofit, nonstop.
Nemzetközi szócsoport a latin eredetű non (‘nem’) előtaggal; az
utótagokat lásd a megfelelő szócikkeknél. Az ilyen összetételek
újkeletű divatja az angol nyelvből indult el, s máig is a legtöbb ilyen
szó onnan ered. Lásd még nonsalansz, nonszensz.
nóna – ‘kilencedik fok ‹zenei skálán›’; ‘szerzetesek zsolozsmájának
déli imaórája’. – nonett: ‘kilenc szólóhangra vagy hangszerre írt
zenemű’; ‘ilyet előadó együttes’.
A ~ a latin nonus (‘kilencedik’) nőnemű alakja a novem (‘kilenc’)
számnévből; a nonett a francia nonette átvétele az olasz nonetto
nyomán, amely a nono (‘kilencedik’) kicsinyített formája. Lásd még
november.
noná – ‘mi az, hogy; de még mennyire’.
A jiddis nu ná, nü ná módosult változata a no hatására, a német
nun (‘most, nos’) és nein (‘nem’) elemekre megy vissza.
nóniusz – ‘mérőműszer segédskálája, amelyről a mértékek tizedrész
értékeit lehet leolvasni’; ‘ilyen mércével ellátott műszer’.
A portugál matematikus, Pedro Nunes nevének latinosított Nonius
formájából.
nonpareille – [nomparej] ‘hat pont magasságú, nagyon apró
betűkből álló ‹szedés›’.
Francia nyomdászati szakszó a non tagadószó és pareille
(‘hasonló’) elemekből, tehát ‘hasonlíthatatlan’. A pareille a latin par
(‘pár, egyenlő’) kétszeres kicsinyítésű késő latin paricillus (egyenlő,
hasonló) alakjából ered.
nonsalansz – ‘könnyed nemtörődömség, hanyag fesztelenség’.
Francia szó (nonchalance) a non tagadószó és chaleur (‘hév’)
elemekből, tehát ‘nem-hevülés, lusta közönyösség’; a chaleur a
latin calor folytatója, lásd kalória.
nonszensz – ‘értelmetlenség, képtelenség’.
Angol szó (nonsense) a tagadó non- előtagból és a sense
(‘értelem’) szóból, amely a francia útján a latin sensus (‘érzék,
érzéklet, értelem’) szóból ered. Lásd még szenzáció, szenzitív,
szenzor.
nordikus – ‘északi ‹emberfajta›’: nordikus (megnyúlt, magas
homlokú) koponya.
Latin tudományos szakszó (nordicus) a germán eredetű nord
(‘észak’) szó nyomán. Lásd még normann, norvég.
nória – ‘folyóvíz mellett használt vízemelő kerék’.
Nemzetközi szó a spanyol noria nyomán; ez az arab naura
(‘horkoló’) szóból ered, amely a szerkezet keltette zajt érzékelteti.
norma – ‘ szabály’; ‘előírás, ‹munkában, felhasznált anyagban›
megkövetelt, illetve megengedett mennyiség’; ‘szokott mérték,
szabvány’. – normális: ‘szabályszerű, szabványos’; ‘közepes,
átlagos’; ‘egészséges, ép, épeszű’. – normalitás: ‘szabályszerűség,
egészség, ép értelem’. – normalizál: ‘szabályoz, szabványosít’; ‘a
rendes állapotába (vissza)juttatja’. – normatív: ‘irányadó,
szabályozó, mértékül szolgáló’. – normatívum: ‘rendszabály,
zsinórmérték’.
Nemzetközi szócsalád a latin norma (‘szögmérték, zsinórmérték,
szabály’) nyomán; ez a noscere (‘tud, ismer, elismer, vizsgál’) ige
származéka.
normann – ‘viking, (régi) skandináv’.
Nemzetközi szó a középkori latin Normannus nyomán; ennek
forrása az ódán norrmand vagy az óskandináv nordmadr (‘északi
ember’) volt a norr, nord (‘észak’) és mand, madr (‘ember, férfi’)
elemekből. Lásd még norvég.
norvég – ‘a Skandináv-félsziget nyugati felét lakó nép, ennek nyelve,
ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e népre, nyelvre vonatkozó’.
Elvonás a Norvégia országnévből, a Dánia  dán, Hollandia 
holland szópárok analógiájára. A név forrása az óskandináv
Norvegr (tkp. ‘északi út’) megnevezés. A ~ok saját neve norsk, tkp.
‘északi’.
nos – ‘‹válaszadásra felszólító, biztatást kifejező indulatszó’.
A no meg az és elemekből összeforrt indulatszó. Lásd még nosza.
nosza – ‘biztatást, sürgetést kifejező indulatszó’.
A no indulatszó és a -sza, -sze nyomatékosító elem kapcsolata
(mint nesze, addsza, monddsza). Lásd még noszogat.
noszogat – ‘nógat, biztat, ösztökél’.
A nosza indulatszóból lett gyakorító -gat képzővel (mint jajgat,
hujjogat). Lásd még nógat.
nosztalgia – ‘honvágy, elvágyódás; visszavágyódás ‹régebbi idők,
emlékek után›’. – nosztalgikus: ‘elvágyódó, a visszahozhatatlan
után sóvárgó’.
a achát
Nemzetközi szócsalád a görög nosztosz (‘visszatérés, hazatérés’)
és algeó (‘fájdalmat érez’) elemekből.
nosztrifikál – ‘honosít, elismer ‹külföldön szerzett diplomát›’.
Nemzetközi szó a latin noster, nostri (‘a miénk’) és facere (‘tesz
valamivé’) elemekből.
nóta – ‘dal’; ‘dallam’; ‘‹régen› hangjegy, kotta’; ‘ügy, dolog, história’:
régi nóta már ez.
A latin nota (‘jegy, feljegyzés, írásjegy’, középkori latin ‘hangjegy’)
átvétele; a szó a noscere, notum (‘megismer, tud’) ige származéka.
A tőmagánhangzó a hangsúly hatására nyúlt meg. Lásd még
nótárius, notesz.
notabilitás – ‘előkelőség, fontos (közéleti) személyiség’.
Latin szó (notabilitas), a notabilis (‘nevezetes, emlékezetes,
feltűnő’) származéka a notare (‘feljegyez’) igéből; végső forrása a
noscere, notum (‘megismer, megjegyez’). Lásd még nobilis,
nominális, nóta, nótárius, notesz, notórius.
nótárius – ‘jegyző, írnok’.
Nemzetközi szó a késői latin notarius (‘jegyző, írnok’) nyomán, a
notare (‘leír, följegyez’) igéből; ez a nota (‘jegy, feljegyzés,
írásjegy’, középkori latin ‘hangjegy’) származéka a noscere, notum
(‘megismer, tud’) ige nyomán. Elavult szó. Lásd még nobilis,
nominális, notabilitás, notórius.
notesz – ‘zsebkönyvecske feljegyzések számára’.
Valószínűleg a hajdan külföldről behozott ilyen könyvecskék francia
(esetleg angol) NOTES feliratának téves, latinos olvasata volt a ~
létrehozója. A felirat mindkét nyelvben a note (‘jegyzet’) többes
száma, a latin nota (‘jegy, feljegyzés’) folytatója, helyes ejtése
franciából [not], angolból [nótsz] volna. Lásd még nóta, nótárius,
notórius.
notórius – ‘hírhedt’; ‘megrögzött’: notórius hazudozó.
A hazai latin notorius (‘közismert; rosszhírű’) átvétele. Ez a késői
latin notorius (‘közhírré tevő; közismert’) megfelelője a noscere,
notum (‘megismer, megvizsgál’) igéből. A gonosztevőkkel
kapcsolatos jelentéskör sajátos magyar fejlemény, bár van némi
alapja a klasszikus latinban, hiszen a nota jelentései között szerepel
a ‘cenzori megrovás, szégyenbélyeg, gyalázat’ is. Lásd még nobilis,
nominális, nóta, notabilitás, nótárius.
nóva – ‘újcsillag, hirtelen fellobbant, eredeti fényességének
sokezerszeresével sugárzó csillag’.
Csillagászati szakszó a latin stella nova (‘új csillag’) szókapcsolat
második eleméből. Lásd még novella, novícius, nóvum.
novella – ‘elbeszélés’. – novellista: ‘novellaíró’. – novellisztikus:
‘novellaszerű’; ‘kisprózai’.
Nemzetközi szócsalád az olasz novella (‘kis hír, újság, mese,
elbeszélés’) alapján; ez az azonos latin szó folytatása, amely a
novum (‘új ‹dolog›’) kicsinyített novellum alakjának többes száma.
Lásd még nóva, novícius, nóvum.
november – ‘az év tizenegyedik hónapja’.
A latin November átvétele, forrása a novem (‘kilenc’) számnév, a
római év ugyanis korábban márciussal kezdődött.
novícius – ‘szerzetesnövendék, próbaidős szerzetes’. – novícia:
‘próbaidős apáca’. – noviciátus: ‘leendő szerzetes vagy apáca
próbaideje’.
Vallási szakszók a latin novicius (‘új jövevény, új szolga a házban’)
nyomán, a novus (‘új’) melléknévből. Lásd még nóva, novella,
nóvum.
nóvum – ‘újdonság’.
Latin szó (novum), tkp. ‘újság, újítás’, a novus (‘új’) főnévi
származéka. Lásd még nóva, novella, novícius.
nózi – ‘orr(ocska)’: fújd ki szépen a nózidat.
Gyermeknyelvi szó a német Nase (‘orr’) hazai német nos, nose
formái nyomán.
nő1 – ‘nagyobb, magasabb lesz ‹élőlény›’; ‘mennyiségben, méretben,
mértékben gyarapodik’. Származékai: növekszik, növel, növeszt,
növendék, növedék.
Ismeretlen eredetű szó; alaktani viselkedése (amely a fő, lő, sző
igékéhez hasonlít) jelzi, hogy szókészletünk ősi eleme lehet. Lásd
még nevel, növény.
nő2 – ‘nőnemű felnőtt személy’; ‘feleség’: nőm, nejem. Származékai:
nős, nősül, nősülés, nőtlen, nőtlenség, nőtlenségi, nőszik (=nősül,
nővel közösül), női, nőies, nőietlen, nőcske, nőzik.
Ősi örökség az uráli korból: vogul ní, osztják, mordvin ni, szamojéd
né (‘nő, asszony, feleség’). A magyar szó a fő–feje tőtípushoz
tartozik, ám a neje és nője alakok közt jelentésbeli megoszlás van:
‘felesége’, illetve ‘szeretője, élettársa’. Az asszonynév végén
használatos -né elem valószínűleg a neje alak rövidülésével (nej 
nei  né) jött létre. Lásd még nőstény, nővér.
nőstény – ‘állatfaj nőnemű egyede’; ‘‹melléknévként› nőnemű
‹állat›’: nőstény medve.
A nő2 főnév származéka -s, -t és -n képzőegyüttessel, amelyből az s
kicsinyítő szerepű; a -t és -n együtt az isten szóban található; az
eredetibb nősten, nőstén szóvége csak későn palatalizálódott. A
‘női egyed’ fogalomra egyes más nyelvek is kicsinyítő formát
használnak: latin femina  femella, német Weib  Weibchen.
növény – ‘szervetlen anyaggal táplálkozó élőlény’. Származékai:
- 250 - oldal
növényi, növényzet.
Nyelvújítási szóalkotás, a nő1 ige régebbi növevény származékának
megrövidítése egyszerejtéses alapon.
nővér – ‘nőnemű testvér’; ‘apáca’; ‘ápolónő’.
A nő2 és a ‘rokon’ értelemben önállóan is használatos vér (Véreim,
magyar proletárok, Adytól) összetétele, párhuzamban a fivér,
testvér szókkal. Az ‘apáca’ jelentés a megfelelő latin szó (soror)
fordítása, ‘ápolónő’ értelme pedig onnan való, hogy sokáig
betegápoló rendek apácái szolgáltak a kórházakban. Lásd még
fivér, testvér.
nudizmus – ‘a ruhátlanul fürdőzés, sportolás mozgalma’. – nudista:
‘a nudizmus híve, meztelen fürdőző’; ‘ilyen célra alkalmas’: nudista
kemping.
Nemzetközi szó a latin nudus (‘meztelen’) nyomán.
nudli – ‘burgonyás, henger alakú főtt tészta’.
A bajor-osztrák nudl átvétele; ez a tisztázatlan eredetű irodalmi
német Nudel (‘főzni való, tojásos tésztanemű’) megfelelője.
nugát – ‘őrölt pörkölt mogyoróból vagy dióból kakaóvajjal készült
édesség’.
Nemzetközi szó a francia nougat nyomán, ez a provanszál nogatból
ered, a noga (‘dió’) származékából, amely a latin nux, nucis (‘dió’)
folytatója. Lásd még nukleusz.
nukleusz – ‘sejtmag’; ‘atommag’. – nukleon: ‘magrészecske, a
proton és neutron közös neve’. – nukleáz: ‘a nukleinsavakat bontó
enzim’. – nuklein: ‘a sejtmag kromoszómáit alkotó ‹sav›’. –
nukleáris: ‘az atommaghasadással kapcsolatos, atom-’: nukleáris
fegyverek, nukleáris háború.
Tudományos szakszócsalád a latin nucleus (‘mag’) nyomán; ez tkp,
‘dióbél’, s eredetibb nuculeus alakja a nux, nucis (‘dió’) kicsinyített
nucula formájából ered. Lásd még nugát.
nulla – ‘semmi’; ‘a semmi jele a tízes számrendszerben’. – nulláz:
‘nullára állít ‹órát, műszert, jelzőt, számlálót›’.
A latin nullus, nulla, nullum, azaz ‘semmi(lyen), semmiféle, egy
sem’ nőnemű alakja. A nullus a ne tagadószó és az ullus
(‘egynémely, valami, valamennyi’) névmás egybeolvadása; az
utóbbi hasonulásos alak az unulus (‘egyecske, valamicske’)
nyomán, amely az unus (‘egy’) kicsinyített származéka. Lásd még
annullál, unikum.
numera – ‘(egyszeri) közösülés’: leadott három numerát.
A szleng szókincséből, a latin numerus származéka, talán a régi
latinos numeró 1, numeró 2… (‘először, másodszor…’) felsorolási
formula nyomán. Lásd még numerikus.
numerikus – ‘számbeli, számszerű’; ‘számjegyes vezérlésű’.
Tudományos szakszó a latin numericus alapján, amely a numerus
(‘szám’) származéka. Lásd még numera.
numizmatika – ‘a régi pénzekkel és érmékkel foglalkozó
tudományág’. – numizmatikus: ‘a numizmatika tudósa’.
Nemzetközi szakszócsalád a késő latin numisma, numismatis
(‘forgalomban lévő pénz’) nyomán. Ez a görög nomiszma,
nomiszmatosz (‘szabály; pénzérme’) átvétele a nomidzó (‘szokásba
hoz, törvényessé tesz’) ige alapján; ennek forrása a nomosz
(‘szokás, törvény’) a nemó (‘feloszt, irányít, kormányoz’) igéből.
Lásd még nummulit.
nummulit – ‘korong alakú, meszes héjú őskövület, egy eocénkori
hatalmas egysejtű váza’.
Őslénytani szakszó a latin nummula (‘pénzecske’) nyomán, amely a
nummus (‘pénzérme’) kicsinyített alakja; az -it végződés gyakori az
ásványnevekben (mint galenit, pirit). Lásd még numizmatika.
nuncius – ‘a Vatikán követe, diplomáciai képviselője’. – nunciatúra:
‘pápai (nagy)követség’.
Diplomáciai szakszavak a latin nuntius (‘követ, hírvivő’), illetve a
nuntiare, nuntiatum (‘hírül visz, hírül ad’) ige nyomán; az előbbi
eredetileg *noventius alakú lehetett, a novum (‘újság, hír’) szó
származéka. Lásd még renonsz.
nút – ‘horony’.
A német Nut (‘horony’) átvétele.
nutáció – ‘a Föld forgástengelyének kis mértékű ingadozása’.
Csillagászati szakszó a latin nutatio nyomán, a nutare, nutatum
(‘inog, hajlong’) igéből.
nutria – ‘hódpatkány, értékes prémű rágcsáló állat’.
Nemzetközi szó a spanyol nutria nyomán; ez a népi latin nutria
(‘vidra’) átvétele; forrása a latin lutra (‘vidra’).
nüansz – ‘árnyalat’. – nüanszíroz: ‘árnyal, finom részleteket emel ki’;
‘gondosan, finoman kidolgoz’.
A francia nuance (‘árnyalat’) átvétele; ez a nuer (‘árnyalatok szerint
osztályoz’) származéka a nue (‘felhő’) szóból, melynek forrása a
latin nubes (‘felhő, füstfelleg, fátyol’) a nubere (‘befed, fátyoloz’)
ige alapján. A nüanszíroz a francia nuancer átvétele a német
nuancieren közvetítésével.
nünüke – ‘kékesfekete színű nagyobb bogár, kőrisbogár-féle’.
A ~ sajátos szóalakulat, a népnyelvi Isten ünükéje (azaz ünőkéje,
tehénkéje) bogárnévből való, a szóhatár eltolódásával: Iste|n
ünükéje. Lásd még ünő.
Ny
a achát
nyafog – ‘kényeskedve panaszkodik’. Származéka: nyafka.
Hangutánzó szó, távolabbról rokon a nyávog igével.
nyaggat – ‘kéréseivel zaklat’; ‘‹játékosan, bosszantásul› fogdos,
húzgál’; ‘nyű, kímélet nélkül használ ‹hangszert›’.
Alighanem a nyekereg ige rövidebb nyekeg formájából, annak
műveltető képzős nyegget származékából keletkezett hangrendi
átcsapással. Némi gondot csak az okoz, hogy az ilyen átcsapás
leginkább magas  mély irányú szokott lenni.
nyáj – ‘kisebb patás állatok, főleg juhok együtt őrzött csoportja’;
‘lelkipásztor vezetése alatt álló hívők közössége’; ‘valakit vakon
követő emberek csoportja’.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még nyájas.
nyájas – ‘barátságos, szívélyes’; ‘‹régen› nyájat, társaságot,
közösséget kedvelő’. Származékai: nyájasság, nyájaskodik.
A nyáj főnév származéka, eredetileg ‘nyájkedvelő, társulásban élő’
értelemben állatokra alkalmazták, alighanem a latin gregarius
(‘nyájban, csapatban élő’) mintájára, amely a grex, gregis (‘nyáj’)
szóból ered. A jelentés ‘nyájban élő’  ‘társaságot kedvelő’ 
‘barátságos, szívélyes’ fejlődése kézenfekvő; mellesleg a latin
szóban is hasonló zajlott le.
nyak – ‘a fejet a törzzsel összekötő testrész’; ‘tárgy hasonló alakú,
szerepű része, szűkülete’: a palack nyaka; ‘ruha nyakrésze’.
Származékai: nyakaz, nyakal, nyaklik.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még nyakas, nyakló.
nyák – ‘nyálka’; ‘rizsből, zabpehelyből főzött pépes étel’.
Nyelvújítási szóalkotás, a nyál szó nyálka származékának tájnyelvi
nyáka alakjából, a szóvég csonkításával.
nyakas – ‘makacs, konok’. Származékai: nyakasság, nyakaskodik.
A nyak főnév származéka -s melléknévképzővel (mint fejes, kezes,
lábas stb.); a vastag nyak a közfelfogás szerint a testi erőnek és
akaraterőnek a jele, s ily módon a konokságnak is. Erre vall a
régebbi vastagnyakú kálomista kiszólás is, amely a hitükhöz
keményen ragaszkodó reformátusokat jellemezte.
nyakló – ‘a ló nyakába vetett, alsó végén a kocsirúdhoz erősített szíj,
lánc’; ‘fék, mérték’: nyakló nélkül költekezik, iszik.
A nyak főnév származéka, egy önállóan nem létező nyak(o)l ige
folyamatos melléknévi igeneve, amelynek eredeti értelme ‘nyakba
vető, nyakon hordott’ lehetett, a ~ tehát egy nyakló szíj, nyakló
lánc-féle szókapcsolatból önállósult.
nyál – ‘a szájban képződő, az emésztést segítő színtelen váladék’.
Származékok és kapcsolt szavak: nyálas, nyálaz, nyáladék,
nyáladzik; nyálka, nyálkás.
Ősi örökség a finnugor korból: mordvin nolga, finn nolki, lapp
nuolga (‘nyál, takony’). A nyálka lehet kicsinyítő képzős forma, de
elvonás is a nyálkás szóból, amely külön -kás képzőegyüttessel jött
létre, mint édeskés, savanykás stb.
nyal – ‘nyelvével végigsimít’; ‘ilyen módon eszik’: mézet nyal;
‘alantasan, szolgai módon hízeleg’. Származékai: nyaldos,
nyalakodik, nyalogat, nyalint, nyalánk, nyalánkság, nyali, nyalizik.
Ősi örökség az uráli korból: osztják njala, finn nuolla, lapp njoallat,
szamojéd nuljom (‘nyal’). Lehetséges, hogy a ~ és a nyál
rokonnyelvi előzményei egyetlen ősi igenévszóra vezethetők
vissza. A ~ ‘hízeleg’ jelentése a durva segget nyal kifejezésre céloz;
ennek finomított formája a nyali, nyalizik. Lásd még nyalka.
nyaláb – ‘szálas anyagból két karral átfogható, összekötött csomó’:
egy nyaláb szalma, gally. Származéka: nyalábol.
Bizonytalan eredetű szó. Elképzelhető, hogy nyal- szótöve az ugor
korból ered: osztják njula (‘össze, egybe’); ez kapcsolatos lehet a
nyolc feltételezett ugor alapszavával. A szóvégi -b talán egy igen
ősi -pp denominális névszóképzőből ered (lásd közép, küszöb).
nyalka – ‘kicsinosított, délceg, peckes’: nyalka huszárok, nyalka
járás.
A nyal ige származéka kicsinyítő -ka képzővel (mint lepke, locska,
röpke), a kinyalja magát szólás nyomán.
nyámmog – ‘lassan, kelletlenül eszik’; ‘piszmog’.
Hangutánzó, hangfestő szó, a kelletlen majszolás hangját imitálja
és a lassú mozgást festi. Lásd még nyimnyám.
nyamvadt – ‘gyenge, fejletlen’; ‘silány, gyatra’.
A nyom ige származéka visszaható és gyakorító -vad képzővel
(mint olvad), a nyomvadt, nyamvadt tehát ‘megnyomott,
elnyomorodott, elkorcsosult’. Lásd még nyuvaszt.
nyanya – ‘nagyanya’; ‘öregasszony’.
Gyermeknyelvi szó, az anya ismételgetéséből.
nyápic – ‘vézna, cingár’.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó.
nyár1 – ‘a legmelegebb évszak’. Származékai: nyári, nyárias,
nyaranta, nyaral, nyaralás, nyaraló.
Bizonytalan eredetű. Talán azonos a nyár2 szóval, annak korábbi
‘mocsár’ jelentése alapján, mivel a szabad vízfelszín csak a
hóolvadás után, a rövid északi nyár idején válik láthatóvá. E
magyarázatot gyengíti, hogy a kérdéses szónak egyetlen
rokonnyelvben sincs évszakkal kapcsolatos jelentése. Nem áll
erősebb lábakon az a nézet sem, hogy a ~ egy ‘tavasz, nyár’
jelentésű őstörök njár szóból ered, mert ezt csak egy ingatag és
távoli török-mongol megfelelés igazolhatná.
- 251 - oldal
nyár2 – ‘nedves, homokos talajt kedvelő, gyorsan növő, barkás
virágzatú fa’.
Ősi örökség az uráli korból: vogul njer, votják njur (‘mocsár’), finn
noro (‘nedves völgy’), szamojéd njar (‘tundra’). A ~ legkorábbi
magyar jelentése ugyancsak ‘mocsár’ volt, s innen vonódott át a
nedves helyeket kedvelő fafajtára. Lásd még nyár1.
nyargal – ‘‹ló› vágtat’; ‘‹ember lóháton› vágtat’; ‘‹ember› nagy
léptekkel, gyorsan fut’. Származékai: nyargaló, nyargalás,
nyargalászik, nyargonc.
A jár ige származéka gyakorító -gal képzőbokorral (mint szaladgál);
a 16. századi jargal, gyargal, nyargal alakok jelzik, hogy a borjú–
bornyú meg a megyek–mejek–menyek változatokban mutatkozó
hangváltás történt a szó elején. Legkorábbi jelentése ‘járkál,
szaladgál’ volt; a lovaglással, illetve lóvágtával kapcsolatos
jelentéskör talán a nyergel szóval (lásd nyereg) való alaki
hasonlóság okán fejlődött ki.
nyárs – ‘hegyes végű pálca, melyre a szabad tűz felett sütendő húst
húzzák’: nyársonsült; ‘kihegyezett végű karó mint kivégzőeszköz’:
felnyársalták. Származékai: nyársas, nyársal.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még nyárspolgár.
nyárspolgár – ‘szűk látókörű, kicsinyes, előítéleteihez ragaszkodó
ember, kispolgár’.
A német Spiessbürger nyomán balkezesen alkotott tükörszó, a
német Spiess ugyanis nemcsak nyársat, hanem lándzsát is jelent. A
Spiessbürger valóban ‘lándzsás polgár’ jelentésű, s eredetileg a
polgárőrséget ellátó városiak gúnyneve volt, amelyet a diákok
akasztottak rájuk. A szó fenti értelme már a németben kialakult.
nyavalya – ‘betegség’; ‘‹indulatos beszédben› fene, ördög’: tudja a
nyavalya. Származékai: nyavalyás, nyavalyáskodik, nyavalyog,
nyavalygás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén nevolja (‘ínség, baj’),
szlovák nevoľa (‘nyomorúság’). A szláv szavak a ne tagadószó és
volja (‘akarat’) kapcsolatai, tehát ‘nem akart dolog’ jelentésűek. A
magyar szóban hangrendi kiegyenlítődés történt, a szókezdő n
pedig palatalizálódott, alkalmasint a ly hatására: nevolja  navalja
 nyavalya.
nyávog – ‘‹macska› jellegzetes hangját hallatja’.
Hangutánzó eredetű szó a nyafog, nyivákol rokonságából.
nyegle – ‘hetyke, hányaveti’; ‘‹régen, főnévként› szemfényvesztő,
szélhámos’.
Ismeretlen eredetű szó.
nyék – ‘vadaskert, erdő’; ‘környék’.
A ~ feltehető nyé- alapszava alighanem ősi örökség az ugor korból:
vogul nev-, neg- (‘köt’), osztják neveita- (‘befon’). A ~ -k eleme
deverbális névszóképző, s a szó első jelentése ‘fonott kerítés,
sövény’ volt, majd ‘erdőben elkerített hely’, s így ‘vadaskert’;
‘környék’ jelentése késői, és éppen az utóbbi szó -nyék elemének
beleértésére alapul. A ~ kapcsolata az ősi magyar Nyék
törzsnévvel, amely helynevekben él (pl. Kápolnásnyék), csak
feltehető, de nem bizonyítható.
nyekereg – ‘‹hangszer› kellemetlen, elnyújtott hangot ad’; ‘‹bútor,
szekér› nyikorog’; ‘nyöszörög, sírdogál’. Származékok és kapcsolt
szavak: nyekeg, nyegget, nyekken.
Hangutánzó eredetű szócsalád, a nyikorog legközelebbi rokona,
távolabbról a nyög, nyaggat, mekeg igékkel is kapcsolatos. Lásd
még nyenyere.
nyel – ‘nyelvével és nyelőcsöve izmaival a torkából a gyomor felé
indít ‹ételt, italt›’; ‘nyálát nyeli’: nagyot nyelt ijedtében; ‘magába
fojt’: sok bosszúságot nyeltünk; ‘magába fogad’: elnyelte a föld.
Származékai: nyelő, nyelés, nyelet, nyeldes, nyeldekel, nyeldeklő.
Ősi örökség az uráli korból: osztják njel-, votják njil-, finn niellä,
szamojéd njállá (‘nyel’).
nyél – ‘szerszám, eszköz hosszú fogantyúja, markolata’; ‘levél szára’.
Származékai: nyeles, nyeletlen.
Ősi örökség az uráli korból: vogul nel, osztják nol, szamojéd nir, ner
(‘nyél, fogantyú’). A szóeleji palatalizálódás a magyarban
következett be.
nyelv – ‘az ízlelésnek, nyelésnek (és embernél a beszédnek) a szerve
a szájban’; ‘beszédhangokból összetevődő jelrendszer, a
gondolatok közlésének eszköze’; ‘más információközlő rendszer’:
gesztusnyelv, számítógépes nyelv, virágnyelv; ‘nyelvhez hasonló
alakú tárgy’: a cipő, a mérleg nyelve, nyelvsíp. Származékai:
nyelves, nyelvel, nyelvetlen, nyelvezet, nyelvész, nyelvészet,
nyelvészkedik.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul njiljem, osztják njálem
(‘nyelv’), lapp njalbme (‘száj’). A testrész és hangzó nyelv nevének
azonossága más nyelvekben is előfordul : görög glóssza, latin
lingua, francia langue (‘nyelv’), angol (mother) tongue
(‘anyanyelv’) stb.
nyenyere – ‘tekerőlanthoz hasonló húros népi hangszer’.
Hangutánzó szó, a ~ nyekergő, nyikorgó hangját imitálja. Lásd még
nyekereg.
nyer – ‘kap, ‹szerencsével› hozzájut, elér’; ‘‹vetélkedésben, játékban›
győzelmet arat’; ‘termékként kap’: az ércből vasat nyerünk.
Származékai: nyerés, nyerő, nyereség, nyereséges, nyertes,
a achát
nyeremény, nyerészkedik, nyerészkedő, nyerészkedés.
Valószínűleg ősi örökség az ugor korból: vogul njir- (‘tép’), osztják
njer- (‘szakít’); az alapjelentés ‘zsákmányként megszerez’ lehetett,
amelyből a fentiek kifejlődtek.
nyereg – ‘ló hátára szerelt ülőalkalmatosság’; ‘kerékpár ülőrésze’;
‘hegy két csúcsa közötti alacsonyabb összekötő rész’. Származékai:
nyerges, nyergel.
Ősi örökség az ugor korból: vogul nevre, osztják noger (‘nyereg’);
ezek a magyar nyer- szótő előzményei, a -g denominális
névszóképző lehet (lásd pl. féreg).
nyerít – ‘‹ló› jellegzetes szaggatott, fokozatosan mélyülő hangját
hallatja’; ‘‹ember› bántóan éles hangon nevet’.
Hangutánzó eredetű szó, a nyelvjárási nyíret (‘szűköl, nyüszít’)
rokona. Lásd még nyirettyű.
nyers – ‘fövetlen, sütetlen ‹étel›’; ‘megmunkálatlan, finomítatlan’:
nyersanyag, nyersolaj; ‘még csiszolásra, kidolgozásra váró’: nyers
kézirat, nyersfordítás; ‘barátságtalan, kíméletlenül őszinte ‹beszéd,
hang›’. Származéka: nyerseség.
Ismeretlen eredetű szó.
nyes – ‘vág, metsz ‹fáról, bokorról fölös ágakat›’; ‘‹labdát teniszben,
pingpongban› pörget’. Származékai: nyeső, nyesett, nyeseget,
nyesedék.
Bizonytalan eredetű. Talán hangfestő szó a finnugor korból: osztják
njettje (‘kopaszt’), zürjén njetjsni (‘tép, cibál’).
nyest – ‘menyétféle, értékes prémű ragadozó’.
Valószínűleg a nő2 főnév származéka kicsinyítő -s képzővel. A -t
elem talán a hasonló kisállatok (evet, menyét, nyuszt) nevéből
analógiás úton került a szó végére, de lehet hogy a -st
képzőegyüttes a nőstény kialakulásának egy korábbi fázisából való.
A szóeleji palatalizálódást is a nyuszt analógiás hatása
magyarázhatja.
nyihog – ‘‹ló› vihogva nyerít’; ‘vihog’.
Hangutánzó eredetű szó, a nyelvjárási nyí (‘vonít, nyüszít’)
rokonságából.
nyikhaj – ‘semmirekellő’.
Cigány szó (njikai) a ni (‘se’) és kai (‘honnan’) elemekből, tehát
‘sehonnai’.
nyikorog – ‘‹kenetlenül surlódó alkatrész, új cipő stb.› éles, csikorgó
hangot ad’.
Hangutánzó szó a nyekereg családjából.
nyíl – ‘íjról kilőtt hegyes vessző’; ‘ennek stilizált rajza mint
iránymutató jel’. Származékai: nyilas, nyilaz.
Ősi örökség az uráli korból: vogul njél, zürjén njil, mordvin nal, finn
nuoli, szamojéd nié (‘nyíl’). Lásd még nyilallik.
nyilallik – ‘ismételt, éles fájdalomérzettel jelentkezik’: nyilallik a
dereka, a veséje.
A nyíl főnév származéka denominális -ll igeképzővel (mint pl.
párállik); a hirtelen heves fájdalom szúrás érzetét kelti.
nyílik – lásd nyit
nyilván – ‘bizonyára’; ‘‹régen› nyilvánosan’. Származékai: nyilvános,
nyilvánosság, nyilvánít, nyilvánul.
A nyílik ige (lásd nyit) határozói igeneve, amely önálló határozószó
lett: ‘(ki)nyílván’  ‘mindenki előtt nyitottan’  ‘jól láthatóan’.
nyimnyám – ‘pipogya, gyámoltalan’.
Hangutánzó, hangfestő ikerszó, második eleme a nyámmog nyám
tövével azonos, a vontatott evés vagy beszéd hangját és
szájmozgását idézi.
nyír1 – ‘‹hajat, szőrzetet› levág’; ‘‹gyepet› rövidre vág’; ‘‹papírt,
kelmét, lemezt› ollóval vág’; ‘‹ki- igekötővel› megöl’. Származékai:
nyíró, nyírás, nyíratlan, nyírat, nyiratkozik, nyirkál.
Ismeretlen eredetű szó. Korábban magas hangrendű volt (innen a
nem ritka Nyírő mint családnév), csak a 18. század óta kap mély
hangrendű toldalékokat, talán a bír, ír, sír igék analógiás hatására.
nyír2 – ‘fehéres törzsű, vékony ágú, ritka lombú fa’.
Ősi örökség az uráli korból: vogul njer, njir, zürjén njer (‘ág,
vessző’), szamojéd njérú (‘fűzfa’). A magyar jelentés talán ‘vesszős
ágú fa’  ‘nyírfa’ vonalon fejlődött ki.
nyír3 – ‘mocsár, vizenyős rét’. Származékai: nyíres, nyírjes.
Ősi örökség az uráli korból, s a magyar Nyírség névadója. Lehet,
hogy azonos a nyír2 szóval azon az alapon, hogy a nyírfa szereti a
vizenyős helyeket, de elképzelhető az is, hogy a nyár2 szó magas
hangrendű alakváltozata, a szó eredetibb jelentése alapján. Lásd
még nyirkos.
nyirettyű – ‘‹régen› hegedűvonó’; ‘‹nyelvjárási› nádi hegedű’.
Hangutánzó szó a nyelvjárási nyíret (‘nyüszít, nyöszörög’) igéből, a
nyerít rokonságából, a folyamatos melléknévi igenév sajátos
képzőváltozatával (mint pl. billentyű, csappantyú).
nyirkos – ‘kissé nedves’; ‘páratelt, hűvös ‹idő›’. Származékok és
kapcsolt szavak: nyirkosság, nyirkosodik; nyirok.
Valószinűleg a nyír3 származéka, s ennek folytán a nyár2 szóval is
kapcsolatos lehet. A -kos olyan képzőegyüttes, mint a vaskos,
nyálkás szavakban; a nyirok utólagos elvonás, és a nyelvújítás
korában kapta mai élettani jelentését. Elképzelhető az is, hogy a
nyirok szó az elsődleges, a nyír denominális -k képzős változata
(mint fészek, fazék); ez csak azért kevésbé valószínű, mert a ~ alak
- 252 - oldal
háromszáz évvel régebbről ismeretes.
nyiszál – ‘életlen eszközzel vagdal’. Származékok és kapcsolt szavak:
nyiszog, nyiszszan, nyisszant.
Hangutánzó szó, a súrlódó felületek hangját imitálja, mint a csiszol,
reszel; közvetlen rokonságába a tájnyelvi nyiszitel, nyiszbál,
nyiszgol (‘nyiszál’) tartozik.
nyiszlett – ‘vézna, csenevész, hitvány’.
Ismeretlen eredetű szó.
nyit – ‘kitár, feltár ‹csukott vagy lezárt teret›’; ‘kezd, indít’: boltot
nyit, vitát nyit; ‘‹növény› virágozni kezd’. Származékok és kapcsolt
szavak: nyitó, nyitás, nyittat, nyitány, nyitja; nyílik, nyílás,
nyilatkozik, nyilatkozat, (ki)nyilatkoztat, (ki)nyilatkoztatás.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
nyivákol – ‘‹macska vagy más állat› éles, panaszos hangot hallat’;
‘‹kisgyermek› így sír’.
Hangutánzó szó a nyávog és nyí (‘panaszosan vonít’) rokonságából.
nylon – [nejlon] ‘poliamid műanyag, ebből készült szintetikus fonál,
ilyen szállal készült kelme’: nyloning, nylonzokni.
Nemzetközi szó az angol nylon márkanévből, amelyet alighanem
véletlen ötletből adtak neki feltalálói. Utólagos értelmezésére
számos találgatás született, hogy pl. nyl- eleme a New York, illetve
London városnevek kezdőbetűit tartalmazza, mivel a gyártó du
Pont de Nemours cégnek e két városban voltak központi irodái.
Annyi kétségtelen, hogy a ~-ból elvont -lon elem azóta több
szintetikus szálanyag nevében szerepel: danulon, orlon, perlon.
Pontatlan szóhasználatban más eredetű (pl. polietilén)
műanyagokat is ~nak neveznek: nylonszatyor, nylontasak,
nylonfólia.
nyolc – ‘négyszer kettő’. Származékai: nyolcas, nyolcad, nyolcadik.
Valószínűleg az ősmagyar korban alakult ki egy nyol- elemből,
amelyhez utóbb került a -c elem a kilenc analógiás hatására. Az
első elem feltehetőleg azonos a nyaláb ugor kori, ‘egybe, össze’
jelentésű alapszavával. Tudnunk kell, hogy a finnugor korban
sokáig hetes számrendszert használtak, a 8 tehát az új, magasabb
egység első száma volt; halászó-vadászó népeknél nem ritka, hogy
valamely fontos számot egy-egy köteg vagy nyaláb vadbőrrel,
szárított hallal, illetve ezek nevével jelölnek.
nyolcvan – ‘nyolcszor tíz’.
A nyolc számnév és a -van elem kapcsolata; az utóbbi eredetéről
lásd hatvan.
nyom – ‘súlyával ránehezedik valamire’; ‘valamilyen súlyú’: hatvan
kilót nyom; ‘(hozzá)szorít’; ‹főnévként› ‘bemélyedés talajban, amit
az ott elhaladó hagyott’: lábnyom, patanyom, keréknyom;
‘érintkezés okozta elváltozás felületen’: vérnyom, a piszkos keze
nyoma; ‘látható, tapasztalható jel, bizonyság, tanúság valamiről,
ami végbement’: eltűntették a háború nyomait; nyoma sincs
betörésnek. Származékai: nyomás, nyomat, nyomtat, nyomogat,
nyomaszt, nyomint, nyomakodik, nyomódik, nyomós, nyomaték,
nyomatékos, nyomkod, nyomtatás, nyomtatvány, nyomda,
nyomdász, nyomdászat; nyomos, nyomtalan, nyomoz, nyomozó,
nyomozat, nyomozás.
Ősi igenévszónk, amely az ugor, esetleg finnugor időkbe vezet
vissza. Valószínűbben a vogul njalemt- (‘nyom’), osztják njolta
(‘dagaszt’) tekinthető előzménynek, vagyis egy ugor *njolma-
alapszó, amelyben az lm  m fejlődés tipikus (lásd csomó, szem). A
zürjén njamljav- (‘dagaszt’), cseremisz njumir- (‘szétnyom’) igékkel
való egyeztetés hangtörténeti gondokat okoz. Lásd még nyamvadt,
nyomorék, nyuvad.
nyomorék – ‘súlyos testi fogyatékos (személy)’. Származékok és
kapcsolt szavak: nyomorékság, nyomorít, nyomorgat, nyomorú,
nyomorúság, nyomorúságos, nyomorog, nyomorgó, nyomorgás,
nyomorodik, nyomorult, nyomor.
A népes szócsalád alapja a nyom ige gyakorító -r képzős alakja,
amely csak nyomorgat, nyomorodik származékaiban mutatkozik
meg jól felismerhetően. Az alapige konkrét ‘nyomkod, ránehezedik’
értelme az egész szócsaládban egy átvitt ‘elnyom, meggyötör,
elformátlanít’ körbe emelkedik. A ~ olyan deverbális képzés, mint a
keverék, kotorék, tehát ‘a nyomkodás eredménye’; a nyomorú
folyamatos melléknévi igenév (mint pl. háború), a nyomorult az
elavult nyomorul befejezett melléknévi igeneve.
nyoszolya – ‘fekvőhely, heverő, ágy’; ‘‹régen› hordágy’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát nosila, szlovén nosilo (‘hordágy,
halott vagy koporsó szállítására való eszköz’), ezek a nositi (‘hord’)
ige származékai. A magyar szóban hangrendi kiegyenlítődés
következett be, az l palatalizálódott. Elavult, illetve irodalmi szó.
Lásd még nyoszolyó.
nyoszolyó – ‘koszorúslány ‹menyegzőn›’; ‘a menyasszony körül
segédkező asszony, lány’.
A nyoszolya alakváltozata, amely a nyoszolyóasszony (‘a
menyasszonyi ágyat elkészítő asszony’) összetételből kiválva
nyerte új értelmét. Elavult szó.
nyög – ‘‹fájdalmában vagy erőlködéstől› fojtott, panaszos,
szakadozott hangot ad’; ‘keservesen szenved ‹valami miatt›’: az
apja zsarnokságát nyögi. Származékai: nyögés, nyögdel,
nyögdécsel.
a achát

Hangutánzó szó a nyekereg és nyaggat családjából. magánhangzó lekopásával: nisti  nist  nyist  nyüst . Lásd még
nyugalom – ‘pihenés, békesség’; ‘mozdulatlan állapot’; ‘munkából nyüstöl.
való visszavonultság, nyugdíjas állapot’: nyugalomba vonul. nyüstöl – ‘nyű, koptat’; ‘ver, páhol’.
Származékai: nyugodalom, nyugalmi, nyugalmas, nyugalmaz, Valószínűleg a nyű1 származéka, amelyből mindkét fenti jelentése
nyugalmazott. levezethető; a ‘tép, cibál’ és ‘elver, elpáhol’ közt kézenfekvő az
A nyugszik ige nyug- tövéből keletkezett deverbális -alom, illetve összefüggés. A képzésmód azonban homályos, a -töl képző (mint
-dalom névszóképzővel. zakatol, szimatol) előtti s magyarázatához fel kell tennünk a nyüst
nyugat – ‘a naplemente irányában fekvő égtáj’; ‘a tőlünk nyugatra igének, illetve a nyüzsög ige nyüzs- tövének a beleértését is, lévén
eső országok’: nyugatra menekült. Származékai: nyugati, mindkettő élénk mozgással kapcsolatos.
nyugatias, nyugatos. nyüszít – ‘‹kutya› vékony, panaszos hangon vonít, szűköl’.
A korábbi napnyugat önállósodott második eleme, a nyugszik ige Hangutánzó szó, a nyöszörög közeli rokona.
főnévi származéka (mint jövet, kelet, menet). A napnyugat nyüzsög – ‘‹emberek vagy állatok tömege› élénken, szüntelenül és
korábban azonos jelentésű volt a napnyugta szóval; idővel az mindenféle irányban mozog’: nyüzsgő hangyaboly, nyüzsgő tömeg;
elsőhöz az irány, a másodikhoz a ‘naplemente’ értelem rögződött. ‘sok van belőle’: a könyvben nyüzsögnek a hibák; ‘tüntetően
nyugszik – ‘mozdulatlanságban van’; ‘pihen’; ‘a sírban fekszik’: itt serénykedik, sürgölődik’. Származékai: nyüzsgő, nyüzsgés,
nyugszik… Származékai: nyugodt, nyugtalan, nyugtalanság, nyüzsgölődik.
nyugtalanít, nyugtalankodik, nyughatatlan, nyughatatlanság, Hangutánzó, hangfestő szó, a hemzseg távoli rokona.
nyugvó, nyugoszt, nyugosztal, (valakinek a) nyugta, nyugtat,
nyugton.
Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból: vogul njont- (‘pihen’),
osztják njógol- (‘alszik’), mordvin nuvamsz (‘szundikál’). A magyar O,Ó
ige az alszik tőtípusába tartozik. Nyug- tövét a nyelvújítás korában 1
ó – ‘régi, ódon’: Fű kizöldül ó sírhanton (Arany); ‘idejétmúlt, ósdi’:…a
összetételi előtagként használták ‘nyugvó, nyugalmat adó’
nadrág, / Úgy megritkult, olyan ó (Petőfi); ‘‹összetételek
jelentésben: nyugágy, nyugállomány, nyugdíj, nyughely stb. Lásd
előtagjaként› régi, ősi’: óbor, ódivatú, óhitű, ókor, óváros.
még nyugalom, nyugat, nyugta.
Nagy valószínűséggel az agg ősmagyar kori ag előzményének
nyugta – ‘átvételi elismervény’.
alakváltozata ag  au  ó vonalon. Kevésbé hihető, hogy egy uráli
A nyugszik ige származéka, rövidebb forma a nyelvújítási
oma lenne az alapforma: cseremisz üma, finn ammoin (‘régen’),
nyugtatvány képzésből, amely az újkori latin quietantia, azaz
szamojéd umo (‘reggel’). Lásd még avar1, avas1-2, avul, ócska,
‘elismervény’ (tkp. ‘megnyugtatás’) mintájára született.
ódon, ósdi, ószeres.
nyújt – ‘‹alakítható testet feszítéssel› hosszában, széltében
ó2 – lásd óh
megnövel’; ‘megfeszít’; ‘kezét vagy benne tartott tárgyat valaki elé
ó3 – lásd óv
tartja, odakínál’; ‘ad, produkál’: kiváló teljesítményt nyújtott;
oázis – ‘termékeny, lakott terület sivatagban’.
‘juttat, ad’: étkezést nyújt dolgozóinak. Származékok és kapcsolt
Nemzetközi szó a latin oasis, illetve görög Oaszisz előzménye
szavak: nyújtó, nyújtás, nyújtózik, nyújtóztat, nyújtózkodik,
nyomán; ez egy település neve volt a líbiai sivatag egy termékeny
nyújtogat; nyúlik, nyúlás, nyúlós, nyúlánk, nyúlékony.
pontján. Végső forrása az óegyiptomi uht (‘katlan, mélyedés’). A
A ~ nyú- alapszava ősi örökség a finnugor korból: zürjén njoikavni
magyar ~ forrása a latin volt.
(‘kinyúlik’), votják nujt- (‘kihúz’). Lásd még nyurga.
óbégat – ‘jajgat, siránkozik’.
nyúl – ‘hosszú fülű, rövid farkú, ugrálva futó mezei rágcsáló állat’;
Magyar képzés a német oh Weh (‘ó jaj’) indulatszóból, a -gat
‘ennek üregekben élő, illetve háziasított változata’. Származékai:
képzővel (mint jajgat, nógat). Az ~ b-je lehet hanghelyettesítés
nyulas, nyulacska, nyulász, nyulászik.
eredménye (mint bakter, bükköny, bognár), de német nyelvjárási
Ősi örökség az uráli korból: zürjén njimal, mordvin numal, lapp
au bé, o bé formák átvétele is.
njoammel, szamojéd noma (‘nyúl’). A finnugor *njomal alapforma
obeliszk – ‘négyoldalú, felfelé keskenyedő, felül gúlában végződő
m-je a magyarban kiesett. Lásd még nyuszi.
magas (emlék)oszlop’.
nyúlik – lásd nyújt
Nemzetközi szó a latin obeliscus, illetve előzménye, a görög
nyurga – ‘nyúlánk, magas és sovány’.
obeliszkosz nyomán; ez az obelosz (‘kihegyezett nyárs; kőszál’)
Valószínűleg a nyújt ige nyúlik alakjából származik, egy önállóan ki
kicsinyített alakja. Az ~ a német Obelisk átvétele.
nem mutatható -g gyakorító képzős ige folyamatos melléknévi
óberhé – ‘rendőr-főkapitányság’.
igeneve (mint kerge, lenge, rozoga). A l  r változás olyan, mint pl.
A tolvajnyelv jiddis eleme az óber (‘felső, fő-’) és hé (‘rendőr,
a botol  botorkál szópárban.
rendőrkapitányság’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd hekus.
nyuszi – ‘nyulacska’.
óbester – ‘ezredes ‹a régi katonai nyelvben›’.
Becéző forma az állathívogató nyusz-nyusz alakból, amelynek
A német Oberst (‘ezredes’) régebbi Oberster alakjának átvétele a
nyusz eleme a nyúl játszi alakítású változata.
belső r kivetésével (mint masíroz). A német szó az ober (‘felső,
nyuszt – ‘menyétféle, értékes szőrmét adó erdei ragadozó emlős’.
magasabb’) melléknév felsőfokú alakjának a főnevesülése. Az
Ősi örökség a finnugor korból: vogul njoksz, zürjén njazs, észt nugis
-ester szórészben az s hang talán a mester szó analógiás hatását
(‘menyét, coboly, nyuszt’). A ~ szóvégi t-je talán a nyest analógiás
mutatja.
hatását mutatja.
objektum – ‘tárgy’; ‘épület, létesítmény’: katonai objektumok. –
nyuvad – ‘fullad’. – nyuvaszt: ‘megfojt’; ‘gyötör’.
objektív: ‘valóságos, érzékelhető’: objektív valóság; ‘az emberi
A nyom ige elavult nyomvad, nyomvaszt (‘agyonnyomódik,
tudattól függetlenül létező’; ‘pártatlan, tárgyilagos’: objektív
agyonnyom’) származékából erednek, alak- és jelentésváltozással.
vélemény; ‘‹főnévként› tárgylencse, fotólencse’. – objektivitás:
Régies és tájnyelvi szavak; a szlengben a kinyuvaszt ‘megöl’
‘tárgyilagosság’. – objektivál: ‘tudattartalmat kifejez’.
értelemben használatos. Lásd még nyamvadt.
Nemzetközi szócsalád a latin obiectum (‘a szem elé állított dolog; a
nyúz – ‘‹állat› bőrét lefejti’; ‘gyötör, szipolyoz’; ‘zaklat ‹szakadatlan
megfigyelés tárgya’) nyomán, amely az obicere, obiectum (‘eléje
követelőzésével›’: új bicikliért nyúzza az apját; ‘kíméletlenül
vet, helyez, szembeállít’) befejezett melléknévi igeneve az ob-
használ, koptat, nyű’: elnyúzta a cipőjét; ‘elhúz, elnyújt, sokszor
(‘elé, szembe’) és iacere (‘dob, vet’) elemekből. Lásd még
játszik ‹dallamot, zeneművet›’: a Czerny-etüdöket nyúzza.
szubjektum.
Származékai: nyúzó, nyúzás, nyúzott.
oblátus – ‘szerzetesrend kötelékében élő, de fogadalmat nem tett
Feltehető nyú- alapszava alighanem ősi örökség a finnugor korból,
segítő testvér, vagy a rendhez lazán kötődő világi személy’.
de nem tudni, hogy előzménye a lapp njuovvat (‘állatot öl, nyúz’)
Latin szó az offerre, oblatum (‘felajánl’) igéből, a.m. ‘(Istennek)
vagy a vogul njój-, votják njij- (‘nyúz’). A magyar szó -z gyakorító
felajánlott’. Lásd még offertórium.
képzőt visel (mint főz, néz).
obligál – ‘kötelez’. – obligáció: ‘kötelezettség’; ‘‹régen› kötelezvény,
nyű1 – ‘‹kendert, lent› szálastul kitép’; ‘‹ruhaneműt› viseléssel
kötvény’. – obligát: ‘kötelező, szokványos, elmaradhatatlan’. –
koptat’. Származéka: nyűtt.
obligó: ‘kötelezettség, tartozás’: obligóban vagyunk; ‘‹erkölcsi›
Ősi örökség az uráli korból: vogul njüv- (‘tép, cibál’), finn nykiä
kényszer, kényszerhelyzet’.
(‘cibál, szakít, kopaszt’), szamojéd njelem (‘kihúz’). Lásd még
Nemzetközi szócsalád a latin obligare, obligatum (‘leköt, kötelez,
nyüstöl.
elzálogosít’) ige alapján, az ob- (‘mellé’) és ligare (‘köt’) elemekből;
nyű2 – ‘légy lárvája’; ‘féreg, tetű’. Származéka: nyüves.
az obligó a németen keresztül az olasz obbligo (‘kötelezettség’)
Ősi örökség a finnugor korból: vogul njink, osztják nink (‘nyű’), lapp
formából való.
njivnja (‘apró rovar’).
oboa – ‘két nyelvsípos, magas hangú fafúvós hangszer’.
nyűg – ‘lószőrből font béklyó’; ‘teher, baj, nyomasztó kényszerűség’.
A német Oboe átvétele latinosított szóvéggel. Forrása a francia
Származékai: nyűgös, nyűgöz, nyűgölődik.
hautbois [oboa], tkp. ‘magas (hangú) fa’ a latin altus (‘magas’) és
Ismeretlen eredetű szó.
késő latin buscus (‘erdő, fa’) nyomán; utóbbi a latin buxus (lásd
nyüst – ‘szövőszék alkatrésze, amely a láncfonalakat megemeli’;
bukszus) hangátvetéses változata.
‘láncfonal, ilyenek összessége’.
obsit – ‘kiszolgált katona elbocsátó levele ‹a régi katonai nyelvben›’.
A bolgár régi nista (‘fonal’) duális nisti alakjából való, utólagos
Származéka: obsitos.
palatalizációval és labializálódással, valamint a szóvégi
A német Abschied (‘búcsú, elválás, elbocsátó levél’) bajor-osztrák
- 253 - oldal
a achát
opschied alakjából.
obskúrus – ‘sötét, zavaros, kusza ‹ügy›’; ‘ismeretlen, kétes hírű,
gyanús ‹személy›’. – obskurantizmus: ‘a felvilágosodással és
haladással szemben ellenséges felfogás, magatartás’; ‘népbutítás’.
– obskurantista: ‘népbutító, a felvilágosodással szemben ellenséges
személy’.
Az ~ latin szó (obscurus), a.m. ‘sötét, rejtett, ismeretlen’ az ob-
(‘el’) és scurus (‘fedett’) elemekből. A két utóbbi szóalak német
eredetű: obskurantismus, obskurant, a latin obscurare
(‘elhomályosít’) származékai.
obstruál – ‘parlamenti obstrukciót alkalmaz’. – obstrukció:
‘‹parlamentben› törvény megszavazásának akadályozása vagy
késleltetése a hozzászólások véghetetlen sorozatával ‹az ellenzék
részéről›’.
Nemzetközi szó a latin obstruere, obstructum (‘eltorlaszol’), az ob-
(‘elé, szembe’) és struere (‘épít’) elemekből, azaz ‘akadályt épít az
útjába’.
obszcén – ‘szeméremsértő, trágár’. – obszcenitás:
‘szemérmetlenség, trágárság’.
Nemzetközi szócsalád a latin obscaenus (‘ocsmány, trágár’)
nyomán, az ob(s)- (‘felé’) és caenum (‘sár, szenny’) elemekből. A ~
a német obszön átvétele.
obszerváns – ‘a ferencesrend egyik ága, ennek tagja’.
A latin observare (‘megfigyel, megbecsül, megőriz’) ige folyamatos
melléknévi igeneve (observans); a név arra utal, hogy a minorita ág
kiválásakor az ~ ág megőrizte a rend eredeti, szigorúbb
szabályzatát. Lásd még obszervatórium.
obszervatórium – ‘csillagászati megfigyelőállomás, megfigyeléseket
végző tudományos intézmény’.
Nemzetközi szó a latin observare, observatum (‘megfigyel;
megőriz’) ige alapján, a nyomósító szerepű ob- és servare
(‘szemmel tart, őriz’) elemekből. Lásd még obszerváns.
obszidián – ‘kagylós törésű, üveges vulkáni kőzet’.
Nemzetközi szó a latin Obsidianus lapis, azaz ‘Obsidius köve’
kifejezés nyomán; idősebb Plinius szerint egy ilyen nevű ember
bukkant elsőként erre a kőre Etiópiában.
obulus – ‘kis értékű ezüstpénz az ókori Athénban, illetve Árpád-kori
magyar ezüstpénz’; ‘az a pénzdarab, amelyet az ókori görögök a
halott nyelve alá tettek Kharónnak, az alvilági Sztüx folyó
révészének fizetségéül’.
Nemzetközi szó a latin obulus, illetve előzménye, a görög obolosz
(‘pénznem és súlymérték’) nyomán.
óceán – ‘világrészeket elválasztó nagy tenger’. – oceanográfia: ‘a
tengerekkel foglalkozó tudományok összessége’.
Nemzetközi szó a latin Oceanus nyomán, melynek előzménye a
görög Ókeanosz (‘a földkorongot körülfolyó elképzelt világfolyó,
világtenger; ennek istensége, Gaia fia’).
ocelot – ‘amerikai párducmacska, foltos bundájú ragadozó’; ‘ennek
értékes prémje’.
Nemzetközi szó az azték indián ocelotl (‘párduc’) nyomán.
ócsárol – ‘becsmérel’.
Régi és tájnyelvi ólcsáll alakja elárulja, hogy az olcsó származéka,
annak régebbi ócsó alakjából, -ll képzővel (mint kicsinyell, sokall),
illetve -rl képzőegyüttessel, mint abál–abárol, becsmél–becsmérel,
sikál–sikárol, tehát ‘olcsónak, csekély értékűnek tart, annak
nyilvánít’.
ócska – ‘elhasznált, elviselt ‹s ezért már értéktelen›’: ócska ruha;
‘silány, vacak, hitvány’. Származékai: ócskaság, ócskás.
Az ó melléknév kicsinyített származéka (mint csúnyácska,
nagyocska).
ocsmány – ‘rút, ronda, undorító, mocskos’; ‘szemérmetlen, trágár’.
Származéka: ocsmányság.
Ismeretlen eredetű szó.
ocsú – ‘kicsépelt gabona törmeléke, szemete’.
Ótörök eredetű: kun ucsuh, tatár ocsok (‘pelyva, ocsú’); ezek egy
ucs- (‘elrepül’) tő származékai.
ocsúdik – ‘ébred’; ‘magához tér’.
Ismeretlen eredetű szó.
oda – ‘‹a beszélőtől› távoli irányba, helyre’. Származékai: odább,
odáz, odáig.
Az az mutató névmás régi oz, od alakjából lett -á lativusi raggal,
amely a szóvégen megrövidült. Lásd még ide, ott, úgy.
óda – ‘magasztos tárgyú, emelkedett hangú lírai költemény’.
Költészeti szakszó a középkori latin oda nyomán, amely a görög
ódé (‘ének’) átvétele. Ez egy korábbi aoidéből ered, s forrása az
aeidó (‘énekel’) ige. Lásd még odeon.
odaliszk – ‘háremhölgy (rabnője)’.
Nemzetközi szó a francia odalisque nyomán; ennek forrása a török
odalik (‘szobalány’), az oda (‘szoba’) származéka.
odeon – ‘zeneterem hangversenyek, táncbemutatók, színielőadások
számára’.
Nemzetközi szó a francia odéon nyomán; ez a görög ódeion
(‘fedett, oszlopcsarnokos terem zenei előadásoknak’) folytatása;
utóbbi forrása az oidé, ódé (‘ének’). Lásd még óda.
ódium – ‘egy döntés által kiváltott neheztelés, gyűlölet,
- 254 - oldal
népszerűtlenség’: senki sem akarta vállalni egy ilyen lépés
ódiumát.
Latin szó (odium), a.m. ‘gyűlölet’ az odisse (‘gyűlöl’) igéből.
ódon – ‘régi, a régmúlt hangulatát idéző’: ódon várfalak.
Nyelvújítási képzés az ó melléknévből, a -don képzővel (mint újdon,
tulajdon).
odú – ‘korhadással keletkezett üreg fa oldalában’; ‘szűk, sötét lakás,
lakóhelyiség’. Származékai: odvas, odvasodik.
Ősi örökség a finnugor korból, de forrása nincs eldöntve. Ez lehet a
votják udur (‘méhkas szája’), mordvin undo (‘faodú’), finn ontelo
(‘üres’) szavak köre, ‘odú’ jelentéssel, de gondolhatunk egy másik,
ugor szócsoportra is: vogul ontar (‘anyaméh’), osztják onter
(‘hasüreg, mellüreg’), ahol tehát a ‘testüreg’ a fő jelentéskör.
odvas – lásd odú
ódzkodik – ‘húzódozik, vonakodik’.
Az old ige oldoz származékának visszaható oldozkodik alakjából
ered oldoz  ódoz  ódz összevonódással, azaz ‘igyekszik eloldani
magát’, mármint valami köteléktől, kötelezettségtől.
offenzív – ‘támadó’; ‘bántó, sértő’. – offenzíva; ‘általános,
nagyarányú ‹katonai› támadás’.
Nemzetközi szó a latin offensivus (‘támadó’) nyomán, az offendere,
offensum (‘megüt, megsért, megtámad’) igéből, az ob- (‘ellen’) és
fendere (‘üt’) elemek alapján.
offertórium – ‘felajánlás ‹misében›’; ‘a miseszöveg eme részének
megzenésített formája mint zenés mise tétele’.
Latin szó az offerre, azaz ‘‹áldozatot› felajánl’ ige alapján, az ob-
(‘felé, neki’) és ferre (‘hoz’) elemekből. Lásd még oblátus.
offícium – ‘hivatali tisztség’; ‘kötelezettség’; ‘a papi zsolozsma’.
Latin szó, a.m. ‘kötelesség, hivatal’ az ob- (‘felé’) és facere (‘tesz,
végez’) elemekből; más nézet szerint egy opificium szóból ered, és
elemei az opus (‘mű’) és facere (‘csinál’). Lásd még oficér.
oficér – ‘katonatiszt’.
A német Offizier átvétele; forrása a francia officier, a késő latin
officiarius (’tisztségviselő’) folytatása; ennek eredetéről lásd
offícium. Elavult szó a régi katonai nyelvből.
ofszájd – ‘lesállás’.
Az angol offside (‘túloldal, tiltott oldal’) átvétele kiejtés szerint a
sportnyelv korai időszakában; off (‘túl, el’) és side (‘oldal’).
ofszet – ‘színes síknyomó eljárás’.
Angol nyomdai szakszó (offset) a set off (‘kiemel, kiegyenlít’)
igéből.
óg-móg – ‘dohog, kelletlenkedik’.
Hangutánzó ikerszó egy nyelvjárási hangfestő mohog, mógg
(‘dörmög, dohog’) ige alapján.
óh – ‘‹indulatszó fájdalom, szomorúság, vágyódás, máskor kérés, sőt
akár csodálkozás, öröm kifejezésére›’. Alakváltozatok: oh, ó.
Önkéntelen hangkitörésből keletkezett, úgyszólván nyelvek feletti
indulatszó, a klasszikus és élő nyelvek legtöbbjében megtalálható
azonos vagy nagyon hasonló alakban. Lásd még óhajt.
óhajt – ‘kíván’. Származékai: óhajtás, óhaj.
Az óh indulatszóból ered, az -ít műveltető képző -ajt
alakváltozatával (mint pl. taszít–taszajt). Eredeti jelentése ‘sóhajt’
volt; ebből ‘sóhajt utána’  ‘vágyik rá’  ‘kívánja’ úton fejlődött
ki mai értelme.
ohm – [óm] ‘az elektromos ellenállás mértékegysége’.
Georg S. Ohm német fizikus nevéből.
ohó – ‘‹meglepetést, örömöt, ellenvetést, fenntartást kifejező
indulatszó›’.
Önkéntelen hangkitörésből keletkezett.
ojjé – ‘‹csodálkozás, meglepetés, nyomósítás kifejezésére való
indulatszó›’.
Az óh és jé indulatszók tapadásával keletkezett.
ok – ‘mozgás, változás, történés előidézője’: a kudarc okai; ‘indíték
valamire’: nyomós okom van rá, hogy ezt kérjem; ‘magyarázat,
megokolás’: okát adta furcsa viselkedésének. Származékai: okol,
okoz, okul, okság, oksági, okozat, okozati, oktalan, oktalanság,
oktat, oktató, oktatás, oktatási.
Az ~ ótörök eredetű: ujgur uk (‘vélemény, értelem’), uk- (‘megért,
felfog’). Az átvett szó jelentése ‘értelem’ lehetett, erre vall az igen
koránról adatolt okos, valamint az oktalan és oktat szó is. A
‘valaminek az értelme’  ‘valaminek az oka’ jelentésfejlődés
kézenfekvő. Az is lehet, hogy az ~ kezdettől igenévszó volt a
magyarban; erre vall a nyelvjárási okik (‘okul, tanul’) ige. Lásd még
oklevél, okmány, oktondi, okvetlen.
okádik – ‘hány’; ‘nagy erővel lövell, ont’: tűzokádó sárkány.
Származékai: okádás, okádék.
Hangutánzó szó, az ökrendezés hangjait adja vissza.
okapi – ‘a zsiráfnál kisebb, rövidebb nyakú afrikai kérődző’.
Bantu néger szó.
okarína – ‘tojás alakú csőrös agyagfuvola’.
Nemzetközi szó az olasz ocarina nyomán; ez kicsinyített alak az
oca (‘kacsa’) szóból, a népi latin auca folytatójából, az ~ ugyanis
kacsatojás alakú és méretű.
oké – ‘helyes, rendben van’.
Az angol O.K. rövidítés, illetve okay forma kiejtés szerinti átvétele.
a achát
Ezek eredetéről vagy fél tucat különféle magyarázat van
forgalomban, de egyik sem bizonyítható.
okkázió – ‘alkalmi vétel’; ‘alkalmi, engedményes kiárusítása’.
A latin occasio (‘alkalom’) átvétele; forrása a (magában nem
használatos) occadere, occasum (‘megesik, véletlenül történik’) ige
az ob- (‘mellé’) és cadere (‘esik’) elemekből.
okker – ‘sárgásbarna szín’; ‘ilyen színű’.
A német Ocker átvétele; ez az ófelnémet ogaron át a latin ochra, s
végső soron a görög ókhra (‘sárga festőföld’) szóra megy vissza.
okkult – ‘rejtett, titkos’; ‘az okkultizmussal kapcsolatos’. –
okkultizmus: ‘hit a „rejtett” természetfölötti, titokzatos erőkben, az
ezekkel való foglalkozás (mint asztrológia, mágia, spiritizmus)’. –
okkultista: ‘az okkultizmus híve’; ‘az okkultizmussal kapcsolatos’.
Nemzetközi szócsalád a latin occulere, occultum (‘elrejt, titokban
tart’) nyomán, az ob- (‘el’) és celare (‘elrejt, elfed’) elemekből. Az ~
német átvétel. Lásd még okkultáció.
okkultáció – ‘‹csillagászatban› fedés, egyik égitest takarása egy
másik által a földi nézőpont felől’.
Tudományos szakszó a latin occulere, occultus (‘elrejt, eltakar)
nyomán, az ob- (‘el’) és celare (‘elrejt, elfed’) elemekből. Lásd még
okkult.
okkupál – ‘megszáll, elfoglal’. – okkupáció: ‘más állam területének
katonai megszállása’: Bosznia okkupációja 1878-ban.
Nemzetközi szócsalád a latin occupare (‘megszáll, elfoglal’)
alapján, az ob- (‘mellé’) és capere (‘fog, vesz, ragad’) elemekből.
oklevél – ‘szakképesítést igazoló irat, diploma’: tanári oklevél,
okleveles építész; ‘középkori hivatalos irat’.
Középkori eredetű összetétel az ok és levél szavakból, az előbbinek
régi ‘bizonyság’, utóbbinak ‘irat’ értelme alapján. Lásd még
okmány.
okmány – ‘hivatalos irat, okirat’.
Nyelvújítási képzés az ok szóból, annak régi ‘bizonyság’ jelentése
alapján, az eredetileg deverbális -mány képzővel (mint iromány,
találmány, tanulmány stb.). Hasonló denominális képzések:
ormány1, tokmány.
okos – ‘értelmes, eszes’. Származékai: okosság, okosodik, okoskodik,
okoskodás, okosít.
Az ok főnév származéka, annak feltehető eredetibb ‘értelem’
jelentése alapján; erre vall az ellentétes értelmű oktalan szó is.
oktaéder – ‘szabályos nyolclapú test’.
Mértani szakszó a görög októ (‘nyolc’) és hedra (‘sík, alap’)
elemekből. A magyar szó a német Oktaeder átvétele. Lásd még
oktán, oktáv, oktáva, oktett, októda, oktogon.
oktán – ‘nyolc szénatomos, nyílt szénláncú telített szénhidrogén’.
Nemzetközi szó a görög októ (‘nyolc’) szóból, a szénhidrogénsor
tagjaira utaló -án végzettel (mint metán, propán, bután). Lásd még
oktaéder, oktáv, oktáva, oktett, októda, oktogon.
oktáv – ‘hétfokú, nyolc hangból álló (diatonikus) hangsor’; ‘a hangsor
szélső tagjai közötti hangköz’; ‘egy hang és a tőle számított
nyolcadik hang közti hangköz’; ‘‹nyomdászatban› nyolcadrét ív’.
Nemzetközi szó a latin octavus (‘nyolcadik’) nyomán, az octo
(‘nyolc’) számnévből. Az ~ a német Oktav átvétele. Lásd még
oktaéder, oktán, oktáva, oktett, októda, oktogon.
oktáva – ‘katolikus ünnepet követő hét; annak utolsó napja’;
‘nyolcsoros versszak, stanza’.
Nemzetközi szó a latin octavus (‘nyolcadik’) nőnemű octava
alapján. Fenti verstani jelentésében az olasz ottava (rima)
visszalatinosított formája. Lásd még oktaéder, oktán, oktáv, oktett,
októda, oktogon.
oktett – ‘nyolc szólóénekesre vagy szólóhangszerre írt zenedarab’;
‘ilyen előadókból álló együttes’: a bécsi fúvósoktett.
A francia octette átvétele a német Oktett közvetítésével, az olasz
ottetto nyomán; a latin octo (‘nyolc’) számnév kicsinyített alakja.
Lásd még oktaéder, oktán, oktáv, oktáva, októda, oktogon.
október – ‘az év tizedik hónapja’.
Nemzetközi szó a latin mensis October második eleme nyomán,
amely az octo (‘nyolc’) számnévből ered, a római év ugyanis
korábban márciussal kezdődött.
októda – ‘nyolcelektródos elektroncső’.
Műszaki szakszó a görög októ (‘nyolc’) és hodosz (‘út’) elemekből.
Lásd még oktaéder, oktán, oktáv, oktáva, oktett, oktogon.
oktogon – ‘nyolcszög’.
Nemzetközi szó a görög októ (‘nyolc’) és gonia (‘sarok, szög’)
elemekből. Lásd még oktaéder, oktán, oktáv, oktáva, oktett,
októda.
oktondi – ‘együgyű, hiszékeny, ostoba’.
Az ok származéka annak régi ‘okosság’ értelme alapján, a
pökhendi, kortyondi, ebhendi szavakéhoz hasonló játékos
képzéssel; t eleme talán az oktalan szó hatásának tulajdonítható.
oktrojál – ‘kényszerít, erőszakol’.
A német oktroyieren (‘ráerőszakol’) átvétele latinosított szóvéggel,
a francia octroyer (‘meghatalmaz; megvámol’) nyomán; ez az
octroi (‘városi vám’) szóból származik, amely a latin auctoritas
(‘rendelkezés, meghatalmazás’) folytatása. Eredetéről lásd auktor.
okuláció – ‘szemzés’.
- 255 - oldal
Mezőgazdasági szakszó a latin oculus (‘szem; rügy’) nyomán. Lásd
még okuláré, ókumlál.
okuláré – ‘szemüveg’.
A latin vitrum oculare (‘szemre való üveg’) önállósodott második
eleme, a latin oculus (‘szem’) származéka magyaros ejtéssel. A
későbbi ókula változat ebből, illetve ennek német hatásra
keletkezett okulár alakjából vonódott el toldalékos alakokban:
okulárra  okulára  okula. Lásd még okuláció, ókumlál.
ókumlál – ‘‹régebben› szemlél, fürkész’; ‘kitalál, kiötöl’.
A latin oculare (‘megvilágít, felderít’) származéka, az oculus
(‘szem’) nyomán. A magyar ige feltehetőleg előbb okulál alakú volt,
majd a hasonló jelentésű szemlél, kémlel igék hatására alakult át.
Lásd még okuláció.
okvetlen – ‘feltétlenül’. Származékai: okvetetlenkedik,
okvetetlenkedés.
Az elavult okot vet (‘ellenvetést tesz’) kifejezésből előbb okvetetlen
(‘ellenvetés nélkül’) alak keletkezett; ez maradt meg az
okvetetlenkedik (‘akadékoskodik’, tkp. ‘minden ellenvetést
elutasít’) származékban. Utóbb ez a forma egyszerejtés révén
egyszerűsödött, akár az elegedendő  elegendő esetében. Lásd
még ok.
ól – ‘kisebb háziállatok tartására való építmény’: tyúkól, disznóól.
Ótörök eredetű szó: ujgur agil, oszmán agil (‘karám’), altáji, tuvai
aul (‘falu’). A magyarba agul forma kerülhetett, amelynek
szabályos származéka az ~.
oláh – ‘a zömében Romániában lakó néphez tartozó személy, e nép
nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
Szláv eredetű szó: régi szerb-horvát, szlovén vlahi (‘újlatinok,
olaszok, románok’). Az ősszlávban ez a név jelölte általában az
újlatin népeket, vlahi és vlasi változatokban. A szó az ófelnémet
walhisc (‘újlatin’) átvétele; ez végső soron egy közelebbről meg
nem határozható kelta törzs nevéből ered, s etimológiailag az angol
Welsh (‘walesi’) szóval kapcsolatos. A szláv szó két változatából
született a magyarban egyfelől az olasz, másfelől az ~; a szóeleji
mássalhangzó-torlódás a v vokalizációjával oldódott fel: vlah 
ulah  oláh. Az önálló román állam megalakulásáig az ~ volt a
kizárólagos magyar megnevezés e nép számára.
olaj – ‘növényi eredetű, szobahőmérsékleten folyékony zsiradék’:
repceolaj, olívaolaj; ‘ásványolaj’; ‘ebből gyártott fűtő- és
üzemanyag’: olajtüzelés, dízelolaj.
Szláv eredetű szó: szlovén (régi), szlovák olej; ez közvetlenül vagy
ófelnémet olei, ole formákon át a latin oleum (‘olaj’) szóra
vezethető vissza, amely az oliva (‘olajfa’) szóval kapcsolatos,
valamint a görög elaia (‘olajfa’) ősibb elaiva formájával. A magyar
szóalak hangrendi illeszkedéssel jött létre. Lásd még olajkáros.
olajkáros – ‘olajat, gyógykenőcsöt áruló, házaló (szlovák)
kereskedő’.
A szlovák olejkár átvétele, amely az olej (lásd olaj) származéka; a
magyar -os végzet fölösen jelöli a mesterséget, mint az
esztergályos, kocsmáros, mészáros szavakban. Elavult szó.
ólálkodik – ‘gyanús szándékkal, leselkedve járkál ‹valahol, valami
körül›’.
Az orv régi or alakjából keletkezett, korai alakjai orál, orálkodik
voltak, ‘orozva, tolvaj módra leskelődik’ jelentéssel. Az r  l
változás hasonulásnak, a tőmagánhangzó megnyúlása a
hangsúlyos helyzetnek tulajdonítható.
olasz – ‘a zömében Itáliában lakó néphez tartozó személy, e nép
nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
Szláv eredetű szó: régi szerb-horvát, szlovén Vlasi (‘olaszok’). Az
ősszlávban ez a név jelölte általában az újlatin népeket, vlasi és
vlahi változatokban. A szó az ófelnémet walhisc (‘újlatin’) átvétele;
ez végső soron egy közelebbről meg nem határozható kelta törzs
nevéből ered, s etimológiailag az angol Welsh (‘walesi’) szóval
kapcsolatos; a németben a legújabb korig használatos volt a
Welschland megnevezés, amely Itáliát, Hispániát és
Franciaországot foglalta magában. A szláv szó két változatából
született a magyarban egyfelől az oláh, másfelől az ~; a szóeleji
mássalhangzó-torlódás a v vokalizációjával oldódott fel: vlasz 
ulasz  olasz.
olcsó – ‘kevés pénzért kapható’; ‘könnyen megszerezhető’: olcsó
dicsőség; ‘silány’: olcsó kifogás. Származékai: olcsóság,
olcsóbbodik.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ótörök jövevény. Forrása lehet az
ujgur, karakalpak usak (‘csekély’), vagy a türk alcsak (‘szerény’),
oszmán-török alçak (‘alacsony’). Az előbbi esetben affrikálódás és
inetimologikus l betoldása (mint bölcs, bölcső) magyarázza a ~
formát: usak  osag  ocsau  ócsau  olcsó, az utóbbiban
lényegileg szóvégi ak  ag  au  ó hangfejlődés történt. Lásd
még ócsárol.
old – ‘‹csomót, kötelet› kibont’: oldás és kötés; ‘‹folyadék szilárd
anyagot vagy más folyadékot, gázt› molekulákra bontva a maga
anyagával elkever’: oldószer, a benzin oldja a zsírt; ‘‹szilárd
anyagot folyadékba téve› molekulákra bont’: kevés vízben oldjuk
fel a cukrot; ‘‹meg- igekötővel› kiszámít, kiderít, elvégez’: megoldja
a feladatot, a rejtélyt. Származékai: oldás, oldoz, oldozás, oldatlan,
a achát
oldható, oldhatatlan, oldat, oldódik, oldódás.
Az ~ feltehető alapszava ó, amely -d gyakorító képzőt kapott; a
korai ód- alak utóbb kapta meg inetimologikus l-jét, s rövidült meg
ezzel a magánhangzója, mint pl. a bőcs–bölcs szópárban. Az ó
közvetlen előzménye ou lehetett, ahogy a Halotti Beszédben látjuk:
oudonia és ketnie (‘oldania és kötnie’); ennek valószínű finnugor
előzményei: vogul ánk (‘levet’), osztják ánata (‘kiold’), finn avata
(‘nyit’). Lásd még ódzkodik.
oldal – ‘testnek, tárgynak, térnek a középvonaltól jobbra, illetve balra
eső része’; ‘papírlap, lemez egyik felülete’: a könyv első oldalain;
‘valakinek pártja, érdekköre’: a mi oldalunkon áll, baloldali
politikus. Származékai: oldalas, oldalaz, oldalsó, oldalt.
Bizonytalan eredetű szó. Feltehető olda- alapszava ugor örökség
lehet: vogul antjel, osztják ante (‘borda’). A ‘borda’ és ‘oldal’
jelentést azonos vagy rokon szóval megnevezni kézenfekvő dolog,
így tesz néhány rokonnyelv, valamint a francia is: côte, illetve côté.
A szóvégi -l denominális névszóképző, s ahogy a vogul példa
mutatja, meglehetett már az ugor korban is. A fenti egyeztetés
csak egy ódal alakváltozatra érvényes. Ilyet bőven találunk a régi
adatokban, de nem bizonyítható, hogy ez az eredeti. Ha igen, akkor
a szóbelseji l inetimologikus járulék, mint a bölcs, bölcső, old
szavakban vagy az ács tájnyelvi álcs változatában. Lásd még
oldalog.
oldalog – ‘sompolyog, somfordál’; ‘‹el- igekötővel› szégyenkezve
eloson’.
Az oldal származéka -g igeképzővel, amely inkább igékhez járul;
eredeti jelentése ‘oldalt megy, jár’, ebből ‘kerülget’, majd
‘settenkedik’ lett.
oleander – lásd leander
olefin – ‘az etilénsorba tartozó telítetlen szénhidrogén’.
Vegytani szakszó a francia gaz oléfiant (‘etilén’) kifejezés második
tagjából, az oléfier (‘olajat képez’) folyamatos melléknévi
igenevéből, a latin oleum (‘olaj’) és facere (‘csinál’) elemek alapján.
oligarcha – ‘hatalmaskodó főnemes, kiskirály’. – oligarchia: ‘a
leggazdagabbak szűk körének uralma’. – oligarchikus: ‘oligarchián
alapuló’.
Nemzetközi szócsalád a görög oligarkhia (‘kevesek uralma’)
nyomán, az oligosz (‘kevés’) és arkhé (‘uralom’) elemekből. Lásd
még oligocén, oligofrén.
oligocén – ‘a földtörténeti újkor harmadkorának egyik időszaka’.
Tudományos szakszó a latin oligocaenus nyomán, a görög oligósz
(‘alig’) és kainosz (‘új’) elemekből, tehát ‘kevéssé új’. Az ~ a német
Oligozän átvétele. Lásd még oligarcha, oligofrén.
oligofrén – ‘gyengeelméjű’. – oligofrénia: ‘öröklés vagy sérülés
folytán gyermekkorban fellépő gyengeelméjűség’.
Orvosi szakszó az oligosz (‘kevés’) és phrén (‘értelem, szellem’)
elemekből. Lásd még frenetikus, frenológia, hebefrénia, oligarcha,
oligocén.
olimpia – ‘négyévente rendezett, a legtöbb sportágra kiterjedő
világverseny’. – olimpiász: ‘az ókori olimpiai játékok közti négyéves
időszak mint időszámítási egység’: a 26. olimpiász második
évében. – olimpikon: ‘olimpiai játékok résztvevője’.
Az ~ az olimpiai játékok kifejezésből ered; ez az éliszi Olümpia
ligetre utal, ahol Kr. e. 776-tól négyévente nagyszabású
sportjátékokat rendeztek az egész görögség részvételével az
olümposzi Zeusz tiszteletére. Az olimpiász forrása a görög
Olümpiasz; az olimpikon balkezes magyar szóalkotás, voltaképp az
Olümpikosz (‘olimpiai’) melléknév semleges formája.
olíva – ‘olajbogyó’; ‘ebből készült’: olívaolaj.
A latin oliva (‘olajbogyó’) átvétele.
olló1 – ‘két pengéből álló, nyitható, csukható nyírószerszám’; ‘hasonló
alakú tárgy, testrész’: rák ollója. Származékai: ollóz, ollózás.
Azonos az olló2 szóval, hasonlóság alapján, a gida hátsó lábai
ugyanis úgy állnak, mint a nyitott olló szárai. Úgyszintén alaki okból
ment át a bak (‘kecske hímje’) neve a fűrészelő állványra.
olló2 – ‘kecskegida, őzgida’.
Ótörök eredetű szó: türk oglak, csagatáj oglag (‘gida’); ezek az ogul
(‘valaki fia’) származékai. A tőben gl  ll hasonulás történt. Az ~
nyelvjárási szó. Lásd még olló1.
ólom – ‘szürkés színű, puha, nagy fajsúlyú fémes elem’; ‘‹régebben›
ón’. Származékai: ólmos, ólmoz.
Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból, előzményei azonosak az
ónéival. Az ősi oln- tő, amely egyaránt jelentett ólmot, ónt s egyes
nyelvekben ezüstöt is, egyrészt hasonulással onn  ónn  ón
irányba fejlődött, másfelől olont eredményezett, amelynek
szókezdő o-ja a hangsúly hatására megnyúlt, majd bizonyos
toldalékok előtt bekövetkezett a n  m változás: ólonban 
ólomban  ólom. A két név azonos eredetét támogatja az is, hogy
az ~ megnevezésére a 19. századig az ónt is használták, és
viszont. Kevésbé valószínű, hogy az ~ a vogul volem (‘ólom’)
folytatása volna.
olt1 – ‘‹növényt› más növény hajtásának beillesztésével nemesít’;
‘‹élőlényt› betegség elleni védőanyaggal injekcióz’: himlő ellen
oltanak. Származékai: oltó, oltás, oltatlan, oltvány.
Vitatott eredetű szó. Alighanem ősi ugor kori örökség: vogul alt-
- 256 - oldal
(‘hozzáköt’), osztják alta (‘hozzátold’). A -t műveltető képző, s
lehet, hogy már az ugor korban a szóhoz illeszkedett. Ugyanerről a
tőről fakad egyébként az alkot ige is. Más magyarázat szerint az ~
az ősi avik1 (‘behatol’) ige av- tövének műveltető képzős
származéka avt  aut  ót hangfejlődéssel, s a mai szóalak l-je
utólagosan került be, mint pl. a boldog, hold1, oltalom szavak
tövébe. Az ~ tájnyelvi ojt formája egy ideig köznyelvi szinten, sőt a
helyesírásban is élt, talán hogy segítse a megkülönböztetést az olt 2
igétől.
olt2 – ‘oda hat, hogy kialudjék ‹tűz, fényforrás›’; ‘‹belső égést›
csillapít’: szomját oltja; ‘‹égetett meszet› vízzel kever’; ‘‹tejet›
oltóanyaggal megalvaszt’.
Az alszik ige al- tövének -t műveltető képzős származéka; az ~ o-
ját a hal–holt, való–volt, kel–költ szópárok példája magyarázza.
Lásd még ótvar.
oltalom – ‘védelem ‹veszély ellen›, menedék’. Származéka: oltalmaz.
Az óv ige ó alakváltozatából keletkezett deverbális -t és -alom
képzőegyüttessel, mint pl. bántalom, régi tételem (‘tétel’). Az
eredetibb ótalom forma úgy kapta az l-t, mint a boldog, hold1, olt2.
oltár – ‘kő építmény, amelyen istenségeknek (égő) áldozatot
mutatnak be’; ‘‹keresztény templomban› asztalforma építmény,
amelyen az istentiszteleti cselekmény zajlik’.
Valószínűleg egy délszláv szó (pl. szerb-horvát oltar) átvétele;
forrása a latin altare, amely az altus (‘magas’) és ara (‘kő vagy föld
emelvény, kisebb oltár’) összetétele.
olvad – ‘hő hatására szilárd halmazállapotból folyékonyba megy át’;
‘‹havas télen› a levegő hőmérséklete tartósan nulla fok fölött van’:
három napja olvad; ‘‹erős érzelem hatására› ellágyul’: majd elolvad
a szerelemtől. Származékok és kapcsolt szavak: olvadás, olvadék,
olvadékony, olvadozik; olvaszt, olvasztás, olvasztó, olvasztár;
olvatag.
A szócsalád ol- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul
talasz (‘olvadt’), osztják lola (‘olvad’), zürjén szil (‘olvadt’), finn
sulata (‘olvad’). Az alapnyelvi *szula- szókezdő hangja a magyarban
eltűnt (mint pl. öl2, őn szavunk esetében is); a tő v-je elhomályosult
visszaható képző lehet.
olvas – ‘írott szöveget nézve annak értelmét felfogja’; ‘a
megértetteket hangosan kimondja’: felolvas; ‘‹más jelrendszer
jeleit› megérti’ kottát olvas; ‘‹rejtett tartalmat› kikövetkeztet’:
olvas a jelekből, valakinek a szeméből; ‘‹régen› számlál’: a pénz
olvasva jó; ‘szemére vet’: ráolvassa, fejére olvassa bűneit; ‘‹rá-
igekötővel› bűvös igéket mormol fölötte ‹babonás gyógyítás
céljával›’. Származékai: olvasás, olvasó, olvasgat, olvastat,
olvasott, olvasatlan, olvasható, olvashatatlan, olvasat, olvasmány,
olvasmányos.
Bizonytalan eredetű szó. Feltehető olva- alapszava talán egy
régibbi lova- tő hangátvetéses folytatása -s gyakorító képzővel
(mint futos, keres, tapos). A lova- finnugor eredetű: vogul lovant,
mordvin lovomsz (‘számol, olvas’). Az eredetibb ‘számlál’
jelentésből ‘betűket sorba számlál’  ‘megérti őket’ fejlődés
történt; némileg hasonló a görög legó (‘szed, számít, sorol’), latin
legere (‘szed, gyűjt, sorol’), német lesen (‘kiválaszt, gyűjt’) igék
esete, amelyek mind felvették az ‘olvas’ jelentést. A fenti
származtatás hibája, hogy a feltett hangátvetést nemhogy
bizonyítani, de még valószínűsíteni sem tudja. Lásd még olvasó.
olvasó – ‘rózsafüzér, zsinórra vagy láncra fűzött szemekből álló füzér
az elmondott imádságok számlálására’.
Az olvas ige származéka, annak ‘számlál’ jelentése alapján.
olvaszt – lásd olvad
oly – ‘ahhoz hasonló’; ‘annyira’: oly gyors. Származékai: olyan, olyas,
olyik, olyatén, olykor.
Az az mutató névmás eredetibb o tőalakjából ered -l ablativusi
raggal, amely utóbb palatalizálódott. Eleinte fokhatározó volt
melléknévi jelző mellett (mint a fenti példában), majd a jelzős
kifejezés egészére értve (pl. oly nagy ember) kezdték melléknévi
névmásnak is használni, főleg olyan származékának hatására. Lásd
még oda, onnan, óta, ott, úgy.
ombudsman – [ombucman] ‘az állampolgári jogok országgyűlési
biztosa’.
Svéd szó, tkp. ‘megbízott, meghatalmazott személy, jogi képviselő’,
az ombud (‘képviselet, meghatalmazás’) alapján.
ómega – ‘a görög ábécé utolsó, eredetileg ó hangértékű betűje’; ‘a
vég, az utolsó’: Jaj én vagyok az ómega s az alfa (Babits).
A görög ó mega (‘nagy o’) megnevezés az egyszerű, rövid o (lásd
omikron) szóval áll szemben annak alapján, hogy az ~ (eredetileg)
hosszú magánhangzó, s talán azért is, mert írásos (kisbetűs) képe
voltaképp a rövid o megkettőzése.
ómen – ‘intő jel, (baljóslatú) előjel’. – ominózus: ‘baljóslatú’;
‘‹kellemetlen következményeiről› emlékezetes’: aznap adta
postára az ominózus levelet.
Nemzetközi szócsalád a latin omen, ominis (‘előjel, intő jel’)
nyomán; az ókorban az ~t kedvező jelnek is értették.
omikron – ‘a görög ábécé tizenötödik, o hangértékű betűje’.
A görög o mikron (‘kis o’) megnevezés a hang rövidségére utal,
szembeállítva az ómegával.
a achát
omlett – ‘tojáslepény; rántotta’.
Nemzetközi szó a francia omelette nyomán, az eredeti kiejtés
szerint. A francia szó eredetére többféle magyarázat van;
valószínűleg a latin lamina (‘lemez’) szóból származik bonyolult,
hangátvetéses fejlődéssel.
omlik – ‘meglazulva darabjaira esik szét’; ‘‹haj, ruha› tetszetősen
szétterülve függ le’; ‘(le)roskad’; ‘‹régebben› ömlik’. Származékai:
omlás, omlós, omlatag, omladozik, omladék, omladékony. – ont:
‘bőven áraszt’; ‘sokat termel’: ontja az ötleteket; ‘lerombol’:
Minden tüzes ördög népet, falat ont (Arany).
Ismeretlen eredetű szó; om- töve a toldalékhoz hasonult az ont
szóban. A két alapforma viszonya megfelel az ugyancsak
ismeretlen eredetű bomlik–bont, ömlik–önt igealakokénak. Az ~ és
ömlik jelentése közt bizonyos átfedés van, főképp az ont–önt
esetében.
omnibusz – ‘régi lófogatú társas bérkocsi’.
Nemzetközi szó a francia voiture omnibus (‘mindenki számára való
kocsi’) második eleméből; ez a többes számú latin omnes
(‘mindenki’) névmás részeshatározó esete. A magyarba a német
Omnibus közvetítette. A szó utolsó -busz eleme él tovább az
autóbuszban és a busz utótagú járműnevekben.
ón – ‘cin, ezüstfehér, puha fém’. Származékai: ónos, ónoz, ónozó.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul olen (‘ezüst’), osztják olna
(‘ólom’), cseremisz volne (‘ón, ólom’). Az ~ végső soron az ólom
alakváltozata, és a két szó bármelyike a két fém bármelyikét
jelenthette a 19. századig. A részletekről lásd ólom.
onánia – ‘‹férfi› önkielégítés’. – onanizál: ‘‹férfi› önkielégítést végez’.
Orvosi szakszó a latin onania nyomán; ez a biblia Onanra, Júda fiára
utal, aki „földre vesztegeti vala a magot” (Ter. 38,9). Valójában
Onan nem önkielégítést, hanem megszakított közösülést végzett,
mert nem akart gyermeket nemzeni kénytelenségből elvett
sógornőjének, Támárnak.
ondó – ‘hím ivarmirigyek váladéka, sperma’.
Ismeretlen eredetű szó.
ondolál – ‘‹hajat› hullámosít’.
Nemzetközi szó a francia onduler (‘hullámzik; hullámosít’) nyomán,
amely a latin unda (‘hullám’) kicsinyített undula alakjából való. A
magyar szó a német ondulieren átvétele latinosított szóvéggel.
oneiromantia – ‘álomfejtés, jóslás álmok nyomán’.
Nemzetközi szó a görög oneirosz (‘álom’) és manteia (‘jóslat’)
elemekből. Lásd még onirikus.
onirikus – ‘álomszerű, álombeli’.
Nemzetközi szó a latin oniricus (‘álombeli’) nyomán; forrása a
görög oneirosz (‘álom’). Lásd még oneiromantia.
ónix – ‘fehér és fekete rétegekből álló achátféle féldrágakő’.
Ásványtani szakszó a latin onyx, illetve előzménye, a görög onüx
(‘karom, köröm’) nyomán. Lásd még szardonix.
onkológia – ‘a daganatos betegségekkel foglalkozó orvostudományi
ág’. – onkológus: ‘ebben az ágban dolgozó orvos, kutató’.
Orvosi szakszó a görög onkoó (‘nagyít, felfúj, pöffeszkedik’) igéből,
a logosz (‘vélemény, tanulmány’) utótaggal.
onnan – ‘arról a helyről’; ‘abból ‹következtetve›’: ezt onnan tudom,
hogy…
Az az mutató névmás eredetibb o tőalakjából ered az -n locativusi
rag ismétlődésével, majd intervokális kettőzéssel: on  onan 
onnan. Eredetileg hol? kérdésre felelő határozószó volt; ablativusi
jelentése úgynevezett szemléletváltással alakult ki: lásd innen.
onogur – ‘török nép, illetve törzsszövetség (5.-6.sz.); ennek tagja,
ennek bolgár-török nyelve’.
Eredetéről lásd ugor.
onomasztika – ‘a szótannak a tulajdonnevekkel foglalkozó ága’.
Görög tudományos szakszó: onamasztiké (tekhné) (‘a névadás
tudománya’) az onomadzó (‘megnevez’) igéből, az onoma (‘név’)
alapján. Lásd még antonima, onomatopoézis, szinonima.
onomatopoézis – ‘hangutánzás’.
Nyelvtudományi szakszó a görög onoma (‘név’) és poieó (‘létrehoz,
költ’) elemekből. Lásd még onomasztika.
ontogenezis – ‘‹biológiai› egyedfejlődés’.
Tudományos szakszó a görög ón, ontosz (‘lény, lét, létező’) és
genészisz (‘eredet, születés’) elemekből. Lásd még ontológia.
ontológia – ‘lételmélet, a létezés legáltalánosabb törvényeinek
bölcseleti tana’.
Tudományos szakszó a görög ón, ontosz (‘lét, létező’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még ontogenezis.
opál – ‘több színben játszó, áttetsző ásvány, féldrágakő’. – opalizál:
‘opálos fényben ragyog’.
Nemzetközi szócsalád a latin opalus, illetve előzménye, a görög
opalliosz nyomán; végső forrása az óind upalah (‘kő’). A magyar
szók forrása a német Opal és opalisieren.
opart – ‘érzékcsalódások keltette térhatással dolgozó 20. századi
képzőművészeti irányzat’.
Nemzetközi szó az angol OPtical ART (‘optikai művészet’)
szókapcsolat kiemelt betűiből; lásd optika, artista.
opció – ‘elővételi jog’; ‘választás joga és lehetősége két dolog, pl. két
állampolgárság között’. – opcionális: ‘tetszőleges, választható,
- 257 - oldal
kívánság szerinti’.
Nemzetközi szócsalád a latin optio (‘szabad választás’) nyomán, az
optare (‘kiszemel’) igéből. Lásd még adoptál, kooptál, optativus.
opera – ‘dalmű, zenés dráma’; ‘operaház’.
Nemzetközi szó az olasz opera (‘mű, alkotás, dalmű’) nyomán; ez
az azonos latin szó (‘fáradság, dolog’) folytatója az opus, operis
(‘munka, mű’) alapján. Lásd még operál, operatőr, operett, opus.
operál – ‘orvosi műtétet végez’; ‘ügyködik, manipulál’:
megbízhatatlan adatokkal operál. – operáció: ‘orvosi műtét’;
‘hadművelet’: operációs bázis. – operatív: ‘műtéti’: operatív
beavatkozás; ‘hadműveleti’: operatív csoport; ‘gyakorlatias, gyors,
határozott’: operatív ember. – operátor: ‘műveleti utasítás’;
‘számítógép működését biztosító szakember’.
Nemzetközi szócsalád a latin operari, operatus (‘foglalkozik,
dolgozik’) nyomán, az opus, operis (‘munka, mű’) szóból. Lásd még
opera, operatőr, operett, opus.
operatőr – ‘‹régen› sebész, operáló orvos’; ‘filmforgatáskor a
kamerát kezelő szakember’.
Nemzetközi szó a francia operateur (‘véghezvivő, sebész,
filmoperatőr’) nyomán; forrása a latin operator (‘ténykedő’), lásd
operál. A magyar szó a francia kiejtést tükrözi. Lásd még opera,
operett, opus.
óperencia – ‘egy képzelt messzi tenger neve ‹népmesékben›’: még
az Óperencián (Óperenciás tengeren) is túl.
Valószínűleg magyaros szóalakulat a régebbi Ober-Enns (‘Felső-
Ausztria’, tkp. az Enns folyó felső vidéke), vagy az Ob der Enns (‘az
Ennsen túli’) osztrák-német tartománynévből. Az osztrák
hadseregben szolgáló egyszerű falusi magyar katonák számára ez
már afféle „világ vége” volt, így lett a világvégi képzelt tenger neve
is.
operett – ‘zenés, énekes, táncos vígjáték’.
A francia opérette átvétele német közvetítéssel; forrása az olasz
operetta, az opera (‘dalmű’) kicsinyített alakja; eredetéről lásd
opera. Lásd még operál, operatőr, opusz.
ópium – ‘a nyers mákgubó nedvéből előállított, altató és kábító
hatású alkaloida’.
Nemzetközi szó a latin opium nyomán, amely a görög opion
átvétele az oposz (‘növényi nedv’) szó alapján.
oposszum – ‘macska nagyságú, erszényes ragadozó emlős’.
Nemzetközi szó az angol opossum nyomán; forrása az amerikai
indián opassom.
opponál – ‘ellenszegül, ellenáll, ellentmond’. – opponens: ‘ellenfél’;
‘tudományos fokozat elnyeréséért benyújtott értekezés hivatalos
bírálója’. – oppozíció: ‘szembefordulás, ellenzéki álláspont’;
‘‹politikai› ellenzék’; ‘‹csillagászatban› bolygók szembenállása’.
Nemzetközi szócsalád a latin opponere, oppositum, tkp. ob-ponere
(‘szembeállít, ellene vet’) nyomán, az ob- (‘ellen, szembe’) és
ponere (‘helyez’) elemekből.
opportúnus – ‘alkalmas, időszerű, célszerű’. – opportunizmus:
‘elvtelen alkalmazkodás, megalkuvás’. – opportunista: ‘megalkuvó,
elvtelenül alkalmazkodó (személy)’.
Nemzetközi szócsalád a latin opportunus (‘kedvező, alkalmas’)
nyomán; ez az ob- (‘felé’) és portus (‘kikötő’) elemekből áll,
eredetileg tehát olyan szélre értődött, amely a hajót a kikötő felé
segíti. Lásd még importunus, portó.
optativus – ‘óhajtó mód’.
Latin nyelvtani szakszó az optare, optatum (‘óhajt, választ’) ige
nyomán. Lásd még kooptál, opció, optimum.
optika – ‘fénytan’; ‘látszerészet’; ‘látásmód, szemlélet’;
‘fényképezőgép, látcső, mikroszkóp lencséje, lencserendszere’. –
optikus: ‘látszerész’.
Tudományos szakszócsalád a latin optica, illetve görög
előzményének, az optiké tekhné (‘a látás tudománya’)
szókapcsolatnak első eleme, továbbá az optikosz (‘látásbeli’)
melléknév nyomán. Ezek a horaó (‘lát’) ige perfektumi opópa
(‘látott’) alakjából erednek. Lásd még szinopszis.
optimaták – ‘‹az ókori Rómában› a nemesek és vagyonosak
pártjához tartozók, arisztokraták’; ‘az előkelők, a gazdag polgárok’.
Nemzetközi szó a latin optimas, optimatis (‘az előkelők rendjéhez
tartozó’) többes optimates alakja nyomán; ez az optimus (‘legjobb’)
származéka. Lásd még optimum.
optimum – ‘a legjobb lehetőség, eredmény’: a fejlődés elérte az
optimumot. – optimális: ‘a (lehető) legjobb(nak ígérkező)’: az
optimális megoldást keresik. – optimalizál: ‘a legjobb hatásfokra
állít be, azon tart’. – optimista: ‘derűlátó, a legjobb eshetőségekre
számító (ember)’. – optimizmus: ‘derűlátás’.
Nemzetközi szócsalád a latin optimus (‘legjobb’) nyomán, amely a
bonus (‘jó’) szabálytalan felsőfoka; opt- töve azonos a ‘kiválaszt,
óhajt’ értelmű optare igéével (lásd optativus), tehát azt jelenti: ‘a
legválogatottabb, legkívánatosabb’. Lásd még optimaták.
opuntia – [opuncia] ‘fügekaktusz’.
Latin növénytani szakszó, forrása az ókori görög Opusz város
nevének Opunto- tőalakja.
opus – [opusz] ‘mű(alkotás)’; ‘egy szerző meghatározott sorszámú
zeneműve ‹általában op. rövidítéssel›’: Beethoven: Házavatás, op.
a achát
124. Az ~ semleges nemű szó, az op. posth. rövidítés feloldása
tehát opusz posztumum!
Latin szó, a.m. ‘mű’. Lásd még opera, operál, operett.
or- – ‹összetételek előtagjaként› ‘tolvaj-, lopva’: orgazda,
orgazdaság, orgyilkos, orgyilkosság.
Az előtag az orv (‘tolvaj’) eredeti or alakja, amely az oroz igének is
a töve. Az orgazda ‘tolvajok gazdája’, illetve ‘a tolvajlott holmik
gazdája’; az orgyilkos orozva, azaz lopva, tolvaj módjára öl.
óra – ‘időegység, a nap huszonnegyedrésze’; ‘időpont’: négy órakor
érkezem; ‘időmérő eszköz’: karóra, ingaóra; ‘tanóra’: földrajzóra;
‘fogyasztást mérő műszer’: gázóra, villanyóra. Származékai: órás,
órai, órányi.
A latin hora (‘óra, időszak, időmérő eszköz’) átvétele; a szókezdő h
a középkori és a hazai latinban meggyöngült, illetve elmaradt, lásd
még ostya. A latin forrása a görög hóra (‘évszak, hó, óra’).
orákulum – ‘jósda, jóshely’; ‘jóslat, jósige’; ‘csalhatatlannak tekintett
személy, szaktekintély, mindentudó bölcs’: Aki háznépe által
minden szavát mint orákulumot látja tiszteltetni, könnyen elhiteti
magával, hogy orákulum (Kármán).
Latin szó (oraculum) az orare (‘beszél, kijelent’) igéből, forrása az
os, oris (‘száj’). Lásd még orális, orátor, oratoriánus, oratórium.
orális – ‘szóbeli’; ‘szájjal kapcsolatos, szájon át való’: orális
gyógyszer, orális szex; ‘a szájüregben képzett ‹magánhangzó›’.
Latin tudományos szakszó (oralis), az os, oris (‘száj’) származéka.
Lásd még orákulum, orátor, oratoriánus, oratórium, perorális.
orangután – ‘Borneón és Szumátrán élő emberszabású majom’.
Nemzetközi szó a maláj órang-útan (‘erdei ember’) nyomán; az
európai nyelvekbe a holland orang oetang közvetítésével jutott.
oranzsád – ‘narancsszörp’.
Nemzetközi szó a francia orangeade nyomán, amely az orange
(‘narancs’) származéka. A szó az arab narandzs révén, főleg a
spanyol naranja közvetítésével terjedt el; előzménye a perzsa
náráng, ezé pedig az óind nárangah (‘narancsfa’). Az irodalmi olasz
arancia és a francia orange szókezdő n-jének eltűnésére több
magyarázat van. Hihetőleg előbb létrejött egy elhasonulásos
*larancia, lorange alak (a portugálban pl. máig laranja a narancs);
ezt utóbb határozott névelős formának érezték (l’arancia, l’orange),
s ezért el is hagyták az l-t.
orátor – ‘‹régiesen› szónok’. – oráció: ‘szónoklat’; ‘‹vallásos›
könyörgés’.
Nemzetközi szavak a latin orator és oratio nyomán; forrásuk az
orare, oratus (‘beszél, előad; kér, könyörög’) ige az os, oris (‘száj’)
szóból. Lásd még orákulum, orális, oratoriánus, oratórium, perorál.
oratoriánus – ‘katolikus szerzetesrend, melynek tagjai főleg
lelkipásztori ténykedést folytatnak’.
Vallástörténeti szakszó, a latin oratorium (‘imádságra való hely’)
származéka; eredetéről lásd oratórium.
oratórium – ‘imaház, magánkápolna’; ‘emeleti karzat templom
főhajójában vagy szentélyében, orgonával’; ‘a kezdetben főleg itt
előadott, szólóénekesekre, ének- és zenekarra komponált, bibliai
tárgyú drámai zenemű’.
Nemzetközi szó a latin templum oratorium (‘imádkozásra való
szentély’) kifejezés második eleme nyomán, az orare, oratum
(‘előad, kér, könyörög, imádkozik’) igéből. Ennek eredetéről lásd
orátor.
orbánc – ‘heveny fertőzéses bőrgyulladás’.
Kelet-Európában elterjedt vándorszó; a magyarba valószínűleg egy
déli szláv nyelvből jutott (szerb-horvát vrbanac, szlovén urbanec),
és Szent Orbán (latinul Urbanus) nevével lehet kapcsolatos. Hogy
miként, azt nem tudni pontosan, de érdekes, hogy ezt a betegséget
régi nyelvünk is egy szenthez kapcsolta, és Szent Antal tüzének
nevezte. Más elmélet szerint a szó forrása a bolgár urbalec (‘nagy
tűz’); ez összecseng a Szent Antal tüzével, s a román orbalţ alak
révén közvetítőt is találhatunk; a szóvégi -lc  -nc változásra példa
a zománc; lásd ott).
orbita – ‘keringési pálya’. – orbitális: ‘a Föld körüli pályán keringő’:
orbitális rakéta. – orbiter: ‘idegen égitest körül keringő műhold’;
‘rakéta-repülőgépnek a Föld körül keringő egysége’.
Tudományos szakszócsalád a latin orbita (‘kerékvágás, nyom’)
alapján; forrása az orbis (‘kör, kerekség, kerék’) főnév. Az orbiter
angol szó, az ~ angol orbit formájának származéka.
orchidea – ‘kosborféle nagy trópusi virág’.
Nemzetközi szó a latin Orchideae virágnév alapján, amely a latin
orchis, végső soron görög orkhisz, orkhidosz (‘here’) szó
származéka, és a növény herealakú gyökérgumójával kapcsolatos.
A magyar szóalak a német Orchidee átvétele latinosított
végződéssel.
orda – ‘édes juhtúró’.
A román urdă átvétele az erdélyi köznyelvben.
ordália – ‘istenítélet’.
Középkori latin szó (ordalia) a német Urteil (‘ítélet’) azonos
ófelnémet előzménye alapján. Lásd még ortály.
ordas – ‘fekete s barna szőrszálakkal tarkázott’: ordas macska, ordas
farkas; ‘kiforratlan ‹bor›’: Ordas újbor a pohárban (Arany);
‘kegyetlen, pusztító’: ordas indulatok, ordas eszmék; ‘‹főnévként›
- 258 - oldal
farkas’.
Ismeretlen származású szó. Eredeti jelentése ‘csíkozott, tarkás’
lehetett; mai, részben irodalmi ihletésű melléknévi alkalmazása az
ordas farkas szókapcsolatból, illetve a jelző főnevesüléséből
vezethető le.
ordibál – ‘kiáltozik’.
Az ordít és kiabál igék alakkeveredéséből ered. Hasonlóképp
keletkezett a csokréta, zargat.
ordinál – ‘‹katolikus papot› felszentel’; ‘‹régebben orvos› rendel’.
A latin ordinare (‘elrendez’) ige átvétele, forrása az ordo, ordinis
(‘rend; papi rend’). Lásd még koordinál, ordináré, ordináta, ordó,
ordonánc, ordré.
ordináré – ‘durva, közönséges, illetlen’.
Nemzetközi szó a latin ordinarius (‘rendes, szokásos, közönséges’)
alapján, amely az ordo, ordinis (‘rend’) származéka. A szónak a
legtöbb modern nyelvben kifejlődött (a ‘rendes’ mellett) a fenti
pejoratív jelentésköre. A magyar szó talán a német vagy az olasz
régi, tájnyelvi ordinari, illetve ordenari alakjaiból való. Lásd még
ordó, ordonánc.
ordináta – ‘a derékszögű koordinátarendszerben a függőleges
tengely’; ‘adott pontnak a vízszintes tengelytől mért távolsága’.
Matematika szakszó a latin ordinare, ordinatum (‘elrendez, rendel’)
nyomán; eredetét lásd ordinál. Lásd még ordináré, ordó, ordonánc,
ordré.
ordít – ‘üvölt’. Származékai: ordító, ordítás, ordítozik.
Hangutánzó szó, a torok mélyéről jövő, tagolatlan kiáltást
érzékelteti.
ordó – ‘érdemrend, rendjel, kitüntetés’: Mutat ordót, bizonyítványt, /
Köz- s magános levelet (Arany).
A latin ordo (‘rend’) átvétele; elavult szó. Lásd még koordinál,
ordinál, ordináré, ordináta, ordonánc, ordré.
ordonánc – ‘katonatiszti küldönc’.
A német Ordonnanz (‘parancstovábbítóként kiküldött katona’)
kiejtés szerinti átvétele a régi katonai nyelvben. Forrása a francia
ordonnance (‘rendelkezés, parancs, parancstovábbító’), az
ordonner (‘elrendel’) származéka a latin ordinare igéből: ordo,
ordinis (‘rend’). Lásd még ordinál, ordináta, ordó, ordré.
ordré – ‘parancs, rendelkezés’.
A német Ordre átvétele; ez a francia ordre (‘rend; rendelkezés’)
megfelelője, utóbbi forrása a latin ordo, ordinis (‘rend’), amely az
ordiri (‘kezd’) származéka, lásd primordiális. Lásd még ordinál,
ordináta, ordó, ordonánc.
oreád – ‘hegyi nimfa az antik mitológiában’.
Nemzetközi szó a görög oreasz, oreadosz nyomán, amely az orosz
(‘hegy’) származéka. Az ~ a francia oréade átvétele német
közvetítéssel.
oregánó – ‘vadmajoranna, délszaki fűszernövény’.
Olasz szó (oregano) a latin origanum nyomán, amely a görög
origanon folytatása az orosz (‘hegy’) és ganosz (‘szépség, dísz’)
elemek szerint.
orfeum – ‘zenés, műsoros mulató’.
A német Orpheum átvétele; ez latinos forma Orpheusznak, az
ógörög mondák legendás dalnokának nevéből.
organdi – ‘merevített, ritka szövésű pamutkelme’.
A francia organdi átvétele német közvetítéssel; eredete ismeretlen.
orgánum – ‘emberi hang, hangszín’: telt, mélyen zengő orgánuma
volt; ‘hírlap, folyóirat mint szócső, megnyilatkozási fórum’:
sajtóorgánum. – organikus: ‘szervi’: organikus betegség (= amely
szervi elváltozással jár); ‘szerves’: organikus (azaz növényi, állati
eredetű) maradványok a kőzetben; ‘rendezett, összefüggő’:
organikus rendszer. – organizál: ‘szervez, rendez’. – organizáció:
‘(társadalmi) szervezet, intézmény’; ‘megszervezés’. – organizátor:
‘szervező, irányító személy’. – organizmus: ‘‹élő› szervezet,
élőlény’.
Nemzetközi szócsalád a latin organum, illetve előzménye, a görög
organon (‘eszköz; testrész; hangszer’) nyomán; ez az organosz
(‘tevékeny’) melléknév származéka, és végső soron az ergon
(‘munka’) szóból ered. Lásd még energia, erg, ergonómia, orgia ,
orgona1.
orgia – ‘vad, szabados tivornya’; ‘tobzódás, pazar bőség’: a színek
orgiája; ‘‹az ókorban› Dionüszosz (avagy Bacchus) isten tiszteletére
rendezett vad, kicsapongássá fajuló ünnepség, bacchanália’. –
orgiasztikus: ‘kultikus tobzódással járó, abban megnyilvánuló’:
orgiasztikus vallások.
Nemzetközi szócsalád a latin orgia, illetve azonos görög előzménye
nyomán, amely az orgion (‘kultikus cselekmény’) többes alakja, s
végső forrása az ergon (‘munka, mű’). Lásd még energia, erg,
orgánum.
orgona1 – ‘sok sípú, fújtatós nagy fúvós hangszer’.
Az ~ a latin musica organa (‘zeneszerszám’) második eleméből
ered, amely az organum (‘szerszám, eszköz’) többes alakja; forrása
a görög organon (‘szerszám’), az organosz (‘tevékeny’) melléknév
származéka, és végső soron az ergon (‘munka’) szóból származik.
orgona2 – ‘fehér és lila virágot termő kerti díszcserje’.
A növény neve azonos az orgona1 szóval, talán azon az alapon,
a achát
hogy ágaiból sípot lehet faragni; erre utal latin neve (Syringa) is,
amely a görög szürinx, szüringosz (‘pásztorsíp’) megfelelője. A
névadásra feltétlenül hatott a növény tájnyelvi orgovány neve is.
orgovány – ‘orgonabokor’.
A szerb-horvát jorgovan (‘orgonafa’) átvétele; ez az oszmán-török
ergovan közvetítésével a perzsa erdzsuván (‘orgona, lilás szín’)
szóból ered. Nyelvjárási szó. Lásd még orgona2.
óriás – ‘emberhez hasonló, nála sokkalta nagyobb mesebeli lény’;
‘hatalmas termetű ember’; ‘rendkívüli tehetség’: a szellem óriásai.
Származéka: óriási.
Ismeretlen eredetű szó.
orientál – ‘tájékoztat’; ‘irányít valamerre’: igyekszik orientálódni (=
tájékozódni). – orientáció: ‘eligazodás; irányulás, iránykeresés,
közeledés ‹politikában›’.
Nemzetközi szócsalád a francia s’orienter (‘tájékozódik’) nyomán,
az orient (‘kelet’) szóból, amely a latin oriens, orientis (‘kelet’)
folytatása; eredetéről lásd orientális. A francia ige arra utal, hogy
régen az égtájak szerinti tájékozódásban a kelet kiemelt irány volt.
A fenti magyar szavak német közvetítéssel jutottak nyelvünkbe, és
latinosított végződést kaptak.
orientális – ‘keleti, ázsiai’. – orientálás: ‘keletelés, középkori
gyakorlat: a templom tengelyének kelet-nyugati tájolása kelet felé
eső főoltárral’. – orientalisztika: ‘a (távol-)keleti nyelvekkel és
kultúrákkal foglalkozó tudomány’. – orientalista: ‘keletkutató, a
keleti tudományok művelője’.
Tudományos szakszócsalád a latin orientalis (‘keleti’) nyomán, az
oriens, orientis, azaz ‘felkelő (nap), napkelte, kelet’ szóból; ez az
oriri (‘feljön, keletkezik’) folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még
orientál.
originál – ‘eredeti’: originál csomagolás; ‘‹főnévként› eredeti
példány’. – originális: ‘eredeti, hiteles, hamisítatlan’; ‘furcsa,
hóbortos, különc’: originális figura.
Nemzetközi szó a latin originalis (‘eredeti’) nyomán, az origo,
originis (‘kezdet, eredet’) szóból; ennek származásáról lásd origó.
Az ~ német forma átvétele. Lásd még orientál, orientális.
origó – ‘eredet, kezdet’; ‘‹matematikában› a koordináta-rendszer
alappontja, kezdőpontja’.
Latin tudományos szakszó (origo) az oriri (‘keletkezik, kezdődik’)
ige nyomán. Lásd még orientál, orientális, originál.
orja – ‘sertésgerinc húsostul’: orjaleves.
Birtokos személyjeles alak (a disznó orja) az orr szó or
előzményéből, amely dombot, magaslatot jelentett: lásd orom.
orkán – ‘hatalmas vihar’; ‘tartós lárma’: tapsorkán; ‘műszálas,
vékony, vízhatlan textilanyag; ebből készült kabát’.
A német Orkan átvétele; ez a holland orkaan révén a spanyol
huracán (‘pusztító forgószél’) szóra megy vissza, amely a Haiti
szigeti tainó nyelvből való. A spanyol szóból ered az angol
hurricane és a francia ouragane is. Az ~ mint textilműszó
márkanévként keletkezett.
orkesztra – ‘zenekar’. – orkesztrál: ‘‹zenekarra› hangszerel’. –
orkesztrális: ‘zenekari’.
Zenetudományi szakszócsalád a görög orkhésztra nyomán, amely
az orkheomai (‘táncol’) származéka; az attikai színházban ez az
énekeket és táncokat előadó kórus helye volt.
ormány1 – ‘elefántnak az orr és felső ajak megnyúlásával keletkezett
hosszú, hajlékony testrésze’.
Nyelvújítási szóalkotás az orr megrövidített or alakjából -mány
képzővel; ennek denominális használata eléggé ritka volt (de lásd
okmány).
ormány2 – lásd orom
ormótlan – ‘idomtalanul nagy’.
Az orom szó ormó alakváltozatának fosztóképzős származéka. A
fenti jelentés alapja az lehet, hogy oromzat és kiszögellések híján
az épület vagy a homlokzat esetlennek, terpeszkedőnek hat.
ornamens – ‘díszítőelem’. – ornamentális: ‘díszítő, ékítő’. –
ornamentika: ‘díszítmény’; ‘egy stílus vagy műtárgy díszítő
elemeinek jellege, összessége’; ‘díszítő művészet’.
Nemzetközi szócsalád a latin ornamentum (‘ékesség, dísz’)
nyomán, amely az ornare (‘díszít’) származéka; az ~ a német
Ornament szóból tévesen kikövetkeztetett latin forma; erről lásd
szegmens. Lásd még ornátus.
ornátus – ‘‹hivatali› díszruha’; ‘katolikus papok szertartási öltözete’.
Latin szó (ornatus), tkp. ‘díszített’, az ornare, ornatum (‘díszít’)
igéből. Lásd még ornamens.
ornitológia – ‘madártan’. – ornitológus: ‘a madártan tudósa’.
Tudományos szakszók a görög ornisz, ornithosz (‘madár’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még ornitopter.
ornitopter – ‘csapkodó szárnyú repülő szerkezet’.
Műszaki szakszó a görög ornisz, ornithosz (‘madár’) és pteron (‘toll,
szárny’) elemekből. Lásd még helikopter, ornitológia,
pterodaktilusz.
orom – ‘hegycsúcs’; ‘építmény magas, (csúcsosan) kiemelkedő felső
része’: oromdísz, orommező. Alakváltozatok: ormó, ormány.
Származékai: ormos, oromzat.
Az orr eredetibb, ‘magaslat’ jelentésű or alakjából való,
- 259 - oldal
denominális -m képzővel (mint pl. alom). Az orom–ormó változat
párhuzama: bütyök–bütykő. Az ormány (‘hegyhát, domb’) az
ormány1 szótól független, -mány képzős ősi alakulat, és az
Ormányság, Ormánd földrajzi nevekben őrződött meg. Lásd még
ormótlan.
orosz – ‘a zömében Oroszországban élő szláv néphez tartozó
személy, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel
kapcsolatos’.
Török eredetű szavunk: kazah orusz, oszmán-török urus. Ezek a
szláv Rusz (‘Oroszország’) névből valók, amely finnugor eredetű, és
északi germánt, vikinget jelent, pl. finn ruotsi (‘svéd’). Az elnevezés
alapja, hogy az első orosz államot, a kijevi Ruszt a varég (viking)
Oleg (Helgi) alapította meg. A török nyelvekben szókezdeten nem
állhat r hang, ezért az ilyen átvett szó magánhangzót vesz maga
elé (rusz  urusz) ahogy a magyar pl. st szókezdetnél (lásd iskola,
ispotály, istáp).
oroszlán – ‘a legnagyobb macskaféle ragadozó, mely Afrikában és
Dél-Ázsiában él’.
Ótörök eredetű szó: oszmán-török arslan, baskír, karakalpak
ariszlan, csuvas araszlan; ezek talán egy arsil (‘vöröses sárga’)
melléknévvel kapcsolatosak. A tőmagánhangzók arisz-  orosz-
alakulásához hasonló történt boszorkány szavunkban. Lásd még
arszlán.
oroz – ‘‹főleg el- igekötővel› lop’: elorozták a kincseket, vadorzó;
‘lopva, lesből, alattomosan cselekszik’: orozva támad.
Az orv (‘tolvaj’) eredetibb or alakjának denominális -z igeképzős
származéka. Lásd még or-, orv-.
orr – ‘a szaglásnak a száj fölött kiemelkedő szerve’; ‘állat hasonló
szerve’; ‘‹tájnyelven› csőr’: gólyaorr (növénynév); ‘szaglás, szimat’:
jó orrom van; ‘előreugró rész, előrész’: cipőorr, hajóorr.
Származékai: orrol, orront.
Az ~ eredetibb or alakja ősi örökség a finnugor korból: osztják uor
(‘parti hegyvonulat’), votják vir (‘domb’), finn vuori (‘hegy’). A
magyar szó eredeti jelentése is ‘kiemelkedés’ volt, s így vonódott
át az arc legkiemelkedőbb részére. Az r kettőződése intervokális
úton, toldalékos alakokban következett be: orotok  orrotok  orr.
Lásd még orja, ormótlan, ormány1, orom.
orsó – ‘fonal, szál, zsineg, szalag feltekerésére való pálca, henger’.
Származékai: orsós, orsóz, orsótlan.
Ótörök eredetű szó: tatár orcsik, kazár ursik, ujgur urcsuk (‘orsó’). A
magyarba egy *urcsug alak kerülhetett, amelyből az ~ szabályos
fejlemény.
ország – ‘egységes államszervezetbe tartozó nagy terület’;
‘képzeletbeli lények lakóhelye’: Tündérország. Származékai:
országos, országol.
Az úr szó régebbi uru alakjának származéka a -ság képző ritkább
-szág változatával (mint jószág), vagyis az ~ az uraság
alakváltozata. Eredetibb alakja, a Halotti Beszéd tanúsága szerint
(és oggyun néki münyi uruszágbele utot), uruszág volt, ez a két
nyílt szótagos tendencia és nyíltabbá válás jegyében nyerte el mai
alakját: uruszág  urszág  ország.
ortály – ‘perlekedés, veszekedés’. Származéka: ortályoz.
A német Urteil (‘bírói ítélet’) bajor-osztrák régi ortail változatának
átvétele; ez az erteilen (‘kioszt, részül juttat’) ige módosult
származéka: Teil a. m. ‘rész’. Nyelvjárási szó. Lásd még ordália.
ortodox – ‘görög keleti ‹vallású›’; ‘‹a zsidóságon belül› a rítusok ősi,
szigorú formáit követő’: ortodox rabbi; ‘hithű, egy tan eredeti
formájához, dogmáihoz ragaszkodó’: ortodox marxista. – ortodoxia:
‘ortodox vallási felfogás’; ‘ragaszkodás a tan dogmáihoz’.
Nemzetközi szócsalád a görög orthodoxosz (‘igazhitű’) alapján,
amely az orthodoxeó (‘helyesen vélekedik’) származéka az orthosz
(‘egyenes, helyes, igaz’) és doxa (‘vélemény’) elemekből; utóbbi a
dokeó (‘vél’) igéből ered. Lásd még doketizmus, ortográfia,
ortokromatikus, ortológia, ortopéd.
ortográfia – ‘helyesírás’.
Nemzetközi szó a görög orthosz (‘egyenes, helyes’) és graphó (‘ír’)
elemekből. Lásd még ortodox, ortokromatikus, ortológia, ortopéd.
ortokromatikus – ‘a színeket (a vörösön kívül) a szürke helyes
árnyalataiban visszaadó fekete-fehér ‹fotóanyag›’: ortokromatikus
film, papír.
Fotótechnikai szakszó a görög orthosz (‘helyes’) és khróma,
khrómatosz (‘szín’) elemekből. Lásd még króm, kromatikus,
ortodox, ortográfia, ortológia, ortopéd.
ortológia – ‘nyelvhelyesség’; ‘a nyelvi hagyományokhoz ragaszkodó,
az új jelenségeket elutasító felfogás’. – ortológus: ‘nyelvvédő’; ‘az
ortológia elvét valló személy’.
Tudományos szakszavak a görög orthosz (‘egyenes, helyes’) és
logosz (‘beszéd, tan’) elemekből. Lásd még ortodox, ortográfia,
ortokromatikus, ortopéd.
ortopéd – ‘testegyenesítő, testi hibákat korrigáló’: ortopéd cipő’. –
ortopédia: ‘testegyenészet, a mozgásszervek és a csontrendszer
torzulásaival, sérüléseivel és azok gyógyításával foglalkozó
orvostudományi ág’; ‘kórház vagy rendelő ilyen osztálya’.
Orvostudományi szakszó a görög orthosz (‘egyenes, helyes’) és
paideia (‘nevelés, gondozás’) elemekből; utóbbi a paideuó (‘nevel,
a achát
oktat’) ige származéka a paisz, paidosz (‘fiú, gyermek’) szóból. Az
~ a német Orthopäde (‘ortopéd orvos’) formából ered. Lásd még
ortodox, ortográfia, ortokromatikus, ortológia; enciklopédia,
logopédia, pedagógus, pedáns, pederaszta, pediáter, pedológia.
orv – ‘alattomos gonosztevőre jellemző’: orv módszerek, orvul.
Alighanem ótörök eredetű szó: ujgur, üzbég ogri, kun ogur (‘tolvaj’);
ezek egy magyar or (‘tolvaj’) alak előzményei. Régi írásos adataink
szerint ez volt az eredeti alak, ebből magyarázható az or-, oroz; a
-v másodlagos fejlemény. Az egykori főnév ma már csak az orv-
előtagú, voltaképp jelzői összetételekben él.
orv- – ‹összetételek előtagjaként› ‘engedély nélkül, tolvajként
cselekvő’: orvhalász, orvhallgató, orvvadász; ‘lopva, lesből,
alattomosan cselekvő’: orvlövész, orvtámadó, orvtámadás.
Az előtag eredetéről lásd orv.
orvos – ‘a gyógyítás egyetemileg képesített szakembere’.
Származékai: orvosi, orvosol, orvosló, orvoslás, orvoslat, orvosság,
orvosságos.
Vitatott eredetű szó. Lehet, hogy -s eleme denominális
névszóképző, amely foglalkozást jelöl. Ez esetben az urvu-, urvo-
alapszó kétféle előzményből magyarázható: finnugor varpa
(‘varázslat, bűvölés’), vagy ótörök oru (‘betegség’). Az előbbi
példái: finn arpa, arvan (‘sors, varázsvessző’), észt varp (‘rontás’);
az utóbbié: kun agrah, kirgiz oru. Lehet az is, hogy az ~ magyar
szempontból tőszó, és ótörök eredetű: ujgur arviscsi (‘varázsló’); a
varázslás és gyógyítás a nomád kultúrfokon rokon ténykedés.
ósdi – ‘ősrégi, divatjamúlt, elavult’; ‘korszerűtlen, maradi’.
Nyelvújítási alkotás az ó1 melléknévből az -s és -di kicsinyítő
képzőkkel (mint bújósdi, élősdi). Gúnynévként született a
reformkorban, a minden haladással szembeforduló konzervatív
felfogásúak jellemzésére.
oson – ‘nesztelenül lopakodik’.
Valószínűleg hangutánzó, hangfestő eredetű szó, amely a magyar
nyelv külön életében keletkezett. Ha felteszünk egy os- alapszót,
ennek finnugor előzményei lehetnek: vogul uosl (‘lépés’), cseremisz
asked, mordvin eskila, finn askele (‘lép’), ez az egyeztetés azonban
jelentésbeli és hangtörténeti nehézségekkel jár.
ostábla – ‘sakktáblán fehér, illetve fekete kövekkel játszott játék’.
A szóösszetétel os- előtagja régi adatainkban ocsk és okcs
formában szerepel ‘játékkocka’ jelentéssel. Ez talán ótörök eredetű:
türkmén asik, ujgur osuk (‘bokacsont’), oszmán aşik (‘bokacsontból
való dobókocka’). Elavult szó.
ostinato – [osztinátó] ‘makacsul ismétlődő zene motívum’.
Olasz szó, a.m. ‘makacs’, a latin obstinatus (‘eltökélt, makacs,
hajthatatlan’) folytatója. Ez az obstinare, obstinatum (‘elhatároz,
kitart’) igéből való, az ob- (‘mellett’) és *stanare (‘állít’) elemekből;
ez az utóbbi a stare (‘áll’) önállóan nem használatos műveltető
formája.
ostoba – ‘buta, értelmetlen’. Származéka: ostobaság.
Ismeretlen eredetű szó.
ostor – ‘botra kötött vékony szíjból, fonott zsinegből álló, állatok
serkentésére való eszköz’; ‘ilyen fenyítő eszköz’. Származékai:
ostoros, ostoroz, ostorozás.
Ősi örökség az ugor korból: vogul aster (‘ostor’); lehet, hogy ide
tartozik a cseremisz vaster (‘vessző’) is. A szó az ugor korban
kialakult lótartás emléke lehet.
ostrom – ‘erődített hely bevételéért folyó hosszabb harci
tevékenyég’; ‘‹régebben› támadás, roham’. Származékai: ostromol,
ostromlás.
A német Sturm (‘támadás, roham’) középnémet storm alakjából
ered; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta fel, majd a szóvégi -rm torlódáson
mássalhangzó-áthelyezés segített: storm  ostorm  ostrom.
ostya – ‘igen vékony, kovásztalanul sütött tésztaféle’: szentostya,
gyógyszert ostyában vesz be; ‘ropogós, lapos, édesített cukrászati
készítmény’.
A latin hostia (‘áldozati állat’) átvétele; a szókezdő h a középkori
latinban már nemigen hangzott. Az egyházi latinban ‘áldozati állat’
 ‘Krisztus, az áldozati bárány’  ‘a Krisztus testét jelképező
(kovásztalan) kenyér’  ‘kovásztalan lapos tészta’
jelentésfejlődés ment végbe.
oszcillál – ‘rezeg’; ‘ingadozik’. – oszcillátor: ‘rezgő rendszer’;
‘elektromágneses rezgéseket előállító generátor’. – oszcilloszkóp:
‘rezgés grafikus képét képernyőn megjelenítő készülék’.
Tudományos szakszócsalád a latin oscillare, oscillatum (‘leng’)
igéből, az oscillum (‘inga, hinta’) nyomán; az oszcilloszkóp második
eleme a görög szkopeó (‘megfigyel’) ige.
ószeres – ‘használt holmit adó-vevő házaló kereskedő’.
Az ó1 és szer (‘eszköz, holmi’) elemek összetétele a foglalkozást
jelölő -s képzővel.
oszét – ‘a Kaukázusban élő, iráni nyelvű néphez tartozó személy, e
nép nyelve’; ‘e néppel kapcsolatos’.
Grúz eredetű megnevezés, amely az oroszon át terjedt el más
nyelvekben; végső, iráni nyelvű forrása azonos jász szavunkéval.
oszlik – ‘‹csoport› szétszéled’; ‘‹köd, felhő› fokozatosan eltűnik’;
‘‹tetem› bomlik’; ‘részekre tagolódik’: a szonáta három tételre
- 260 - oldal
oszlik. Származékok és kapcsolt szavak: oszló, oszlás, oszladozik,
oszladozás, oszlat; oszt, osztó, osztás, osztódik, osztódás, osztozik,
osztozkodik, osztozkodás, osztott, osztatlan, osztható, oszthatatlan,
osztalék, osztalékos.
A szócsalád osz- alapszava bizonytalan eredetű. Lehet, hogy ősi
örökség a finnugor korból: cseremisz uzsas, finn osa (‘rész’). A
finnugor előzmény talán igenévszó volt ‘rész’, illetve ‘részekre oszt’
jelentéssel. Az ~nak van oszol alakja is, bizonyos igei alakok ebből
képződnek: oszolj, oszolva. Lásd még osztag, osztály.
oszlop – ‘gerendázatot vagy ívet tartó, kör vagy sokszög
keresztmetszetű, függőleges építészeti elem’: dór oszlop; ‘hasonló,
de magában álló építmény’: emlékoszlop; ‘kisebb tárgyakból rakott
függőleges alakzat’: könyvoszlop; ‘egymás mögötti sorokban
vonuló katonák, járművek alakzata’: menetoszlop, kocsioszlop;
‘közösség erőssége, támasza’: ő volt a csatársor oszlopa.
Származéka: oszlopos.
Szláv eredetű szó: szlovák stľp, bolgár, orosz sztolp (‘oszlop’). A
szóeleji mássalhangzó-torlódást szókezdő járulékhang oldotta fel,
majd a szóvégi -lp torlódáson mássalhangzó-áthelyezés segített, a
t pedig kiesett: sztolp  osztolp  osztlop  oszlop . Lásd még
cölöp.
oszmán – ‘oszmán-török ember’; ‘az oszmán-török néppel
kapcsolatos’: az oszmán birodalom.
A török osmanli (‘oszmán’) tőelemének átvétele. A törökségnek
egyik legjelentősebb ága a birodalomalapító I. Oszmán szultánról
(14. század) nevezte el magát. Lásd még ottomán.
oszt – lásd oszlik
osztag – ‘meghatározott feladatra összeállított kisebb katonai
egység’: kivégzőosztag.
Nyelvújítási alkotás az oszt igéből (lásd oszlik) az akkoriban kedvelt
deverbális -g képzővel (mint adag, köteg, löveg).
osztály – ‘valamely szempontból együvé tartozó személyek, dolgok
csoportja’: a kétéltűek, a páfrányok osztálya a rendszertanban; ‘a
társadalom azonos helyzetű tagjainak nagyobb csoportja’:
munkásosztály, uralkodó osztály; ‘iskolai tanulók csoportja’: az 5. b
osztály; ‘iskolai osztály tanterme’; ‘intézmény, hivatal részlege’:
lakásügyi osztály; ‘‹vasúton, hajón, repülőn› más-más szintű
szolgáltatást nyújtó, eltérő díjszabású részleg’: első osztályú kabin,
turista osztály; ‘áruk, vendéglátó helyek minőségi kategóriája’:
harmadosztályú áru, vendéglő. Származékai: osztályos, osztályoz,
osztályozás, osztályzat.
Az oszt ige (lásd oszlik) származéka deverbális -ály képzővel (mint
akadály, segély).
osztentatív – ‘tüntető, fitogtató, kérkedő’.
Nemzetközi szó a latin ostendere, ostentum (‘láttat, nyújt,
megmutat’) nyomán, az ob(s)- (‘felé’) és tendere (‘nyújt’)
elemekből.
oszteoporózis – ‘csontritkulás’. – oszteogenezis: ‘csontképződés’. –
oszteoplasztika: ‘csontpótlás’.
Orvosi szakszavak; első elemük a görög oszteon (‘csont’); a
másodikra nézve lásd pórus, genezis, plasztika.
osztják – ‘a magyarral közeli rokon finnugor néphez tartozó személy,
e nép nyelve’; ‘e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
Nemzetközi megnevezés az orosz osztjak nyomán; ez talán az
osztják asz-jah (‘Asz melléki emberek’) kifejezésből ered; az Asz az
Ob folyó osztják neve. Az ~ok saját neve hauri.
osztováta – lásd esztováta
osztracizmus – ‘száműzetés, kiközösítés’; ‘‹az ókori Athénban› az
államra nézve veszélyesnek minősített személyek száműzetése kis
cserépdarabokkal való népszavazás útján’.
A görög osztrakiszmosz átvétele az osztrakidzó (‘cserépszavazással
száműzetésre ítél’) igéből; alapja az osztrakon (‘cserépedény
darabkája; kagylóhéj’). Az ~ a német Ostrazismus átvétele.
osztrák – ‘Ausztria lakosa’; ‘ezzel az állammal, néppel kapcsolatos’.
Magyar fejlemény az Austria országnévből, mely így alakult:
Ausztria  Ósztria  Osztria. Az utóbbi egy idő után melléknévvé
lett, ahogy a Francia (‘Frankország’) tulajdonnévből lett a francia
(‘frankországi’) melléknév. A többes osztriák alak utóbb népnév
lett; végül a bosnyák, polyák analógiájára az osztriák, osztrák
forma már egyes számú alaknak érződött, s kialakult a ma is élő
osztrák–osztrákok kettős. A latinos Austria a régi német Ostarrichi
(‘keleti tartomány’) névből alakult; az elemek mai megfelelői Ost
(‘kelet’) és Reich (‘ország, birodalom’).
osztriga – ‘ehető húsú tengeri kagylófaj’.
Az északolasz tájnyelvi ostriga átvétele, esetleg a délszláv ostriga
közvetítésével. Az irodalmi olasz ostrica forrása a latin ostrea,
ostreum, ezé pedig a görög osztreion (‘kagyló, osztriga’) az
osztrakosz (‘kemény’) nyomán.
óta – ‘‹valamely időtől› kezdődően, fogva’.
Az az mutató névmás eredetibb o- tőalakjából képződött olta
formában, ablativusi -l, locativusi -t és lativusi -á ragokkal; az
utóbbi a szóvégen megrövidült, a szó elején pedig ol  ó
hangváltozás történt (mint foltoz–fótoz, fódoz). Lásd még oda,
onnan, ott.
otkolon – ‘kölnivíz’.
a achát

A francia Eau de Cologne (‘kölni víz’) átvétele az eredeti [ódkolon] Kémiai szakszó a görög ószmosz (‘lökés’) nyomán, az ótheó (‘lök)
kiejtés alapján. Az elnevezés alapja a német Köln városban a 17. igéből. Lásd még ózon.
század óta készített kiváló illatszer. A Köln, illetve Cologne ózon – ‘háromatomos oxigénmolekulákból álló, jellegzetes szagú gáz,
városnév a latin Colonia Claudia első elemének folytatása; lásd amely a légkör magasabb rétegében képződik’.
még kolónia. Az ~t később a kölni kiszorította a használatból. Vegyészeti szakszó, Schönbein német kémikus leleménye; a görög
otológia – ‘fülgyógyászat’. – otológus: ‘fülgyógyász’. odzó (‘szaglik’) folyamatos melléknévi igenevének (odzón)
Orvosi szakszavak a görög otosz (‘fül’) és logosz (‘vélemény, semleges odzon alakjával azonos. Lásd még ozmium
tanulmány’) elemekből.
otromba – ‘durva, megmunkálatlan’ ; ‘idomtalanul nagy’;
‘faragatlan’.
Ismeretlen eredetű szó. Ö, Ő
ott – ‘azon a helyen (van)’: ott a kenyér az asztalon. Származékai:
ő – ‘az az ismert, említett személy’.
ottan, ottani.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén szije, votják szo, észt en (‘ő’).
Az az mutató névmás eredetibb o- tőalakjából képződött locativusi
A feltehető alapnyelvi sze bonyolult úton fejlődött a Halotti
-t képzővel, amely utóbb intervokális helyzetben megkettőződött.
Beszédben található ü vagy üv formáig. Ebből ü  ö  ő, illetve üv
Lásd még oda, onnan, óta.
 ű  ő úton alakult ki a mai forma, nyíltabbá válással, az első
otthon – ‘‹határozóként› saját házában’; ‘‹valakinek› lakása, háza’:
esetben nyúlással is.
‘az otthon érzetét nyújtó hely, körülmények’: otthonra lelt nálunk.
öb – ‘lőfegyver űrmérete’: kisöbű sportpuska.
Származékai: otthoni, otthonos, otthonosság, otthontalan.
Nyelvújítási képzés az öböl szó első eleméből, elsőként ‘üreg’
Mellérendelő összetétel, határozószó az ott és honn elemekből;
jelentéssel; ma csak kisöbű, nagyöbű származékai élnek a katonai
főnévi értelme másodlagos.
szaknyelvben.
ottomán – ‘oszmán, török’: Míg élek, harcolok az ottomán hóddal
öblít – ‘mozgatott vízzel tisztít ‹edény belsejét›’; ‘‹kimosott ruhát,
(Zrínyi); ‘keleti típusú, díványszerű kerevet’: a háta mögött egy
vegyszerrel kezelt tárgyat› vízben vagy oldószerben áztat,
ottomán talál lenni a szoba közepén (Jókai).
mártogat’. Származékai: öblítés, öblöget.
Nemzetközi szó a török birodalom alapítója, I. Oszmán szultán
Alighanem hangutánzó szó, a víz mozgását vagy a bugyborékolást
nevének arab Utman formájából; ez növendék kígyót jelentett. A
érzékelteti.
bútornév az ottomán dívány szókapcsolatból önállósulhatott.
öböl – ‘tónak, tengernek a szárazföldbe benyúló része’: a Botteni-
ótvar – ‘gennyes hólyagokkal járó fertőző betegség’. Származéka:
öböl. Származékai: öblös, öblösödik, öblösödés.
ótvaros.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még öb.
A szó régebbi oltvar alakjából sejthető, hogy az ~ első eleme az
öcs – ‘ifjabb fiútestvér’; ‘testvér fia’: (unoka)öcs; ‘gyerek, fiatalabb
alvadt szó régebbi olt alakváltozata, amely az alszik al- tövéből
férfi megszólítása ‹birtokos személyjeles formában›’: Szép öcsém,
közvetlenül képződött befejezett melléknévi igenév; a név a
miért állsz ott a nap tüzében? (Arany). Származékai: öcsi, öcskös.
hólyagok nyomán maradt pörkökre utal.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul es (‘öcs’), osztják itseki
óv – ‘véd, oltalmaz, vigyáz’; ‘‹sportban, szabálytalanságra
(‘öcskös’), votják uzsi (‘sógorasszony’). A finnugor *ecse alapforma
hivatkozva› az eredmény ellen kifogást emel’. Származékai: óvás,
a rokonnyelvek, illetve nyelvjárásaik egy részében húgot,
óvó, óvatlan, óvatlanság, óvadék, óvakodik, óvoda, óvodás.
unokahúgot is jelent, s erre a magyar régiségben is van példa. A
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy ugor kori örökség: vogul
harmadik személyű birtokosra utaló öccse, öccsük szótövében
voijtem (‘lát’); az egyeztetés útjában komoly jelentéstani és
intervokális nyúlás történt.
hangtani nehézségek állnak. Az ~ régies és irodalmi ó
ödéma – ‘daganat’.
alakváltozata szerepel Aranynál: Sátrában alusztok, a széltől is ó.
Orvosi szakszó a latin oedema, illetve görög előzménye, az oidéma
Lásd még oltalom, óvatos.
nyomán, amely az oideó (‘dagad’) igéből való. Lásd még ödipális
ováció – ‘zajos ünneplés, üdvrivalgás’.
ödipális – ‘az Ödipusz-komplexussal kapcsolatos’: ödipális tünetek.
A latin ovatio (‘a triumphusnál kisebb diadalmenet’) átvétele az
Lélektani szakszó az angol, francia oedipal nyomán, latinosított
ovare (‘ujjong, vigad’) ige nyomán.
végződéssel. Ezek a freudi lélekelemzésben nagy szerepet játszó
ovális – ‘tojásdad, elliptikus’.
mondabeli görög királyra, Oidipuszra utalnak nevének latin
Nemzetközi szó a francia ovale nyomán, amely a latin ovum
Oedipus alakján át. A görög név jelentése ‘dagadt lábú’ az oideó
(‘tojás’) származéka. A magyarba német közvetítéssel jutott; az ~
(‘dagad’) és pusz (‘láb’) elemekből; a királyt csecsemőkorában
latinosított forma. Lásd még ovárium.
átszúrt bokával kitették, s nevelőszülei adták neki ezt a nevet
ovárium – ‘petefészek’. – ovulum: ‘petesejt’. – ovuláció: ‘peteérés’.
sebes, feldagadt lábáról. Lásd még ödéma.
Orvosi szakszócsalád a latin ovum (‘tojás, pete’) nyomán; az
ődöng – ‘ténfereg’.
ovulum kicsinyítő képzős alak. Lásd még ovális.
Ismeretlen eredetű szó; töve talán a rokon jelentésű őgyelegével
óvatos – ‘vigyázó, a veszélyt kerülő’. Származékai: óvatosság,
azonos.
óvatoskodik.
őgyeleg – ‘ténfereg, lézeng’.
Nyelvújítási alkotás az óv igéből, -atos képzőegyüttessel, a
Ismeretlen eredetű szó; tövének feltehető eredetibb őd- töve talán
foglalatos, járatos, vigyázatos és más hasonló szavak mintájára. Az
az ődöngével azonos.
alapszó korábbi óva, óvást származékainak is volt már ‘óvatosan’
őkelme – ‘ő ‹tréfás vagy lekicsinylő módon›’: őkelme bezzeg nem
jelentésük.
méltóztatott elénk jönni.
overál – ‘kezeslábas, egybeszabott munkaruha’.
A korábbi, tiszteletet kifejező ő kegyelme formulából rövidült. Lásd
Angol szó (overall) az over (‘fölött’) és all (‘minden’) elemekből.
még kend.
oxalát – ‘az oxálsav (sóskasav) sója’.
öklel – ‘‹állat a szarvával› döf’; ‘‹régen› lóhátról szúrófegyverrel
Vegyi szakszó a latin oxalis (‘sóska’) nyomán; ez a görög oxalisz
viaskodik’. Származékai: öklelés, öklelőzik.
(‘sóska, savanyú bor’) átvétele, forrása az oxüsz (‘savanyú’). Lásd
Az ~ egy ökl- alapszóból gyakorító -l képzővel jött létre. Az alapszó
még oxidál, oxigén, oximoron.
talán nem más, mint az ököl főnév, az ököllel való egyenes ütés és
oxidál – ‘oxidációt idéz elő’; ‘‹fémet› oxidréteggel von be’. – oxidáció:
a szúrás, döfés ugyanis némileg hasonló.
‘oxigén felvétele valamely anyag által’; ‘fémfelület bevonása
öklendezik – lásd ökrendezik
oxidréteggel’.
ökológia – ‘az élőlénynek és környezetének viszonyával,
Kémiai szakszavak a francia oxyder és oxydation nyomán; ezek az
kölcsönhatásával foglalkozó tudomány’. – ökészisztéma:
oxigén első elemének (lásd ott) képzései. Lásd még oxalát,
‘környezet-biológiai rendszer’.
oximoron.
Tudományos szakszavak a görög oikosz (‘ház, lakóhely, háztartás’)
oxigén – ‘az égést tápláló színtelen, szagtalan gáznemű elem’.
és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből; lásd még szisztéma,
Kémiai szakszó a görög oxüsz (‘éles, csípős, savanyú’) és gennaó
ökonómia, ökumenikus.
(‘létrehoz’) elemekből. Az elnevezés Lavoisier francia kémikustól
ökonómia – ‘közgazdaságtan’; ‘ésszerű gazdálkodás’;
ered; régebben a savas kémhatást az oxigén jelenlétének
‘takarékosság’. – ökonómus: ‘közgazdász’. – ökonomikus:
tulajdonították. Lásd még oxalát, oxidál, oximoron.
‘gazdasági’; ‘gazdaságos, takarékos’. – ökonomizmus: ‘a gazdasági
oximoron – ‘látszólag egymást kizáró fogalmak összekötése mint
tényezőt túlértékelő történelemfelfogás’.
retorikai alakzat’, pl. beszédes hallgatás, keserédes, élőhalott.
Nemzetközi szócsalád a görög oikosz (‘ház, háztartás,
Görög szó (oxümóron) az oxüsz (‘csípős, savanyú’) és mórosz
gazdálkodás’) és nomosz (‘tövény, szabály’) elemekből. Lásd még
(‘bárgyú, értelmetlen’) elemekből. Lásd még oxalát, oxidál, oxigén.
ökológia, ökumenikus.
ozmium – ‘a platinával rokon nemesfém elem’.
ököl – ‘összeszorított kézfej’. Származékai: öklöz, öklözés, ökölnyi,
Latin kémiai szakszó (Osmium) a görög oszmé (‘szag’) szóból, az
öklömnyi.
odzó (‘szaglik’) ige alapján, az ~ oxidja ugyanis átható szagú. Lásd
Ismeretlen eredetű szó; lehet, hogy kapcsolatos az öklel igével.
még ózon.
ökör – ‘herélt hím szarvasmarha’; ‘ostoba ember’. Származékai:
ozmózis – ‘két eltérő töménységű oldat kiegyenlítődése
ökrös, ökörködik.
féligáteresztő hártyán keresztül’. – ozmotikus: ‘az ozmózissal
Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből: türk, ujgur, oszmán öküz,
kapcsolatos’: ozmotikus nyomás.
csuvas veger (‘ökör’); mongol üker. Lásd még ökörszem.
- 261 - oldal
a achát
ökörszem – ‘apró erdei énekesmadár, királyka’.
Az ~ alighanem a német Ochsenäuglein (‘ökörszemecske’)
tükörfordításaként jött létre. Ugyancsak német, illetve latin minta
alapján a szónak több más jelentése is élt, illetve tájnyelvekben él
máig is: ‘margaréta’ (a görög eredetű latin buphthalmum
tükörfordításaként), ‘tükörtojás’, ‘viharfelhő magja’, illetve
‘tojásdad ablak a barokk építészetben’.
ökrendezik – ‘hányinger miatt, illetve hányás közben böffenésszerű
hangokat hallat’.
Hangutánzó szó, öklendezik alakban is, a hányással járó görcsös
erőlködés nyögő, böffenő hangjait imitálja.
ökumenikus – ‘az egész világot átfogó’; ‘a különböző keresztény
vallások közti ellentéteket lebontó, közös vonásaikat hangsúlyozó,
őket egységesíteni törekvő’: ökumenikus mozgalom; ‘több
keresztény felekezet által közösen rendezett’: ökumenikus
istentisztelet. – ökumenizmus: ‘az ökumenikus mozgalom’. –
ökumené: ‘az egész kereszténység, annak (áhított) egysége’.
Nemzetközi szócsalád a görög oikumené (‘az egész világ’) nyomán.
Ez az oikumenosz (‘lakott’) igenév nőnemű alakja, az oikumené gé
(‘lakott föld’) kifejezésből önállósult főnévvé; forrása az oikeó
(‘lakik, igazgat’) ige. Lásd még ökológia, ökonómia.
öl1 – ‘életétől megfoszt’: embert öl, disznót öl; ‘halált okoz’: ez a
méreg gyorsan öl; ‘gyötör’: Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
(Arany); ‘ráfordít, áldoz’: sok pénzt ölt az építkezésbe.
Származékai: ölés, ölő, öldös, öldököl, öldöklő, öldöklés.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul eli- (‘ölni fog’), osztják uel,
votják vij- (‘öl’). Lásd még üldöz.
öl2 – ‘ülő ember combja és hasa közti tér’: ölébe vesz, ölébe ül; ‘női
szeméremtest’: S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet
(Füst Milán); ‘kitárt, majd összezáródó karok öble’: ölben viszi, öleli,
ölre mennek; ‘kitárt karok által átfogott távolság mint régi
hosszmérték, kb. 1,9 m’. Származékai: öles, ölnyi, ölel, ölelés,
ölelget, ölelkezik.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén szil, votják szul, mordvin szel,
finn syli (‘öl, ölelés’). A finnugor *szüle alapforma szókezdője a
magyarban eltűnt (lásd olvad, őn).
ölt – ‘fűz, áthúz ‹cérnát›’; ‘összefon’: kart karba öltve; ‘‹ruhadarabot›
magára vesz’: ünnepi ruhát öltött; ‘kidug’: nyelvet ölt.
Származékai: öltő, öltés, öltöget, öltöny; öltözik, öltözködik,
öltöztet, öltöztető, öltözet, öltözék, öltöny.
Vitatott eredetű szó. Valószínűbben az illik ill- tövéből lett
műveltető -t képzővel; a magánhangzó alakulását a -lt szóvég
befolyásolhatta, mint a kel  költ, telik  tölt esetében. Az ill- tő
‘hozzáér, tapad’ értelme alapján a fenti alapjelentések jórészt
magyarázhatók. Kevésbé valószínű, hogy közvetlen ótörök
előzményre kell gondolnunk: ujgur, kun elt-, oszmán, jakut ilt-
(‘vezet, visz’), mert ezekből nehéz a ‘ruhát ölt’ jelentést levezetni.
Lásd még emberöltő.
ölyv – ‘sólyomalkatú ragadozó madár’.
Régebbi elü, ülü, ölü alakjaiból ótörök előzményre gondolhatunk.
Ilyet azonban nem lehet a török nyelvekből kimutatni, csak a
mongolból és közvetlen rokonaiból: mongol elije, burját ilé, ojrat elé
(‘sasféle ragadozó madár’). Akárhogy is került nyelvünkbe, a szó
így fejlődhetett palatalizálódás révén: ülü  ölü  ölyü  ölyv.
ömlik – lásd önt
őn – ‘ponty nagyságú, szálkás húsú ragadozó hal’.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén szin, mordvin szenjej, finn
säynäs (‘pontyféle hal’). A feltehető ősi *szevne alak szókezdő
mássalhangzója eltűnt (lásd olvad, öl2), a szó tövében evn  eün 
őn változás zajlott le.
ön- – ‹összetételek előragjaként› ‘saját’: önérdek, önkezűleg, önfejű;
‘önmagára vonatkozó’: önéletrajz, önarckép; ‘önmagát’: önhordó,
önimádó; ‘önmagára nézve’: önveszélyes; ‘önmagának a…’:
öngyilkos, önismeret; ‘önmagából eredő’: öntevékenység,
öngerjesztő; ‘magától, segítség nélkül (működő)’: önműködő,
önjáró, önetető.
Az ön1 névmás itt ‘ő maga’ jelentésében szerepel; az összetételek
mintája igen gyakran selbst- vagy eigen- előtagú német szó volt:
Selbstgefühl (‘önérzet’), eigengesetzlich (‘öntörvényű’).
ön1 – ‘‹régen› ő maga’; ‘saját’: ön kényén (lásd önként). Származékai:
önös, önösség, önző, önzés, önzetlen, önzetlenség. – önnön: ‘saját,
tulajdon’: önnön érdekeit nézi.
Az ő személyes névmás rövidebb ö alakjából jött létre -n
névmásképzővel (mint én); az önnön esetében képzőismétlés
történt, majd önön  önnön változás intervokális megnyúlással.
Lásd még ön2, ön-.
ön2 – ‘az udvarias megszólítás névmása’: ön, önök.
Nyelvújítási alkotás, az önmaga, önként s hasonló összetételek
önállósított első tagja; fenti szerepében Széchenyi István
terjesztette el.
önként – ‘saját akaratából’; ‘magától’: önként adódik a
következtetés. Származékai: önkéntes, önkéntelen.
A régebbi önkéjén, önkényén (‘a maga tetszéséből’) alakokból
keletkezett összevonódással (kéjén, kényén  kén), módhatározói
-t raggal. Az önkéntelen nyelvújítás kori alkotás. Lásd még kéj,
- 262 - oldal
kény, önkény.
önkény – ‘zsarnokság, az akarat kíméletlen érvényesítése’.
Származékai: önkényes, önkényeskedik.
Elvonás a régi önkényén (‘a maga kedve, akarata szerint’)
határozószóból. Lásd még kéj, kény, önként.
önológia – ‘borászat’. – önológus: ‘borász, borszakértő’.
Nemzetközi szócsalád a latin oenologia nyomán; elemei a görög
oinosz (‘bor’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’).
önt – ‘‹folyadékot, szemcsés anyagot› kidönt, ont’; ‘‹megolvasztott
fémet, viaszt stb.› formába tölt, hogy ott megszilárduljon’: szobrot
önt, gyertyát önt. Származékok és kapcsolt szavak: öntés, öntet,
öntöz, öntöző, öntözés, öntözéses, öntvény, öntöde; ömlik,
ömleszt, ömleng.
Ismeretlen eredetű szó. Eredeti formája öt volt a korai adatok
tanúsága szerint, ez maradt meg az ötvös szó körében és Öttevény
község nevében (‘kiöntés, vízzel elöntött terület’). Az öt  önt
változás inetimologikus n betoldásával jött létre (mint csügg 
csüng, rát  ránt); az ömlik másodlagos párhuzamos alak az ~
mellett az ont–omlik analógiájára. Lásd még ötlik.
őr – ‘valamire hivatása vagy megbízása alapján ügyelő személy’:
éjjeli őr, pénzügyőr’; ‘őrködés, őrhely’: őrt áll. Származékai: őrség,
őrködik, őriz, őrizet, őrizetes, őrizkedik, őrizget, őrző, őrzés,
őrizetlen.
A szócsalád alapja alighanem az őriz ige, amelynek őr- töve az őröl,
örvény, őrül szavak ótörök eredetű és ‘forog’ jelentésű tövével
azonos. Az őriz ennek deverbális gyakorító -z képzős származéka
(mint áldoz, hordoz), eredeti értelme tehát ‘kering, köröz’ lehetett,
ami az őrködő jellegzetes tevékenysége, s alighanem ebből
vonódott el az ~ főnév. Az egyetlen gond, hogy az őriz ige i
kötőhangját nem tudjuk kielégítően magyarázni. Lásd még
őrmester, őrnagy, öröm, őrs.
ördög – ‘bűnre csábító gonosz szellem, amely a babonás hit szerint
az embert megszállni, tetteit irányítani képes’: engede ürdüng
intetüinek (Halotti Beszéd); ‘az emberbe befészkelt és őt
természetfölötti dolgokra képesítő gonosz lélek’: ördöge van,
ördöngös ügyesség. Származékai: ördögi, ördöngös, ördöngösség.
Ismeretlen eredetű szó. Azt sem dönthetjük el biztosan, hogy
ürdüng, ördöng(ös) alakja-e az eredeti, mert a régiségben ugyan
gyakrabban szerepel, mint az ~, de n eleme lehet utólagos
járulékhang is, mint pl. a barlang, bogáncs szavakban.
őre – ‘dán, norvég, svéd váltópénz, a korona századrésze’.
Az óészaki eyrir származéka, amely valószínűleg a latin aureus
(‘aranyból való’) szóra megy vissza, az aurum (‘arany’)
származékára.
öreg – ‘‹régen› nagy’: öreg betű, öregujj, öregtorony, öregbíró, öreg
hiba, öregapa; ‘idős’; ‘régi’; ‘‹főnévként› idős ember; főnök’:
hivatott az öreg. Származékai: öregbít, öregbül, öregszik, öregít,
öreges, öregség.
Vitatott eredetű szó. Alighanem ótörök vendégszó: türk irik (‘durva,
vastag’), kipcsak, oszmán, kirgiz iri (‘vastag, nagy’). Az átvett török
alak *erik vagy *irik lehetett ‘nagy’ jelentésben, az ‘idős’ értelem
eszerint másodlagos fejlemény, ami összhangban van a
nyelvtörténeti tényekkel. A finnugor eredeztetés a mordvin szire
(‘öreg’) szóra támaszkodik; ez esetben az ~ -g eleme olyan
denominális névszóképző volna, mint a balog, hideg, meleg
szavakban. A fent jelzett okból, és mert a rokonnyelvi példa
magában áll, ez a nézet kevésbé meggyőző. Az öregbít (‘növel,
gyarapít’) is a korai jelentést tükrözi, és a régi öregb középfokú
alakra épül.
örmény – ‘egy javarészt a Kaukázusban élő, indoeurópai nyelvet
beszélő néphez tartozó személy, e nép nyelve’; ‘e néppel, nyelvvel
kapcsolatos’.
A korai ermén forma a török nyelvekben általános, perzsa eredetű
ermeni alakból jött létre, az ~hez pedig labializáció és a szóvég
palatalizációja vezetett: ermén  örmén  örmény. A más
nyelvekben általános Armenier, Armenian stb. a görög Armenioszra
megy vissza; ez is perzsa eredetű. Az ~ek saját neve hajkh.
őrmester – ‘a legalacsonyabb tiszthelyettesi rangfokozat’.
Tükörszó a német Wachtmeister mintájára: Wacht (‘őrség’) és
Meister (‘mester’). Nyelvújítási szóalkotás.
őrnagy – ‘a századosnál eggyel magasabb katonatiszti rangfokozat’.
Az őr és az ‘elöljáró’ értelmű nagy főnév összetétele (mint
hadnagy, fónagy, násznagy). Mai jelentését a nyelvújítás korában
kapta, korábban ‘őrség kapitánya’ volt.
örök – ‘időben végtelen’: örök üdvösség; ‘élete végéig tartó’: örök
szerelmet fogadtak; ‹főnévként› ‘örökség’: örökhagyó; ‘valakinek
halálakor megüresedett helye, szellemi hagyatéka’: apja örökébe
lépett. Származékai: örökkön, örökké, örökös, örökösen, örököl,
öröklés, öröklődik, örökösödés.
Alighanem ótörök eredetű szó: ujgur ür, jakut ör (‘hosszú’). A
magyar szót egy törökös *ürük képzett alak magyarázná; ennek
pontos megfelelőjét nem lehet kimutatni a mai török nyelvekben.
őröl – ‘forgó szerkezetben apróra vagy porrá zúz’; ‘‹bánat, gond›
emészt’. Származékai: őrlő, őrlés, őrlet, őrlődik, őrlemény.
Az ige őr- töve ótörök eredetű: ujgur evir, türk evür (‘forgat’),
a achát
csuvas aver (‘őröl’). Lásd még őr, őrül, örvény.
öröm – ‘derűs, vidám lelkiállapot kedvező esemény nyomán’; ‘ilyen
kedélyállapotot előidéző esemény’: nagy öröm érte. Származékok
és kapcsolt szavak: örömest, örömtelen; örül, örvend, örvendezik,
örvendetes, örvendeztet.
A szócsalád ör- alapszava vitatott eredetű. Talán finnugor örökség,
de az egyetlen és távoli rokonnyelvből való példa, a lapp arvu(k)
(‘vidám’) kevés bizonyító erővel bír. Lehet, hogy az őröl, őrül,
örvény közös őr- tövéből való az örül, tehát a túláradó öröm okozta
heves mozdulatokra utal, hogy valaki „táncra perdül jókedvében”.
Az ~ deverbális -m képzőt visel, az örül gyakorító -l képzős
származék.
őrs – ‘rendőrség, határőrség legkisebb alegysége’; ‘ennek szolgálati
helyiségei’; ‘cserkészcsapat, úttörőcsapat legkisebb szervezeti
egysége’: cserkészőrs, őrsi gyűlés.
Nyelvújítási szóalkotás Örs vezér nevéből vagy az Örs törzsnevet
őrző helységek (Budaörs, Kővágóörs) második néveleméből,
eredetileg ‘katonai őrhely, őrség’ értelemben. A névbe az őr szót
érezték bele, ezért írták ő-vel.
őrül – ‘eszét veszti’. Származékok és kapcsolt szavak: őrült, őrülés,
őrület, őrületes; őrjöng, őrjöngés, őrjít.
Az ~ ótörök eredetű: ujgur, csagatáj evril (‘megfordul, forgolódik’),
türk evrül (‘visszatér’); ezek visszaható képzős formák, s szótövük
‘forgat’ jelentésű (lásd őröl). A magyar jelentés a tébolyodottakra
jellemző keringő, körben járó mozgás alapján fejlődhetett ki, vagy a
sámánok vad forgására utal, amellyel révületet idéznek elő. Az
őrjöng, őrjít alakok j eleme lép fel a terül–terjed szópárban is; az
őrjöng szóra talán a kering alakja hatott. Lásd még őr, öröm,
örvény.
örv1 – ‘ürügy, színlelt ok’: régi barátságunk örvén bevont egy kétes
vállalkozásba.
Azonos az örv2 szóval; annak feltehető eredeti ‘nyakon hordott,
tisztséget jelző dísz, ékesség’ jelentése nyomán. A ‹valami› örvén,
örve alatt tehát ekképp értődött: ‘az így jelzett tisztségre
hivatkozva, annak hatalmát felhasználva’. A latin praetextus
(‘ürügy’) is elsőként díszt, ékességet jelentett, s közvetlenül utalt a
toga praetaxta (‘bíborszegélyes tóga’) viselőire, a magas rangú
állami hivatalnokokra.
örv2 – ‘állat bundájának, madár tollazatának nyakrészén körbe futó
világosabb csík’: örvös medve; ‘bőr vagy fém nyakpánt kutyán’:
nyakörv; ‘‹régen› fémből vagy más kemény anyagból való gallér
vérten’.
Ismeretlen eredetű szó. A v elem toldalékos alakokban vonódhatott
el eredetibb örü formájából: örüe  örve (akárcsak nedü–nedv).
örvény – ‘áramló vízben vagy levegőben keletkező forgatag’:
vízörvény, légörvény.
Annak az ótörök eredetű, forgást jelentő ör- igetőnek a
származéka, amely az őröl igében is szerepel, képzője a deverbális
-vény. Lásd még őr, öröm, őrül.
ős – ‘személy, akitől egy család, nemzetség származik’: isemüküt,
Adamut (Halotti Beszéd); ‘egy nép igen régen élt nemzedékei’:
honfoglaló őseink; ‘valaminek legrégibb, kezdetleges változata’: a
fényképezőgép őse; ‘ősi’: Az ős Bizony, a biztos romlás (Ady).
Származékai: ősi, ősiség.
Ősi örökség az ugor korból: vogul as (‘anyai nagyapa’), mordvin
otjse (‘nagybácsi’), finn isä, szamojéd jasze (‘apa’). A régi magyar
is, es alakokból ös lett, amelyben a magánhangzó csak a 18.
század vége felé nyúlt meg. Lásd még isten, ős-.
ős- – ‹összetételek előtagjaként› ‘eredeti, a kezdetektől való’:
őslakosság, őshaza, ősnyelv, ősember; ‘igen régi, a legkorábbi’:
ősvilág, őslény, őskor, ősember; ‘legelső’: ősbemutató, őskiadás;
‘eredeti állapotban megmaradt’: őserdő, őspark.
Az ős ezekben a szavakban jórészt a német Ur- összetételi előtag
megfelelője, pl. Uraufführung (‘ősbemutató’).
ösvény – ‘keskeny gyalogút’.
Ismeretlen eredetű szó.
ősz1 – ‘a nyár és tél közötti évszak’. Származékai: őszi, őszies, őszike.
Ősi örökség a finnugor korból: osztják szogesz, mordvin szoks, finn
syksy (‘ősz’). A finnugor *szükse alapforma szókezdő sz-e eltűnt
(mint olvad, öl2 szavainkban).
ősz2 – ‘fehér, szürkésfehér ‹haj, szőrzet›’; ‘fehér hajú’: ősz anyóka.
Származékai: őszes, őszül, őszülő.
Ismeretlen eredetű szó.
őszinte – ‘érzelmeit, véleményét az igazsághoz híven kinyilvánító’;
‘átérzett, hiteles, nem színlelt’: őszinte szeretettel. Származékai:
őszintén, őszinteség, őszintétlen.
Az ön1 és szín2 (‘felület, külső, arc’) szavak összetétele -t locativusi
raggal, az önszint alapforma tehát azt jelentette: ‘a maga képében,
a valódi arcát mutatva’. Ez utóbb még -e birtokos személyjelet
kapott, a szó elején pedig hasonulásos nyúlás következett be. Az ~
mai melléknévi értelme csak később alakult ki.
össz- – ‹összetételek előtagjaként› ‘össze-’: összhang, összhangzat,
összjáték; ‘együttes’: össztűz, összhatás, össztánc; ‘összesített,
teljes, összes’: összlétszám, összköltség; összdolgozók, összjavítási
költség.
- 263 - oldal
Az össze igekötő csonkult alakja. A pártállami időkben, az orosz
vszje- mintájára, nyakló nélkül alkották az ~ előtagú
összetételeket, főleg ‘összes, teljes’ értelemben (lásd fent); ezeket
jobb elkerülni.
össze – ‘együvé, egybe’: összecsődül, összeír; ‘kölcsönösen egymás
felé’: összenéznek; ‘eggyé’: összeforr, összetapad. Származékai:
összesen, összes, összesség, összességgel, összesít, összeg,
összegez, összegezés.
Az ~ ösz- alapszava ősi uráli örökség: zürjén vats (‘teljesen’), votják
vocs, mordvin vjese (‘egész, mind’), szamojéd buissa (‘ép, egész’).
A magyar szókezdet az öl1, öt szavakéhoz hasonlóan jött létre; a
szóvégen az -é lativusrag megrövidült formáját találjuk; az sz  ssz
változás intervokális jellegű. Lásd még össz-.
ösztöke – ‘vashegyű bot, amellyel szántáskor az ekét tisztogatták és
a jószágot nógatták’. Származéka: ösztökél.
A szlovák styk (‘eketisztogató eszköz’) régebbi istyk alakjának
átvétele. A szóvégi -e magyar fejlemény, talán birtokos személyjel
egy eke ösztöke szókapcsolatból.
ösztön – ‘élőlény veleszületett belső késztetése a lét- és
fajfenntartás céljából szükséges viselkedésre’: ‘ember nem tudatos
megérzése, sugallata’: ösztöneire hallgatva elutasította az
ajánlatot; ‘‹régen› ösztönzés’: ösztöndíj; ‘‹tájnyelveken› ösztöke’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, ostan, szlovén osten, szlovák
osteň (‘hajtóbot, ösztöke’). A magyar szó hangrendi illeszkedéssel
és labializációval nyerte el mai formáját: osten  eszten  ösztön .
Mai jelentésköre a szó átvitt értelmű használata folytán fejlődött ki.
ösztörű – ‘szénaszárító, fogazott ágas’; ‘‹régen› karó mint kivégző
eszköz’: Őket meg a hóhér ösztörűre vonta (Arany).
Szláv eredetű szó: szerb-horvát ostrva, cseh ostrev, szlovák ostrv
(‘karó, ágas’). A magyarba alighanem egy osztrev alak került,
amely hangrendi kiegyenlítődés, hangáthelyezés, a szóvég
vokalizációja és labializáció révén nyerte el ~ alakját: osztrev 
esztrev  eszterv  eszterü  ösztörű.
ösztövér – ‘sovány’; ‘magas, vékony’: Ösztövér kútágas, hórihorgas
gémmel (Arany); ‘szegényes’: ösztövér cselekmény.
Ismeretlen eredetű szó.
ösztrogén – ‘a petefészek tüszőiben termelődő női nemi hormon’.
Nemzetközi szó a görög oisztrosz (‘heves vágy’) és gennaó
(‘létrehoz’) elemekből.
öszvér – ‘ló és szamár keresztezéséből való utód’; ‘felemás,
különnemű elemekből való’: öszvér megoldás.
Ismeretlen eredetű szó.
öt – ‘négynél eggyel több’. Származékai: ötöd, ötödik, ötödikes, ötös,
ötször, ötszörös.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul eit, zürjén vit, mordvin vete,
lapp vita. Az alapnyelvi *vitte alakból ütt  üt, majd nyíltabbá
válással öt lett. Lásd még ötven.
ötlik – ‘felvetődik, felvillan’: eszébe ötlött egy kérdés; ‘kieszel’:
kiötlöttem egy jobb megoldást. Származékai: ötlet, ötletes.
Az önt ige eredetibb öt alakjából képzett ige, elsőként ‘beleömlik,
benyomul’ jelentésben; ebből ‘agyába hatol’  ‘felötlik’. Fenti
második jelentése már a nyelvújítási ötlet származékból ösztönösen
alkotott, tárgyas (ki)ötöl igéhez kapcsolódik. Lásd még ötvös.
ötöl – lásd ötlik
ötven – ‘ötször tíz’.
Az öt számnév származéka; a -ven elem eredetéről lásd hatvan.
ötvös – ‘aranyműves’. Származékok és kapcsolt szavak: ötvösség,
ötvöz, ötvözet, ötvény.
Az ~ az önt ige eredetibb öt alakváltozatából keletkezett deverbális
-s képzővel (mint szoros, tilos); v elemét nem tudjuk kielégítően
magyarázni. Az ‘önt’ jelentés azt jelzi, hogy ez az iparművész
nemesfémekből való öntvényekkel dolgozott. Ezt figyelembe véve
alkották meg a nyelvújítás korában, az ~ből elvont ötv- tő alapján,
az ötvény (‘öntéssel előállított fémkeverék’) és ötvöz (‘öntéssel
fémkeveréket készít’) szavakat; az utóbbi származéka, az ötvözet
később kiszorította az ötvényt a használatból.
öv – ‘a ruhát derékban körülfogó pánt, szalag, szíj’; ‘a földgömbön
elképzelt, az egyenlítővel párhuzamos körsáv’: égöv, mérsékelt öv.
Származékai: öves, övez, övezet.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén von, finn vyö, lapp avve.
övé – ‘az ő tulajdona’.
Az ő személyes névmás ősibb öv alakjából lett -é birtokjellel.
őz – ‘a szarvassal rokon, nála kisebb, patás kérődző állat’.
Ismeretlen eredetű szó.
özön – ‘áradás, áradat’: vízözön; ‘nagy tömege valaminek’: a
panaszok özöne. Származékai: özönöl, özönlik.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ótörök jövevény: kipcsak, kun,
karakalpak özan (‘folyó’).
özvegy – ‘házastársát elvesztett (személy) ‹főleg nő›’: özvegyek és
árvák, özvegy férfi. Származékai: özvegyi, özvegység,
(meg)özvegyül.
Ismeretlen eredetű szó.
P
a achát
pá – ‹búcsúzó köszönés, régen nők között, ma főleg gyermek
részéről, integető kézmozdulat kíséretében›: pá, drágám! pápá.
Az ausztriai német ba, pa, pah átvétele. A felnőttek közt elavult.
pác – ‘ízesített sós, ecetes lé hús, sonka puhítására, tartósítására’;
‘színezőanyagos oldat fa konzerválására’: diófapác. Származékai:
pácol, pácolt.
A bajor-osztrák paz, pais átvétele; irodalmi német formája Beize. A
pácol vagy a ~ képzett formája, vagy külön átvétel a német beizen
bajor-osztrák pazn formájából.
paca – ‘írás közben ejtett tintafolt’. Származékai: pacás, pacáz.
A ‘disznó’ jelentésű poca alakváltozata, amely ebben az új
jelentésben rögzült, részint a pacni hatására, részint mert a
tintafoltot malacnak is nevezték. Mivel mártogatós tollal már nem
írunk, a ~ elavulóban van.
pacák – ‘ember, ipse, pasas’.
Bizonytalan eredetű szó; talán az argó pacek, pacef (‘arc, pofa’)
változata a melák, tirpák s hasonló szavak végződésével. A pacef a
jiddis parzef (‘arc’) szóból, ez az arám parsufból való, s végső
forrása a görög proszópon (‘arc, személy’).
pacal – ‘szarvasmarha vagy juh recés gyomra’; ‘ebből készült étel’:
pacalpörkölt.
Ismeretlen eredetű szó.
pacemaker – [péjszméker] ‘a szervezetbe beépített szívritmus-
szabályozó’.
Angol szó a pace (‘járás üteme, tempó’) és make (‘csinál’)
elemekből; a pace a francia pas (‘lépés’) révén a latin passus szóra
megy vissza, lásd passzus. Lásd még passacaglia, paszpól,
paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz, passzol1, passzol2, passzus.
paci – ‘csikó, lovacska’.
Állathívogató szó, talán összefügg a pocával. Ma gyermeknyelvi
szó.
páciens – ‘‹orvos által kezelt› beteg’. – pacientúra: ‘egy orvos által
rendszeresen kezelt betegek köre’: nagy pacientúrája van.
Nemzetközi szócsalád a latin patiens, patientis (‘tűrő, szenvedő’)
nyomán, amely a pati, passus (‘tűr, szenved’) folyamatos
melléknévi igeneve. Lásd még passió, pasziánsz, passzió, passzív.
pacifikál – ‘lecsendesít’; ‘‹zendülés esetén, katonai eszközökkel›
helyreállítja a rendet’. – pacifizmus: ‘mindenfajta háborút elutasító
felfogás, mozgalom’. – pacifista: ‘a pacifizmus híve’;
‘‹melléknévként› a pacifizmuson alapuló’.
Nemzetközi szócsalád a latin pacificare (‘békét teremt’) alapján, a
pax, pacis (‘béke’) és facere (‘csinál’) elemekből. A pacifizmus,
pacifista a francia pacifisme, pacifiste származékai a pacifier
(‘pacifikál’) igéből; nyelvünkbe német közvetítéssel jutottak.
packázik – ‘hatalmaskodva, szemtelenül bánik‹valakivel›’: velem ne
packázz!
Vitatott eredetű szó. Talán a régi packa (‘pálcával nyitott tenyérbe
mért ütés’) származéka, amely egy hangutánzó szláv szóból ered:
horvát packa (‘szíj, ostor’), szlovák packať (‘csapkod’). Ám az is
lehet, hogy a szócsalád tagjai a szláv szavaktól független, magyar
hangutánzó fejlemények; ez esetben a ~ lehet az alapforma, és a
packa belőle való elvonás.
pacni – ‘szennyfolt, tintafolt’.
Az ausztriai német Patzen (‘paca’) átvétele; a szóvég a szillabikus n
szokásos feloldását mutatja (mint gurtni, kalocsni stb).
pacuha – ‘rendetlen, lusta, hanyag’: piszkosan és pacuhán jelenünk
meg előtted (Arany).
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó.
pacsi – ‘tenyérbe csapás ‹üdvözlésül›’: pacsit ad.
A hangutánzó ausztriai német Patsche átvétele; ma már
gyermeknyelvi szó. Lásd még picsipacsi.
pacsirta – ‘barnásszürke kis mezei énekes madár’.
A régebbi, hangutánzó pacsir denominális -ta képzővel bővült
alakja (mint bóbita).
pacsmagol – ‘ecsettel mázol, ken’; ‘pancsol’.
Hangutánzó eredetű szó a pancsol, pocskol, pocsolya köréből; a
pacsmag (‘pamacs’) utólagos elvonás a fenti első jelentés alapján.
pacsni – ‘tőkehús rojtos széle’; ‘lapos, hosszúkás péksütemény’.
A hangutánzó eredetű ausztriai német Patschen (‘házicipő,
papucs’) átvétele; fenti jelentései alaki hasonlóságból erednek.
Elavulóban van.
pacsuli – ‘erős szagú, olcsó illatszer’.
Nemzetközi szó a francia patchouli (‘keleti illatszer’) alapján, amely
a hindi pacsolí közvetítésével a tamil pach-ilai (‘zöld levél’)
összetételből ered. A magyarban a német Patschuli átvétele, s
idővel pejoratív jelentést nyert.
pad – ‘több személynek való ülőbútor támlával vagy anélkül’;
‘ülőrészből és asztalkából álló iskolai bútor’; ‘ülő, térdelő és
kartámasztó részből álló hosszú templomi bútor’.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pod (‘padló’). Elsőként
a magyarban is deszkázott padlót jelentett, később deszkaállványt,
abból egyszerű ülődeszkát, s utóbb bútort. Lásd még padlás, padló.
pádimentum – ‘(föld)padló’: Csizmától, cipőtől a pádimentom reng
(Csokonai).
A latin pavimentum (‘döngölt padlózat’) származéka a pavire
- 264 - oldal
(‘döngöl’) ige nyomán. Korai pagyimentom alakja arra vall, hogy a
latin szóban v  j csere történt (mindkettő hiátustöltő), majd j 
gy változás zajlott le (mint jön  gyün), végül depalatalizációval
állt elő a ~. Elavult szó.
padisah – ‘perzsa vagy török uralkodó’; ‘szultán’.
Nemzetközi szó az oszmán-török padişah nyomán, amely a perzsa
pád-sáh (‘védelmező király’) átvétele. Lásd még sah, sakk.
padlás – ‘a tető alatti tér’.
A magyar pad származéka ennek korai ‘deszka’ jelentése alapján, a
padol (‘deszkáz’) igéből: padolás  padlás. Lásd még padló.
padlizsán – ‘törökparadicsom, tojásforma és sötétlila termésű,
tökféle főzeléknövény’.
A bolgár patladzsan átvétele a hazai bolgárkertészek szókincséből;
forrása a perzsa és arab bádindzsán, amelyet az oszmán-török
közvetített a bolgárba.
padló – ‘helyiség (burkolt) alsó felülete’. Származékai: padlat,
padlós, padlóz, padlózat.
A magyar pad származéka a szó korai ‘deszka’ jelentése alapján, a
padol (‘deszkáz’) folyamatos melléknévi igeneve. A padlat
(‘padlózat’) eredete szerint inkább a padlás körébe tartozik
(padolás = padolat). Lásd még palló.
padmaly – ‘alámosott meredek partfalban keletkezett üreg’; ‘‹régen›
mennyezet, padlás’: A padmalyon holmi ruhák, bútordarabok
heverésztek (Eötvös Károly).
Szláv eredetű szó: szlovén podmol, szlovák podmoľ (‘vízmosta
partüreg’). A fenti második jelentés a padlás szó beleértésével
magyarázható. Nyelvjárási szó.
paella – [paelja] ‘spanyol eledel, kagylóval, rákkal, hússal dúsított
zöldséges rizs’.
Spanyol szó, a padilla (‘tál, csésze’) nyelvjárási alakváltozata, a
latin patella (‘áldozati tálca’) folytatója.
páfrány – ‘szárnyas levelű, virágtalan növény’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát paprat, szlovén paprot, szlovák
papradie (‘páfrány’). A 18. századig kizárólagos paprágy, paprán,
paprány alakokból a botanikai nyelvújítás alkotta meg a ~t,
alighanem a német Farn (‘páfrány’) alakjának a belevegyítésével.
pagát – ‘a legalacsonyabb értékű lap a tarokkban’: pagát ultimó.
Az északolasz nyelvjárási bagat (irodalmi olasz bagatto) átvétele,
részben a német Pagat közvetítésével; ennek eredete azonos
bagatell szavunkéval.
pagina – ‘könyv oldala, lapja’; ‘oldalszám, lapszám’.
Nyomdai szakszó a latin pagina (‘írótábla, lap’) nyomán; ez a fagus
(‘bükkfa’) ősibb pagus alakjából ered, az ókori írótáblákat ugyanis
ebből a fából készítették.
pagoda – ‘toronyszerű, többemeletes buddhista szentély’.
Nemzetközi szó a portugál pagode nyomán, amely a maláj, dravida
pagódin keresztül a szanszkrit bhagavatí (‘magasztos istennő’)
szóra vezethető vissza. A magyar szó a német Pagode átvétele a
szóvég latinosításával.
pagony – ‘fiatal, ritkás erdő’.
Bizonytalan eredetű szó. A szerb-horvát, szlovén pogon
(‘hajtóvadászat’) szavaktól eredeztetni jelentéstani okokból nehéz.
A ~nak csupán egyetlen késői és elszigetelt adat szerint volt a
vadhajtáshoz kapcsolható értelme, a szlávságban pedig sehol sem
lelünk ‘erdő’ jelentésre.
páhol – ‘üt, ver’.
Hangutánzó szó a pohos, puha rokonságából.
páholy – ‘több személynek való elkerített rész színház nézőterén,
pálya lelátóján’; ‘szabadkőművesek szervezeti egysége’.
Ismeretlen eredetű szó.
pajesz – ‘hosszú, befont halántéktincs’.
A jiddis peies, paies átvétele; forrása a héber péáh.
pajkos – ‘játékos, szertelen, csintalan’; ‘‹régen› szemérmetlen,
parázna’.
Ismeretlen eredetű szó.
pajor – ‘cserebogár puha testű lárvája’.
Szlovák eredetű: pajed (‘lárva, pondró’). A magyar alak is sokáig
pajod, pajót volt (hangrendi illeszkedéssel); a szóvégi d  r
változás talán a bogár, rovar szavak hatásának tulajdonítható.
pajszer – ‘emelőrúd, feszítőrúd’.
Az ausztriai német Beisser (‘feszítőrúd’, tkp. ‘harapó’) nyelvjárási
baisser, paisser alakjának átvétele. Lásd még imbisz.
pajta – ‘tágas, fedett és többnyire nyitott, tárolásra való
melléképület’: szénapajta.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pojata (‘szín, pajta,
csűr’); a két nyílt szótagos tendencia és nyíltabbá válás folytán
pojata  pojta  pajta alakulás történt a magyarban.
pajtás – ‘barát, cimbora’: játszópajtás. Származékai: pajtásság,
pajtáskodik, pajti.
Az oszmán-török paydaş (‘társ’) átvétele. Régi pajtárs alakja a társ
beleértésének tudható be; tudákos származtatásából alakult a
bajtárs.
pajzán – ‘sikamlós, kétértelmű’: pajzán tréfák, történetek; ‘csintalan’.
Az oszmán-török payzen (‘gályarab; semmirekellő’) átvétele;
forrása a perzsa pájzan (‘rabszolga’). Mai magyar jelentései
a achát
későbbiek, kevésbé elítélőek, akárcsak a pajkoséi.
pajzs – ‘karon hordható, szúrást, lövést és vágást hárító harci
eszköz’; ‘címermező’; ‘hasonló alakú vagy szerepű más tárgy’:
fúrópajzs.
A régi olasz pavese (‘páviai pajzs’) északolasz paves formájából lett
a v kiesésével, paes  pais  paizs  pajzs fejlődéssel. Az olasz
szó Pavia város nevére utal, ahol kiváló könnyű pajzsokat
készítettek a középkorban.
páka – ‘káka, nád’; ‘hegyes végű forrasztóeszköz’.
Szláv eredetű szó: szlovák, cseh pálka (‘gyékény, pálca’); ezek töve
azonos a pálca előzményével. Az l a magyarban kiesett. Lásd még
pákász.
pákász – ‘lápos vidéken halászó, vadászó, madarászó ember’.
A páka származéka foglalkozást jelző -ász képzővel (mint halász,
madarász, vadász) annak alapján, hogy ezek a lápon s a lápból élő
emberek a nádat, gyékényt is gyűjtötték és feldolgozták.
pakli – ‘csomag, köteg’: egy pakli dohány, kártyapakli; ‘szövetkezés’:
ő is benne van a pakliban. Származéka: paklizik (‘kártyában csal’).
A német Pack (‘csomag’) bajor-osztrák kicsinyített származékaiból:
packel, pakkl. A szóvég a szillabikus l szokott feloldását mutatja
(mint fuszekli, kifli, tipli). Lásd még pakol.
pakol – ‘csomagol’; ‘beburkol, borogat, beken’: ecetes, vitaminos
pakolás. – pakk: ‘csomag, poggyász’.
A német packen, illetve Pack szavak átvétele. Lásd még pakett,
pakli, paksaméta.
pakompart – ‘pofaszakáll’.
A német Backenbart bajor-osztrák pocknpart alakjának átvétele a
Backe (‘arc, pofa’) és Bart (‘szakáll’) tagok alapján. Elavult szó.
pákosztos – ‘torkos, nyalánk’; ‘vásott’. Származékai: pákosztosság,
pákosztoskodik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pakost, szlovák pakosť
(‘rosszindulat, gonoszság, kár’). Korábban a ~nak is volt a szláv
előzményekéhez közel álló jelentése, ám ez idővel leszűkült a mai
kedélyes körre, talán a szó hangalakja, talán a koszt beleértése
folytán.
paksaméta – ‘iratcsomó’.
Alighanem a régi pakéta (‘csomag’) szó tréfás magyaros formálása,
bizonyára a régi, azonos alakú paksaméta (‘olasz eredetű tánc’)
mintájára. Ma bizalmas nyelvi szó.
paktum – ‘egyezmény, nemzetközi szerződés’. – paktál:
‘egyezkedik’; ‘‹titokban, mások ellenében› összejátszik, kiegyezik’:
lepaktált az ellenséggel.
Nemzetközi szócsalád a latin pactum nyomán, a pacisci, pactum
(‘megegyezik, szerződést köt’) igéből. Lásd még patt.
pakulár – ‘juhász’.
A román păcurar átvétele; ez a latin pecus, pecoris (‘nyáj’)
származékából, a pecorarius (‘közlegelők haszonbérlője) szóból
való. A magyar szó, az erdélyi köznyelv szava, r  l elhasonulással
alakult.
pakura – ‘nyersolaj’.
A román păcură (‘nyersolaj, fűtőolaj’) átvétele; forrása a latin pix,
picis (‘szurok’) késő latin kicsinyített picula alakja. Lásd még pech.
pala – ‘lapokra váló sötétszürke kőzet’; ‘ebből készült tetőfedő
lemez’: palatető.
Ismeretlen eredetű szó.
palack – ‘italnak való, hosszú nyakú üveg’: borospalack, palackposta;
‘acéltartály cseppfolyósított gáznak’: gázpalack. Származékai:
palackos, palackoz, palackozás, palackozott.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát ploska (‘lapos kis palack’), szlovák
ploskač (‘lapos kulacs’). Ezek a magyar flaska előzményével rokon
szavak, de jelentésükre hatott a plosky (‘lapos’) melléknév is. A
szóvég alakulása olyan, mint barack szavunkban. Lásd még fiaskó.
palacsinta – ‘híg tésztából zsiradékban sütött vékony, édes tészta’.
A román plăcintă (‘lepény, lángos’) átvétele, forrása a latin
placenta (‘kalács, lepény’). A ~ban a szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönynyítő magánhangzó oldotta fel.
paladin – ‘Nagy Károly frank király tizenkét állandó kísérőjének,
palotagrófjának egyike ‹a király alakjához fűződő epikus
mondakörben›’; ‘kóbor lovag’.
A latin palatinus (lásd palatinus) ófrancia alakváltozata. Lásd még
palatinus.
palánk – ‘deszkakerítés’; ‘‹régen› erőd gerendákkal erősített
földfalból’.
A német Planke (‘vastag deszka, gerenda’) középfelnémet plank
alakjából való a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő
magánhangzós feloldásával. A német a pikárd-francián át a késő
latin palanca szóra megy vissza, ennek előzménye pedig a görög
phalanx (‘gerenda; csatarend’).
palankin – ‘(fedett) keleti hordszék, gyaloghintó’.
Nemzetközi szó a portugál palanquim nyomán; forrása a hindi
palang, a szanszkrit paryanka (‘a testet körülfogó’) folytatója.
palánta – ‘magról átültetésre nevelt fiatal növény’. Származékai:
palántál, palántáz.
A latin planta (‘gyökérhajtás, dugvány’) átvétele a szóeleji
mássalhangzó-torlódás feloldásával.
- 265 - oldal
palást – ‘rangot, tisztséget jelző hosszú, bő ujjatlan köpenyforma
ruhadarab’: királyi, papi palást; ‘henger, kúp felületének görbe
lapja’; ‘a címer mögötti drapéria’. Származékai: palástos, palástol.
Déli szláv eredetű szó: bolgár plast, szerb-horvát plašt (‘köpeny’). A
szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó
oldotta fel.
palatális – ‘a kemény szájpadláson képzett ‹mássalhangzó›’; ‘felső
nyelvállású ‹magánhangzó›’. – palatalizáció: ‘mássalhangzó
bővülése j elemmel ‹l,t,d,n helyett ly,ty,gy,ny›’.
Nyelvészeti szakszók a latin palatum (‘íny, szájpadlás’) alapján.
palatinus – ‘nádor’.
A középkori latin comes palatinus (‘palota-gróf’) második elemének
főnevesült formája; előzménye a latin palatium (‘palota, császári
udvar’), ez a római Palatinus domb nevéből ered, ahol Augustus óta
a császárok udvara állt. Lásd még paladin.
paláver – ‘tárgyalás, tanácskozás’; ‘összejövetel megbeszélés
céljából’.
Nemzetközi szó az angol palaver (‘tárgyalás afrikai feketékkel;
hűhó, szófecsérlés’) nyomán. Forrása a portugál palavra (‘szó,
beszéd’), hangátvetéses forma a népi latin parabla, parabola
(‘beszéd, szó’) alakból; forrása a görög parabolé (‘összevetés,
együttállás, példabeszéd) a para- (‘mellett, előtt’) és balló (‘dob’)
elemekből. Lásd még parola, pallér.
pálca – ‘vékony bot fenyítésre, mutogatásra, vezénylésre’: pálcázás,
karmesteri pálca; ‘hatalmi jelvény, jogar’: királyi, hadvezéri pálca.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák palica (‘bot’); a ~
alak a két nyílt szótagos tendencia jegyében jött létre.
paleo- – ‘‹tudományos szóösszetételek előtagjaként› régi, ős-, ó-’. –
paleográfia: ‘írástörténet, a régi írások megfejtésével foglalkozó
tudomány’. – paleolitikum: ‘őskőkor’. – paleontológia: ‘őslénytan’. –
paleozoikum: ‘a földtörténeti ókor’.
A szócsalád közös eleme a görög palaiosz (‘régi’) származéka a
palai (‘régen’) alapján. A többi forrása a görög graphó (‘ír’), lithosz
(‘kő’), ón, ontosz (‘lény’) és dzóon (‘állat, élőlény’). Lásd még
paleocén.
paleocén – ‘a földtörténeti újkor harmadidőszakának legrégibb
szakasza’.
Földtani szakszó a görög palaiosz (‘régi’) és kainosz (‘új’)
elemekből, az előbbi a palai (‘régen’) származéka, tehát ‘az új kor
régi szakasza’. A ~t a német Paläozän közvetítette nyelvünkbe a
latinos palaeocaenum formán keresztül. Lásd még paleo-, pliocén,
pleisztocén.
paletta – ‘a festék kikeverésére szolgáló ovális lemez’.
Nemzetközi szó a francia palette nyomán; ez az olasz pala (‘lapát’)
kicsinyített paletta származékából ered, s forrása a latin pala
(‘péklapát’). A magyar szó a franciából vagy a németből ered, a
szóvég latinosításával.
pálha – ‘hónaljtoldás ingen’; ‘levélke a levélnyél tövén’: pálhalevél.
Az ukrán vagy lengyel pacha (‘hónalj’) származéka inetimologikus l
betoldásával (mint boldog, bölcs, gyümölcs). Elavult szó, illetve
növénytani szakszó.
pali – ‘balek, könnyen rászedhető ember’; ‘pasas, alak’.
A Pál személynév becézett Pali alakja; az alvilági nyelvben palkó is
járta ‘balek’ jelentésben.
palimpszeszt – ‘olyan pergamen vagy papirusz, amelyről az eredeti
írást még az ókorban kivakarták, hogy új szöveget írhassanak rá’.
Írástörténeti szakszó a latin palimpsestus, illetve görög előzménye,
a palimpszésztosz (‘újra vakart’) alapján, a palin (‘ismét, vissza’) és
pszésztosz (‘vakart’) elemekből, utóbbi a pszaó (‘dörzsöl’) ige
származéka. Lásd még palindrom, palinódia.
palindrom(a) – ‘olyan szöveg, amely mindkét irányban olvasva
azonos’, pl. indul a pap aludni.
Nemzetközi szó a görög palindromosz nyomán, a palin (‘újra,
vissza’) és dromosz (‘futás, pálya, út’) elemekből, utóbbi a dramó
(‘fut’) származéka. Lásd még palimpszeszt, palinódia.
pálinka – ‘borból, cefréből lepárlással készült tömény szeszes ital’.
Származékai: pálinkás, pálinkázik.
Szlovák eredetű szó: palenka, a paliť (‘éget’) származéka.
Ugyancsak égetéssel kapcsolatosak a német Branntwein, holland
brandewijn, angol brandy (‘égetett bor, pálinka’) szavak is.
palinódia – ‘ellendal; olyan vers, amelyben a költő mintegy
visszavonja, megmásítja egy korábbi művének állítását,
megengeszteli, akit abban megbántott (vagy fordítva)’. Görög
költészeti szakszó a palin (‘újra, vissza’) és ódé (‘dal’) elemekből;
az utóbbi eredetéről lásd óda. Lásd még palimpszeszt, palindrom.
paliszád – ‘karósánc, cölöpfal’.
Nemzetközi szó a francia palissade (‘cölöpsor’) nyomán, a palisser
(‘cölöpöz’) igéből, ez pedig a palis (‘cölöp’) szóból, amely a latin
palus (‘karó, cölöp’) folytatója.
palla – ‘katolikus misekehelyre helyezett fedőlap’.
Latin szó, tkp. ‘földig érő ráncos női köpeny’. Lásd még palliatív.
palladium – ‘a platinacsoporthoz tartozó fémes elem’.
A görög Pallasz, Palladosz név pallad- tövéből képezték felfedezői
az elemeknél általános -ium végződéssel, az egy évvel korábban
(1802-ben) fölfedezett Pallasz kisbolygó tiszteletére. Lásd még
a achát
palládium.
palládium – ‘Pallasz Athéné istennő szobra, amely Trója (s más
városok) biztonságának záloga volt’; ‘oltalom, ennek biztosítéka’.
Latin szó a görög Palladion nyomán, amely a Pallasz, Palladosz név
származéka. Lásd még palladium.
pallér – ‘munkavezető ‹kőművesek, ácsok, mezőgazdasági
munkások fölött›’; ‘kisebb építkezést néhány emberrel lebonyolító
iparos’.
A bajor-osztrák pallier, parlier átvétele; ennek forrása a francia
parlier (‘szóvivő’) a parler (‘beszél’) igéből; ez a népi latin
parabolare (‘példálózik, beszél’) folytatója; latin, illetve görög
előzményeiről lásd paláver, parlamament.
palléroz – ‘csiszol’: Megpendült harangom, pallérozott kardom
(népdal); ‘kicsiszol, kiművel ‹elmét, jellemet, viselkedést,
erkölcsöket›’: pallérozott elme, pallérozatlan viselkedés.
A bajor-osztrák palliren átvétele; ez az irodalmi polieren s francia
előzménye, a polir révén a latin polire (‘simít, csiszol, finomít’) igére
vezethető vissza. Lásd még políroz.
palliatív – ‘a tüneteket enyhítő, de a lényeget nem érintő
‹intézkedés, gyógymód›’.
Nemzetközi szó a latin palliare, palliatum (‘köpennyel eltakar’)
nyomán, a pallium (‘görögös köpeny’) szóból, a ~ tehát olyasmi,
ami ‘a bajt elfedi’. Lásd még palla.
pállik – ‘‹bőr, nyálkahártya› felpuhul, kisebesedik’; ‘‹tájnyelven›
fülled, erjed ‹termény, gyümölcs›’.
A párol ige párlik származékának módosult alakja rl  ll
hasonulással. Eredeti jelentése a fenti második: a fülledés és
párlódás valóban rokon folyamatok.
palló – ‘keskeny, korlát nélküli deszkahíd’; ‘deszkaszál’; ‘‹tájnyelven›
padló’.
A padló hasonulásos alakváltozata, amely a köznyelvben jórészt a
fenti első két jelentésben él.
pallos – ‘hosszú, egyenes, kétélű kard’; ‘ez mint kivégző eszköz’:
pallosjog.
Sok nyelvben otthonos vándorszó, pl. német Pallasch, olasz
paloscio, oszmán-török paljos, de végső forrása tisztázatlan. Még az
sem lehetetlen, hogy a legtöbb nyelvbe a magyarból terjedt át,
mert ennek az adata a legrégibb.
pálma – ‘meleg égövi, fává nőtt, a törzs csúcsán leveleket hajtó
egyszikű növény’; ‘a siker, dicsőség jelképe’: ő viszi el a pálmát.
Nemzetközi szó a latin palma (‘tenyér; pálmafa, datolya’) nyomán,
amely a görög palamé (‘tenyér’) átvétele; a dél-európai pálma
ágainak és a nyitott kéz szétálló ujjainak a hasonlósága folytán
érthető a latin szó jelentésbeli kettőssége. A pálmaág keleten
győzelmi jelvény volt, ma is hordozzák vallásos körmeneteken.
palmetta – ‘pálmalevélre emlékeztető, legyezőszerű görög
díszítőelem’.
Olasz művészeti szakszó, a palma kicsinyített alakja.
palóc – ‘főleg Nógrádban élő, jellegzetes tájszólású magyar néprajzi
csoport tagja’; ‘e népcsoporttal kapcsolatos’.
A szláv, leginkább orosz polovci népnév szabályos fejleménye. A
magyarul polovecnek is mondott török-tatár eredetű nép a 13.
század előtt Dél-Oroszországban élt, és a tatárjárás szorította
magyar területre. A régi oroszban, valamint a cseh nyelvben
(plavci) ez a név kunokat (is) jelentett; vagy azért, mert a két nép
azonos időben és okokból került országunkba, vagy azért, illetve
azért is, mert közeli kapcsolatban álltak egymással. Maga a szláv
megnevezés ‘fakósárga’ jelentésű tőből ered.
pálos – ‘magyarországi eredetű katolikus szerzetesrend, ennek
tagja’.
A korábbi latin paulinus (‘páli’) magyarításaként keletkezett a név
magyar változatából, hasonlóan a ferences, bencés szavakhoz a
19. században. A rend Thébai Szent Pál remetéről nyerte a nevét.
palota – ‘nagy, díszes városi épület’: a Gresham-palota; ‘kastély,
vár’; ‘ennek díszterme’: Ottan letevék a hűs palotán (Arany).
Szláv eredetű szó: bolgár, szerb-horvát, ukrán palata. Ezek a görög
palation (‘császári udvar’) szóból valók, emennek pedig a latin
Palatium a forrása; ez a római Palatium domb nevéből ered, ahol
Augustus óta a császárok udvara állt. A magyar szóban
magánhangzó-elhasonulás történt.
palpitáció – ‘túl heves vagy egyenetlen szívdobogás’.
Orvosi szakszó (palpitatio) a latin palpitare, palpitatum (‘vergődik’)
igéből.
pálya – ‘verseny’: Hol van a nép, mely pályát izzadni… / Ősz
atyáknak nyomdokin tanult? (Kölcsey); ‘versengés’: pályamunka,
pályadíj; ‘a verseny színhelye’: teniszpálya; ‘‹a versenyzők által
befutott› útvonal’: életpálya; ‘kiépített közlekedési útvonal’: vasúti
pálya, autópálya; ‘mozgó test útvonala’: bolygópálya. Származékai:
pályázik, pályázó, pályázat.
A régi olasz palio (‘lovasverseny győztesének járó bársony- vagy
selyemszövet’) átvétele; ennek már az olaszban kialakult ‘verseny’
jelentése is. Az irodalmi olasz pallio (‘palást, bő köpeny, bársony
terítő’) alakváltozata, előzménye a latin pallium (‘görögös köpeny,
ágytakaró’), a palla (‘bokáig érő redős köpeny’) származéka. A
magyar szóvég o  a változására példa: gabona, széna, spárga 1.
- 266 - oldal
Lásd még pályaudvar.
pályaudvar – ‘nagyobb vasúti állomás’.
Nyelvújítási tükörszó a német Bahnhof mintájára; a szó hamarosan
kiszorította az ugyancsak nyelvújítási indóházat.
pamacsol – ‘mázol, ken’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pomočiti (‘bemárt,
benedvesít’); ennek mocs- eleme a magyar mocsár előzményében
is fellelhető. A pamacs (‘ecset; puha anyagból való kenőeszköz, pl.
púderpamacs’) elvonás az igéből.
pamat – ‘vékony szálak csomója’: hajpamat.
A bolgár pomet (‘kemenceseprű’) átvétele a mély hangok fele tartó
hangrendi kiegyenlítődéssel. Lásd még pemete.
pamflet – ‘gúnyos, támadó hangú röpirat’.
Nemzetközi szó az angol pamphlet nyomán. A szó forrása vitás, de
majdnem bizonyos, hogy a görög eredetű latin Pamphilus névvel
kapcsolatos. Az angolban csupán ‘kis fűzött könyv, röpirat’ értelme
volt, a fenti és ma általánosabb értelme a franciában alakult ki. A ~
német közvetítéssel s az angolhoz közel álló kiejtéssel került
nyelvünkbe.
pamlag – ‘dívány, heverő’
Nyelvújítási alkotás a ritkábban főnév képzésére is használt -lag
toldalékkal, de alapszavát csak találgatni lehet: talán a pamut
csonkult alakja.
pampuska – ‘fánk’.
A szlovák pampuška átvétele; ez a pampuch kicsinyített formája, és
ugyanarra a német Pfannkuche (‘palacsinta, fánk’) szóra megy
vissza, mint a magyar fánk. Az északi nyelvjárások szava.
pamut – ‘gyapotfonal’; ‘ebből készült textilanyag’.
Az oszmán-török pamuk (‘gyapot’) átvétele; ennek forrása a perzsa
pambak. A szóvégi p  t változás példája a zamat.
pán- – ‹idegen szóösszetételek előtagjaként› ‘a jelzett földrajzi,
nyelvi, etnikai vagy vallási egységet átfogó, az egészre kiterjedő’:
pánhellén, pánszláv, pángermán, páneurópai, pánamerikai,
pánafrikanizmus, pániszlámizmus.
A görög pasz, pasza, pan (‘minden’) semleges alakja. Lásd még
panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció,
pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf,
pantokrátor, pantomim.
panácea – ‘minden betegségen segítő csodálatos gyógyszer
‹középkori feltételezés szerint›’; ‘minden betegséget gyógyító
csodafű ‹ókori hiedelem›’.
Latin szó, a görög panakeia folytatása a pan (‘minden’) és akeomai
(‘gyógyít’) elemekből. Ez volt a neve a gyógyítás mondabeli
istennőjének, Aszklépiosz egyik lányának. Lásd még pán-,
pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus,
panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor,
pantomim.
panama1 – ‘nagyarányú és botrányos csalás, közpénzek
elsikkasztása hivatalos személyek megvesztegetésével’.
Származékai: panamázik, panamista.
Nemzetközi szócsalád a francia panama, panamiste nyomán. A szó
fenti jelentése a Panama-csatorna építésére alakult
részvénytársaság csődjére utal, amelynek nyomán a legmagasabb
francia körökig gyűrűző korrupciós botrány robbant ki az 1890-es
években. Lásd még panama2.
panama2 – ‘könnyű levélfonatú ‹kalap›’: panamakalap; ‘lyukacsos,
könnyű inganyag’.
Első jelentésében nemzetközi szó az angol Panama hat (‘panamai
kalap’) nyomán; ez a dél-amerikai levélrostokból szőtt kalapfajta a
latin-amerikai városban került forgalomba, bár Ecuadorban készült.
A szó második jelentése a németből való, és márkanévként a
hőséghez való könnyű viselet fogalomkörére utal. A Panama
városnév a tupi indiánok nyelvéből való, és lepkét jelent. Lásd még
panama1.
panasz – ‘fájdalom, sérelem, kellemetlenség kifejezése’; ‘beteg által
észlelt tünet’: panaszmentes fázis; ‘sérelem hivatalos bejelentése
jogorvoslat végett’: panaszt emel; ‘elégedetlenség valakinek
magatartásával kapcsolatban’: sok a panasz a gyerekre.
Származékai: panaszos, panaszol, panaszkodik.
Szláv, mégpedig óbolgár eredetű szó: ponosz (‘szégyen, gyalázat,
szemrehányás’); ez a ponositi (‘hord’) származéka, s talán a
‘meghordoz, meghurcol, lehord’ átmenet révén alakult ki fenti
jelentése. Lásd még nyoszolya.
páncél – ‘vértezet’; ‘harci jármű vastag acéllemezekből álló
védőburkolata’; ‘némely állat testét körülvevő kemény védőburok’.
Származékai: páncélos, páncéloz, páncélzat.
A középfelnémet panzer átvétele; előzménye az ófrancia pancier
(‘alsótest vértezete’), a pance (‘has’) származéka, amelynek
előzménye a latin pantex, panticis (‘pocak, bendő’). A magyar
szóvégi r  l alakulásra a borbély, erkély eredetibb borbél, erkél
formái nyújtanak párhuzamot.
pancreas – lásd pankreasz
pancser – ‘ügyetlen, kétbalkezes, mafla’.
A bajor-osztrák pantscher átvétele; ezt eredetileg borát vizező
kocsmárosra mondták (lásd pancsol), de fenti jelentése is az átadó
a achát
nyelvben alakult ki.
pancsol – ‘kezével vízben pacskol’; ‘folyadékot szétöntögetve tesz-
vesz’; ‘szeszesitalt kotyvaszt, bort vizez, hamisít’: pancsolt bor.
A bajor-osztrák pantschn (‘italt kever, vizez, kotyvaszt’) átvétele; ez
a folyadék locsogását imitáló hangutánzó ige. A pancs
(‘kotyvasztott ital; fröcskölés’) valószínűleg elvonás a ~ból, de
lehet a bajor-osztrák pantsch (‘kotyvalék’) külön átvétele is.
pandémia – ‘általános, több országra kiterjedő járvány’.
Mesterséges szó, elemei a görög pan (‘minden’) és démosz (‘nép’).
Lásd még epidémia; pán-, panácea, pandemónium, panegirisz,
pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus,
pantográf, pantokrátor, pantomim.
pandemónium – ‘pokoli felfordulás, zűrzavar’.
Latin szó (pandaemonium), ‘az összes démon tartózkodási helye’ a
görög pan (‘minden’) és daimón (‘démon, lélek, ördög’) elemekből.
Lásd még pán-, panácea, pandémia, panegirisz, pankráció,
pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf,
pantokrátor, pantomim.
pandúr – ‘városi vagy megyei hajdú; rendfenntartó fegyveres
alakulat tagja a 19. században’.
Sok nyelvben elterjedt vándorszó; talán olasz vagy szerb-horvát
eredetű, de etimológiáját nem ismerjük biztosan. Előbbi esetben a
bandita körébe tartozik, az utóbbiban egy szerb régi puntar
(‘lázadó, martalóc’) szó lehet a forrása, amely a német Bund szó
régi ‘összeesküvés, lázadás’ jelentéséhez kapcsolódott. A ~
jelentése a magyarban is sokáig erősen pejoratív volt.
panegirisz – ‘magasztaló költemény, dicshimnusz’. – panegirikus:
‘mértéktelenül dicsérő, magasztaló’.
Görög szó (panégürisz) a pan (‘minden, egész’) és égürisz, agürisz
(‘gyűlés’) elemekből, utóbbi az agora ‘köztér, népgyűlés’ rokona; a
~ tehát ‘az egész nép előtt elmondott dicsőítés’. Lásd még pán-,
panácea, pandémia, pandemónium, pankráció, pánkromatikus,
panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor,
pantomim.
panel – ‘előregyártott fal- vagy födémelem’: panelház; ‘műszereket
tartalmazó lap, ellenőrző tábla’; ‘véleményt nyilvánító szakértői
csoport; kerekasztal résztvevői nyilvános rádió- vagy tévéadásban’.
Nemzetközi szó az angol panel nyomán; ennek forrása az ófrancia
panel, a modern francia panneau (‘fatábla’) előzménye. Eredetéről
lásd pannó.
pang – ‘tesped, megreked, nem fejlődik’: pangó víz, gazdasági
pangás.
Ismeretlen eredetű szó; a dong, kong, peng igékkel való rokonítása
jelentéstani nehézségekkel küszködik.
panganét – ‘szurony’: Verte tandem a bal combom / Kard… azaz
hogy panganét (Petőfi).
A felsőnémet pankenett, banganett (‘szurony’) átvétele; ezek az
irodalmi német Bajonett tájnyelvi változatai. A ~ elavult szó. Lásd
még bajonett.
páni – ‘roppant nagy ‹riadalom›’ páni félelem, páni rettegés.
Magyar szóalak a német panisch, latin panicus nyomán; ezek a
görög Pán istenre, a nyájak kecskelábú védnökére utalnak, aki a
monda szerint vad rettegést tudott kelteni félelmes hangjával. Lásd
még pánik.
pánik – ‘eszeveszett tömeges rémület’; ‘hirtelen támadt, bénító
ijedség’.
Nemzetközi szó a francia panique nyomán; ez a ‘Pán istennel
kapcsolatos, páni’ jelentésű melléknév a fenti értelemben főnévvé
vált. A ~ a német Panik átvétele. Eredetéről lásd páni.
paniperda – ‘haszontalan kölyök, semmirekellő’.
Elavult szó, tkp. ‘kenyérpusztító’, alighanem a hazai latinságban
keletkezett a panis (‘kenyér’) és perdere (‘elveszt, elveszteget’)
elemekből. Lásd még kompánia, paníroz.
paníroz – ‘‹húst, sajtot stb.› sütés előtt tojással és zsemlemorzsával
bevon’.
A bécsi német panieren átvétele, az pedig a francia paner igéé,
amely a pain (‘kenyér’) szóból, a latin panis folytatójából ered. Lásd
még kompánia, paniperda.
pankráció – ‘minden fogást és ütést megengedő birkózás’; ‘tömeges
dulakodás’.
Latin szó (pancratio) a görög pankration (‘ökölvívást és birkózást
egyesítő ókori sportág’) nyomán, a pan (‘minden’) és kratosz (‘erő’)
elemekből. Lásd még pán-, panácea, pandémia, pandemónium,
panegirisz, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus,
pantográf, pantokrátor, pantomim.
pankreasz – ‘hasnyálmirigy’.
Görög élettani szakszó a pan (‘minden’) és kreasz (‘hús’)
elemekből, e mirigy húsos jellege miatt. Lásd még pán-, panácea,
pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus,
panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor,
pantomim.
pankromatikus – ‘az összes színt a szürke helyes árnyalataiban
visszaadó ‹fekete-fehér fotóanyag›’: pankromatikus film.
Görög szakszó a pan (‘minden’) és khróma, khrómatosz (‘szín’)
elemekből. Lásd még pán-, panácea, pandémia, pandemónium,
- 267 - oldal
panegirisz, pankráció, panoptikum, panoráma, panteizmus,
pantográf, pantokrátor, pantomim.
pannó – ‘keretezett falvédő fatábla; nagyméretű táblakép,
festmény’.
Francia szó (panneau), az ófrancia panel folytatása a késő latin
pannellum nyomán, amely a pannus (‘szövetdarab’) kicsinyített
alakja. Lásd még panel
pannon – ‘az ókori római Pannonia tartománnyal kapcsolatos’; ‘a
Dunántúllal kapcsolatos’: a pannon táj.
Latin eredetű szó, a Pannonii (‘pannonok’) rövidült alakja (mint pl.
Dacii  dák).
panofix – ‘nemesített gyapjas juhbőrből készült szőrme’.
Magyar márkanév a Pannónia Szőrmegyár nevéből és a fix (‘biztos,
erős, tartós’) szóból. Lásd még fix, pannon.
panoptikum – ‘híres emberek viaszfiguráinak gyűjteménye’;
‘‹régebben› bizarr látványosságok gyűjteménye’.
Nemzetközi szó az angol panopticon nyomán; ez mesterséges
alkotás a görög pan (‘minden’) és az optikosz (‘látással
kapcsolatos’) semleges alakjaiból. Eredetileg börtönépület olyan
helyiségét jelentette, ahonnan a körben elhelyezett cellákat mind
szemmel lehetett tartani. A magyarba a latinizált alakból való
német Panoptikum közvetítette. Lásd még panácea, pandémia,
pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoráma,
panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim.
panoráma – ‘(kör)kilátás’; ‘vásári körképbódé’.
Nemzetközi szó az angol panorama (‘körkép’) nyomán; ez
mesterséges alkotás a görög pan (‘minden’) és a hórama
(‘látvány’) elemekből; az utóbbi a hóraó (‘lát’) származéka. Lásd
még dioráma, pán-, panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz,
pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panteizmus, pantográf,
pantokrátor, pantomim.
pánt – ‘összefogó szalagszerű tárgy, alkatrész’: hajpánt, csuklópánt.
Származékai: pántos, pántol.
A bajor-osztrák pand, pant (‘szalag, abroncs’) átvétele; forrása az
irodalmi német Band, a binden (‘köt’) ige származéka. Lásd még
pantallér, pántlika.
pantallér – ‘katonai vállszíj, hordszíj’; ‘vállon átvetve viselt
köpenykoszorú’.
A régi katonai nyelv német, bajor-osztrák jövevényszava:
bandelier, pantalier. Forrása a francia bandouličre, ezé pedig a
spanyol bandolera (‘vállszíj, fegyverhordó heveder’), a banda (‘öv,
szíj’) továbbképzett alakja; germán előzménye azonos pánt
szavunkéval. Lásd még angyalbőr.
pantalló – ‘hosszú szárú (férfi)nadrág’.
A német Pantalon révén a francia pantalon átvétele. Ez az olasz
vándorkomédia (commedia dell’arte) állandó figurájának,
Pantalónénak, a velencei kereskedőnek a nevével kapcsolatos, és
az általa viselt velencei hosszú nadrágra utal. A magyar szó alakját
talán a kandalló analógiája is befolyásolta.
panteizmus – ‘az Istent a természettel azonosító, a mindenséget
isteni vonásokkal felruházó bölcseleti irányzat’. – panteista: ‘a
panteizmus híve’; ‘‹melléknévként› a panteizmus alapján álló’. –
panteon: ‘az összes isten tiszteletének szentelt ókori templom’: a
római Panteon; ‘a nemzet nagyjainak emlékhelyéül és temetkezési
helyéül emelt épület’: a párizsi Panteon.
Nemzetközi szócsalád a pan (‘minden’) és theosz (‘isten’) elemek
alapján. Lásd még pán-, panácea, pandémia, pandemónium,
panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma,
pantográf, pantokrátor, pantomim.
pántlika – ‘(dísz)szalag’.
Becézett forma a régebbi pántliból, amely a bajor-osztrák pantle,
pantli átvétele; ezek az irodalmi német Band (‘pánt’) kicsinyített
származékai. Lásd még pánt.
pantográf – ‘rajzok, ábrák tetszés szerinti méretben való másolására
való készülék’.
Műszaki szakszó a görög pan, pantosz (‘minden’) és graphó (‘ír,
rajzol’) elemekből. Lásd még pán-, panácea, pandémia,
pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum,
panoráma, panteizmus, pantokrátor, pantomim.
pantokrátor – ‘keleti falikép- és ikontípus, amely Krisztust mint a
világ urát, királyi jelvényekkel ábrázolja’.
Görög szó, tkp. ‘mindenek fölött hatalmas’ a pan, pantosz
(‘minden’) és krateó (‘hatalma van’) elemekből. Lásd még pán-,
panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció,
pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf,
pantomim.
pantomim – ‘művészi némajáték, a cselekményt gesztusokkal és
arcjátékkal megjelenítő színpadi játék’.
Nemzetközi szó a görög pantomimosz (‘utánzó táncművész’)
nyomán, a latin pantomimus közvetítésével; a görög pasz, pantosz
(‘minden’) és mimosz (‘utánzó’) elemekből. A magyar szó a francia
pantomime átvétele, részben német közvetítéssel. Lásd még
mimézis, mimika, mimikri, pantográf, pantokrátor.
panzió – ‘teljes ellátást nyújtó kisebb, családias szálló’;
‘szállóvendégnek nyújtott étkezés szervezett utazáson’: szálloda
a achát
félpanzióval.
Nemzetközi szó a latin pensio, pensionis (‘fizetés’) nyomán, a
pendere, pensum (‘kimér, kifizet’) igéből. A magyarban régen él a
latin szó penzió származéka ‘évjáradék, nyugdíj’ jelentéssel. A fenti
értelemben a német Pension új átvétele latinosított végződéssel és
francia ejtésmóddal. Lásd még pendli, penzum, pezó, pond,
ponderál, spendíroz.
panyóka – ‘‹régen› hanyag, rendetlen’: Nem kurjogatnak… panyóka
szájjal piszkos dalokat (Arany); ‘‹határozóragokkal› vállra vetve,
felöltetlenül’: panyókára vetett kabát, panyókán hordja.
A ponyva népnyelvi panyó változatából eredt -ka kicsinyítő
képzővel; értelme: ‘ponyva módjára ‹visel kabátot›’.
pányva – ‘állatot karóhoz rögzítő hosszú kötél’: kipányvázott ló;
‘hurkos végű dobókötél, lasszó’.
Ismeretlen eredetű szó.
pap – ‘vallási szertartásokat végző képzett személy’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pop. Ennek végső forrása
a görög pappasz, papasz (‘papa, apa’) megszólító pap(p)a alakja.
Lásd még papa, pápa, pápista, pópa.
papa – ‘apa’; ‘‹újabban› nagypapa’; ‘idősebb ember bizalmas(kodó),
lekezelő megszólítása’.
Gyermeknyelvi szó, egyike a gyermek legelső tagolt hangadásainak
(akárcsak baba, mama, dada, tata). Igen sok nyelvben lelhető meg
csaknem azonos alakban; lásd még pap, pápa, pópa.
pápa – ‘Róma püspöke, a katolikus egyház feje’. Származékai: pápai,
pápaság.
A latin papa átvétele; ez a görög pappasz, papasz (‘papa, apa’)
megszólító pap(p)a alakjával azonos. Lásd még pap, papa, pápista,
pópa.
papagáj – ‘színes tollazatú, kampós csőrű, emberi beszéd utánzására
is képes madár’.
A német Papagei átvétele. Végső forrása az arab babbagá, talán
egy afrikai nyelv hangutánzó szava nyomán, s a bizánci görög
papagasz útján terjedt el az európai nyelvek jórészében.
pápaszem – ‘szemüveg’.
Magyar szóalkotás a pápa és szem elemekből; valaha csak a
papoknak, s köztük is a legrangosabbaknak volt módjuk
szemüveget viselni.
papaverin – ‘az ópium egyik alkaloidája, görcsoldó szer’.
Vegyi szakszó a latin papaver (‘mák’) szóból, a vegyületekben
gyakori -in végződéssel, az ópiumot ugyanis a nyers mákgubó
levéből nyerik. Lásd még pipacs.
papi – ‘étel’. Származéka: papizik.
Gyermeknyelvi szó, egyben hangutánzó jellegű is, az evéssel járó
szájmozgást s annak hangját jellemzi.
papír – ‘rongyból vagy fából gyártott, írásra, nyomtatásra,
csomagolásra alkalmas vékony lap’; ‘irat, dokumentum’: rendben
vannak a papírjaid?
Alighanem a német Papier átvétele, ám lehetett nyelvújítási
csonkítás is a régebbi, latin eredetű papiros szóból. Feltehető
továbbá, hogy a két tendencia egybeesett, egymást támogatta. A
német szó egyébként ugyanabból a latin szóból ered. Lásd még
papírmasé.
papírmasé – ‘hulladékpapírból készített enyves pép, amelyből
különféle tárgyakat sajtolnak’.
A német Papiermaché átvétele, ez pedig a francia papier mâché
(‘zúzott papír’) kifejezésé. Emennek utótagja a mâcher (‘rág, zúz’)
igeneve a latin masticare (‘rág’) nyomán. Lásd még papír.
papiros – ‘papír’.
A latin papyrus (‘papirusznád, ennek háncsából készült íróanyag’)
származéka, előzménye a görög papürosz, amely bizonyára
egyiptomi eredetű. A ~ máig él a köznyelvben a később született
papír mellett. Lásd még papír, papírmasé.
pápista – ‘(római) katolikus ‹a protestánsok kissé gúnyos
szóhasználatában›’.
Újkori latin szó (papista), tkp. ‘a pápa híve’; eredetéről lásd pápa.
paplan – ‘takarónak használt bélelt, tűzött ágynemű’. Származéka:
paplanos.
A bizánci görög paploma (‘tűzdelt takaró’) átvétele az Árpád-kor
magyar-bizánci kapcsolatainak idejéből; ez az ókori peplóma
(‘köntös, takaró’) folytatója. A magyar szó véghangzója kiesett
(mint beszéd, kamat, kolbász szavainkban), a szóvégben
képzéshely szerinti elhasonulás történt: p–m  p–n.
pappedli – ‘ínyencfalat, csemege’; ‘olyan eset, amelyről pletykálni,
rosszmájúan csevegni lehet’.
Az ausztriai német Papperl átvétele; ez a gyermeknyelvi Pappe
(‘papi’) kicsinyítő képzős alakja, végződése a hokedli, nokedli,
puszedli mintája szerint. Bizalmas nyelvi szó.
paprika – ‘sárga, zöld, éretten piros fűszernövény’.
A szerb-horvát paprika átvétele; ez a papar (‘bors’) származéka az
újgörög piperi nyomán, amelynek őse a szanszkrit pippalí (‘füge;
bors’). Az Újvilágból áthozott növény neve más nyelvekben is a
borssal kapcsolatos: olasz pepperoni, angol red pepper (‘vörös
bors’), régi magyar törökbors; sok nyelvbe viszont a magyar révén
került a ~, főként mint piros őrleményének neve.
- 268 - oldal
pápua – ‘Új-Guinea szigetén élő sötét bőrű, gyapjas hajú nép neve’.
Nemzetközi szó a holland Papoea nyomán, amely a maláji puah-
puah (‘göndör’) szóból ered.
papucs – ‘kényelmes házicipő’; ‘kéreg és sarok nélküli utcai lábbeli’:
papucscipő; ‘a felesége irányítása alatt álló (férj)’.
Az oszmán-török pabuç átvétele, forrása a perzsa papus, tkp.
‘lábfedő’.
papundekli – ‘kartonpapír, rétegpapír’.
A német Pappendeckel (‘kéregpapír’) átvétele. A Pappe (‘csiriz,
kása’) és Deckel (‘fedél, borító’) arra utal, hogy a könyvkötők
régebben csirizzel összeragasztott papírlapokból készítették a
könyvek kötéstábláihoz való kartont. A Pappe a magyar papi német
megfelelője, a Deckel pedig a decken (‘fed’) igéből való.
pár – ‘‹összetartozó dolgokból› kettő’: egy pár cipő, kesztyű: ‘férj és
feleség, élettársak’: eszményi pár; ‘párt alkotó személyek, tárgyak
egyike’: az én kedves párom, a kesztyűm párját keresem;
‘valakihez, valamihez hasonló’: nincs párja, párját ritkítja; ‘néhány’:
pár napig. Származékai: páros, párosodik, párosít, párosul, párzik,
párzás, pároztat, páratlan.
A német Paar középfelnémet előzményének átvétele, ez padig a
latin par (‘pár, társ; egyenlő, felérő, hasonló’) szóból ered.
pára – ‘gőz, kigőzölgés’; ‘finom köd’; ‘‹látható› lélegzet’; ‘élet, éltető
lélek ‹állatban›’: kilehelte páráját; ‘állat ‹sajnálkozva›’: alig áll a
lábán szegény pára. Származékai: párás, párázik, párázat, párállik,
párolog, párolgás, párologtat, párlás, párló.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák para (‘gőz,
lélegzet, állati lélek’). Lásd még pállik, párol.
para- – ‹olykor, összetételek előtagjaként› ‘melletti, kívüli;
szabálytalan, helytelen’. – parafenomén: ‘okkult képességeket
mutató egyén, illetve ilyen jelenség’. – parafizika: ‘az okkultizmus
egyik ága’. – parahélium: ‘melléknap, hamis nap az égen
‹jégkristály-felhőkön való tükröződés következtében›’. –
parakinézis: ‘összerendezetlen mozgás, képtelenség a mozgás
rendezésére’. – paralingvisztika: ‘a nyelvi közlés nem hangzó
elemeivel, kísérőjelenségeivel foglalkozó tudomány’. –
paramilitáris: ‘a hadseregen kívüli, de katonailag szervezett
‹csapat›’. – paramnézia: ‘emlékezetzavar’. – paranormális:
‘természetfölötti, természetes úton nem magyarázható’.–
parapszichológia: ‘az okkult jelenségekkel foglalkozó lélektan’.
A közös para elem görög elöljárószó és igekötő: ‘mellett, kívül,
körül, mentén’. Az utótagokra nézve lásd fenomén, fizika, kinetika,
lingvisztika, militáris, amnézia, normális, pszichológia. Lásd még
parabola, paradigma, paradox, parafrázis, parainézis, paraldehid,
paralel, paralízis, parallaxis, paraméter, paranoia, paraszimpatikus,
paraszolvencia, paródia, parókia, parúzia.
parabellum – ‘önműködő gyorstüzelő pisztoly’.
Márkanév, amely az ókori latin mondásra utal: Si vis pacem, para
bellum (‘Ha békét akarsz, készülj fel háborúra’); parare (‘készül,
felkészít’), bellum (‘háború’). Lásd még parádé, paraplé, paraván,
parazol, paríroz2.
parabola – ‘nyílt görbe, melynek minden pontja egy adott ponttól és
egyenestől egyenlő távolságban van’; ‘példázat, hasonlat’. –
parabolikus: ‘parabola alakú’: parabolikus tükör.
Nemzetközi szócsalád a latin parabola, illetve előzménye, a görög
parabolé (‘összevetés, együttállás, példabeszéd; mértani görbe’)
alapján. Ez a paraballó (‘mellé dob, összevet, hozzászerkeszt’) ige
főnévi származéka a para- (‘mellett, előtt’) és balló (‘dob’)
elemekből. Lásd még ballisztika, hiperbola.
parádé – ‘katonai díszszemle’; ‘látványos ünnepség’; ‘fölösleges
pompa, cifrálkodás’; ‘dísz(egyen)ruha’. Származékai: parádés,
parádézik.
Sok nyelvben elterjedt szó, forrása a spanyol parada (‘díszelgés;
szünet, megálló’) a parar (‘megállít, visszatart’) igéből, amely a
latin parare (‘készít, felfegyverez, elhárít’) folytatója. A magyar szó
a francia parade német Parade származékából való; végződése
olyan, mint a csokoládé, pomádé szavaké. Lásd még paríroz2.
paradicsom1 – ‘az Édenkert’: paradicsomi állapotok; ‘a
(mohamedán) mennyország’: a paradicsomi hurik. Származéka:
paradicsomi.
Nemzetközi szó a latin paradisus (‘édenkert, mennyország’)
nyomán, amely a görög paradeiszosz átvétele. Ez a héber pardez
görögös formája, s előzménye az óperzsa pairi-daeza
(‘körülkerítés’); a szó a királyi és nagyúri vadaskertekre,
díszparkokra vonatkozott. A magyarba a latin szó tárgyesetes
alakjában (paradisum) alakjában került át, mint a cirkalom vagy az
Egyiptom név esetében. Lásd még paradicsom2.
paradicsom2 – ‘húsos, leves, piros gyümölcsöt termő konyhakerti
növény’; ‘ennek termése’. Származéka: paradicsomos.
A korábbi paradicsomalma elnevezés önállósult első eleme, amely
a paradicsomkert (lásd paradicsom1) csábos almájára utal Ádám és
Éva bibliai történetéből. A magyar összetétel az ausztriai német
Paradiesapfel tükörfordítása volt.
paradigma – ‘bizonyításra alkalmazott példa’; ‘egy adott szóhoz
tartozó nyelvtani alakváltozatok, ragozott alakok sora’. –
paradigmatikus: ‘mintaszerű, szabályszerű’.
a achát
Tudományos szakszócsalád a görög paradeigma (‘minta, példa’)
nyomán, a para- (‘mellett’) és deiknümi (‘megmutat’) elemekből.
paradox – ‘(ön)ellentmondásos’: paradox helyzet. – paradoxon:
‘(látszólagos) ellentmondást tartalmazó állítás’, pl. Minden jótett
elnyeri méltó büntetését.
Nemzetközi szócsalád a latin paradoxus, illetve előzménye, a görög
paradoxosz (‘a közvélekedéssel ellenkező’) nyomán, a para-
(‘mellett, szembe’) és doxa (‘vélekedés, tan’) elemekből; utóbbi a
dokeó (‘valaminek látszik’) származéka. A paradoxon a görög szó
semleges formája; a ~ a német paradox átvétele. Lásd még
dogma, doketizmus, doxológia, heterodoxia, ortodox.
parafa – ‘a paratölgy könnyű, szivacsos kérge mint dugók, valamint
vízi mentőeszközök anyaga’.
A para előtag magyar megnevezés; eredetileg halászháló
keretének víz színén tartására szolgáló fa úszót jelentett. Mint ilyen
talán finnugor eredetű: vogul, osztják para, zürjén, votják pur
(‘tutaj’). Bár a ‘tutaj’  ‘fa úszó’ jelentések kapcsolata magától
értetődő, az egyeztetést gyengíti, hogy ilyen hangtani helyzetben
magyar szókezdő f várható: lásd fa, fal, fazék, fog stb.
parafál – ‘‹tárgyaló küldöttség vezetője államközi szerződés
fogalmazványát› kézjeggyel látja el’.
A régebbi, német eredetű parafíroz ige (paraphieren) latinosított
alakja; előzménye a francia parapher a paraphe (‘kézjegy’)
nyomán, amely a paragraphe rövidült alakja; ennek eredetéről lásd
paragrafus.
paraffin – ‘a kőolajfinomítás során nyert, viaszhoz hasonló termék’;
‘telített, nyílt szénláncú szénhidrogének összefoglaló elnevezése’.
Vegyi szakszó a latin paraffinum nyomán, a parum (‘kevéssé’) és
affinis (‘határos, rokon’) elemekből; utóbbi eredetéről lásd affinitás.
parafrázis – ‘kifejtés, átfogalmazás’; ‘‹zenében› idegen mű témáinak
szabad feldolgozása’: Liszt Rigoletto-parafrázisa.
Művészeti szakszó a görög para- (‘mellett’) és phraszisz
(‘elmondás’) elemekből; utóbbi eredetéről lásd frázis.
paragrafus – ‘szakasz, bekezdés’; ‘törvénycikk’; ‘paragrafusjel: §.
Nemzetközi szó a késői latin paragraphus (‘kettős s mint
szövegtagoló jel’) nyomán, amely a görög paragraphosz (‘a szöveg
mellé írt tagoló jel; szakasz’) átvétele a para- (‘mellé’) és graphó
(‘ír’) elemekből. A ma használatos, latin eredetű paragrafusjel a
subscripsi (‘aláírtam’) szó két s betűjének összefonódásából ered,
ezért az újkori latinban a ~nak ‘kézjegy’ értelme is lett: lásd
parafál.
parainézis – ‘adott személyhez szóló erkölcsi intelem, buzdítás ‹mint
irodalmi műfaj›’: Kölcsey Parainesise.
Görög szó (paraineszisz) a paraineó (‘tanácsol’) igéből a para-
(‘mellett’) és aineó (‘beszél, ajánl’) elemek alapján.
paraj – ‘spenót’.
Az ófrancia porrey (‘póréhagyma’) származéka, amely a latin
porrum (‘póréhagyma’) folytatója. A szó valószínűleg a
középkorban hazánkba települt francia kertészkedő szerzetesektől
ered. Jelentése idővel módosult; paréj alakváltozata különféle
gyomnövények neve lett. Lásd még póré.
paraldehid – ‘az acetaldehid gyűrűs polimerizációs terméke’.
Vegyi szakszó a para- (‘mellett’) és aldehid elemekből; a para itt
arra utal, hogy a benzolgyűrűkben az aldehidgyökök
parahelyzetben, azaz egymás melletti szénatomokon vannak.
paralel – ‘párhuzamos’. – paralelizmus: ‘párhuzamosság’;
‘gondolatritmus’. – paralelogramma: ‘két-két párhuzamos és
egyenlő hosszú oldalból álló négyszög’: a négyzet és rombusz
paralelogramma. – paralelepipedon: ‘három pár párhuzamos síkkal
határolt tér’.
Tudományos szakszócsalád, alapszava a német parallel
(‘párhuzamos’) a latin parallelus nyomán; ez átvétel a görög
parallélosz (‘egymás melletti, párhuzamos’) szóból, a para-
(‘mellett’) és allélón (‘egymás’) elemek alapján: allosz a.m. ‘más’.
Az utótagok: gramma (‘írás, rajz’) a graphó (‘ír, rajzol’) igéből, és
epipedon (‘síkidom’); az utóbbi az epi (‘rajta’) és pedon (‘talaj,
föld’) elemekből áll.
paralízis – ‘bénulás’. – paralizál: ‘megbénít’. – paralitikus:
‘bénulásos’; ‘‹főnévként› bénult személy’.
Tudományos szakszócsalád a görög paralüszisz (‘bénultság,
tehetetlenség’) nyomán, a paralüó (‘kiold, meglazít, elgyengít’)
igéből, a para- (‘mellett, mellől’) és lüó (‘felold’) elemek alapján.
Lásd még analízis, dialízis.
parallaxis – ‘az a szög, amely alatt a földpálya féltengelye látszik
egy más égitestről’; ‘szögeltérés két optikai tengely között’. –
parallaktikus: ‘a parallaxist követő’.
Tudományos szakszó a latin parallelus, azaz ‘párhuzamos’ (lásd
paralel) és axis (‘tengely’) elemekből.
paraméter – ‘egyenletben szereplő tetszőleges értékű állandó’;
‘műszaki mutató, jellemző érték’; ‘parabola fókusza és vezérvonala
közti távolság’.
Tudományos szakszó a latin parameter nyomán; előzménye a
görög parametron, a parametreó (‘hozzámér, megmér,
összehasonlít’) igéből, a para- (‘mellett’) és metreó (‘mér’) elemek
alapján.
- 269 - oldal
parancsol – ‘‹felettes, elöljáró› rendelkezést ad’; ‘kényszerítően
előidéz’: gesztusa tiszteletet parancsolt; ‘megkövetel’: a helyzet
óvatosságot parancsol; ‘óhajt ‹udvarias kifejezésekben›’: mit
parancsol, hölgyem? Származékok és kapcsolt szavak: parancsoló,
parancsolat, parancsolgat; parancs, parancsnok, parancsnokol,
parancsnokság.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát poručiti (‘elrendel’), szlovén
poročiti (‘megbíz, rábíz’). A szótő a ruka, régi szláv *ronka (‘kéz’),
így kapcsolatos abroncs szavunk előzményével. Az átvétel, kb.
*poroncsiti formában, igen korai, a déli szláv nazálisok ugyanis csak
a 10. század végéig éltek. A parancs utólagos elvonás.
paranoia – ‘nagyzási vagy üldözési téboly’. – paranoid: ‘a paranoiára
jellemző’; ‘a paranoia jegyeit mutató’.
Görög szó, a.m. ‘elmebaj, téboly’ a paranoeó (‘tébolyban szenved’)
igéből, a para- (‘mellé, félre’) és noeo (‘gondolkodik, megért’)
elemek alapján.
parányi – ‘igen kicsiny’.
Vitatott eredetű szó. Talán ‘para nagyságú’ az értelme, vagyis a
para nevű török aprópénzre utal, amely a líra négyezredrésze volt,
és így régi nyelvünkben a kicsiség jelképe is. Kevésbé valószínű,
hogy hangfestő szó a pici, pinduri, pirinyó szavak családjából. A
főnévi parány nyelvújítási elvonás.
parapet – ‘mellvéd, könyöklő’.
A francia parapet átvétele német közvetítéssel; forrása az olasz
parapetto a parare (‘véd, hárít’) és petto (‘mell’) elemekből; ezek a
latin parare (‘felkészít, felfegyverez’) és pectus (‘mell’) folytatói.
Lásd még parabellum, parádé, paraplé, paraván, parazol, paríroz2.
paraplé – ‘esernyő’.
A német Paraplü nyelvjárási paraple alakjának átvétele; forrása a
francia parapluie (‘esernyő’), amely a parasol, parevent (lásd
parazol, paraván) mintájára alakult a pluie (‘eső’) szóból, a latin
pluvia folytatójából, amely a pluere (‘esik’) igéből való. Lásd még
parabellum, parádé, paríroz2.
paraszimpatikus – ‘a vegetatív idegrendszeren belül gátló hatást
kifejtő, a pihenést és táplálkozást szolgáló’: paraszimpatikus
idegrendszer.
Élettani szakszó a görög para- (‘mellett, szemben, ellen’) és
szimpatikus elemekből.
paraszolvencia – ‘orvosi hálapénz’.
A görög para- (‘mellé’) és a latin eredetű szolvencia (‘fizetés,
fizetőképesség’, lásd szolvens) összetétele, tehát ‘mellékes
fizetség’.
paraszt – ‘földműves’; ‘gyalog ‹sakkjátékban›’; ‘‹melléknévként›
faragatlan, modortalan (személy)’. Származékai: paraszti,
parasztos, parasztság.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén prost, szlovák prosty
(‘egyszerű, közönséges, nyers, durva’). A ~ a magyarban is sokáig
melléknév volt az eredetinek megfelelő jelentéskörben; mai főnévi
jelentése kissé később, a mi nyelvünkben alakult ki. A ~ a szóeleji
mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő hanggal való feloldása és
nyíltabbá válás útján alakult ki: prost  poroszt  paraszt.
paraván – ‘spanyolfal’; ‘térelválasztó lemez ‹kiállításon›’.
A francia paravent (‘szélfogó, spanyolfal’) átvétele német
közvetítéssel, az eredetihez közel álló kiejtésben. Forrása az olasz
paravento (‘szélfogó, kályhaellenző’) a parare (‘megóv, elhárít’) és
vento (‘szél’) elemekből; ezek a latin parare (‘felkészít,
felfegyverez’) és ventus (‘szél’) folytatásai. Lásd még parabellum,
parádé, parapet, paraplé, parazol, paríroz2.
parazita – ‘élősdi (ember)’; ‘élősködő ‹növény, állat›’. –
parazitizmus: ‘élősködés ‹mint élettani jelenség›’. –
parazitológia: ‘az élősködőkkel foglalkozó biológiai tudományág’.
A latin parasita, azaz ‘élősdi, tányérnyaló (nő)’ átvétele; ez nőnemű
alak a parasitus (‘asztali vendég’) szóból. Előzménye a görög
paraszitosz (‘valakinél étkező’) a para- (‘nála’) és sziteomai
(‘étkezik’) elemekből, a szitosz (‘gabona, élelem, étkeztetés’)
nyomán. A szó már az ókori latinban felvette a ‘kéretlen vendég,
potyaleső, máson élősködő’ jelentést.
parázna – ‘házasságtörő, bujálkodó (személy)’: a nagy babiloni
Parázna; ‘szemérmetlen, szeméremsértő’. Származékai:
paráznaság, paráználkodik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát prazan, prazna (‘üres,
haszontalan’), szlovén prazniv (‘parázna’). Valószínűleg a szerb-
horvát nőnemű alakot vettük át (ejtéskönnyítő hanggal), amelynek
egyes származékai tanúsága szerint lehetett ‘buja’ jelentése is.
parazol – ‘napernyő’.
A francia parasol átvétele német közvetítésével; előzménye az
olasz parasole a parare (‘megóv, elhárít’) és sole (‘nap’) elemekből;
ezek a latin parare (‘felkészít, felfegyverez’) és sol (‘nap’)
folytatásai. Elavult szó. Lásd még parabellum, parádé, parapet,
paraplé, paraván, paríroz2.
parázs – ‘égő fa, szén stb. izzó maradéka’; ‘‹melléknévként› heves’:
parázs veszekedés. Származékok és kapcsolt szavak: parázslik,
parázsló; parázsol.
A szócsalád voltaképpeni alapja a régi parázsol (‘pörköl, ránt’) ige;
ez szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén pražiti, szlovák pražiť
a achát
(‘pörköl, ránt’); a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
hang oldotta fel. A ~ későbbi elvonás.
párbaj – ‘két személy fegyveres küzdelme ‹sértés megtorlására›’;
‘szellemi erők összecsapása’: szópárbaj, a két elmélet párbaja.
Származéka: párbajozik.
Nyelvújítási szóalkotás a latin eredetű duellum magyarítására. Az
ebbe beleérzett duo (‘kettő’) megfelelője a pár, míg a baj annak
eredeti ‘harc’ értelmében áll (lásd bajnok).
parcella – ‘művelésre vagy házhelynek való telek nagyobb
földterület felosztásából’; ‘temető utakkal határolt, számozott
területrésze’.
A francia parcelle de terrain (‘földdarabka’) első eleme, amely a
német Parzelle révén került nyelvünkbe. Forrása a késő latin
particella, a particulus kicsinyített alakja; ez maga is kicsinyítés a
pars, partis (‘rész’) szóból. Lásd még parciális.
parciális – ‘részleges’; ‘részrehajló’.
Nemzetközi szó a késő latin partialis (‘rész szerinti, egy részt
érintő’) nyomán, a pars, partis (‘rész’) főnévből. Lásd még parcella,
parti, participium, partikula, partita, partitivus, partitúra, partizán,
partner, porció.
pardon – ‘bocsánat’: nincs pardon!; ‘bocsánatot kérek’: pardon,
kisasszony!
Francia szó, elvonás a pardonner (‘megbocsát, kegyelmez’) igéből,
amely a középkori latin perdonare (‘átenged, elenged, megbocsát’)
folytatója a per (‘át’) és donare (‘ad, adományoz’) elemek alapján;
az utóbbi alapja a donum (‘adomány’) a dare igéből. Lásd még
donátor, donor.
párduc – ‘nagy testű, fekete vagy foltos bundájú macskaféle
ragadozó’.
A görög pardosz (‘párduc’) folytatása a latin pardus vagy az ószláv
pardosz közvetítése útján, a szóvég affrikálódásával.
parentézis – ‘zárójel’.
Nyelvtani szakszó a görög para- (‘mellé’) és enthészisz (‘betétel’)
elemekből: en (‘bele’) és (ti)thémi (‘tesz’).
parfé – ‘fagylaltszerű édesség’.
A francia parfait (‘tökéletes; fagylaltféle’) átvétele az eredeti kiejtés
szerint. Ez a latin perfectus folytatása; eredetéről lásd perfekt.
parfüm – ‘a kölninél töményebb folyékony illatszer’.
A német Parfüm átvétele; forrása a francia parfum (‘illat, illatszer’)
a parfumer (‘illatozik, illatosít’) igéből. Ennek előzménye a késői
latin perfumare, profumare, amelyekben a fumare (‘füstölög,
gőzölög’) ige rejlik a fumus (‘füst, gőz’) nyomán. Lásd még fumigál.
párhuzamos – ‘egymástól minden pontjukon azonos távolságban
lévő ‹vonalak vagy síkok›’. Származéka: párhuzam.
Nyelvújítási alkotás a latin parallelus magyarítására a pár meg a
régi huzamos (‘hosszan tartó’) elemekből; a párhuzam utólagos
elvonás.
pária – ‘kasztokon kívül élő, „érinthetetlen” indiai’; ‘jogfosztott, a
társadalomból kitaszított ember’.
Nemzetközi szó az angol pariah nyomán; forrása a tamil parayan,
amely eredetileg dobost jelentett a parai (‘nagydob’) nyomán; ez
régen megvetett foglalkozásnak számított, s az elnevezés átment a
dél-indiai napszámosokra, majd a kaszton kívüliekre.
paripa – ‘büszke tartású, nemes fajta hátasló’; ‘‹régen› herélt ló’.
Több délkelet-európai nyelvben elterjedt vándorszó a bizánci
parippion (‘vezeték ló’) nyomán, amely a görög paripposz
folytatása a para (‘mellett’) és hipposz (‘ló’) elemek alapján. A
magyar szó lehet a bizánci görög többes parippa átvétele (van
ilyen adat a 16. század végéről), de számolhatunk a szerb parip
közvetítésével is.
paríroz1 – ‘engedelmeskedik’.
A német parieren (‘engedelmeskedik’) átvétele; forrása a latin
parere (‘megjelenik’) ige így értve: ‘hívásra megjelenik’. Bizalmas
nyelvi szó.
paríroz2 – ‘‹vívásban› szúrást hárít’; ‘‹támadást vitában› kivéd,
visszaver’.
A német parieren (‘hárít, kivéd; ‹támadást, vágtató lovat› megállít’)
ige átvétele; forrása a francia parer, ezé pedig a latin parare
(‘felkészít, felfegyverez’). Lásd még parabellum, parádé, parapet,
paraplé, paraván, parazol.
parízer – ‘párizsi, felvágottfajta’.
A német Pariserwurst (‘párizsi kolbász’) önállósult első elemének
átvétele; enyhén avuló szó. Párizs városának francia Paris neve egy
gall törzstől ered, amelyet latin Parisii nevén ismerünk; ezek lakták
az akkor még Lutetia nevű város környékét (lásd lutécium).
park – ‘nagy díszkert’; ‘természetvédelmi terület’: nemzeti park;
‘azonos járművek állománya’: a vállalat gépkocsiparkja.
Származékai: parkos, parkosít, parkíroz, parkol, parkoló, parkolás.
Nemzetközi szó a késői latin parcus, parricus (‘nagy karám,
elkerített hely, vadaskert’) nyomán. Ennek előzményét egyesek
kelta, mások germán nyelvekben keresik. A magyar szócsalád a
német Park, illetve parkieren szavakra megy vissza, a parkol az
utóbbinak képzőcserés változata; a német szópár angol eredetű.
Lásd még párkány, parkett.
párkány – ‘függőleges felület vízszintesen kiugró része’:
- 270 - oldal
ablakpárkány. Származékai: párkányos, párkányzat.
A középfelnémet parkan (‘kerítés, kerített hely, fal’) átvétele a
szóvég palatalizációjával; nyelvünkben eredetileg sáncot, elővárat
jelentett, innen a Párkány helynév is. A német szó összefügg a park
latin előzményével.
parkett – ‘keményfa lapokból mintásan összerakott padló’;
‘szórakozóhelyen tánctér’: parkett-táncos. Régebben parketta
alakban is. Származékai: parkettás, parkettáz.
Nemzetközi szó a francia parquet nyomán, amely a parc (lásd park)
kicsinyített formája, s eredetileg a bírák számára elkerített helyet
jelentette a törvényszék tárgyalótermében. Ma általános jelentése
alighanem onnan ered, hogy ennek a kitüntetett helynek a padlóját
díszesebb burkolattal látták el.
parlag – ‘megműveletlenül hagyott termőföld’. Származékai: parlagi,
parlagias.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát prijelog, szlovén prelog, szlovák
preloh (‘ugar, parlag’); ezek jelentése ‘átfektetett, áthelyezett
‹föld›’, és a háromnyomásos gazdálkodásra utal, amelyben évente
más darabra „helyezik át” a pihentetést. Az igék log eleme lazsnak,
zálog szavainkban is megvan. A magyar szóban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés oldotta, majd hangrendi
kiegyenlítődés és nyíltabbá válás történt: prelog  perlog  porlog
 parlag. Származékainak mai, átvitt jelentése a műveletlenség,
csiszolatlanság elemén alapszik.
parlament – ‘nemzetgyűlés’; ‘országháza’. – parlamentáris:
‘népképviseleten alapuló’. – parlamentarizmus: ‘olyan kormányzati
rendszer, amelyben a nemzetgyűlés az államhatalom legfelső
szerve’.
Nemzetközi szócsalád; fenti jelentéskörében az angol parliament
alapján terjedt el. Az angol szó forrása a francia parlement (tkp.
‘megbeszélés, tárgyalás’), amely 1790 előtt a legfelsőbb bíróság
neve is volt. A parler (‘beszél’) ige származéka, előzménye a népi
latin parabolare (‘példálózgat; mesél, beszél’), ennek eredetéről
lásd parabola. A származékok alapszava a francia parlemantaire-
ből visszaformált latinos parlamentaris alak. Lásd még paláver,
pallér, parlamenter, parola, purparlé.
parlamenter – ‘fegyverszüneti egyezmény megtárgyalására
valamelyik hadakozó fél által kiküldött személy’.
A német Parlamentär átvétele, forrása a francia parlementaire
(‘tárgyaló’) a parlement (‘tárgyalás’) szó nyomán; ennek eredetéről
lásd parlament. Lásd még paláver, parola, purparlé.
parmezán – ‘kissé csípős, kemény, főleg reszelve, étel ízesítésére
fogyasztott olasz sajtféle’.
Az északolasz nyelvjárási parmesan átvétele, forrása az irodalmi
olasz Parmigiano (‘Parma városából való’), tehát a tejtermékeiről
híres város nevére utal.
párna – ‘tollal, szőrrel töltött textil tok huzattal, puha fejaljként vagy
ülésre’. Származékai: párnás, párnáz, párnázott, párnázat.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák perina, a pero (‘toll’)
származékai. A magyar szóalakot magánhangzó-hasonulás és a két
nyílt szótagos tendencia formálta, végül hangsúly okozta nyúlás állt
be: perina  parina  parna  párna.
paródia – ‘irodalmi műnek, stílusnak tréfásan torzított utánzata’:
Karinthy irodalmi paródiái; ‘torzkép, karikatúra’. – parodizál: ‘tréfás
túlzással utánoz, kinevettet ‹főleg színészt, énekest, előadót›’. –
parodista: ‘mások modorát kiválóan utánzó előadóművész’.
Nemzetközi szócsalád a görög paródia (‘mellékdal, utánzó dal’)
nyomán, a para- (‘mellett’) és ódé (‘ének’) elemekből. Lásd még
óda.
paróka – ‘vendéghaj’.
Nemzetközi szó a tisztázatlan eredetű olasz parrucca (‘hajzat’)
nyomán; ennek francia perruque változata vette fel a ‘vendéghaj’
jelentést. A magyar szó forrása valamely régi német, nyelvjárási
parocka alak lehetett.
parókia – ‘egyházközség, plébánia’; ‘paplak, papi állás, ennek
jövedelme’.
Az egyházi latin parochia átvétele; forrása a görög paroikia
(‘átmeneti tartózkodás, lakás’) a paroikidzó (‘valaki mellé települ’)
igéből, a para (‘mellé’) és oikosz (‘lakhely’) elemekből.
párol – ‘gőzben puhít ‹ételt›’; ‘‹le- igekötővel› légnemű
halmazállapotból cseppfolyósít’: szeszlepárlás. Származékai:
párlás, párlat.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pariti, szlovák pariť (‘párol,
gőzöl’); ezek alapszava azonos a pára előzményével. Lásd még
pállik.
parola – ‘kézfogás ‹mint ígéret, egyezség megerősítése›’: parolát ad
rá; ‘‹régebben› becsületszó’. Származéka: parolázik.
Nemzetközi szó a francia parole, illetve az olasz parola (‘beszéd,
szó, jelszó, becsületszó’) nyomán; ezek forrása a népi latin
parabola (‘beszéd, szó’); eredetéről lásd parabola. A magyarban a
jelentés átvonódott a becsületszót, komoly ígéretet kísérő
gesztusra, a kézfogásra. Kissé régies szó. Lásd még paláver, pallér,
parlament, parlamenter, purparlé .
paroli – ‘egyenruha hajtókáján színes szövetdarabka mint
fegyvernemi jelzés’.
a achát
Az ausztriai német Paroli átvétele; ez eredetileg a kártyalap
behajtott sarkát jelentette, amely szerencsejátékban a tét
megkettőzésének a jele volt, s erről hasonlóság alapján vonódott át
a hajtókára, illetve annak jelzésére. A szó a francián át az olasz
paroli, parulo (‘tét kettőzése’) formákra megy vissza, és végső
soron a pár latin előzményéhez kapcsolódik.
parszek – ‘az a kozmikus távolság, amelyből a földpálya sugara egy
ívmásodperc szög alatt látszik, 3,26 fényév’.
Tudományos szakszó (parsec) a parallaxis és latin secundum, azaz
‘(ív)másodperc’ szavak első három-három betűjéből.
párszi – ‘Indiában élő perzsa eredetű, ősi zoroasztriánus vallását őrző
népcsoport’.
A ~ név az óperzsa Pársza, azaz ‘perzsa’ folytatója; ez alighanem
egy parszua törzsnévből való.
párt – ‘hasonló gondolkodású és érdekű emberek tábora’: ő is a mi
pártunkon van; ‘a hatalom birtoklására törekvő politikai szervezet’;
‘‹régen› pártviszály’: pártot üt; ‘oltalom, támogatás’: pártját fogja.
Származékai: pártos, pártosság, pártoskodik, pártoskodás, pártol,
pártoló, (el)pártol.
A középfelnémet part (‘osztályrész, csoport, fél’) átvétele; ez a
francián át a latin pars, partis (‘rész, darab; oldal, párt, fél’) szóra
megy vissza. Lásd még parcella, parciális, parti, participium,
partikula, partita, partitivus, partitúra, partizán, partner, porció,
portya.
part – ‘szárazföldnek természetes vízzel határos vonala’;
‘sportpályának az oldalvonalon kívüli része’: partdobás.
Származékai: parti, parttalan.
Az olasz porto (‘kikötő’) északolasz tájnyelvi port (‘rév, kikötő, öböl,
vízpart’) alakjának átvétele nyíltabbá válással. Korai átvétel, a
Velencével megélénkült kereskedelmi kapcsolatok idejéből (12.
század).
párta – ‘‹régen› hajadon lányok koszorú vagy félhold alakú hajdísze’;
‘szüzesség, leányság jelképe’: pártában marad; ‘virág szirmainak
összessége’. Származékai: pártás, pártázat.
Német eredetű szó: az irodalmi német Borte (‘szegélydísz, szalag’)
bajor-osztrák porte formájának átvétele nyíltabbá válással,
hangrendi illeszkedéssel és hangsúly okozta nyúlással: porte 
parte  parta  párta.
parti – ‘(anyagi vagy társadalmi szempontból előnyös) házasság’:
partiképes ifjú; ‘ilyen házasságra alkalmas személy’: Elemér a
legjobb parti a társaságban; ‘játszma’: kártyaparti; ‘játszók alkalmi
vagy állandó együttese’: veled meglesz a parti’; munkacsoport,
műszak’: az éjszakás partiban dolgozik; ‘vendégség, fogadás’:
felejthetetlen partit adott.
A német Partie átvétele a francia eredetijének (partie) megfelelő
kiejtésben. A francia szó (‘rész, mulatság, ügyfél, játszma’) a partir
(‘részekre oszt’) befejezett melléknévi igenevének nőnemű alakja,
a latin partiri, partitus (‘feloszt’) folytatója a pars, partis (‘rész’)
nyomán. A szó ‘vendégség’ értelmében az angol party újabb kori
átvétele, olykor az eredetinek megfelelően írják is. Lásd még
parcella, parciális, participium, partikula, partita, partitivus,
partitúra, partizán, partner, porció.
participium – ‘melléknévi igenév’.
Latin nyelvtani szakszó, tkp. ‘részesedő, résztvevő’ a pars, partis
(‘rész’) és capere (‘fog, vesz’) elemek alapján. Az elnevezés alapja,
hogy a ~ mind az ige, mind a melléknév természetéből részesedik.
Lásd még parcella, parciális, parti, partikula, partita, partitivus,
partitúra, partizán, partner, porció.
partikula – ‘módosító szó ‹a nyelvtanban›’; ‘református főiskola
fiókintézménye más helyiségben’. – partikuláris: ‘részleges’; ‘helyi,
szűkkörű’: partikuláris érdekek. – partikularizmus: ‘törekvés az
államtól, a központi irányítástól való függetlenedésre’; ‘helyi
érdekek érvényesítése a nagyobb közösség érdekeinek rovására’.
Nemzetközi szócsalád a latin particula (‘részecske’) alapján; ez a
pars, partis (‘rész’) kicsinyített alakja. Lásd még parcella, parciális,
parti, participium, partita, partitivus, partitúra, partizán, partner,
porció.
partita – ‘szólóhangszerre írt szvit’.
Olasz zenei szakszó, a musica partita (‘részekre osztott zene’)
önállósult második eleme, forrása a latin partitus (‘felosztott’)
nőnemű alakja a partire, partitum (‘feloszt’) igéből, végső soron a
pars, partis (‘rész’) szóból. Lásd még parcella, parciális, parti,
participium, partikula, partitivus, partitúra, partizán, partner,
porció.
partitivus – ‘részleges tárgy, formailag birtokos ‹latinban,
franciában, szláv nyelvekben›’.
Nyelvtani szakszó, a latin partitus (‘felosztott’) rokona; ennek
eredetéről lásd partita. Lásd még parcella, parciális, parti,
participium, partikula, partitúra, partizán, partner, porció.
partitúra – ‘zenekari mű meghatározott sorrendben egymás alá írt
szólamait tartalmazó vezérkönyv’.
Olasz zenei szakszó, tkp. ‘felosztás ‹mármint szólamokra›’;
előzménye a latin partitus (‘felosztott’) igenév, eredetéről lásd
partita. Lásd még parcella, parciális, parti, participium, partikula,
partitivus, partizán, partner, porció.
- 271 - oldal
partizán – ‘megszálló idegen hatalom ellen a hadsereg kötelékén
kívül harcoló személy’.
Nemzetközi szó a francia partisan nyomán, amely az olasz
partigiano átvétele; mindkettőnek elsődleges jelentése ‘valakinek a
párthíve, valamely párton álló személy’. Az olasz szó valószínűleg
egy késő latin partitianus folytatója, ez pedig a partitus
(‘felosztott’) révén a parti előzményéhez vezet. Lásd még parcella,
parciális, parti, participium, partikula, partita, partitivus, partitúra,
partner, porció.
partner – ‘társ valamely tevékenységben, játékban, ellenfél
sportban’: üzleti partner, kártyapartner, teniszpartner; ‘udvarló,
szerető’.
Nemzetközi szó az angol partner, korábban partener nyomán; ez
voltakép íráshiba vagy tudákos igazítás a középangol parcener
formán, a part (‘rész’) beleértésével. A parcener az ófrancia
parçonier (‘társ’) megfelelője, forrása a késői latin partitionarius
egyszerejtéssel rövidült partionarius formája, amely a partire
(‘feloszt’) révén a pars, partis (‘rész’) szóból származik. Lásd még
parcella, parciális, parti, participium, partikula, partita, partitivus,
partitúra, partizán, porció.
partvis – ‘kefeseprű’.
Az ausztriai német Bartwisch tájnyelvi partwisch alakjának átvétele.
Ez az irodalmi német Borstwisch (‘kéziseprő’) népetimológiás
alakulata, amelyben a Borst (‘sörte’) előtag helyébe Bart (‘szakáll’)
került; a Wisch eredeti értelme ’tisztogatásra való szalmacsutak’.
party – lásd parti
parúzia – ‘Krisztus második eljövetele az utolsó ítéletkor’.
Görög szó (paruszia), tkp. ‘jelenlét, megjelenés’ a pareimi (‘jelen
van, megjelenik’) igéből: para- (‘mellett’) és eimi (‘van’).
parvenü – ‘felkapaszkodott ember, újnemes, újgazdag ‹akit a
született előkelők lenéznek›’.
Francia szó (parvenu) a parvenir (‘elérkezik, felérkezik valahová’)
igéből, tehát ‘(újonnan) érkezett’; forrása a latin venire (‘jön’). A
magyarba a német Parvenü közvetítette.
pasa – ‘magas rangú katonák és hivatalnokok címe a hűbéri
Törökországban’.
Oszmán-török szó (paşa), amely a perzsa pádsáh (‘nagyúr’, tkp.
‘oltalmazó király’) folytatója, vagyis azonos a padisah
méltóságnévvel. Lásd még basa.
pasas – ‘férfi, ember, muki, ipse’; pasi alakban is.
Rövidült forma a régebbi pasasér (‘utas’) szóból, amely az argóban
maga is fölvette a fentebbi jelentést. Ez az ausztriai német
Passaschier átvétele sz  s hasonulással; forrása a francia
passager (‘utas’) a passage (‘utazás, átkelés’) szóból, a passer
(‘megy, átmegy, utazik’) származékából; ennek forrása a latin
passus (‘lépés’). Lásd még passzol, passzus.
paskol – ‘gyengéden csapkod, ütöget’.
Hangutánzó eredetű szó a pacskol, pocskol rokonságából, a nyitott
tenyérrel való ütés hangzását adja vissza.
passacaglia – [passzakalja] ‘lassú olasz vagy spanyol eredetű tánc
variációs témákkal’.
Olasz zenei szakszó a spanyol pasacalle (‘utcai séta’) nyomán, a
pasar (‘végigmegy’) és calle (‘utca’) elemekből; az előbbi forrásáról
lásd passzol1, az utóbbi a latin callis (‘hegyi ösvény’) folytatója.
Lásd még pacemaker, pasas, paszomány, paszpól, paszpartu,
passzát, passzázs, passzíroz, passzol2, passzus.
passió – ‘Jézus kínszenvedésének és halálának története az
evangéliumi szövegben’; ‘ennek dramatizált változata’: passiójáték;
‘ennek oratóriumszerű feldolgozása’: Bach Máté-passiója.
Nemzetközi szó a latin passio (‘szenvedés’) alapján, a pati, passus
(‘szenved’) szóból; voltaképp a latin Passio Domini Nostri Jesu
Christi (‘a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése’) kifejezés első
eleme. A szóalak a hazai latin kiejtést tükrözi, pl. mise, ostya,
sekrestye. Lásd még páciens, pasziánsz, passzió, passzív.
pást – lásd pázsit.
pástétom – ‘darált húsból, májból készített fűszerezett, hidegen
fogyasztható étel’.
Az ausztriai német paschteten átvétele. Az irodalmi német Pastete
a hollandon át egy késői latin pastata (‘tésztaféle’) szóra megy
vissza, melynek latin, illetve görög előzménye azonos a paszta
szóéval. A magyar szó végén az en  om változást talán a latin
eredetű liliom, salétrom stb. analógiája segítette.
pasticcio – [paszticcsó] ‘különféle szerzők dallamaiból összeállított
zenedarab’; ‘más művész stílusában készült hamisítvány’.
Olasz szó, a késő latin pastata (‘vegyes tészta’) nyomán (lásd
paszta); francia származéka, a pastiche [pasztis] ugyancsak
használatos a fenti jelentésekben.
pastiche – lásd pasticcio
pasziánsz – ‘egyedül játszható, kirakós kártyajáték’.
Nemzetközi szó a francia patience (‘türelem; egyszemélyes
kártyajáték’) nyomán, a magyarba német közvetítéssel, az eredeti
kiejtésnek megfelelő formában jutott. Előzménye a latin patientia
(‘türelem’) a pati (‘szenved, eltűr’) ige származéka. Lásd még
páciens.
pászka – ‘macesz, kovásztalan, vékony tészta a zsidó húsvétra’;
a achát
‘‹régebben› húsvéti kalács’.
A latin pascha átvétele; ez a görög paszkha révén a héber pészah
(‘átvonulás’, ünnep az Egyiptomból való kivonulás emlékére) szóból
ered.
paszomány – ‘ruha díszítésére való zsinór’.
Az északolasz passaman, irodalmi olasz passamano (‘zsinórdísz,
csipkeszegély’) átvétele a szóvég palatalizációjával. Az olasz szó
forrása a francia passement (‘szegély’) a passer (‘vonul,
végigmegy’) igéből; eredetéről lásd pasas.
paszpartu – ‘fehér kartonpapír keret ‹fényképhez, rajzhoz,
metszethez›’.
Francia szó (passepartout) a passer (‘elmegy, illik’) és partout
(‘mindenütt’) elemekből; latin forrása a késő latin passare (lásd
passzol1) és per totum (‘az egész mentén’); totus (‘egész, minden’).
Lásd még pacemaker, passacaglia, paszpól, passzát, passzázs,
passzíroz, passzol2, passzus.
paszpól – ‘szegőzsinór, szegélyszalag ‹ruhán›’.
A francia passepoil átvétele az eredetihez hasonló kiejtés alapján. A
francia szó a passer (‘végigmegy’) és poil (‘szőr, bunda, szőrme’)
elemekből áll, a késő latin passare (lásd passzol1) és pilus (‘szőr,
bunda’) nyomán; a ~ tehát eredetileg bunda szegélyén
végigvonuló díszítés volt. Lásd még pacemaker, passacaglia,
paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz, passzol2, passzus.
passz – lásd passzol1
passzát – ‘az egyenlítő felé áramló, állandó irányú szél’:
passzátszelek.
A német Passatwind első elemének átvétele; ennek előzménye a
holland passaatwind. Ez alighanem a spanyol viento de pasada
(‘átkelésre való szél’) részfordítása, a ~szelek tették ugyanis
könnyűvé a vitorlás hajóknak az Atlanti óceánon való átkelést. A
spanyol pasada a pasar (‘átkel, átmegy’) származéka, eredetéről
lásd passzol1. Lásd még pacemaker, pasas, passacaglia,
paszomány, paszpól, paszpartu, passzázs, passzíroz, passzol1,
passzol2, passzus.
passzázs – ‘fedett folyosó utcák, épületek között’: passzázsáruház;
‘‹zenében› gyors, átkötő dallamszakasz’.
Francia szó (passage) a passer (‘áthalad’) igéből; eredetéről lásd
passzol1. Lásd még pacemaker, passacaglia, paszpól, paszpartu,
passzát, passzíroz, passzol2, passzus.
passzió – ‘szenvedéllyel űzött tevékenység, kedvtelés’. Származéka:
passziózik.
Nemzetközi szó a francia passion (‘szenvedély, indulat, kedvtelés’)
nyomán; forrása a latin passio (‘szenvedés’) a pati, passus
(‘szenved, tűr’) igéből. A két ellentétes érzelmet (melyek közt a
magyar a kissé eltérő szóvéggel tesz különbséget) a lélek belső
hullámzása, a felcsigázott kedély, az érzelmek hevülete kapcsolja
össze logikailag; ez tapasztalható a görögben is: lásd pátosz. Lásd
még páciens, passió, pasziánsz, passzív.
passzíroz – ‘‹puha élelmiszert szitán› áttör’.
A német passieren (‘áthalad, megtörténik, átnyom’) átvétele;
forrása a francia passer, melynek ugyancsak van ‘átnyom, átenged’
jelentése is; eredetét lásd passzol1.
passzív – ‘tétlen, közömbös’; ‘nem tevőleges’: passzív választójog;
‘veszteséges’: passzív mérleg. – passzíva: ‘tartozás, adósság
‹kereskedelmi mérlegben›’. – passzívum: ‘szenvedő forma az
igeragozásban’. – passzivitás: ‘tétlenség, a cselekvéstől való
tartózkodás’.
Nemzetközi szócsalád a latin passivus (‘elszenvedő’) nyomán, a
pati, passus (‘elszenved, eltűr’) igéből; a ~ a német passiv
átvétele. Lásd még páciens, passió, pasziánsz, passzió.
passzol1 – ‘‹kártyajátékban› passzot mond, nem vesz részt a
licitálásban’; ‘továbbad ‹labdát csapatos labdajátékban›’. – passz:
‘licitben bemondás mellőzése’; ‘labdaátadás’.
A német passen, illetve Pass átvétele; forrásuk a francia passer
(‘átmegy, átkel, továbbad’), illetve passe (‘haladás, ütés átadása’).
Ezek a népi latin passare (‘megy, halad, átenged’) igéből erednek a
passus (‘lépés’) nyomán. Lásd még pacemaker, passacaglia,
paszpól, paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz, passzol2, passzus.
passzol2 – ‘illik ‹valamihez›’: ehhez az öltönyhöz nem passzol a
csíkos nyakkendő. Származékai: passzít, passzent, passzentos.
A német passen (‘illik; átmegy, átenged’) átvétele; forrásáról lásd
passzol1. A jelentés az ‘átmegy’  ‘elmegy vele’  ‘megy hozzá’ 
‘illik’ vonalon fejlődhetett. A passzent, passzentos a német passend
(‘hozzáillő’) igenévből való. Lásd még pacemaker, passacaglia,
paszpól, paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz, passzus.
passzus – ‘‹régen› útlevél’; ‘marhalevél’; ‘írásmű kisebb szakasza’:
néhány passzus az első fejezetből.
Nemzetközi szó a latin passus (‘lépés, nyom’) alapján, amely a
pandere, passus (‘kifeszít, kiterjeszt’) igéből való. A ~ mindegyik
jelentésében régies vagy elavult. Lásd még passzol 2, pacemaker,
passacaglia, paszpól, paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz,
passzol1, passzol2.
pászta – ‘csík, sáv’. Származékai: pásztás, pásztáz.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén postat (‘vágott rend
búzatáblán’). A magyar forma nyíltabbá válással és a tárgyragnak
- 272 - oldal
érzett szóvég elhagyásával, majd hangsúlyos nyúlással alakult ki:
postat  pasztat  paszta  pászta.
paszta – ’tisztító, fényesítő kenőcs’: fogpaszta, cipőpaszta; ‘‹régen›
tésztaanyag’. – pasztózus: ‘vastagon felrakott színekkel készült
‹festmény›’; ‘puffadt, tésztás, rugalmatlan ‹bőr, hús, alkat›’.
Nemzetközi szó a késői latin pasta (‘kenyértészta, pép, massza’)
nyomán; forrása a görög paszté (‘pép, tészta’), a passzó (‘szór,
hint’) befejezett melléknévi igenevének nőnemű alakja.
pasztell – ‘lágy rajzkréta’; ‘ilyennel készült rajz’; ‘‹melléknévként› az
ilyen rajzra jellemző tompa, halvány ‹szín›’: pasztellkék.
Nemzetközi szó az olasz pastello nyomán; ez a latin pastillus
(‘keskeny cipó’) folytatása, kicsinyített forma a pastus (‘eleség’)
szóból, a pasci, pastus (‘legel, táplálkozik’) származékából. A
megnevezés alighanem a rajzkréta korai formájával kapcsolatos.
Lásd még pasztilla, pasztorál1, pasztorál2.
paszternák – ‘fehérrépához hasonló konyhakerti növény’.
Sok nyelvben elterjedt szó a latin pastinaca nyomán, amely a
pastinum (‘kétágú kapa’) származéka az ágas gyökerű növény
hasonlósága alapján. A ~ a szlovák pastrnak átvétele,
ejtéskönnyítő e betoldásával.
pasztilla – ‘labdacs, gyógyszertabletta’.
Nemzetközi szó a latin pastillus (‘cipócska, lisztgolyó, illatosított
labdacs’) nyomán; ez a pastus (‘eledel’) kicsinyített formája,
eredetéről lásd pasztell. Az újlatin nyelvekben ennek egy nőnemű
késő latin pastilla formája él, amely a más eredetű pasta szóra
(lásd paszta) való téves visszaütésből ered. A ~ a németből átvett
Pastille latinosított végű alakja. Lásd még pasztell, pasztorál1,
pasztorál2.
pásztor – ‘kisebb háziállatokat, főleg juhokat őrző, legeltető
személy’. Származékai: pásztorol, pásztori, pásztorkodik,
pásztorkodás.
Szláv eredetű szó: bolgár, szlovén pastir, szlovák pastier; ezek a
pasti (‘legeltet’) ige származékai, és csak oldalági rokonai a latin
pastornak. A magyar szó hangrendi illeszkedéssel és hangsúlyos
magánhangzó-nyúlással fejlődött: pasztir  pasztur  pasztor 
pásztor.
pasztorál1 – ‘lelkipásztorként működik’; ‘ilyen minőségben ellát
‹vallási közösséget›’. – pasztorális: ‘lelkipásztori, lelkészi’.
Nemzetközi szócsalád a latin pastor (‘pásztor, lelkipásztor’)
nyomán, amely a pascere, pastum (‘legeltet’) főnévi származéka.
Lásd még pasztell, pasztilla, pasztorál2.
pasztorál2 – ‘pásztorjáték, pásztori költemény’.
A német Pastoral átvétele; ennek forrása a latin pastoralis
(‘pásztori’) a pastor (‘pásztor’) szóból; eredetéről lásd pasztorál 1.
Lásd még pasztell, pasztilla.
pásztoróra – ‘szerelmesek bizalmas együttléte’.
Tükörfordítás a német Schäferstunde, vagy ennek mintája, a
francia heure de berger alapján. A kifejezés a rokokó idején
divatozott pásztoridillek erotikáját idézi.
pasztőrizál – lásd pasztőröz
pasztőröz – ‘‹tejet, sört› felmelegít s lehűt ‹a káros baktériumok
elpusztítása céljából›’. Származéka: pasztőrözött.
Az eljárás felfedezőjének, Louis Pasteur francia biológusnak a
nevéből. A korábbi pasztörizál forma a német pasteurisieren direkt
átvétele volt, amely a francia pasteuriser mintáját követte.
paszuly – ‘bab’.
A szerb-horvát pasulj átvétele, amely az újgörög faszuli (‘bab’)
szóból ered; forrásuk az ógörög phaszélosz. Lásd még fuszulyka.
pát – ‘jól hasadó ásványfajta’: földpát, mészpát, izlandi pát.
A német Spat átvétele; ez a spalten (‘hasad’) igével függ össze. A
magyar ~ először a német Feld|spat (‘földpát’) téves Felds|pat
tagolásával jött létre; Bugát Pál javasolta elfogadását ebben a
formában.
pata – ‘egyes állatok lába végét borító szaruképződmény’.
Valószínűleg szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén peta, szlovák
päta (‘sarok, láb, pata’). A magyar szó hangrendi kiegyenlítődéssel
jött létre. Az egyeztetést gyengíti, hogy ilyen helyzetben a pete
irányában való kiegyenlítődést lehetne várni.
-pata – ‹összetételek utótagjaként› ‘az előtagban megjelölt dologgal
kapcsolatos betegségben szenvedő (személy)’: meteoropata,
pszichopata; ‘valamely kezelésmód híve’: homeopata.
A latin -patha elemből; ez a görög pathé (‘szenvedés’) megfelelője;
lásd még pato-, pátosz.
patak – ‘kisebb folyóvíz’. Származéka: patakzik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák potok (‘patak’), a
tek-, tecs- (‘folyik’) tőből. A magyar szó nyíltabbá válással alakult
ki.
patália – ‘lármás veszekedés’.
A ~ a franciából átvett német Bataille (‘csata’) nyelvjárási patali
alakjából való, latinosított végződéssel. Forrása a késő latin
battualia (‘verekedés, csata’) a battuere (‘üt, ver’) igéből. Lásd még
battéria, kombattáns.
paténa – ‘ostyatányér ‹a misekehely felett›’.
A latin patena átvétele, amely a görög patané (‘tányér’)
megfelelője.
a achát
pátens – ‘uralkodói rendelet’: a Februári Pátens.
Nemzetközi szó a latin littera patens (‘nyílt levél’) kifejezés második
tagja nyomán, amely a patere (‘nyitva áll’) folyamatos melléknévi
igeneve. Lásd még patent.
patent – ‘nyomókapocs’; ‘‹régen› szabadalom’; ‘‹melléknévként› jól
működő, szorosan záródó’: patent fedél; ‘‹régebben›
szabadalmazott, kiváló’.
A német Patent (‘szabadalom; kiváltságlevél’), ill. patent
(‘praktikus, ügyes’) szavak átvétele; forrásuk azonos a pátensével.
páter – ‘katolikus szerzetes pap ‹címzésként és megszólításként is›’:
Páter Köteles, Balogh páter.
A latin pater (‘apa, atya’) átvétele. Lásd még herkópáter,
paternalizmus, páternoszter, pátria, patriarcha, pátriárka, patricius,
patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus.
paternalizmus – ‘atyáskodó, az érintettekről saját belátása szerint,
azok véleményét figyelmen kívül hagyva gondoskodó állami vagy
intézményi vezetés’. – paternalista: ‘a paternalizmus alapján álló’:
paternalista állam.
Nemzetközi szócsalád a latin pater, patris (‘apa’) paternus (‘apai’)
származékának késő latin továbbképzése (paternalis) nyomán; a ~
mintái a szocializmus, nacionalizmus és hasonló szavak lehettek.
Lásd még páter, pátria, patriarcha, pátriárka, patricius,
patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus.
páternoszter – ‘a Miatyánk’; ‘folyamatosan működő, ajtók nélküli
felvonó’.
A latin Pater noster (‘atyánk’) a Miatyánk latin szövegének két
kezdőszava. Mai népszerű jelentése azzal kapcsolatos, hogy az
öröklift fülkéi úgy járnak körbe egy végtelenített láncon, mint az
imákat jelző gyöngyök a rózsafüzéren, ahol az imák egy csoportját
mindig a Miatyánk zárja le. Lásd még páter, paternalizmus, pátria,
patriarcha, pátriárka, patricius, patrimónium, patrióta, patrológia,
patron, patrónus.
patika – ‘gyógyszertár’; ‘‹tájnyelven› gyógyszer, gyógymód’: nincs
patika az én bajomra.
A latin apotheca (‘raktár, lerakat’) szóból ered, ennek mintája pedig
a görög apothéké (‘raktár’) az apo- (‘el, félre’) és tithémi (‘tesz’)
elemekből. A latin szónak az újkorban alakult ki ‘gyógynövénybolt,
gyógyszertár’ jelentése. A magyarban a szókezdő a névelőnek
érződött, s így maradt el (lásd lombik). Lásd még bodega, butik,
téka.
patina – ‘réz- és bronztárgyakon keletkező zöldes-barnás réteg’;
‘régies színezet, ódon jelleg’: érződött az utcán a régi idők patinája.
Származéka: patinás.
Nemzetközi szó az olasz patina, ill. azonos latin előzménye
nyomán; mindkettő serpenyőt, tálat jelent, tehát a paténa
alakváltozatai. A fenti jelentés másodlagosan, a bronzedényeken
jelentkező bevonat révén alakult ki.
patio – [patió] ‘spanyol házak nyitott belső udvara szökőkúttal,
pálmákkal’.
Spanyol szó, talán a latin patere (‘nyitva áll, nyitott’) folytatója;
más nézet szerint egy tisztázatlan késői latin patuumból ered.
patisszon – ‘csillagtök’.
Francia szó, az ófrancia pastiz (‘sütemény’) folytatója, amely a
középlatin pastitium révén a paszta előzményeire vezethető vissza.
A fenti jelentés talán valamely süteményhez való hasonlóság révén
alakult ki.
patkány – ‘nagyobb testű, kártékony rágcsáló’.
Vándorszó az újgörög pondikosz (‘pontuszi egér’) nyomán; vagy
olasz pantecana, vagy szlovén podgana alak révén jutott a
magyarba, ahol a szóvégi a elmaradt (mint beszéd, lapát, tömlöc
stb.), s a szóvég palatalizálódott.
patkó – ‘a ló patájára szögelt, kopás ellen védő U alakú vas’; ‘ilyen
alakú sütemény’: mákos patkó. Származékai: patkós, patkol.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát potkov, szlovén, szlovák podkov
(‘patkolás’); ezek a pod (‘alá’) és kovati (‘kovácsol’) elemeiből
valók. A ~ nyíltabbá válással és vokalizációval alakult: potkov 
patkov  patkou  patkó.
pato- – ‹tudományos szóösszetételek előtagjaként› ‘betegséggel
kapcsolatos’: – patofiziológia: ‘kórélettan’. – patológia: ‘kórtan, a
betegségek okaival és tüneteivel foglalkozó orvostudományi ág’. –
patológus: ‘a patológia szakembere’. – patologikus: ‘kóros,
beteges’. – patopszichológia: ‘kórlélektan’.
Orvosi szakszócsalád, közös első elemük a görög pathosz
(‘szenvedés, betegség’); második elemük eredetéről lásd fiziológia,
pszichológia. Lásd még apátia, antipátia, pátosz, szimpátia.
pátosz – ‘nemes szenvedély, emelkedett ünnepélyesség’: Tanuld el
életed csucsán / Vad pátoszát a szál fenyőknek (Illyés). – patetikus:
‘szárnyaló, ünnepélyesen emelkedett’; ‘kenetteljes, dagályos’.
Nemzetközi szócsalád a görög pathosz (‘szenvedés, indulat,
szenvedély’) és pathétikosz (‘szenvedélyes’) nyomán, a paszkhó
(‘elvisel, elszenved’) igéből. Lásd még apátia, antipátia, pato-,
szimpátia.
pátria – ‘szülőföld, haza’: Debrecen volt a szűkebb pátriája.
Nemzetközi szó, a latin patria terra (‘atyai föld’) főnévvé önállósult
első eleme, a patrius (‘atyai’) nőnemű alakja a pater, patris (‘apa’)
- 273 - oldal
szóból. Lásd még páter, paternalizmus, patriarcha, pátriárka,
patrícius, patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus.
patriarcha – ‘nemzetség, törzs ősatyja’; ‘‹törzsi társadalomban›
nemzetségfő’. – patriarchális; ‘apajogú, a leszármazást az apa
vonalán vezető’: patriarchális társadalom. – patriarchátus: ‘apajogú
társadalom, a törzsi társadalom korai állapota’.
Nemzetközi tudományos szakszócsalád a latin patriarcha (‘ősatya’),
illetve görög patriarkhész előzménye alapján, amely a patria
(‘nemzetség, törzs’, tkp. ‘atyai ágon való leszármazás’) és arkhész
(‘vezető, uralkodó’) elemekből áll; az előbbi a patér, patrosz (‘apa’),
az utóbbi az arkhé (‘elsőség, uralom’) származéka. Teljesen azonos
eredetű szó a pátriárka, s régebben azt is írták ~nak; újabban a ch-
s írású alakok elkülönültek a maguk társadalomtörténeti
jelentéskörükkel. Lásd még páter, paternalizmus, pátria, patrícius,
patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus.
pátriárka – ‘a zsidóság legendás ősatyjainak egyike ‹Matuzsálem,
Noé, Ábrahám stb.›’; ‘a nemzeti egyház vezető főpapja ‹a
görögkeleti egyházban›’; ‘egyes katolikus érsekek címe’: a velencei
pátriárka; ’tiszteletreméltó aggastyán’. – patriarkális: ‘régi
hagyományokat őrző, régimódian családias, egyszerű’: patriarkális
viszonyok között éltek.
Nemzetközi szócsalád, eredetére nézve lásd patriarcha. Lásd még
páter, paternalizmus, pátria, patrícius, patrimónium, patrióta,
patrológia, patron, patrónus.
patrícius – ‘‹az ókori Rómában› a született nemesség tagja, gazdag
földbirtokos’; ‘‹a középkorban› városi előkelőség, vagyonos polgár’:
Az egész piacnégyszöget mind patríciusok lakják (Jókai).
Latin szó, a pater, patris (‘atya’) származéka. Lásd még páter,
paternalizmus, páternoszter, pátria, patriarcha, pátriárka,
patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus.
patrimónium – ‘nemzetségi birtok’; ‘apai örökség’; ‘az elődök
hagyatéka, eszmei örökség’. – patrimoniális: ‘a patrimóniummal
kapcsolatos’; ‘apától örökölt’.
Történelmi és jogi szakszó a latin patrimonium, azaz ‘(atyától
örökölt) birtok, vagyon’ nyomán; ennek elemei a pater, patris apa
és munia (‘szolgálat, tisztség, adomány’). Lásd még páter,
paternalizmus, pátria, patriarcha, pátriárka, patrícius, patrióta,
patrológia, patron, patrónus.
patrióta – ‘hazafi’.
Nemzetközi szó a latin patriota nyomán, amely a görög patriótész
(‘földi, honfitárs’) megfelelője; forrása a patrisz (‘szülőföld’), a
patér, patrosz (‘apa’) származéka. Lásd még páter, paternalizmus,
pátria, patriarcha, pátriárka, patrícius, patrimónium, patrológia,
patron, patrónus.
patrisztika – lásd patrológia
patrológia – ‘az ókori keresztény egyházatyákkal foglalkozó
hittudományi ág’; olykor patrisztika néven is.
Hittudományi szakszó a görög patér, patrosz (‘atya’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből; a patrisztika alapja a latin
pater, patris (‘atya’). Lásd még páter, paternalizmus, pátria,
patriarcha, pátriárka, patrícius, patrimónium, patrióta, patron,
patrónus.
patron – ‘tölténygyutacs’; ‘cserélhető tartálybetét’: szifonpatron,
festékpatron; ‘csattanós mondás, tréfa’: elsütögette legócskább
patronjait.
A német Patrone (‘minta, sablon, töltényhüvely’) régibb patron
alakjának átvétele; forrása francia közvetítéssel a latin patronus,
amelynek az újkori latinban ‘minta, forma’ jelentése is lett
(eredetéről lásd patrónus). A ‘töltényhüvely’ jelentéskör a
németben alakult ki, s ebből való a szónak ‘szabványos méretű,
beilleszthető tartály’ értelme is. Lásd még páter, paternalizmus,
pátria, patriarcha, pátriárka, patrícius, patrimónium, patrióta,
patrológia, patrónus.
patrónus – ‘pártfogó, oltalmazó’; ‘védőszent’. – patróna: ‘női
védőszent’: Mária, Magyarország patrónája. – patronál: ‘pártfogol,
támogat, védnökként segít’: a gyár egy bölcsődét és egy
kultúrotthont patronált.
Nemzetközi szócsalád a latin patronus (‘pártfogó, védelmező’)
nyomán, amely a pater, patris származéka tiszteletet kifejező
nagyító képzővel. A patrona ennek nőnemű alakja; a patronál
magyar fejlemény egy feltett, de nem létező latin *patronare ige
alapján; távoli mintája a német patronisieren vagy a francia
patronner (‘támogat’) lehetett. Lásd még páter, paternalizmus,
pátria, patriarcha, pátriárka, patrícius, patrimónium, patrióta,
patrológia, patron.
patrul – ‘katonai járőr’.
A bajor-osztrák patrul átvétele; az irodalmi német Patrouille az
azonos francia szót követi. Ez utóbbi a patrouiller (‘sárban tocsog,
caplat’) igéből való, amely a patte (‘állat lába, mancs, láb’)
származéka; ez utóbbi hangutánzó eredetű lehet. Elavult szó a régi
katonai nyelvből.
patt – ‘‹sakkban› az a helyzet, amikor a lépésben lévő játékos
képtelen mozdulni egyedül maradt (és sakkot nem kapott)
királyával’; ‘‹átvitt értelemben› kiúttalan helyzet’: patthelyzet.
A német Patt átvétele; ennek forrása a francia pat révén az olasz
a achát
patto, a latin pactum folytatója; a fenti jelentés a siamo pari e patti
(‘egyenlően állunk’) kifejezésből ered.
pattantyú – ‘ágyú’. Származéka: pattantyús.
A pattog ige mozzanatos és műveltető pattant formájának
folyamatos melléknévi igeneve, illetve ennek alakváltozata (mint
csengettyű, forgattyú stb.). Elavult szó.
pattog – ‘roppanó, koppanó hangokat hallat’; ‘ugrál, rugalmasan fel-
felugrik’; ‘perlekedik’. Származékok és kapcsolt szavak: pattogat,
pattogatott, pattogzik, pattogtat; pattan, pattanás, pattanós,
pattant, pattingat, pattint, pattintott.
Hangutánzó eredetű szócsalád; alakjai gyakorító, mozzanatos és
műveltető képzőkkel jöttek létre. Lásd még pattantyú.
patvar – ‘veszekedés’; ‘fene, ördög’: hová a patvarba tetted a
csizmámat? Származékai: patvarkodik, patvarista (=
ügyvédgyakornok).
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák potvora
(‘rágalom; szörny, szörnyűség’). A magyar szó értelme a ‘rágalom’
 ‘az általa keltett indulatok’  ‘veszekedés, pereskedés’ úton
fejlődött. A szóvégi a elmaradására példa beszéd, lapát, tömlöc; a
magánhangzókat nyíltabbá válás alakította. A patvarista a magyar
jogi latinban a ~ nyomán keletkezett patvaria, azaz ‘joggyakorlat’
szóból való. A köznyelvben ma csak a ~ tautologikus összetétele, a
perpatvar él.
pátyol – ‘beburkol, betakar’; ‘dédelget, kényeztet’. Származéka:
pátyolgat.
Alighanem egy hangfestő eredetű tőből ered, amelynek
származéka a batyu, bugyolál és talán a fátyol is. Lásd még
patyolat.
patyolat – ‘finom fehér lenvászon’: patyolatfehér; ‘‹melléknévként›
tiszta fehér, hibátlan, makulátlan’: patyolat bőr.
Vitatott eredetű szó. Vagy deverbális névszói származék a pátyol
igéből, amely esetben a pólyáláshoz használt fehér vásznat
jelentette, vagy a fátyol szóból ered.
paukol – ‘(bele)sulykol’; ‘magoltat, gépiesen megtanít’.
A német pauken (‘dobol’) diáknyelvi ‘magol, magoltat’ értelme
alapján, a Pauke (‘üstdob’) szóból.
paulinus – ‘pálos (szerzetes)’.
A pálos rend eredeti latin neve a latin Paulus nyomán.
pauperizál – ‘elszegényít, nyomorba dönt’. – pauperizmus,
pauperizáció: ‘tömeges elszegényedés, tömegnyomor’.
Újkori, francia eredetű képzések (paupériser, pauperisme) a latin
pauper, pauperis (‘szegény’) nyomán.
pausálé – ‘átalánydíj’.
Az ausztriai német Pauschale (‘összesített ár, átalánydíj’) átvétele.
Ennek töve az irodalmi német Bausch (‘duzzanat’) alakváltozata;
fenti értelme az in Bausch und Bogen, azaz ‘mindent egybevéve’
szólásból magyarázható.
pauszpapír – ‘áttetsző famentes papír másolandó műszaki rajzok
számára’.
A német Pauspapier átvétele, ha úgy tetszik, részfordítása. A
német szó első eleme a pausen (‘áttetsző papírra másol’) igéből
való; ez valószínűleg a francia ébaucher (‘tervez, vázol’) és poncer
(‘átmásol’) alakok vegyüléséből keletkezett.
pauza – ‘szünet, megszakítás’; ‘zenei szünet’. – pauzál: ‘‹régen›
szünetet tart; pihen, sziesztázik’.
Nemzetközi szó a latin pausa (‘szünet, szünetjel’) nyomán, amely a
görög pauszisz (‘beszüntetés’) megfelelője a pauó (‘abbahagy,
megszüntet’) igéből. Lásd még póz.
páva – ‘díszes farktollazatú fácánféle háziszárnyas’.
A latin pavus nőnemű pava (‘pávatyúk’) alakjának átvétele.
pavane – [pavan] ‘lassú, méltóságteljes udvari tánc a 16.-17.
században’.
Francia szó, az olasz padovana folytatása, amely Padova városából
valót jelent.
pávián – ‘nagy termetű, kutyaalkatú majom’.
A német Pavian átvétele; ez a holland baviaan és francia babouin
közvetítésével az ismeretlen eredetű népi latin babevynusból
származik.
pavilon – ‘kisebb kerti épület’; ‘épületszárny, épületcsoport egyik
tagja’: a négyes kiállítási pavilon; ‘üvegezett falú árusító bódé,
kioszk’.
Nemzetközi szó a francia pavillon nyomán, amely a latin papilio,
papilionis (‘pillangó; sátor’) származéka. A magyarba a német
közvetítette.
paxit – ‘TNT tartalmú ipari robbanóanyag’.
Márkanév a latin pax (‘béke’) szó nyomán, a vegyületek nevében
gyakori -it végződéssel (mint bentonit, nitrit stb.); arra utal, hogy a
szer békés célra használatos.
pazarol – ‘tékozol, könnyelműen vagy méltatlan célra használ ‹pénzt,
időt, erőt›’; ‘a szükségesnél többet használ belőle’: pazarolja az
áramot. – pazar: ‘bőséges, pompás’: pazar kínálat; ‘fényűzően
gazdag’: pazar lakoma; ‘nagyszerű, remek’: pazar játékkal nyerte a
döntőt.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a szerb-horvát pazariti (‘elad,
kereskedik’) szóból való, amely a pazar (‘piac, bazár’) származéka;
- 274 - oldal
ez esetben fel kell tennünk egy ‘elad’  ‘eltékozol’
jelentésfejlődést. A szótörténeti adatok ezt a feltételezést nem
igazolják. A pazar nyelvújítási elvonás ‘pazarló bőségű’ értelemben.
pázsit – ‘füves terület’; ‘gondozott gyep’.
Szláv eredetű szó: szerb pažitj, szlovák pažiť (‘gyep, legelő’). A régi,
illetve nyelvjárási pást alakot századunkban tették sportszakszóvá
‘vívószőnyeg’ jelentésben, a kiáll a pástra (‘vállalja a küzdelmet’)
szólás alapján; ez persze eredetileg a füves harcmezőre értődött.
pecázik – ‘horgászik’.
Hangfestő eredetű szó, valószínűleg a peca (‘halfogó horog’)
származéka, de lehet, hogy az ige az elsődleges, a pedz, pöcköl
rokonságából, és a peca szót, mint a pecek rokonát, belőle vonták
el. Eredeti jelentése, a korai adatok alapján, ez lehetett: ‘‹a hal›
pedzi, pöcögteti, piszkálja ‹a horgot›’.
pecek – ‘kitámasztásra, szétfeszítésre való kis fadarab’: szájpecek;
‘‹tájnyelven› pilincke, bige’; ‘zömök ember, gyerek’. Származékai:
peckel, peckes.
Hangfestő szó a pecázik, pedz, pöcköl családjából.
pecér – ‘sintér’: kutyapecér; ‘‹régen› vadászkutyák gondozója’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát psar, szlovák psiar
(‘kutyagondozó’); ezek a szláv pjesz (‘kutya’) származékai a
foglalkozást jelző -ar végzettel. A magyarba igen régen egy pjszar
alak kerülhetett, a belőle lett piszar pedig hangrendi
kiegyenlítődéssel, nyíltabbá válással, affrikálódással és analogikus
nyúlással (mint gelencsér s hasonlók) formálódott: piszar  peszar
 peszer  pecer  pecér.
pécéz – ‘kijelöl’: Fogta, a gyepen egy kis helyet pécézett (Arany);
‘‹ki- igekötővel› kiszemel ‹kellemetlen feladatra, gúny vagy
szidalom céltáblájául›’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán hangfestő eredetű (a pecek, pedz
családjából), vagy a hasonló eredetű péce (‘határjelző pózna’)
származéka.
pech – ‘balszerencse, kellemetlen eset, kudarc’.
A német Pech (‘szurok; kellemetlen eset’) átvétele; ez a latin pix,
picis (‘szurok’) származéka az ófelnémet beh formán keresztül. Az
átvitt értelem arra utal, hogy a szurokkal régen madárfogó vesszőt
kentek. Ennek tanúja a német Pechvogel, azaz ‘mindenben
balszerencsés, ügyefogyott ember’ szó, tkp. ‘szurokmadár’, azaz
szurokba ragadt madár (Vogel). Lásd még pokol.
pecsenye – ‘sült hús’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pečenje, szlovák pečeňa, a
sütést jelentő szláv pek- tő (lásd pekár) pecs- változatából (lásd
pecsét, pest).
pecsét – ‘viaszba nyomott azonosító jel’; ‘bélyegző’; ‘szennyes folt’:
pecsétes ruha. Származékai: pecsétes, pecsétel,
(meg)pecsételődik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák pečat (‘pecsét’);
ezek talán ‘beleégetett’ jelentésűek, s így pecsenye, pest szavaink
előzményeivel rokonok. A magyarban hangrendi kiegyenlítődés
történt.
pecsovics – ‘a Habsburg-ház, illetve a kormányzat szolgalelkű híve,
elvtelen kiszolgálója ‹a 19. században›’.
Egy Pecsovics nevű túlbuzgó kormánypárti kortesnek, gróf
Festetics Rudolf Tolna megyei földbirtokos tiszttartójának a nevéből
köznevesült az 1830-as években.
pedagógus – ‘a nevelés szakembere, tanár, tanító, óvónő’. –
pedagógia – ‘neveléstudomány’.
Nemzetközi szócsalád a latin paedagogus nyomán; forrása a görög
paidagogosz (‘nevelő’, tkp. ‘gyermekvezető’) a paisz, paidosz (‘fiú,
gyermek’) és agógosz (‘vezető’) elemekből, az agó (‘vezet’) ige
nyomán. Lásd még enciklopédia, logopédia, ortopéd, pedáns,
pederaszta, pediátria, pedológia.
pedál – ‘egy szerkezetet működtető vagy irányító, lábbal nyomott
alkatrész’: gázpedál, biciklipedál, zongorapedál.
Nemzetközi szó az olasz pedale (‘orgonapedál’) nyomán, amely a
latin pes, pedis származéka. A magyarba a német Pedal
közvetítette. Lásd még pedikűr, pié, piedesztál.
pedáns – ‘kínosan pontos, rendszerető’; ‘szőrszálhasogató, betűrágó,
kicsinyes’. – pedantéria: ‘aggályos rendszeretet, kicsinyesség,
fantáziátlanság’.
A ~ nemzetközi szó az olasz pedante (tkp. ‘iskolamester’;
‘vaskalapos oktató’) szóból, amely a pedare (‘oktat’) folyamatos
melléknévi igeneve; ez a késői latin paedare révén a görög paideuó
(‘oktat, nevel’) igére vezethető vissza. A magyar szó a német
Pedant átvétele latinosított szóvéggel; az ugyancsak latinosított
pedantéria forrása a francia pédanterie. Lásd még enciklopédia,
logopédia, ortopéd, pedagógus, pederaszta, pediátria, pedológia.
pedellus – ‘iskolai altiszt, hivatalsegéd’.
A középkori latin bedellus (‘törvényszolga, iskolaszolga’) hazai latin
pedellus változatának továbbélése; forrása az ófelnémet butil, bitil
(‘törvényszolga, kikiáltó’). Lassan avuló szó.
pederaszta – ‘fiatal fiúkhoz nemileg vonzódó férfi’. – pederasztia:
‘férfi rendellenes nemi vonzódása fiatal fiúkhoz’.
Orvosi szakszó a latin paederasta, illetve előzménye, a görög
paiderasztész nyomán, a paisz, paidosz (‘fiú’) és erasztész
a achát
(‘szerető’) elemekből; eramai a.m. ‘szeret’. Lásd még enciklopédia,
logopédia, ortopéd, pedagógus, pedáns, pediátria, pedológia.
pediátria – ‘gyermekgyógyászat’. – pediáter: ‘gyermekgyógyász’.
Orvostudományi szakszavak a görög paisz, paidosz (‘fiú, gyermek’)
és hiatrosz (‘orvos’), illetve hiatreia ‘gyógyítás’ elemekből; utóbbiak
a hiatreuó ‘gyógyít, orvosol’ származékai. Lásd még enciklopédia,
logopédia, ortopéd, pedagógus, pedáns, pederaszta, pedológia,
pszichiátria.
pedig – ‘meg, viszont, noha, mégpedig, márpedig’.
Egy korábbi kedig formából való szóeleji k  p elhasonulással (mint
pl. köszméte  pöszméte). A kedig egy feltehető, bár önállóan ki
nem mutatható kéd (‘idő’) szó -ig ragos származéka. A kéd
alighanem depalatalizált származék az elavult kégy (‘körív’) szóból,
jelentése a ‘körív’  ‘a Nap pályája az égen’  ‘nap, idő’
vonalon fejlődött. A kedig eredeti jelentése ‘egy ideig, még’ volt,
ebből fejlődött ki bonyolult módon a ~ mai jelentésköre.
pedigré – ‘tenyészállat leszármazását mutató táblázat’;
’tisztavérűség’: remek pedigréje van; ‘‹gúnyosan› előkelő
származás, családfa’.
Nemzetközi szó az angol pedigree nyomán; ennek forrása az
ófrancia pée de grue, azaz ‘daruláb’ a latin pes (‘láb’) és grus
(‘daru’) elemekből. Az elnevezés alapja, hogy a régi leszármazási
listákon háromágú nyíllal (ez volt a „daruláb”) jelölték, illetve
kötötték össze az egyes tételeket. Lásd még pedál, piedesztál.
pedikűr – ‘lábápolás’. Származékai: pedikűrös, pedikűröz.
Nemzetközi szó a francia pédicure nyomán, a latin pes, pedis (‘láb’)
és cura (‘gondozás, ápolás’) elemekből. Lásd még manikűr, pedál,
piedesztál.
pedológia – ‘a gyermekekre vonatkozó nevelési, lélektani és
szociológiai ismeretek összessége, az erre épülő gyakorlat’.
Tudományos szakszó a görög paisz, paidosz (‘fiú, gyermek’) és
logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még enciklopédia,
logopédia, ortopéd, pedagógus, pedáns, pederaszta, pediáter.
pedz – ‘‹hal a csalétket› harapdálni kezdi’; ‘kezdi érteni’: pedzed már
a lényeget?
Hangfestő szócsalád a pecázik, pöcköl családjából.
pegazus – ‘az ógörög regék szárnyas paripája, a szárnyaló költői
ihlet jelképe’.
Latin szó (Pegasus), görög formában Pégaszosz; ez a pégé (‘forrás’)
szóval kapcsolatos, mivel a ~ patái nyomán források fakadtak.
pehely – ‘puha, könnyű fedőtoll’; ‘finom, szálas képződmény
növényen’; ‘hó vagy más anyag laza, könnyű csomója’.
Származékok és kapcsolt szavak: pelyhes, pelyhesedik, pelyhedzik;
pihe, pihés.
Hangutánzó eredetű szócsalád, amely a kilégzés hangját imitálja,
rokona a piheg, pihen. A ~ eredetibb pehel alakjában a -l kicsinyítő
képző, amely utóbb palatalizálódott. A pelyh- tőalak hangátvetés
eredménye, talán a kehely analógiájára, bár ott a tőforma (kelyh-)
az eredeti.
pej – ‘vörösesbarna, fekete sörényű (ló)’. Származéka: pejkó.
Ismeretlen eredetű szó.
pejoratív – ‘rosszalló, helytelenítő, elítélő ‹jelentésárnyalat›’: az
amatőrhöz képest a dilettáns pejoratív csengésű.
Nyelvészeti szakszó, tudós képzés a latin peior (‘rosszabb’), a
malus (‘rossz’) rendhagyó középfoka alapján.
pejsli – ‘szalontüdő, savanyútüdő’; ‘tüdő’: kiköpöm a pejslimet (‘ki
vagyok fulladva’).
Az ausztriai német Beuschel (‘tüdő, állati belsőség, ebből készült
étel’) nyelvjárási beischl alakjának átvétele; második jelentésében
a szleng eleme.
pék – ‘kenyeret, süteményt készítő iparos’. Származéka: pékség.
A bajor-osztrák Beck nyelvjárási pek alakjának átvétele hangsúlyos
magánhangzó-nyúlással.
pekár – ‘pék’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák pekar; ez a
sütéssel kapcsolatos szláv pek- tőből ered a foglalkozást jelző -ar
képzővel. A ~ elavult szó, csak családnevekben él. Lásd még
pecsenye.
pelargónia – ‘muskátli’.
A görög pelargosz (‘gólya’) szóból alkotta L’Héritier francia
botanikus. Az elnevezés alapja, hogy a muskátli is a gólyaorrfélék
családjába tartozik, amelynek egyik tagja, a geránium (lásd ott)
ugyancsak gázlómadárról kapta nevét.
példa – ‘követendő cselekvés, magatartás, személy’: példakép;
‘tanulságos eset’: intő példa; ‘valamit megvilágító adat’: nyelvi,
történelmi példa; ‘már megtörtént hasonló eset’: példa nélkül álló
botrány; ‘matematikai, fizikai feladat’: számtanpélda. Származékai:
példás, példáz, példázat, példázatos, példálózik, példátlan,
példány.
A középfelnémet bilde (‘kép, alak, mintakép, hasonlat’) átvétele;
irodalmi német megfelelője a Bild (‘kép’). A ~ szókezdő hangja a
pánt, pántlika, a szóvég s a szó hangrendisége a cérna, párta s
hasonlók mintáját követi.
pele – ‘a mókushoz hasonló rágcsáló állat’.
Vitatott eredetű szó; egyaránt lehet a forrása szláv szó (szlovén
- 275 - oldal
polh vagy szlovák plch), illetve a német Bilch ófelnémet pilih
előzménye.
pelenka – ‘csecsemő alsótestének bepólyálására való kelmedarab’.
Származékai: pelenkás, pelenkáz.
Északi szláv eredetű: szlovák plienka, kárpátukrán pelenka, cseh
plenka; ezek egy szláv pelena, plena (‘pólya’) kicsinyítő képzős
alakjai. A forrásnyelv leginkább a kárpátukrán lehetett.
pelerin – ‘a vállat fedő széles, ujjatlan körgallér’.
Nemzetközi szó a francia pčlerine nyomán; ez a pčlerin (‘zarándok’)
szóból való, amely a latin peregrinus (‘idegen, utazó’) késői,
elhasonulásos pelegrinus (‘zarándok, vándor’) változatának
folytatója; forrása a peregre (‘idegenbe, idegenben’) határozó a per
(‘át’) és ager, agris (‘szántóföld’) elemekből. A ~ tehát eredetileg
zarándokok, utazók köpenygallérját jelentette.
pelikán – ‘gödény’.
Nemzetközi szó a latin pelicanus előzménye, a görög pelekan
(‘harkály; pelikán’) nyomán; a név a görögben hangutánzó eredetű,
a pelekaó (‘fejszével vág’) származéka a peleküsz (‘fejsze’) alapján.
A magyarba a német Pelikan közvetítette.
pellagra – ‘vitaminhiányos bőrbetegség’.
Nemzetközi szó az olasz pelle agra (‘érdes bőr’) kifejezésből; e
szavak forrása a latin pellis (‘bőr’), illetve acer, acris (‘éles, metsző,
durva’).
pellengér – ‘szégyenoszlop, szégyenfa’. Származéka:
(ki)pellengérez.
A középfelnémet pranger, prenger átvétele ejtéskönnyítő
járulékhanggal, hangrendi illeszkedéssel, r  l elhasonulással,
analogikus nyúlással és intervokális kettőződéssel: pranger 
prenger  perenger  pelenger, pelengér  pellengér.
pelyva – ‘a gabonaszem csépléskor leváló héja’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát pljeva, szlovén, szlovák pleva. A
magyarban hangáthelyezés következett be: pljeva  peljva,
esetleg utólagos palatalizációval: pleva  pelva  pelyva; az is
elképzelhető, hogy még a honfoglalás előtt kölcsönöztünk egy
délorosz peleva formát, amelyből a két nyílt szótagos tendencia
alapján lett pelva, majd pelyva.
pemete – ‘kemencesöprű’; ‘pemetefű’.
A bolgár pomet átvétele; ennek két irányú hangrendi
kiegyenlítődésével lett egyfelől a pamat, másfelől a pemet alak,
amely talán kicsinyítő képzővel vette fel a ~ formát.
pempő – ‘pépes étel’; ‘pépes anyag’: méhpempő.
Gyermeknyelvi szó, a pép alakváltozata járulékos nazálissal, mint a
göb–gömb, lobog–lomb szópárok második tagjában.
pemzli – ‘ecset’.
A német Pinsel (‘ecset’) középfelnémet pensel előzményének
átvétele; a -li végzet bajor-osztrák nyelvjárási alakváltozatra vall. A
német szó az ófrancia pincel révén a latin penicilus (‘ecset’) szóra
megy vissza, amely a penis (‘farok’) kicsinyített alakja.
pendely – ‘vászon alsószoknya vagy női ing’; ‘kisgyermek hosszú,
ingszerű ruhája’: pendelyes gyerek. Alakváltozatok: pendé, pentöl,
pintő, pengyel, pöndől stb.
A német Band (‘szalag’) tájnyelvi, kicsinyített bändel, pendl
alakjainak átvétele. Egy korai pendelyes ing (‘szalagdíszes ing’)
szókapcsolatból pendelyes, majd pendely alakban önállósult ‘ing’
jelentésben; lásd erre kalap. Lásd még pánt, pántlika.
penderedik – ‘csavarodik’; ‘frissen perdül, fordul’. Származékok,
illetve kapcsolt szavak: penderít, penderül.
Valószínűleg hangutánzó, hangfestő szavak a forgó, guruló mozgás
érzékeltetésére; a pödör rokonai, mint a pöndörödik, pöndörül
alakváltozatok sejtetik.
pendlizik – ‘ingázik, két hely között rendszeresen ide-oda jár,
közlekedik’; ‘‹színész› egy este több helyen is fellép’. Származéka:
pendli.
A német pendeln (‘ing; ingázik’) magyar változata; ez a Pendel
(‘inga’) főnévből való, végső forrása a latin pendulum (‘inga’) a
pendere (‘függ’) igéből. A magyar pendli alighanem elvonás a ~ből.
Lásd még panzió, penzum, pezó, pond, ponderál, spendíroz.
penecilus – lásd penicilus
penész – ‘szerves anyagon fonalas gombákból képződő zöldesszürke
réteg’. Származékai: penészes, penészedik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát plesan, szlovén plesen, szlovák
pleseň. A bizonyára korán átvett szóban a szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó szüntette meg, közben
hangátvetés, az l kiejtése, végül a második szótagban az e
analógiás megnyúlása következett be: plesn  peleszne 
peneszle  penesz  penész.
penetráns – ‘orrfacsaró ‹szag, bűz›’; ‘átható, éles, metsző ‹tekintet›’.
Nemzetközi szó a latin penetrare (‘behatol, átjár’) igéből, a penus
(‘belső rész’) és intrare (‘belép’) szavak elemeiből. A ~ folyamatos
melléknévi igenév.
peng – ‘‹húr, rugalmas fémtárgy érintésre› lassan elhaló zenei
hangot ad’. Származékok és kapcsolt szavak: pengés, penget,
pengető, pengetés; pendít, pendül.
Hangutánzó eredetű szócsalád; alakjai olyan kapcsolatban állnak,
mint pl. cseng–csendít–csendül. Lásd még penge, pengő.
a achát
penge – ‘kard, tőr, kés vagy borotva fém lapja’.
A peng ige folyamatos melléknévi igenevének olyan változata, mint
csusza, hinta, hulla, lenge. Lásd még pengő.
pengő – ‘magyar pénznem 1927 és 1946 között’. Származéka:
pengős.
A peng ige folyamatos melléknévi igeneve; a 19. században
ezüstpénzre, fémpénzre mondták, a papírpénztől való
megkülönböztetésként. A pengő forint kifejezésből lett utóbb önálló
főnév, az új pénznem neve. Lásd még penge.
penicillin – ‘gyulladást okozó baktériumok elleni gyógyszer’.
A Penicillium (‘ecsetpenész’) név származéka a vegyi
készítményekben gyakori -in végzettel (mint anilin, kinin), mivel
ebből a penészgombából állította elő a szert A. Fleming angol
bakteriológus. A gombanév eredetéről lásd pemzli, penicilus,
penisz.
penicilus – ‘tollkés, zsebkés’; penecilus alakban is: Sohasem bírtam
megtalálni többé a kis csontnyelű penecilusomat (Mikszáth).
A latin penicillus (‘ecset’) átvétele; ez további kicsinyítés a penis
(‘farok’) kicsinyített peniculus (‘pamacs’) származékából. A magyar
szó fenti értelme bonyolult úton jött létre: ‘ecset’  ‘íróecset’ 
‘írótoll’  ‘írótoll (lúdtoll) hegyezéséhez, vágásához való zsebkés’
 ‘zsebkés’. Az ‘íróecset’  ‘írótoll’ átmenetet a hasonló funkción
túl az is segítette, hogy a ~t a latin penna (‘toll’) származékának
vélték. Ebbe a családba tartozik a francia pinceau (‘ecset’), az
angol pencil (‘ceruza’) és a pemzli német eredetije is. A ~ elavult
szó. Lásd még penicillin, penisz, penna.
penisz – ‘hímvessző’.
Az orvosi nyelv szava a latin penis (‘farok’) nyomán. Az elterjedt
pénisz ejtés a megfelelő német szó (Penis) külön átvételéből ered.
Lásd még pemzli, penicillin, penicilus.
penitencia – ‘bűnbánat, vezeklés ‹a katolikus egyházban›’. –
penitenciárius: ‘kanonok, aki a különleges bűnesetekben is jogosult
a feloldozást megadni’.
Nemzetközi szó a latin paenitentia (‘megbánás’) nyomán, amely a
paenitere (‘megbán’) ige származéka; végső forrása a paena,
poena (‘büntetés’). Lásd még pönálé.
penna – ‘‹lúdtollból való› írótoll’: Nem írom pennával… de szablyám
élivel… az én örök híremet (Zrínyi).
A latin penna (‘madár szárnytolla’) átvétele; ‘írótoll’ jelentése él az
angol pen szóban is. Elavult szó.
penta- – ‹idegen összetételek előtagjaként› ‘öt’. – pentaéder: ‘ötlapú
mértani test’. – pentagon: ‘ötszög’. – pentagondodekaéder:
‘tizenkét szabályos ötszögből álló mértani test’. – pentagramma:
‘ötágú csillag mint ókori, varázserejű jelkép’. – pentameter: ‘négy
egész és két fél lábból álló daktilusi verssor’. – pentaprizma:
‘ötoldalú üveghasáb tükörreflexes kamerák keresőjében. –
pentatlon: ‘öttusa’. – pentaton: ‘ötfokú ‹zenei skála›’.
A görög penta (‘öt’) összetételei; a második elemekre nézve lásd
dodekaéder, trigonometria, gramm, metrum, prizma, atléta, tónus.
Lásd még pentateuchus, puncs.
pentateuchus – ‘az Ötkönyv, Mózes öt könyve az ószövetségi Biblia
élén’.
Latin szó a görög penta (‘öt’) és teukhosz (‘eszköz, tekercs, könyv’)
elemekből. Lásd még penta-, puncs.
péntek – ‘a hét ötödik napja’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén petek, szlovák piatok; ezek
a szláv pet, piat (‘öt’) származékai, oldalági rokonuk a görög pente
(‘öt’). A magyarba még a 10. század vége előtt kerülhetett a régi
szláv nazálist őrző *pentek alak, alighanem valamelyik déli szláv
nyelvből. Lásd még peták.
penultima – ‘utolsó előtti ‹szótag›’.
Nemzetközi szó a latin paene (‘csaknem’) és ultima (‘utolsó’),
mármint syllaba (‘szótag’) nyomán. Lásd még ultra.
pénz – ‘értékmérőként és csereértékként használt fém vagy papír
eszköz’; ‘halpikkely’: halpénz. Származékai: pénzes, pénzel.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén penez, szlovák peniaz
(‘pénzérme’); ezek töve a német Pfennig és angol penny germán
előzményével, végső soron a latin pannus (‘szövetdarabka’) szóval
kapcsolatosak, mivel hajdan ruhaneműk is szolgáltak csereérték
gyanánt. A ~ a két nyílt szótagos tendencia alapján jött létre
toldalékos alakokban, hangsúlyos nyúlással: penez  penezet 
penzet  penz  pénz.
penzum – ‘kiszabott feladat, munka’; ‘feladat, lecke’.
Nemzetközi szó a latin pendere, pensum (‘mérlegel, kimér’) igéből;
az ókorban a pensum a rabnőknek egy napra kimért gyapjúadag
volt, amit megfonni tartoztak. Lásd még panzió, pezó, pond,
ponderál, spendíroz.
penny – ‘angol váltópénz, a font századrésze’.
Angol szó, eredetibb formájában penning, a német Pfennig
megfelelője; közös forrásuk talán a latin pannus (‘szövetdarabka’),
mivel hajdan ruhaneműk is szolgáltak csereérték gyanánt. Lásd
még panel, pannó.
peon – ‘latin-amerikai napszámos’.
Spanyol szó, tkp. ‘gyalogos’ a latin pes, pedis késő, nagyító képzős
pedo, pedonis alakjából. Lásd még pionír.
- 276 - oldal
peónia – ‘pünkösdi rózsa’.
Nemzetközi szó a latin paeonia, illetve előzménye, a görög paiónia
nyomán; az utóbbiban Paiónnak, Endümión fiának neve rejlik, aki
állítólag e virágot fölfedezte.
pép – ‘porszerű anyag és folyadék sűrű keveréke’; ‘áttört vagy
reszelt anyagból készült félsűrű ételnemű’.
Gyermeknyelvi szó a papi rokonságából; hangutánzó jellege folytán
hasonlít a latin pappa, cseh papu (‘gyermekeledel’), német Pappe
(‘kása, pép’) szavakhoz.
pepecsel – ‘aprólékoskodva foglalkozik valamivel’; ‘piszmog’.
Hangfestő eredetű szó.
pepita – ‘apró sötét és világos kockákból álló minta’.
Ez a minta egy Pepita de Ortega nevű népszerű spanyol
táncosnőről kapta nevét, aki a 19. század derekán Európa-szerte
sok helyen fellépett, és kockás kendőt viselt. A Pepita a spanyol
Pepito nőnemű alakja; ez utóbbi a Jusepe, azaz József keresztnév
becéző Pepe alakjának kicsinyített formája.
peplosz – ‘ujjatlan, a vállon csattal megerősített női felsőruha az
ókori görögöknél’.
Görög szó.
pepszin – ‘a gyomor fehérjebontó enzimje’. – peptid: ‘fehérjék
lebontásakor keletkező egyszerű aminosavas vegyület’.
Orvosbiológiai szakszavak a görög pepszisz (‘emésztés’), illetve
peptó (‘emészt’) szavakból, a vegyületeknél gyakori -in (mint
inzulin, kinin), illetve -id (mint aldehid, klorid) végződéssel.
pér – ‘a pisztránggal rokon folyami hal’.
Ismeretlen eredetű szó.
per1 – ‘törve’: hat per kettő az három; ‘‹alosztály jelölésére›’: három
per hármas ügyosztály; ‘‹tréfás kifejezésekben› -nként’: per kopf,
per koponya; ‘‹hivataloskodó kifejezésekben kb.› -nyilag’: per
pillanat, per ma.
A latin per (‘át, révén, szerint, vele’) átvétele; használata régi latin
kifejezéseken (pl. per capita, azaz ‘fejenként’) alapul, de német
mintákon is: per Jahr, per Stück (‘évente, darabonként’); a per
pillanat, per ma semmivel sem indokolható, fontoskodó zagyvaság.
Lásd még percent, perorális, persze, pertu.
per2 – lásd perel
perc – ‘nagyon rövid idő’: egy percig se maradok itt; ‘az óra
hatvanadrésze’; ‘az ujj egy íze’: ujjperc; ‘a mértani fok
hatvanadrésze’.
A percen ige percenés, percegés, percenet alakjaiból vonódott el;
jelentésfejlődése: ‘az óra egy percenése’  ‘rövid idő’  ‘kis
időegység’  ‘kicsiny darab, rész’.
percen – ‘egy halk, kaparászáshoz hasonló hangot ad’; ‘‹óra› egyet
tiktakol’. Származékok és kapcsolt szavak: percenés, percenet,
percent; perceg, percegő, percegés.
Hangutánzó eredetű szócsalád. Lásd még perc, porc, pörc.
percent – ‘százalék’.
Az ausztriai német Perzent átvétele, forrása az olasz per cento
(‘százanként’) a latin per (‘át, által, szerint’) és centum (‘száz’)
nyomán. Lásd még procent.
percipiál – ‘észlel, érzékel’. – percepció: ‘érzékelés’. – perceptív:
‘észrevevő, felfogó ‹képesség›’. – percepcionalizmus: ‘a
megismerést az érzéki észlelésre korlátozó ismeretelméleti
felfogás’.
Nemzetközi szócsalád a latin percipere, perceptum (‘megragad,
észlel, felfog’) igéből, a nyomatékosító per- és a capere (‘fog,
megragad’) elemek nyomán. Lásd még appercipiál.
perdendo – ‘elhalóan, fokozatosan halkítva ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás a perdere (‘elvész, elveszít’) igéből, tkp.
‘elveszve’. Lásd még perdita.
perdita – ‘bukott nő, prostituált’.
Olasz eredetű irodalmi szó, a perdito (‘elveszett, elkárhozott’)
nőnemű alakja a perdere (‘elvész’) igéből; előzménye az azonos
latin ige. Lásd még perdendo.
pereat – ‘vesszen, pusztuljon, le vele’: Minden új hangra, új erőre…
pereátot kiáltanak (Ady).
Latin szó, a perire (‘pusztul’) egyes harmadik személyű felszólító
alakja a per- (‘keresztül, el, félre’) és ire (‘megy’) elemekből. Régies
szó.
perec – ‘kettős hurokba vagy karikába font vékony péksütemény’:
sósperec; ‘nemesfém karika’: karperec, bokaperec. Származéka:
pereces.
A középfelnémet preze (‘perec’) átvétele (irodalmi német Brezel);
ez a latin brachium (‘kar’) feltehető késői *brachitum (‘összefont
karok’) származékára vezethető vissza. Lásd még brácsa.
pereg – ‘‹szemekben, apró darabokban› hull’; ‘szapora ütésektől
folyamatos hangot ad’: pereg a dob; ‘‹főleg pörög alakjában›
forog’. Származékok és kapcsolt szavak: pergő, pergés, pörge;
perget, pörget, pörgettyű, perdít, perdül, perdület.
Hangutánzó eredetű szócsalád, a forgó tárgyak mozgásától keltett
hangokat érzékelteti. A jelentések nagy többsége ebbe a körbe
tartozik, főleg a labiális változatokhoz (pörög, pördül, pördít)
kötődve; a ~ fenti első két jelentése merőben csak a hangzást
érzékelteti.
a achát
peregrinus – ‘vándor, vándordiák, zarándok’. – peregrináció:
‘vándorlás’; ‘költözés ‹madaraknál›’; ‘protestáns lelkészjelölt
külföldi tanulmányútjai’.
A ~ latin szó, tkp. ‘idegen, külhoni, járatlan’; eredetéről lásd
pelerin.
perel – ‘perbe idéz ‹valakit›, pert folytat’: kártérítésért perel; ‘‹inkább
pöröl alakváltozatában› veszekedik, civakodik’. Származékok és
kapcsolt szavak: perlekedik, perlekedés; per, peres, peresít,
pereskedik, pereskedés.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát preti (‘vádol’), szlovák prieť sa
(‘veszekszik’); a szóeleji mássalhangzó-torlódást járulékos
magánhangzó oldotta fel: preti  pereti  perel; a per utólagos
elvonás a magyarban.
perem – ‘szegély’. Származékai: peremes, peremez.
A középfelnémet brem, prem (‘szegély, szegés’) átvétele; a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta. Lásd még
prém.
pereputty – ‘rokonság, család, háznép’: vele jött az egész pereputty.
Ismeretlen eredetű szó.
peresztrojka – ‘gyökeres átalakítás ‹a Szovjetunióban a nyolcvanas
években Gorbacsov által meghirdetett politika›’.
Orosz szó, tkp. ‘átépítés’ a pere- (‘át’) és sztroitj (‘épít’) elemekből.
perfekció – ‘tökéletesség, teljesség’. – perfekcionizmus: ‘a
tökéletesre való törekvés’. – perfekcionista: ‘‹munkájában›
megalkuvás nélkül a tökéletesre törekvő ember’. – perfekt:
‘tökéletes, hibátlan’; ‘‹idegen nyelvben› tökéletesen jártas’: perfekt
angol és francia levelező. – perfektum: ‘‹nyelvtanban› befejezett
igeidő’. – perfektuál: ‘véghezvisz, foganatosít’.
Nemzetközi szócsalád a latin perficere, perfectum (‘elvégez,
véghezvisz’) ige alapján, a per- (‘keresztül’) és facere (‘csinál’)
elemekből. A perfekt a megfelelő német szó átvétele. Lásd még
parfé.
perfid – ‘hitszegő, hűtlen, álnok’. – perfidia: ‘hitszegés, hűtlenség’.
Nemzetközi szócsalád a latin perfidus (‘hitszegő’) nyomán, a per-
(‘el, félre’) és fides (‘hűség, tisztesség’) elemekből. Lásd még
fidélis.
perforál – ‘átfúr, lyuggat, perforációval lát el’; ‘átfúródik’: perforált a
vakbele. – perforáció: ‘apró lyukak sorozata ‹papíron, a letépés
megkönnyítésére›’; ‘átfúródás’: vakbélperforáció.
Nemzetközi szó a latin perforare (‘átlyukaszt’) szóból, a per- (‘át’)
és forare (‘fúr’) elemekből.
performance – [pörformansz] ‘színházi és képzőművészeti elemeket
kombináló egyszeri műalkotás’.
Angol szó, tkp. ‘végrehajtás, teljesítmény, előadás, kiállítás’, latinos
jellegű képzés a perform (‘elvégez, teljesít’) igéből; ez voltaképp a
francia parfournir (‘bevégez’) származéka; a fournir elem
eredetéről lásd furnér.
pergamen – ‘írás céljára finoman kidolgozott, vékony állatbőr’.
Nemzetközi szó a latin Pergamena charta, illetve előzménye, a
görög Pergaméné diphtera (‘pergamoni hártya’) önállósult első
eleme alapján, vagyis az ókori kis-ázsiai Pergamon város nevére
utal.
pergola – ‘nyitott lugas felfutó növényekkel.
Olasz szó, a latin pergula (‘karzat, erkély’) folytatója.
perhorreszkál – ‘kárhoztat, elítél’; ‘visszariad ‹valamitől›’.
A latin perhorrescere (‘elszörnyülködik, megrendül’) szóból, a per-
(‘keresztül’) és horrere (‘elborzad, irtózik’) elemekből. Elavult szó.
Lásd még horror.
péri – ‘tündér, jó szellem’: A Paradicsom és a péri (Schumann
oratóriuma).
Nemzetközi szó a perzsa parí (‘szárnyas szellem’) nyomán;
eredetileg ‘szép, de gonosz női démon’.
periféria – ‘külső rész, szél’: perifériás látás; ‘külterület, külváros’; ‘a
számítógép központi egységén kívüli gépelemek összessége’. –
periferiális, periferikus: ‘külső, szélső, a központtól távol eső’;
‘mellékes’.
Nemzetközi szócsalád a latin periferia, illetve előzménye, a görög
periphereia (‘kör kerülete’) nyomán, a görög peri- (‘körül, körbe’) és
pheró (‘visz’) elemekből.
perigeum – ‘a Hold vagy mesterséges hold pályájának a Föld
középpontjához legközelebb eső pontja’. – perihélium: ‘a bolygók
pályájának a Nap középpontjához legközelebb eső pontja’.
Csillagászati szakszók a latin perigaeum és perihelium nyomán, a
görög peri- (‘körül, mellett’) és gaia, gé (‘föld’), illetve héliosz
(‘nap’) elemekből.
perikarditisz – ‘szívburokgyulladás’.
Orvosi szakszó a görög peri- (‘körül’) és kardia (‘szív’) elemekből, a
gyulladásra utaló -itisz végződéssel.
perikópa – ‘az adott ünnepnapra kijelölt szentírási szakasz’.
A latin pericopa előzménye a görög perikopé (‘körülvágás, levágott
rész’) a peri- (‘körül’) és koptó (‘vág’) elemekből.
periódus – ‘(visszatérő) szakasz, időköz’; ‘szabályosan ismétlődő
jelenségek egy szakasza’: váltóáram periódusa; ‘‹régebben›
körmondat’. – periodikus: ‘a szabályos visszatérésen, ismétlődésen
alapuló’: periodikus rendszer. – periodika: ‘időszaki sajtótermék,
- 277 - oldal
folyóirat’. – periodicitás: ‘szakaszosság, periodikus jelleg’. –
periodizál: ‘korszakol, korszakokra bont’.
Nemzetközi szócsalás a latin periodus, illetve előzménye, a görög
periodosz (‘körfordulat, szakasz’) nyomán, a peri- (‘körül’) és
hodosz (‘út’) elemekből.
perioikosz – ‘az ókori Spárta szabad, de politikai jogokkal nem bíró
lakosa’.
Történelmi szakszó a görög peri- (‘körül, mellett’) és oikidzomai
(‘lakik’) elemekből.
peripatetikus – ‘Arisztotelész tanítványa’; ‘‹melléknévként› iskolás
kötöttség nélkül, csoportosan végzett ‹oktatás›’.
Nemzetközi szó a görög peripatetikosz (tkp. ‘járkáló’) nyomán, a
peripateó (‘járkál, sétálgat’) igéből, a görög peri- (‘körül’) és pateó
(‘lépked, jár’) elemek szerint; Arisztotelész a hagyomány szerint
gyakran sétálgatás közben oktatta tanítványait.
periszkóp – ‘tükrökből és lencsékből szerkesztett optikai készülék,
amellyel akadályok fölött is átlátni’.
Nemzetközi szó a görög peri- (‘körül’) és szkopeó (‘néz’) elemekből.
perisztaltika – ‘féregszerűen gyűrűző, a beltartalmat így továbbító
mozgás ‹nyelőcsőben, bélben›’ . – perisztaltikus: ‘a perisztaltika
módszerével folyó’: perisztaltikus mozgás.
Élettani szakszó a görög peri- (‘körül’) és sztaltikosz (‘összeszorító’)
elemekből.
perisztülion – görög és római lakóház oszlopokkal körülvett belső
udvara.
Műtörténeti szakszó a görög peri- (‘körül’) és sztülosz (‘oszlop’)
elemekből. Lásd még sztilita.
perje – ‘laza bugájú fű’.
Szláv eredetű szó: szlovén pirje (‘tönköly’), szlovák pyrie (‘perje’). A
magyar szótőben nyíltabbá válás zajlott le.
perjel – ‘rendi elöljáró, prior’.
A latin prior (‘előbbi, előbbre való’) származéka; ez a pro, prae
(‘elöl, előtt’) középfokának (prior, prius) hímnemű alakja. A magyar
szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta, majd hangrendi illeszkedés és r  l
elhasonulás történt: prior  perior  perjer  perjel . Lásd még
prior, priusz.
perkál – ‘mintázott pamutvászon’.
Az indiai eredetű perzsa pergál (‘könnyű vászon’) átvétele angol,
francia s végül német (Perkal) közvetítéssel.
perlit – ‘hevítésre erősen megduzzadó, üveges vulkáni kőzet’.
Német ipari szakszó a Perle (‘gyöngy’) szóból, az ipari termékekben
gyakori -it végződéssel (mint pl. paxit).
permanens – ‘állandó, tartós, folytonos’. – permanencia: ‘készenlét,
ügyelet’: permanenciában van.
Nemzetközi szócsalád a latin permanens, permanentis alapján, a
permanere (‘állandóan megmarad, állhatatos’) igéből, amely az itt
nyomatékosító per- előtag és manere (‘marad’) ige kapcsolata.
permeábilis – ‘áthatolható, áteresztő’: permeábilis hártya.
Fizikai szakszó a latin per- (‘át’) és meare (‘megy’) elemekből.
permetezik – ‘finom cseppekben esik, szemerkél’. Származékok és
kapcsolt szavak: permetez, permetező, permetezés, permet,
permeteg.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
permutáció – ‘felcserélés, sorrend változtatása’.
Matematikai szakszó a latin permutatio alapján, a per- (‘át, körül’)
és mutare (‘cserél’) elemekből.
pernahajder – ‘semmirekellő, haszontalan (ember)’; ‘ebadta kölyök’.
A német Bärenhäuter (‘naplopó’) régi és tájnyelvi perenheuter
alakjának átvétele; a szó belsejében hangáthelyezés, hasonulás és
zöngésülés történt: perenheuter  pernehajter  pernahajter 
pernahajder. A német szó ‘medvebőrös’ jelentésű a Bär (‘medve’)
és Haut (‘bőr’) elemekből, és az auf der Bärenhaut liegen
(‘medvebőrön hever, lustálkodik, a napot lopja’) kifejezésből ered.
pernye – ‘elégett anyag könnyű, szállongó maradvány, hamuja’.
A szlovák pyrina (‘hamu’) vagy valamely vele rokon északi szláv
szó átvétele; a magyar szóban a két nyílt szótagos tendencia
érvényesült, majd nyíltabbá válás, hangrendi illeszkedés és
palatalizálódás történt: pyrina  pirna  perna  perne  pernye.
peron – ‘fel- és leszállásra való kiépített szakasz vasúti vágányok
mellett’; ‘vasúti és villamoskocsi vagy busz fel- és leszállásra való
része’.
A francia perron (tkp. ‘lépcső, feljárat’) átvétele német
közvetítéssel; a pierre (‘kő’) nagyító képzős alakja, a latin petra s
végső soron a görög petra, petrosz (‘kő, szikla’) folytatója.
peronoszpóra – ‘kultúrnövényeken, főleg szőlőn élősködő
penészgomba’.
Nemzetközi szó az újkori latin Peronospora nyomán, a görög
peroné (‘tű, csat, kapocs’) és szpora (‘mag, sarj’) elemekből; a
névadás indoka tisztázatlan. Lásd még spóra.
perorál – ‘szónokol’; ‘szaval, papol’: Hazudni rút. Ez ellen a morál, / A
társas illem egyként perorál (Arany).
Latin szó (perorare) a per- (‘át, végig’) és orare (‘szónokol’)
elemekből; az utóbbi eredetéről lásd orátor. Lásd még perorális.
perorális – ‘szájon át való’; ‘lenyelendő ‹gyógyszer›’: perorálisan
a achát
szedendő.
Orvosi szakszó a latin per ore (‘szájon át’) kifejezésből, a per- (‘át’)
és os, oris (‘száj’) elemek alapján. Lásd még perorál.
perpatvar – ‘veszekedés’.
A per és patvar szavak tautologikus összetétele (mint pl. búbánat,
szóbeszéd).
persely – ‘keskeny nyílású pénzgyűjtő doboz’; ‘csapszeget, tengelyt
körbefogó csőszerű fém alkatrész’.
Bizonyosan német eredetű szó. Vagy a középfelnémet burse bajor-
osztrák kicsinyített pürschel formájából való pörsel  persel 
persely fejlődéssel; vagy a német Büchse (‘pénztárca, szelence’)
tájnyelvi, kicsinyített büchschel alakjából ered ss  rs
elhasonulással (mint pl. farsang). Az első származtatás valószínűbb.
perspektíva – ‘‹mértani, festői› távlat’; ‘kilátás, látvány’; ‘jövőkép,
kilátás(ok), remények’: ennek a kapcsolatnak nincs perspektívája;
‘nézőpont, szemszög’. – perspektivikus: ‘távlati’; ‘művészi távlat
szerint alkotott’: perspektivikus ábrázolás.
Nemzetközi szó a késő latin perspectiva ars (‘keresztülpillantó
művészet’) kifejezés főnevesült első eleme alapján, amely a
perspicere, perspectum (‘megszemlél, keresztüllát’) ige
származéka a per- (‘át’) és specere (‘néz’) elemekből. Lásd még
spektrum.
perspiráció – ‘izzadás; veríték’.
Orvosi latin szó (perspiratio) a per- (‘keresztül’) és spirare,
spiratum (‘lehel, lélegzik’) elemekből. Lásd még aspirál, konspirál,
spiritusz.
persze – ‘hogyne, természetesen’.
A latin per se intelligitur (‘magától értetődik’) kifejezés első két
eleméből összevonódott szó.
perszeveráció – ‘szavak, cselekedetek értelmetlen ismételgetése’.
Latin lélektani szakszó (perseveratio) a perseverare, perseveratum
(‘kitart’) igéből, az itt nyomatékosító szerepű per- és severus
(‘szigorú, kemény’) elemek alapján.
persziflál – ‘kigúnyol, kifiguráz, nevetségessé tesz ‹műalkotásban›’.
– persziflázs: ‘kifigurázás, kinevettetés’; ‘irodalmi vagy zenei
paródia’.
Nemzetközi szócsalád a francia persifler (‘kinevettet’) és persiflage
nyomán; ezekben a siffler (‘fütyül’) ige rejlik, a latin sibilare
folytatója; a ~ értelme tehát ‘kifütyül’.
perszóna – ‘‹régen› személy’; ‘nőszemély’. – perszonális:
‘személyes, személyi’; ‘‹főnévként› személynök’. – perszonalitás:
‘személyiség’. – perszonalizmus: ‘különféle gondolati rendszerek,
irányzatok neve, amelyek Isten vagy az ember személyessége
körül forognak’.
Nemzetközi szócsalád a latin persona (‘tragikai álarc, drámai
személy, személy’) alapján. A hagyományos etimológia szerint ez a
personare (‘áthangzik’) ige származéka a per- (‘keresztül’) és
sonus elemekből, mivel az ókori színpadi álarcba egy erősítő
hangtölcsér volt beépítve, amelyen át a játszó szavai
„áthangzottak”, ám a persona hosszú o-ja ezt a magyarázatot
valószínűtlenné teszi. A valódi forrás talán egy etruszk phersu szó,
amelyet egy maszk felirataként találtak, és feltételezik, hogy
maszkot jelentett. A fenti származékok jórészt a franciában jöttek
létre, és onnan terjedtek el (personalité, personalisme); a magyar
szavak latinosított formák. Lásd még perszonifikáció.
perszonifikáció – ‘megszemélyesítés’.
Tudós latin szóalkotás a persona (‘személy’) és facere (‘csinál’)
elemekből. Lásd még perszóna.
pertli – ‘zsinór, keskeny szalag’: cipőpertli.
A bajor-osztrák pertl átvétele a szillabikus l szokott feloldásával
(mint kamásli, tipli); ez kicsinyítő forma az irodalmi német Borte
(‘szegély, paszomány’) nyomán, amely a Bord (‘szél, part, szegély’)
rokona. Lásd még bordűr.
pertraktál – ‘alaposan megbeszél’; ‘kitereget, kitálal’.
A latin pertractare (‘körültapogat; megvizsgál, megtárgyal’) igéből,
a per- (‘körül, át’) és tractare (‘érint, tapint’) elemek alapján; az
utóbbi a trahere, tractum (‘húz’) gyakorító formája. Lásd még
traktál, traktátus, traktor.
pertu – ‘tegezéses viszony’: pertut isznak, pertuban vannak;
‘‹régebben› bizalmas, tegeződő’: pertu barátom ő.
Magyar fejlemény a latin per- (‘szerint’) és tu (‘te’) elemek alapján;
a per tu szólít (‘tu, azaz te formában beszél hozzá’) kifejezésből
önállósult, összevonódott alak. Mintája lehetett a német per du is, a
német egyes második személyű (tegezéses) alak szerint. Lásd még
per.
perváta – ‘árnyékszék’.
A latin privata camera (‘magánfülke’) szépítő kifejezés első
eleméből lett; a szóeleji mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés
oldotta fel, majd nyíltabbá válás történt: privata  pirvata 
perváta. Elavult szó; eredetéről lásd privát.
perverz – ‘fonák, torz, természetellenes’; ‘elvetemült’. – perverzió:
‘elferdülés, torzulás’; ‘nemi eltévelyedés’. – perverzitás: ‘nemi
eltévelyedés’; ‘romlottság, züllöttség’.
Nemzetközi szócsalád a latin pervertere, perversum (‘elfordít,
félrevisz’) nyomán, a per- (‘el, félre’) és vertere (‘fordít’) elemekből.
- 278 - oldal
A ~ a német pervers átvétele. Lásd még verzió.
perzekutor – ‘pandúr, megyei csendbiztos’; ‘ügyész’: perzekutor-
esztétika (‘irodalmi művek bírósági üldözése politikai vagy vallási
vádak alapján’). – perzekúció: ‘üldözés ‹hatóság részéről›’.
A latin persecutor (‘üldöző’) átvétele a persequi, persecutus
(‘üldöz’) alapján, a per- (‘keresztül’) és sequi (‘követ’) elemekből.
Lásd még egzekúció, konzekvens, szekvencia, szvit.
perzsa – ‘tömegében Iránban élő, indoeurópai nyelvet beszélő nép
tagja; e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel
kapcsolatos’.
A latin Persa (‘perzsa’) átvétele; ennek forrása a görög Perszész
közvetítésével az óperzsa Pársza, amely alighanem egy parszua
törzsnévből való. A magyar szó zs-je olyan ejtést mutat, mint izsóp,
petrezselyem, zsálya.
perzsel – ‘pörköl, leéget’; ‘hevít’: perzselő napsütés; ‘nagyon forró’:
perzsel a bőre. Származékai: perzselt, perzselő, perzselődik.
Hangutánzó eredetű szó a pörköl, pörsen rokonságából; a labiális
alakok (pörzsöl stb.) csak konkrét értelemben használatosak. Lásd
még pirít, pirkad, pirongat, piros.
pest – ‘(mészégető) kemence’.
A bolgár pest (‘kemence’) átvétele; ez az alapja a Pest városnévnek
is. A sütéssel kapcsolatos szláv pek-, pecs- tő származéka; elavult
szó. Lásd még pecsenye, pecsét.
pestis – ‘a nyirokmirigyek elgennyedésével járó, pusztító járványos
betegség’.
A latin pestis (‘döghalál’) átvétele; ennek eredete tisztázatlan.
pesszárium – ‘női hüvelybe helyezett fogamzásgátló eszköz’.
A középlatin pessarium a görög pesszon (‘ovális, sima kő’) latin
pessum alakjából való, és olyan követ jelentett, amelyet a
megsüllyedt méh megtámasztására helyeztek a hüvelybe; végső
forrása az arám pissza (‘kavics’).
pesszimizmus – ‘borúlátás’. – pesszimista: ‘borúlátásra hajlamos
‹személy›’; ‘a jövőt kedvezőtlenül értékelő’: pesszimista
előrejelzés. – pesszimisztikus: ‘borúlátó’.
Nemzetközi szócsalád a latin malus (‘rossz’) rendhagyó felsőfoka, a
pessimus (‘legrosszabb’) alapján; tagjai a franciában jöttek létre
görögös képzőkkel (pessimisme, pessimiste, pessimistique).
pesztonka – ‘szárazdajka’.
A szlovák pestunka vagy ukrán pesztunka (‘gyermekgondozó nő’)
átvétele a pestovati (‘gondoz’) tőből. Lásd még pesztra.
pesztra – ‘szárazdajka’.
A szlovén pestrnja (‘gyermekgondozó nő’) átvétele a pestovati
(‘gondoz’) tőből; a szóközépi magánhangzó-torlódást a nj elem
kiejtése oldotta fel. Lásd még pesztonka.
peták – ‘igen kis értékű pénz’: egy petákja sincs; ‘‹régebben› öt-,
majd hétkrajcáros pénzdarab’.
A szerb-horvát petak (‘öt para értékű pénzérme’) átvétele;
megfelelői más szláv nyelvekben is vannak, a pet (‘öt’)
származékai. Lásd még péntek.
petárda – ‘robbanóanyaggal töltött (fém) tok’.
A német Petarde átvétele latinosított szóvéggel. Forrása a francia
petard, a péter (‘ropog, durran’) igéből, ez a latin peditum (‘fing’)
francia pet származékából való.
pete – ‘ember, emlős női ivarsejtje’: peteérés, petehormon;
‘ízeltlábúak, rovarok megtermékenyített női ivarsejtje’.
A Péter személynév régi Pete becenevének főnevesülése; lásd még
geci.
petíció – ‘intézményhez, állami szervhez benyújtott kérés, panasz,
tiltakozás’; ‘‹régen› folyamodvány’.
Nemzetközi szó a latin petitio (‘kérés, peres ügy’) nyomán, a
petere, petitum (‘keres, kér, perel’) igéből. Lásd még apetitus.
petit – ‘apró nyomdai betűfokozat’.
A francia petit (‘kicsi’) szó betűejtéses származéka; amaz talán egy
‘rész’ jelentésű kelta pett tőből való. Lásd még piti.
petrence – ‘szálas takarmány kisebb rakása’.
A szlovák petrenec többes petrence alakjának átvétele.
petrezselyem – ‘fehérrépa illatos, zöld fűszernek használt levele’.
A latin petrosilium átvétele több lépcsős hangrendi
kiegyenlítődéssel és zöngésüléssel: petrosilium  petresiljom 
petrezsiljom  petrezselyem.
petróleum – ‘fűtésre, világításra használt kőolajszármazék’.
Nemzetközi szó a latin petroleum nyomán, a petra (‘szikla’) és
oleum (‘olaj’) elemekből; mintája a görög petrelaion volt (petra és
elaion). Régen petrol, petró alakokban is élt.
petúnia – ‘széles, tölcséres virágú, enyhén fűszeres illatú kerti
növény’.
Latin botanikai név a régi francia pétun (‘dohány’) szóból, a két
növény közti rokonság alapján.
petyhüdt – ‘ernyedt, fonnyadt, lazult’.
Az elavult petyhüszik ige befejezett melléknévi igeneve (mint
hírheszik  hírhedt), hangfestő szó a fityeg, pittyed rokonságából.
pettyeget – ‘foltokkal behint’; ‘szemelget’. Származékok és kapcsolt
szavak: pettyegetett, petty, pettyes, pöttyös, pettyez, pötytyent.
Hangutánzó, hangfestő szó; a petty, pötty utólagos elvonás.
pezó – ‘több latin-amerikai állam pénzneme’. – pezeta: ‘spanyol
a achát
pénznem’.
A spanyol peso és peseta magyaros írású alakjai. A peso (‘súly’) a
latin pensum (‘kimért súly’) folytatása a pendere, pensum (‘függ;
mér, mérlegel’) alapján; a peseta ennek kicsinyített formája. Lásd
még panzió, penzum, pond, ponderál.
pezseg – ‘‹folyadék› apró buborékokat fejleszt’; ‘bizsereg, hemzseg’.
Származékai: pezsgés, pezsgő, pezsdül, pezsdít.
Hangutánzó, hangfestő szócsalád a bizsereg, bizseg, bozsog
családjából.
pézsma – ‘közép-ázsiai szarvasfajtának illatszer készítésére használt
mirigyváladéka’; ‘pézsmapocok’.
Vándorszó a latin balsamum középkori latin bisamum (‘szagos
kenőcs’) alakjából; a magyar szó közvetlen forrása talán a szláv
nyelvekben keresendő: szlovén pižem, cseh pižmo. Lásd még
balzsam.
pia – lásd piál
piac – ‘vásártér’; ‘a gazdasági, főleg kereskedelmi tevékenység
átfogó színtere’ : piacgazdaság, piackutatás; ‘eladás’: piacra
dolgozik. Származékai: piaci, piacos, piacozik.
Az olasz piazza (‘tér’) északolasz piaza [pjaca, piaca] változatának
átvétele; a szóvégi -a mint birtokos személyjelnek érzett elem
maradt el. Az olasz szó forrása a latin platea (‘széles városi út’), a
görög plateia folytatása, amely a platüsz (‘lapos’) melléknévből
ered. A régies piarc elhasonulásos alak, a piharcban ezen felül
hiátustöltő van. Lásd még platform.
piál – ‘iszik’.
Cigány eredetű szó: pijel (‘iszik’); ez indoeurópai rokonságban áll a
szláv nyelvek piti szavával (lásd pince). A pia (‘ital’) magyar
elvonás az igéből.
pianínó – ‘álló szekrényű, függőleges húrozatú zongora’.
Olasz szó (pianino), a piano (‘zongora’) kicsinyített formája. A piano
a korábbi pianoforte névből vált külön mint hangszernév; az előbbi
szó a piano és forte (‘halkan’ és ‘erősen’) elemekből forrt össze
annak alapján, hogy a kalapácszongora változó hangerejű játékot
tesz lehetővé, szemben a korábbi, pengetett csembalóval. Lásd
még forte, piano, pianista.
pianista – ‘zongoraművész’.
Olasz szó a zongora olasz piano neve alapján (eredetéről lásd
pianínó); a magyarba a német Pianist került, s szóvége
latinosodott. Lásd még piano.
piano – ‘halkan ‹adandó elő›’. – pianissimo [pianisszimó]: ‘igen
halkan ‹adandó elő›’.
Olasz zenei előadási jelzések; a piano (‘sima, halk’) a latin planus
(‘sík, sima’) folytatója; a pianissimo úgynevezett abszolút felsőfok,
tehát nem hasonlítást, hanem magas fokot jelöl. Lásd még pianínó,
pianista.
píár – ‘cég reklámtevékenysége’; ‘közszereplő, kormányzat
ténykedése a nyilvánossággal való jó kapcsolatok ápolására, a
közvélemény befolyásolására, önnön arculatának előnyös
formálására’. Származéka: píáros (‘píár szakember’).
Friss közéleti vendégszó, az angol PR betűszónak az angol betűzés
szerinti ejtése alapján. A PR a public relations, azaz ‘a
nyilvánossággal való kapcsolatok’ angol kifejezést fedi.
piarista – ‘kegyesrendi szerzetes’; ‘e tanítórenddel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a rend latin Ordo Scholarum Piarum (‘kegyes
iskolák rendje’) elnevezésének utolsó eleméből; a magyarba a latin
piarista került. Lásd még pietŕ, pietizmus.
piaszter – ‘több közel-keleti ország aprópénze’.
Az olasz piastra (‘fémlemez’) származéka, amely a késői latin
plastrum (‘mellpáncél’) latin (em)plastrum (‘gipszburkolat’)
előzménye révén a görög emplasztron (‘borogatás’) folytatója az
emplasszó (‘beken’) igéből. A magyar szó a német Piaster átvétele.
Lásd még plasztron.
pici – ‘kicsi, apró’. Származékok és kapcsolt szavak: piciny, picur,
picurka.
Hangfestő eredetű szó a parányi, pindurka, pirinyó családjából; a
pici–piciny szópár a kicsi–kicsiny megfelelője. A magyartól
függetlenül más nyelvekben is vannak hasonló hangalakú szavak a
kicsinységre: latin pusillus, olasz piccion, picciolo, cseh pičik, román
puţin [pucin]. Lásd még icipici.
picula – ‘régi tízkrajcáros aprópénz’.
Ismeretlen eredetű szó.
picsa – ‘női szeméremtest’.
Alighanem szláv eredetű szó: bolgár, szlovén, szlovák pička, a
pikati (‘vizel’) tövének származékai. A magyar szóalak a fentiekből
nem könnyen magyarázható; vagy létezett a szláv szavaknak egy
ma már ki nem mutatható *piča alakváltozata, vagy a magyarban
esett ki az érezhető kicsinyítő képző k eleme.
picsipacsi – ‘vöröspecsenye’; ‘titkos összejátszás’.
Ikerszó a pacsi nyomán.
pidgin – [pidzsin] ‘kelet-ázsiai segédnyelv, amely angol szavak
eltorzult formáit a keleti nyelvek, főleg a kínai mondatalkotás
rendszerébe illeszti bele’.
A ~ az angol business [biznisz], azaz ‘üzlet’ e nyelvben élő torzult
változata.
- 279 - oldal
pié – ‘levarrt hajtás szoknyán, blúzon’.
A francia pied (‘láb’) átvétele az eredeti kiejtés alapján. Lásd még
pedál, pedikűr, piedesztál.
piedesztál – ‘szobor vagy oszlop díszes talapzata’; ‘erkölcsi
magaslat, a tekintély helyzete’: a felvilágosodás az észt emelte
piedesztálra.
Nemzetközi szó a francia piédestal, illetve előzménye, az olasz
piedestallo nyomán, végső soron a latin pes, pedis (‘láb’) és a
germán eredetű stallum (lásd ott) alapján. Lásd még pedál,
pedikűr, pié.
pietizmus – ‘a bensőséges vallásosságot és egyéni áhítatot hirdető
áramlat a német evangélikus egyházban a 17–18. században’. –
pietista: ‘a pietizmus híve’; ‘‹melléknévként› e felfogással
kapcsolatos’.
Görögös származékok a latin pietas (‘kegyesség, istenfélelem’)
szóból; eredetét lásd pietŕ.
pietŕ – ‘festmény, szobor, amely Máriát a keresztről levett Jézussal az
ölében ábrázolja’.
Olasz szó, tkp. ‘szánalom, irgalom’; ez a latin pietas (‘istenfélelem,
kegyelet, jóság’) folytatása a pius (‘jámbor, kegyes, jóságos’)
alapján. Lásd még pietizmus.
piezo- – ‹tudományos összetételek előtagjaként› ‘bizonyos
kvarckristályok összenyomásakor keletkező’: piezoelektromosság;
‘az így nyert áram ingadozása alapján működő’: piezomikrofon;
‘vegyületek, folyadékok összenyomhatóságával kapcsolatos’:
piezokémia, piezométer.
A ~ elem a görög piedzó (‘nyom’) igéből való; az utótagok
eredetéről lásd a megfelelő címszókat.
pigment – ‘emberi bőrben, élő szervezetben lévő színezőanyag’;
‘festék színanyaga’. – pigmentáció: ‘festékképződés élő
szervezetben’.
Nemzetközi szócsalád a latin pigmentum (‘festőanyag, festék’)
nyomán, amely a pingere (‘fest’) tövének denazalizálódott pig-
változatából származik. Lásd még pikt, piktogram, piktor, pingál,
pittoreszk.
pigmeus – ‘törpe termetű, kezdetleges kultúrájú közép-afrikai törzs;
ennek tagja’.
Nemzetközi szó a latin pygmaeus (‘törpe’) nyomán; előzménye a
görög pügmaiosz, egy mesés törpe nép neve a pügmón (‘könyök
mint hosszmérték’) szóból, tehát ‘könyöknyi magas’ emberekről
van szó. Ez a mérték a könyöktől a csuklóig számított, ezért forrása
a pügmé (‘ököl, csukló’).
piha – ‘fúj, pfuj’.
Önkéntelen hangkitörésből eredő indulatszó a pfű, pfí, phí köréből,
második eleme talán a ha(h) indulatszó. A ~ kissé régies, irodalmi
ízű szó.
pihe – lásd pehely
piheg – ‘szaporán, gyengén lélegzik’. Származékai: pihegő, pihegés.
Hangutánzó szó. Lásd még pehely, pihen.
pihen – ‘‹mozgás, fárasztó tevékenység után› nyugalmi helyzetben
van’; ‘nem mozdul’: Pihen a komp, kikötötték (Petőfi). Származékai:
pihenő, pihenés, pihentet, pihentető, pihenj!
Hangutánzó szó a piheg családjából, eredetileg ‘kipihegi, kifújja
magát’ értelemben.
pika – ‘hosszú nyelű lovassági szúrófegyver’.
Alighanem az olasz pica kölcsönzése, amely a francia pique
(‘lándzsa’) szóból való, ez pedig a piquer (‘szúr’) igéből, melynek
forrása a vitatott, talán germán eredetű pic (‘csákány’). Lásd még
pikáns, piké, pikareszk, pikírt, pikk, pikkel.
pikador – ‘bikaviadal résztvevője, aki lóhátról lándzsával döfködve
ingerli a bikát’.
Spanyol szó (picador) a picar (‘lándzsával döf’) igéből; forrása a
pica (‘lándzsa’), ennek az eredetéről lásd pika. Lásd még pikáns,
piké, pikareszk, pikírt, pikk, pikkel.
pikáns – ‘kellemesen csípős ‹íz›’; ‘sikamlós, burkoltan erotikus’:
pikáns helyzet, vicc; ‘ingerlően érdekes ‹női arc, egyéniség›’. –
pikantéria: ‘pikáns, erotikus jelleg’; ‘botrányos érdekesség’.
A német pikant, Pikanterie szavak átvétele latinosított alakban;
forrásuk a francia piquant (‘szúrós, csípős, pikáns’) a piquer (‘szúr’)
igéből. A Pikanterie német szólelemény, s a szócsalád erotikai
jelentésköre is a németben alakult ki. Lásd még pika, pikador,
pikareszk, piké, pikírt, pikk, pikkel.
pikareszk – ‘az alacsony származású főhős változatos kalandjait
előadó, őt és korát ezen keresztül jellemző’: pikareszk regény.
Irodalmi szakszó a francia picaresque nyomán; forrása a spanyol
novela picaresca (‘kópéregény’) második eleme; ez a picaro (‘kópé,
csavargó’) szóból, illetve ennek picar (‘szúr, csípked, bosszant’)
forrásából ered; származásáról lásd pika. A ~et a magyarba a
német pikaresk közvetítette. Lásd még pikador, pikáns, piké, pikírt,
pikk, pikkel.
piké – ‘kidomborodó mintájú pamutszövet’.
Nemzetközi szó a francia piqué nyomán, amely a piquer (‘szúr’)
befejezett melléknévi igeneve. Lásd még pika, pikador, pikareszk,
pikáns, pikírt, pikk, pikkel.
pikírt – ‘éles, csípős, sértetten ingerült’.
a achát
Német vendégszó (pikiert), a francia piqué megfelelője a piquer
(‘szúr, piszkál, feldühít’) ige nyomán. Eredetéről lásd pika. Lásd
még pikador, pikáns, piké, pikk, pikkel.
pikk – ‘falevélhez vagy lándzsahegyhez hasonló fekete rajz, a francia
kártya egyik színe’: pikk dáma.
Nemzetközi szó a francia pique (‘lándzsa’) nyomán; eredetéről lásd
pika. Lásd még pikador, pikáns, pikareszk, piké, pikírt, pikkel.
pikkel – ‘kirúg, neheztel rá, és ezt kellemetlenkedéseivel érezteti
vele’: pikkel rám a magyartanárom.
A pikkje van rá kifejezésből alakult ige; ez német közvetítéssel a
francia avoir pique contre quelqu’un (tkp.’lándzsája van valaki
ellen’) szólásból ered, tehát a képes ‘szurkál, döfköd, piszkál’
jelentést hordozza. A szó eredetéről lásd pika. Lásd még pikador,
pikáns, pikareszk, piké, pikírt, pikk.
pikkely – ‘hal testét borító vékony, kerek szarulemezkék egyike’;
‘hasonló képződmény más állat testén’; ‘hasonló növényi lemezke’:
a toboz pikkelyei.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a régi bajor-osztrák bückel
(‘pajzsköldök, íves fémveret’) nyelvjárási pikel, pickerl formájából
ered, a szóvég palatalizálódásával. A ~ sokáig magyarul is
fémveret értelmében volt használatos, és később vette fel,
hasonlóság alapján, mai elsődleges jelentését. A német szó az
ófrancia boucle (‘fém pajzsköldök’) révén a latin buccula (‘sisak
arcvédője’) szóra, a bucca (‘arc, száj, pofa’) kicsinyített alakjára
megy vissza.
piknik – ‘kirándulás, társas összejövetel, ahová a résztvevők maguk
viszik a (közösen fogyasztandó) enni- és innivalót’.
Nemzetközi szó a francia pique-nique nyomán, amely ikerszószerű
képződmény a piquer (‘szúr, csíp, csipeget’) és a germán eredetű
nique (‘semmi, semmiség’, pl. német nichts) elemekből, tehát ‘ahol
ezt-azt csipegetnek, eszegetnek’. Nálunk angol picnic származéka
révén terjedt el.
piknikus – ‘zömök, hízásra hajlamos, derűs és kiegyensúlyozott
kedélyű’: piknikus alkat.
Lélektani szakszó a latin pycnicus szóból, amely a görög püknosz
(‘vastag, erős, tömör’) származéka.
pikoló – ‘kis adag (2 deci) sör’: egy pikoló világos; ‘‹régebben›
szimpla feketekávé’; ‘‹vendéglőben› borfiú, italokat felszolgáló
pincértanuló’; ‘a fuvola kisebb, egy oktávval magasabb hangú
változata’.
Az olasz piccolo (‘kicsiny’) átvétele, jórészt német közvetítéssel,
főleg ‘borfiú’, illetve ‘kis fuvola’ jelentésében. Az olasz szó a
hangfestő eredetű picciolo (‘pici’) alakváltozata Lásd még pici,
pikula.
pikszis – ‘szelence’; ‘valaki(k)nek kegye, jóindulata’: benne van a
(cukros) pixisben (‘kegyben áll, kedvelik, támogatják’).
A latin pyxis, illetve görög előzménye, a görög püxisz (‘puszpángfa
szelence’) szóból való, végül a büxosz (‘puszpáng’) növénynévből.
Lásd még box2, buksza, bukszus, puszpáng.
pikt – ‘ókori nép, amely a mai Skócia területén élt; ennek tagja’;
‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’.
A latin Picti (‘piktek’) népnévből; ez voltaképp ‘befestettek’
jelentésű a pingere, pictum (‘fest’) igéből, mivel a ~ek tetoválták
magukat. Lásd még pigment, piktogram, piktor, pittoreszk.
piktogram – ‘feliratot helyettesítő stilizált rajz (pl. férfi vagy női alak
illemhely ajtaján, villamos, busz vagy hév rajza eligazító táblán)’;
‘konkrét tárgyat ábrázoló jel valamely képírásban’. – piktográfia:
‘képírás mint kezdeti írásrendszer’.
Tudományos szakszavak a latin pictus (‘festett’) és görög gramma
(‘rajz, írás’), illetve graphó (‘ír, rajzol’) elemekből; a pictus a
pingere, pictum (‘fest’) igéből való. Lásd még pigment, pikt, piktor,
pittoreszk.
piktor – ‘festő, szobafestő’. – piktúra: ‘festészet’.
Nemzetközi szócsalád a latin pictor (‘festő’) nyomán, a pingere,
pictum (‘fest’) igéből. Régies szavak. Lásd még pigment, pikt,
piktogram, pingál, pint, pittoreszk.
pikula – ‘furulya, fuvola’.
Nyelvjárási szó, valószínűleg a cseh vagy szlovák pikola (‘kis
fuvola’) átvétele; ennek forrása az olasz piccolo (lásd pikoló).
pilács – ‘gyenge fényű lámpa, gyertya’.
Valószínűleg elvonás a pilla, pillant családjába tartozó, hangfestő
pilácsol (‘pislákol’) igéből.
piláf – ‘birkahúsos rizskása’.
Sok nyelven elterjedt szó az oszmán-török pilav nyomán; forrása a
perzsa piláv (‘rizses, húsos étel’).
pilaszter – ‘falpillér’.
Nemzetközi szó az olasz pilastro nyomán; ez a latin pila (‘oszlop,
pillér’) származéka ún. „becsmérlő képzővel”, a ~ ugyanis nem
igazi pillér, többnyire csak díszítő, faltagoló elem. A magyarba a
német Pilaster közvetítette.
pilincke – ‘bige, két végén kihegyezett fadarab mint játékszer’.
Származéka: pilinckézik.
Hangfestő eredetű szó a biccen, pöcköl családjából.
pilis – ‘kenyér gyürkéje’; ‘‹régen› kopasz fejtető, tonzúra’: Pilises
fejeknek hódult magyar nemzet (Papvilág Magyarországon).
- 280 - oldal
Szláv eredetű szó: horvát pliš, szlovén pleš (‘tonzúra’); ezek
voltaképpeni jelentése ‘kopaszság’. A magyarban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel.
pilla – ‘szemhéj’: le nem hunyta a pilláját; ‘a szemhéj szőre’:
szempillafesték.
A pillant ige pill- tövéből való folyamatos melléknévi igenév,
jelentése tehát ‘pillogó’; olyan alakváltozat, mint a csusza, hinta,
hulla stb. Lásd még pillanat, pillangó, pille, pilled.
pillanat – ‘szempillantásnyi idő’.
Nyelvújítási alkotás a pillant igéből kikövetkeztetett pillan- tőre
alapozva, a régebbi pillantat kiszorítására. Lásd még pilla, pillangó,
pille, pilled.
pillangó – ‘lepke’; ‘flitter’: pillangós papucs; ‘egy úszásnem’: bajnok
kétszáz méter pillangón. Származékai: pillangós, pillangózik.
A pillog (lásd pillant) ige pillong, pillang alakváltozataiból lett
folyamatos melléknévi igenév, a rovar lebegő, rezzenő, rebbenő
mozgását érzékelteti. Lásd még pille.
pillant – ‘hirtelen, rövid időre rátekint’; ‘szemével egyet pislog’.
Származékok és kapcsolt szavak: pillantás; pillog, pillogat.
Hangutánzó, hangfestő ige, amelynek pill- töve libegő, lobogó,
lebbenő mozgást érzékeltet, akárcsak a rokon pilla, pillangó, pille,
pilled szócsalád
pille – ‘lepke’; ‘ostyaszerű, könnyű teasütemény’; ‘forralt tej föle’.
A pillant pill- tövének származéka, a pilla magas hangrendű párja; a
~ a szócsaládnak a lebegő mozgással kapcsolatos jelentéskörét
képviseli. Lásd még pillangó, pilled.
pilled – ‘lankad, ernyed’.
A pillant pill- tövének származéka, de magas hangrendű, akárcsak
a pille, és gyakorító -d képzőt visel. Az (el)pilled talán a lepke
imbolygó röpte és a kimerült ember elbizonytalanodott mozgása
közti hasonlóság alapján nyerte fenti jelentését. Lásd még pillangó.
pillér – ‘oszlophoz hasonló, négyzetes keresztmetszetű épületelem’;
‘híd kő vagy beton tartóépítménye’: mederpillér.
Nyelvújítási szó a késő latin pilare modern származékainak (angol
pillar, francia pilier, német Pfeiler) mintájára, a fillér, pallér, tallér
szavak hangalakjához igazodva. Végső forrás a latin pila (‘cölöp,
tartóoszlop’).
pilon – ‘függőhídnak a láncot vagy kábelt tartó kapuzata’;
‘távvezeték tartóoszlopa’; ‘kétoldali kaputorony óegyiptomi
szentélyek bejáratánál’.
Nemzetközi szó a görög pülón (‘díszkapu, kaputorony’) nyomán.
pilóta – ‘repülőgép vezetője’; ‘‹régen› révkalauz’; ‘‹bizalmas nyelven›
hivatásos autóvezető’.
Nemzetközi szó. Forrása a bizánci görög pidótisz (‘kormányos’), a
pidon (‘evező’) származéka; ez az olaszba került, ahol az eredetibb
pidotából d  l elhasonulással jött létre a pilota (‘révkalauz’) szó,
majd innen terjedt el a modern nyelvekben. A magyar ~ olasz
átvételből magyarázható.
pimasz – ‘arcátlan, szemtelen’. Származékai: pimaszság,
pimaszkodik.
Ismeretlen eredetű szó.
pina – ‘női szeméremtest’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a fan (‘szeméremszőrzet’) szónak
olyan alakváltozata, amely őrzi az ugor kori pon mássalhangzóit; a
‘nemi szőrzet’  ‘nemi szerv’ jelentésváltozás tipikusnak
mondható.
pinakotéka – ‘képtár’; ‘fogadalmi táblák gyűjteménye az ókori
Akropoliszon’.
Művészeti szakszó a görög pinax, pinakosz (‘tábla’) és théké
(‘raktár’) elemekből. Lásd még téka.
pince – ‘ház föld alatti szintje’: pincehelyiség: ‘föld alatti vagy
hegyoldalba vágott helyiség hordós italok erjesztésére, tárolására’:
borospince. Származékai: pincéz, pincér, pincészet.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák pivnica (‘söröző;
sörraktár’); ezek a pivo (‘sör’) származékai, s végső forrásuk a szláv
piti (‘iszik’) ige. A magyar szó hangrendi kiegyenlítődés, a v kiejtése
és a két nyílt szótagos tendencia révén nyerte mai alakját: pivnica
 pivnice  pinice  pince.
pincsi – ‘kis termetű öleb’.
A vitatott eredetű német Pinscher, Pintscher átvétele.
pindurka – ‘pici, parányi’.
Hangfestő eredetű szó a parányi, pici, pirinyó családjából.
pínea – ‘kerek koronájú, alacsony mediterrán fenyőféle’.
Latin szó a silva pinea (‘fenyves erdő’) kifejezésből, a pinus
(‘fenyő’) nyomán.
pingál – ‘fest, festeget, mázol’.
A latin pingere (‘fest’) igéből. Lásd még piktor, pint.
pingpong – ‘asztalitenisz’. Származéka: pingpongozik.
Nemzetközi szó az angol ping-pong nyomán; ez hangutánzó ikerszó
a ping (‘csengve koppan’) igéből, talán a játék feltalálójának, J.
Gibbnek az alkotása.
pingvin – ‘fekete-fehér tollú, csökevényes szárnyú úszómadár a déli
sarkvidéken’.
Nemzetközi szó a tisztázatlan eredetű angol penguin nyomán; a
magyarba a német Pinguin közvetítette.
a achát
pint – ‘régi űrmérték, kb. másfél liter’.
A német Pinte régebbi Pint alakjának átvétele; ez a francia pinte
révén a középkori latin pincta (‘befestett’) szóra megy vissza, a
pingere, pictum módosult befejezett melléknévi igenévi alakjára. Ez
egy pincta canna (‘festett kancsó’) szókapcsolatból önállósulhatott,
olyan kancsóra értve, amelyre rá voltak festve az űrmértéket jelző
vonalak. Lásd még pingál.
pintér – ‘kádár’.
A német Fassbinder (‘kádár’) bajor-osztrák binder megfelelőjének
nyelvjárási pinter alakja került nyelvünkbe. A német szavak a
binden (‘köt’) ige származékai, a hordódongákat ugyanis korábban
vesszővel, hánccsal vagy kötéllel kötötték körül. Elavult
mesterségnév.
pinty – ‘tarka tollú, veréb nagyságú énekes madár’.
Hangutánzó szó a pityereg, pityeg, pintyeg rokonságából. Más
nyelvekben is ilyen jellegű e madár neve: német Fink, angol finch,
olasz nyelvjárási pincione.
pióca – ‘nadály, sekély vízben élő, vérszívó gyűrűsféreg’; ‘másokon
élősködő, valakit állandóan szipolyozó ember’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák pijavica. A
magyar szó a két nyílt szótagos tendencia és a v vokalizációja útján
alakult ki: pijavica  pijavca  pijauca  pióca.
pion – ‘közepes tömegű elemi részecske’.
Összevonás a pi-mezonból, amely a mezonoknak a görög pi (p)
betűvel jelölt változata.
pionír – ‘úttörő, kezdeményező’; ‘az egykori szocialista országok
gyermekszervezeteinek tagja, úttörő’; ‘‹régen› hidász, utász’.
Nemzetközi szó a francia pionnier (‘utász, úttörő’) nyomán. Ez az
ófrancia pion, peon továbbképzett alakja, amely a késő latin pedo,
pedonis (‘gyalogos katona’) folytatója; ez nagyító képzős alak a
latin pes, pedis (‘láb’) szóból. A magyar szó a német Pionier
átvétele. Lásd még peon.
pipa – ‘az égő dohánynak való fejből és füstvezető szárból álló
dohányzó eszköz’; ‘pipa alakban meghajlított eszköz; ‘lista
elintézett tételéhez írt kampós jel’: kipipál; ‘‹szlengben› düh: nem
lát a pipától’. Származékai: pipás, pipál, pipázik, pipatórium.
A késő latin pipa (‘cső, síp’) átvétele; ez ‘síp’ értelmében
hangutánzó eredetű: pipare, pipiare (‘csipog’). Mai jelentése alaki
hasonlóságból ered. A pipatórium (‘pipatartó’) tréfás magyar
képzés a dormitórium, szanatórium és hasonló latin eredetű szavak
mintájára.
pipacs – ‘a mákkal rokon, vörös mezei virág’. Származéka: pipacsos.
Hangutánzó szó a pattog, pacskol családjából, a mák szirmát
felfújva, tenyérre téve ugyanis a gyerekek csattantós, pukkantós
játékokat játszanak. Ilyen eredetre vall a sokféle alakváltozat:
papacs, pippancs, pápics, pacsat, paticska, pipócska stb. Más
nyelvekben is csattanás, pukkanás hangját érzékelteti a ~ neve:
német Klatschmohn, francia coquelicot, angol poppy, latin papaver.
pipatórium – lásd pipa
pipe – ‘kisliba, kiscsibe’.
Állathívogató szó, egyben az apró libák, madarak csipogó hangját
utánozza. Lásd még pipi.
pipere – ‘szépségápolás, ilyenre használt, finom tisztálkodó- vagy
illatszer’: pipereszappan; ‘finom ruhanemű, fehérnemű’:
piperemosás. Származékai: piperés, piperéz, piperézkedik,
piperkőc.
A szócsalád alapja a piperés, eredeti jelentésében ‘fűszeres’ szó,
amelyből a ‘cifra, cicomás’ árnyalaton át jött létre a ‘cifrálkodó,
szépítkező’ értelem. A piperés eredetibb piperes alakja a latin piper
(‘bors’) szóból, a görög peperi származékából ered; a pipere maga
a vélt tő elvonása. A piperkőc nyelvújítási alkotás, szóvége talán a
gyerkőc mintáját követi.
pipetta – ‘mindkét végén elkeskenyedő üvegcső folyadékok
felszívására és mérésére’.
A francia pipette átvétele német közvetítéssel és a szóvég
latinosításával; a francia szó a pipe (‘cső’) kicsinyített formája;
végső forrása a latin pipa (‘cső, síp’) a hangutánzó pipare (‘csipog’)
igéből. Lásd még pipa.
pipi – ‘tyúk, csirke kedveskedő, részben gyermeknyelvi
megnevezése’.
Állathívogató szó, egyben a kiscsirkék csipogó hangját utánozza.
Lásd még pipe.
pipiske – ‘búbos pacsirta’.
Az eredetibb pipis forma a madár hangját utánzó szó. Lásd még
pipe, pipi.
pipitér – ‘a kamillához hasonló gyógynövény’.
Bizonytalan eredetű szó; talán a púp tájnyelvi píp alakváltozatából
való, de képzésmódját nehéz magyarázni.
pipogya – ‘bátortalan, gyáva, gyenge akaratú ‹férfi›’.
Hangfestő eredetű szó.
piramis – ‘gúla’; ‘egyes óegyiptomi fáraók gúla alakú kőépítménye’;
‘hasonló alakú kultikus építmény ‹pl. Közép-Amerikában›’.
Nemzetközi szó a latin pyramis, illetve görög püramisz előzménye
nyomán; ez talán egyiptomi eredetű szó.
pirinyó – ‘aprócska, parányi’.
- 281 - oldal
Hangfestő eredetű szó a pici, pindurka, parányi családjából.
pirit – ‘aranysárga, fémes fényű, kristályos rézérc’.
Ásványtani szakszó (pyrit) a görög pür (‘tűz’) nyomán, a
kristályoknál gyakori -it végződéssel (mint galenit, markazit). Lásd
még pirománia, pirotechnika.
pirít – ‘lassú tűzön vagy forró zsírban barnára süt’: kenyeret pirít;
‘‹napfény bőrt› pirosra éget’; ‘arcpirulást idéz elő’: rápirít, arcpirító.
Származékok és kapcsolt szavak: pirító, pirítós, pirított; pirul,
pirulós, pirulás; pír.
A szócsalád tagjai abból a hangutánzó eredetű, pir-, per-, pör-
alakokban élő tőről fakadnak, amely a sütést, pörkölődést kísérő
pattogó hangokat idézi, a fentiek mellett a perzsel, pörköl is innen
ered. A pír nyelvújítási elvonás. Lásd még pirkad, pirongat, piros,
pörsen.
pirkad – ‘virrad’; ‘rózsaszínűre válik ‹a keleti ég›’. Származékai:
pirkadás, pirkadat.
A pirít családjából való ige; eredetibb ‘pirul’ jelentése utóbb,
feltehetőleg a rokon eredetű piros hatására, ‘pirosodik’ lett. A -kad
képző illogikus elvonás az akad, fakad, lankad típusú igékből, mivel
a k elem ezekben nem a képzőhöz, hanem a tőhöz tartozik. Lásd
még perzsel, pirongat, pörköl, pörsen.
pirog – ‘húspástétommal töltött orosz kelt tészta’.
Orosz szó; valószínűleg a pir (‘lakoma’) származéka.
piroga – ‘indiánok és óceániai bennszülöttek kivájt fatörzsből készült
evezős csónakja’.
Nemzetközi szó a francia pirogue nyomán; ennek előzménye a
spanyol piragua, amely egy karibi indián szóból ered. A magyar szó
a német Piroge átvétele latinosított szóvéggel.
pirománia – ‘beteges gyújtogatási kényszer’.
Lélektani szakszó a görög pür, pürosz (‘tűz’) nyomán; lásd még
empireum, mánia, pirotechnika.
pirongat – ‘enyhén szid, dorgál’. Származékok és kapcsolt szavak:
pirongatás; pironkodik, pironkodás.
A pirít és szócsaládja pir- tövéből ered gyakorító képzővel (mint pl.
szorongat); értelme: ‘arcpirulást idéz elő’. Lásd még perzsel,
pirkad, piros, pörköl, pörsen.
piros – ‘élénk vörös ‹színű›’; ‘‹főnévként› stilizált vörös szívvel jelzett
szín a magyar kártyában’. Származékai: pirosság, pirosas, piroslik,
pirosodik, pirosít, pirosul.
A pirít szócsaládjának pir- tövéből való; mivel denominális -s képzőt
visel (mint botos, házas, vizes), fel kell tennünk, hogy a pir
eredetileg igenévszó volt, s főnévként a sülés, pirítás
eredményeként jelentkező vörösesbarna színt jelentette. Lásd még
perzsel, pirkad, pirongat, pörköl, pörsen.
pirotechnika – ‘a robbanószerekkel és a tűzijátékokkal foglalkozó
műszaki terület’. – pirotechnikus: ‘e terület szakembere’.
Szakszavak a görög pür, pürosz (‘tűz’) nyomán; lásd még technika.
pirrichius – [pirrikiusz] ‘két rövid szótagból álló versláb az antik
időmértékes verselésben’.
A latin pyrrhicius görög előzménye, a pürrhikiosz talán a görög ifjak
pürrhiké nevű fegyveres táncára utal; a pürrhosz (‘vörös’) szóból
ered, talán mert a táncosok vörösre festették testüket. Lásd még
pirruszi.
pirruszi – ‘túl sok áldozatot követelő’: pirruszi győzelem.
Pürrhosz ókori épeiroszi (epiruszi) király nevének latinos Pyrrhus
változatából. A király a rómaiak elleni egyik ütközetét akkora
véráldozat árán nyerte meg, hogy utána felkiáltott: „Még egy ilyen
győzelem, és egyetlen katonám se marad!” A név azonos a görög
pürrhosz, azaz ‘vörös (hajú)’ szóval. Lásd még pirrichius.
piruett – ‘lábujjhegyen pörgés mint balett- és műkorcsolya-figura’.
Francia szó (pirouette), kicsinyítő forma a nyelvjárási piroue
(‘forgócsiga’) szóból, amely az azonos jelentésű olasz pirola
származéka.
pirula – ‘gyógyszerlabdacs, tabletta’.
A latin pilula átvétele l  r elhasonulással; a latin szó a pila
(‘labda’) kicsinyített alakja.
pisil – ‘vizel’. Származékok és kapcsolt szavak: pisi, pisál, pisa,
pössent.
Hangutánzó szócsalád, hasonló alakú más nyelveken is: francia
pisser, angol piss, német pissen, olasz pisciare stb.; ezek a
magyartól s jórészt egymástól is független fejlemények. A magyar
~, pisi inkább gyermeknyelvi, a pisál, pisa durvább hangulatú
szóalak.
piskóta – ‘felvert tojásból, lisztből és cukorból készült puha sült
tészta’; ‘ilyenből készült, sajátos formájú száraz sütemény’:
babapiskóta.
Nemzetközi szó az olasz biscotto (‘kétszersült’) nyomán, amelynek
elemei a latin bis (‘kétszer’), illetve coctum (‘sült’) szóra, a
coquere, coctum származékára vezethetők vissza. A magyar szó a
német Biskotte (‘tojásos piskóta’) bajor-osztrák nyelvjárási piskot
változatából való.
pislog – ‘pillogat, hunyorog’. Származékok és kapcsolt szavak:
pislogó, pislogás, pislogat, pislákol, pisla, pislant.
Hangfestő, hangutánzó szócsalád a pillant rokonságából, ll  sl
elhasonulásból eredő tőváltozatban.
a achát
pisze – ‘rövid, kissé felhajló hegyű ‹orr›’; ‘ilyen orrú ‹személy›’.
Ismeretlen eredetű szó.
piszkál – ‘‹hegyes eszközzel› szurkál, bökdös, kotor’; ‘turkál
valamiben’: az orrát, az ételt piszkálja; ‘kellemetlenkedik
‹valakinek›’. Származékai: piszkál, piszkálódik, piszka- (pl. piszkafa,
piszkavas).
Hangfestő eredetű szó, a piszmog, piszkol (lásd piszok) közeli
rokona.
piszke – ‘egres’.
Vitatott eredetű szó; vagy a ribizli ribizke alakjából vonódott el
(bizke  piszke), vagy egy nyelvjárási biszke (‘csáklya, kampós
rúd’) szóval kapcsolatos, amely az egres tüskés ágaira utalna.
Egyik magyarázat sem meggyőző.
piszlicsár – ‘jelentéktelen, kicsinyes, csip-csup’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát pisličar (‘szatócs; kicsinyes
ember’); ez a bajor-osztrák bissl (‘csekély, kicsi’) szerb pisl
formájából ered, ‘apró dolgokkal kereskedő ember’ értelemben. A
német szó a Biss (‘harapás, falat, darab’) kicsinyített alakja.
Magyarul piszlicsáré formában gyakoribb.
piszmog – ‘hosszasan, fölös aprólékossággal csinál valamit’: három
órája piszmog a leckéjével.
Hangfestő eredetű szó a piszkál, piszkol (lásd piszok) rokonságából.
piszoár – ‘vizelde’.
A francia pissoir átvétele a pisser (‘vizel’) ige nyomán.
piszok – ‘kosz, szenny’; ‘ürülék’: légypiszok; ‘aljas ember’: megállj,
te piszok! Származékok és kapcsolt szavak: piszkos, piszkoskodik,
piszkít, piszkozat; piszkol, piszkolódik.
A szócsalád alapja a piszkol ige lehet, amely hangfestő szó, a
piszkál, piszmog rokona; a pisz- tő gyakorító -kol képzős alakja
elsőként a fogdosást jelölhette, majd az ily módon okozott
szennyezést, s ebből vonódott el a ~ főnév.
pisszeg – ‘figyelmeztető, helytelenítő, csendesítő céllal sziszegő
hangot hallat’: rápisszeg, lepisszeg. Származékok és kapcsolt
szavak: pisszeget, pisszent, pisszen, pissz.
Hangutánzó szócsalád, közel áll a pszt indulatszó hangalakjához.
pisztácia – ‘mediterrán cserje olajos magvú termése’.
A latin pistacia átvétele; ez a görög pisztaké révén a perzsa pisztáh
névre vezethető vissza.
pisztol – ‘öt tallér értékű régi aranypénz Délnyugat-Európában’.
Vitatott eredetű szó; vagy az itáliai Pistoia város nevéből, vagy
pedig a piaszter olasz piastra előzményének kicsinyített piastruola
alakjából ered. Lásd még pisztoly.
pisztoly – ‘rövid csövű kézi lőfegyver, marokfegyver’; ‘lángot vagy
folyadékot kilövellő, fél kézben tartható eszköz’: hegesztőpisztoly,
festékszóró pisztoly.
Nemzetközi szó a francia pistole nyomán; ez német közvetítéssel a
cseh pištala (‘pipaszár; kézi lőfegyver’) szóból ered, amely a
huszita háborúk idején terjedt el; régebbi vélekedés szerint a ~ az
itáliai Pistoia város nevével kapcsolatos, és előbb egy ott gyártott
tőr neve volt, majd úgy vonódott át a kézi lőfegyverre. A magyar
szó a régi német Pistol átvétele a szóvég palatalizásával.
piszton – ‘rézfúvós hangszer dugattyú-szerű szelepe’; ‘szelepkürt’.
Zenei szakszó az olasz pistone (‘dugattyú’) nyomán; ez nagyító
képzős alak a latin pista (‘mozsártörő’) szóból.
pisztráng – ‘hegyi patakokban élő pöttyös testű, ízletes húsú hal.
Szláv eredetű szó: szlovén pestruga, szlovák pstruh. A magyarba
egy nazális szláv szó került még a 10. század vége előtt, talán
*psztrong alakban; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő
magánhangzó oldotta fel: psztrong  pisztrong  pisztráng.
pite – ‘lepényszerű sült tészta’: túrós pite.
Az egész Balkánon elterjedt vándorszó az újgörög pitta, pita révén,
amely az ógörög pékté (‘sajt’) származéka. A magyarba az oszmán-
török pide vagy a szerbhorvát pita, esetleg a román pită
közvetítette.
piti – ‘kicsinyes, szánalmas ‹ügylet›’.
Valószínűleg a francia petit (‘kicsi’) [pti] kiejtéséből keletkezett
ejtéskönnyítő magánhangzóval. Lásd még petit.
pitizik – ‘‹kutya› szolgál, két hátsó lábára állva kér’; ‘‹ember›
kunyerál’.
A német bitte (‘kérek, kérj’) nyelvjárási pitte alakjából.
pitli – ‘vizesvödör’; ‘‹szitkozódásban› fene, pokol’: menj a pitlibe!
A német Butte (‘puttony, sajtár’) ausztriai német, kicsinyített Büttel
formájából alakult; a szóvégre nézve lásd fuszekli, kifli. Lásd még
bödön, butélia, puttony.
piton – ‘óriáskígyó’.
A görög Püthón megfelelője; ez annak az óriási sárkánykígyónak a
neve volt, amelyet Apollón terített le Delphoiban.
pittoreszk – ‘festői, festő ecsetjére méltó ‹táj, jelenet›’.
A német pittoresk átvétele, ez pedig az olasz pittorescoé, amely a
pittore (‘festő’) melléknévi származéka. A pittore forrása a latin
pictor, ennek eredetéről lásd piktor. Lásd még pigment, pikt,
piktogram.
pitvar – ‘parasztháznak az udvarról vagy tornácról nyíló helyisége’;
‘‹régen› oszlopok nélküli tornác’; ‘a szív egyik felső ürege’.
Szláv eredetű szó: régi szerb pritvor (‘templom előcsarnoka’),
- 282 - oldal
végső forrása valószínűleg a latin praetorium (‘helytartói palota’). A
magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást az r kiesése oldotta
fel.
pityereg – ‘sírdogál, halkan sír’. Származékok és kapcsolt szavak:
pityergő, pityergés; (el)pityeredik.
Hangutánzó szó a picsog, pityeg, pötyög köréből.
pityizál – ‘iddogál’.
A latin pytissere (‘kiköp’) származéka, forrása a görög hangutánzó
pütidzó ige. A középkori latin pitissare alaknak már ilyen jelentése
is volt: ‘bort kóstol (azután kiköpi)’. A magyar szótő
palatalizálódott; az eredetibb -iszál szóvég analógiásan igazodott
(avizál, gargarizál stb.). Bizalmas nyelvi szó. Lásd még pityókos.
pityke – ‘fém gomb’: pitykés mellény.
Hangutánzó, hangfestő szó, vagy a biggyeszt, fityeg köréből való,
vagy a petty kicsinyített alakja (lásd pettyeget).
pitymallik – ‘hajnali szürkület kezdődik’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a pillant, pislog körébe való (az
égbolt „felpillant, felnyitja a szemét”); erre vall, hogy a ~ és hozzá
közel álló nyelvjárási alakok ‘pislog’ vagy ‘villámlik’ jelentéssel is
előfordulnak.
pityókos – ‘kissé ittas’.
Valószínűleg a pityizál tövéből való, képzésmódjának példái a
habókos, bohókás és hasonló szavak lehettek.
pitypang – ‘gyermekláncfű’.
Hangutánzó szó, a növény szárának szétszakításakor hallható
csattanó hang alapján. Hasonló eredetű a pipacs neve is.
pittyed – ‘lecsüng ‹alsó ajak›’. Származékai: pittyeget, pittyeszt,
pitty.
Hangutánzó, hangfestő szó a biggyeszt, fityeg, petyhüdt
rokonságából.
pizza – [pidza vagy picca] ‘paradicsomos és sajtos sült kelt tészta
lepény sonka, gomba, hal, kagyló és olajbogyó feltéttel’. – pizzeria:
‘pizzát és más jellegzetes olasz ételeket kínáló vendéglő’.
Olasz szó, tkp. ‘csipet’, ami a ~ feltétjére utal: ‘egy csipetnyi ebből,
egy abból, egy amabból’. Lásd még pizzicato.
pizzicato – [piccikátó] ‘a vonóshangszerek húrjait ujjal pengetve
‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás a hangutánzó pizzicare (‘csipked, penget’)
igéből. Lásd még pizza.
pizsama – ‘kabát- és nadrágrészből álló hálóruha’.
Nemzetközi szó az angol pyjama(s) nyomán; ez a hindi pádzsáma
átvétele, forrása a perzsa pái-dzsáma, tkp. ‘láb-öltözet’.
placc – ‘elárusítóhely’; ‘egy pincérhez tartozó asztalok köre’.
A német Platz (‘hely, tér’) átvétele; forrása a latin platea (‘széles
városi út’), a görög plateia folytatása, amely a platüsz (‘lapos’)
melléknévből ered. Lásd még plaszíroz.
placébó – ‘látszatorvosság, hatóanyagot nem tartalmazó
„gyógyszer”, képzelt betegségek gyógyítására’.
Latin szó a halotti zsolozsma kezdőszavaiból: Placebo Domino
(‘kedvét leli bennem az Úr’); a placebo a placere (‘tetszik’) ige jövő
idejű, egyes szám első személyű alakja. Lásd még placet.
placenta – ‘méhlepény’.
Latin orvosi szakszó, tkp. ‘lepény, kalács’. Lásd még palacsinta.
placet – ‘jóváhagyási formula régi okiratokon, kérvényeken’.
Latin szó, a.m. ‘tetszik’. Lásd még placébó.
plafon – ‘mennyezet’; ‘felső határ ‹pl. pénzösszegre értve›’.
A franca plafond átvétele német közvetítéssel. Ez egy korábbi
platfond (‘födém’) alakból való, plat (‘lapos’) és fond (‘fenék, alj,
alap’) elemei révén a késő latin plattus (‘lapos, sík’) és fundus
(‘alap’) szókra megy vissza.
plágium – ‘idegen műalkotásnak vagy részletének közreadása saját
néven’. Származékai: plagizál, plagizátor.
Latin szó (plagium), tkp. ‘emberrablás’ a plagiare (‘tőrbe ejt’)
igéből, a plaga (‘vadászháló, tőr, csapda’) nyomán. Mai jelentése a
franciában alakult ki.
plajbász – ‘ceruza, íróeszköz’.
A német Bleiweiss (‘ólomfehér’) tájnyelvi plaiwais alakjából; a v 
b hanghelyettesítés gyakori német vendégszavainkban: bakter,
billikom, bognár. Az ‘ólomfehér’  ‘ceruza’ fejlődés a német szó
‘ólom’ jelentésű eleme alapján érthető, régen ugyanis ólomvesszőt
használtak írásra, rajzolásra.
plakát – ‘utcai falragasz, nyilvános hirdetmény, közlemény’.
A német Plakat átvétele; ennek kalandos útja így fest: holland plak
(‘tábla’)  francia plaque (‘tábla, lemez’)  francia plaquard
(‘plakát’)  holland plakkaat  német Plakat.
plakett – ‘egyik oldalán domborművű emlékérem’.
Művészeti szakszó a francia plaquette nyomán, amely a plaque
(‘lemez’) kicsinyített formája, forrása a holland plak.
pláne – ‘éppenséggel, különösen, kiváltképpen’: ez se rossz, de az
pláne megéri; ‘különös érdekesség’: ebben pedig az a pláne,
hogy…
A latin planus (‘sík, sima, világos’) határozói plane (‘teljesen,
egészen’) alakjának átvétele.
planéta – ‘bolygó’; ‘‹régen› papagállyal kihúzatott, jóslást tartalmazó
cédula’. – planetáris: ‘a bolygókkal kapcsolatos’. – planetárium:
a achát
‘kupolás építmény a bolygók és más égitestek mozgásának vetítés
általi szemléltetésére’; ‘az ilyen vetítést végző bonyolult optikai
eszköz’. – planetoid: ‘kisbolygó’.
Tudományos szócsalád a latin planeta, illetve előzménye, a görög
planétész (‘vándor’) nyomán, a planaomai (‘vándorol, bolyong’)
igéből. A szó planész alakváltozatának többes planétesz alakját
egyébként az ókori görögök is használták ‘bolygók’ értelemben. A
~ régi ‘jóscédula’ jelentése, amely a búcsúkat járó planétás ember
ténykedésével kapcsolatos, az ilyen jóslatok asztrológiai jellegére
utal. Lásd még plankton.
planíroz – ‘egyenget, elsimít ‹főleg talajt›’.
A német planieren átvétele; előzménye a francia planer (‘síkká
tesz’) a plain (‘sík, sima, egyenes’) nyomán; ez a latin planus (‘sík,
lapos’) folytatója. Lásd még hidroplán, pláne, plánum.
plankton – ‘a vízben lebegő parányi élőlény, az ilyenek összessége’.
Tudományos szakszó, a görög planktosz (‘bolyongó, tévelygő’)
melléknév semleges nemű alakja. Lásd még planéta.
plánta – ‘növény’; ‘palánta’. – plántál – ‘tűz, kitűz’: Zászlónk gyakran
plántálád / Vad török sáncára (Kölcsey); ‘‹lelki tartalmat valakibe›
beolt, belénevel’: anyja plántálta belé a zene szeretetét.
A latin planta (‘hajtás, dugvány’) átvétele; innen való palánta
szavunk is.
plánum – ‘terv’; ‘tervezet, elgondolás’.
Latin szó (planum), tkp. ‘sima, sík felület’; ‘sík lap egy épület
alaprajzával’. Régies szó. Lásd még hidroplán, pláne, planíroz.
plaszíroz – ‘elhelyez, befektet ‹tőkét›’; ‘jó állásba helyez ‹személyt›’.
A német placieren (‘elhelyez’) átvétele; előzménye a francia placer
a place (‘hely’) nyomán; eredetére nézve lásd placc.
plasztika – ‘szobrászat’; ‘szobrászati műtárgy’: kisplasztika; ‘sérült,
elpusztult testrészek pótlása, testi hibák kiigazítása sebészeti
úton’: plasztikai műtét. – plasztikus: ‘formálható, képlékeny’:
plasztikus jellem; ‘szemléletes, érzékletes’: a regényhős plasztikus
ábrázolása; ‘térbeli, kidomborodó’; ‘térhatású’: plasztikus mozi. –
plaszticitás: ‘plasztikus jelleg’. – plasztik: ‘‹lágy, formálható›
műanyag’; ‘képlékeny robbanószer’: plasztikbomba.
Nemzetközi szócsalád a görög plasztikosz (‘formálható’) nyomán, a
plasszó (‘gyúr, alakít’) igéből; a ~ jelentésköre a plasztiké tekhné
(‘az alakítás művészete’) kifejezésből ered, a latin plastica (ars)
közvetítésével. A plasztik a német Plastik átvétele. Lásd még
plasztilin, plazma.
plasztilin – ‘glicerinnel képlékennyé tett színes gyurma’.
Olasz márkanév (plastilina) a görög eredetű plasti- (lásd plasztika)
és a latin linere (‘ken’) elemekből.
plasztron – ‘‹régebben› keményített ingmell’; ‘mellvédő párnázat
‹vívásban›’.
Nemzetközi szó a francia plastron nyomán, amely eredetileg
mellpáncélt jelentett. Forrása a középkori latin plastrum
(‘gipszburkolat’); ennek eredetéről lásd piaszter.
platán – ‘kedvelt díszfa, melynek kérge lemezesen válik le’.
Nemzetközi szó a görög platanosz nyomán; a platüsz (‘lapos,
széles’) származéka, vagy a ~ leveleinek, vagy az egész fának az
alakja folytán. Lásd még piac, platform.
platereszk – ‘az ötvösművészet díszítő elemeit és arab motívumokat
felhasználó spanyol építészeti stílus a 16. századból’.
Művészettörténeti szakszó a spanyol plateresco francia plateresque
alakjából; a spanyol szó a platero (‘ezüstmíves’) származéka a
plata (‘ezüst’) nyomán; eredetéről lásd platina. Lásd még platform,
plató, plattdeutsch, plattni.
platform – ‘párt vagy szervezet egységes álláspontjának
kinyilvánítása’; ‘csoportosulás egy párton belül, amely az általános
irányvonaltól kissé eltérő politikai árnyalatot képvisel’.
Nemzetközi szó a francia plate-forme (‘lapos tető; peron; politikai
program’) nyomán, a plat (‘lapos’) és forme (‘forma’) elemekből; a
plat (akárcsak a német Platte) a latin plattus (‘lapos’) folytatója, ez
pedig a görög platüsz (‘lapos’) szóé. Lásd még platereszk, platina,
plató, plattdeutsch, plattni.
platina – ‘ezüstfehér, jól megmunkálható nemesfém’.
Kémiai szakszó a spanyol platina nyomán, amely a plata (‘ezüst’)
kicsinyített formája. Előzménye a középkori latin platta
(‘fémlemez’); ez a népi latin plattus (‘lapos’) főnevesült nőnemű
alakja, forrásuk a görög platüsz (‘lapos, széles’). Lásd még
platereszk, platform, plató, plattdeutsch, plattni.
plató – ‘fennsík’; ‘tehergépkocsi (oldalfalak nélküli) raktere’.
Nemzetközi szó a francia plateau (‘tálca, fennsík’) nyomán; ez a
plat (‘tányér’) főnév származéka; eredetéről lásd platform. Lásd
még platereszk, platina, plattdeutsch, plattni.
plátói – ‘érzelmes, de nemiség nélküli ‹viszony férfi és nő között›’:
plátói szerelem, plátói érzelmek.
A nagy ógörög filozófus, Platón nevének latinos Plato alakjából.
Platón „Szümposzion” című művében Szókratész beszél arról a
testiség nélküli vonzalomról, amely ifjú tanítványaihoz fűzi, s ez
valóban szokatlannak számított a férfiszerelem klasszikus korában.
plattdeutsch – [pladdajcs] ‘alnémet, a Németország északi és
nyugati, tengermelléki vidékén beszélt nyelvjárás, amelynek
hangrendszere a hollandéhoz áll közel’.
- 283 - oldal
Német szó a platt (‘lapos’) és deutsch (‘német’) elemekből. A platt
latin és görög előzményeiről lásd platform; a deutsch ófelnémet
diutisc formája egy ‘nép’ jelentésű germán thiud- tőből ered,
amellyel rokon a latin eredetű teuton (ókori germán nép neve),
valamint az angol Dutch (‘holland’), a deutsch tehát ‘népi, a néphez
tartozó’. Lásd még platereszk, platina, plató, plattni.
plattni – ‘konyhai tűzhely fém fedőlapja’.
A német Platte (‘lemez, tányér’) nyelvjárási platn alakjának
átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint kalocsni, vekni); a
német szó latin, illetve görög előzményeiről lásd platform. Lásd
még platereszk, platina, plató, plattdeutsch.
plauzibilis – ‘valószínű, hihető, elfogadható’: plauzibilis feltevés.
Latin szó (plausibilis), a.m. ‘tetszést érdemlő, tetszetős,
helyeselhető’, a hangutánzó eredetű plaudere, plausum (‘tapsol’)
származéka.
playboy – [pléjboj] ‘költséges szórakozásoknak élő gazdag
(fiatal)ember’; ‘amerikai erotikus magazin címe’.
Angol szó a play (‘játék, szórakozás’) és boy (‘fiú’) elemekből; az
utóbbinak oldalági rokona a német Bube. Korábban jelentett női
szerepeket játszó fiatal színészfiút, valamint „menőt”, sikeres
embert is.
plaza – [pláza] ‘spanyol városokban tér, főtér’: Plaza Mayor;
‘‹újabban› bevásárlóközpontok lánca’: Csepel Plaza.
Spanyol szó, eredete azonos a placc, plaszíroz szavakéval.
plazma – ‘a sejtnek a sejtmagot körülvevő anyaga’; ‘vérsavó, a vér
folyékony része’; ‘magas hőmérsékleten ionizált gáz sajátos
halmazállapota’.
Tudományos szakszó a görög plaszma (‘alak, figura, formázott
dolog’) nyomán, amely a plasszó (‘gyúr, mintáz, megformál’) igéből
való. Lásd még  plasztika.
plázs – ‘fürdőzésre való lapos, homokos tengerpart’.
Nemzetközi szó a francia plage nyomán; a magyar szó ennek
kiejtés szerinti átvétele; végső forrása a latin plaga (‘vidék, táj’).
plébánia – ‘katolikus egyházközség’; ‘ennek lelkészi hivatala’. –
plébános: ‘a plébánia vezető lelkésze’.
Latin eredetű szócsalád; tagjai a plebs, plebis (‘nép, közrendűek,
hívők’) származékai. Lásd még plebejus, plebs.
plebejus – ‘szabad, de politikai jogaiban korlátozott római polgár’; ‘‹a
középkori városokban› jogfosztott, szegény lakó’; ‘nem nemes, népi
származású személy’; ‘‹melléknévként› népi származású, a nép
törekvéseit képviselő’.
Latin szó, a plebs, plebis (‘köznép’) képzett alakja. Lásd még
plébánia, plebs.
plebs – [plebsz] ‘népség, szegénynép, jogfosztottak’: Mindenki
támadt, élt és szabadult, / Csak a plebs maradt egyedül a listán
(Ady); ‘szedett-vedett népség, csőcselék’.
Latin szó, a. m. ‘köznép’. Lásd még plébános, plebejus.
plecsni – ‘kitüntetés, érdemérem’.
A német Plättchen, azaz ‘(fém)lemezke’ átvétele; ez a Platte
(‘lemez’) kicsinyített alakja. A német kiejtést követő, bizalmas
nyelvi szó.
pléd – ‘meleg takaró’.
Angol szó (plaid) ejtés szerinti átvétele; forrása a gael, ír plaide
(‘takaró’), eredetileg peallaide, azaz ’birkabőr’; ennek peall eleme a
latin pellis (‘bőr’) oldalági rokona.
pléh – [plé] ‘bádog’.
A német Blech (‘fémlemez’) nyelvjárási plech alakjának átvétele.
pleisztocén – ‘a földtörténeti újkor negyedidőszakának tízezer éve
végetért első szakasza’.
Tudományos szakszó a görög felsőfokú pleisztosz (‘leginkább’) és
kainosz (‘új’) elemekből; a ~ a német Pleistozän átvétele. Lásd még
pleonazmus, pliocén.
Plejádok – ‘a Fiastyúk csillagkép’. – plejád: ‘különféle héttagú
iskolák, költői csoportosulások neve’.
A ~ csillagkép a görög Pleiasz többes Pleiadesz alakjából való; ez a
név Atlasz titán és Pleióné leányait illette, akik heten voltak, és
önfeláldozásukért Zeusz az égre emelte őket. A leghíresebb plejád
az a 16. századi francia költői kör volt, amelynek Ronsard állt az
élén.
plénum – ‘vezető testület teljes ülése’: a párt plénuma; ‘egy
közösség teljessége, nyilvánossága’: a plénum előtt tárgyalták az
ügyet. – plenáris: ‘teljes ‹ülés›’.
A ~ a latin plenus (‘teli, teljes, egész’) semleges alakja; forrása a
plere (‘betölt’) ige. Lásd még komplett.
pleonazmus – ‘szófölösleg, azonos jelentésű szavak, kifejezések
fölös halmozása’, pl. lábbal rúg, tovább folytat.
A görög pleonadzó (‘többszöröz, sokasít’) származéka
(pleonaszmosz) a polüsz (‘sok’) rendhagyó pleion, pleon
középfokából (‘több’). Lásd még pliocén.
pletyka – ‘szóbeszéd, megszólás’; ‘egy fajta futónövény’.
Származékai: pletykás, pletykázik, pletykálkodik.
A szlovák pletka (‘ármánykodás, megszólás’) átvétele a t
palatalizációjával. A szlovák szó és szláv rokonai a plet- (‘sző, fon’)
tőből erednek. A fenti második jelentés arra utalhat, hogy ez a
növény úgy terjed, mint a ~.
a achát
plexiüveg – ‘üvegszerű, nem hasadó és megmunkálható
polimetakrilsav műanyag’.
A német Plexiglas részfordítása; első eleme a latin plexus
(‘fonadék’) származéka a plectere, plexum (‘fon’) igéből. Lásd még
komplex.
plezúr – ‘kisebb seb, horzsolás’.
A német Blessur ausztriai német, nyelvjárási plessur alakjának
átvétele a régi katonai nyelvben; forrása a francia blessure
(‘sebesülés’) a tisztázatlan eredetű blesser (‘sebez’) igéből. Ma a
bizalmas nyelv avuló eleme, de néhány nyelvjárásban még eleven.
pliocén – ‘a földtörténeti újkor harmadidőszakának utolsó szakasza’.
Tudományos szakszó a görög polüsz (‘sok’) rendhagyó pleion,
pleon középfokából (‘jobban, inkább’) és a kainosz (‘új’) szóból; a ~
a német Pliozän átvétele. Lásd még pleisztocén, pleonazmus.
pliszé – ‘berakás, géppel készült sűrű, egyenletes redőzés szoknyán,
más ruhaneműn’: pliszé szoknya. – pliszíroz: ‘berak, sűrű redőkbe
vasal’.
A német Plissee és plissieren átvétele a francia plissé (‘berakott,
redőzött’) és plisser (‘redőz’) nyomán; ezek előzménye a latin
plicare (‘hajtogat’) ige. Lásd még dupla, implikál, komplikál, replika.
plomba – ‘ólomzár’; ‘fogtömés’: leplombál, plombált fog.
A német Plombe (‘ólomzár, fogtömés’) átvétele; a francia plomb
(‘ólom, szonda’) révén a latin plumbum (‘ólom’) származéka.
plump – ‘nehézkes, esetlen, formátlan’.
Hangfestő eredetű német szó.
plundra – ‘bő férfinadrág’.
A német Pluderhose (‘buggyos nadrág’) első elemének átvétele,
részben a szlovák plundre közvetítésével. A német szó a pludern
(‘suhog, lobog, lötyög’) igével kapcsolatos. Elavult szó.
plurális – ‘többszörös’; ‘többes (szám)’; ‘több politikai erőnek teret
adó’: plurális demokrácia. – pluralitás: ‘a többség’; ‘többszörösség’.
– pluralizmus: ‘többpártrendszer’; ‘egy ideológián belül eltérő
árnyalatokat megengedő irányzat’. – pluralista: ‘a pluralizmus
híve’; ‘a pluralizmuson alapuló’.
Nemzetközi szócsalád a latin pluralis (‘többes’) nyomán, amely a
plus, pluris (‘több’) származéka. Lásd még plusz.
plusz – ‘többlet; előny, haszon’: ez sok pluszt nyújt a többihez
képest; ‘a nullapont felett(i)’: plusz három fok van; ‘meg
‹összeadásban›’: négy plusz három az hét; ‘ráadásul’: és ehhez
vedd plusz a három vendéget.
Latin szó (plus), a multus (‘sok’) rendhagyó középfoka. Lásd még
plurális.
plutokrácia – ‘a gazdagok politikai hatalmán alapuló társadalmi
berendezkedés’. – plutokrata: ‘vagyona folytán nagy politikai
hatalommal bíró személy’; ‘a plutokrácia híve, támogatója’. –
plutokratikus: ‘a plutokrácia rendjén alapuló’.
Nemzetközi szócsalád az ógörög Plutosznak, a gazdagság
istenének nevéből (amely köznévként vagyont jelent), az
arisztokrácia, demokrácia és hasonló szócsaládok mintájára.
plutónium – ‘mesterséges radioaktív elem’.
Latin kémiai szakszó (plutonium), nevét a Plútóról, a legkülső
bolygóról nyerte annak alapján, hogy az elemek táblázatán az
uránium és neptunium után következik, amiképp a Plútó bolygó az
Uranosz és Neptunusz után a Naptól való távolság szerint. Ez a
bolygó a görög Plutón isten (tkp. Hadész) nevének latin Pluto
változatát viseli. Lásd még plutonizmus.
plutonizmus – ‘meghaladott geológiai elmélet, amely a földi kőzetek
eredetét kizárólag a magma megmerevedéséből vezette le’.
Tudományos szakszó a görög Plutón istennek, az alvilág urának
nevéből; ez Hadész isten másik neve volt. Lásd még plutónium.
pluviále – ‘a misén kívüli szertartások alkalmával viselt, brokát
díszítésű katolikus papi palást’.
Latin szó (pluviale), semleges forma a pluvialis, azaz ‘esős’
melléknévből, tehát ‘esőhöz való’; a ~ valóban ‘esőköpeny’ volt
eredetileg. A fentiek forrása a pluvia (‘eső’) a pluit (‘esik’) igéből.
plüss – ‘bolyhozott felületű félbársony textília’.
A német Plüsch átvétele; előzménye a francia peluche, a késő latin
piluccare (‘szőrt kitépked’) származéka a latin pilum (‘szőr’)
nyomán. Lásd még epilál.
pneumatik – ‘levegővel felfújt gumiabroncs, légtömlő’. –
pneumatika: ‘sűrített levegő alkalmazása gépek működtetésére’. –
pneumatikus: ‘felfújható’; ‘sűrített levegővel működő’.
pneumatózis: ‘rendellenes helyen lévő levegőzárvány
szervezetben’.
Nemzetközi szócsalád a görög pneumatikosz (‘széllel, levegővel
kapcsolatos; felfúvódott’) alapján, a pneuma, pneumatosz (‘szél,
levegő, lehelet, szellem’) szóból; forrása a pneuó (‘fúj, lehel’) ige. A
~ a német Pneumatik átvétele. Lásd még pneumónia,
pneumothorax.
pneumónia – ‘tüdőgyulladás’.
Orvostudományi szakszó a görög pneumón (‘tüdő’) nyomán; ez a
pneuma (‘lehelet’) szóval kapcsolatos, a pneuó (‘fúj, lehel’) igéből
eredően. Lásd még pneumatik, pneumothorax.
pneumothorax – ‘légmell’; ‘mesterséges légmell, tüdőtöltés’.
Orvostudományi szakszó a görög pneumón (‘tüdő’) és thórax
- 284 - oldal
(‘mellkas’) elemekből; az előbbi a pneuma (‘lehelet’) szóval
kapcsolatos, a pneuó (‘fúj, lehel’) igéből eredően. Lásd még
pneumatik, pneumónia.
poca – ‘malac, disznó’.
Hangutánzó eredetű állathívogató szó, a coca, koca rokona.
Nyelvjárási szó. Lásd még paca.
pocak – ‘kidomborodó has’.
Valószínűleg a buci, bucka családjába tartozó hangfestő szó.
pocok – ‘mezei egér’.
Keleti szláv eredetű szó: ukrán, orosz pacjuk (‘patkány’).
pocsék – ‘vacak, hitvány’; ‘‹főnévként› elrontott, könnyelműen
eldobott dolog’: pocsékba megy. Származéka: pocsékol.
A hangutánzó pocs- tő származéka -k főnévképzővel; melléknévi
jelentése másodlagos: ‘lucskos sár, pocsolya’  ‘lucsoktól
tönkrement holmi’  ‘értéktelenné vált, ócska’. Lásd még
pocséta, pocskol, pocskondiáz, pocsolya.
pocséta – ‘pocsolya’.
A hangutánzó pocs- tő származéka olyasféle kicsinyítő képzéssel,
mint a bokréta. Lásd még pocsék, pocskol, pocskondiáz, pocsolya.
pocskol – ‘pancsol’; ‘paskol’; ‘piszkít’.
A hangutánzó pocs- tő származéka, a paskol alakváltozata. Lásd
még pocsék, pocséta, pocskondiáz, pocsolya.
pocskondiáz – ‘gyaláz, piszkol’.
A hangutánzó pocs- tőhöz kapcsolódik. A pocskol önállóan ki nem
mutatott *pocskondi (‘piszkos, gyalázatos’) származékából
alakulhatott igévé: ‘pocskondinak nevez’. Ez olyasféle képződmény
lehetett, mint a kortyolból a kortyondi. Lásd még pocsék, pocséta,
pocsolya.
pocsolya – ‘(sáros) tócsa’; ‘erkölcsi fertő’.
A hangutánzó pocs- tő származéka a pocsék, pocskol, pocskondiáz
rokoni köréből.
podagra – ‘köszvényes lábfájás’.
Orvosi szakszó a görög pusz, podosz (‘láb’) és agra (‘bilincs’)
elemekből. Lásd még ödipális, pódium, polip.
podesta – [podeszta] ‘középkori itáliai városok választott
főtisztviselője’.
Az olasz potestŕ (‘hatalom’) alakváltozata, forrása a latin potestas,
a posse, potui (‘képes, bír, -hat’) főnévi származéka. Lásd még
posszibilis, potens, potentát, prepotens, puvoár.
pódium – ‘emelvény, dobogó ‹szónoknak, előadónak,
karmesternek›’.
Nemzetközi szó a latin podium, illetve előzménye, a görög podion
nyomán, amely a pusz, podosz (‘láb’) származéka. Lásd még
ödipális, podagra, polip.
poén1 – ‘vicc csattanója’.
A francia pointe (‘csúcs, hegy; csattanó’) átvétele német
közvetítéssel; ez a latin puncta (‘szúrás, csúcs, hegy’) folytatása a
pungere, punctum (‘szúr’) igéből. A francia eredeti kiejtésének
megfelelő, és a múlt században még helyesen használt poent
forma idővel sajnálatosan háttérbe szorult a némileg más eredetű
poén2 alak mögött. Lásd még poentíroz, pointer, pointillizmus, pont,
pungál, punktuáció, punktum.
poén2 – ‘nyerő egység, pont ‹kártyában, biliárdban, egyes
sportokban›’.
A francia point (‘pont’) átvétele német közvetítéssel; előzménye a
latin punctum (‘pont’) a pungere, punctum (‘szúr’) igéből. A ~
forma nagyjából a francia eredeti kiejtésének felel meg, ám lásd
poén1. Lásd még poentíroz, pointer, pointillizmus, pungál,
punktuáció, punktum.
poentíroz – ‘kiemel, hangsúlyoz’.
A német pointieren átvétele francia forrása, a pointer (‘kihegyez,
céloz, rámutat’) kiejtése szerint; ez a pointe (‘hegy, csúcs’)
származéka, eredetére nézve lásd poén1. Lásd még poén2, pointer,
pointillizmus, pungál, punktuáció, punktum.
poéta – ‘költő’. – poétikus: ‘költői’. – poétika: ‘költészettan’. – poézis:
‘költészet’. – poéma: ‘költemény, verses elbeszélő mű’.
Irodalomtudományi szakszócsalád a latin poeta (‘költő’) és a
kapcsolt szavak nyomán. Görög előzménye a poiétész (‘alkotó,
szerző, költő’), a poieó (‘alkot, készít, teremt’) igéből, és
származékai: poiéma (‘alkotás’), poiészisz (‘alkotás, költés’) stb.
nyomán; a poétika a poiétiké tekhné (‘költői mesterség’) kifejezés
– első eleméből önállósult.
a pofa – ‘állat fejének a száj körüli része’; ‘‹durván› száj’: fogd be a
pofád; ‘az arcnak a szájüreget körülölelő része’: két pofára zabál;
‘arc’; ‘ember, ipse, pali’; ‘gép, szerkezet szorító eleme’: fékpofa, a
satu pofái. Származékok és kapcsolt szavak: pofás, pofázik,
pofátlan; pofon, pofoz.
Egy ősi hangutánzó pof- tő származéka a puffad rokonságából; a
felfújt arccal, illetve az így kifújt levegő hangzásával kapcsolatos. A
~ -a végződése lehet kicsinyítő képző, vagy olyan megtapadt
birtokos személyjel, mint az epe, zúza esetében. A pofon a ~
eredetibb pof tövéből való, a pofon (‘arcon’) üt kifejezésből
önállósult.
pogácsa – ‘omlós, kerek sütemény’: tepertős pogácsa.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pogača (‘kerek
a achát
kenyér, sütemény, lepény’); ezek előzménye az olasz focaccia
(‘formában sült édes tészta’) a késő latin focacea (‘sült tészta’)
nyomán; forrása a focus (‘tűz’). Lásd még fókusz.
pogány – ‘nem keresztény’; ‘‹régen› nem egyistenhívő’;
‘mohamedán’; ‘kegyetlen, cudar’. Származéka: pogányság.
A latin paganus (‘vidéki, falusi’) származéka a pagus (‘vidék, falu’)
szóból; mai értelme a kora középkorban alakult ki annak alapján,
hogy a római birodalomban terjedő kereszténység a távoli, eldugott
falvakba jutott el a legkésőbben. A szó valószínűleg a horvát,
szlovén pogan, poganin alakok révén jutott nyelvünkbe, a szóvég
palatalizálódott, akárcsak a hasonló úton érkezett keresztény
esetében.
pogrom – ‘nemzeti, vallási vagy faji kisebbséget sújtó tömegterror,
véres garázdálkodás’.
Nemzetközi szó az orosz pogrom (‘pusztítás’) nyomán, a gromitj
(‘pusztít, megsemmisít’) igéből. A ~ szó az orosz birodalomban
1905-1906-ban kirobbant zsidóellenes zavargások idején terjedt el.
poggyász – ‘úticsomag’.
Ismeretlen eredetű szó.
pohánka – ‘hajdina’.
A szlovák pohanka átvétele; ez tkp. ‘pogányka’, azaz ‘pogány
gabona’, mivel török és mongol népektől terjedt át a Fekete-tenger
mellékéről Európába.
pohár – ‘üveg vagy fém ivóedény’.
Sok nyelvben elterjedt vándorszó a népi latin bicarium nyomán,
amely a görög bikosz (‘boroskorsó’) származéka. A magyarba a
német Becher (‘serleg’) óbajor pehhari előzménye vagy az óhorvát,
szlovén pehar (‘serleg’) kerülhetett, amelyből hangrendi
illeszkedéssel lett pahár, pohár.
pohos – ‘kövér’.
A hangutánzó puha, páhol szavak köréből való nyelvjárási szó.
poinsettia – [pojnszettia] ‘mikulásvirág’.
Felfedezőjéről, az amerikai J. R. Poinsett botanikusról kapta nevét.
pointer – ‘angol vizsla’.
Angol szó, tkp. ‘megmutató’, a ~ ugyanis a meglőtt vadat felkutatja
és helyét jelzi a gazdájának. Az angol point ige az ófrancia poinct
közvetítéssel a latin punctumból való, akárcsak a mi pont szavunk.
Lásd még poén1, poén2, poentíroz, pointillizmus, pungál,
punktuáció.
pointillizmus – [poentilizmus] ‘az impresszionista festészetben olyan
eljárás, hogy a színeket kisebb-nagyobb pontok, pöttyök
formájában rakják fel a vászonra’. – pointillista: ‘ilyen technikát
alkalmazó művész ‹mint pl. G. Seurat›’.
Művészeti szakszók a francia pointiller (‘pontoz’) igéből, amely a
point (‘pont, pötty’) származéka; eredetéről lásd poén2. Lásd még
poén1, poentíroz, pointer, pungál, punktuáció, punktum.
pojáca – ‘bohóc, komédiás’; ‘ízléstelenül kiöltözött, nevetségesen
viselkedő személy’.
Az olasz pagliaccio északolasz nyelvjárási pajazo, pajaz formáinak
átvétele, részben a német Bajazzo ausztriai nyelvjárási pojaz,
pojatz alakjai közvetítésével. Az olasz szó tkp. ‘szalmazsák’ a
paglia (‘szalma’) nyomán, előzménye a latin palea (‘pelyva’); a név
arra utal, hogy az olasz komédiások hosszú, bő köntöse
szalmazsákra emlékeztetett. A magyar szóvég -a eleme késői
fejlemény a múlt századig dívott pojác után; sokáig a németből
átvett bajazzó is eleven volt az irodalmi nyelvben, ezért játsszák
ma is Bajazzók címmel Leoncavallo I pagliacci (‘a pojácák’) című
operáját.
pók – ‘nyolclábú, hálót szövő ízelt lábú állat’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát pauk, szlovák pavuk. Az átvett alak
*pauk lehetett.
póker – ‘francia kártyával játszott szerencsejáték’.
Nemzetközi szó az amerikai angol poker nyomán; ennek eredete
tisztázatlan.
pokol – ‘a túlvilági örök szenvedés helye a keresztény tanítás
szerint’; ‘kínos, gyötrelmes helyzet’: házassága valóságos pokol
volt; ‘‹régen› lepra’. Származékai: pokoli, poklos, poklosság.
Délszláv eredetű: szerb régi pakal, szlovén pekel (‘pokol’),
eredetileg ‘szurok’. A magyarba egy ószláv pekulu alak kerülhetett,
amely hangrendi igazodással fejlődött a Halotti Beszédben már
szereplő pukul formára; ebből nyíltabbá válással lett a ~. Lásd még
pech.
pokróc – ‘durva gyapjúból vagy szőrből való takaró’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát pokrovac, szlovén, szlovák
pokrovec (‘takaró’), ezek a szláv pokrov (‘fedél’) kicsinyített formái,
s forrásuk a pokriti (‘befed’) ige. A magyar szó a toldalékos
alakokban a két nyílt szótagos tendencia alapján fejlődött mai
alakjára: pokrovacot  pokrovcot  pokroucot  pokrócot 
pokróc.
poláb – ‘kihalt nyugati szláv nyelv; az ezt beszélt nép egykori tagja’;
‘e nyelvvel kapcsolatos’.
A név a po Labe (‘az Elba mentén’) szláv kifejezésből ered, e nép
ugyanis ott élt.
pol-beat – [polbít] ‘politikai tartalmú szöveg beat jellegű zenével’.
Angol kifejezés a POLitical (‘politikai’) első eleméből és a beat
- 285 - oldal
szóból.
polc – ‘falra, bútorba erősített vízszintes lap edények, könyvek, más
tárgyak tartására’; ‘rang, méltóság’: magas polcra jutott.
Származékai: polcos, polcoz.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák polica (‘polc’);
kicsinyítő forma a pola (‘deszka’) nyomán. A szóközépi i kiesésére
példa a málna, pálca, a szóvégi -a elmaradására a beszéd, kolbász,
lapát. Lásd még takonypóc.
polder – ‘a mocsaraktól vagy a tengertől elhódított, termővé tett
terület’.
Holland szó, talán a régi holland hoenderpolder (‘tyúkudvar’)
második elemének önállósodása, amely a francia poulailler révén a
latin pullarium (‘tyúkketrec’) szóig, illetve a pullusig (‘csirke’) vezet
vissza. E névadás alapja, hogy a ~nek kiszemelt területet előbb
körülkerítik, majd kiszivattyúzzák a vizét.
polémia – ‘vita ‹a nyilvánosság előtt, sajtóban›’. – polemikus: ‘vitázó,
valamit vitató’: polemikus hangvétel. – polemizál: ‘(nyílt) vitát
folytat’.
Nemzetközi szócsalád a görög polemiosz (‘ellenséges, háborús’)
nyomán, a polemeó (‘hadakozik’) igéből.
polenta – ‘kukoricakása’.
Olasz szó, a latin polenta (‘árpadara’) átvétele.
polgár – ‘a nemesi rendhez nem tartozó városlakó’; ‘állampolgár’:
polgárháború. Származékai: polgári, polgárság, polgárosodik,
polgárosul, polgárosult, polgárista.
A német Bürger (‘polgár’) korai újfelnémet burger, purger
formáinak átvétele hangrendi illeszkedéssel, r  l elhasonulással és
nyíltabbá válással: purger  purgar  pulgár  polgár.
poli- – ‹idegen szóösszetételek előtagjaként› ‘sok, több’. –
poliarthritisz: ‘sokizületi gyulladás’. – poligám: ‘többnejű’. –
poligámia: ‘többnejűség ‹mint adott társadalmak szokása, illetve
mint törvényellenes családi állapot›’. – poligenezis: ‘tudományos
elmélet, amely szerint a biológiai fajok nem mind egyetlen törzsből
erednek’; ‘hasonló nyelvészeti felfogás, mely szerint a nyelvek nem
egyetlen ősnyelvből származnak’. – poliglott – ‘többnyelvű ‹könyv,
ember›’. – polimorf: ‘különféle alakokban is előforduló’. –
poliritmika: ‘különböző ritmusú szólamok együtthangzása’. –
politeizmus: ‘sokistenhit’.
Nemzetközi szavak, első elemük a görög polüsz (‘sok’) semleges
polü alakja; a második elemekről bővebben lásd az artritisz,
monogám, genezis, glossza, morfológia, ritmus, teológia
címszavakat. Lásd még polimer, polinéz, polip.
policáj – ‘rendőr’.
A német Polizei (‘rendőrség’) átvétele; a magyar jelentés talán a
német Polizeibeamter (‘rendőrségi tisztviselő’) első elemének
önállósodásaként jött létre, az összetétel jelentésével. A szó a késő
latin politia révén a görög politeia (‘állampolgárság, államforma,
közéleti tevékenység’) szóra vezethető vissza. Elavult szó. Lásd
még politika, politológia.
polimer – ‘ismétlődő szerkezeti egységekből álló óriásmolekula; ilyen
molekulájú műanyag’; ‘‹melléknévként› sokszorozott, polimerizáció
útján keletkezett’. – polimerizáció: ‘óriásmolekulák keletkezése
kisebb szerkezeti egységek láncszerű összekapcsolódásával’; ‘ilyen
folyamat előidézése’. – polimerizál: ‘vegyi anyagon a polimerizáció
folyamatát végzi’.
Tudományos szakszócsalád a görög polüsz (‘sok’) semleges polü
alakja és merosz (‘rész, darab’) elemekből. Lásd még poli-, polinéz.
polinéz – ‘a polinéziai szigetvilág lakója’; ‘az ott élők nyelveinek
valamelyike’; ‘‹melléknévként› e népekkel, nyelvekkel
kapcsolatos’.
A Polinézia (a Csendes-óceán szigetvilágának nyugati, legnagyobb
egysége) földrajzi név a görög polü (‘sok’) és nészosz (‘sziget’)
szavakból formálódott. Lásd még indonéz.
polip – ‘nyolckarú, puhatestű tengeri ragadozó’; ‘nyálkahártyás
testüregben támadt duzzanat’.
A latin polypus német Polyp származékának átvétele. Forrásuk a
görög polüpusz, tkp. ‘soklábú’ a polü (‘sok’) és pusz (‘láb’)
elemekből. Lásd még podagra, pódium, poli-.
políroz – ‘csiszol, fényesít’. – politúr: ‘bútorfény(ezés)’.
A német polieren (‘csiszol’) és Politur (‘fényezés’) átvétele; forrásuk
a latin polire, politum (‘csiszol’) ige és politura (‘csiszolás’). Lásd
még palléroz.
polisz – ‘ókori (görög) városállam’.
Görög szó. Lásd még akropolisz, kozmopolita, metropolis, policáj,
politika, politológia.
politika – ‘egy társadalmi csoportnak az államhatalom
megszerzésére és megtartására folytatott tevékenysége’; ‘az
ország vezetésében, a közügyek irányításában követett eljárás’:
szociálpolitika, kultúrpolitika. – politikus: ‘államférfi, a politikával
hivatásszerűen foglalkozó személy’; ‹melléknévként› ‘a politikával
kapcsolatos’; ‘politikailag helyénvaló, alkalmas’: ez nem volna
politikus lépés; ‘ravasz, agyafúrt’. – politizál: ‘politikai
tevékenységet folytat’; ‘politikai jellegűvé tesz, politikát visz bele’:
átpolitizált közélet; ‘a napi politikai eseményeket megvitatja’.
Nemzetközi szócsalád a latin politica ars (‘az államigazgatás
a achát
mestersége’) első eleméből; ez a görög politiké tekhné pontos
fordítása; a politikosz közéletit, államit jelentett; ezek forrása a
polisz (‘város, állam’). A politizál a német politisieren átvétele
latinosított szóvéggel. Lásd még policáj, politológia.
politológia – ‘a politikával mint társadalmi jelenséggel foglalkozó
tudomány’. – politológus: ‘a politológia kutatója, szakembere’.
Mesterséges tudományos szakszó a politika szó önkényesen
kiragadott és kezelt polit- tövéből, a tudományokat jelző görög
-lógia elemmel.
polka – ‘kétnegyedes ütemű, gyors páros tánc’; ‘ennek zenéje’:
Terefere polka (J. Strauss műve).
Nemzetközi szó a cseh polka nyomán; ez tkp. ‘lengyel nő’
jelentésű, de a névadás alapja nem ismeretes, a ~ ugyanis tipikus
cseh zene; más nézet szerint a név a cseh pulka (‘rövid lépés’)
szóból ered. Lásd még polónium, polonéz.
pollen – ‘virágpor’. – pollinizáció: ‘beporzás’.
Latin eredetű szócsalád a pollen, pollinis (tkp. ‘finomra őrölt liszt’)
nyomán.
pollúció – ‘(alvás közbeni) magömlés’; ‘környezetszennyezés’.
Tudományos szakszó a latin pollutio (‘beszennyezés’) nyomán, a
polluere, pollutum (‘szennyez, megfertőz’) igéből; ez az ősi latin
por- (‘felé’) és a luere (‘mos’) elemekből áll.
póló – ‘labdajátékok neve’: vízipóló, lovaspóló; ‘nyitott nyakú, rövid
ujjú trikóing’.
Nemzetközi szó az angol polo nyomán, amely egy tibeti balti nevű
nyelv szava, ütővel játszott labdajátékot, illetve annak labdáját
jelenti. A ~ második jelentése bizonyára a pólójátékban viselt
sportruházati darabra utal.
polonéz – ‘háromnegyedes ütemű lengyel nemzeti tánc’; ‘e
formában írt zenemű’.
Zenei szakszó, a francia (danse) polonaise (‘lengyel tánc’)
kifejezésből. A polonais (‘lengyel’) az ország latin Polonia nevéből
ered, ez pedig a lengyel pole (‘mező’) szóból, amely saját Polska,
polski megnevezésüknek az alapja. Lásd még polka, polónium ,
polyák.
polónium – ‘természetes radioaktív elem’.
Felfedezője, Marie Curie-Skłodowska nevezte el így szülőföldjének,
Lengyelországnak latin Polonia nevéről. Lásd még polka, polonéz.
poloska – ‘lapos testű vérszívó rovar’; ‘miniatűr lehallgató készülék’.
A cseh ploška átvétele ejtéskönnyítő magánhangzóval; forrása
végső soron a szláv plošky (‘lapos’) melléknév. Fenti második
jelentésében az angol bug (‘apró rovar; lehallgató készülék’)
szabad fordítása.
poltron – ‘gyáva, szájhős’.
Francia szó, az olasz poltrone ‘lusta, gyáva’ átvétele; ez a poltro
(‘ágy’) nagyító képzős származéka, forrása a latin puledro (‘csirke’),
tehát csirketollal tömött ágyról van szó.
poltura – ‘kis értékű pénz’.
A lengyel półtorak (‘másfél garas értékű pénz a 17-18. században’)
átvétele; a szóvégi -k azért maradt el, mert a többes szám jelének
érezték.
pólus – ‘(földrajzi, mágneses) sark’. – poláris: ‘sarki’: poláris fény;
‘szöges, végletes ‹ellentét›’. – polaritás: ‘‹mágneses› sarkosság’;
‘ellentét, feszültség’. – polarizál: ‘mágneses, elektromos
feszültséget hoz létre’; ‘‹fény rezgését› egy síkba rendezi’:
polarizált, poláros fény; ‘ellentétes álláspontok vonzásával megoszt
‹társadalmat, közvéleményt›’. – polarizáció: ‘polarizálódás
‹társadalomban›’ ; ‘fény polarizálása’. – polarizátor: ‘sarkított fényt
előállító berendezés’.
Tudományos szakszócsalád a latin polus (‘a földtengely
sarkpontja’), illetve előzmény, a görög polosz (‘tengely,
tengelypont’) nyomán; ez a peleó (‘mozog’) ige származéka.
pólya – ‘csecsemő begöngyölésére való hosszú, lapos párna’;
‘hosszú, keskeny sebkötöző szövet- vagy gézcsík’; ‘címeren
vízszintes sáv’. Származékai: pólyál, pólyáz, pólyás.
Szláv eredetű szó. A ~ valószínűleg elvonás a pólyál igéből, amely
a szerb-horvát, szlovén povijati (‘burkol, teker, pólyál’) folytatása
povija  povjál  pójál hangfejlődéssel. A magyar szó ly hangját a
szláv előzményekből nehéz magyarázni.
polyák – ‘lengyel (ember)’.
A lengyel Polak (‘lengyel ember’) átvétele palatalizációval; forrása
a pole (‘mező, szántóföld’), amelyből e nép saját megnevezése
(polski) is ered. Elavult szó. Lásd még polonéz.
pomádé – ‘erős illatú hajkenőcs’.
A német Pomade átvétele; ennek eredete a francia pommade és
olasz pomata révén az olasz pomo (‘alma’) latin pomum
(‘gyümölcs’) előzményéig vezet. Az olasz pomata eredetileg egy
almaillatú kenőcs neve. Lásd még pomagránát, pomológia.
pomagránát – ‘gránátalma’.
Az olasz pomogranato ‘gránátalma’ átvétele a latin pomum
granatum (‘magvas gyümölcs’) nyomán, a granum (‘mag’) szóból.
Lásd még grenadírmars , pomádé.
pomológia – ‘a gyümölcsismeret és gyümölcstermesztés
tudománya’.
Tudományos szakszó a latin pomum (‘gyümölcs’) és a görög logosz
- 286 - oldal
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még pomagránát,
pomádé.
pompa – ‘látványos, ünnepélyes külsőség’; ‘gazdag, gyönyörködtető
változatosság’: a tavasz pompája. Származékai: pompás,
pompázatos, pompázik.
A latin pompa (‘ünnepélyes menet, díszfelvonulás’; ‘fény, dísz’)
átvétele.
pompon – ‘sapkabojt’.
Játékos képzésű francia szó a pompe (‘pompa’) nyomán; forrása a
latin pompa (‘diadalmenet’).
ponc – ‘fémjelzés nemesfém tárgyon’; ‘ennek beütésére való hegyes
ötvösszerszám’. Származéka: poncol.
A német Bunzel középfelnémet ponze előzményének átvétele;
ennek forrása az olasz punzone a latin punctio (‘szúrás’) nyomán, a
pungere, punctum (‘szúr’) igéből. Lásd még punci, pungál.
poncichter – ‘Sopron környéki német gazdálkodó, főleg
szőlőtermesztő’.
Bizonytalan eredetű szó, talán a német Bohnenzüchter
(‘babtermesztő’) hazai német pohnzichter alakjának átvétele.
poncsó – ‘a fejen át felhúzott, takarószerű ruhadarab (mint latin-
amerikai viselet)’.
Az indián eredetű spanyol poncho átvétele az eredeti kiejtés
szerint.
pond – ‘az erő és súly korábbi mértékegysége’: kilopond.
A latin pondus (‘súly’) szóból. Lásd még font, panzió, pendli,
penzum, pezó, ponderál.
ponderál – ‘fontolgat, mérlegel’. – ponderábilis: ‘lemérhető,
megmérhető, kézzelfogható’. – ponderábiliák: ‘pontosan
meghatározott, kézzelfogható dolgok’.
Nemzetközi szócsalád a latin ponderare (‘megmér, mérlegel’)
nyomán, a pondus, ponderis (‘súly, teher’) szóból, amely a pendere
(‘függ, függeszt’) ige származéka. Lásd még font, panzió, pendli,
penzum, pezó, pond.
pondró – ‘növényi részekben élősködő rovarlárva’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát pundrav, szlovák pondrava
(‘rovarlárva’); a szóvég av  au  ó úton alakult ki.
pongyola – ‘kényelmes, elöl végig nyíló női háziköntös’; ‘lompos,
hanyag, pontatlan ‹stílus, kifejezés›’.
Hangfestő eredetű szó a bugyolál, bonyolít, batyu családjából, a
nyelvjárási bengyele (‘csomag’) mély hangrendű párjának is
tekinthető. A melléknévi jelentése lehetett az elsődleges; mai
főnévi formája egy pongyola ruha kifejezésből önállósulhatott.
póni – ‘apró termetű lófajta’.
Nemzetközi szó az angol pony, poney alapján; ez vitatott eredetű.
pont – ‘kiterjedés nélküli hely síkban, térben’; ‘kis kerek folt mint
írásjel’; ‘sík vagy tér kisebb része’: több ponton is tűz támadt;
‘folyamat egy mozzanata’: ezen a ponton a vita félbeszakadt;
‘szövegegység’: a szabályzat első pontja szerint; ‘a nyomdai
betűnagyság mértékegysége, kb. 0,3 mm’: nyolcpontos betűk; ‘az
értékelés mértékegysége sportban, játékokban’: négypontos előny
a sakkverseny döntőjében; ‘‹határozóként› pontosan, éppen’: pont
az én házamra vetett szemet. Származékai: pontos, pontosság,
pontatlanság, pontosít, pontoz, pontozott, pontozó, pontozás.
A német Punkt (‘pont’) valamelyik középfelnémet előzményének
(punkt, punt) átvétele; a k kiesése a magyarban is megtörténhetett
a mássalhangzó-torlódás feloldása céljából. Lásd még ponc, punci,
pungál, punktum.
pontifex – ‘az ókori Rómában a legtekintélyesebb papi testület
tagja’. – pontifex maximus: ‘az ókori Róma főpapja’; ‘a római pápa
címe’. – pontifikál: ‘főpapi szertartást végez’: a pápa ünnepi misét
pontifikált.
A ~ a latin pons, pontis (‘híd’) és facere (‘csinál’) elemek alapján
‘hídverő’; e névadás eredete már az ókorban is homályosnak
számított. A pápa mint Róma püspöke viseli a pontifex maximus
címet. Lásd még ponton.
ponton – ‘hajóhíd, állóhajó’.
Nemzetközi szó a francia ponton nyomán, ennek forrása a latin
ponto, pontonis (‘komp, hajóhíd’), nagyító képzős alak a pons,
pontis (‘híd’) szóból. A magyarba német közvetítéssel került. Lásd
még pontifex.
ponty – ‘lapos testű, ízletes húsú édesvízi hal’.
Ismeretlen eredetű szó.
ponyva – ‘erős vászonból szőtt vízhatlan textilanyag’; ‘csekély
értékű, füzetes formában terjesztett szórakoztató írásmű’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén ponjava; a magyar szó a
két nyílt szótagos tendencia jegyében alakult ki: ponjava  ponjva
 ponyva. A fenti második jelentés annak emlékét őrzi, hogy az
igénytelen füzetes irodalmat régen vásárokban, a földre terített
ponyváról árusították. Lásd még panyóka.
pop – ‹zenei és művészeti irányzatok angol nyelvű nevében›
‘népszerű, populáris’. – pop-art: ‘az 1960-as évek amerikai eredetű
művészeti irányzata, amely a kész tárgyakat állította ki műtárgyak
gyanánt’. – popfesztivál: ‘népszerű beat- és dzsesszegyüttesek
találkozója’. – popzene: ‘beat, rock és más elemeket keverő
amerikai könnyűzenei stílus’.
a achát
A latin eredetű angol popular (‘népszerű’) önállósult első eleme.
Lásd még populáció, populáris, populizmus.
pópa – ‘görögkeleti pap’.
A román popă átvétele, de máskor s más helyen a szerb-horvát
popa szót is kölcsönöztük; az utóbbi a pop (‘pap’) kicsinyített
alakja. Végső forrásuk azonos pap, pápa szavainkéval.
popó – ‘fenék, ülep’. Származékai: popi, popsi.
A német Popo átvétele; ez gyermeknyelvi szó, a Podex (‘ülep’) első
szótagjának ismétlése. A podex latin jövevényszó a németben, a
pedere (‘szellent’) igéből ered.
populáció – ‘népesség, lakosság’; ‘egy állatfajnak egy adott
területen élő egyedei összességükben’.
Tudományos szakszó a latin populus (‘nép’) nyomán. Lásd még
pop, populáris, populizmus.
populáris – ‘népszerű, népies’. – popularitás: ‘népszerűség’. –
popularizál: ‘népszerűsít, terjeszt’.
Nemzetközi szócsalád a latin popularis (‘népi, népszerű, néppárti’)
nyomán, amely a populus (‘nép’) származéka. Lásd még pop,
populáció, populizmus.
populizmus – ‘nacionalista, demagóg, erősen jobboldali politikai
irányzat’. – populista: ‘a populizmus híve’; ‘‹melléknévként› a
populizmussal kapcsolatos, azon alapuló’.
Újabb keletű politikai szakszó a latin populus (‘nép’) nyomán. Lásd
még pop, populáció, populáris.
por – ‘finom szemcsék tömege’; ‘a földfelszín ilyen anyaga’: porba
hull, a porban csúszik. ‘ilyen alakban forgalmazott áru’: porfesték,
mosópor; ‘‹főleg többes számban› eltemetett holttest
maradványa’: béke poraira. Származékai: poros, porosodik, poroz,
porzó, porlik, porzik, porzás, portalan, portalanít, portalanítás,
porlad, porladozik, porlaszt, porlasztás, porlasztó, porít, porol,
poroló, porhanyó(s), porhanyít.
Bizonytalan eredetű szó. A vogul pors (‘szemét’), finn poro (‘forró
hamu, törmelék, omladék’) ingatag bizonyíték a finnugor eredet
mellett, mivel a szókezdő finnugor p szabályszerűen magyar f-et
eredményez (lásd fa, fagy, fél, fiú és sok más).
pór – ‘paraszt’. Származékai: póri, pórias, pórul.
A német Bauer (‘paraszt’) bajor-osztrák paur változatának átvétele
au  ou  ó hangváltozással. A német szó a bauen (‘épít;
megművel’) ige származéka. A ~ irodalmi, illetve avuló szó,
származékai többé-kevésbé elevenek.
póráz – ‘keskeny szíj, pányva’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák povraz (‘kötél,
zsineg’); a magyar szóban ovr  our  ór hangfejlődés ment
végbe.
porc – ‘csontizületet borító kemény, rugalmas szövet’.
Nyelvújítási alkotás, elvonás a hangutánzó porcog szóból. Lásd még
perc, percen, porcika, pörc.
porcelán – ‘kaolin, földpát és kvarc keverékéből égetett finom
kerámia’.
Nemzetközi szó az olasz porcellana nyomán, amely a vénuszkagyló
neve, ennek belső gyöngyházborítása ugyanis a finom porcelán
fényéhez hasonlít. A kagyló neve a latin porcella (‘emse’) szóból, a
porca (‘koca’) kicsinyítő alakjából származik a kagyló külső héjának
sörtés disznóhátra emlékeztető formája miatt. Lásd még porcsin.
porcika – ‘porcos csont’; ‘kicsi testrész’: fáj minden porcikája.
A porcog ige tövének kicsinyítő képzős származéka.
porció – ‘adag’; ‘‹régebben› egy katonaló ellátására való
szénamennyiség mint a jobbágyokat terhelő hadiadó egyik neme’.
Nemzetközi szó a latin portio (‘osztályrész, viszony, arány’)
nyomán; ez a pars, partis (‘rész’) származéka. Lásd még parcella,
parciális, parti, participium, partikula, partita, partitivus, partitúra,
partizán, partner, proporció.
porcog – ‘‹csont, porc törés vagy rágás közben› ropog, pattog,
reccsen’; ‘‹régen› pattog, kuncog’: Friss szép fejér póka… /
Porcogós Annóka (Balassi). Származékai: porcogó, porcogós.
Hangutánzó szó a perceg–pörcög családjából. Lásd még perc,
percen, porc, porcika, pörc.
porcsin – ‘keserűfű, disznófű, kukacvirág’.
Valószínű forrása az olasz porcino (‘disznófű’), a porco (‘disznó’)
kicsinyített formája a latin porcus (‘disznó’) nyomán. Lásd még
porcelán.
póré – ‘hengeres, zöldesfehér hagymaféle, póréhagyma’.
Alighanem a latin porrum (‘hagyma’) leszármazottja a francia
porrey, majd a német Porree közvetítésével; lehet, hogy az azonos
eredetű paraj korán elkülönült alakváltozata.
porfír – ‘vörös, kristályos vulkáni kőzet’.
Ásványtani szakszó a görög porphüreosz (‘bíborszínű’), illetve
előzménye, a porphüra (‘bíborcsiga’) nyomán.
porkoláb – ‘börtönőr’; ‘‹régebben› várparancsnok’.
A német Burggraf (‘várnagy’) középfelnémet purcrav
előzményének átvétele a Burg (‘vár’) és Graf (‘királyi főtisztviselő;
gróf’) elemek alapján. A magyar szó a szóbelseji mássalhangzó-
torlódás feloldásával, r  l elhasonulással és nyíltabbá válással
alakult ki: purkrav  purkurab  purkuláb  porkoláb ; a szóvégi v
 b hanghelyettesítésre példa berdó, billikom, bognár. A szó ma
- 287 - oldal
ismert értelme a méltóságnevek elértéktelenedésének szokott
útján jött létre, lásd asszony, jobbágy, kend, úr. Lásd még gróf.
pornográf – ‘szeméremsértő ‹írás, rajz, film›’. – pornográfia: ‘a nemi
cselekményeket kendőzetlenül ábrázoló irodalom, rajz, fénykép,
film’.
Mesterséges szóalkotás a görög pornosz (‘hímringyó, bujálkodó
férfi’) és graphó (‘ír, rajzol’) elemekből.
porond – ‘cirkusz homokkal felszórt központi köre’; ‘küzdelem,
vetélkedés színtere’: kiáll a nemzetközi porondra; ‘‹régen› homok,
sóder’: …vagy a jámbor agg / Azért teremtett volna a porondból, /
Hogy a világot ossza meg veled? (Madách).
Szláv eredetű szó: szerb-horvát prud, szlovén prod (‘kavics, zátony,
hordalék’). A magyarba egy nazális magánhangzót tartalmazó régi
szláv *prond alak kerülhetett a 10. század vége előtt, amely a
szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő hangos feloldásával a
~ alakot eredményezte.
poronty – ‘kisgyermek’; ‘ebihal’: békaporonty.
A tisztázatlan eredetű román prunc (‘csecsemő’) átvétele a szóeleji
mássalhangzó-torlódás feloldásával és nyíltabbá válással: prunc 
purunk  poronk; a szóvég k  t  ty fejlődése részint a pamuk 
pamut analógiájával magyarázható, részint a toldalékos alakokban
létrejött palatalizációval: porontja  porontya  poronty.
porosz – ‘a hajdani Poroszországban élt német nyelvű népcsoport
tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’.
Az újkori latin prusus név prus- eleméből való a szóeleji
mássalhangzó-torlódás feloldásával és nyíltabbá válással: prus 
purusz  porosz. A név forrása a balti nyelvek közé tartozott, kihalt
óporosz nyelv prusis szava mint a nép saját neve.
poroszka – ‘lassan ügető ‹ló›’. Származéka: poroszkál.
A ~ szláv eredetű szó: szerb-horvát prusak, szlovén prusek
(‘poroszkáló ló’); ezek a prusati (‘poroszkál’) ige főnévi
származékai. A ~ a magyarban melléknévvé vált; prusz  porosz
eleme úgy fejlődött, mint a porosz szó esetében; a -ka szóvég talán
kicsinyítő képző, vagy talán a szláv előzmény szóvégi -k-ját őrzi.
poroszló – ‘törvényszolga, hajdú’; ‘‹régebben› börtönőr’: Ha zörren
egy levél, / Poroszlót jőni vél / Kanizsa, Rozgonyi (Arany).
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pristav (‘bírósági
segédtiszt, intéző’), a pristaviti (‘melléje, élére állít) ige
származéka. A magyar szó a szóeleji mássalhangzó-torlódás
feloldásával, hangrendi illeszkedéssel, szóvégi av  au  ó
hangfejlődéssel és szt  szl változással (mint boroszlán, zászló)
alakult ki: pristav  pirisztav  porosztav  porosztó  poroszló.
porta – ‘kapu ‹nagyobb épületen›’; ‘középület bejáratát ellenőrző
személyzet fülkéje’: a kulcsot add le a portán; ‘lakóházas telek;
valaki háza, házatája’: az én portámon én vagyok az úr; ‘‹régen› a
török szultán udvara, kormánya’: a magas Porta. Származéka:
portás.
A latin porta (‘kapu, ajtó, bejárat’) átvétele; ez etimológiai
kapcsolatban áll a portus (‘kikötő’) szóval, amely szintén bejárat,
átjárás a vízről a szárazföld felé; germán rokonaik a német Furt,
angol ford (‘gázló, átjáró’), skandináv fjord (‘tengeröböl’), s
kapcsolatos a görög porosz (‘rév, gázló, átjáró, nyílás’) szóval is.
Lásd még portál.
portál – ‘főkapu, díszes bejárat’; ‘üzlet kirakati és bejárati része’.
A latin porta (‘kapu’) középkori latin portale (‘kapuzat’)
származékának átvétele a német Portal közvetítésével. A latin
porta és a portus (‘kikötő’) rokonok, mindkettő ‘bejárat, nyílás’.
Lásd még fjord, importunus, opportunus, porta, portikusz, pórus.
portamento – ‘énekhang gyors csúszása egyik hangról a másikra’. –
portato: ‘előadásmód a legato és staccato között (nem teljesen
kötve, de nem is élesen szétválasztva a hangokat)’.
Olasz zenei utasítások a portare (‘visz’) igéből, amely az azonos
latin ige folytatója. Lásd még portfólió, portó.
portéka – ‘áru’; ‘holmi’.
A német Parteke (‘kenyérszelet, alamizsna’) régebbi porteke
alakjának átvétele; a szó eredete tisztázatlan.
portfólió – ‘az egy befektetőhöz tartozó különféle befektetések
együttese’: a bank portfóliója.
Közgazdasági szakszó az angol portfolio (‘dosszié’) nyomán, amely
az olasz portafoglio (‘irattárca, dosszié’) átvétele a portare
(‘hordoz’) és foglio (‘levél, lap’) elemek szerint; ezek a latin portare
(‘hordoz’) és folium (‘falevél, könyv lapja’) folytatói. Lásd még fólia,
fóliáns, portamento, portó.
portikusz – ‘épület főhomlokzatához csatlakozó nyitott, oszlopos
előcsarnok’; ‘fedett, elöl nyitott oszlopfolyosó’: A véghetetlen
portikusznak / egyhangu oldalívei / rejtett forrásu fényben úsznak
(Babits).
A latin porticus (‘oszlopcsarnok’) átvétele; forrása a porta (‘kapu’).
Lásd még importunus, opportunus, porta, portál.
portó – ‘postai illeték, szállítási díj’.
A német Porto átvétele; ez az olasz porto (‘szállítás, fuvardíj’)
szóból való, s a latin portare (‘visz, szállít’) azonos olasz
folytatójából ered.
portré – ‘arckép’; ‘irodalmi jellemrajz’. – portretista: ‘arcképfestő’.
A francia portrait származékai a német Porträt, illetve Porträtist
a achát
közvetítésével, a ~ esetében az eredeti ejtésnek megfelelő
alakban. A francia szó a portraire (‘lefest, lerajzol’) befejezett
melléknévi igeneve; előzménye a latin protrahere (‘előhúz, feltár’)
ige, amely a késő latinban ‘leképez’ jelentést kapott; pro (‘elő’) és
trahere, tractum (‘húz’). Lásd még absztrakt, traktál, traktor,
traktus.
portugál – ‘az Ibériai félsziget nyugati partvidékét lakó nép tagja; e
nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvével kapcsolatos’.
Az ország eredeti Portugal nevének a magyarban melléknevesült
alakja. Forrása Porto városának középkori latin Portus Cale (‘Cale
kikötő’) neve, amely előbb a latin Portucale, majd a portugál
Portugal alakot eredményezte; ennek jelentése előbb kiterjedt a
város tágabb környékére, majd az egész királyság neve lett; a fenti
Cale névelem eredete ismeretlen. A ~ melléknév az ország saját
nyelvén portuguęs.
portya – ‘kisebb katonai egység betörése ellenséges területre’;
‘sportcsapat több állomásból álló külföldi útja’. Származékai:
portyázik, portyázó.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a német Partei (‘parti’) átvétele
régebbi ‘portyázó csapat’ jelentésében; az egyeztetés súlyos
hangtani nehézségekkel jár.
pórus – ‘apró nyílás bőrön, lyukacsos anyagon’. – porózus:
‘lyukacsos, apró nyílásokkal teli’. – porozitás: ‘lyukacsos jelleg,
belső üregesség’.
Tudományos szakszócsalád a latin porus (‘nyílás’), illetve
előzménye, a görög porosz (‘rév, járat, nyílás’) nyomán. Lásd még
oszteoporózis.
poshad – ‘‹folyadék, étel erjedés, rothadás folytán› bűzössé,
élvezhetetlenné válik, megromlik’. Származékai: poshadozik,
poshaszt.
Valószínűleg hangutánzó szó, az erjedés, rothadás gázainak
feltörésével járó hangokat érzékelteti. Lásd még posvány.
posta – ‘levelek, csomagok, pénzküldemények továbbításával és
távközléssel foglalkozó állami intézmény’; ‘ennek egy hivatala’:
megyek a postára; ‘postai úton érkezett küldemények együttese’:
levele nincsen a mai postában. Származékai: postás, postáz,
postázó.
Nemzetközi szó a középkori latin posta statio, azaz ‘elhelyezett,
kijelölt állomás ‹az állami hírvivő szolgálat lovasfutárai számára›’
önállósult első eleme nyomán; ez a latin ponere, positum
(‘elhelyez, felállít’) befejezett melléknévi igenevének (positus)
rövidült nőnemű alakja (posita  posta). A szó mai jelentésköre
utóbb, a személyek és küldemények továbbítására létrejött és a
lóváltó állomásokhoz kötött rendszeres postakocsi-szolgálat révén
alakult ki. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, poszt,
posztamens, poszter, pozíció, pozitív, pozitivizmus, pozitron,
pozitúra, propozíció.
posvány – ‘mocsár’: …hitvány madár gyanánt / Posvány iszapját
szopva éldegéljünk? (Vörösmarty); ‘erkölcsi fertő’. Származékai:
posványos, posványosodik.
A poshad pos- tövének származéka deverbális -vány főnévképzővel
(mint ingovány, irtvány).
poszáta – ‘apró termetű énekes madár’.
A szlovák psota (‘nyomorúság’) átvétele a szóeleji mássalhangzó-
torlódás feloldásával és magánhangzó-elhasonulással: psota 
poszota  poszáta.
posszesszív – ‘birtokló, gyermekét érzelmi függőségben tartó
‹anya›’; ‘‹nyelvtanban› birtokos’.
Nemzetközi szó a latin possidere, possessum, tkp. post-sidere
(‘birtokol’) igéből, amely a post (‘után’) és sedere elemek alapján
így érthető: ‘továbbra is ül ‹benne, rajta›’, azaz ‘birtokában tart’.
Más magyarázat szerint az első elem a posse (‘képes’) ige pot-
töve, vagyis az értelem így módosul: ‘képes ülni ‹benne, rajta›’,
tehát ‘birtokolja’. Lásd még podesta, posszibilis, potens, potentát,
prepotens, puvoár.
posszibilis – ‘lehetséges’.
A latin possibilis átvétele; forrása a képességet, lehetőséget
kifejező posse segédige. Lásd még podesta, posszesszív, potens,
potentát, prepotens, puvoár.
poszt – ‘‹katonai› állomás’; ‘őrhely’: elhagyja a posztját; ‘‹régen›
őrszem’; ‘fontos állás, tisztség’: magasabb posztra került.
Származéka: posztol.
A német Post (‘katonai állomás, őrhely, posta’) átvétele; ennek
eredete posta szavunkéval azonos. Lásd még depó, deponál,
imponál, opponál, posztamens, poszter, pozíció, pozitív,
pozitivizmus, pozitron, pozitúra, propozíció.
poszt- – ‹idegen összetételek előtagjaként, művészeti vagy politikai
irányzatokkal kapcsolatban› ‘utáni, késői’: posztgótika,
posztimpresszionizmus, posztindusztrializmus, posztkommunizmus,
posztmodern, posztromantika.
A latin post (‘után’) elöljárószóval alkotott mesterséges szavak; az
utótag jelentéséről lásd a megfelelő szócikkeket. Lásd még
posztgraduális, posztpozíció, posztumusz.
posztamens – ‘szobor, váza vagy oszlop talapzata’.
A német Postament átvétele; ez egy elképzelt latin *postamentum
- 288 - oldal
németes alakja, valójában mesterséges alkotás a francia poster
(‘felállít, elhelyez’) szóból, melynek forrása azonos posta
szavunkéval. A ~ téves latinosítás eredménye, erről lásd szegmens.
poszter – ‘falragasz’; ‘nagyméretű, szobafalra ragasztható
reprodukció’.
Nemzetközi szó az angol poster (‘plakát’) nyomán, amely a post
(‘kitűz, felragaszt, kihirdet’) ige főnévi származéka; forrása a latin
postis (‘ajtófélfa’), amelynek eredetibb postus alakja a ponere,
positum (‘helyez, állít’) positus igenevének összevonódásából ered.
Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta, poszt,
posztamens, pozíció, pozitív, pozitivizmus, pozitron, pozitúra,
propozíció.
posztgraduális – ‘felsőfokú képesítést szerzettek továbbképzését
szolgáló’: posztgraduális tanulmányok.
Mesterséges szó a latin post (‘után’) és késői latin graduare
(‘magasabb fokra lép, egyetemi fokozatot szerez’) elemek alapján;
az utóbbi a gradus (‘fok, lépcső’) származéka a gradi (‘lép’) igéből.
Lásd még degradál, gradáció, graduále, posztpozíció, posztumusz,
posztó – ‘vastag gyapjúszövet’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, cseh postav; ezek a postaviti
(‘felállít’) ige származékai, de a jelentésfejlődés tisztázatlan. A
magyar szóvég av  au  ó úton alakult ki.
posztpozíció – ‘névutó’.
Nyelvészeti szakszó a latin post (‘után’) és positio (‘helyezés’)
elemekből; utóbbi a ponere, positum (‘helyez’) származéka;
mesterséges képzés a prepozíció mintájára. Lásd még poszt-,
posztgraduális, posztumusz, pozíció.
posztulátum – ‘valamely gondolati rendszer alapját képező,
szükségképp igaznak tekintett állítások egyike’.
Latin szó, tkp. ‘követelés, követelmény’ a postulare, postulatum
(‘követel’) igéből, amely a poscere (‘kér, követel’) gyakorító alakja.
posztumusz – ‘hátrahagyott, a szerző halála után publikált ‹szellemi,
művészi alkotás›’; ‘a szerző halála után bekövetkező’: posztumusz
elismerés.
Nemzetközi szó a latin postumus (‘legutolsó’) nyomán, amely a
post (‘után’) felsőfoka (postumus), tehát ‘legutóbbi’; a római jog
szerint ‘utószülött’ is, vagyis olyan gyermek, aki az apja halála után
jött világra; innen mai átvitt értelme. A régebben használatos
poszthumusz, posthumus alak a középkori latinból ered, és téves,
tudákos etimologizálásnak „köszönhető”: a post és humus (‘föld,
televény’) összetételének értelmezték a szót, mintha az a földben
porladó alkotóra utalna. Ennek a tévhitnek nyomát viseli ma is a
francia posthume és az angol posthumous szóalak. Lásd még
poszt-, posztgraduális, posztpozíció.
pót- – ‘‹összetételek első tagjaként› pótlólagos, helyettesítő,
járulékos, kiegészítő’: pótadó, pótkerék, pótkávé, póthitel, póttag,
pótvizsga stb.
A ~ előtag a pótol igéből elvont tőalak; az ilyen összetételek a
nyelvújítás korától napjainkig keletkeznek, gyakran a német
Ersatz-, Zusatz- előtagú szavak mintájára.
potencia – ‘férfi képessége közösülésre, nemzésre’. – potenciális:
‘lehetséges, bekövetkezhető’: potenciális veszélyek. – potenciál:
‘teljesítőképesség’: az ország háborús potenciálja (= bevethető
hadereje, fegyverzete).
Nemzetközi szócsalád a latin potentia (‘képesség’) szóból, amely a
posse (‘tud, bír’) potens, potentis (‘képes’) igenevéből való. A
potenciál a német Potenzial átvétele. Lásd még podesta,
posszibilis, potentát, prepotens, puvoár.
potentát – ‘hatalmasság, nagyúr, tekintélyes vezető’: összegyűltek a
megye potentátjai.
A német Potentat átvétele; ennek forrása a késő latin potentatus a
potens, potentis szóból; eredetéről lásd potencia.
pótol – ‘megfelelően helyettesít’; ‘‹hiányos dolgot› kiegészít’;
‘‹elmulasztott dolgot› utólag elvégez’; ‘‹kárt, veszteséget›
megtérít’: kárpótlás. Származékai: pótlás, pótlék, pótolhatatlan,
pótlólagos.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
potom – ‘kevés, csekély, semmit érő’: potom pénzen vette; ‹ragos
potomra alakban› hitelbe, ingyen, hiába’. Származéka: potomság.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák potom (‘majd, azután’). A
potomra (‘hitelbe’) a fizetés halogatását jelzi (‘majd, később, aztán,
egyszer megfizetem’); az ilyen pénz bajos megtérülése miatt
alakult ki a ~ szó ‘nem sokat érő’ jelentése.
potroh – ‘nagy pocak’; ‘ízeltlábúak testének leghátsó része’.
Származékai: potrohos, potrohosodik.
Keleti szláv eredetű szó: ukrán, orosz potroh, potruh (‘belsőségek,
zsigerek’).
potya – ‘ingyenes, fizetség vagy erőfeszítés nélkül kapott’:
potyaebéd, potyagól; ‘nagyon könnyű ‹munka, feladat›’.
Származékai: potyázik, potyázó.
A potyog poty- (‘leesik’) igetövéből származó folyamatos
melléknévi igenév, a potyó olyan alakváltozata, mint a csusza,
hinta, hulla, penge. Eredeti jelentése tehát ‘ami lepottyan,
potyadék’.
potyog – ‘‹többedmagával› esik, elesik’. Származékok és kapcsolt
a achát
szavak: potyogó, potyogás, potyogat, potyogtat; pottyan, pottyant;
potyadék.
Hangutánzó eredetű szócsalád, a lehulló testek tompán puffanó
hangját idézi. Lásd még potya.
povedál – ‘‹idegen nyelven› gyorsan beszél’; ‘fecseg’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén povedati, szlovák povedať
(‘elmond, tudat’). Eredeti jelentése alighanem ‘szláv nyelven
beszél’ volt.
póz – ‘mesterkélt testtartás, viselkedés’; ‘testtartás ‹szoboré, modellt
álló személyé›’. Származéka: pózol.
Nemzetközi szó a francia pose nyomán; ez a poser (‘rak, elhelyez,
beállít’) igéből való. Forrása a latin pausare (‘szünetel, pihentető
szünetet tart’) a görög pauszisz (‘megszűnés’) nyomán. Különös
módon a formailag innen származó francia ige teljes jelentésköre a
latin ponere, positum igéével azonos.
pozaun – ‘harsona’.
A német Posaune átvétele a szóvég elhagyásával; ennek forrása a
latin bucina (‘ökörszarvból való kürt’) a bos (‘ökör’) és canere,
(ce)cini (‘énekel’) elemekből.
pozdorja – ‘len, kender tilolásakor keletkező apró szemű, fás
hulladék’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát pozderje, szlovén pazderje, szlovák
pazderie. A magyar szó a mélyebb irányba tartó hangrendi
illeszkedéssel jött létre.
pozíció – ‘hely, helyzet, állás’: sakkozónk nyerő pozíciót harcolt ki;
’tisztség, rang, társadalmi helyzet’; ‘hatalmi helyzet’; ‘álláspont’.
Nemzetközi szó a latin positio (‘helyzet’) nyomán, amely a ponere,
positum (‘helyez’) származéka. Lásd még depó, deponál, imponál,
opponál, posta, poszt, posztamens, poszter, póz, pozitív,
pozitívizmus, pozitron, pozitúra, propozíció.
pozitív – ‘valóságos, tényleges’; ‘jó, értékes, előrevivő’; ‘állító,
igenlő’; ‘nullánál nagyobb ‹szám›’; ‘elektronhiány következtében
létrejött ‹elektromos sarok›’; ‘a sötét és világos árnyalatait
helyesen mutató ‹film, fénykép›’; ‘a kórtüneteket megerősítő
‹lelet›’. – pozitívum: ‘előnyös, értékes tulajdonság’.
Nemzetközi szócsalád a késői latin positivus (‘tevőleges,
tényleges’) nyomán, amely a ponere, positum (‘tesz, helyez, állít’)
származéka. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta,
poszt, posztamens, poszter, pozíció, pozitivizmus, pozitron,
pozitúra, propozíció.
pozitivizmus – ‘a közvetlen érzéki tapasztalatokra alapozott
vizsgálódást ajánló filozófiai irány’. – pozitivista: ‘a pozitivizmus
híve, gyakorlója’; ‘‹melléknévként› e nézet alapján álló’.
Tudományos szakszavak a latin positivus (lásd pozitív) alapján,
görögös képzőkkel. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál,
posta, poszt, poszter, pozíció, pozitron, pozitúra, propozíció.
pozitron – ‘pozitív töltésű, igen kis tömegű elemi részecske’.
Tudományos szakszó (positron) a latin positivus (lásd pozitív)
szóból, az elektron -tron elemével, a ~ ugyanis az elektron pozitív
töltésű ellenpárja, antirészecskéje. Lásd még depó, deponál,
imponál, opponál, posta, poszt, posztamens, poszter, pozíció,
pozitivizmus, pozitúra, propozíció.
pozitúra – ‘(furcsa) testhelyzet’; ‘mesterkélt, színpadias testtartás’.
A latin positura átvétele a ponere, positus (‘elhelyez’) ige nyomán.
Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta, poszt,
posztamens, poszter, pozíció, pozitív, pozitivizmus, pozitron,
propozíció.
pózna – ‘hosszú (függőleges) rúd’.
Szláv eredetű szó: szlovén pavozina, ukrán pauzina; a magyar szó a
két nyílt szótagos tendencia jegyében, a v vokalizációjával alakult
ki: pavozina  pavozna  pauzna  pózna.
pozsgás – ‘húsos, vastag szárú, levelű ‹növény›’; ‘egészséges színű,
telt ‹arc›’: pirospozsgás.
Bizonytalan eredetű szó, talán a pozsog, pezseg (‘gyöngyözik, forr’)
ige származéka; képzésmódja nem egészen világos.
pöce – ‘árnyékszék’: pöcegödör; ‘‹régebben› tócsa, pocsolya’.
A német Pfütze (‘pocsolya’) bajor-osztrák tájnyelvi pütze
változatának átvétele.
pöcköl – ‘fricskáz’. Származékok és kapcsolt szavak: pöccent,
pöccöget, pöcögtet.
Hangutánzó, hangfestő szó a pecek, pedz, pécéz szavak
rokonságából.
pöcs – ‘hímvessző’.
Ismeretlen eredetű szó.
pödör – ‘sodor’. Származékai: pödörít, pödörödik, pödörint.
Hangutánzó szó a forgó mozgás keltette hang érzékeltetésére;
illabiális peder alakja a penderedik közeli rokona.
pöfeteg – ‘gömb alakú gomba, amely éretten nyomásra kipukkad és
szétszórja spóráit’.
Hangutánzó szó a pöfög családjából, annak pöf- tövéből képezve
(mint fergeteg, görgeteg).
pöffeszkedik – lásd püffed
pöfög – ‘‹gőzt kibocsátva› jellegzetes hangot ad’; ‘zsörtölődik’.
Származéka: pöfékel.
Hangutánzó szó a böfög, pofa, pöfeteg, puffad, pufók, püffed, püföl
- 289 - oldal
rokonságából.
pök – lásd köp
pökhendi – ‘sértőn fölényeskedő, szemtelen’.
A köp ige pök alakváltozatából való a játékos, tréfás
képzőegyüttessel, amely az ebhendi, kortyondi, oktondi szavakból
ismerős.
pönálé – ‘bírság, kötbér’.
A német Pönale átvétele; ez a latin poena (‘büntetés’) késő latin,
semleges poenale (‘a büntetéssel kapcsolatos’) alakjának felel
meg. Lásd még penitencia.
pörc – ‘tepertő’; ‘pörsenés ‹az ajkon›’.
Hangutánzó szó a percen, porc családjából; a zsírban sülő étel
sercegő hangját imitálja. A ~ lényegében a perc labiális párja.
pőre – ‘meztelen’; ‘kopár’.
Ismeretlen eredetű szó.
pörköl – ‘szárazon hevít’: kávét pörköl; ‘‹tűz, nap› erősen éget,
hevít’. Származékai: pörkölt, pörkölő, pörkölődik, pörk.
Hangutánzó eredetű szó a perzsel, pirít, pirkad, pirongat, pörsen
családjából. A pörk késői elvonás, ma hasonlóság alapján beszáradt
sebkérget, vart jelent.
pöröly – ‘nagy kalapács’.
A német nyelvjárási (erdélyi szász) perel (‘kovácskalapács’)
átvétele labializációval és a szóvég palatalizációjával: perel  pöröl
 pöröly.
pörsen – ‘‹kiütés› keletkezik’: pörsenés.
A pörköl, perzsel rokonságába tartozó szó, a kiütés vöröses színére
s a vele járó, gyakran égető érzésre utal.
pösze – ‘beszédhibás, az s hangot sznek ejtő ‹személy›’.
Származéka: pöszeség.
A hangutánzó nyelvjárási pöszög (‘sziszeg, szepeg’) ige
származéka.
pöszméte – ‘egres’.
Alkalmasint a szlovák kosmaty (‘szőrős, bolyhos’) nőnemű kosmata
alakjából való; ennek hangrendi átcsapással keletkezett egy
köszmete, köszméte alakja, amely máig él sok nyelvjárásban; a ~
forma talán a gyümölcs piszke nevének hatására jött létre.
pöttöm – ‘aprócska’. Származéka: pöttömnyi.
A petty, pötty (lásd pettyeget) depalatizálódott származékaiból
alakult; vannak pöttöny, pöttyön alakváltozatai is.
pötty – lásd pettyeget
pracli – ‘kéz, mancs ‹tréfásan›’: add szépen a praclidat. A német
Pratze (‘mancs’) bajor-osztrák prazl alakjának átvétele, a szillabikus
l szokott feloldásával (mint hokedli, kifli).
pragmatika – ‘ügyrend, szabályzat, rendtartás’. – pragmatikus:
‘ügyrendi’; ‘az adott feltételek közt legcélszerűbb megoldást
tekintő’; ‘gyakorlatias, ideológiailag semleges’. – pragmatizmus: ‘az
anyagot mint az érzetek összességét tekintő filozófiai irányzat’; ‘a
gyakorlati hasznosság elsődlegességét hirdető (politikai) felfogás’.
– pragmatista: ‘a pragmatizmus híve’; ‘‹melléknévként› a
pragmatizmus alapján álló’.
Tudományos szakszócsalád a latin pragmaticus (‘gyakorlati,
cselekvő’), illetve előzménye, a görög pragmatikosz (‘tevékeny,
tettrekész’) nyomán; ennek forrása a pragma, pragmatosz, tkp.
prak-ma (‘cselekedet’) a prasszó, tkp. prak-szó (‘cselekszik’) igéből.
Lásd még praktika, praxis.
prákrit – ‘a köznép által beszélt, majd az irodalomban is felhasznált
középind nyelvváltozat ‹szemben a megmerevedett szanszkrittal›’.
Nyelvészeti szakszó az ind prákrita (‘általános, megszokott’)
nyomán.
praktika – ‘fogás, fortély, mesterkedés’. – praktikus: ‘gyakorlati, a
gyakorlatban jól felhasználható, jól kezelhető ‹dolog›’; ‘jó gyakorlati
érzékű, élelmes ‹személy›’. – praktikum: ‘célszerűség, gyakorlatias
dolog’; ‘‹régebben› iskolai gyakorlat’. – praktice: ‘gyakorlatilag’. –
prakticizmus: ‘csak a gyakorlati használhatósággal, a haszonnal
törődő felfogás, eljárás’. – prakticista: ‘a prakticizmus vallója’;
‘‹melléknévként› a prakticizmus alapján álló’.
Nemzetközi szócsalád a görög praktikosz (‘tevékeny, tetterős,
ügyes’) nyomán, latin megfelelője (practicus) közvetítésével, a
prasszó, tkp. prak-szó (‘cselekszik’) igéből. Lásd még pragmatika,
praxis.
praktizál – lásd praxis
praliné – ‘különféle édességekkel töltött csokoládé bonbon’.
A német Pralinee átvétele; ez továbbképzés a francia praline
szóból, amely Plessis-Praslin francia marsall nevéből ered; állítólag
az ő sütőmestere készített először ilyen édességeket a 17.
században.
pravaz – ‘orvosi fecskendő’.
Feltalálója, a francia Ch. G. Pravaz orvos nevéből. Régies szó.
pravoszláv – ‘az orosz görögkeleti egyházhoz tartozó (személy)’.
Az orosz pravoszlavnij (‘igazhitű’) szó tőalakjának átvétele; az orosz
szó az ortodox görög eredetijének fordítása a pravij (‘helyes,
derék’) és szlava (‘hír, híresztelés, tan’) elemek szerint.
praxis – ‘gyakorlat, valóság, való élet’: más a teória és más a praxis;
‘gyakorlati tevékenység’; ‘orvos vagy ügyvéd hivatásszerű
működése’: ilyen esettel nem találkoztam a praxisomban. – praxi:
a achát
‘‹régen› gyakornok’. – praktizál: ‘‹orvosi, ügyvédi› gyakorlatot
folytat’. – praxiológia: ‘a munka hatásfokának vizsgálatával
foglalkozó kutatási ág’.
Nemzetközi szócsalád a görög praxisz (‘működés, üzleti
tevékenység’) nyomán, a prasszó, tkp. prak-szó (‘cselekszik’)
igéből. Lásd még pragmatika, praktika.
pre- – ‹összetétel előtagjaként, korszakra, népre, eseményre utalva›
‘előtti, megelőző’: prehellén, preklasszikus, preromantika;
prekolumbiánus, preraffaelita.
Az előtag azonos a latin prae (‘előtt, elé, elő’) elöljárószóval; az
utótagokra nézve lásd a megfelelő címszókat, illetve: a
prekolumbiánus a columbusi fölfedezés előtti Amerikára értődik, a
preraffaelita pedig egy 19. századi angol festői és költői irányzatra,
amely a Raffaello előtti, naivabb olasz művészetet tekintette
példaképének.
preambulum – ‘alkotmány, törvény, egyezmény bevezető része’.
Latin szó (praeambulum) a prae- (‘előtt, elöl’) és ambulare (‘jár,
sétál’) elemekből, tehát ‘elöljáró rész’.
precedens – ‘jogelőzmény, a későbbiekben mintának szolgáló
korábbi jogi eset’. – precedencia: ‘elsőbbség’; ‘az előzmények
összessége’. – precesszió: ‘pörgettyű forgástengelyének kitérése’;
‘a tavaszpont előrehaladása az ekliptikán’.
Nemzetközi szócsalád a latin praecedere, praecessum (‘elöl megy,
megelőz’) folyamatos melléknévi igeneve (praecedens,
praecedentis) alapján, a prae- (‘elöl’) és caedere (‘lép, jár’)
elemekből. Lásd még recesszió.
preceptor – ‘‹régen› tanító, nevelő, házitanító’.
A latin praeceptor (‘oktató’) átvétele a praecipere (‘előír, tanít,
oktat’) igéből, a prae- (‘előre’) és capere (‘fog, vesz’) elemek
alapján.
precipitando – [precsipitandó] ‘hirtelen gyorsítással ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás a precipitare (‘elsiet’) igéből; ennek latin
előzményéről lásd precipitátum.
precipitátum – ‘csapadék’; ‘üledék, kicsapódott anyag’. –
precipitáció: ‘kicsapódás’; ‘elhamarkodás’.
Tudományos szakszócsalád a latin praecipitare (‘letaszít, lezuhan;
siettet’) igéből, amely a prae- (‘előre’) és caput, capitis (‘fej’)
elemek alapján ‘fejjel előre lök, zuhan’ jelentéssel bír. Lásd még
kapitális, precipitando.
precíz – ‘pontos, alapos’. – precízió: ‘pontosság, szabatosság,
finomság’: precíziós óra. – precizitás: ‘pontosság’. – precizíroz:
‘pontosan meghatároz, kijelöl’; ‘finomít ‹utasítást, kijelentést›’.
Nemzetközi szócsalád a latin praecisus (‘elöl levágott, megszabott’)
nyomán, a prae- (‘elöl’) és caedere (‘vág, öl’) elemekből. A ~ és a
precizíroz a német präzis, illetve präzisieren átvétele; közvetlen
forrásuk a francia précis (‘pontos’).
préda – ‘zsákmány’; ‘könnyen megszerezhető dolog’: szabad préda;
‘pazarlásra hajlamos’: préda nőszemély. Származéka: prédál.
Nemzetközi szócsalád a latin praeda (‘hadizsákmány,
vadászzsákmány’) és származéka, a praedare, praedatum
(‘zsákmányol, ragadoz’) nyomán.
predella – ‘az oltárasztal festményekkel vagy domborművekkel
díszített alsó része’.
Olasz művészeti szakszó, forrása a középfelnémet bretl (‘deszka’).
Lásd még brettli.
predesztinál – ‘(eleve) kijelöl ‹valamire›’: nagyszerű hangja az
énekesi pályára predesztinálta. – prede(s)ztináció: ‘eleve
elrendelés, az a kálvinista tan, mely szerint Isten terveiben előre el
van döntve mindenkinek üdvözülése vagy elkárhozása’.
Nemzetközi szócsalád a latin praedestinare (‘előre elhatároz’)
szóból, a prae- (‘előre’) és destinare (‘elszán, meghatároz’) elemek
nyomán; az utóbbiban az ‘állít’ jelentésű görög sztanüó ige és szláv
sztan- tő önállóan nem használatos latin megfelelője rejlik.
prédikál – ‘‹pap› szentbeszédet tart’; ‘igét hirdet’; ‘‹gúnyosan›
papol, intő beszédet tart’. – prédikáció: ‘szentbeszéd, igehirdetés’;
‘kioktatás’. – prédikátor: ‘igehirdető’; ‘hitszónok’; ‹régen›
református lelkipásztor.
Nemzetközi szócsalád a latin praedicare, praedicatum (‘kihirdet,
kijelent’) igéből, a prae-, azaz ‘(sokak) előtt’ és dicere (‘mond’)
elemek alapján. Lásd még predikátum, predikció.
predikátum – ‘nemesi előnév’; ‘nyelvtani, logikai állítmány’.
A latin praedicare, praedicatum (‘kikiált, kijelent’) származéka a
prae- (‘előtt’) és dicere (‘mond’) elemek alapján; fenti első
jelentése arra utal, hogy a ~ a név előtt mondatik ki.
predikció – ‘előrejelzés, tudományos jóslat’. – prediktív: ‘tudományos
előrejelzésen alapuló’.
Tudományos szakszócsalád a latin praedicere, praedictum (‘előre
megmond’) igéből, a prae- (‘előre’) és dicere (‘mond’) elemek
alapján. Lásd még prédikál, predikátum.
prefáció – ‘előszó’; ‘a misének a kánon előtt mondott vagy énekelt
része’.
Nemzetközi szó a latin praefatio (‘bevezetés’) nyomán, a prae-
(‘előtt’) és fari, fatus (‘beszél’) elemekből. Lásd még fáma, fátum,
infáns.
prefektus – ‘‹az ókorban› testőrparancsnok, városi elöljáró’;
- 290 - oldal
‘‹Franciaországban, Romániában› megyefőnök; rendőrfőnök’. –
prefektúra: ‘a prefektus tisztsége’; ‘a prefektus hivatalának
épülete’; ‘‹egyes országokban› rendőrség’.
Nemzetközi szócsalád a latin praefectus (‘elöljáró, felügyelő,
parancsnok’) nyomán, a prae- (‘elé’) és facere (‘csinál’) elemekből,
a ~ tehát az, akiből mások előtt állót csináltak.
preferál – ‘megkülönböztetett figyelemben, másokkal szemben
előnyben részesít’; ‘másoknál kedvezőbben értékel’. – preferencia:
‘kivételképp nyújtott kedvezmény, előnyös elbánás’. –
preferenciális: ‘kedvezményes, kivételes előnyt nyújtó’.
Nemzetközi szócsalád a latin praeferre (‘elébe helyez, elsőbbséget
ad) s ennek folyamatos melléknévi igeneve, a praeferens,
praeferentis nyomán, a prae- (‘előre, elé’) és ferre (‘visz’)
elemekből. Lásd még prelátus, referál.
prefixum – ‘előtag, szóeleji toldalék’.
Nyelvtani szakszó a latin prae- (‘elé’) és figere, fixum (‘tűz, illeszt’)
elemekből. Lásd még fixál.
preformáció – ‘meghaladott élettani elmélet, amely szerint a
csírában a kifejlett szervezet már mindenestől benne van
kicsinyített alakban’.
Tudományos szakszó a latin praeformatio alapján, a prae- (‘előre’)
és formare, formatum (‘formál, formálódik’) elemekből.
pregnáns – ‘súlyos, nyomós’; ‘jelentős’; ‘tömör, lényegre törő’:
pregnáns megfogalmazás.
A latin praegnans, eredetibb alakjában praegnas voltaképp ‘terhes,
vemhes’ jelentésű, a prae- (‘előtt’) és natus (‘születés’) elemek
szerint, tehát: ‘születés előtt lévő’. A g elem egy ősibb gnare,
gnatus (‘szül’) igéből maradt fenn; ez a hang később kiveszett, így
a nasci, natus sum (‘születik’) igében és származékaiban (nativus,
nativitas stb.) már nem található. A ~ mai jelentése így alakult ki:
‘terhes’  ’fontossággal, jelentőséggel terhes’  ’súlyos, jelentős’
 ’lényegre törő’. Lásd még impregnál.
prejudikál – ‘a dolgok ismerete nélkül dönt’; ‘bíróilag még meg nem
állapított bűnösséget tulajdonít ‹valakinek›’.
Jogi szakszó a latin prae- (‘előre’) és iudicare (‘ítél’) elemekből;
utóbbi a iudex, iudicis (‘bíró’) származéka. Lásd még judícium.
prekaució – ‘elővigyázatosság’.
Latin szó (praecautio) a prae- (‘nagyon’) és cavere, cautum
(‘óvakodik’) elemekből. Lásd még kaució.
prekoncepció – ‘előzetesen, előre kialakított nézet, vélemény;
előítélet’.
Nemzetközi szó a latin prae- (‘előre’) és conceptio (‘felfogás’)
elemekből; az utóbbira nézve lásd koncepció.
prelátus – ‘a pápa által, többnyire kitüntetésképp adományozott
főpapi cím’.
Latin szó (praelatus) a praeferre, praelatum (‘elébe helyez’)
befejezett melléknévi igeneve, tehát ‘mások elé helyezett’, a prae-
(‘elé’) és ferre, latum (‘visz’) elemekből. Lásd még preferál.
prelegál – ‘előad, felolvas’.
A latin praelegere (‘előolvas’) igéből, a prae- (‘előre’) és legere
(‘olvas’) elemek alapján.
prelimináris – ‘előzetes’.
Nemzetközi szó a latin praeliminaris nyomán, a prae- (‘előtt’) és
limen, liminis (‘küszöb’) elemekből, tehát ‘a belépés előtti’. Lásd
még eliminál.
prelúdium – ‘‹zenei› előjáték’: d-moll prelúdium és fúga.
Zenei szakszó a latin prae- (‘elöl, elő’) és ludus (‘játék’) elemekből.
Lásd még interlúdium, ludimagiszter.
prém – ‘állati szőrme’.
A ~ német forrása azonos ‘perem’ szavunkéval; alakja sokáig
perém volt. Fenti jelentése onnan való, hogy a felsőruhákat
gyakran szegélyezték, „peremezték” szőrmével.
premier – ‘bemutató előadás’.
Nemzetközi szó a francia premičre représentation (‘első előadás’)
kifejezés első eleméből. A francia premier (‘első’) a latin primarius
(‘előkelő’) folytatója a primus (‘első’) nyomán.
premissza – ‘a logikai következtetést megelőző két állítás egyike’.
Latin szó, a propositio praemissa, azaz ‘előrebocsátott állítás’
kifejezés önállósult második tagja, a prae- (‘előre’) és mittere,
missum (‘küld’) elemekből. Lásd még misszió.
prémium – ‘(pénz)jutalom’. – premizál: ‘jutalomban részesít, díjaz’.
Nemzetközi szó a latin praemium (‘előjog; díj, jutalom’) nyomán, a
prae- (‘előre’) és emere (‘vesz, vásárol’) elemekből.
premontrei – ‘francia alapítású tanítórend’.
A rend az alapítás helyéről, a franciaországi Prémontréről kapta
nevét.
preparál – ‘előkészít’; ‘‹elejtett állatot› tartósít, kitöm’; ‘szószedetet
készít’; ‘‹kártyát› hamisjátékra alkalmassá tesz’. – preparátor:
‘állatkikészítő’. – preparátum: ‘vizsgálatra előkészített anyag’;
‘vegyi, gyógyászati készítmény’; ‘iskolai személtető anyag
‹kitömött állat, szárított növény stb.›’. – preparandista: ‘‹régen›
tanítóképző növendéke’. – prepa: ‘preparandista’.
Nemzetközi szócsalád a latin praeparare (‘előkészít, felszerel’)
nyomán, a prae- (‘előre’) és parare (‘készít’) elemekből.
prépost – ‘a püspékénél alacsonyabb katolikus papi cím, méltóság’.
a achát
Egyházi szó a latin praepositus (‘mások elé helyezett’) nyomán, a
prae (‘előtt, elé’) és ponere, positum (‘tesz, helyez’) elemekből. A
magyar szóban az i kiesett (mint a káptalan szóban is), az -us
végzet pedig elmaradt (mint angyal, mód, trón stb.), majd
hangsúlyos nyúlás következett be: praepositus  prepostus 
prepost  prépost.
prepotens – ‘fölényeskedő, szemtelen’. – prepotencia: ‘pimasz
fölényeskedés’.
Nemzetközi szó a latin prae- (‘nagyon’) és potens (‘hatalmas,
hatalmaskodó’) elemekből. Lásd még podesta, potencia.
prepozíció – ‘elöljárószó’.
Nyelvtani szakszó a latin prae- (‘előre’) és positio (‘helyezés’)
elemekből; utóbbira nézve lásd pozíció. Lásd még posztpozíció,
prépost.
préri – ‘hatalmas füves pusztaság Észak-Amerikában’.
Francia szó (prairie) kiejtés szerinti átvétele; előzménye a késő latin
prataria (‘mezőség’) a pratum (‘rét’) nyomán.
prerogatíva – ‘előjog, kiváltság’.
Latin szó, a prae- (‘elé’) és rogare, rogatum (‘kér, követel’)
elemekből.
prés – ‘gyümölcsök, főleg szőlő levét kisajtoló készülék’; ‘készülék
tárgyaknak nyomással való alakítására’.
A német Presse (‘prés, sajtó’) bajor-osztrák presch alakjának
átvétele. A szó a francia presse vagy az olasz pressa révén a latin
pressare igére, a premere, pressum (‘nyom’) gyakorító
származékára megy vissza.
presbiter – ‘protestáns egyháztanács tagja’; ‘‹régen› katolikus pap’.
– presbitérium: ‘protestáns egyházközség tanácsa’. – prím – ‘egy hangsor alaphangja’; ‘első hegedű ‹zenekarban,
presbiteriánus: ‘kálvinista ‹Angliában és Észak-Amerikában›’.
Nemzetközi szó a görög preszbüterosz (‘idősebb’), a preszbüsz
(‘idős’) középfoka nyomán; ez már az ókorban elnyerte a
‘keresztény gyülekezet vezetője’ jelentést. A kor és a rang
összefüggésére lásd szenátor, szenior.
prespán – ‘vékony, tömör, rugalmas fényezett lemez’.
A német Preßpan márkanév átvétele; ez a preßen (‘présel’) és
Span ‘faforgács’ elemekből áll, a ~ alapanyaga ugyanis forgácsból
előállított szulfátcellulóz.
presto – [presztó] ‘gyorsan ‹adandó elő›’. – prestissimo
[presztisszimó]: ‘igen gyorsan ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítások; forrásuk a latin praesto (‘jelen, kéznél,
készen’) határozószó a praestare (‘elöl áll, kész’) ige nyomán.
presziőz – ‘kényeskedő, finomkodó ‹személy, írói stílus›’.
A francia précieuse átvétele a kiejtés szerint; ez a précieux
(‘értékes; affektált’) nőnemű alakja; forrásuk a latin pretiosus
(‘becses, pazar’) a pretium (‘érték, becs’) nyomán. A francia szó a
17. században nyerte el fentebbi jelentését az antik értékeket
mindenek fölé helyező irodalmi, majd ezt követő társasági divatra
értve; Moličre ezt a modort több darabjában szatirizálta.
presszió – ‘nyomás’; ‘erkölcsi kényszerítés’. – presszionál:
‘kényszerít, nyomást gyakorol ‹valakire›’.
Nemzetközi szócsalád a latin pressio (‘nyomás’) alapján, a
premere, pressum (‘nyom’) igéből; a presszionál forrása a francia
pressionner. Lásd még eszpresszó, expressz, impresszió,
kompresszió.
presszó – lásd eszpresszó
presztizs – ‘tekintély, befolyás, erkölcsi súly’.
Nemzetközi szó a francia prestige (‘illúzió, szemfényvesztés;
másokra gyakorolt varázslatos hatás’) nyomán. Forrása a latin
praestigium (‘szemfényvesztés, ámítás’), melynek eredetibb
praestrigium alakja a praestringere (‘elvakít, elkábít’) igéből ered a
prae- (‘elöl’) és stringere (‘köt’) alapján, tehát a szem bekötéséről
van szó, átvitt értelemben elvakításról, felültetésről.
pretendál – ‘igényt tart, jogot formál ‹valamire›’. – pretendens:
‘trónkövetelő’. – pretenció: ‘követel(ődz)és’; ‘elbizakodottság,
nagyralátás’. – pretenciózus: ‘elbizakodott, pöffeszkedő,
követelődző’.
Nemzetközi szócsalád a latin praetendere, praetentum (‘igényt
tart’) nyomán, a prae- (‘előre’) és tendere (‘nyújt’) elemekből, tehát
‘igényét, követelését mások elé tárja’.
pretextus – ‘ürügy, kifogás’.
Régi, némileg hibás formájú szavunk a latin praetextum (‘látszat,
külszín’) nyomán; ez a praetexere, praetextum (‘elöl beszeg;
palástol’) igéből való a prae- (‘elöl’) és texere (‘szó’) elemek
alapján. A ‘palástol’ értelem nyilván a toga praetexta
(‘bíborszegésű tóga’) szókapcsolatból szűrődött át a ~ba.
prétor – ‘elöljáró, törvényszéki elnök, helytartó ‹az ókori Rómában›’.
– pretoriánus: ‘a császári testőrgárda tagja’.
Történeti szakszavak a latin praetor nyomán, amely tkp. prae-itor,
‘elöl menő’ a prae- (‘elöl’) és ire, itum (‘megy’) elemek alapján.
prevenció – ‘megelőzés’. – preventív: ‘‹a bajt› megelőző’: preventív
lépések.
Nemzetközi szó a latin praevenire, praeventum (‘elébe vág,
megelőz’) nyomán, a prae- (‘elé’) és venire (‘jön’) elemekből.
prezentál – ‘bemutat’; ‘benyújt, beterjeszt’; ‘ajándékul ad’. –
prezentáció: ‘bemutatás’; ‘kiállítás, csomagolás’. – prezentábilis:
- 291 - oldal
‘bemutatásra alkalmas’.
Nemzetközi szócsalád a késő latin praesentare, praesentatum
(‘felmutat, bemutat’) igéből, a praesens, praesentis (‘jelenlévő’)
nyomán, amely a praeesse (‘jelen van’) folyamatos melléknévi
igeneve a prae- (‘elöl’) és esse (‘lenni’) elemek alapján. Lásd még
reprezentál.
prezidencia – ‘elnöki tisztség; az elnök hivatala, székhelye’. –
prezidenciális: ‘az államelnöknek jelentős hatalmat biztosító
‹alkotmány, államforma›’: prezidenciális demokrácia. – prezideál:
‘elnököl’. – prezídium: ‘elnökség’.
Nemzetközi szócsalád a késői latin praesidens, praesidentis
(‘elnök’, tkp. ‘elölülő’) nyomán, a praesidere (‘intéz, vezet,
oltalmaz’) igéből, a prae- (‘elöl’) és sedere (‘ül’) elemek alapján.
prézli – ‘zsemlemorzsa’.
A bajor-osztrák breisl hazai német prezl változatának átvétele a
szóvég szokott alakításával (mint pl. fuszekli, kifli, pracli); forrása
az ausztriai német Brösel (‘zsemlemorzsa’).
priapizmus – ‘hosszan tartó kóros, fájdalmas erekció nemi inger
nélkül’.
A torz görög termékenységisten, Priaposz nevéből, akit szobrai
apró termettel és hatalmas fallosszal ábrázoltak.
pribék – ‘hóhérsegéd’; ‘elnyomó hatalom szolgálatában
kegyetlenkedő személy’.
A szerb-horvát prebjeg (‘szökevény; az ellenséghez átpártolt
katona’) átvétele. A legkorábbi előfordulásokban még a magyar szó
is őrizte ezt a jelentést; a későbbiek (régen ‘tolvaj, rabló, útonálló’
is) a hitehagyottak iránti megvetés folytán kapcsolódtak a szóhoz.
vonósegyüttesben›’; ‘irányító szerep’: ő viszi a prímet; ‘maradék
nélkül csak önmagával és eggyel osztható’: prímszám; ‘első állás a
vívásban’.
A német Prim, Prime átvétele; forrásuk a latin primus (‘első’), a
prae- (‘elöl’) felsőfoka. Lásd még príma, prímás.
príma – ‘elsőrendű, kiváló ‹minőségű›’; ‘remek, nagyszerű’: príma
ötletem támadt.
A német prima átvétele; forrása az olasz prima qualitŕ, azaz ‘első
minőség’ kifejezés első eleme, a primo nőnemű alakja, ennek
előzménye pedig a latin primus (‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka.
Lásd még prímás.
prímabalerina – ‘egy társulat vezető balett-táncosnője’. –
primadonna – ‘vezető szerepeket játszó, népszerű színésznő,
énekesnő’; ‘szeszélyes, szerepelni vágyó, feltűnősködő nő (ritkán
férfi is)’.
Olasz vendégszavak a színpad világából a prima (‘első’) és
ballerina (lásd balerina), illetve donna (‘nő’, lásd madonna)
elemekből; a prima forrása a latin primus (‘első’), a prae (‘elöl’)
felsőfoka.
primárius – ‘főpap’; ‘vonósnégyes első hegedűse’.
Latin szó, a.m. ‘az elsők közé tartozó, tekintélyes’, előzménye a
primus (‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka; közvetlen származéka a
primer.
prímás – ‘egy ország püspöki karának vezető érseke’; ‘cigányzenekar
vezető hegedűse’.
Első jelentésében az egyházi latin primas, primatis (‘főember,
vezető érsek’) átvétele a primus (‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka
nyomán; második jelentése a magyarban alakult ki. Lásd még
primátus.
primátus – ‘elsőség, elsőbbség, vezető szerep’.
Késői latin szó a primus (‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka nyomán,
ennek primas, primatis származékából. Lásd még prímás.
primer – ‘elsődleges, közvetlen’: primer áramkör, primer tekercs.
Technikai szakszó a francia primaire (‘elsődleges’) nyomán, amely
a latin primarius folytatója: lásd primárius. A magyarba a német
primär közvetítette.
primícia – ‘a felszentelt pap első miséje’.
A ~ egyes számú alak a csak többes számban használt latin
primitiae (‘első termés, zsenge, kezdet’) szóból, a primum
(‘először’) és ire, itum (‘megy’) elemek alapján. Lásd még primitív.
primitív – ‘kezdeti, kezdetleges’; ‘elmaradott’; ‘együgyű, ostoba
‹ember›’.
Nemzetközi szó a latin primitivus (‘kezdeti’) nyomán, amely a
primitiae (‘kezdet’) származéka; eredetéről lásd primícia.
primor – ‘‹régen› a székelyek legelőkelőbb rétegéhez tartozó
személy’.
Elvonás a latin primores (‘az első sorban álló katonák’) szóból; ez a
primoris többes alakja, a primus (‘első’) származéka. Lásd még
prím.
primordiális – ‘ősi, elsődleges’; ‘alapvető’.
Nemzetközi szó a latin primordialis, illetve előzménye, a
primordium (‘kezdet’) nyomán. Ez a primum ordium (‘első kezdet’)
összevont formája a primus (‘első’) és ordium (‘kezdet’) elemek
alapján; az előbbi a prae- (‘elöl’) felsőfoka, az utóbbi az ordiri
(‘kezd’) igéből jön, s végső forrása az ordo (‘sor, rend’).
primőr – ‘az évszak korai, első termése gyümölcsből, zöldféléből’.
A francia primeur (‘első termés’) átvétele; előzménye a latin primus
a achát
(‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka.
primula – ‘kankalin, kora tavaszi virág’.
Latin név, a primus (‘első’) nőnemű prima alakjának kicsinyített
származéka.
princ – ‘herceg’; ‘család kedvence, társaság elkényeztetett figurája’.
– princessz: ‘hercegnő’; ‘mell alatt szűkített női ruhaszabás’.
A német Prinz (‘herceg’), illetve Prinzess (‘hercegnő’) átvétele; ezek
forrása a francia prince, illetve princesse; az előbbi a késő latin
princeps (‘fejedelem’) szónak, a princesse az olasz principe
(‘fejedelem, herceg’) női principessa megfelelőjének a folytatója.
Lásd még principális, princípium.
principális – ‘hivatali főnök ‹főleg ügyvédi irodában›’. – principátus:
‘vezető szerep’; ‘‹az ókori Rómában› a korai császárság, az
Augustus által létrehozott államforma, amely egy ideig még őrizte
a köztársasági intézményeket’; ‘fejedelemség’.
Nemzetközi szócsalád a latin princeps, principis (‘elöljáró, első
tisztségviselő’) nyomán, amely a primus (‘első’) és capere (‘fog,
vesz’) elemek révén ‘az első helyet elfoglaló’ jelentésű. Lásd még
princ, princípium.
princípium – ‘alapelv, vezérelv’; ‘‹a filozófiában› alap-ok, ős-ok, vég-
ok’.
Latin szó, a.m. ‘kezdet, alap-ok’, a princeps, principis (‘első, élen
álló’) melléknév nyomán; eredetéről lásd principális.
printer – ‘számítógép nyomtatója’.
Angol szó, a print (‘nyomtat’) származéka; ez a latin imprimere
(‘belenyom’) ófrancia empreindre formájából lett igenévi empreinte
(‘nyomat’) szóra megy vissza szóeleji rövidüléssel: empreinte 
preinte  printe  print. Lásd még reprint.
prior – ‘szerzetesrend házfőnöke’. – priorissza: ‘zárdafőnöknő’. –
prioritás: ‘elsőbbség’.
Latin eredetű szócsalád. A ~ a prae (‘elöl’) középfokú alakja, tehát
‘előbb álló’; a priorissa ebből képzett női alak. Lásd még priusz.
priusz – ‘büntetett előélet’: priusza van; ‘a bűnügyi nyilvántartásban
feljegyzett terhelő adatok’.
A latin prior, prius (‘előbbi, korábbi’) szóból, amely a prae (‘elöl’)
középfoka. Lásd még prior.
privát – ‘magán-, magánjellegű, nem hivatalos’. – privátim:
‘magánúton, magánjelleggel, bizalmasan’. – privatizál: ‘‹régen›
magánzóként él’; ‘magánosít, állami kezelésből magánkézbe ad’. –
privatizáció: ‘magánosítás’.
Nemzetközi szócsalád a latin privatus (‘magánszemélyhez tartozó’)
és határozói alakja, a privatim alapján; ezek a privare (‘megfoszt,
megszabadít’) igéből valók a privus (‘különálló, elkülönített’)
nyomán, a ~ ember tehát olyan, akit közéleti kötelmeitől és
viszonyításaitól megfosztva (vagy megszabadítva), egymagában
tekintünk. A ~ a német privat, a privatizál a német privatisieren
átvétele; újabb jelentését az angol privatize nyomán nyerte. Lásd
még privilágium.
privilégium – ‘kiváltság, (nemesi) előjog’. – privilegizál: ‘kivételes
jogokkal ruház fel, előnyökben részesít’.
Nemzetközi szócsalád a latin privilegium (‘kivételes törvény,
kiváltság’) nyomán, a privus (‘egyedi, elkülönített’) és lex, legis
(‘törvény’) elemekből. Lásd még legális, privát.
prizma – ‘hasáb’; ‘a fényt színekre bontó háromszög alapú
üveghasáb’; ‘ilyen alakú rakás tárolt anyagokból’; ‘macskaszem,
fényvisszaverő felület gépjármű hátoldalán’.
Nemzetközi szó a latin prisma, illetve előzménye, a görög priszma
(‘lefűrészelt darab, fahasáb’) nyomán, amely a prió (‘harap,
fűrészel’) származéka.
priznic – ‘állottvizes borogatás láz csillapítására’.
V. Priessnitz osztrák természetgyógyász nevéről, aki elsőnek
ajánlotta ezt a módszert.
pro- – ‘‹az ókori Rómában, tisztségnevek előtt› korábbi, volt’:
prokonzul, proprétor; ‘‹más tisztségnév előtt› helyettes’: prodékán,
prorektor.
A latin pro- (‘-ért, végett, előtt, helyett’) elöljárószóval azonos. Lásd
még pro.
pro – ‘valami mellett ‹szóló érv›’ elmondtak már minden érvet pro és
kontra.
A latin pro- (‘-ért, végett, miatt’) elöljárószóval azonos. Lásd még
pro-.
próbál – ‘megkísérel’; ‘igyekszik’; ‘gyakorol ‹pl. zeneszám
előadását›’; ‘készülő ruhát felölt ‹hogy lássa, illik-e rá›’.
Származékok és kapcsolt szavak: próbálgat, próbálkozik, próbált,
próbálatlan; próba, próbás, próbázik, próbáztat.
A latin probare (‘megvizsgál’) származéka a probus (‘megbízható,
helyes, derék’) nyomán. Lásd még approbál.
probléma – ‘megoldásra váró elméleti vagy gyakorlati kérdés’;
‘rejtvény, talány’; ‘bökkenő, baj, akadály’. – problematikus:
‘kétséges, vitatható’; ‘kiismerhetetlen, rejtélyes’. – problematika:
‘egy kérdéssel kapcsolatos problémák összefüggő együttese’.
Nemzetközi szócsalád a görög probléma (‘fölvetett kérdés,
megoldandó dolog’) nyomán, a proballó (‘elédob, fölhoz, említ’)
igéből: pro- (‘előtt, elé’) és balló (‘dob’).
procc – ‘pöffeszkedő, előkelősködő, hencegő (ember)’.
- 292 - oldal
A német Protz (tkp. ‘béka’) átvétele; fenti jelentése, amely a német
szlengben alakult ki, a felfuvalkodottságra utal, a béka ugyanis
gyakran felfújja magát, hogy nagyobbnak lássék, s így riassza el
ellenségét.
procedúra – ‘hosszadalmas hivatali eljárás’; ‘ügymenet’;
‘perrendtartás’. – processzus: ‘lefolyás, menet’; ‘per’. –
processzuális: ‘perbeli, peres eljárással kapcsolatos’.
Nemzetközi szócsalád a latin procedere, processum (‘halad’)
nyomán, a pro- (‘előre’) és cedere (‘lép’) elemekből. Lásd még
processzió, processzor.
procent – ‘százalék’.
A német Prozent átvétele, amely a latin pro cento (‘százanként’)
kifejezésből ered. Lásd még centenárium, percent.
processzió – ‘egyházi körmenet’; ‘felvonulás, nagy menet’.
Latin szó (processio) a procedere, processum (‘halad’) nyomán, a
pro- (‘előre’) és cedere (‘lép’) elemekből. Lásd még procedúra,
processzor.
processzor – ‘a számítógépnek a műveleteket végző, feldolgozó
egysége’: mikroprocesszor.
Angol szó (processor), latinos képzés a process (‘feldolgoz,
kidolgoz’) igéből; ez az azonos főnévből való, amely a latin
processus (‘eljárás, menet’) származéka; eredetéről lásd
procedúra.
producer – ‘filmgyártási vállalkozó’.
Angol szó írás szerinti formában való átvétele; angolul ejtve
[prodjúszer]. A produce (‘előállít, termel’) származéka; ennek latin
előzménye azonos produkál szavunkéval.
produkál – ‘létrehoz, alkot, felmutat’; ‘termel, előállít’. – produkció:
‘termelés, gyártás’; ‘szellemi, művészi alkotás’; ‘előadás,
mutatvány’. – produktum: ‘termék, készítmény’; ‘mű, alkotás’. –
produktív: ‘alkotó, termelő, termékeny’; ‘hasznot hajtó’: produktív
kiadások. – produktivitás: ‘termelékenység, termelőképesség’.
Nemzetközi szócsalád a latin producere, productum (‘elővezet,
bemutat, létrehoz’) nyomán, a pro- (‘elő’) és ducere (‘vezet’)
elemekből.
profán – ‘világi, nem vallási’: egyházi és profán zene; ‘közönséges’;
‘a vallási értékeket romboló, kegyeletsértő’. – profanál, profanizál:
‘megszentségtelenít’; ‘‹szent dolgot, nemes eszmét› méltatlan
célra használ’. – profanáció: ‘kegyeletsértés, szent ügy
megcsúfolása, lejáratása’.
Nemzetközi szócsalád a latin profanus (‘fel nem szentelt,
‹istentiszteletbe, kultuszba› be nem avatott’) és profanare
(‘meggyaláz’) szavak nyomán, a pro- (‘előtt’) és fanum (‘szentély’)
elemekből; utóbbi a fas (‘isteni törvény’) származéka. A ~ tehát ‘a
szentélyen kívül álló’, a hely szentségében nem részesülő. A ~ a
német profan átvétele. Lásd még fanatikus.
professzió – ‘mesterség, hivatás’; ‘‹régen› hitvallás’. –
professzionális, professzionátus: ‘hivatásos’; ‘hivatásosoknak, nem
amatőröknek való, profi’. – professzionista: ‘hivatásos sportoló,
profi’. – professzionizmus: ‘foglalkozásszerűen folytatott
sporttevékenység’; ‘ennek rendszere egy sportágban vagy a
sportban általában, profizmus’.
Nemzetközi szócsalád a latin professio (‘nyilvános bevallás;
foglalkozás’) alapján, a profiteri (‘beismer, bejelent, megígér’)
igéből, a pro- (‘elő’) és fateri (‘kimond’) elemek alapján; az utóbbi a
fari (‘beszél’) származéka. A profi a németből került hozzánk mint a
professzionális rövidítése; a profizmus már magyar fejlemény. Lásd
még fatális, professzor.
professzor – ‘egyetemi vagy főiskolai tanár ‹régen középiskolai is›’;
‘orvosprofesszor, klinika vezető főorvosa’.
Nemzetközi szó a latin professor, azaz ‘(bejelentett, nyilvános)
tanító’ nyomán, a profiteri (‘bejelent, beismer’) igéből; eredetéről
bővebben lásd professzió.
próféta – ‘az isteni akarat közvetítője, Isten kiválasztott embere’;
‘jós, látnok’; ‘új tan megszállott hirdetője’: a természetes
gyógymód prófétája. – prófécia: ‘jóslat, jövendölés’. – profetikus:
‘prófétai, jóslatos, látomásos’.
Nemzetközi szócsalád a görög prophétész (‘hírnök, tolmács,
szószóló, jós’) nyomán, a pro- (‘-ért, helyett’) és phémi (‘szól’)
elemekből, tehát: ‘valaki nevében beszélő’.
profi, profizmus – lásd professzió
profil – ‘arcél ‹oldalnézetből›’; ‘keresztszelvény’; ‘üzem, intézmény
arculata, feladatköre’: a tankönyvkiadás nem tartozik cégünk
profiljába. – profilíroz: ‘kialakítja az üzem termelési arculatát’.
Francia szó, mely német közvetítéssel került nyelvünkbe; forrása az
olasz profilo (‘vázlat, körvonal’) a pro- (‘elöl’) és filo (‘szál, vonal’)
elemekből; az utóbbi a latin filum folytatója.
profilaktikus – ‘betegség, baj megelőzésére irányuló’. – profilaxis:
‘‹orvosi› megelőzés’; ‘óvintézkedés, megelőző védekezés’.
Orvostudományi szakszó a görög prophülax, prophülaktosz (‘előőrs,
őrszem’) nyomán, a prophülasszó, tkp. prophülak-szó (‘véd,
óvintézkedéseket tesz’) igéből, a pro- (‘elöl’) és phülaké (‘őr’)
elemek alapján.
profit – ‘haszon, nyereség’; ‘tőkehaszon’. – profitál: ‘nyer, hasznot
húz ‹valamiből›’.
a achát
A ~ az azonos francia szó átvétele német közvetítéssel; forrása a
latin profectus (‘előmenetel, siker, haszon’) a proficere (‘halad,
használ, segít’) igéből, a pro- (‘érte’) és facere (‘csinál’) elemekből.
profosz – ‘katonai börtön felügyelője’.
A német Profos átvétele; amaz az ófrancia provost (‘elöljáró,
prépost’) révén a kései latin propositus (‘elöljáró’) szóra megy
vissza, amely a praepositus (lásd prépost) alakváltozata. Elavult
szó.
prófunt – ‘barna katonakenyér’.
A német Proviant (‘útravaló, élelmiszer’) régi és nyelvjárási profant
alakjából való, amely a magyarban a font tájnyelvi funt
változatának hatására formálódott át. A németbe az ófrancia
provende vagy olasz provianda közvetítette a latin praebenda
(‘nyújtandó, szolgáltatandó dolgok’) népi latin probenda alakját.
Elavult szó.
prognózis – ‘orvosi jelzés a betegség várható lefolyásáról’; ‘időjárás,
gazdasági és társadalmi folyamatok várható alakulásának
előrejelzése’. – prognosztizál: ‘prognózist készít’. – prognosztika:
‘tudományos előrejelzés’.
Nemzetközi szócsalád a görög prognószisz (‘előismeret, előre
tudás’) és prognósztikosz (‘előre tudó’) szavakból, a pro- (‘előre’)
és gnószisz (‘ismeret, tudás’) elemek alapján; az utóbbi a
(gi)gnószkó (‘megismer’) ige származéka. Lásd még gnoszticizmus.
program – ‘terv, tervezet’; ‘időre beosztott cselekvési terv’; ‘adott
időre tervezett elfoglaltság’: holnapra semmi programom sincs;
‘tárgysorozat, napirend’; ‘a számítógépet vezérlő utasítások
rendezett sora’: játékprogram. – programatikus: ‘programadó’;
‘program szerinti’. – programoz: ‘számítógépre adott feladat
ellátásához szükséges programot készít’.
Nemzetközi szakszócsalád a görög programma (‘napirend’)
nyomán, a pro- (‘elő’) és gramma, tkp. graph-ma (‘írás’) elemekből;
utóbbi a graphó (‘ír’) származéka. A magyarba a francia
programme német Programm folytatója került, utóbb a szóvég
-gram formára egyszerűsödött.
progresszív – ‘haladó, élenjáró’; ‘fokozatosan emelkedő ‹arányú›’:
progresszív adó; ‘előreható ‹hasonulás›’. – progresszió: ‘fejlődés,
haladás’; ‘‹orvosi nyelven› a betegség súlyosbodása’.
Nemzetközi szócsalád a latin progredi, progressus (‘előrelép,
halad’) igéből, a pro- (‘előre’) és gradi (‘lép’) elemekből. Lásd még
gradáció, graduálé.
prohibicionizmus – ‘alkoholtilalom’.
Nemzetközi szó a latin prohibitio, prohibitionis (‘tilalom’) nyomán, a
prohibeo, prohibitum (‘akadályoz, visszatart, megtilt’) nyomán, a
pro- (‘elé’) és habeo (‘hord, tart, bír’) elemekből, tehát ‘eléje tart,
útjába állít’.
projekció – ‘vetület’; ‘vetítés’; ‘saját vágyaink kivetítése másba ‹mint
lélektani jelenség›’. – projekt: ‘hosszú távra szóló (tudományos)
tervezet’.
Nemzetközi szócsalád a latin proiectio (‘kivetés’) nyomán, a
proiicere, proiectum (‘elévet, félrevet’) igéből a pro- (‘előre’) és
iacere (‘dob’) elemek alapján. A projekt a német Projekt átvétele;
újabban használatos egy azonos értelmű, és az angol project
nyomán [prodzsekt] ejtésű szóváltozat is. Lásd még injekció.
prókátor – ‘szószóló’; ‘(minden hájjal megkent) ügyvéd’.
A latin procurator (‘jogi képviselő, ügyész, ügyvéd’) magyaros
formája az u, majd ejtéskönnyítésül a r kiesésével, végül
hangsúlyos nyúlással: procurator  prokrator  prokátor 
prókátor. Lásd még prokurátor.
proklamál – ‘kikiált, ünnepélyesen kinyilvánít’. – proklamáció:
‘kiáltvány’.
Nemzetközi szócsalád a latin proclamare, proclamatum (‘hangosan
kiált’) nyomán a pro- (‘sokak előtt’) és clamare (‘kiált’) elemekből.
prokurátor – ‘meghatalmazott, jogi képviselő’; ‘‹régen› ügyész’; ‘‹az
ókori Rómában› helytartó’.
Latin szó (procurator), ‘intéző, kormányzó’ a procurare, procuratum
(‘felügyel, (más) ügyét intézi’) igéből, a pro- (‘-ért, helyett’) és cura
(‘gond, gondoskodás’) elemek alapján. Ez a forrása prókátor
szavunknak is.
prolegomena – ‘előtanulmány, nagyobb mű bevezetése’.
A görög prolegomenosz (‘előbb megmondott’) semleges többes
alakja a prolegó (‘előbb mond’) igéből: pro- (‘előbb’) és legó
(‘mond’).
proletár – ‘bérmunkás’; ‘‹az ókori Rómában› állami segélyből élő
vagyontalan szabad polgár’. – proletariátus: ‘a bérmunkások
társadalmi osztálya’. – proli: ‘proletár ‹lekicsinylően›’.
Nemzetközi szócsalád a latin prolatarius (‘vagyontalan polgár’)
nyomán; ez a proles (‘sarj, gyermek, utód’) származéka, mivel a
~ok csak gyermekeik nemzésével szolgálták az államot – vagy
mert gyermekeikből éltek, hiszen az ő ingyengabona-fejadagjukkal
is nőtt a család jövedelme. A ~ végződése a francia proletaire
hatására alakult; a proli gúnyosan becéző magyar fejlemény. Lásd
még proletkult.
proletkult – ‘minden hagyományt elvető művészetpolitikai irányzat
az 1920-as években a Szovjetunióban’.
Az orosz PROLETarszkaja KULTura (‘proletár kultúra’) kifejezés
- 293 - oldal
kiemelt betűiből. Lásd még proletár, kultúra.
prológus – ‘előszó, előhang, bevezető’; ‘a színmű előhangja; az ezt
elmondó színész’.
Latin szó; előzménye, a görög prologosz a pro- (‘elöl, előtt’) és
logosz (‘beszéd’) elemekből áll.
prolongál – ‘meghosszabbít, elhalaszt’; ‘‹filmet, színdarabot› a
tervezettnél tovább is műsoron tart’.
Nemzetközi szó a latin prolongare nyomán, a pro- (‘előre’) és
longus (‘hosszú’) elemekből.
promenád – ‘séta’; ‘sétány, sétatér’: promenádkoncert.
Nemzetközi szó a francia promenade nyomán, a promener (‘sétál’)
igéből; ez a késő latin prominare (‘előrehajt, előre vezet’) folytatója
a pro- (‘előre’) és minare (‘hajt, vezet’) elemekből; az utóbbi
forrása a latin minari (‘fenyeget, ígér’).
prométium – ‘a ritkaföldfémek csoportjába tartozó elem’.
A görög regék titánjának, Prométheusznak a nevéből; ez ‘előrelátó,
előre gondoló’ jelentésű.
prominens – ‘kimagasló, kiemelkedő’. – prominencia: ‘kiválóság’.
Nemzetközi szócsalád a latin prominens, prominentis nyomán,
amely a prominere (‘kiáll, kimagaslik’) származéka a pro- (‘előre’)
és eminere (‘kiáll, kiemelkedik’) elemekből. Lásd még eminens.
promiszkuitás – ‘válogatás és tartós jelleg nélküli, szabados nemi
élet’.
Nemzetközi szó a latin promiscuus (‘kevert, vegyes’) nyomán, a
nyomatékosító pro- elemből és a miscere, miscui (‘kever’) igéből.
Lásd még mixer.
promoveál – ‘előléptet’. – promóció: ‘előlép(tet)és, kinevezés’.
Latin szók a promovere és promotio nyomán; pro- (‘előre’) és
movere, motum (‘mozgat’). Lásd még mobilis.
prompt – ‘gyors, azonnali’; ‘azonnal’.
A német prompt átvétele a latin promptus (‘kész, kézügyben lévő,
gyors’) nyomán; ennek forrása a promere, promptum (‘elővesz,
felfed, kinyilvánít’) ige a pro- (‘elő’) és emere (‘vesz’) elemekből.
pronaosz – ‘görög templom oszlopos, nyitott előcsarnoka’.
Művészeti szakszó a görög pro- (‘elöl’) és naosz (‘templom’)
elemekből.
pronominális – ‘névmási’.
Nyelvészeti szakszó a latin pronomen, pronominis nyomán, a pro-
(‘helyett’) és nomen (‘név’) elemekből. Lásd még nominális.
propagál – ‘terjeszt, népszerűsít, hirdet’. – propaganda: ‘eszmék,
tanok terjesztése különféle eszközökkel’; ‘hírverés, népszerűsítés’.
– propagandista: ‘tan, eszme terjesztője’; ‘pártpropagandát
foglalkozásszerűen folytató személy ‹a pártállami időkben›’. –
propagandisztikus: ‘propagandaszerű, hírverés célját szolgáló’.
Nemzetközi szócsalád a latin propagare (‘szaporít, terjeszt’)
nyomán, a propago (‘hajtás, bujtóág, szaporító vessző’) szóból. A
propaganda szó a 17. századi alapítású pápai hivatal, a
Congregatio de Propaganda Fide (‘gyűlés a terjesztendő hit
ügyében’) kifejezésből ered, ahol ún. gerundivum.
propán – ‘három szénatomos telített szénhidrogéngáz’.
A propén (telítetlen háromatomos szénhidrogénfajta) első eleméből
kapta nevét a metán -án végződésével. A propén a propionból való:
pro- (elöl’) és pion (‘kövér’), első szakasza ugyanis telített.
propedeutika – ‘előkészítés, bevezetés egy tudományba’. –
propedeutikus: ‘bevezető, előkészítő jellegű’.
Tudományos szakszók a latin propaedeutica, illetve görög
előzménye, a propaideutiké (‘előzetes oktatás’) nyomán, a pro-
(‘előre’) és paideuó (‘oktat, nevel’) elemekből; utóbbi eredetéről
lásd pedagógia.
propeller – ‘légcsavar’; ‘hajócsavar’; ‘‹régen› csavargőzös’.
Angol szó, a propel (‘előrehajt’) származéka; forrása a latin
propellere a pro- (‘előre’) és pellere (‘hajt, lök’) elemekből. Lásd
még pulzus.
proponál – ‘javasol, indítványoz’. – propozíció: ‘előterjesztés,
javaslat, indítvány’; ‘a tárgy megjelölése eposz bevezetésében’.
Nemzetközi szócsalád a latin proponere, propositum (‘előad, kifejt,
célul tűz ki’) igéből, a pro- (‘elő’) és ponere (‘tesz, helyez’) elemek
alapján. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta, poszt,
poszter, pozíció, pozitív, pozitivizmus, pozitron, pozitúra.
proporció – ‘arány, viszony’; ‘arányosság’. – proporcionális:
‘arányos, szabályosan illeszkedő’.
Nemzetközi szó a latin proportio, proportionis (‘arányos rész’)
szóból, a pro- (‘gyanánt, szerint’) és portio (‘adag, rész’) elemekből;
az utóbbi eredetéről lásd porció.
proskripció – ‘‹az ókori Rómában› politikai ellenfelek törvényen kívül
helyezése vagyonelkobzással, száműzetéssel, gyakran fizikai
megsemmisítéssel’. – proskribál: ‘proskripciós listára helyez’.
Történelmi szakszó a latin proscribere, proscriptum (‘írásban
közzétesz; számkivet, elkoboz’) igéből, a pro- (‘a nyilvánosság elé’)
és scribere (‘ír’) elemek alapján.
prospektus – ‘képes ajánló, ismertető’; ‘kereskedelmi árjegyzék,
reklámfüzet vagy -lap’.
Nemzetközi szó a latin prospicere, prospectum (‘előre néz,
gondoskodik’) igéből, a pro- (‘előre’) és specere (‘néz’) elemek
alapján. Lásd még aspektus, inspekció, respektus.
a achát
prosperál – ‘virágzik, sikeres, jól halad ‹vállalkozás›’; ‘fellendül
‹gazdaság›’; ‘boldogul, érvényesül’. – prosperitás: ‘fellendülés’;
‘jólét, gyarapodás’.
Nemzetközi szócsalád a latin prosperus (‘kedvező, szerencsés’)
nyomán; ez a pro- (‘szerint’) és sperare (‘reménykedik’) elemeiből
épült fel, s ‘remények szerinti’ jelentésű.
prostituál – ‘lealjasít, züllésbe taszít ‹nőt›’; ‘anyagi vagy társadalmi
előnyökért elvei feladására, rossz ügy kiszolgálására késztet’: a
rendszer prostituálta a sajtót. – prostitúció: – ‘üzletszerűen
folytatott szajhálkodás’; ‘erkölcsi, szellemi értékek áruba
bocsátása’.
Nemzetközi szócsalád a latin prostituere, prostitutum (‘nyilvánosan
kiállít, áruba bocsát’) nyomán, a pro- (‘elő’) és statuere (‘állít’)
elemekből; az utóbbi a stare (‘áll’) műveltető formája. Lásd még
statuál.
prostráció – ‘arcraborulás papszenteléskor és a nagypénteki
istentiszteleten ‹a katolikus liturgiában›’.
Latin szó a prosternere, prostratum (‘földre terít’) nyomán, a pro-
(‘előre’) és sternere (‘szór, hint, terít’) elemekből. Lásd még
konsternáció, sztráda.
prósza – ‘köleslepény, kukoricalepény’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák proso.
proszcénium – ‘előszín, a színpadnak a függöny és a zenekar közötti
része’: proszcéniumpáholy.
Nemzetközi szó a latin proscenium, illetve előzménye, a görög
proszkénion (‘színpad’) nyomán, a pro- (‘előtt’) és szkéné (‘sátor,
színpadi építmény’) elemekből. Lásd még szcéna.
proszektúra – ‘kórházi osztály, ahol a holttestek boncolását végzik’.
– proszektor: ‘kórboncnok’.
Orvosi szakszavak a latin prosecare, prosectum (‘áldozati állatból
az oltárra szánt részeket kivágja’) ige nyomán, a pro- (‘elő’) és
secare (‘vág’) elemekből. Lásd még szektor.
proszit – ‘egészségére (váljék)’.
Régebben koccintáskor mondott latin jókívánság, amely a prodesse
(‘hasznára van, javára szolgál’) kötőmódbeli alakja: pro(d) (‘érte’)
és esse (‘van’).
prosztata – ‘dülmirigy, férfiak húgycsövét körülfogó mirigy’.
Orvosi szakszó a latin prostata, illetve előzménye, a görög
prosztatész (tkp. ‘elölálló, védnök’) nyomán; pro- (‘elöl’) és
(hi)sztémi (‘áll’).
protagonista – ‘főszereplő ‹színműben›’; ‘főember, vezérszereplő’.
Nemzetközi szó a görög prótagonisztész (‘első színész’) nyomán, a
prótosz (‘legelső’) és agonisztész (‘versenyző, színész’) elemekből,
utóbbi forrása az agonidzó (‘küzd’) ige. Lásd még agónia.
protein – ‘egyszerű fehérje’. – proteid: ‘összetett fehérje’. – proteáz:
‘fehérjebontó enzim’.
Tudományos szakszócsalád a görög próteion (‘elsőség, vezető
szerep’) nyomán, a vegyületek nevében használatos -in, -id, illetve
az enzimre utaló -áz végződéssel. Az elnevezés arra az elsőrendű
szerepre utal, amelyet a fehérjék az élő anyagban betöltenek.
protestál – ‘tiltakozik’. – protestáció: ‘tiltakozás’. – protestáns: ‘a
protestantizmus valamelyik felekezetének híve’; ‘‹melléknévként› a
protestantizmus alapján álló’. – protestantizmus: ‘a reformáció
révén létrejött keresztény felekezeteknek s ezek utódainak
összessége’; ‘az eme vallások által hirdetett eszmék rendszere’.
Nemzetközi szócsalád a latin protestari, protestatus (‘tiltakozik’ tkp.
‘tanúskodik valaki ellen’) nyomán, a pro- , ‘elöl, a nyilvánosság
előtt’) és testari (‘tanúskodik’) elemekből; az utóbbi forrása a testis
(‘tanú’). A szó vallási jelentésköre onnan ered, hogy a lutheri
reformáció németországi hívei az 1529-es wormsi birodalmi
gyűlésen ünnepélyes tiltakozást nyújtottak be az őket sújtó
császári rendelkezések ellen.
protézis – ‘hiányzó testrész vagy szerv pótlása mesterséges
készítménnyel: műfogsor, művégtag’; ‘ejtéskönnyítő magánhangzó
betoldása szóeleji mássalhangzótorlódás elé (mint pl. schola 
iskola)’. – protetika: ‘a protézisek készítésének elmélete és
gyakorlata’.
Orvosi szakszavak a görög protheszisz, eredetileg prosztheszisz
(‘odatétel, rátétel’) nyomán, a prosz (‘elé, mellé, hozzá’) és
(ti)thémi (‘tesz’) elemek alapján. Lásd még tézis.
protezsál – ‘pártfogol, támogat’. – protekció: ‘pártfogás, támogatás,
védelem’. – protekcionizmus: ‘a hazai ipar támogatása
védővámokkal, exporttámogatással’; ‘olyan rendszer, amelyben
csak protekcióval lehet érvényesülni’. – protekcionista: ‘a
protekcionizmus híve’. – protektor: ‘pártfogó, támogatást nyújtó
befolyásos személy’. – protektorátus: ‘védnökség; valamely
államnak egy gyengébb állam fölött gyakorolt fennhatósága’; ‘az
ilyen fennhatóság alatt álló terület’: Cseh-Morva Protektorátus (a
Hitler által szétzúzott Csehszlovákia nyugati felében) – protezsé:
‘védenc, protekciót élvező személy’.
Nemzetközi szócsalád a latin protegere, protectum (‘elölről befed;
véd, támogat’) nyomán, a pro- (‘elöl’) és tegere (‘takar, fed’)
elemekből. Az ige eredeti konkrét értelme: ‘elölről (pajzzsal,
vérttel) betakar’. A protezsé a francia protégé (‘támogatott’) igenév
kiejtés szerinti átvétele; utóbb ennek hatására torzult el
- 294 - oldal
nyelvünkben az eredeti protegál igei alak ~ formára.
protokoll – ‘nemzetközi tárgyalás jegyzőkönyve’; ‘a nemzetközi
érintkezés szabályainak összessége’; ‘meghívás, fogadás
formaságaira vonatkozó szokások, szabályok együttese’. –
protokolláris: ‘a protokoll előírásai szerinti’. – protokollum: ‘‹régen›
jegyzőkönyv’.
Nemzetközi szó a latin protocollum, illetve görög előzménye, a
protokollon (‘papirusztekercs első szelvénye a műre vonatkozó
adatokkal’) nyomán, a prótosz (‘legelöl lévő’) és kollé (‘enyv’)
nyomán, tehát ‘a tekercs elé ragasztott lap’. A ~ a német Protokoll
átvétele.
proton – ‘a nehéz elemi részecskék pozitív töltésű változata’.
A görög prótosz (‘legelső’) semleges alakja (próton); az elnevezés
arra utal, hogy a ~t fedezték fel elsőként a magrészecskék közül.
protonotárius – ‘‹régen› ítélőmester’; ‘pápai kollégium elöljárója
‹főpapi cím›’.
Nemzetközi szó a görög prótosz (‘legelső’) és a latin notarius
elemből: lásd nótárius.
protoplazma – ‘a sejt élő alapanyaga’.
Biológiai szakszó a görög prótosz (‘legelső’) és plaszma elemekből;
erről lásd plazma.
prototípus – ‘ősalak, őspéldány’; ‘mintadarab, új gyártmány első
példánya’.
Tudományos és műszaki szakszó a görög prótosz (‘legelső’) és
tüposz (‘lenyomat’) elemekből. Lásd még típus.
protozoológia – ‘az élettannak az egysejtűekkel foglalkozó ága’.
Tudományos szakszó a görög eredetű protozoa (‘egysejtűek’) és
logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből; prótosz (‘legelső’) és
dzóon (‘élőlény’). Lásd még zoológia.
provanszál – ‘a középkorban Dél-Franciaországban beszélt,
irodalmilag nagy fontosságú újlatin nyelv’.
Nyelvészeti szakszó a francia provençal, azaz ‘provence-i’ szóból. A
Provence név a latin Gallia Provincia (‘G. tartomány’) második
eleméből ered; lásd provincia.
proveniencia – ‘származás, eredet’.
Nemzetközi szó a latin provenientia (‘eredet’) nyomán, a provenire
(‘előjön, ered’) igenévi proveniens, provenientis (‘eredő, származó’)
alakjából, a pro- (‘elő’) és venire (‘jön’) elemek alapján.
providencia – ‘(isteni) gondviselés’. – providenciális:
‘gondviselésszerű’. – providencializmus: ‘az emberi társadalom
fejlődését az isteni gondviselésnek tulajdonító elmélet’.
Nemzetközi szócsalád a latin providentia (‘előrelátás,
gondoskodás’) nyomán, a providere (‘előre lát, gondoskodik’)
igenévi providens, providentis (‘gondoskodó’) alakjából, a pro-
(‘előre’) és videre (‘lát’) alapján. Lásd még provízió, provizor,
provizórium.
provincia – ‘meghódított és helytartó által kormányzott, Itálián kívül
fekvő tartomány az ókori római birodalomban’; ‘tartomány;
rendtartomány, katolikus szerzetesrend nagyobb szervezeti
egysége’; vidék, a fővárostól messze eső országrész. – provinciális:
‘vidéki, helyi’; ‘vidékiesen elmaradott’; ‘‹főnévként› katolikus
szerzetesrend tartományfőnöke’. – provincializmus: ‘a helyi,
szűkkörű érdekeket, problémákat minden más elé helyező
felfogás’; ‘a tágabb szellemi látókör hiánya, vidékies beszűkültség,
elmaradottság’; ‘‹nyelvtanban› tájnyelvi jelleg, jelenség’.
Nemzetközi szócsalád a latin provincia (‘tartomány’) nyomán.
Ennek eredete tisztázatlan; tövében talán a vincere (‘legyőz’) ige
rejlik.
provízió – ‘közvetítői díj, jutalék’; ‘‹régen› élelmiszerkészlet’.
Nemzetközi szó az olasz provvisione (‘beszerzés; jutalék’) nyomán;
ennek forrása a latin provisio (‘előrelátás, gondoskodás’) a
providere, provisum igéből; erről bővebben lásd providencia.
provizor – ‘felvigyázó, gondnok’; ‘‹régebben› okleveles
gyógyszerész, patikafőnök’.
Latin szó (provisor) a providere, provisum (‘előrelát, gondoskodik’)
nyomán; bővebben lásd providencia.
provizóri(k)us – ‘átmeneti, ideiglenes’. – provizórium: ‘ideiglenes,
átmeneti állapot’: a Schmerling-féle provizórium.
A francia provisoire (‘átmeneti’) átvétele a német provisorisch
közvetítésével, visszalatinosított formában; a provizórium ebből
alkotott származék. A latin provisorius (‘előrelátó, gondoskodó’) a
providere, provisum származéka (lásd providencia). A fentebbi
jelentéskör a franciában alakult ki a proviso formulából, amely
szerződések záradékában a kizáró feltételeket vezette be, ‘feltéve,
hogy…’ illetve ‘hacsak nem…’ jelentéssel.
provokál – ‘‹régen› párbajra kihívás jeléül szóban vagy tettlegesen
inzultál’; ‘‹titkos ügynök› beugrat, felbujt, erőszakos fellépésre
késztet’; ‘előidéz, kivált’. – provokatív: ‘kihívó, sértő ‹viselkedés,
beszéd›’. – provokátor: ‘bujtogató’; ‘beugrató ügynök’. –
provokáció: ‘kihívás, kihívó cselekmény’; ‘politikai beugrató
tevékenység’; ‘‹régen› kihívás párbajra’.
Nemzetközi szócsalád a latin provocare, provocatum (‘felszólít,
kihív, felingerel’) nyomán, a pro- (‘elő’) és vocare (‘hív, szólít’)
elemekből; utóbbi forrása a vox, vocis (‘hang’). Lásd még
vocativus.
a achát
próza – ‘kötetlen, nem verses szöveg’; ‘ilyen formájú irodalmi mű’:
széppróza; ‘köznapiság, a rideg, költőietlen valóság’.
Irodalmi szakszó a latin prosa oratio (‘egyenes, kötetlen, díszítetlen
beszéd’) kifejezés első eleméből. Ez nőnemű forma a prosus
(‘egyenes’) szóból; ennek eredetibb prorsus alakja a proversusból
rövidült: pro- (‘előre’) és vertere, versum (‘fordít’), tehát: ‘előre
fordított, előre tartó, egyenes’. Lásd még vertikális, vers, verzátus.
prozelita – ‘‹valamely hitre› újonnan áttért személy’; ‘valaminek
újsütetű, (túl)buzgó híve’. – prozelitizmus: ‘térítői buzgóság’.
Nemzetközi szócsalád a latin proselytus, illetve görög előzménye, a
proszélütosz (‘jövevény, idegen’) nyomán, amely a proszerkhomai
(‘odamegy, látogat’) igenévi alakja a prosz- (‘oda, mellé’) és
erkhomai (‘érkezik’) elemekből. A fenti jelentéskör onnan ered,
hogy az ókorban a zsidóságra áttért görögöket vagy rómaiakat
nevezték ~nak.
prozódia – ‘a verstannak a hangsúllyal és mértékkel foglalkozó
része’; ‘az időmértékes verselés szabályainak összessége’; ‘a zene
és szöveg helyes illeszkedésének tana’.
Művészeti szakszó a görög proszódia (‘kísérettel előadott ének;
hangsúlyozás’) nyomán, a prosz- (‘hozzá, mellé’) és ódé (‘ének’)
elemekből. Lásd még óda.
pruszlik – ‘kivágott, testhez álló rövid női mellény’.
A német Brustfleck (‘mellény’) bajor-osztrák prusflek alakjából lett
a f kiejtésével; a német szó elemei Brust (‘mell’) és Fleck
(‘szövetdarab, folt’).
prücsök – ‘tücsök’; ‘kisgyermek’.
Hangutánzó szó.
prűd – ‘szemérmeskedő, álszemérmes, erkölcscsősz’. – prüdéria:
‘álszemérem, szemforgatás’.
A francia prude (‘álszemérmes, illemcsősz’) és pruderie
(‘álszemérem’) átvétele német közvetítéssel, az utóbbi latinosított
alakban. A francia szó eredete tisztázatlan.
prüszköl – ‘tüsszög’; ‘‹ló› horkantva fúj’; ‘mérgelődik valamiért,
húzódozik valamitől’. Származékok és kapcsolt szavak: prüsszög,
prüsszent.
Hangutánzó eredetű szócsalád, alakjai párhuzamosak a tüsszög
megfelelő alakjaival.
pszeudo- – ‹idegen szóösszetételek előtagjaként› ‘hamis, ál-, nem
valódi’ . – pszeudográfia: ‘hamisított szöveg; íráshamisítás’. –
pszeudograviditás: ‘álterhesség’. – pszeudológia: ‘kóros
hazudozás’. – pszeudomorfia: ‘álalakúság, más vegyületekre
jellemző alakban való kristályosodás’. – pszeudonímia: ‘álnéven
való írás’.
Tudományos szakszavak, előtagjuk forrása a görög pszeudosz
(‘hazugság, csalás’) a pszeudó (‘megcsal, meghazudtol’) igéből;
utótagjukra nézve lásd grafika, gravid, morfológia, anonim.
psziché – ‘lélek ‹fiziológiai értelemben›’. – pszichikus: ‘lelki
természetű, a lelki élettel kapcsolatos’. – pszichikum: ‘a lelki
jelenségek összessége’; ‘lelki alkat’; ‘lelki tény, mozzanat’. –
pszichózis: ‘elmezavar’; ‘beteges izgatottság, félelem’. –
pszichotikus: ‘pszichózissal kapcsolatos’.
Orvostudományi szakszócsalád a görög pszükhé (‘lélegzet, lélek,
személyiség’) nyomán. Lásd még pszichiátria, pszicho-,
pszichológia.
pszichiátria – ‘értelmi, érzelmi és magatartásbeli zavarokkal
foglalkozó orvostudományi ág’; ‘elmegyógyászat’. – pszichiáter: ‘a
pszichiátria szakembere’.
Orvostudományi szakszavak a görög pszükhé (‘lélek’) és hiatreia
(‘gyógyítás’), illetve hiatrosz (‘orvos’) elemekből; utóbbiak a
hiatreuó ‘gyógyít, orvosol’ származékai. Lásd még pediátria,
psziché, pszicho-, pszichológia.
pszicho- – ‹tudományos összetételek előtagjaként› ‘a lélekkel
kapcsolatos’. – pszichoanalízis, pszichoanalitikus: ‘lélekelemzés,
lélekelemző’. – pszichodráma: ‘gyógyító célú színjátszás’. –
pszichofizika: ‘a lelki és testi jelenségek összefüggésével foglalkozó
tudományág’. – pszichopata, pszichopátia: ‘kóros lelki alkatú
személy, betegesen zavart lelki állapot’. – pszichoszomatikus: ‘lelki
okokra visszavezethető ‹testi tünet, elváltozás›’. – pszichoterápia:
‘idegi eredetű betegségek lelki ráhatásokkal való gyógyítása’.
Tudományos szakszócsalád; közös első tagja a görög pszükhé
(‘lélek’) szó alakváltozata; az utótagok eredetére nézve lásd
analízis, dráma, fizika, pato-, szomatikus, terápia. Lásd még
psziché, pszichiátria, pszichológia.
pszichológia – ‘lélektan’. – pszichológus: ‘a lélektan szakembere’; ‘jó
ember- és lélekismerettel bíró egyén’. – pszichologizmus: ‘a lelki
tényezőket egyoldalúan, más tényezők rovására kiemelő vizsgálati
módszer, elmélet’.
Tudományos szakszócsalád a görög pszükhé ‘(‘lélek’)’ és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még psziché, pszichiátria,
pszicho-.
pszt – ‘csitító, hallgatást parancsoló indulatszó’.
Önkéntelen hangkitörésből ered, a pisszeg közeli rokona.
pterodaktilusz – ‘jura-kori repülő őshüllő’.
Tudományos szakszó a görög pteron (‘toll, szárny’) és daktülosz
(‘ujj’) elemekből. Lásd még daktilus, helikopter, ornitopter. Az
- 295 - oldal
elnevezés arra utal, hogy ennek az őslénynek a meghosszabbodott
ujjai alkották a szárnyának a vázát (akár a denevéreknek).
pubertás – ‘serdülés, nemi érés’: pubertáskori zavar.
Nemzetközi szó a latin pubertas (‘férfiasság’) nyomán, a pubes,
puberis (‘megnőtt, kifejlett, szőrösödő’) szó tövéből; a puber- a
puer (‘fiúgyermek, kamasz’) alakváltozata.
pubi – ‘fiúcska’.
A bubi német eredetijének bajor-osztrák pube változatából való.
publicitás – ‘nyilvánosság’. – publicisztika: ‘(a közérdekű társadalmi
és politikai kérdésekkel igényesen foglalkozó) újságírás’. –
publicista: ‘közíró’.
A latin publicitas (‘nyilvánosság’), illetve az ebből származó német
Publizistik és Publizist szavak átvétele; forrásukról lásd publikus.
publikál – ‘nyilvánosságra hoz, közzétesz, ‹könyvet› kiad’. –
publikáció: ‘közzététel’; ‘kiadvány’.
Nemzetközi szócsalád a latin publicare, publicatum (‘állami
használatba vesz; nyilvánosságra hoz’) nyomán; eredetéről lásd
publikus.
publikus – ‘nyilvános, köztudott’; ‘a nyilvánosságra tartozó’: ez nem
publikus anyag. – publikum: ‘közönség ‹előadáson›’; ‘a
nagyközönség, a nyilvánosság’.
Nemzetközi szócsalád a latin publicus (‘állami, a népre, közösségre
tartozó’) és publicum (‘nyilvánosság’) nyomán; ez a populus (‘nép,
állam’) származéka egy közbülső *populicus (‘népi, állami’) alakon
keresztül. Lásd még publicitás, publikál.
pucc – ‘hivalkodó öltözék’: puccba vágja magát. Származékai:
puccos, puccoskodik.
A német Putz (‘cifraság, cicoma’) átvétele; forrása a putzen (’tisztít,
csinosít’) ige. Lásd még pucer, puceráj.
pucer – ’tisztiszolga’.
A német Putzer (’tisztogató, tisztiszolga’) átvétele a putzen
(’tisztít’) igéből. Régies szó. Lásd még pucc, puceráj.
puceráj – ‘ruhatisztító üzem’.
Az ausztriai német Putzerei átvétele a putzen (’tisztít’) ige nyomán;
végződéséről lásd kupleráj. A bizalmas nyelv avuló szava. Lásd
még pucc, pucer.
pucol, pucovál – ’tisztít’; ‘elmenekül, elsomfordál’.
A német putzen (’tisztít’) átvétele; a pucovál ennek szerb-horvát
pucovati származékából való.
puccs – ‘államcsíny’. – puccsista: ‘államcsínyt szervező, abban részt
vevő (személy)’.
A német Putsch (‘zendülés, államcsíny’) átvétele. Eredeti jelentése
‘lökés, taszítás’; talán a francia coup d’état (‘államcsíny’) első
elemének ‘ütés, csapás’ értelme is hozzájárult a svájci német szó
jelentésének ilyen irányú bővüléséhez.
púder – ‘kozmetikai arcpor, hintőpor’. – pudrié: ‘púdertartó’.
A ~ német Puder átvétele; ez a francia poudre (‘por’) révén a latin
pulvis, pulveris (‘por’) szóból való. A pudrié a francia poudrier szó
kiejtés szerinti átvétele; ez eredetileg az írás beporzására való por
tartóját jelentette.
puding – ‘kevert, felvert laza tésztából gőzön főtt könnyű étel’;
‘tejből s ízesített porból készült krémszerű csemege’.
Nemzetközi szó az angol pudding nyomán; ez vitatott eredetű szó.
Talán a francia boudin (‘véres hurka’) származéka, amit megerősít
eme ételnemű angol black pudding neve; más nézet szerint a ~
egy germán pud- (‘dagad’) tőből ered, amit az alnémet puddewurst
(‘véres hurka’) és a puddig (‘tömzsi’) szó tanúsítanának.
pudli – ‘uszkárkutya’.
A német Pudel átvétele; ennek eredetibb Pudelhund alakjában az
első elem a pudeln, pfudeln (‘vízben tapos, tapicskol’) igével
kapcsolatos. Lásd még uszkár.
pudva – ‘korhadék ‹fában›’; ‘eltaplósodott belső rész ‹retekben,
kalarábéban›’. Származéka: pudvás.
Bizonytalan eredetű szó; egy feltett odvas-podvas ikerszóból való
származtatását gyengíti, hogy ilyet még nem sikerült találni.
pufajka – ‘vattával bélelt rövid kabát’.
Bizonytalan eredetű orosz szó.
puff1 – ‘buggyos női felsőruha-ujj’; ‘alacsony, kerek, párnázott kis
ülőbútor’.
A német Puff (‘tompa ütés; buggy, ránc, alacsony ülőke’) átvétele;
ez valószínűleg hangutánzó szó.
puff2 – ‘‹ütődés tompa hangjának, lövés dörrenésének utánzása›’;
‘‹váratlan bosszúság kifejezésére›’ puff neki! Származékai: puffan,
puffog.
Hangutánzó eredetű indulatszó s annak igei származékai
mozzanatos, illetve gyakorító képzővel. Lásd még puffad.
puffad – ‘levegővel, gázzal megtelve feldagad’; ‘hasában bélgázok
okozta feszülést érez’. Származékai: puffadozik, puffaszt,
puffasztott.
Hangutánzó, hangfestő szó, rokonságban áll a puff2 és
származékai, valamint a böfög, pofa, pöfeteg, pöfög, pufók, püffed,
püföl körével.
pufók – ‘kövérkés, kerekded ‹arc›’.
Korábbi pofók alakja a pofa pof tövének nagyító képzős
származéka, eredetileg tehát ‘nagy pofa’ jelentésű főnév lehetett.
a achát
Lásd még böfög, pofa, pöfeteg, pöfög, puffad, püffed, püföl.
puha – ‘lágy (tapintású)’; ‘erőtlen, elkényeztetett ‹ember›’.
Származékai: puhaság, puhány, puhít, puhul.
Hangutánzó szó a páhol köréből, talán folyamatos melléknévi
igenév egy puh- tőből, amely a páhol ige puhog, puhol
alakváltozataiból ismerős. Mai jelentésköre az ütögetéssel való
fellazítás, puhítás mozzanatából jött létre. Lásd még puhatol.
puhatol – ‘óvatosan igyekszik kitudni ‹valamit›’.
A páhol ige puhol, puhog alakváltozatainak rokona. Mai jelentése
‘ütöget’  ‘tapogat’  ‘tapogatózva keres’ úton fejlődhetett.
pukedli – ‘‹női› bókolás térhajlítással’.
Az ausztriai német Buckerl nyelvjárási puckerl változatának
átvétele; a szóvégződés alakulására lásd hokedli, nokedli, puszedli.
A német szó eredete tisztázatlan; talán az irodalmi német Buckel
(‘púp, meghajlás’) szóval kapcsolatos.
pukkan – ‘‹felfújt tárgy széthasadáskor› éles csattanó hangot ad’.
Származékai: pukkant, pukkad, pukkaszt.
Hangutánzó eredetű szócsalád.
puli – ‘nemezes szőrű, kis testű magyar pásztorkutyafajta’.
Bizonytalan eredetű szó; talán a pudli alakváltozata a két kutya
szőrzetének némi hasonlósága alapján.
puliszka – ‘kukoricamálé’.
Ismeretlen eredetű szó.
pullman – ‘kényelmes rugózású, forgózsámolyos vasúti kocsi’.
A feltaláló, az amerikai G. M. Pullman nevéből.
pulmonológia – ‘tüdőgyógyászat’.
Orvosi szakszó a latin pulmo, pulmonis (‘tüdő’) és a görög logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből.
pulóver – ‘kötött, hosszú ujjú felső ruhadarab’.
Nemzetközi szó az angol pull-over (‘húzd át’) nyomán, amely azt
jelzi, hogy e ruhadarabot a fejen át (over the head) kell felhúzni
(pull).
pulpitus – ‘emelvény ‹szónoknak, karmesternek›’; ‘‹régen› szószék’;
‘kottatartó’.
A tisztázatlan eredetű latin pulpitus (vagy pulpitum), azaz
‘deszkaállvány, emelvény’ első alakváltozatának átvétele.
pult – ‘elárusító asztal’.
A német Pult (‘elárusító asztal, deszkaállvány, kottatartó’) átvétele;
ez a középfelnémet pulpit összevonódott alakja, tehát a latin
pulpitus származéka.
pulzál – ‘lüktet’; ‘‹csillag› fényességét periodikusan változtatja’. –
pulzáció: ‘érverés’; ‘csillagok periodikus fényességváltozása’. –
pulzátor: ‘váltakozó irányú egyenáramot létrehozó műszer’.
Tudományos szakszócsalád a latin pulsare, pulsatum (‘ütöget,
kopogtat, dönget’) igéből, amely a pellere, pulsum (‘üt, lök, űz’)
gyakorító származéka. Lásd még impulzus, propeller, pulzár,
pulzus.
pulzár – ‘kozmikus rádióforrás, amely periodikus lüktetésű sugárzást
bocsát ki’.
Tudományos szakszó az angol pulsar nyomán, amely a pulse
(‘pulzál’) ige tövéhez a kvazár szóban is fellelhető -ar végződést
illeszti; latin előzményéről lásd pulzus. Lásd még impulzus,
propeller, pulzál.
pulzus – ‘érverés’; ‘verőér a csukló tenyér felőli oldalán’.
Nemzetközi szó a latin pulsus (‘verés, dobogás’) nyomán, a pellere,
pulsum (‘üt, lök’) igéből. Lásd még propeller, pulzál, pulzár.
pulya – ‘kisgyermek’; ‘‹melléknévként› gyáva’: Meddig lesz még úr a
betyárság / És pulya had mi, milliók? (Ady).
Bizonytalan eredetű szó; forrása talán a román pui (‘állat kicsinye,
kisgyerek’), a latin pullus (‘csikó’) folytatója. Lehet, hogy az átadás
korában a román szó pulu alakú volt; az l a magyarban
palatalizálódott, a szóvégi -a pedig megszilárdult birtokos
személyjel lehet (mint fiú–fia).
pulyka – ‘nagy testű házi szárnyas’.
Alighanem állathívogató puj, puly, pul szavakból alakult kicsinyítő
képzővel (mint a csirke is); kevésbé valószínű, hogy a páva lett
volna egy hasonló képzés alapszava.
puma – ‘a tigrisnél kisebb újvilági macskaféle ragadozó’.
Nemzetközi szó a perui kecsua indián puma nyomán, amely a
spanyol révén terjedt el Európában.
pumi – ‘a pulihoz hasonló, de rövidebb szőrű pásztorkutya’.
Valószínűleg becéző alak a korábbi pumel, pumli alakokból,
amelyek a délnémet pommer (‘pomerániai kutya’) származékai.
pumpa – ‘vízszivattyú’; ‘sűrített levegőt adagoló eszköz’:
kerékpárpumpa.
A német Pumpe átvétele latinosított végződéssel; a németben a
holland pompe (‘hajópumpa’) származéka. Sok nyelvben elterjedt
szó, de végső forrása tisztázatlan; valószínűleg hangutánzó,
hangfestő eredetű. Lásd még pumpol.
pumpol – ‘megvág, megfej ‹kölcsönkéréssel›’.
A német szleng pumpen (‘kölcsönvesz’) átvétele. Ez lehet a
pumpen (‘pumpál’) igével azonos, hiszen a ‘pénzt szivattyúz ki
valakiből’ jelentésárnyalat kialakulása igen kézenfekvő, ám
valószínűbb, hogy önálló alakulat, és a pumpeln (‘meglök,
megszúr’) igéből való. Ez esetben ‘megszúr’  ‘kibök’  ‘pénzt
- 296 - oldal
fakaszt belőle’ lehetett a jelentésfejlődés. Ezt támogatja a magyar
megvág ilyen értelmű használata (az érvágásra utalva), vagy pl. a
spanyol sablazo (‘kölcsönkérés’), amely voltaképp kardvágást
jelent.
punci – ‘női szeméremtest’.
A német szleng punze szavának átvétele; ez bonyolult s részben
tisztázatlan úton régi ponc szavunk német előzményéből fejlődött.
puncs – ‘teával higított, fűszerezett forró szeszes ital’.
Nemzetközi szó az angol punch (ejtsd [pancs]) nyomán. Ez a hindi
pancs (‘öt’) átvétele, mivel az italnak öt alkotóeleme van: rum, tea,
citromlé, cukor és fűszerek. A hindi szó forrása a szanszkrit pancsa
(‘öt’), amely oldalági rokona a számnév görög megfelelőjének (lásd
penta-). A fenti származtatást nem mindenki fogadja el.
pungál – ‘orvosi csapolást végez ‹testnedv eltávolítására›’.
Orvosi szakszó a latin pungere (‘szúr’) igéből. Lásd még poén1,
poén2, poentíroz, pointer, pointillizmus, punktuáció, punktum.
punktuáció – ‘központozás, az írásjelek kitétele írott szövegben’.
Nyelvtani szakszó (punctuatio) a latin punctum (‘pont’, ebből
‘írásjel’) nyomán; forrása a pungere, punctum (‘szúr’) ige. Lásd
még poén1, poén2, poentíroz, pointer, pointillizmus, pungál,
punktum.
punktum – ‘ezzel vége; az ügy be van fejezve’: a könyvet pedig
azonnal visszaadod, és punktum!
Mondatértékű szó, eredeti értelme (‘pont’) a mondatzáró írásjelre
utal, amely után nincs több „szöveg”. Ilyen használatban a német
Punktum átvétele, s természetesen a latin punctum (‘pont’) szóból
ered; erről bővebben lásd poén1. Lásd még poén2, poentíroz,
pointer, pointillizmus, ponc, pont, pungál, punktuáció.
púp – ‘hátgerincgörbület miatt a háton vagy mellen keletkező
kidudorodás’; ‘egyes állatok hátán természetes kidudorodás’: teve
púpja. Származékai: púpos, púposodik, púpoz.
Valószínűleg hangfestő szó, a búb közeli rokona.
pupák – ‘mamlasz, mulya ‹ember›’.
A szlovák pupák (‘gyerek, taknyos kölyök; esetlen ember’) átvétele;
ez talán a pupä (‘bábu’) szó származéka.
pupilla – ‘szembogár’.
Az orvosi nyelv latin szakszava; tkp. ‘árva leányka’, a pupa
(‘játékbábu’) kicsinyített alakja; ‘szembogár’ jelentése már az
ókorban kialakult. Ennek talán az a magyarázata, hogy a
szembogárban a belenéző arca parányi méretben tükröződik,
mintha kicsi bábu lenne.
puplin – ‘finom szövésű inganyag’.
A német Popeline átvétele, amely a francia popeline révén az olasz
papalina származéka. Ez pápait jelent, mert az egykori pápai
székhelyen, Avignonban kezdték gyártani. A magyar szó a
kétnyíltszótagos tendencia alapján fejlődött: popelin  poplin. A ~
alakot talán a muszliné ihlette, amelynek korábban élt moszlin
változata is.
purdé – ‘cigánygyerek’.
Ismeretlen eredetű szó.
purgál – ‘megtisztít ‹beleket›’; ‘eltávolít ‹irodalmi műből politikai
vagy más okból nemkívánatos részleteket›’. – purgatívum:
‘hashajtószer’.
Latin szó: purgare, purgatum (’tisztít’) a purus (’tiszta’) és ago (‘űz,
tesz’) elemekből. Lásd még purgatórium, purifikál, puritán,
purizmus, püré.
purgatórium – ’tisztítótűz, az ideig tartó túlvilági szenvedés helye a
katolikus tanítás szerint’.
Egyházi latin szó, tkp. ‘a tisztulás helye’ a purgare, purgatum
(‘megtisztít’) igéből; eredetére nézve lásd purgál. Lásd még
purifikál, puritán, purizmus, püré.
purifikál – ’tisztít, megtisztít ‹közéletet›’. – purifikáció: ‘‹közéleti›
tisztogatás, a megromlott közerkölcsök helyreállítása’. – purifikátor:
‘az erkölcsi, közéleti romlottság ostorozója’.
Nemzetközi szócsalád a latin purificare, purificatum (‘megtisztít’)
nyomán, a purus (’tiszta’) és facere (‘csinál, tesz valamivé’)
elemekből. Lásd még purgál, purgatórium, puritán, purizmus, püré.
purim – ‘télvégi zsidó örömünnep annak emlékére, hogy Eszter
megakadályozta a mezopotámiai zsidóság kiirtását’.
Héber szó, tkp. ‘sorsvetés’, a bibliai legenda szerint ugyanis Hámán
ilymódon tűzte ki a zsidók tervezett kiirtásának napját.
puritán – ‘egyszerű életmódú, feddhetetlen jellemű (ember)’;
‘egyszerű, dísztelen’: puritán berendezés; ‘‹főnévként› a vallási
puritanizmus híve’. – puritanizmus: ‘a kálvinista eszmék
következetes végigviteléért küzdő vallási és politikai mozgalom a
16-17. századi Angliában’. – puritánus: ‘a puritanizmus híve’.
Nemzetközi szócsalád az angol puritan nyomán, amely latinos
formájú képzés az angol purity (’tisztaság’) nyomán; ez a latin
puritas (’tisztaság’) folytatója a purus (’tiszta’) melléknévből. Az
elnevezés arra utal, hogy a protestáns mozgalom „tiszta” egyházat
követelt. A magyarban a latinizált puritánus forma volt a legelső,
majd az -us végzet elmaradt (mint dánus  dán, anglikánus 
anglikán és hasonlók ). Lásd még purgál, purgatórium, purifikál,
purizmus.
purizmus – ‘a nyelv tisztaságán őrködő, az újszerű jelenségekkel
a achát

mereven szembeforduló nyelvészeti irányzat’; ‘az építészeti stílus piskup változata lehetett. A magyarban hangrendi illeszkedés,
vélt tiszta formáit szigorúan őrző felfogás’. – purista: ‘a purizmus hangátvetés, majd labializáció következett be: piskup  piskep 
híve’; ‘a purizmus alapján álló’. pispek  püspök. Lásd még püspökfalat. Lásd még episzkóp.
Mesterséges szakszavak a latin purus (’tiszta’) alapján. Lásd még püspökfalat – ‘sült, főtt baromfi ízes farktöve’.
purgál, purgatórium, purifikál, puritán, püré. A püspök szó valószínűleg a falat ízességére utal, arra, hogy a
purparlé – ‘tárgyalás, egyezkedés’; ‘társalgás’; ‘vita, szóváltás’. legmagasabb rangúak kényes ízlésének is megfelel, vagyis a ~
A francia pourparler (‘megbeszélés’) átvétele német közvetítéssel, mint ételnév a császármorzsa, császárhús, püspökkenyér,
az eredeti kiejtés alapján. Voltaképp ‘megbeszélni való’ a pour mágnáspite körébe tartozik.
(‘számára’) és parler (‘beszélni’) elemek alapján; ennek eredetéről
lásd parlament. Lásd még paláver, pallér, parabola, parlamenter,
parola.
puska – ‘hosszú fémcsőből és fa agyból álló kézi tűzfegyver’; ‘meg R
nem engedett írásos iskolai segédeszköz’. Származékai: puskás,
rá – ‘ismert személyre, tárgyra’; ‘‹biztatásként› neki! oda!’ (lásd
puskázik.
hajrá).
Alighanem a német Büchse (‘persely, doboz; kézi lőfegyver’) régi
Korábbi reá alakból rövidült, amely a Tihanyi Alapítólevélben (1055)
és nyelvjárási bugse, pukse formáinak átvétele hangrendi
még névutó volt: Feheruaru rea meneh hodu utu rea, majd idővel
kiegyenlítődéssel és hangátvetéssel: pugse  puksa  puska.
rag lett. A ~, reá megszilárdult ragos alak lativusi -á raggal, amely
Hangtanilag meggyőzőbb ugyan az a nézet, hogy a ~ szláv eredetű
egy feltehető rog alapszóhoz járult. Ez ősi örökség lehet az ugor
szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák puška (‘lőfegyver’), csakhogy a
korból: vogul ronhe (‘kívül’), ranka (‘félre’); ezeknek ‘felszín, hely’
~ legkorábbi írásos emlékei ‘persely’ jelentésűek. A szláv szavak
jelentésű ron töve eredményezett a magyar lativusi raggal előbb
egyébként ugyancsak a fenti német szó őséből eredhetnek. A
roá formát, amely magánhangzó-elhasonulással reá lett ‘oda,
Büchse forrása a latin pyxis közvetítésével a görög püxisz
addig’ értelemben. Más vélemény szerint az alapszó a rokon
(‘szelence, puszpángfa’).
szóéval azonos. Lásd még rajta, róla.
pusmog – ‘suttog, sugdos’; ‘motyog, dünynyög’.
rab – ‘fogoly’; ‘fegyenc’; ‘valaminek kiszolgáltatott, attól szabadulni
Hangutánzó szó.
képtelen személy’: az alkohol rabja. Származékai: rabság,
puszedli – ‘süteményfajta, mézes csók’.
raboskodik.
Az ausztriai német Busserl (‘csók, puszi; süteményfajta’) nyelvjárási
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén rob (‘rabszolga’); a
pusserl alakjának átvétele; a szóvégződés alakulása a hokedli,
magyar szóban nyíltabbá válás következett be. Lásd még rabol,
nokedli, pukedli mintáját követi.
robot.
puszi – ‘arcra adott csók’. Származékai: puszil, puszizkodik.
rabatt – ‘árengedmény (készpénzfizetéskor)’.
A hangutánzó, gyermeknyelvi eredetű régi német buss nyelvjárási
A német Rabatt átvétele; ennek forrása az olasz rabatto a
puss alakjának átvétele, játékos, becéző -i végződéssel.
rabattere (‘lever’) igéből: latin re- (‘újra’), ad- (‘hozzá’) és battuere
puszta – ‘füves, lakatlan síkság’; ‘‹régi nagybirtokon› helységtől távol
(‘üt, ver’). Lásd még bataillon, battéria.
eső mezőgazdasági terület, település’: A puszták népe (Illyés Gyula
rabbi – ‘izraelita lelkész, zsidó vallási tanító’.
könyvének címe); ‘‹melléknévként› kiürült, ‹szokott tartozékaitól›
Nemzetközi szó a héber rabbí (‘mesterem, tanítóm’) nyomán,
megfosztott; önmagában lévő; merő’: puszta a ház, puszta kézzel,
amely a bibliai görög, majd latin szövegek révén terjedt el a
puszta kíváncsiságból. Származékai: pusztaság, pusztít, pusztítás,
legtöbb nyelvben. A héber szó a rab (‘nagy’) megszólító formája.
pusztító, pusztul, pusztuló, pusztulás.
rabiátus – ‘hirtelen haragú, durván erőszakos’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pust, szlovák pustý (‘üres,
Latin szó a középkori rabiare, rabiatum (‘dühöng’) igei formából,
puszta, kietlen’). A magyarba nőnemű vagy semlegesnemű pusta,
amely a klasszikus latin rabies (‘veszettség, dühöngés’)
pusto alak kerülhetett. Első főnévi értelmében a ~ a magyarból
származéka. Lásd még rabulisztika.
jutott több idegen nyelvbe (pl. német Pussta, szerb-horvát, szlovén,
rabicfal – ‘vékony válaszfal dróthálóra vert gipszes habarcsból’.
szlovák, cseh, lengyel pusta).
Az eljárás feltalálójának, Karl Rabitz berlini kőművesnek a nevéből.
putri – ‘földbe vájt vagy sárból tapasztott nyomorúságos ház’.
rabol – ‘fogságba ejt ‹személyt›’: emberrablás; ‘erőszakkal
Ismeretlen eredetű szó.
eltulajdonít ‹értéket, vagyont›’.
puttó – ‘ruhátlan kisfiú alakjában ábrázolt angyalka festői vagy
Vitatott eredetű szó. Hihetőleg a rab igei származéka, elsődlegesen
szobrászi alkotáson’.
‘rabbá tesz’ értelemben. Feltehető azonban a német rauben
Olasz szó, a latin putus (‘kisfiú’) folytatója.
(‘rabol’) bajor-osztrák raabn alakjának átvétele is; igaz, hogy a ~
puttony – ‘háton hordozható fa vagy fonatos tartály’. Származéka:
rövid magánhangzója ennek ellene szól, támogatja viszont az, hogy
puttonyos.
több szláv nyelvben is ilyen német származékot találunk: cseh,
A német Butte bajor-osztrák putten alakjának átvétele hangrendi
ukrán rabovati, szlovák rabovať, lengyel rabować stb. Lásd még
illeszkedéssel és szóvégi palatalizációval: putten  putton 
rapsic.
puttony. Végső forrása azonos bödön, pitli szavainkéval.
rabota – ‘rabszolgamunka’; ‘robot, úrdolga’; ‘lélektelen munka’.
puvoár – ‘hatalom, felhatalmazás, hatáskör’: ehhez nincs puvoárom.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén rabota, szlovák robota
A francia pouvoir (‘hatalom; képes valamire’) átvétele; ez a latin
(‘munka, dolog, úrdolga’); ezek alapszava azonos a magyar rab
posse (‘tud, bír’) népi latin potere alakjából való; közvetlen rokona
szláv előzményeivel. Elavult szó. Lásd még robot1, robot2.
az angol power (‘hatalom’) is. Lásd még podesta, potencia,
rabsic – lásd rapsic
potentát, prepotens.
rabulisztika – ‘körmönfont okoskodás, szócsavarás, az igazságot
puzdra – ‘tegez, nyíltok’.
kicsavaró érvelés’.
Valószínűleg a szlovák puzdro (‘tok, doboz, tegez’) átvétele.
A német Rabulistik átvétele; forrása a latin rabula (‘törvénycsavaró
püffed – ‘‹testrész› vizenyősen feldagad’.
ügyvéd, szájaskodó, pereskedő’), amely a rabere (‘dühöng’)
A puffad magas hangrendű változata.
származéka, s így a rabiátus rokona.
püföl – ‘ütlegel’.
rác – ‘szerb (ember)’.
Hangutánzó, hangfestő szó, a tompa ütések hangját érzékelteti.
A dél-szerbiai Novi Pazar város régi Rasz nevéből alakult; e város
pünkösd – ‘keresztény ünnep a húsvét utáni hetedik vasárnapon és
vidéke lett a 12. században a későbbi önálló Szerbia magja. A
hétfőn’.
magyar szóban affrikálódás történt; a ~ szó a korábbi Rácország
Sok nyelven elterjedt vándorszó a görög pentekoszté hémera
(‘Szerbia’) névből önállósult.
(‘ötvenedik nap’) kifejezés első eleméből, a ~ ugyanis húsvéttól
rachitis – [rahitisz] ‘angolkór’.
ötven napnyira esik. A magyar szó forrása egyaránt lehet a
A görög rhakhisz (‘gerinc’) szóból, gyulladásra utaló -itisz
középfelnémet pingeste, az északi olasz pentkost vagy a szlovén
végződéssel.
binkosti. A korábbi magyar pinkest forma labializálódással lett
ráció – ‘ész, értelem, okosság’; ‹régen, katonaságnál› napi
pünköst; a szóvég egyes toldalékos alakokban (mint pünköstnek,
élelemfejadag. – racionális: ‘értelemmel felfogható’; ‘ésszerű’; ‘két
pünköstben) hasonulással zöngésült. Lásd még penta-.
egész szám hányadosaként kifejezhető ‹szám›’. – racionalitás:
püré – ‘főzelék- vagy gyümölcspép’.
‘ésszerűség’. – racionalizmus: ‘az emberi ész korlátlan megismerő
A francia purée (‘péppé tört étel’) átvétele német közvetítéssel. A
képességét valló ismeretelméleti irányzat’. – racionalista: ‘a
francia szó a purer (’tisztít, rostál, ‹szitán› áttör’) befejezett
racionalizmus híve’; ‘‹melléknévként› a racionalizmus alapján álló’.
melléknévi igeneve; forrása a latin purus (’tiszta’).
– racionalizál: ‘‹gazdaságilag› ésszerűsít, átcsoportosít’; ‘munkások,
püspök – ‘‹katolikus› egyházmegyét kormányzó felszentelt főpap’;
alkalmazottak létszámát csökkenti’. – raciz: ‘állásából elbocsát’.
‘‹protestáns› egyházkerület kormányzására megválasztott
Nemzetközi szócsalád a latin ratio, rationis (‘számítás, értelem,
lelkipásztor’. Származékai: püspöki, püspökség.
nézet’) nyomán, a reri, ratus (‘számít, vél, gondol’) igéből. A ~ fenti
Sok nyelven elterjedt szó a latin episcopus, illetve előzménye, a
származékai többnyire a franciában alakultak ki, s hozzánk német
görög episzkoposz nyomán; ez eredetileg ‘felügyelő’ az epi (‘rá’) és
közvetítéssel kerültek. A raciz bizalmas szó a két világháború
szkopeó (‘néz, figyel’) elemekből, és a keresztény szóhasználatban
közötti időszakból. Lásd még ráta, ratifikál, rezon, rezonőr.
nyerte el fenti első jelentését. A magyar szó közvetlen forrása a
racka – ‘hosszú szőrű juhfajta’.
német Bischof ófelnémet biskop előzménye, illetve ennek tájnyelvi
Bizonytalan eredetű szó. Talán kicsinyítő képzős származék a
- 297 - oldal
a achát
különféle nyelvjárásokban élő raci, racó, raca (‘korcs, keverék’)
szóból; ennek eredete ismeretlen.
rács – ‘lécek, rudak, huzalok alkotta sík térelzáró elem’; ‘átlátszó
anyagba karcolt párhuzamos vonalak’: optikai rács;
‘elektronáramlást szabályzó lyukacsos fémlemez elektroncsőben’.
Származékai: rácsos, rácsoz, rácsozat.
Finnugor eredetű szó lehet: zürjén radzs (‘léces halfogó rekeszték
folyóvízben’). Az egyetlen rokonnyelvből való példa az egyeztetést
bizonytalanná teszi.
raccsol – ‘az r hangot helytelenül képzi’.
A német tájnyelvi, hangutánzó ratschen (‘zörög, fecseg, raccsol’)
átvétele.
racsni – ‘kilincsműves szerkezet, szerszám’.
A német hangutánzó Ratsche tájnyelvi ratschn alakjából, a
szillabikus n szokott feloldásával (mint kalocsni, vekni).
radar – ‘rádiólokátor’.
Nemzetközi szó az angol radar nyomán, amely betűszó a RAdio
Detecting And Ranging (‘rádiós felderítés és távolságmérés’)
kifejezés kiemelt betűiből. Lásd még radiátor, radio-, rádió, rádium,
rádiusz, radon.
radiátor – ‘fűtőtest’.
A latin radiare, radiatum (‘sugárzik’) származéka a radius (‘küllő,
kör sugara, fénysugár’) nyomán. Lásd még radar, radio-, rádió,
rádium, rádiusz, radon.
rádió – ‘alacsony rezgésszámú elektromágneses hullámokkal dolgozó
hírközlési rendszer’; ‘ennek vételére alkalmas készülék’;
‘műsorokat rádió útján rendszeresen sugárzó intézmény’;
‘‹összetételek előtagjaként› rádióhullámokat alkalmazó, azokkal
működő’: rádiócsillagászat, rádiólokátor, rádiószonda, rádiótávcső,
rádiótelefon.
Nemzetközi szó az angol radio-telegraphy (‘sugár-távíró’)
összetétel első eleméből, amely a latin radius (sugár, sugárzás’)
származéka. Lásd még radar, radiátor, radio-, rádium, rádiusz,
radon.
radio- – ‹tudományos szóösszetételek előtagjaként› ‘a sugárzással
kapcsolatos’. – radioaktivitás: ‘egyes kémiai elemek
atommagjainak különféle sugarak kibocsátásával járó bomlása’. –
radioaktív: ‘ilyen jelenségeket mutató’: radioaktív izotóp. –
radiológia: ‘röntgenvizsgálat’; ‘kórházi röntgenosztály’. – raglán – ‘ujjával egybeszabott vállrészű bő (férfi) felöltő’:
radiológus: ‘röntgenvizsgálatok szakembere’; ‘röntgenorvos’. –
radiokarbon: ‘a szénnek a kozmikus sugárzás hatására keletkező
radioaktív izotópja’. – radioszkópia: ‘röntgen-átvilágítás’. –
radioterápia: ‘daganatok sugárkezelése’.
A szócsalád ~ elemének eredetéről lásd rádiusz; az utótagok
eredetéről lásd aktív, karbon, periszkóp, terápia. Lásd még radar,
radiátor, rádió, rádium, radon.
radír – ‘törlőgumi’. Származékai: radíroz, kiradíroz.
Önállósult előtag a korábbi radírgumiból, amely a német
Radiergummi félfordítása. Ez utóbbinak első eleme a radieren
(‘kitöröl’) szóból való, amely a latin radere, rasum (‘kapar, vakar,
töröl’) igére megy vissza. Lásd még abrázió.
rádium – ‘természetes radioaktív fémes elem’.
A latin radius (‘sugár, sugárzás’) származéka, az elemek nagy
többségére jellemző -ium végződéssel. Lásd még radar, radiátor,
radio-, rádió, rádiusz, radon.
rádiusz – ‘kör sugara’; ‘hatótávolság’: akciórádiusz.– radiális:
‘sugárirányú’. – radián: ‘a kör sugarával azonos hosszúságú
körívhez tartozó középponti szög’. – radiáns: ‘kisugárzási pont’;
‘csillaghalmaz széttartó mozgású tagjainak feltehető közös
kiindulási pontja’. –
Tudományos szakszócsalád a latin radius (‘küllő, kör sugara,
fénysugár’) szóból és származékaiból. Lásd még radar, radiátor,
radio-, rádió, rádium, radon.
radix – ‘gyök’. – radikális: ‘gyökeres, alapos’; ‘‹főnévként› a politikai
radikalizmus híve’. – radikalizmus: ‘‹a politikában› mélyreható
változásokat követelő mozgalom’.
Nemzetközi szócsalád a latin radix, radicis (‘gyökér’) nyomán; a
fenti származékok a franciában és az angolban keletkeztek.
rádli – ‘derelyemetélő’.
A német Rad (‘kerék’) bajor-osztrák kicsinyített radl alakjának
átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint fuszekli, kifli,
knédli).
radon – ‘radioaktív nemesgáz’.
A latin radius (‘sugár, sugárzás’) szó tövéből, a nemesgázokat jelző
-on végzettel (mint neon, argon). Lásd még radar, radiátor, radio-,
rádió, rádium, rádiusz.
rádzsa – ‘indiai herceg, fejedelem’.
Nemzetközi szó a hindi rádzsá (‘herceg’) nyomán, az angol rajah
közvetítésével; a szó oldalági rokona a latin rex (lásd regále). Lásd
még maharadzsa.
ráf – ‘kerékabroncs’.
A német Reif (‘karika, abroncs’) bajor-osztrák raif, raf alakjának
átvétele. Nyelvjárási szó.
rafia – ‘kötözésre használt vékony pálmarost’.
Nemzetközi szó a madagaszkári malgas rafia (‘egy pálmafajta
- 298 - oldal
neve’) nyomán.
rafinál – ‘finomít ‹cukrot, kőolajat›’. – rafinált: ‘kifinomult’; ‘ravasz,
furfangos’. – rafinéria: ‘agyafúrtság, körmönfontság’.
Nemzetközi szócsalád a francia raffiner (‘finomít, kiművel’) és
raffinerie (‘finomítóüzem’) nyomán; ezek a magyarba német
közvetítéssel és a szóvégek latinosításával jutottak . A francia szó
alapja egy késő latin reaffinare a re- (‘újra’), ad- (‘hozzá’) és finus
(‘finom’) elemekből. Lásd még finom.
rag – ‘a mondatbeli viszonyokat kifejező szóvégi toldalék’: igerag,
névszórag. Származékai: ragos, ragtalan, ragoz, ragozható,
ragozhatatlan, ragozás, ragozási.
Nyelvújítási szóalkotás, a korábban javasolt ragaszték csonkítása,
illetve a ragad ige kikövetkeztetett alapszava.
rág – ‘fogaival aprít, morzsol’; ‘idegességében harapdál’; ‘kínoz,
emészt’. Származékai: rágás, rágós, rágódik, rágicsál, rágcsál,
rágcsáló.
Bizonytalan eredetű szó. Talán uráli eredetű, a vogul rogn- (‘rág’),
szamojéd runkípós (‘rágcsál’) folytatója. Az egyszeri feljegyzésből
ismert vogul szó, illetve az igen távoli rokonságú szamojéd példa
ingataggá teszi az egyeztetést. Lásd még rágalom.
ragad – ‘tapad ‹valamihez›’; ‘nem tágít ‹valaki mellől›’; ‘‹betegség
fertőzés útján› terjed’; ‘hirtelen megfog’: kardot ragad; ‘nagy erővel
von’: Megérzi sodrát, hogy ragad (Arany); ‘megkaparint’: magához
ragadta a vezetést; ‘‹el- igekötővel› elbűvöl’. Származékok és
kapcsolt szavak: ragadós, ragadoz, ragadozó, ragadozás,
ragadvány, (el)ragadó; ragaszt, ragasztó, ragasztás, ragaszték;
ragaszkodik, ragaszkodó, ragaszkodás; raggat; ragasz, ragály,
ragályos, ragacs, ragacsos.
Bizonytalan eredetű szócsalád; talán ugor kori örökség: osztják
ronki (‘tapadós’). Az egyeztetés gyengéje, hogy az egyetlen
rokonnyelvi példa, az osztják szó is csak szűk nyelvjárási körben
használatos.
rágalom – ‘hazug becsületsértő állítás’. Származékai: rágalmaz,
rágalmazó, rágalmazás.
A rág származéka -alom névszóképzővel; sokféle korábbi jelentése
(‘szitkozódás, istenkáromlás, csúfolódás’) mellett, illetve után
későn jelent csak meg a fentebbi, bizonyára a ‘becsületét rágja,
marja, kisebbíti’ értelemben.
raglánszabás.
Lord Raglan tábornok nevéből, aki a krimi háborúban a brit
csapatok parancsnoka volt, s ilyen szabású kabátot viselt.
ragtime – [regtájm] ‘erősen szinkópált ritmusú amerikai néger
tánczene, a dzsessz előfutára’.
Zenei szakszó a rag (‘rongy’) és time (‘idő, ütem, ritmus’)
elemekből; kb. ‘szétszaggatott ritmus’.
ragu – ‘apróra vágott húsból és zöldségből készült fűszeres étel’.
A francia ragoűt átvétele német közvetítéssel, az eredetinek
megfelelő kiejtéssel. A francia szó a ragoűter (‘étvágyat kelt’) ige
származéka a latin eredetű re- (‘újra’), ŕ (‘hozzá’) és goűt (‘gusztus,
étvágy’) elemekből; utóbbi forrása a latin gustus (‘ízlelés, ízlés’) a
gustare (‘megízlel’) igéből. Lásd még gusztus.
ragya – ‘himlőhely’; ‘gombák okozta foltosodás levélen’.
Származéka: ragyás.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát rda, szlovén rja (‘rozsda,
növényi ragya’). A magyar szó a szóeleji mássalhangzó-torlódás
járulékhangos feloldásával és a rada, raja alakok keveredésével
(radja  ragya) alakult ki. Lásd még rozsda.
ragyog – ‘fénylik, sugárzik’; ‘sugárzóan tiszta’; ‘‹szem, arc› örömet
fejez ki’; ‘pompázik, kiválik, tündököl’. Származékai: ragyogó,
ragyogás, ragyogtat.
Ismeretlen eredetű szó.
raj – ‘méhek, rovarok, madarak nagy tömege’; ‘katonák legkisebb
harci egysége’: rajvonalban; ‘harci repülők együttese’; ‘‹gyermek-
és ifjúsági szervezetben› az őrsnél magasabb szervezeti egység’:
cserkészraj, úttörőraj. Származékai: rajzik, rajzás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák roj (‘méhraj’); a
magyar szó nyíltabbá válással alakult ki. Lásd még rajkó, rajong.
rája – ‘vízszintesen lapított testű porcos hal’.
Az ismeretlen eredetű latin raia átvétele.
rajcsúroz – ‘lármásan hancúroz, rohangál, rendetlenkedik’.
A régebbi rajcsúr (‘lármás szaladgálás; lovarda’) szó igei
származéka; forrása a német Reitschule (‘lovasiskola’) a reiten
(‘lovagol’) és Schule (‘iskola’) elemekből. A rajcsúr a régi német
katonai nyelvből ered, de ma eleven jelentése a magyarban alakult
ki, nyilván az ilyen intézmények lármás és mozgalmas jellege
alapján.
rajkó – ‘cigánygyerek’.
Lehet a raj kicsinyítő képzős változata; a cigány raklo (‘fickó’)
szóból való származtatása hangtanilag problematikus.
rajong – ‘lelkesedik’; ‘‹régen› rajzik, rajokban száll’. Származékai:
rajongó, rajongás.
Nyelvújítási képzés a raj főnévből, a német schwärmen (‘rajzik,
rajong’) ige ihletésére, amely a Schwarm (‘méhraj’) származéka. A
magyar képzés alaki mintája a zaj  zajong szópár lehetett.
a achát
rajta – ‘ismert személyen, tárgyon’; ‘‹indulatszóként› gyerünk, indulj,
kezdj bele!’. Származékai: rajt, rajtol.
A rá feltételezett rog- tövének alakulata -t locativusi raggal és az
egyes harmadik személyre utaló -a birtokos személyjellel; e
származtatás bizonyítéka egy 14. századi rohtonk (‘rajtunk’) alak. A
hangfejlődés rogta  rohta  rojta  rajta lehetett. A rajt
sportműszó elvonás az indulatszói jelentés alapján. Lásd még hajrá.
rajzol – ‘vonalakkal ábrázol’; ‘ujjaival vagy más eszközzel vonalat
húz’: kört rajzol a levegőbe. Származékok és kapcsolt szavak:
rajzoló, rajzolat, rajzolás; rajz, rajzos, rajzi.
A német reissen (‘vonalat húz, karcol, rajzol’) ige bajor-osztrák
raissn alakjának átvételéből származik; a rajz későbbi elvonás.
rák – ‘ízelt lábú, páncélos testű, ollós vízi állat’; ‘sejtek kóros
szaporodásától előidézett rosszindulatú daganat’: tüdőrák.
Származékai: rákász, rákászik, rákos, rákosodik, rákosodás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák rak. Betegségek
állatnévvel való jelölése nem ritka, lásd torokgyík, ínpók, bőrfarkas,
idegzsába (a zsaba szláv nyelveken békát jelent).
rak – ‘tesz, helyez ‹valahová, valamibe›’; ‘‹rakteret› megtölt’; ‘épít’:
fészket rak. Származékai: rakás, rakott, rakodik, rakodó, rakodás,
rakódik, rakosgat, rakomány.
Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból: finn rakkenta (‘készít,
épít’), észt rake (‘keret, szegély’). E származtatást nehezíti, hogy
csak távoli rokonnyelvekre hivatkozhat.
rakéta – ‘világító röppentyű’; ‘kiáramló forró gázokkal hajtott repülő
szerkezet’: űrrakéta.
Nemzetközi szó az olasz racchetta nyomán, amely a rocca
(‘guzsaly’) kicsinyített rocchetta alakjának a változata; az
elnevezés alaki hasonlóságból ered. A magyarba vagy az olasz szó
került, vagy német Rakete származéka latinosított végződéssel.
Lásd még rokka.
rakett – ‘teniszütő’.
A német Rakett átvétele; forrása az angol racket, majd a francia
raquette és végül a spanyol raqueta közvetítésével az arab rahat
(‘tenyér’).
raki – ‘balkáni (rizs)pálinka’.
Nemzetközi szó a török raki nyomán, amely az arab arak (‘veríték,
datolyapárlat, pálinka’) folytatása. Régebben nyelvünkben is élt a
szerb-horvátból átvett rakia szóalak.
rakonca – ‘szekértengely végére szerelt, az oldalakat tartó rúd, lőcs’;
‘‹régen› gát, korlát’: rakoncátlan, rakoncátlankodik.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát rukunica, szlovén rokunice
(‘nyél, fogantyú’); ezek valószínűleg az ősszláv *ronka (‘kéz’)
származékai. A magyar szó a hangrendi illeszkedés és a két nyílt
szótagos tendencia, valamint nyíltabbá válás alapján formálódott
ki: rokunice  rokunica  rokunca  rakonca.
rallentando – ‘fokozatosan lassítva ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás a rallentare (‘lassít’) igéből, a latin re- (‘ismét’),
ad- (‘hozzá’) és lentus (‘lassú’) elemek alapján.
ráma – ‘kép- vagy tükörkeret’; ‘lábbeli felsőrészét és talpát
összeerősítő bőr csík’: rámás csizma; kifeszítésre való keret:
hímzőráma. Származékai: rámás, rámáz.
A német Rahmen (‘keret’) bajor-osztrák rame alakjának átvétele (a
szóvég mint cérna, láda, kanna szavainkban).
ramadán – ‘a mohamedánok egy hónapig tartó szigorú böjtje’.
Arab szó, tkp. ‘a forró hónap’, a ramida (‘nagyon meleg van’)
származéka. A ~ a holdév kilencedik hónapja; eredetileg nyárra
esett, mostanában inkább kora tavaszra.
ramaty – ‘ócska, silány, ronda, nyomorult’.
Ismeretlen eredetű szó.
ramazúri – ‘felfordulás, lármás veszekedés’.
Az ausztriai német Ramasuri átvétele; ez tréfás továbbképzés a
francia ramasser (‘összehord’) ige tövéből; ennek latin elemei re-
(‘ismét’), ad- (‘hozzá’) és massa, lásd massza.
ramifikáció – ‘elágazás’.
Latin szó (ramificatio) a ramus (‘ág’) és facere (‘csinál’) elemekből,
tkp. ‘ágak hajtása’.
rámol – ‘rendezget’.
A német räumen (‘kiürít, takarít, rendez’) bajor-osztrák raumen
alakjának átvétele; a német szavak a Raum (‘tér, hely’) igei
származékai.
rámpa – ‘lejtős kocsifelhajtó’; ‘emelt szintű rakodóhely sínek mellett’.
A francia rampe átvétele német közvetítéssel; a francia ramper
(‘kúszik, emelkedik’) az olasz rampare (‘felmászik’) folytatója, ez
pedig egy korábbi grampare alak révén a német Krampe (‘kampó’)
germán előzményére megy vissza.
rámpás – ‘kiforrt, de még zavaros új bor’: És új boron, mikor habos a
rámpás… (Kosztolányi).
Német nyelvjárási rampas, rampes (‘savanyú bor, lőre’) alakok
átvétele; ezek forrása a felső német rapp (‘szőlőkocsány’).
ramsli – ‘magyar kártyával játszott hazárdjáték’.
A német Ramsch (‘skartjáték licit nélkül’) tájnyelvi, kicsinyített
ramschl formájának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával
(mint kamásli, tipli). A szó forrása ugyanaz a francia szó, mint a
ramazúrié.
- 299 - oldal
ránc – ‘redő ‹kelmén›’; ‘barázda, árok ‹bőrön›’. Származékai: ráncos,
ráncosodik, ráncol, ráncigál.
A szócsalád alapja a ráncol, amely a ránt1 igéből ered a -szol
gyakorító képzőegyüttessel (mint hajszol, unszol, vonszol); a t+sz
olvadt össze c-vé. A ~ utólagos elvonás a képzelt tőből.
randalíroz – ‘garázda módon viselkedik, botrányt okoz’.
A német randalieren átvétele; ennek randal töve a Skandal (lásd
skandalum) és a bajor-osztrák rand (‘csődület’) alakjainak
keveredésével keletkezett a német diáknyelvben.
randevú – ‘találka, légyott’. Származékai: randevúzik, randi.
A francia rendez-vous (‘megbeszélt találkozás’) átvétele német
közvetítéssel, az eredeti kiejtésnek megfelelő formában. A francia
forma a se rendre (‘elmegy valahová’) többes második személyű
felszólító alakja, tehát a rendez vous ŕ…, azaz ‘menjen el (ide és
ide, ekkor és ekkor)’ kifejezés első két eleméből önállósult. A
rendre a latin reddere (‘visszaad, visszatér’) késő latin rendere
alakját folytatja, amely elhasonulással keletkezett; eredetéről lásd
rentábilis.
rándít, rándul – lásd ránt1
rang – ‘(kiváltságos) társadalmi helyzet, méltóság’; ‘munkakört,
hatáskört meghatározó (hivatali) beosztás’: államtitkári rangban;
‘‹karhatalmi testületben› rendfokozat’: rangjelzés. Származékai:
rangos, rangú.
A német Rang átvétele; forrása a francia rang (‘sor, rend, rangsor’),
az óalsófrank hring (‘kör’) folytatója. Lásd még deranzsál.
ránt1 – ‘hirtelen mozdulattal (el)húz’ ; ‘hirtelen előhúz’: kardot ránt.
Származékok és kapcsolt szavak: rángat, rángatódzik, rándít,
rándul, ráng.
A szócsalád rán- eleme a reng, renget, rendít körének ren- tövével
rokon, annak mély hangrendű párja. A ráng nyelvújítási rövidítés a
rángatódzikból. Lásd még ránc.
ránt2 – ‘paníroz’; ‘zsiradékban pirított liszttel sűrít ‹levest, főzeléket›’.
Származékai: rántott, rántotta, rántás.
Ismeretlen eredetű szó. Korábbi rát alakja inetimologikus n-t
kapott, mint a csügg  csüng esetében.
rapid – ‘igen gyors, sebes’.
Nemzetközi szó a latin rapidus (‘rohanó, sebes, vad’) nyomán, a
rapere (‘elragad, elsodor, elrabol’) igéből. A magyarba a német
rapid közvetítette.
rapli – ‘rigolya, hóbort, szeszély’.
A német Rappel átvétele; ez a hangutánzó rappeln (‘csörömpöl,
lármázik, bolond módra viselkedik’) igéből való.
raport – ‘kihallgatás, jelentéstétel’: raportra rendelik.
A német Rapport átvétele, ez pedig a francia rapport szóé, amely a
rapporter (‘visszahoz, beszámol, jelentést tesz’) igéből való, s
végső soron a latin re- (‘vissza’), ad- (‘hozzá’) és portare (‘visz’)
elemekből ered. Lásd még apport, apportíroz, riport.
rapsic – ‘orvvadász’.
A német Raubschütz nyelvjárási raabschitz alakjának átvétele;
olykor rabsic formában is írják. A német szó a rauben (‘rabol,
fosztogat’) és Schütz (‘vadász’) elemekből áll. Lásd még rabol.
rapszódia – ‘szenvedélyes hangú, csapongó gondolatmenetű óda’;
‘egy tételes, fantázia-szerű zenemű több (népzenei) témára’: Liszt
magyar rapszódiái. – rapszodikus: ‘hangulati szélsőségek között
ingadozó ‹személy, kedély›’; ‘csapongó, kötetlen formájú’.
Nemzetközi szócsalád a latin rhapsodia, illetve előzménye, a görög
rhapszódia (‘vándor énekes által előadott füzér
eposztöredékekből’) nyomán. Ez a rhapszodosz (‘vándor énekes’)
származéka; az utóbbi tkp. ‘dalokat összefoldozó’ az ódé (lásd óda)
és rhaptó (‘foltoz, összeilleszt’) elemekből.
raritás – ‘ritkaság, különlegesség’.
Latin szó (raritas), a rarus (‘ritka’) főnévi származéka.
ráró – ‘kerecsensólyom’. Ti is rárószárnyon járó sebes lovak…
(Balassi).
Északi szláv eredetű szó: szlovák raroh, ukrán rarih; ezek a madár
hangját utánozzák. Elavult szó.
ráspoly – ‘reszelő’.
A német Raspel átvétele hangrendi illeszkedéssel és szóvégi
palatalizációval: raspel  raspol  ráspoly.
raszkolnyik – ‘óhitű, a pravoszláv orosz egyház 17. századi
reformjait elutasító személy’.
Orosz szó, a raszkol (‘hasadás, szakadás’) származéka a
nyelvünkbe is átszármazott szláv képzővel (mint bajnok, pohárnok,
udvarnok), a raz- (‘szét’) és szkolotj (‘hasít’) elemekből. A ~ tehát
‘szakadár’ volt az államegyház elítélő szóhasználatában.
rassz – ‘embertani fajta’: a nordikus rassz. – rasszizmus: ‘fajgyűlölet,
fajüldözés, faji alapon való kirekesztés’. – rasszista: ‘a rasszizmus
elveit valló ‹egyén›.
Nemzetközi szócsalád a tisztázatlan eredetű olasz razza nyomán; a
magyarba a francia race került a német Rasse közvetítésével, a
szóvéget elhagyva. Származékai legújabb kori alkotások görögös
képzőkkel, az angolban jöttek létre (racism, racist).
raszter – ‘nyomdai rács, ponthálózat’.
A német Raster átvétele, ez pedig a latin raster (‘kapa’) szóé, a
radere, rasum (‘kapar, vakar’) származékáé, amely a középkori
a achát
latinban ‘szita’ jelentést vett fel.
ráta – ‘törlesztési részlet’; ‘rész, hányad’; ‘arány, mérték’:
értéktöbbletráta.
A latin rata pars (‘kiszámított rész’) önállósult első eleme, a reri,
ratum (‘számít, vél, hisz’) befejezett melléknévi igeneve. Lásd még
ráció, ratifikál.
rátarti – ‘a kevélységig önérzetes’.
A régi rátartja magát (‘nagyra van magával, kényeskedik’)
szólásból való; a folyamatos melléknévi igenév (rátartó) olyan
alakváltozata, mint játszó mellett a játszi, szájtátó mellett a
szájtáti.
ratifikál – ‘‹országgyűlés› nemzetközi egyezményt jóváhagy,
becikkelyez’. – ratifikáció: ‘nemzetközi egyezmény jóváhagyása,
becikkelyezése az országgyűlés részéről’.
Nemzetközi szócsalád a középkori latin ratificare (‘jóváhagy’)
nyomán, a ratus (‘kiszámított, helybenhagyott, érvényes’) és
facere (‘tesz valamivé’) elemekből; az előbbi a reri, ratum (‘számít,
vél’) származéka. Lásd még ráció, ráta.
ravasz – ‘‹régen› róka’: ruoz liku, azaz ‘rókalyuk’ (Tihanyi
Alapítólevél, 1055); ‘agyafúrt (ember)’; ‘pisztoly, puska elsütő
szerkezetének billentyűje’. Származékai: ravaszság, ravaszdi,
ravaszkodik.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén rutjs, cseremisz revezs,
mordvin rives, finn repo. Az ómagyar rav-, rov- tő a ~ esetében
denominális -sz képzőt kapott; ennek a tőnek másik származéka a
róka. A ~ mint ‘tűzfegyver elsütője’ a szerkezet bonyolultságával
lehet kapcsolatban.
ravatal – ‘fekete posztóval takart fa állványzat, amelyre temetés
előtt a koporsót helyezik’.
A ró ige rav- tőváltozatából való deverbális -tal főnévképzővel (mint
hivatal, jövetel), tehát ‘fából összerótt emelvény’.
ravioli – ‘húsos derelye fűszeres paradicsommártásban’.
Olasz szó, korábban rapioli, a rapa (‘répa’) származéka.
ráz – ‘gyorsan s erősen ide-oda mozgat’; ‘‹áram› rázkódásszerű
érzést kelt’; ‘‹meg- igekötővel› felbolygat, megrendít ‹esemény
lelkileg›’. Származékai: rázó, rázós, rázás, rázogat, rázkódik,
rázkódás, (meg)rázkódtatás.
A ~ a rezeg ige alapszavának mély hangrendű változata.
razzia – ‘rajtaütésszerű (rendőri) ellenőrzés’.
A német Razzia átvétele; ennek forrása a francia razzia
(rablóportya, fegyveres rajtaütés, fosztogatás) az ilyen értelmű
algériai arab rhazijat szóból.
reagál – ‘‹szervezet külső hatásra› mozgással, változással válaszol’;
‘‹személy eseményre, gesztusra› valamilyen cselekvéssel,
magatartással válaszol’; ‘‹anyag más anyaggal› vegyi reakcióba
lép’. – reagens: ‘vegyi kémszer’. – reakció: ‘‹fizikai› visszahatás,
ellenhatás’; ‘válasz, reagálás ‹élő szervezettől, személytől›’;
‘kémiai folyamat, vegyi átalakulás’; ‘törekvés a társadalmi, politikai
haladás fékezésére’; ‘az ilyenben érdekelt politikai erő(k)’. –
reakcionárius: ‘‹régen› reakciós, a társadalmi haladással
ellenséges’. – reaktív: ‘a fizikai reakció elvén alapuló’: reaktív
repülőgépmotor. – reaktor: ‘vegyi vagy nukleáris folyamatok céljára
alkalmas készülék, berendezés’: atomreaktor.
Tudományos szakszócsalád az újkori latin reagere, reactum
(‘visszahat, válaszol’) nyomán, a latin re- (‘vissza, viszont’) és
agere (‘cselekszik’) elemekből. Lásd még ágál, akció, aktív,
reaktivál.
reaktivál – ‘‹nyugállományban lévő katonatisztet, bírót stb.› újból
szolgálatba, tényleges állományba helyez’.
Újkori latin szóalkotás a re- (‘újra, vissza’) és activus (lásd aktív)
elemekből. Lásd még akció, reagál.
reál – ‘régi spanyol, portugál és brazil pénznem’.
A spanyol, portugál real (‘királyi’) megfelelője; a szó a latin regalis
(lásd regále) folytatója. Lásd még milreis.
reál- – ‹összetételek előtagjaként› ‘a valósággal, ténylegességgel
kapcsolatos’: reálgimnázium, reálbér, reáljövedelem, reálpolitika.
A ~ a német real (‘reális’) forma átvétele; maguk a fenti
összetételek is német mintát követnek. Lásd még reális, rébusz.
reális – ‘valóságos, tényleges, tárgyi’; ‘kézzelfogható’; ‘gyakorlati,
megvalósítható’; ‘a valóságnak megfelelő, hiteles’; ‘valós ‹szám›’. –
reáliák: ‘a valóságos, kézzelfogható dolgok’; ‘a
természettudományi tárgyak’. – realizál: ‘megvalósít’; ‘pénzzé tesz,
értékesít’; ‘tudatára ébred ‹valaminek›’. – realizáció:
‘megvalósítás’; ‘vagyontárgy vagy értékpapír pénzzé tétele’. –
realizmus: ‘józan, reális gondolkodásmód, valóságérzék’; ‘a
valóságot a maga teljességében ábrázolni törekvő művészeti
irányzat’; ‘a középkori filozófia irányzata, amely az általános
fogalmaknak valóságos létet tulajdonított’. – realista: ‘gyakorlatias,
a megvalósíthatóra törekvő ‹ember›’; ‘a művészeti vagy filozófiai
realizmus híve’. – realisztikus: ‘gyakorlati, az adott helyzettel
számot vető’; ‘a művészeti realizmusra emlékeztető’.
Tudományos szakszócsalád a késői latin realis (‘valós, a dologhoz
tartozó’) nyomán, a res, rei (‘dolog’) főnévből; többes semleges
alakja realia, ez magyar többesjellel kiegészülve reáliák lett. A többi
származék a franciában alakult ki; a magyarba többnyire német
- 300 - oldal
közvetítéssel kerültek, latinizált formában. Lásd még reál-, rébusz.
reanimál – ‘újjáéleszt’. – reanimáció: ‘felélesztés a klinikai halál
állapotából’.
Orvostudományi szóalkotás a latin re- (‘újra’) és animare
(‘megelevenít’) elemekből; utóbbi az anima (‘lélek, életerő’)
származéka. Lásd még animál.
rebarbara – ‘a sóskával rokon, húsos szárú konyhakerti növény’.
Valószínűleg az olasz rabarbara átvétele; ez a középkori latin
rheum barbarum, végső soron a görög rhéon barbaron, azaz
‘barbár (gyökér, növény)’ szóra vezethető vissza. A rhéon elem
talán a növény perzsa revend nevéből származik. A ~
magánhangzó-elhasonulással alakult ki. Lásd még barbár.
rebben – lásd repes
rebeg – ‘halkan, akadozva mond’. Származéka: rebesget.
Hangutánzó szó; az is lehet, hogy az inkább hangfestő repül, repes,
esetleg remeg rokonságába számít.
rebellió – ‘lázadás, zendülés’. – rebellis: ‘lázadó, pártütő’.
Latin szavak a re- (‘újra’) és bellum (‘háború’) elemekből, tehát a
szócsalád a folyton megújított háborúskodás, azaz lázongás
fogalomkörét képviseli. Régies szavak; lásd még ribillió.
rébusz – ‘fejtörő, rejtvény, talány’.
Nemzetközi szó (rebus), a latin res (‘dolog’) többes ablativusa. A
középkorban, párizsi diákkörökben nyerhette fenti jelentését a non
verbis sed rebus (‘nem szavakkal, hanem dolgokkal’) kifejezésből,
olyasféle képrejtvények neveként, amikor pl. a farkas szót egy far
meg egy kas rajzából kell kitalálni. Lásd még reál-, reális.
réce – ‘(vad)kacsa’.
Az állat hangját utánzó szó, a ruca változata. Egyes szláv és más
nyelvekben is vannak hasonló hangalakú szavak, amelyek a
magyartól s valószínűleg egymástól is függetlenül keletkeztek:
szlovén raca, román raţă, német tájnyelvi rätsche (‘kacsa’).
rece – ‘finom rovátkák sora’; ‘‹régen› hálószerű kézimunka’.
Származékai: recés, recéz, recézett.
Valószínűleg a régi olasz rezza (‘hálószerű ruhaanyag’) többes
rezze alakjának átvétele; ez a latin rete (‘háló’) késő latin retia
formájából való. Lásd még retikül.
recenzió – ‘‹irodalmi› bírálat’. – recenzens: ‘műkritikus, bírálat
szerzője’. – recenzeál: ‘‹írásművet› elbírál, bírálatot ír’.
Nemzetközi szócsalád a latin recensere (‘szemlét tart, számba
vesz’) alapján, a nyomósító szerepű re- előtagból és a censere
(‘megszámlál, felbecsül’) igéből. Lásd még cenzúra.
recepció – ‘befogadás, felvétel’; ‘fogadtatás ‹műé a kritika vagy a
közönség részéről›’; ‘szállodában a vendégek fogadásával,
elhelyezésével foglalkozó részleg’.
Nemzetközi szó a latin receptio (‘fogadás, vétel’) nyomán, a
recipere, receptum (‘fog, vesz, vállal’) igéből. Lásd még recept,
receptív, receptor.
recept – ‘orvosi gyógyszervény’; ‘étel, ital elkészítésének leírása’;
‘megoldási mód’: erre még nekem sincs receptem. – receptúra:
‘gyógyszerek, vegyszerek előírás szerinti elkészítése’.
A német Rezept átvétele; ennek forrása a latin receptum. Mind a ~,
mind a magyarban régen használatos volt recipe a latin recipere,
receptum (‘felvesz, fog, vesz’) származéka a re- (‘újra’) és capere
(‘fog’) elemekből. A latin nyelvű rendelvényt az orvos így kezdte, a
gyógyszerészhez címezve: Recipe…, azaz ‘végy (ebből és ebből
ennyi és ennyi grammot)’. A rendelés elkészültekor a patikus ráírta:
receptum, azaz ‘véve van, elkészült’. Lásd még koncepció,
recepció, receptív, receptor
receptív – ‘fogékony, ismeretanyagot könnyen befogadó, felfogó’.
Nemzetközi szó a latin recipere, receptum (‘felvesz, befogad’)
igéből. Lásd még recept, recepció, receptor.
receptor – ‘ingereket felfogó szerv’; ‘kívülről jövő (villamos)
impulzusokat érzékelő berendezés’.
Latin szó a recipere, receptum (‘felvesz, befogad’) igéből. Lásd még
recept, recepció, receptív.
recesszió – ‘‹gazdasági› visszaesés’; ‘hanyatlás’. – recesszív: ‘rejtett,
lappangó ‹tulajdonság élőlények öröklési folyamatában›’. –
recesszus: ‘visszalépés, lemondás’.
Tudományos szakszócsalád a latin recedere, recessum (‘visszalép’)
nyomán, a re- (‘vissza’) és cedere (‘lép’) elemekből. Lásd még
koncesszió.
recidíva – ‘visszaesés ‹betegségbe›’; ‘lappangó tulajdonság újbóli
felbukkanása ‹öröklés során›’.
Tudományos szakszó a latin recidere (‘visszaesik’) igéből, a re-
(‘vissza’) és cadere (‘esik’) elemek alapján. Lásd még kádencia,
kázus.
reciklál – ‘ipari hulladékot újrahasznosításra feldolgoz’: reciklált
papír.
Újkeletű nemzetközi szó az angol recycle [riszájkl] nyomán; ez a
latin re- (‘újra’) és az angol cycle (‘kör, ciklus’) elemekből áll, azaz:
‘újra körforgásba hoz’. Lásd még ciklus.
recina – ‘gyantás aromájú görög bor’.
Újgörög szó (retzina), tkp. ‘gyanta’ az ógörög rétiné (‘fenyőgyanta’)
nyomán. Lásd még rezorcin.
recipe – lásd recept
a achát
reciprok – ‘fordított érték’; ‘‹melléknévként› kölcsönös, fordított’: a
szorzás reciprok művelete az osztás. – reciprocitás: ‘kölcsönösség,
viszonosság’.
Tudományos szakszók a latin reciprocus (‘ide s tova menő,
visszatérő’) nyomán, a reco, reci (‘hátrafelé’) és proco (‘előre’)
elemekből; a ~ a német reziprok átvétele. Lásd még rekuperál.
recitál – ‘felolvas, elszaval’. – recitáció: ‘szavalat’.
Nemzetközi szócsalád a latin recitare, recitatum (‘felolvas, szaval’)
nyomán, a re- (‘vissza’) és citare (‘hív, idéz’) elemekből. Lásd még
recitativo.
recitativo – [recsitatívó] ‘énekbeszéd, átmenet ének és szavalás
között’.
Olasz zenei szakszó a recitare (‘szaval’) igéből; latin előzményéről
lásd recitál.
recseg – ‘törés, repedés vagy részeinek elmozdulása miatt érdes,
pattogásszerű hangot ad’; ‘‹hangszer, rádió› pattogástól,
sistergéstől eltorzult hangot ad’. Származékok és kapcsolt szavak:
recsegés, recsegő, reccsen, reccsenés, reccsent.
Hangutánzó eredetű szó.
redakció – ‘szerkesztőség ‹a helyiség, illetve a munkatársak›’. –
redaktor: ‘szerkesztő’.
A francia rédaction és rédacteur szavak átvétele német
közvetítéssel, latinizált alakban. Forrásuk a latin redigere,
redactum (‘kialakít, elrendez, szerkeszt’) a re(d)- (‘vissza’) és agere
(‘űz’) elemekből. Régies szavak.
redivivus – [redivivusz] ‘új életre támadt, újra éledt, visszatért’.
Latin szó a re(d)- (‘újra’) és vivus (‘élő’) elemekből: vivere a.m. ‘él’.
Lásd még vivát, viviszekció.
redő – ‘ránc’; ‘‹kelmén› tetszetős, hullámszerű be-, illetve
kitüremkedés’. Származékai: redős, redősödik, redőz, redőzet.
A szócsalád alapja a redős melléknév, amely egy bizonytalan
eredetű régi, nyelvjárási red (‘ránc, kéreg’) -s képzős származéka
előbb redes, majd labializálódott redös alakban. Ennek ö-je talán
analógiásan nyúlt meg, az esős, erős, sietős és hasonló szavak
mintájára, majd ebből az alakból vonódott el a ~ főnév.
redukál – ‘csökkent’; ‘egyszerűsít, összevon’; ‘elektronfelvétellel járó
kémiai folyamatot idéz elő’. – redukció: ‘egyszerűsítés, csökkentés,
összevonás’; ‘elektronfelvétellel járó kémiai folyamat’. – reduktor:
‘feszültségcsökkentő transzformátor’; ‘nyomáscsökkentő szelep’.
Nemzetközi szócsalád a latin reducere, reductum (‘visszavezet,
visszahelyez’) nyomán, a re- (‘vissza’) és ducere (‘vezet’)
elemekből. Ma elsőrendű ‘csökkent’ jelentése az újkori tudományos
latinban alakult ki: ‘nagyobb értéktől a kisebb felé visszavezet’ 
‘kisebbít’  ‘csökkent’. Lásd még redut.
redundáns – ‘terjengős’. – redundancia: ‘új információt nem
tartalmazó, de a befogadást megkönnyítő többlet a esetben a regél lesz igei származék. Lásd még regény.
kommunikációban’.
Tudományos szakszavak a latin redundare (‘kiárad, bőségben van’)
folyamatos melléknévi igenevéből (redundans, redundantis ), a
re(d)- (‘vissza’) és undare (‘hullámzik’) alapján: unda a.m. ‘hullám’.
reduplikáció – ‘kettőzés ‹nyelvi elemé›’, pl. latin canere–ce|cini
(‘énekel’).
Nyelvtani szakszó a nyomósító szerepű re- előtagból és a duplicare
(‘kettőz’) igéből; eredetéről lásd dupla.
redut – ‘bálterem, vigadó’; ‘‹sokszögű sánccal körülzárt› kis erőd’.
Francia szó (redoute) átvétele német közvetítéssel; forrása az olasz
ridotto (‘menedék’), a ridurre (‘visszavezet, csökkent’) befejezett
melléknévi igeneve; latin előzménye azonos redukál szavunkéval.
redves – ‘korhadó, puhuló’; ‘szennyes’.
A reves alakváltozata lehet, amely a rokon jelentésű odvas, pudvás
melléknevek analógiás hatására keletkezett. Fenti második
jelentését talán a hasonló hangzású retkes ilyen értelmű
használata ihlette.
refektórium – ‘kolostori ebédlőterem’.
Latin szó (refectorium) a reficere, refectum (‘helyreállít, felüdít’) ige
nyomán, a re- (‘újra, újjá’) és facere (‘csinál’) elemekből.
referál – ‘beszámol, jelentést tesz’. – referátum: ‘beszámoló’; ‘egy
téma önálló kidolgozása és előadása ‹iskolában, egyetemen›’. –
referencia: ‘ajánlás, ajánlólevél’; ‘bizalmas tájékoztatás ‹korábbi
munkaadótól, üzletféltől›; ennek tartalma’: jók a referenciái. –
referens: ‘előadó ‹hivatalban›’. – referendum: ‘népszavazás’.
Nemzetközi szócsalád a latin refero, referre (‘hazavisz, hírül hoz,
előterjeszt’) nyomán, a re- (‘vissza’) és ferre (‘hoz’) elemekből. A
referátum szabálytalan képzés a ~ alakból, egy nem létező
*referare igéből. Lásd még konferál, preferál, reláció.
reflektál – ‘utólagos megjegyzést tesz’; ‘‹szóban vagy levélben›
válaszol’; egyetlen levelemre sem reflektált; ‘igényt tart, pályázik
‹valamire›’; ‘tükröz’. – reflektor: ‘fényszóró’; ’tükrös távcső’. –
reflexió: ‘fényvisszaverés’; ‘megjegyzés, észrevétel’; ‘elmélkedés,
szemlélődés’. – reflexív: ‘visszaható ‹ige, névmás›’; ‘elmélkedő’. –
reflex: ‘a szervezet gépies visszahatása a külvilágból jövő
ingerekre’: feltétlen reflex.
Nemzetközi szócsalád a latin reflectere, reflexus (‘visszahajlít,
hátragörbít’) igéből, a re- (‘vissza’) és flectere (‘hajlít’) elemek
nyomán. A reflex a francia reflexe átvétele.
- 301 - oldal
reform – ‘újítás, javító, fejlesztő célú intézkedés ‹politikában,
intézményi vezetésben›’. – reformál: ‘megújít, kijavít. – reformer:
‘reformokat kezdeményező személy’. – reformáció: ‘az apostoli
egyház viszonyainak a visszaállításáért küzdött vallási és polgári
mozgalom a 16. századi Európában, a protestantizmus létrehozója’.
– reformátor: ‘társadalmi reformokért küzdő személy’; ‘hitújító, a
reformáció képviselője, harcosa’. – református: ‘a protestantizmus
kálvini tanait követő (felekezet); e felekezet tagja’; ‘e felekezettel
kapcsolatos’.
Nemzetközi szócsalád a latin reformare, reformatum (‘átalakít’)
nyomán, a re- (‘újjá’) és forma (‘alak’) elemekből. A ~ a francia
eredetű német Reform átvétele. Lásd még informál, konformis.
refrakció – ‘hullámok irányváltozása, fénytörés’. – refraktor: ‘lencsés
távcső’.
Tudományos szakszócsalád a latin refringere, refractum (‘megtör,
megtörik’) nyomán, a nyomósító szerepű re- előtag és a frangere
(‘törik’) elemekből. Lásd még refrén.
refrén – ‘strófák végén azonosan visszatérő, egy vagy több
verssorból álló szakasz’.
A francia refrain átvétele az eredetinek nagyjából megfelelő
kiejtésben, német közvetítéssel. A francia szó az ófrancia refreindre
révén a latin refringere (‘megtörik’) igére megy vissza a nyomósító
szerepű re- előtag és a frangere (‘törik’) elemekből, és a
hullámtörésre, a megtörő hullámok hangjára utal, amelyhez a
strófavégek ismétlődése hasonlít. Lásd még refrakció.
regále – ‘királyi vagy földesúri haszonélvezet (vám, pénzverés,
illetve malom, italmérés után)’; ‘‹régebben› állami egyedárusítás’.
A latin regalis (‘királyi’) semleges alakja a beneficium regale
(‘királyi haszonélvezet’) kifejezésből; forrása a rex, regis (‘király,
vezető, uralkodó’) a regere (‘vezet, irányít’) ige alapján. Lásd még
dirigál, direkt, reál, régens, regiment, régió, reglama, regnál,
regula, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista.
regatta – ‘csónakverseny’.
Nemzetközi szó a velencei olasz regata (‘evezősverseny’) régebbi
regatta, rigatta alakja nyomán; ezek egy régi olasz regattare,
rigattare (‘vetélkedik’) igéből erednek, de végső latin forrásuk
bizonytalan; talán egy népi latin recaptare (‘ismételten törekszik
valamire’) származékai.
rege – ‘a szájhagyományban élő ősi mitikus történet’; ‘mese’.
Származéka: regél.
Vitatott eredetű szó. Lehet, hogy a regél ige az elsődleges, a regöl
alakváltozata (lásd regös), és a ~ mint belőle való elvonás
keletkezett. Lehetséges az is, hogy a ~ egy reg- igetőből való
folyamatos melléknévi igenév (mint penge, inga), a tő pedig egy
régi tájnyelvi rekeg (‘rekedten beszél’) összevonódott alakja; ez
régen – ‘a messzi múltban’; ‘hosszú idő óta’. Származékok és
kapcsolt szavak: réges-régen, régestelen-régen, rég, régi, régies,
régiség, régész, régészet, régente.
A rég alapszó a reggel reg tőelemének alakváltozata, amely korán
elkülönült jelentésében, majd az e megnyúlásával alakjában is. A
jelentésváltozás alkalmasint a ‘reggel’  ‘korán’  ‘korábban,
előbb’  ‘régen’ vonalon zajlott. A ~ és régente megszilárdult
ragos alakulatok. Lásd még rögtön.
regenerál – ‘újranöveszt, feléleszt, felfrissít’.
Latin szó (regenerare) a re- (‘újra’) és generare (‘nemz, teremt’)
elemekből, a genus (‘nem, törzs’) alapján. Lásd még generáció,
generál.
régens – ‘a (kiskorú) uralkodó helyett az országot ideiglenesen
kormányzó személy’.
Latin szó (regens), a regere (‘kormányoz, vezet’) folyamatos
melléknévi igenévi alakja. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále,
regiment, régió, reglama, regnál, regula, rektor, rezsi, rezsim,
rigolya, royalista.
regény – ‘hosszabb prózai elbeszélő mű’. Származéka: regényes.
Nyelvújítási szóalkotás a rege alapján, az akkoriban kedvelt -ény
főnévképzővel (mint igény, remény, tény). Szemere Pál alkotta,
Jósika népszerűsítette.
reggel – ‘a hajnal és a délelőtt közötti napszak’; ‘‹határozóként›
ebben a napszakban’. Származékai: reggeli, reggelizik, reggeliző,
reggeledik, reggelente.
Az elavult reg eszközhatározó ragos alakja, elsődlegesen
időhatározó volt, mint a hasonló ragot viselő éjjel, nappal, s utóbb
lett a napszakot jelentő főnévvé (is). A reg alapszó a révül
rokonságába tartozik, s eredetileg igenévszó lehetett ‘hő; hevül’
jelentéssel; innen való ‘reggel’ értelme is, mert ekkor támad a
nappali meleg az éj hidege után. Lásd még regös.
regiment – ‘ezred’; ‘sereg; nagy sokaság’.
A német Regiment (‘ezred’) átvétele; ez a latin regimen (‘vezetés,
kormányzás’) középkori továbbképzett regimentum alakjából való,
a regere (‘irányít, vezet, kormányoz’) alapján; ‘katonai ezred’
jelentése a németben alakult ki, s onnan terjedt át sok más
nyelvbe. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále, régens, régió,
reglama, regnál, regula, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista.
régió – ‘vidék, táj, tájegység’. – regionális: ‘területi, körzeti, egy
a achát
tájegységre vonatkozó’. – regionalizmus: ‘egy szűkebb terület
érdekeit képviselő, annak önállóságáért küzdő felfogás, törekvés’;
‘táji sajátságok jelentkezése irodalmi vagy más művekben’; ‘tájszó,
egy tájra jellemző nyelvi sajátság’.
Nemzetközi szócsalád a latin regio, regionis (‘irány, határvonal’)
nyomán, a regere (‘irányít’) igéből. Eredetileg a ~ az égen húzott
képzelt vonal volt, amely madárjósláshoz jobb és bal félre osztotta
a vidéket, s innen jött a másodlagos ‘vidék, táj’ jelentés. Lásd még
dirigál, direkt, reál, regále, régens, regiment, reglama, regnál,
regula, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista.
regiszter – ‘lajstrom, jegyzék’; ‘azonos hangszínű sípok csoportja az
orgonán’; ‘ezek bekapcsoló gombja’; ‘énekhang fekvése’: felső
regiszter; ‘lapszél kivágásaiban ábécérendben elhelyezett betűsor
a keresés megkönnyítésére’. – regisztrál: ‘feljegyez’;
‘nyilvántartásba vesz’; ‘megállapít’.
Nemzetközi szócsalád a középkori latin registrum nyomán, amely a
regestum inetimologikus alakváltozata; ez a regerere, regestum
(‘visszavisz, visszaad, feljegyez’) származéka a re- (‘vissza’) és
gerere (‘visz, hord’) elemekből; a ~ a német Register átvétele. Lásd
még lajstrom.
reglama – ‘(katonai szolgálati) szabályzat’.
A francia rčglement [reglöman], azaz ‘rendtartás, szabályzat’
átvétele német közvetítéssel. Ennek forrása egy késői latin
regulamentum forma, a regula (lásd regula) továbbképzett alakja.
Elavult szó. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále, régens, regiment,
régió, regnál, regula, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista.
regnál – ‘uralkodik, kormányoz, irányít’.
A latin regnare, azaz ‘(királyként) uralkodik, parancsol’) átvétele a
regnum (‘uralom, kormányzás, királyság’) alapján. Ez utóbbi a
regere (‘vezet, irányít’) származéka; ennek családjába tartozik a
rex, regis (‘király’) szó is, lásd regále. Lásd még dirigál, direkt, reál,
régens, regiment, régió, reglama, regula, rektor, rezsi, rezsim,
rigolya, royalista.
regös – ‘énekmondó’; ‘jeles napokon a falut járó, énekelő és
adománygyűjtő fiatalok egyike’. Származéka: regöl.
Vitatott eredetű szó. Vagy a rege szó hangutánzó tövéből ered,
vagy a révül családjába tartozik, s annak ősi magánhangzós
tövéből lett -g névszóképzővel. Az utóbbi esetben a regölés az ősi
időkre utal, a sámánok révületben előadott szavaira értődött
eredetileg.
regresszió – ‘visszafejlődés’; ‘visszaütés ‹elődök jegyeinek
megjelenése utódon›’; ‘visszavezetés ‹matematikában›’. – clamare (‘kiált’) elemek alapján. Lásd még reklám.
regresszív: ‘visszaeső, visszafejlődő’; ‘‹hangtanban› hátrafelé ható’:
regresszív hasonulás.
Nemzetközi szó a latin regressio nyomán, a regredi, regressus
(‘hátralép’) igéből, a re- (‘vissza’) és gradi (‘jár, lép’) elemek
alapján. Lásd még agresszió, degresszió, kongresszus, progresszió.
regruta – ‘újonc katona’.
A német Rekrut újfelnémet rekrute előzményéből való, a g
hasonulásos zöngésülésével és a szóvég latinosításával. A német
szó forrása a francia recrue (‘újoncozás, újonc’) a recroître (‘újra
nő’) igéből, a latin re- (‘újra’) és crescere (‘nő’) elemek alapján. A
német szóalakot befolyásolhatta a franciában külön is meglévő
recruter (‘toboroz, újoncoz’) ige.
regula – ‘előírás, szabályzat’; ‘szerzetesrend vagy lovagrend életét
szabályzó előírások összessége’. – reguláris: ‘szabályos,
szabályszerű’; ‘a hadsereg kötelékébe tartozó’. – regularitás:
‘szabályszerűség’. – regulátor: ‘gép működését automatikusan
szabályzó berendezés’.
Nemzetközi szócsalád a latin regula (‘zsinórmérték; rendszabály’)
alapján, amely a regere (‘irányít, vezet’) származéka. Lásd még
dirigál, direkt, irreguláris, reál, regále, régens, regiment, régió,
reglama, regnál, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista.
rehabilitáció – ‘korábbi jogokba való visszahelyezés’; ‘jogellenesen
elítélt személy kárpótlása, becsületének helyreállítása’; ‘operált,
sérült személy orvosi utókezelése munkaképességének
helyeállítására’; ‘régi városrész, lakótömb felújítása’.
Nemzetközi szó a latin a re- (‘újra’) és habilis (‘ügyes, alkalmas’)
elemekből; utóbbi a habere (‘hord, tart, bír’) származéka. Lásd még
habilitáció, habitus.
reinkarnáció – ‘változott testi alakban való újjászületés a
lélekvándorlásban’.
Latin szó (reincarnatio) a re- (‘újra’) és incarnatio (‘megtestesülés’)
nyomán; az utóbbi eredetéről lásd inkarnáció.
réja – ‘népdalokban refrénszerűen ismétlődő, jelentés nélküli
szóelem’: ladi-ladi-lom, tillárom haj, dehó-reme-róma; ‘táncszó,
kurjantás’; hejretyutyutyu.
Valószínűleg hangutánzó szó a rí rokonságából; más nézet szerint
szláv eredetű (szlovén raj, cseh rej) s a német Reigen (‘körtánc’)
korai reige, reie formáiból ered.
rejt – ‘titkos helyre tesz’; ‘titkol, leplez’; ‘elzárva magában foglal’: a
doboz ajándékokat rejtett. Származékok és kapcsolt szavak: rejtő,
rejtőzik, rejtőzködik, rejtek, rejtelem, rejtelmes, rejtekezik, rejteget,
rejtegetés, rejtély, rejtélyes, rejtvény; rejlik.
A ~ műveltető képzős származék egy rej- tőből, amely a rekesz,
- 302 - oldal
rekken szavak rek- alapszavának rokona; a ~ a rekt  reht  rejt
hangfejlődésen ment keresztül, s az így kialakult rej- tőből
képződött a rejlik ige. Kevésbé valószínű, hogy a ~ a révül
rokonságába tartozik; erre csak a szó igen szórványosan előforduló
‘bájol, varázsol’ jelentése mutat, pl. egyes regösénekek Hej, regő,
rejtem refrénjében.
rekamié – ‘heverőszerű, (ma) ággyá is átalakítható bútor’.
Nemzetközi szó Madame Récamier nevéből, akit David híres
festménye empire stílusú karos heverőn ábrázol.
rekapitulál – ‘‹elhangzottakat› tömören összefoglal, összegez’.
Nemzetközi szó a latin re- (‘újra’) és capitulum (‘fejezet’)
elemekből, tehát ‘fejezetekbe tagol’. Lásd még kapitulál.
reked1 – ‘rekedtté lesz ‹főleg be- igekötővel›’.
A hangutánzó tájnyelvi rekeg (‘rekedten beszél’) alakváltozata
lehet, de az is elképzelhető, hogy a rekesz családjából való reked
igével azonos, hiszen a rekedt ember úgy érzi, hogy valami akadály
került a hangja útjába.
reked2 – lásd rekesz
rekesz – ‘helyiség vagy üreges test válaszfallal elkülönített része’;
‘hézagos oldalú nyitott ládika’: egy rekesz alma; ‘fényrekesz,
blende’. Származékok és kapcsolt szavak: rekeszes, rekeszel,
rekeszelt; reked; rekeszt, rekesztés, rekeszték; rekken, rekkent.
A szócsalád rek- töve bizonytalan eredetű; mindenesetre köze van
a rejt alapszavához. A révül körével való esetleges kapcsolata
lényegében tisztázatlan. A rekken, rekkent mozzanatos képzésű
alakok; az előbbi a meleg levegő megrekedésére,
mozdulatlanságára utal: rekkenő hőség. Lásd még rökönyödik.
rekettye –
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén rakitje. A magyar
szóalak hangrendi illeszkedéssel alakult ki.
reklám – ‘hirdetés’. Származéka: reklámoz.
A francia réclame (‘fizetett hirdetés’) átvétele német közvetítéssel;
ennek forrása a réclamer (‘követel, kér, panaszol’), a latin
reclamare (‘ellentmond, méltatlankodik’) folytatója a re- (‘újra’) és
clamare (‘kiált’) elemekből. A francia főnév fenti jelentése késői
fejlemény; eredetileg ‘őrszó’ volt, a lap végére írt szó, amely a
következő oldal első szavát jelzi előre; ahogy ez az olvasót
figyelmezteti, úgy hívja fel a figyelmét a ~ is. Lásd még reklamál.
reklamál – ‘sérelem miatt panaszt tesz’; ‘jogos járandóságát
(vissza)követeli’.
A latin reclamare (‘méltatlankodik’) átvétele a re- (‘újra’) és
rékli – ‘blúz, kabátka (csecsemőnek)’.
A bajor-osztrák reckl átvétele, amely kicsinyített alak az irodalmi
német Rock (‘kabát, szoknya’) nyomán; a szillabikus l feloldása
olyan, mint a fuszekli, kifli, tipli szavakban.
rekommendál – ‘ajánl, javasol’.
Nemzetközi szó a latin re- (‘újra’) előtagból és a commendare
(‘rábíz, ajánl’) igéből; ennek elemei con- (‘össze, együtt’) és
mandare (‘rábíz, megbíz’). Lásd még komendál.
rekompenzál – ‘kárpótol, kártalanít’; ‘viszonoz, kiegyenlít’.
Nemzetközi szó a nyomósító szerepű latin re- előtaggal; lásd még
kompenzál.
rekonstruál – ‘töredékek, maradványok alapján eredeti alakjában
helyreállít’; ‘feljegyzések, emlékek alapján összeállít ‹múltbeli
eseményt›’. – rekonstrukció: ‘a rekonstruálás eredménye’.
Nemzetközi szócsalád a latin re- (‘újra’) és konstruál elemekből.
rekonvaleszcencia – ‘lábadozás’.
Latin orvosi szakszó (reconvalescentia) a latin re- (‘újra’) és
convalesco, convalere (‘megerősödik, felépül’) elemekből; az
utóbbi a nyomósító szerepű con- és a valere (‘jó erőben van,
egészséges’) kapcsolata.
rekord – ‘csúcseredmény ‹főleg sportban›’. – rekorder:
‘csúcseredményt elért személy, csúcstartó’.
Nemzetközi szó, ebben a jelentésben az angol record (‘feljegyzés,
emlékezetes eset, csúcs’) nyomán; végső forrása az ófrancia
record (‘tanúság, tanúsítvány’) előzménye, a latin recordari
(‘megemlékezik, emlékeibe idéz’) ige a re- (‘vissza’) és cor, cordis
(‘szív, értelem, elme’) elemekből. Lásd még rekortán.
rekortán – ‘aszfaltból és műanyagból készült rugalmas anyag
atlétikai pályák burkolására’.
Az angol recortan átvétele; ez a RECORd és tarTAN szavak kiemelt
betűiből jött létre, lásd rekord, tartán.
rekreáció – ‘üdülés, pihenés, felfrissülés’.
Nemzetközi szó a latin recreare (‘helyreállít, felüdít’) nyomán, a
latin re- (‘újra’) és creare (‘alkot’) elemekből. Lásd még kreál.
rektifikál – ‘helyreigazít, helyesbít’.
Nemzetközi szó a késő latin rectificare nyomán, a rectus (‘helyes’)
és facere (‘tesz valamivé’) elemekből; az előbbi a regere, rectum
(‘irányít, igazgat’) származéka.
rektor – ‘egyetem igazgató professzora’. – rektorátus: ‘ rektori
hivatal’; ‘rektori tisztség’.
Nemzetközi szó a latin regere, rectum (‘irányít, vezet’) igéből. Lásd
még dirigál, direkt, reál, regále, régens, regiment, régió, reglama,
regnál, regula, rezsi, rezsim, rigolya, royalista.
a achát
rekuperál – ‘visszanyer, hasznosít ‹hőt, áramot›’. – rekuperáció:
‘visszanyerés’.
Nemzetközi szó a latin recuperare vagy reciperare (‘visszaszerez’)
nyomán; ennek ritkán előforduló reci eleme ‘hátra, vissza’ jelentésű
lehetett (lásd reciprok); második eleme a parare (‘készít, szerez’).
rekviem – ‘gyászmise’; ‘ennek szövegrészeire írt énekes zenemű’:
Mozart Rekviemje.
A gyászmise önálló szövegének első sorából, annak első szavaként
önállósult: Requiem aeternam dona ei Domine (‘Örök nyugodalmat
adj neki, Uram’). A requies (‘nyugodalom’) a nyomatékosító
szerepű re- és a quies (‘pihenés’) kapcsolata. Lásd még kvietál,
kvietista, kvitt.
rekvirál – ‘a hadsereg céljaira lefoglal ‹háborús időkben›’: lovait
elrekvirálták. – rekvizíció: ‘rekvirálás’.
A ~ a latin requirere, requisitum (‘felkutat, megkövetel’) átvétele a
re- (‘újra, vissza’) és quaerere (‘keres, szerez’) elemek alapján.
Lásd még rekvizitum.
rekvizitum – ‘szerszám, felszerelés’. – rekvizit: ‘színházi kellék,
bűvészkellék’.
A latin requirere, requisitum (‘felkutat, megkövetel’) utóbbi
alakjának átvétele a re- (‘újra, vissza’) és quaerere (‘keres, szerez’)
elemek alapján; a rekvizit a német Requisit megfelelője. Lásd még
akvizíció, inkvizíció, rekvirál.
reláció – ‘kapcsolat, viszonylat, összefüggés, vonatkozás’. –
relacionizmus: ‘a világot logikai viszonylatok összességének tartó
bölcseleti felfogás’. – relatív: ‘viszonylagos, máshoz viszonyított,
feltételes’: relatív többség, relatív hallás. – relatíve: ‘aránylag,
viszonylag’. – relativitás: ‘viszonylagosság’; ‘kölcsönös függés’. –
relativizmus: ‘az emberi megismerés viszonylagosságát,
tudatunktól függő jellegét hirdető ismeretelméleti felfogás’. –
relativista: ‘a relativizmust valló (személy)’.
Tudományos szakszócsalád a latin relatio (tkp. ‘jelentéstétel’)
nyomán, amely a referre, relatum (‘hírül hoz, jelentést tesz,
viszonoz, összehasonlít’) igéből való, a re- (‘vissza’) és ferre (‘hoz’)
elemek alapján. A relatív az azonos német alak átvétele. Lásd még
ablativus, lativus, prelátus.
relaxál – ‘fellazul, megpihen, kikapcsolódik’. – relaxáció: ‘feszült testi
állapot oldódása’; ‘izmok elernyedése’. – relaxáns: ‘testi, idegi
feszültséget oldó gyógyszer’.
Tudományos szakszócsalád a latin relaxare, relaxatum (‘megereszt,
alábbhagy, könnyebbül’) nyomán, a nyomatékosító szerepű re-
előtagból és a laxus (‘lankadt, laza’) szóból, amely a languere
(‘bágyad, lankad’) ige származéka. Lásd még lazsál, relé.
relé – ‘elektronikus jelfogó’; ‘átjátszó adó’.
Nemzetközi szó a francia relais (‘lóváltó állomás, postakocsi-
állomás’) nyomán; ennek latin előzménye a relaxare (‘pihen’) ige
valamely származéka, mivel az ilyen állomások pihent lovakat
kínáltak cserébe a fáradtakért. Lásd még relaxál.
releváns – ‘fontos, lényeges’. – relevancia: ‘fontosság, jelentőség’.
Nemzetközi szócsalád a latin relevare (‘újra felemel,
megkönnyebbít’) nyomán, ennek relevans, relevantis folyamatos
melléknévi igenévi alakjából, a re- (‘újra’) és levare (‘felemel’)
elemek alapján; utóbbi forrása a levis (‘könnyű’). A késői latinban a
~ ‘kiemelkedő’ értelmet kapott, s innen a fenti jelentéskör; lásd
még relief.
relief – ‘dombormű’.
Francia szó, tkp. ‘kiemelkedés’ a relever (‘fölemel, kiemel’) igéből,
amely a latin relevare folytatója; erről bővebben lásd releváns.
religiózus – ‘vallásos, kegyes’.
Latin szó (religiosus), a religio (‘töprengés, babonás aggodalom,
istenfélelem, vallás, vallásos kultusz’) származéka. Ez utóbbi
vitatott eredetű szó, Cicero szerint a relegere (‘újra olvas’)
származéka a re- (‘újra’) és legere (‘olvas’) elemekből, azaz ‘újra
átgondol, eltöpreng rajta’. Hagyományos, de kevésbé valószínű
feltevés szerint a religere (‘megköt, odaköt’) lenne a forrás, tehát
az ember és az istenség közötti kötelékről volna szó.
relikvia – ‘ereklye’; ‘emlék, hagyaték’; ’tiszteletben álló személy
vagy esemény emlékét őrző tárgy’: a Kossuth-relikviák. –
relikviárium: ‘ereklyetartó’. – reliktum: ‘maradvány, hagyaték’;
‘maradványfaj, kihalóban lévő, már csak kis területen élő növény-
vagy állatfaj’.
Nemzetközi szócsalád a latin reliquiae (‘maradék, hátrahagyott
dolgok’) nyomán, a relinquere, relictum (‘hátrahagy’) igéből, a re-
(‘vissza’) és linquere (‘hagy’) elemek alapján. Lásd még ereklye.
réma – ‘a mondat új közlendőt tartalmazó része’.
Nyelvtani szakszó a görög rhéma (‘mondás, szólás’) alapján, az eiró
(‘mond’) ige passzív rhé- tövéből. Lásd még rétor.
remake – [riméjk] ‘nagysikerű film felújítása új rendezésben és új
szereplőkkel’.
Angol szó, a latin eredetű re- (‘újra’) előtagból és a make (‘csinál’)
igéből.
remanens – ‘visszamaradó’: remanens mágnesség. – remanencia:
‘maradvány’; ‘elmúlt betegség nyomán visszamaradt tünetek’.
Tudományos szakszócsalád a latin remanere (‘hátramarad’)
remanens, remanentis folyamatos melléknévi igenévi alakjából, a
- 303 - oldal
re- (‘vissza’) és manere (‘marad’) elemek alapján.
remeg – ‘apró és gyors rezgéseket végez’; ‘retteg, fél; aggódik
‹valakiért›’. Származékai: remegő, remegés.
Alighanem hangfestő szó a reng és rémül családjából.
remek – ‘mestermű, remekmű’; ‘‹régen› mestervizsgára készített
mintadarab’; ‘‹melléknévként› pompás, kiváló, nagyszerű’.
Származéka: remekel.
Ismeretlen eredetű szó.
remél – ‘reménykedik’.
A remény -l igeképzős változata, amely teljes hasonulással fejlődött
ki: reményl  reméll  remél.
remény – ‘bizakodás a jövőben, annak teljesedésében, amit
kívánunk’; ‘biztató kilátás’: nagy reményekre jogosít; ‘olyan
személy, akiben sokan remélnek’: ő a család reménye.
Származékai: reménység, reményteli, reménytelen,
reménytelenség, reménykedik, reménykedő.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
remete – ‘erdőben, pusztában magánosan, vallási elmélkedésnek élő
személy’; ‘emberkerülő, magánykedvelő személy’.
A régi északolasz remita átvétele hangrendi illeszkedéssel; forrása
a latin eremita, illetve előzménye, a görög erémitész (‘remete,
pusztalakó’) az erémosz (‘pusztaság’) nyomán. Lásd még erémi.
remittenda – ‘lapárusoknál eladatlanul megmaradt lapmennyiség’.
Latin szó a remittere (‘visszaküld’) ige gerundiumából
(remittendum), többes számú semleges alak, tkp.
‘visszaküldendők’, a re- (‘vissza’) és mittere (‘küld’) elemek
alapján. Lásd még misszió, remíz.
remíz – ‘kocsiszín’.
A francia remise (‘kocsiszín; vadak búvóhelye’) átvétele német
közvetítéssel; forrása a remettre, remis (‘visszaszállít, átad,
elhelyez’) ige, a latin remittere (‘visszaad, felhagy, elbocsát’)
folytatója a re- (‘vissza’) és mittere (‘küld’) elemek alapján. Lásd
még remittenda.
remonda – ‘lovascsapat lóállományának felfrissítésére vásárolt
növendék (ló)’.
A francia remonte (‘lóbeszerzés katonai célokra’) származéka
német közvetítéssel; a remonter (‘újra emelkedik, felfelé halad,
növel’) igéből való, a latin re- (‘újra’) és késő latin montare
(‘felmegy’) elemekből; az utóbbi a mons, montis (‘hegy’)
származéka. A ~ d-je előre ható zöngésülés eredménye. A régi
katonai nyelv szava.
remuneráció – ‘alkalmazottaknak juttatott fizetéskiegészítés,
nyereségrészesedés’.
Latin szó, a.m. ‘visszafizetés’ a remunerari, remunaratus igéből, a
re- (‘vissza’) és munus (‘adomány’) elemek alapján.
rémül – ‘nagyon megijed’. Származékok és kapcsolt szavak: rémület,
rémületes, rémüldözik; rémít, rémítés; rémlik; rémiszt; rém, rémes,
rémség, rémséges.
A szócsalád rém- töve alighanem hangfestő eredetű, a reng, remeg
családjából, és távolabbról a rebeg, repes igékkel is rokonságban
lehet.
rend – ‘tárgyak, folyamatok szabályozott, áttekinthető sora,
állapota’; ‘összefüggés, értelem’; ‘az az állapot, amikor minden a
maga szokott helyén van’; ‘lekaszált fű, gabona sora’; ‘a hűbéri
társadalom egy osztálya: a nemesi rend’; ‘szerzetesi, lovagi
társulás: bencés rend, lovagrend’. Származékai: rendes, rendel,
rendelés, rendelet, rendelő, rendelkezik, rendelkezés, rendeltetés,
rendre, rendetlen, rendetlenség, rendetlenkedik, rendez, rendező,
rendezőség, rendezés, rendezett, rendezetlen, rendezget,
rendezkedik, rendeződik, rendi, rendiség.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén red, szlovák rad (‘sor,
rend, osztály’). A magyar szó korai átvétel a 10. század vége
előttről, egy szláv nazális *rend formájában.
rendül – lásd reng
renegát – ‘hitehagyott, hitszegő’.
Nemzetközi szó a spanyol renegado (‘hitehagyott’) nyomán; ez a
népi latin renegare (‘megtagad’) igenévi származéka a nyomósító
szerepű re- és negare (‘tagad’) elemekből. A magyarba a német
Renegat származék került. Lásd még negatív.
rénes – ‘rajnai ‹forint›’: rénes forint.
A német rheinisch (‘rajnai’) átvétele a Rhein (‘Rajna’) folyónévből;
ez a latin Rhenus folytatója. Elavult szó.
reneszánsz – ‘az antik műveltség felélesztésére indult eszmei és
művészeti mozgalom a 14-16. századok során’; ‘‹melléknévként› e
mozgalommal kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a francia renaissance (‘újjászületés, megújulás’)
nyomán; ez a renaître (‘újjászületik’) származéka a latin re- (‘újra’)
és nascor, naqui (‘születik’) elemekből, az utóbbinak népi latin
nascere változata alapján.
reng – ‘‹nagy tömegű test› rázkódik’: reng a föld; ‘inog, hullámzik’.
Származékok és kapcsolt szavak: rengő, rengés, renget, rengedez;
rendül, rendületlen; rendít, rendíthetetlen.
A szócsalád ren- töve a remeg, rémül tövének alakváltozata
képzéshely szerinti hasonulással. A reng–rendít–rendül
származékok egymáshoz való viszonya olyan, mint a kong–kondít–
a achát
kondul igealakoké. Lásd még rengeteg.
rengeteg – ‘hatalmas fákból álló sűrű erdőség’; ‘‹melléknévként›
roppant nagy ‹erdő›’; ‘igen sok’: rengeteg pénz.
A reng ige származéka deverbális -eteg képzőegyüttessel (mint
fergeteg, sivatag). Eredetileg alighanem ingó, bizonytalan talajra,
mocsárra értődött, lápi erdőre, és talán a rengeteg erdő
kifejezésből önállósult, magába szíván az ‘erdő’ jelentést.
Elképzelhető az is, hogy széltől hajladozó, ingó erdőre, hegyoldalra
alkalmazták először. Erdélyi tájszóból a nyelvújítás korában lett
költői, majd közszóvá; Kisfaludy Sándor sokat tett
népszerűsítéséért.
renitens – ‘ellenszegülő, engedetlen, rendbontó’. – renitencia:
‘ellenszegülés, makacskodás’.
Latin szavak a reniti (‘ellenkezik’) ige renitens, renitentis
folyamatos melléknévi igenévi alakjából, a a re- (‘vissza’) és niti
(‘lábát megveti’) elemek alapján.
renomé – ‘jó hírnév, tekintély’.
A francia renommée átvétele német közvetítéssel; ez a renommer
(‘újra említ, dicsér’) igéből való, amely a re- (‘újra’) és nommer
(‘megnevez, említ’) révén a latin nominare (‘megnevez, dicsérőleg
említ’) igére vezethető vissza, a nomen, nominis (‘név’)
származékára. Lásd még nominális.
renonsz – ‘téves szín kijátszása kártyajátékban, ami a játszmát
érvénytelenné teszi’.
A francia renonce átvétele német közvetítésével; forrása a
renoncer (‘lemond, eláll, téves színt játszik ki’) ige, a latin
renuntiare (‘lemond, felmond, felhagy’) folytatója a re- (‘vissza’) és
nuntius (‘hírnök’) elemek nyomán; erről lásd nuncius.
renovál – ‘felújít, tataroz’.
A latin renovare (‘megújít, felüdít’) származéka a re- (‘ismét’) és
novus (‘új’) elemekből.
rénszarvas – ‘Észak-Európában honos szarvasféle’.
Részfordítás a német Rentierből, amely a skandináv eredetű ren
(‘rénszarvas’) és a Tier (‘állat’) összetétele. A ren egy ősi germán
hrain szóból ered, amely a latin cornu (‘szarv’) oldalági rokona.
Lásd még iramszarvas.
rentábilis – ‘kifizetődő, jövedelmező, hasznot hajtó’. – rentabilitás:
‘jövedelmezőség’.
Gazdasági szakszócsalád a francia rentable nyomán, német
közvetítés révén. A francia szó a rente (‘bér, járadék, törlesztés’)
származéka a késő latin rendere igéből, amely a latin reddere
(‘visszaad, megad’) elhasonulásos alakváltozata a re- (‘vissza’) és
dare (‘ad’) elemek alapján. A magyar szóalakok latinosítás
eredményei. Lásd még árenda, randevú.
rény – ‘erény’.
A nyelvújítási eredetű erény csonkított változata, Szemere Pál
leleménye; csak néhány évtizedet élt az irodalmi nyelvben.
renyhe – ‘tunya, lusta, lassú, erőtlen’. Származékai: renyheség,
renyhül.
Ismeretlen eredetű szó.
reosztát – ‘változtatható ellenállás az áramerősség folyamatos
szabályozására’.
Műszaki szakszó a görög rheó (‘folyik, árad, áramlik’) és sztatidzó
(‘megállít’) elemekből. Lásd még statikus.
répa – ‘húsos gyökeréért sok változatban terjesztett haszonnövény’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák repa. Lásd még
karalábé, repce.
reparál – ‘javít, helyrehoz’. – reparatúra: ‘javítás’.
Latin vendégszó-család a reparare (‘helyreállít, megújít’) ige
nyomán, a re- (‘újra’) és parare (‘készít’) elemekből. Lásd még
preparál.
repatriál – ‘hazájába visszatér’; ‘‹foglyokat, menekülteket›
hazájukba visszatelepít’.
A német repatrieren átvétele a végződés latinosításával; forrása a
francia repatrier a latin re- (‘vissza’) és patria (‘haza’) elemekből;
az utóbbiról lásd pátria.
repce – ‘olajos magváért termesztett növény’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák repica; ez a répa
kicsinyített alakja. A magyar szóalak hangrendi illeszkedéssel és a
két nyílt szótagos tendencia révén jött létre: repica  repice 
repce.
reped – ‘folytonos vonal mentén kettészakad, kettéválik’.
Származékai: repedés, repedezik, repesz, repeszt.
Hangutánzó szócsalád, töve alighanem a roppan tövének magas
hangrendű változata. Lehet önálló magyar keletkezésű szó a
hasadással járó recsegő, ropogó hangok érzékeltetésére, de lehet
ősi örökség is a finnugor korból. Ez esetben rokon szavai talán a
következők: vogul rept- (‘összetör’), finn repiä (‘széttép’). A repesz
késői elvonás a repeszt igéből a rekesz, válasz analógiájára.
repertoár – ‘színház műsorrendjén szereplő darabok összessége’;
‘előadóművész által betanult szerepek, illetve számok összessége’.
Nemzetközi szó a francia repertoire nyomán; ennek előzménye a
latin repertorium; lásd repertórium.
repertórium – ‘adattár, címjegyzék, műjegyzék’; ‘név- és
tárgymutató’.
- 304 - oldal
Latin szó (repertorium), tkp. ‘leltár’ a repertor (‘rátaláló, kitaláló’)
nyomán, amely a reperire, repertum (‘megtalál, kitalál’)
származéka a re- (‘vissza’) és parere (‘létrehoz, szerez’) elemekből.
Lásd még repertoár.
repes – ‘‹kisgyermek anyja felé› vágyakozón karját nyújtogatja’;
‘mozgolódik, ugrál’: repes a szíve; ‘verdes’; ‘csapong ‹képzelet›’.
Származékok és kapcsolt szavak: rebben, rebbent.
Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád; rep-, reb-
tőalakváltozatai a rebeg, repül, távolabbról a remeg, rémül
rokonságába tartoznak.
repesz – lásd reped
repetál – ‘megismétel’; ‘‹menzán, tábori konyhán› további adagot
kér, vesz ‹ételből›’. – repeta: ‘újabb ételadag’.
A latin repetere (‘megismétel, újra vesz’) ige átvétele a re- (‘újra’)
és petere (‘utánajár, kér, elhoz’) elemekből. A repeta elvonás a
~ból. Lásd még korrepetál, repetitív.
repetitív – ‘azonos motívumot kevés változtatással ismételgető
‹zene›’.
Zenei szakszó a latin repetere, repetitum (‘ismétel, újra kezd’)
nyomán, a re- (‘újra’) és petere (‘rohan, támad’) elemekből. Lásd
még repetál.
repkény – ‘többféle kúszónövény neve’.
Ismeretlen eredetű; erdélyi tájszóból Kazinczy avatta irodalmi
nyelvi szóvá ‘borostyán’ értelemben.
replika – ‘csattanós válasz, visszavágás’: replikázik; ‘műtárgyról
készített hiteles másolat’.
A francia réplique (‘válasz, visszavágás, másolat’) átvétele német
közvetítéssel; végső forrása a latin replicare (‘kigöngyölít’) a re-
(‘vissza’) és plicare (‘hajt’) elemekből; fenti első értelmét a
középkori jogi latin nyelvben nyerte.
represszáliák – ‘jogsértő állammal szemben alkalmazott büntető
vagy kényszerítő intézkedések’.
A német Repressalien átvétele; forrása a középkori latin
repre(n)salia (‘rendreutasítás, megfeddés’), a reprendere,
reprensum (‘visszavesz, megbüntet’) származéka a re- (‘vissza’) és
prendere (‘fog, vesz’) elemekből. Lásd még repriz.
represszió – ‘elnyomás, elfojtás’; ‘megtorló intézkedés’. – represszív:
‘büntető, megtorló’.
Nemzetközi szócsalád a latin repressio, a reprimere, repressum
(‘visszaszorít’) származéka nyomán, a re- (‘vissza’) és premere
(‘nyom’) elemekből. Lásd még deprimál, komprimál, presszió.
reprezentál – ‘képvisel’; ‘ábrázol’; ‘rangjához, posztjához mérten él,
társadalmi tekintélyt mutat’. – reprezentáció: ‘képviselet’; ‘a
társadalmi rangnak megfelelő fellépés, magatartás’; ‘fontos
közéleti szereppel együttjáró tevékenység’: reprezentációs
költségek. – reprezentatív: ‘hivatali, társadalmi rangot tetszetősen
jelző’: reprezentatív megjelenés; ‘mutatós, tiszteletet keltő’;
‘részleges, de az egészről hiteles képet adó’: reprezentatív
felmérés; ‘képviseleti rendszeren alapuló’. – reprezentáns:
‘valaminek jellegzetes képviselője’.
Nemzetközi szócsalád a latin repraesentare (‘megjelenít’) nyomán,
a nyomatékosító szerepű re- előtagból és a késő latin praesentare
(‘bemutat’) igéből; ennek eredetéről lásd prezentál.
reprint – ‘az eredeti kiadás minden részletében hű újabb lenyomata’.
Angol szó a latin re- (‘újra’) és print (‘nyomtat, nyomtatás’)
elemekből; az utóbbi eredetéről lásd printer.
repríz – ‘(színházi) felújítás’.
Francia szó (reprise), a reprendre (‘visszavesz, újra elővesz’)
befejezett melléknévi igeneve a latin reprendere nyomán; erről
bővebben lásd represszáliák.
repró – lásd reprodukál
reprodukál – ‘az eredetihez híven előad, felidéz’; ‘festményt,
grafikát nyomdai úton sokszorosít’; ‘utánoz, visszaad’:
reprodukálhatatlan kifejezésekkel válaszolt. – reprodukció ‘nyomdai
úton sokszorosított festmény, grafika példánya ‹repró formában
is›’; ‘újratermelés’; ‘élőlények szaporodása’. – reproduktív: ‘másoló,
sokszorosító ‹eljárás›’; ‘előadó, tolmácsoló ‹művészet›’; ‘szaporodó,
szaporító’.
Nemzetközi szócsalád a re- (‘újra’) és producere (‘létrehoz’)
elemekből; az utóbbi eredetéről lásd produkál.
republikánus – ‘a köztársasági eszme híve’; ‘ezzel az eszmével
kapcsolatos’; ‘(az amerikai) köztársasági párttal kapcsolatos’;
‘‹főnévként› e párt tagja, híve’. – republikanizmus: ‘a köztársasági
eszme vállalása, kiállás mellette’; ‘a köztársasági nézetek
összessége’.
Nemzetközi szó a francia républicain, illetve az angol republican
nyomán, amelyek a latin res publica származékai (lásd respublika).
repül – ‘‹szárnyas állat vagy ember alkotta szerkezet, eldobott vagy
kilőtt tárgy› a levegőben száll, sebesen mozog’; ‘‹könnyű tárgy
széltől felkapva› száll, a levegőben lebeg’; ‘nagyon siet’; ‘‹az idő›
gyorsan múlik’. Származékok és kapcsolt szavak: repít, repdes,
repked, röppen, röppent, röpke, röppentyű, röpcsi.
Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád, a csapkodó
madárszárny keltette surrogó hangokat érzékelteti, és kapcsolatos
a rebeg, repes, távolabbról a remeg, rémül igékkel is. Nincs
a achát
kizárva, hogy a ~ hasonló jellegű finnugor szavakkal áll
rokonságban: osztják repete (‘pislog’), vogul repiht- (‘hajít’), finn
räppä (‘suhintás, ütés’), észt räpak (‘heves, gyors’).
rés – ‘nyílás, hézag’. Származékai: résel, réselő.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén rozs, cseremisz razs (‘lyuk’). A
magyar szó magas hangrendűvé vált, magánhangzója megnyúlt.
reskontó – ‘elismervény, kifizetést igazoló szelvény’.
Az ausztriai német Reskontro, Riskontro átvétele; a szóvég a kontó
(‘számla’) analógiás hatására változott el. Forrása az olasz scontro
(‘találkozás’).
resó – ‘kisebb gáz- vagy villanyfőző’.
A francia réchaud (‘melegítő, forraló’) átvétele német közvetítéssel,
az eredetiéhez közel álló kiejtés alapján; köznyelvi változata a
rezsó. A francia szó a réchauffer (‘felmelegít’) ige származéka; ez a
nyomósító szerepű ré- előtagból és a chauffer (‘fűt’) igéből való,
amely a latin calefacere folytatója; ennek eredetéről lásd
kalefaktor.
respektál – ’tisztel, méltányol’; ‘fölényét elismerve tart tőle’. –
respektus: ‘tekintély’; ’tisztelet, megbecsülés ‹valaki iránt›’. –
respektábilis: ’tiszteletre méltó’.
Nemzetközi szócsalád a latin respectare (‘tekintetbe vesz’)
nyomán, amely gyakorító alak a respicere, respectum
(‘visszatekint, megfontol’) igéből a re- (‘vissza’) és specere
(‘megnéz’) elemek alapján.
respirátor – ‘lélegeztető készülék’.
Orvosi latin szó a respirare, respiratum (‘lélegzik’) nyomán, a
nyomatékosító szerepű re- előtagból és a spirare (‘lehel, lélegzik’)
igéből. Lásd még spirituális, spiritusz.
respublika – ‘köztársaság’: Respublika, szabadság gyermeke
(Petőfi).
A latin res publica (‘közügy, közjó, államérdek, államhatalom’)
kifejezés átvétele a res (‘dolog, ügy, érdek’) és publicus (‘nyilvános,
közös, az egész néppel kapcsolatos’) elemekből; utóbbi a populus
(‘nép’) származéka (lásd publikus). Lásd még republikánus.
ress – ‘ropogós, friss’.
A hangutánzó eredetű ausztriai német resch átvétele.
rest – ‘lusta’. Származékai: restség, restell, restelkedik.
Ismeretlen eredetű szó. A restell első értelme ‘rest hozzá’ volt;
ebből ‘vonakodik’, majd ‘szégyell’ jelentés alakult ki.
restancia – ‘hátralék, maradék’; ‘el nem végzett munka’.
Latin szó (restantia) a restare (‘hátramarad’) ige restans, restantis
folyamatos melléknévi igenévi alakjából, a re- (‘vissza’) és stare
(‘áll’) elemek alapján. Lásd még resztli.
restaurál – ‘eredeti formájába visszaállít ‹sérült műalkotást,
társadalmi vagy politikai rendet›’. – restauráció: ‘sérült műalkotás
helyreállítása’; ‘megdöntött társadalmi rendszer visszaállítása’;
‘‹régen› vasúti vendéglő’. – restaurátor: ‘műalkotások
helyreállításával foglalkozó szakember’.
Nemzetközi szócsalád a latin restaurare (‘helyreállít’) nyomán; ez a
re- (‘újra’) előtagból és a staur- tőből áll, mely utóbbi a görög
sztauroó (‘cölöpöt állít, bekerít’) igéből ered. Lásd még resti.
resti – ‘vasúti vendéglő’.
A vasúti vendéglők feliratában szereplő restaurant szó csonkított
alakjának becéző formája; a német Restaurant az azonos francia
szóból való, az pedig a restaurer (‘helyreállít, felfrissít’) folyamatos
melléknévi igeneve; latin előzménye restaurare (‘helyreállít’).
restrikció – ‘megszorítás, korlátozás’. – restriktív: ‘korlátozó,
megszorító’: restriktív gazdaságpolitika.
Nemzetközi szócsalád a latin restrictio nyomán, amely a
restringere, restrictum (‘hátraköt, szorongat’) igéből ered a re-
(‘vissza’) és stringere (‘összehúz, szorít’) elemek alapján.
rész – ‘az egésznek egy darabja’; ‘valakit megillető, reá eső arányos
mennyiség valaminek a felosztásakor’: osztályrész, örökrész’.
Származékai: részes, részesség, részesedik, részesedés, részesít,
részesül, részel, részeltet, részint, részlet, részletes, részletez,
részletezés, részleg, részleges, részvény, részvényes.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén retjs (‘falat, darab’),
cseremisz rezik (‘rész’). Lásd még részvét.
részeg – ‘alkoholos italtól kábult (ember)’; ‘mámoros, elragadtatott’:
részeg a dicsőségtől, szerelemtől. Származékai: részegség,
részeges, részegeskedik, részegít (meg)részegül, (le)részegedik.
Egy 12. századi reuseg (révszeg) alak is jelzi, hogy alighanem a
révül ige ré(v) tövének származékáról van szó, amelyben gyakorító
-sz képző és deverbális -g névszóképző található. Az ősi
sámánkultusz alapja volt a forgással, sőt kábítószerrel előidézett
félig öntudatlan állapot, a révület, amely hasonlít az alkoholos
kábulathoz.
reszekál – ‘beteg testrészt kimetsz’. – reszekció: ‘kimetszés’.
Orvosi szakszócsalád a latin resecare, resectum (‘visszametsz,
kivág’) alapján, a re- (‘vissza’) és secare (‘vág, metsz’) elemekből.
Lásd még koszekáns, szekáns.
reszel – ‘élelmiszert lyukacsos vagy éles kiemelkedésekkel ellátott
készüléken egészen apróra darabol’; ‘munkadarabot érdes felületű
szerszámmal alakít, csiszol’. Származékai: reszelés, reszelő,
reszelék.
- 305 - oldal
Hangutánzó, hangfestő szó a riszál és távolabbról a reszket, rezeg
családjából.
reszket – ‘remeg ‹hidegtől, félelemtől›’. Származékai: reszketés,
reszketeg, reszketős.
A rezeg szó rez- tövéből származik mozzanatos -k képzővel, amely
előtt a tővég z-je zöngétlenné vált.
reszkíroz – ‘kockáztat’.
A német riskieren átvétele; előzménye a francia risquer a risque
(‘kockázat’) szóból, amely az olasz risco vagy risico folytatója;
eredetükről lásd rizikó.
reszort – ‘hatáskör, ügykör’.
A francia ressort átvétele német közvetítéssel; ez a tisztázatlan
eredetű ressortir (‘valakinek a hatáskörébe tartozik’) igéből való.
resztelt – ‘zsírban pirított’: resztelt máj.
Magyaros képzés a bajor-osztrák rösten, resten (‘pirít, pörköl’) ige
rest- tövéből; ennek forrása az irodalmi német Rost (‘rostély’).
resztli – ‘maradék’.
A bajor-osztrák restl (‘maradék’), átvétele, amely kicsinyítő forma a
német Restből. Ennek forrása az olasz resto, amely a késői latin
restum révén a latin restare (‘hátramarad, megmarad’) folytatója a
re- (‘vissza’) és stare (‘áll’) elemekből. Lásd még restancia.
részvét – ‘együttérzés ‹valakivel bajában, szomorúságában›’.
Származékai: részvétlen, részvétlenség.
Nyelvújítási tükörszó a német Teilnahme nyomán, amely a Teil
(‘rész’) és nehmen (‘vesz’) elemekből áll.
rét1 – ‘füves mező, kaszáló, legelő’. Származékai: rétség, réti.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még rét2.
rét2 – ‘réteg’; ‘összehajtogatott kelme egy-egy hajtás közé eső
darabja’: négy rétbe hajtja a takarót; ‘‹számnév mellett utótagként›
valahány rétegbe’: kétrét, hatrét hajtja.
Azonos a rét1 főnévvel, amelynek korábban volt ‘síkság, sík felület’
jelentése is. Lásd még réteg, rétes.
retardál – ‘késleltet, gátol’. – retardáció: ‘késlekedés, elmaradás’;
‘visszamaradottság ‹szellemi fejlődésben›’.
Tudományos szakszócsalád a latin retardare (‘visszatart,
akadályoz’) nyomán, a re- (‘vissza’) és tardus (‘lassú, késő, tunya’)
elemekből. Lásd még ritardando.
réteg – ‘nagy kiterjedésű, nagyjából azonos vastagságú anyagtömeg
‹hasonló formáció fölött vagy ilyenek között›’: talajréteg,
szénréteg; ‘egymáson lapszerűen elhelyezkedő szilárd anyagsíkok
egyike’: rétegelt lemez; ‘a társadalom azonos viszonyok között élő
tagjainak csoportja’: a nyugdíjasok rétege. Származékai: réteges,
rétegez, rétegelt.
A rét2 főnév származéka denominális -g főnévképzővel (mint jog,
kéreg). Lásd még rétes.
retek – ‘vastag földalatti száráért termesztett konyhakerti növény’;
‘vastag piszok ‹valamelyik testrészen›’. Származéka: retkes.
Szláv eredetű szó: szlovén, szlovák redkev (‘retek’); végső forrásuk
a latin radix, radicis (‘gyökér, retek’). A magyarba egy ősi *redky
alak kerülhetett, amelyből zöngésségi hasonulással retki, retke lett,
majd a véghangzók eltűnése idején a szó az úgynevezett
hangzóhiányos tőtípusba sorolódott be (mint torka  torok, ökre 
ökör, étke  étek).
reterát – ‘árnyékszék’.
A német Retirade (‘visszavonulás’) tájnyelvi reterad alakjának
átvétele; forrása az olasz ritirata (‘visszavonulás, takarodó’) a
ritirare (‘visszahúz, hátrál’) igéből, amely a késői latin retirare
származéka, a re- (‘vissza’) és tirare (‘húz, dob, lő’) elemek
nyomán; az utóbbi ismeretlen eredetű. Mind a németben, mind az
olaszban megvan az ‘árnyékszék’ jelentés is mint ama hely neve,
ahová az ember visszahúzódhat. Lásd még retirál, tiráda.
rétes – ‘tekert vagy hajtogatott vékony tésztából való sült tészta’.
A rét2 főnév származéka, a rétes (azaz ‘réteges’) tészta
szókapcsolatból önállósult főnévvé. Lásd még réteg.
retesz – ‘tolózár’; ‘gép, szerkezet csúsztatható záró, rögzítő eleme’.
Származékai: reteszes, reteszel, reteszelés.
Valószínűleg a szlovák reťaz (‘lánc’) átvétele. A ~ hangrendi
illeszkedéssel alakulhatott ki, de az is lehet, hogy nyelvünkbe
régebbi szlovák tájnyelvi retäz vagy reťez alak került.
retikül – ‘női kézitáska’.
A francia réticule átvétele német közvetítéssel; ez a latin reticulum
(‘hálócska’) folytatója, amely kicsinyített alak a rete (‘háló’) szóból.
A ridikül alakváltozat ugyancsak a franciából jutott hozzánk, és
szintén német közvetítéssel. A ridicule voltaképpeni jelentése
‘nevetséges’, a latin ridiculus folytatásaként, amelynek forrása a
ridere (‘nevet’) ige; a francia nyelv igénytelen rétegében mint
ismertebb szó tolakodott a szokatlanabb réticule helyébe. Lásd
még retina.
retina – ‘látóhártya a szem belsejében’.
Késő latin szó, a rete (‘háló’) kicsinyített alakja. Lásd még retikül.
retirál – ‘visszavonul, meghátrál, visszakozik’.
A német retirieren (‘hátrál, visszavonul’) átvétele latinosított
szóvéggel; végső forrása, ezúttal a francia retirer közvetítése útján,
azonos reterát szavunkéval. Lásd még tiráda.
rétor – ‘szónok’. – retorika: ‘szónoklattan, az ékesszólás művészete’;
a achát
‘túl hangzatos, szónokias beszéd’. – retorikus: ‘a retorika művelője’;
‘a szónoklattannal kapcsolatos’; ‘szónokias, fellengzős’.
Nemzetközi szócsalád a görög rhétór (‘szónok’), illetve a rhetoriké
(tekhné) (‘a szónoklat mestersége’) alapján, latin közvetítéssel
(rhetor, rhetorica). Alapja az eiró (‘mond, beszél’) ige passzív rhé-
töve. Lásd még réma.
rétoromán – ‘Svájc délkeleti részében és Dél-Tirolban beszélt újlatin
nyelv’; ‘e nyelven beszélő személy’.
A német Rätoromane átvétele; a szót Gartner osztrák nyelvész
alkotta egy ókori kelta nép, latinul Raeti nevéből, amely a mai Tirol
területét lakta, valamint a román2 megfelelőjéből.
retorta – ‘hevítésre és száraz lepárlásra való, hosszú és hajlított
nyakú fém edény’.
Latin vegytani szakszó, a retorquere, retortum (‘visszacsavar’) ige
származéka a re- (‘vissza’) és torquere (‘csavar, hajlít’) elemek
nyomán; az elnevezés a berendezés görbült csövére utal. Lásd még
retorzió, torzió, tortúra.
retorzió – ‘megtorlás, megtorló rendszabály ‹idegen állammal, annak
polgáraival szemben›’.
Latin szó (retorsio) a retorquere, retorsi (‘visszahajt, visszafordít’)
nyomán, a re- (‘vissza’) és torquere (‘csavar, hajlít’) elemekből.
Lásd még retorta, torzió, tortúra.
retrográd – ‘visszafelé ható, mutató’; ‘haladásellenes, visszahúzó’.
Nemzetközi szó a latin retrogradus (‘visszamenő’) nyomám, a retro
(‘hátra’) és gradi (‘lép, megy’) elemekből; az utóbbi a gradus
(‘lépés’) főnévvel kapcsolatos. A ~ a német retrograd átvétele.
Lásd még grádics, progresszió.
retrospektív – ‘visszatekintő’; ‘egy művész vagy irányzat egész
fejlődését bemutató’: retrospektív kiállítás.
Nemzetközi szó a latin retro (‘visszafelé’) és specere, spectum
(‘néz, tekint’) elemek nyomán. Lásd még spektákulum.
retteg – ‘huzamosan nagyon fél’. Származékok és kapcsolt szavak:
rettegés, rettegtet, retten, rettenés, rettenet.
Valószínűleg hangutánzó, hangfestő eredetű szó, a félelemmel járó
reszketést jeleníti meg; csak hangzásban, s nem leszármazás
szerint rokona a reszket, remeg, reng igéknek.
retúr – ‘menettérti (jegy)’.
Az ausztriai német Retour átvétele, főleg részfordításként mint a
Returbillet (‘menettérti jegy’) összetétel előtagja. Forrása a francia
retour (‘visszatérés’) a retourner (‘visszafordul’) igéből, a latin re-
(‘újra’) és tornare (‘esztergályoz’) elemek alapján. Az utóbbi a
görög tornosz (‘körző, esztergapad’) folytatója, és a népi latinban
kapta ‘forog, fordul, fordít’ jelentését. Lásd még kontúr, ritornell,
túra, turné, turnus.
retus – ‘fénykép, nyomat apróbb hibáinak kiigazítása’: retusál. –
retusőr: ‘retusálást végző szakember’.
Nemzetközi szócsalád a francia retouche és retoucheur nyomán;
ezek a retoucher (‘újra hozzányúl, javít’) ige származékai a re-
(‘újra’) és toucher (‘érint’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd
taccs, toccata.
retyerutya – ‘távoli rokon’; ‘‹tájnyelven› cókmók’.
Hangfestő eredetű ikerszó lehet; eredeti jelentése a fenti második
volt, az első talán a pereputty ráhatására alakult ki.
reuma – ‘izületekben támadó fájdalmas, gyulladásos betegség, csúz’.
– reumatikus: ‘csúzos’.
Latin orvosi szakszó (rheuma), forrása a görög rheuma (‘folyás,
áramlás’) a rheó (‘folyik’) igéből; a régi felfogás szerint a csúzt a
kórokozó nedveknek a szervezetben való ide-oda áramlása okozza.
Lásd még diaré, katarrus, ritmus, rítus.
rév – ‘folyami átkelő, komp’; ‘kikötő’: révkalauz; ‘(elért) cél’:
beevezett a házasság révébe.
Az olasz riva (‘part, rakodópart’) vagy észak-olasz többes rive alak
átvétele nyíltabbá válással és a véghangzó elmaradásával.
reváns – ‘háborús vereség megtorlása vagy ennek vágya’;
‘‹sportban› visszavágás’. – revansista: ‘katonai revansot követelő
(személy)’; ‘ilyenre törő ‹politika›’. – revanzsál: ‘viszonoz, meghálál
‹szívességet, ajándékot›’.
A szócsalád a francia revanche (‘viszonzás, megtorlás’), illetve
revancher (‘viszonoz, megtorol’) szavakból német közvetítéssel
került nyelvünkbe. Forrása a nyomatékosító szerepű latin re- és a
vindicare (‘igényt támaszt, követel, megtorol’) ige. Lásd még
vendetta, vindikál.
reverencia – ’tiszteletadás, hódolat’.
Latin szó (reverentia) a reverens, reverentis (’tisztelő, hódoló’)
nyomán, a reverere (’tisztel’) igéből, a nyomatékosító szerepű re-
és a vereri (’tisztel’) elemek alapján. Lásd még reverenda.
reverenda – ‘(katolikus) papi öltözet’.
A latin reverenda vestis (’tiszteletre méltó öltözet’) önállósult első
eleme, a reverendus (’tisztelendő’) nőnemű formája a revereri
(’tisztel’) ige alapján, a nyomatékosító szerepű re- és a vereri
(’tisztel’) elemekből. Lásd még reverencia.
reverzális – ‘‹régebben, vegyes házasság esetén› az egyik szülő
írásos nyilatkozata, melyben beleegyezik, hogy a leendő
gyermekek a másik fél vallását kövessék’.
Egyházi latin szó a latin revertere, reversum (‘visszatérít’) igéből, a
- 306 - oldal
re- (‘vissza’) és vertere (‘fordít’) elemekből, tehát ‘visszatérítés ‹a
másik vallásra›’. Lásd még reverzíbilis.
reverzíbilis – ‘visszafordítható’.
Latin szó (reversibilis) a revertere, reversum (‘visszafordít’) igéből,
a re- (‘vissza’) és vertere (‘fordít’) elemek alapján. Lásd még
reverzális, verzió.
reves – ‘korhadt, pudvás, mállatag’: A tűz nem melegít, nem él, /
Csak mint reves fáé, világa (Arany).
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még redves.
revízió – ‘ellenőrzés, felülvizsgálat’; ‘módosítás, változás ‹politikai
irányvonalban›’. – revizor: ‘ellenőrző vizsgálatot tartó személy’. –
revideál: ‘‹ellenőrzésként› újra áttekint’; ‘‹korábbi véleményén,
álláspontján› módosít’. – revizionizmus: ‘eszmei, politikai mozgalom
alaptételeit felülvizsgáló irányzat’; ‘a trianoni békeszerződés
felülvizsgálatát és megváltoztatását követelő irányzat’. –
revizionista: ‘revizionizmust valló vagy követelő (személy)’.
Nemzetközi szócsalád a latin revidere, revisum (‘újra lát’) és
revisere (‘újra meglátogat, megtekint’) igék, illetve közös
származékuk, a revisio nyomán, amely a középkori latinban vette
fel az ‘átnézés, számbavétel’ jelentést. Lásd még revü, vízió, vizum.
revolúció – ‘forradalom’.
Latin szó (revolutio), tkp. ‘fordulat’ a revolvere, revolutum
(‘visszahengerít, elgörget, fordít’) nyomán, a nyomatékosító
szerepű re- előtagból és a volvere (‘gördít’) igéből. Lásd még
revolver.
revolver – ‘forgópisztoly’.
Angol szó, tkp. ‘forgó’ a revolve (‘forog, forgat’) nyomán, amely a
latin revolvere (‘forgat’) folytatója a nyomósító szerepű re- és a
volvere (‘gördít, forgat’) igéből, francia közvetítéssel; a névadó
maga a feltaláló, Samuel Colt lehetett. Lásd még revolúció.
revü – ‘látványos énekes és táncos műsorszámok sorozata’;
‘‹régebben› folyóirat’.
Francia szó (revue) átvétele, esetleg német közvetítéssel. A revoir
(‘átnéz, megszemlél’) ige befejezett melléknévi igeneve; latin
forrása azonos a revízióéval.
révül – ‘önkívületbe kerül’. Származékok és kapcsolt szavak: révület,
réved, révedezik, réveteg.
Ősi örökség a finnugor, vagy talán az uráli korból: vogul rei, osztják
reu (‘meleg, forróság’), zürjén regid (‘hamarjában, melegében’),
votják zsog (‘forró’), szamojéd rejems ‘ég’. Az ómagyar ré- alapszó
mai változataiban hiátustöltő v-t találunk (réül, réed  révül,
réved); a finnugor előzményekből sejthető ősibb *reg- tőből ered a
régen, reggel, regös, rejt, rekesz, rekkent, rögtön. Az egész
szócsaládban elsődleges jelentéselem a forróság: a ~ fenti
jelentésköre azon az ősi hiedelmen alapszik, hogy a sámán az
istenség forró leheletétől esik önkívületbe. Lásd még részeg.
réz – ‘vöröses színű, jól munkálható fémes elem’. Származékai:
rezes, rezel.
Bizonytalan eredetű szócsalád. A kaukázusi avar nyelv rez
(‘sárgaréz’) szavával való egyezése alighanem puszta véletlen. A
középperzsa ród (‘sárgaréz’) mint előzmény már hihetőbb, a d–z
hangváltás a büdös–bűz tő kétalakúságával lenne rokonítható, a
hangrendi ellentétet viszont nehéz magyarázni.
rezeda – ‘füzéres virágú gyomnövény, illetve ennek kerti változata’.
Nemzetközi szó a latin reseda nyomán; ez az idősebb Plinius
feljegyzése szerint egy reseda morbos (‘csillapítsd a betegségeket’)
kezdetű ráolvasó mondókából való; a nyomatékosító szerepű re-
előtaghoz a szedál (‘nyugtat, csillapít’) latin sedare előzménye
csatlakozik. Lásd még szedál.
rezeg – ‘‹könnyű tárgy› ide-oda mozog, kitér’; ‘‹test, hang, fény›
reszket’. Származékok és kapcsolt szavak: rezgő, rezgés, rezget,
rezdül, rezdület, rezdülés, rezzen, rezzenés.
Valószínűleg hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád a ráz,
reszket, rozzant szócsaládjából, de elképzelhető a rez- alapszó
finnugor eredete is: vogul reszk- (‘mozog’), cseremisz rezem
(‘leráz’).
rezerva – ‘ tartalék’. – rezervál: ‘fenntart, kiköt ‹feltételt›’; ‘megőriz,
tartalékol’. – rezervált: ‘kimért, tartózkodó ‹személy, modor›’. –
rezerváció: ‘‹jogi› fenntartás’; ‘bennszülötteknek kijelölt
kényszertar-tózkodási hely’: indián rezervációk. – rezervátum:
‘természetvédelmi terület’.
Nemzetközi szócsalád a latin reservare, reservatum (‘félretesz,
megtart’) ige nyomán, a nyomósító szerepű re- előtag és a servare
(‘megőriz’) elemekből. A ~ a német Reserve átvétele latinosított
végződéssel. Lásd még konzervál, konzervatórium, szervál1,
szerviens, szervilis, szervita, szervo-, szervusz.
rezidencia – ‘államfő, kormányfő vagy püspök állandó lakhelyéül
szolgáló épület’. – rezidens: ‘helytartó, kormányzó’; ‘ügyvivő, a
helyszínen tartózkodó képviselő ‹pl. utazási irodáé›’. – rezideál:
‘udvart tart, székel ‹valahol›’.
Nemzetközi szócsalád a latin residentia (‘szálláshely, székhely’)
nyomán, a residere (‘letelepszik, ülve marad’) igéből, a re- (‘újra’)
és sedere (‘ül’) elemek alapján. Lásd még reziduum.
reziduum – ‘üledék, csapadék’.
Vegyi szakszó, a latin residuus (‘hátramaradó’) semleges alakja a
a achát
residere (‘ülve marad, letelepszik’) igéből; ennek eredetéről lásd
rezidencia.
rezignált – ‘sorsába beletörődött’; ‘csüggedt, lemondó,
reményvesztett’. – rezignáció: ‘a rezignáltság állapota’.
Nemzetközi szó a latin resignare, resignatum (‘felbont, eltöröl,
felad’) nyomán, a re- (‘vissza’) és signare (‘megpecsétel’)
elemekből. Lásd még szignál.
rezisztál – ‘ellenáll’. – rezisztencia: ‘‹politikai› ellenállás’: passzív
rezisztencia; ‘ellenállóképesség’; ‘elektromos ellenállás’. –
rezisztens: ‘ellenállóképes’.
Nemzetközi szócsalád a latin resistere (‘ellenáll’) nyomán, a re-
(‘vissza, ellen’) és sistere (‘megáll’) elemekből; az utóbbi a stare
(‘áll’) származéka. Lásd még inzisztál, tranzisztor.
rezolúció – ‘elszántság’; ‘határozat, végzés’.
Latin szó (resolutio) a resolvere, resolutum (‘felold, megold’)
nyomán, a re- (‘újra’) és solvere (‘old’) elemekből. Lásd még
inszolvens, szolvens.
rezon – ‘ész, értelem, józanság’; ‘ésszerűség’: államrezon (‘az állam
jól megfontolt érdeke’).
A francia raison (‘értelem’) átvétele az eredeti szerinti kiejtésben;
ez a latin ratio, rationis (‘ész, értelem’) folytatója. Lásd még ráció,
rezonőr.
rezonál – ‘együtt rezeg’; ‘azonos hangot ad’; ‘érzelmileg
ráhangolódik’. – rezonáns: ‘együtt hangzó’. – rezonancia:
‘együttrezgés, egy másik test rezgésének átvétele’; ‘érzelmi
ráhangolódás, visszhang’. – rezonátor: ‘a rezonancia elvén alapuló
hangerősítő berendezés’; ‘hangszer hangszekrénye’.
Tudományos szakszócsalád a latin resonare, resonatum
(‘visszhangzik’) nyomán, a re- (‘vissza’) és sonare (‘hangzik’)
elemekből; utóbbi forrása a sonus (‘hang’).
rezonőr – ‘az eseményeket gondosan mérlegelő, józanul gondolkodó
ember’; ‘drámai mű bölcselkedő figurája, a szerző szócsöve’.
Francia szó (raisonneur), a raisonner (‘következetesen gondolkodik,
okoskodik’) származéka a raison (‘értelem’) nyomán; ennek latin
forrása azonos ráció szavunkéval.
rezorcin – ‘oldható tűk formájában kristályosodó kétértékű
fenolvegyület’.
Vegytani szakszó a latin resina (‘gyanta’) és olasz orcio (‘olajos
kanna’) elemekből, utóbbi a latin urceus folytatója.
rezümé – ‘összefoglalás, áttekintés, tartalmi kivonat’.
A francia résumé (‘összefoglalás’) átvétele német közvetítéssel; ez
a résumer (‘summáz’) révén a latin resumere (‘újra elővesz’) igéből
ered a re- (‘újra’) és sumere (‘fog, kézbe vesz’) elemek alapján.
rezsi – ‘fenntartási, működési költség, önköltség’.
A francia régie (‘jószágigazgatás, színpadi és filmrendezés’)
átvétele német közvetítéssel, az eredeti kiejtés szerint; a szó
forrása a régir (‘irányít’) ige, a latin regere folytatója. A fenti
jelentés úgy jött létre, hogy a német Regiekosten (‘irányítási
költségek’) magyar félfordítása, a rezsiköltség első eleme
önállósult, magába szívva az összetétel jelentését. Lásd még
dirigál, direkt, reál, regále, régens, regiment, régió, reglama,
regnál, regula, rektor, rezsim, rigolya, royalista.
rezsim – ‘uralom’; ‘uralmi, kormányzati rendszer’.
A francia régime (‘uralmi rendszer; étrend, diéta’) átvétele német
közvetítéssel, az eredetinek megfelelő kiejtés szerint. Forrása a
latin regimen (‘vezetés, kormányzás’) a regere (‘irányít, vezet’) ige
alapján. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále, régens, regiment,
régió, reglama, regnál, regula, rektor, rezsi, rigolya, royalista.
rezsó – lásd resó
rézsút – ‘ferdén, srégen’. Származékai: rézsútos, rézsű.
A szócsalád rézs- vagy rézsü alapszava ismeretlen eredetű; a ~ is
alighanem rézsüt, rézsűt volt eredetileg, locativusi -t raggal, csak
az út szó népetimológiás beleértése alakította jelen formájára.
rí – ‘sír’; ‘‹régebben› süvölt, bőg’. Származéka: (meg)ríkat.
Ősi hangutánzó szó; lásd még réja, riad, rian, riaszt, rigó, rikácsol,
rikít, rikkant, rikolt, rimánkodik, ripakodik, rivall.
riad – ‘üvölt, harsan’:…merész ajakát hadi dalnak eresztvén / A riadó
vak mélységet fölverje szavával (Vörösmarty); ‘ijed’; ‘‹álmából›
fölrezzen’. Származékok és kapcsolt szavak: riadás, riadó,
riadalom; riaszt, riasztás, riasztó; riogat.
A ~ és a többi szó a rí származéka kezdő, műveltető, illetve
gyakorító képzővel. A jelentések közül a hangadással
kapcsolatosak az eredetiek; az ijedség mai jelentésköre a hirtelen
hangadás keltette érzelmi állapotra utal.
rian – ‘harsan, rivall’; ‘‹tó jege› zajosan megreped’. Származékai:
rianó, rianás.
A hangutánzó rí mozzanatos származéka. Lásd még riad.
ribanc – ‘szajha’.
A szláv eredetű, nyelvjárási ribál (‘tép, szaggat’) származéka lehet
a játszi -nc képzőegyüttessel (mint lafanc, virgonc), elsődlegesen
‘rongy’ jelentéssel. A ‘rongy’  ‘szajha’ jelentésfejlődésre példa a
cafat, ringyó.
ribillió – ‘zűrzavar, kavarodás, felfordulás’.
A rebellió alakváltozata, amely ebben az átvitt jelentésben rögzült.
ribiszke – ‘ribizli’.
- 307 - oldal
Kicsinyítő képzős alak egy elavult ribesz (‘ribizli’) szóból; ennek
eredetéről lásd ribizli.
ribizli – ‘bokron fürtösen termő, apró piros bogyójú, savanykás
gyümölcs’.
A bajor-osztrák ribisl átvétele; ez kicsinyítő képzős forma egy régi
német ribes alakból, amely a latin ribes (‘ribizli’) megfelelője, és az
arabon át a perzsa rébász szóra megy vissza, ámbár ez rebarbara-
félét jelentett. A szóvégen a szillabikus l szokott feloldását találjuk
(mint fuszekli, hokedli, kifli). Lásd még ribiszke.
riboflavin – ‘a B2 vitamin kémiai neve’.
A ribonsav és a latin flavus (‘sárga’) elemekből; az előbbi a latin
arabinosum (‘arábiai’) származéka.
ricercar – [ricserkár] ‘korai hangszeres zenei műfaj, a fúga elődje’.
Olasz zenei szakszó, tkp. ‘keresés’, a szólamok egymás utáni
futására értve. A ri- elem a nyomósító szerepű latin re- előtagnak, a
cercar a népi latin circare (‘körben jár, keres’) igének a folytatója a
circus (‘kör’) nyomán. Lásd még cirka, cirkál, cirkalom, cirkulál.
richtig – ‘csak azért is, éppenséggel, no persze’: richtig engem
szúrtak ki.
A német richtig, azaz ‘helyes(en), pontos(an), valóban, éppen’
átvétele az igénytelen köznyelvben.
ricinus – ‘olajos magvú növény, amelynek olaja hashajtóként
használatos’.
Latin szó, tkp. ‘kullancs, tetű’, a növény magva ugyanis e rovarokra
emlékeztet.
ricsaj – ‘lárma, zaj, kiabálás’.
A szlovák ryčaj (‘rikoltozás’) átvétele; forrása a ryčať (‘ordít’) ige.
Hangutánzó szó, s csak ezen a szinten rokon a magyar rikolt, rivall
igékkel.
rideg – ‘barátságtalan, elutasító, részvétlen ‹ember›’; ‘zord, sivár,
kietlen ‹táj›’; ‘télen-nyáron szabad ég alatt tartott ‹jószág›’: rideg
marha; ‘merev ‹anyag, fém›’; ‘‹régen, nyelvjárásokban›
egyedülálló, nőtlen, magános ‹férfi›’: rideg legény.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy a német ledig (‘magános,
szabad, lekötetlen’) középfelnémet ledec, lidic formáiból ered. E
nézetet támogatja, hogy a szó legkorábbról kimutatott példái ilyen
jelentésűek; ellene szól viszont, hogy a szóeleji l  r hangfejlődést
nehéz magyarázni. A szó mai elsődleges jelentésköre talán a hideg
beleértésével teljesedett ki.
ridikül – lásd retikül
rigiditás – ‘merevség’.
Latin szó, a rigidus (‘merev, kemény, hajlíthatatlan’) származéka a
rigere (‘mered, gémberedik, duzzad’) igéből. Lásd még rigorózus.
rigli – ‘tolózár, retesz’.
A német Riegel (‘keresztgerenda, retesz’) átvétele a szillabikus l
szokott feloldásával (mint hokedli, kifli).
rigmus – ‘tréfás vers, rímes mondóka’.
A ritmus alakváltozata, amely jelentésében is elkülönült; a t  g
hangváltozás talán a regös hatásának tudható be.
rigó – ‘többféle énekes madár neve’: feketerigó, sárgarigó.
Valószínűleg hangutánzó eredetű szó a rikkant, rikolt családjából. A
k  g hangváltozásra kevés a példa, de tény, hogy igen régen
történhetett, mert a 12. század végén a ~ már jelen alakjában
bukkant fel.
rigolyás – ‘bogaras, szeszélyes, kötekedő, különcködő’. Származéka:
rigolya.
A ~ a regulás (‘szabályokhoz túlzottan ragaszkodó’) régi
alakváltozata; a latin regula a regere (‘irányít, szabályoz’) igéből
való.
rigorózus – ‘mereven szigorú’.
Latin szó, a rigor (‘merevség, szigorúság’) származéka a rigere
(‘mered, gémberedik, duzzad’) igéből. Lásd még rigiditás.
rikácsol – ‘éles és kellemetlen hangon kiabál, énekel’.
Hangutánzó szó, a rí származéka a köhécsel, kodácsol igékből
ismerős gyakorító képzőegyüttessel és a (talán) mozzanatos -k
elemmel, amely a rí más szórokonaiban is ott van (lásd rikít,
rikkant, rikolt).
rikít – ‘kiabál’; ‘‹szín› nagyon éles, szembántó’. Származéka: rikító.
Hangutánzó szó, a rí származéka a (talán) mozzanatos -k elemmel,
amely a rí más szórokonaiban is ott van (lásd rikácsol, rikkant,
rikolt).
rikkant – ‘felrikolt’. Származékai: rikkan, rikongat, rikkancs.
Hangutánzó szó, a rí származéka a mozzanatos -k elemmel, amely
a rí más szórokonaiban is ott van (lásd rikácsol, rikít, rikolt). A
rikkancs ma általános jelentésében (‘mozgó újságárus’) vagy
százéves, de sokkal régebben él, előbb ‘kacsa’, majd ‘kanász’ és
‘kikiáltó’ volt.
rikolt – ‘hevesen, éles hangon kiált’. Származékai: rikoltás, rikoltoz.
Hangutánzó szó, a rí származéka a (talán) mozzanatos -k elemmel,
amely a rí más szórokonaiban is ott van (lásd rikácsol, rikkant,
rikolt).
riksdag – [ríkszdág] ‘a svéd országgyűlés’.
A svéd rik (‘ország’) és dag (‘nap; ‹régen› gyűlés’) összetétele; a
szó tükörfordítás a német Reichstag (‘birodalmi gyűlés,
országgyűlés’) nyomán.
a achát
rím – ‘verssorok sorvégi összecsengése’. Származékai: rímes, rímel,
rímelő, rímelés.
A francia rime átvétele; ez az ófrancia rithme révén a latin rhytmus
szóra megy vissza; eredete tehát azonos ritmus szavunkéval. A
jelentésváltozás azon alapszik, hogy a ~ is azonos vagy rokon
mozzanat szabályos visszatérése, akár a ritmus esetében.
rima – ‘szajha’.
Bizonytalan eredetű szó; egy feltevés szerint az orvosi latin rima
pudendi (‘szeméremrés’) első elemével azonos, de ennek nyomós
szempontok mondanak ellent.
rimánkodik – ‘könyörög’.
Bizonytalan eredetű szó; talán a rí származéka, amelynek
képzésmódja a reménykedik mintáját követte.
rinforzando – ‘fokozódó hangerővel ‹adandó elő›’.
Az olasz rinforzando (‘erősítve’) a latin re- (‘újra’), in- (‘bele’) és az
olasz forza (‘erő’) elemekből áll, az utóbbi a késő latin fortia révén
a fortis (‘erős’) folytatója. Lásd még forte.
ring – ‘szorító ‹ökölvívásban›’.
Az angol ring (‘gyűrű, kör, szorító’) átvétele; ez az angolszász és
ófelnémet hrinc (‘kör, gyűrű’) tanúsága szerint oldalági rokona
korong szavunk szláv krong, krug előzményének. Lásd még ringli,
ringlispíl.
ringat – ‘himbál, ‹karjában› könnyeden ide-oda mozgat’; ‘valamely
(kellemes) állapotba juttat’: álomba, ábrándokba ringat.
Származékai: ringató, ringatás, ring, ringás, ringó.
A ~ a renget (lásd reng) mély hangrendű alakváltozata; viszonyuk
olyan, mint a nyekken–nyikkan, reszel–riszál szópárok tagjaié. A
ring valószínűleg elvonás eredménye.
ringli – ‘szardellagyűrű’; ‘fémkarika’.
A német Ringel (‘gyűrűcske’) bajor-osztrák ringl, ringli alakjának
átvétele. Lásd még ring, ringlispíl.
ringlispíl – ‘körhinta’.
A német Ringelspiel átvétele a Ringel (‘gyűrű’) és Spiel (‘játék’)
elemek alapján. A német szó eredetileg egy lovasjáték neve volt:
kör alakú pályán vágtató lovasoknak felfüggesztett karikán dárdát
kellett keresztüldobniuk. Lásd még ring, ringli.
ringló – ‘gömbölyű, édes, nagy szemű szilvaféle gyümölcs’.
Az ausztriai német Ringlotte átvétele; ez az irodalmi német
Reneklode változata; forrása a francia reine-Claude, azaz ‘Claude
királyné’. Ezt a nevet a gyümölcs I. Ferenc francia király Claude,
azaz Klaudia nevű feleségének tiszteletére kapta. A magyar szó
korábbi ringlót alakjának t eleme azért kopott le, mert tárgyragnak
érződött.
ringyó – ‘szajha’.
A rongy szóból, annak ikerített ringy-rongy formájából ered -ó
kicsinyítő képzővel; a jelentések megfeleléséről lásd cafat, ribanc.
rinocérosz – ‘orrszarvú’.
Nemzetközi szó a latin rhinoceros, illetve előzménye, a görög
rhinokerósz nyomán, a rhisz, rhinosz (‘orr’) és kerasz (‘szarv’)
elemekből. Lásd még keratin, rinoplasztika.
rinoplasztika – ‘orrformálás plasztikai sebészet útján’.
Orvosi szakszó a görög rhisz, rhinosz (‘orr’) és a plasztika
elemekből. Lásd még rinocérosz.
ripacs – ‘himlőhely, rücsök’; ‘olcsó hatásokra törekvő, rossz színész’.
Származékai: ripacsos, ripacskodik.
Ismeretlen eredetű szó. Fenti második jelentése egy Ripacs nevű
lezüllött kóbor színész nevéből ered, aki Szigeti József egyik
vígjátékának figurája volt. Lásd még ripityára.
ripakodik – ‘‹rá- igekötővel › ráförmed, rárivall’.
A rí származéka a gyakorító, visszaható -kodik képzővel, de p
eleme problematikus. Mivel a ~nak van régi és tájnyelvi rivakodik
alakja is, feltehető, hogy a p a v helyett áll (mint szív  szipákol),
maga a v pedig a rí tövéhez tartozik (síró-rívó). Kevésbé valószínű,
hogy a p mozzanatos képző, mint az állapodik, ülepedik igékben.
Lásd még rivall.
ripityára – ‘darabokra ‹törik›’.
Alighanem megszilárdult ragos alakulat a ripacs ripaty
alakváltozatából, annak eredetibb ‘göröngy’ jelentése alapján; a
ripatyára (‘morzsájára, darabjára’) második szótagjába hasonulásos
i lépett be.
riport – ‘(helyszíni) tudósítás’. – riporter: ‘(kiküldött) tudósító’.
Az angol report (‘beszámol’), reporter átvétele az eredeti kiejtésnek
megfelelő alakban. A report a francia rapporter folytatója;
eredetéről lásd raport.
riposzt – ‘visszavágás ‹vívásban›’; ‘talpraesett, csattanós válasz’.
A francia riposte átvétele német közvetítéssel; előzménye az olasz
risposta (‘találó válasz, visszavágás’) a rispondere (‘válaszol’)
igéből; ennek előzménye a latin respondere a re- (‘viszont’) és
spondere (‘ígér’) elemek alapján.
ripők – ‘durva, pimasz, faragatlan fickó’.
Ismeretlen eredetű szó. Nem lehetetlen, hogy köze van a ripacshoz,
de ennek részletei tisztázatlanok.
ripsz – ‘bordázott szövésű kelmefajta’.
Vendégszó a német Rips nyomán; ez az angol ribs (‘bordák’) kiejtés
szerinti átvétele.
- 308 - oldal
ripsz-ropsz – ‘villámgyorsan, egykettőre’.
A hangfestő eredetű német ripsraps ikerszó átvétele; a magyar
hangalak o-ja talán a ripeg-ropog hatását, esetleg a beleértését
mutatja.
riska – ‘vöröses szőrű tehén ‹állatnévként is›’.
A szlovák ryška átvétele; ez kicsinyített forma a rysavy (‘vöröses’)
szóból.
riszál – ‘‹derekát, csípőjét, farát járás vagy tánc közben› rázza, ide-
oda mozgatja’; ‘‹tájnyelven› nyiszál, csiszol’.
Teljes jelentésköréből ítélve hangutánzó, hangfestő eredetű szó a
reszel, távolabbról a rezeg, reszket családjából; ma általános
jelentése már nem a hangzás, hanem a mozgás hasonlóságán
alapul.
ritardando – ‘késleltetve, meglassulva ‹adandó elő›’.
Olasz zenei szakszó a ritardare (‘késleltet’) nyomán, amely a latin
retardare folytatója; erről lásd retardál.
ritenuto – ‘fokozatosan visszatartva ‹adandó elő›’.
Olasz zenei szakszó a ritenere, ritenuto (‘visszatart’) nyomán,
amely a latin retinere folytatója a re- (‘vissza’) és tenere (‘tart’)
elemekből.
ritka – ‘kevés darabban, példányban található’: ritka az ilyen őszinte
ember; ‘aminek darabjai, elemei a szokottnál távolabb esnek
egymástól’: ritka erdő, ritka haj; ‘különlegesen kiváló, nagyfokú’:
ritka bölcsességről tett tanúságot. Származékai: ritkaság, ritkít,
ritkítás, ritkul, ritkuló, ritkulás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát rijetki, szlovák riedky (‘ritka’). A
magyarba egy nő- vagy semlegesnemű déli szláv riedka, illetve
riedko alak kerülhetett; a t zöngésség szerinti hasonulás
eredménye.
ritmus – ‘időbeli jelenségek szabályos váltakozása, visszatérése’:
szívritmus; ‘versben, zenében különféle hangzó elemek (rövid–
hosszú, hangsúlyos-hangsúlytalan) szabályszerű visszatérése’;
‘térbeli formák szabályos, arányos elrendezése’: az épület
homlokzatának ritmusa. – ritmikus: ‘ritmusos, ütemes, szabályosan
ismétlődő’. – ritmika: ‘a ritmus elmélete’; ‘a ritmus rendje,
rendszere ‹valamely körben›’: az ókori görög ritmika.
Tudományos és művészeti szakszócsalád a latin rhythmus, illetve
előzménye, a görög rhüthmosz (‘szabályosan visszatérő mozgás,
ütem, arány, rend’) nyomán; ez végső soron a rheó (‘folyik’) ige
származéka. Lásd még reuma, rím, rítus.
ritornell – ‘változó részek közt állandóan visszatérő zenei közjáték’;
‘háromsoros versszak axa rímképlettel’: Fresco-ritornell (Petőfi
versének címe).
Olasz irodalmi szakszó (ritornello), a ritorno (‘visszatérés’)
kicsinyített alakja; latin előzménye azonos retúr szavunkéval. A ~ a
német Ritornell átvétele.
rítus – ‘vallásos szertartások megszabott rendje’. – rituális:
‘szertartási, szertartásos’.
Nemzetközi szócsalád a latin ritus (‘szokás, szertartás’) nyomán,
amely valószínűleg egy ősi indoeurópai rí- (‘megy, folyik’) tőből
ered, így oldalági rokona a görög rheó (‘folyik’) származékainak is:
lásd reuma, ritmus.
rittyent – ‘hirtelen készít, összeüt’; ‘csap, üt, vág’: odarittyent.
Hangutánzó eredetű szó.
rivalda – ‘a színpadnak a nézőtér felőli pereme és a függöny közötti
rész’: rivaldafény.
Az olasz ribalta magyarosodott formája; ez azt a csapódeszkát
jelentette, amely a színpad elején álló gyertya- illetve lámpasort
takarta; forrása a rivolgere, rivolto (‘megfordít’) ige a latin
revolvere nyomán; eredetéről lásd revolver.
rivális – ‘vetélytárs’. – rivalizál: ‘vetélkedik, verseng ‹valakivel
valamiért, valakiért›’.
A latin rivalis átvétele; ez a rivus (‘patak, csatorna’) származéka, és
főnévként olyan birtokszomszédok egyikét jelentette, akiknek
közös öntözőcsatornából volt vízkivételi joguk. A szónak már az
ókorban kialakult ‘(szerelmi) vetélytárs’ értelme. A rivalizál a
francia rivaliser átvétele német közvetítéssel. Lásd még derivál.
rivall – ‘‹rá- igekötővel › indulatosan, rikoltva kiált valakire’; ‘‹fúvós
hangszer› harsány, éles hangon szól’. Származékai: rivalog, rivalgó,
rivalgás.
A rí származéka mozzanatos -ll képzővel (mint szökell); a v
alighanem a rív- tőváltozat eleme (lásd sírás-rívás). Lásd még
ripakodik.
rizalit – ‘épületek közepén vagy sarkain előreugró, tagolt
homlokzatrész’.
A német Risalit átvétele; forrása az olasz risalto (‘kiemelkedés’) a
risaltare (‘kiugrik, kiemelkedik’) igéből; latin előzménye a salire,
saltum (‘ugrik’) nyomatékosító re- előtaggal. Lásd még szaltó.
rizibizi – ‘zöldborsós rizskása’.
Az ausztriai német Risibisi átvétele, amely a velencei olasz risi e
bisi (‘rizs és borsó’) ételnévből származik; ennek elemei riso (‘rizs’)
és biso (‘borsó’), utóbbi a latin pisum révén a görög piszosz
(‘borsó’) szóra vezethető vissza. Lásd még rizottó, rizs.
rizike – ‘ehető erdei gombafaj’.
A szlovák rydzik átvétele; a szóvég a csiperke s hasonló
a achát
növénynevek analógiás hatására alakult ki.
rizikó – ‘kockázat’.
Az olasz risico átvétele a német Risiko közvetítésével. Eredete
vitatott. Alighanem azonos a spanyol risco (‘szirt’) szóval, amely a
latin resecare (‘levág’) származéka (lásd reszekál), tehát ‘levágott,
meredek szirt’, amely az arra hajózók számára veszélyt jelentett.
Más magyarázat szerint a ~ az arab rizk (‘természetbeni adó’) szó
folytatója, s innen ered az ‘anyagi kár veszélye’ jelentés.
rizling – ‘apró szemű borszőlőfajta’; ‘ebből készült fehérbor’.
A tisztázatlan eredetű német Riesling átvétele.
rizóma – ‘gyökértörzs’.
Görög szó (rhidzóma) a rhidza (‘gyökér’) nyomán.
rizottó – ‘zöldséges hússal kevert párolt rizs’.
Az olasz risotto átvétele; ez a riso (‘rizs’) kicsinyített származéka.
Lásd még rizibizi, rizs.
rizs – ‘vízzel elárasztott talajon termő gabonaféle’; ‘ennek hántoltan
fehér szemtermése, a belőle készült étel’.
Az olasz riso északi tájnyelvi ris alakjának átvétele a szóvég
zöngésülésével. Az olaszba a bizánci görög rizi vagy az arab ruzz
révén került; ezek végső, valószínűleg indiai forrása tisztázatlan.
rizsma – ‘papír mértékegysége, ötszáz, illetve ezer ív’.
Az arab rizma (‘köteg, csomó’) átvétele északolasz tájnyelvi risma
alakon keresztül; hangalakja úgy fejlődött, mint dézma  dézsma.
ró – ‘‹vonalakat, jeleket, betűket› bekarcol, bevés’; ‘feljegyez ‹berótt
vonalakkal›’: felró; ‘‹utat, területet› bejár’: az utcákat rója; ‘‹adót,
kötelességet, büntetést› kivet, kiszab’; ‘rosszallását fejezi ki’:
megró. Származékai: rovás, rovó, rovott, rovátkol, rovátka,
rovátkás.
Ősi örökség a finnugor korból: osztják rogatta (‘egy darabot levág’),
cseremisz roem (‘vág, vés’). A ‘vés’ alapjelentésből a továbbiak
annak alapján érthetők, hogy sokáig a tartozások vagy a jószág
számontartása, az adó kivetése fapálcákba vésett rovátkák útján
történt. A ‘bűnéül felró’ az adósság felrovására utal, s ebből adódik
a megró, megrovás, iskolai rovó. Az utcát rója kifejezés annak
emléke, hogy az adókivetők utcánként vették sorra a portákat, s a
rovás alapján állapították meg vagy hajtották be az adót. Lásd még
ravatal, rovancs, rovar, rovat.
robber – ‘két nyert játékból álló játszma ‹bridzsben›’.
A német Robber átvétele, ez viszont az angol rubberé, amelynek
eredete ismeretlen, nincs ugyanis köze a rub (‘dörzsöl’) igéhez.
robinzonád – ‘lakatlan szigetre vetődött(ek) kalandjairól szóló
történet’.
Defoe hősének, Robinson Crusoe-nak a nevéből; az -ád képzőféle
megfelel a magyar Iliász, Zrínyiász szavakban álló -ásznak, és az
előbbi cím francia Iliade formájának a végéről vonódott el.
robog – ‘‹jármű ütemes robajjal› sebesen halad’; ‘‹gyors járművön›
utazik, hajt’: a városba robogtak. Származékok és kapcsolt szavak:
robogó, robogás; robban, robbant, robbanó, robbanás, robbantás,
robbanékony; robaj, robajlik.
Hangutánzó eredetű szócsalád; ez főleg a mozzanatos robban
igében és származékaiban nyilvánvaló, a ~ mai jelentésköre
viszont másodlagos a mozgás keltette zaj érzékeltetéséhez képest.
roborál – ‘‹lefogyott, leromlott szervezetet› megerősít, feltáplál’ . –
roboráns: ‘erősítő gyógyszer’.
Orvosi szakszavak a latin roborare (‘erősít, edz’) nyomán, a robur,
roboris (‘keményfa; erő, szilárdság’) szóból. Lásd még robusztus.
robot1 – ‘úrdolga, jobbágyok kötelező ingyenmunkája a földesúr
részére’; ‘kényszerből végzett, fárasztó munka’. Származékai:
robotos, robotol.
A német Robot átvétele; ez szláv eredetű, lásd rabota. Lásd még
robot2.
robot2 – ‘emberi munka fázisait önműködően végző gépezet’:
konyhai robot, robotpilóta; ‘‹a fantasztikus irodalomban› emberi
alakkal és intelligenciával bíró gépezet’: robotember.
Karel Čapek „R.U.R” című fantasztikus regényében alkotta meg ezt
a szót a cseh robota (‘munka’) szóvégi rövidítésével. Lásd még
rabota.
robusztus – ‘markos, tagbaszakadt’.
Latin szó (robustus), a.m. ‘tölgyből, keményfából való; erős,
kemény’, a robur (‘tölgyfa; erő, szilárdság’) származéka ennek
korábbi robus alakja nyomán. Lásd még roborál
rock – [rok] ‘az 1950-es években Amerikában kialakult lüktető,
kemény ritmikájú tánczenei stílus’. – rocker: ‘rockzenekar tagja,
rockénekes’; ‘motoron száguldozó fekete bőrruhás, rockrajongó
fiatal’.
A ~ angol szó, a.m. ‘ringat(ás), rángat(ás)’.
rocska – ‘fejőedény, csöbör’.
Szláv eredetű szó: szlovén ročka (‘kanna, korsó’), szlovák ručka
(‘fogantyú’); ezek a szavak ‘kezecske’ jelentésűek, s eredetileg a
különböző edények fülére, fogójára értődhettek. Nyelvjárási szó.
rodeo – ‘cowboyok ügyességi versenye, rideg marhák és lovak
betörése lóhátról közönség előtt’.
Spanyol szó, tkp. ‘marhavásártér’ a rodear (‘körbejár, bekerít’)
igéből, forrása a latin rotare (‘forgat’) a rota (‘kerék’) nyomán. Lásd
még roletta, roller, rolni, roló, rondella, rondó, rotáció, rotunda,
- 309 - oldal
rulett, rund.
ródium – ‘a platinacsoportba tartozó nemesfém’.
Tudományos szakszó a görög rhodon (‘rózsa’) szóból az elemek
többségében szereplő latin -ium végződéssel, a fém színe alapján.
Lásd még rododendron.
ródli – ‘szánkó’.
A német Rodel tájnyelvi rodl alakjának átvétele a szillabikus l
szokott feloldásával (mint kifli, rigli).
rododendron – ‘havasi rózsa, bíbor virágú díszcserje’.
Görög név (rhododendron) a rhodon (‘rózsa’) és dendron (‘fa’)
elemekből. Lásd még ródium.
rogy – ‘összeroskadva esik, dől’: térdre, földre rogy. Származékok és
kapcsolt szavak: rogyadozik, rogyásig; roggyan, roggyant.
Bizonytalan, talán hangutánzó, hangfestő eredetű szó.
rohad – ‘‹szerves anyag› bűzös gázokat fejlesztve bomlik’; ‘‹személy›
senyved’: börtönben rohad; ‘‹társadalom, intézmény› erkölcsileg
bomlik, züllik’. Származékai: rohadt, rohadó, rohadás, rohadék,
rohaszt.
Feltehetőleg az ismeretlen eredetű, elavult roh (‘fekete’)
származéka, a gyümölcs rohadása, seb üszkösödése során
jelentkező feketés elszíneződés alapján. Kevésbé valószínű a
hasonló jelentésű rothad igével való etimológiai kapcsolata.
roham – ‘gyors katonai támadás’; ‘kóros tünetek hirtelen fellépése’:
lázroham, köhögési roham; ‘hirtelen támadt erős felindultság’:
őszinteségi roham. Származékai: rohamos, rohamoz.
Nyelvújítási alkotás a rohan ige tövéből, az álom, folyam, öröm s
hasonló szavak deverbális -m névszóképzőjével.
rohan – ‘gyorsan fut, sebesen halad’; ‘gyorsan múlik’: rohan az idő.
Származékai: rohanás, rohangál.
Hangutánzó szó, a nagyobb tömegű és gyorsan mozgó tárgyak
keltette zajokat, levegősuhogást imitálja. Lásd még roham, röhög.
rojt – ‘csomózott szálakból álló szegélydísz ‹szőnyegen, szőttesen›’;
‘bojt’; ‘kopott ruhadarab szélén szabadon lógó szálak’.
Származékai: rojtos, rojtosodik, rojtoz.
Bizonytalan eredetű szó; lehet, hogy a rost jelentésben elkülönült
alakváltozata.
róka – ‘kutyaféle, bozontos farkú, nyúlánk testű ragadozó állat’;
‘ravasz ember’.
A ravasz finnugor eredetű rav- vagy rov- tövéből származik
kicsinyítő -ka képzővel: ravka  rauka  róka vagy rovka  rouka
 róka. Lásd még rókázik.
rókázik – ‘‹részegen› hány, okádik’.
A róka szó igei származéka a régi rókát nyúz, rókát szaggat
szólások ‘hány’ jelentése alapján. Ennek szemléleti hátterét nem
ismerjük, de kétségtelen, hogy Európa-szerte általános hiedelem
állhat mögötte. Az ilyen értelmű német einen Fuchs schinden,
rupfen (‘rókát nyúz, szaggat’) éppenséggel lehetett a mi szólásaink
mintája, de az angol fox vagy a francia renarder ‘hány’ jelentése
tágabb összefüggéseket sejtet (fox, renard a.m. ‘róka’).
rokfort – ‘csípős ízű, zölden erezett lágy juhsajt’.
A francia Roquefort [rokfor] város nevéből.
rokka – ‘fonásra való, lábbal hajtott hagyományos eszköz’.
A germán nyelvekben általános, skandináv eredetű, ‘guzsaly’
jelentésű rokk (angol rock, dán rok, német Rocken) magyar
származéka; szavunk közvetlen forrása vagy a német szó
középfelnémet rocke előzménye, vagy inkább az azonos germán
tőből való olasz rocca volt. Lásd még rakéta, rokolya.
rokkan – ‘roskad, tömörül’; ‘‹többnyire meg- igekötővel›
megnyomorodik’. Származékai: rokkant, rokkantság, rokkantsági.
Az ige rok(k)- alapszava ősi örökség az ugor korból: vogul ravt-
(‘dob, vet’), osztják ragvel (‘lerogy’), rahta (‘lesüllyed’); a magyar
-n mozzanatos képző.
rokokó – ‘a barokkot követő cikornyás, parádésan díszítő 18. századi
stílus’.
Nemzetközi szó a francia rococo nyomán. Ez alighanem
gúnynévként keletkezett, szabálytalan képzéssel, a rocaille
(‘kagylódísz’) szóból, amely a roc (‘kő, szikla’) származéka a népi
latin rocca nyomán; a kagylódísz a barokk és főleg a ~ kedvelt
díszítő motívuma volt.
rokolya – ‘szoknya’.
A bajor-osztrák rockl, rockele (‘szoknya’) alakok feltehető
középfelnémet előzményének átvétele hangrendi illeszkedéssel és
palatalizációval: rockele  rokola  rokolya.
rokon – ‘‹valakivel› családi kapcsolatban álló (személy)’;
‘‹rendszertani, leszármazási tekintetben vagy egyéniségben,
felfogásban› közel álló (személy)’: rokon fajok, nyelvrokon, lelki
rokon. Származékai: rokoni, rokonság, rokonsági, rokonít,
rokonítás, rokontalan, rokontalanság.
Egy rok- alapszó locativusi -n raggal megszilárdult alakja, amely
eredetileg ‘közel’ jelentésű határozószó volt. Az alapszó ősi örökség
az uráli korból: vogul rav- (‘megközelít’), osztják rahti (‘rokon’), finn
rakas (‘kedves’), szamojéd rak (‘közel’); ezek nyomán egy
ősmagyar rak igenévszó tételezhető fel ‘közeledik’, illetve
‘közelség’ jelentéssel. A határozóragos ~ szóban ‘közel’  ‘közeli’
 ‘vérségileg közel álló (személy)’ jelentésfejlődés ment végbe.
a achát
Lásd még rokonszenv.
rokonszenv – ‘ösztönös vonzódás’. Származékai: rokonszenves,
rokonszenvez.
Nyelvújítási szóalkotás a latin, végső soron görög eredetű
szimpátia magyarítására. A -szenv elem természetesen a szenved
kikövetkeztetett töve, ez az ige ugyanis a görög pathoszban rejlő
értelmi kettősségnek (‘szenvedés, szenvedély’) megfelelően pozitív
érzelem kifejezésére is alkalmas. Hasonló szóalkotás az ellenszenv,
hasonszenvi.
róla – ‘az említett személyről, dologról’.
Ragos névmási alakulat, ablativusi -l ragos forma a rá alapszavából,
birtokos személyjellel.
rolád – ‘töltött hús- vagy süteménytekercs’.
A francia roulade (‘hústekercs’) átvétele német közvetítéssel; a
franciáénak megfelelőbb [rulád] ejtés talán a roló, roletta szavak
hatására módosult. A francia szó a rouler (‘gördül, gördít’)
származéka; ennek előzménye a késői latin rotulare (‘forog’) a latin
rotula (‘kerekecske’) nyomán, amely a rota (‘kerék’) kicsinyített
formája. Lásd még rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondella, rondó,
rotáció, rotunda, rulett, rund.
roletta – ‘felhúzható vászonredőny’.
A bajor-osztrák rolette átvétele a szóvég latinosításával; francia
forrása azonos rulett szavunkéval. Lásd még rolád, roller, roló,
rondella, rondó, rotáció, rotunda, rund.
roller – ‘kétkerekű, lábbal lökött, kormányozható játék jármű’.
A német Roller átvétele a rollen (‘gördül’) ige nyomán; ez a francia
rouler átvétele, amelynek eredetéről lásd rolád. Lásd még rodeó,
roletta, rolni, rotáció, rotunda, rulett, rund.
rolni – ‘tekercs, görgő’.
A német Rolle (‘tekercs’) tájnyelvi rolln alakjának átvétele a
szillabikus n szokott feloldásával (mint fecni, kalucsni, kapucni). A
német szó az ófrancián keresztül a latin rota (‘kerék’) kicsinyített
rotula alakjára vezethető vissza. Lásd még rodeó, rolád, roletta,
roller, roló, rondella, rondó, rondella, rondó, rotáció, rotunda, rulett,
rund.
roló – ‘gördülő vászonfüggöny’; ‘redőny’.
A német Rouleau ausztriai német Rollo formájának átvétele.
Forrása, a francia rouleau (‘henger, tekercs’) a rouler igéből ered;
ennek előzményeiről lásd rolád. Lásd még rodeó, roletta, roller,
rolni, rondella, rondó, rotáció, rotunda, rulett, rund.
rom – ‘elpusztult építmény maradványa’; ‘pusztulás nyomán
megmaradt rész, töredék’: vagyona romjaiból él. Származéka:
romos.
Elvonás a romlik igéből.
roma – ‘cigány’.
Saját elnevezés: romani, romanoi.
román1 – ‘újlatin nyelvet beszélő délkelet-európai nép tagja, e nép
nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
A nép saját român nevéből, amely a latin Romanus (‘római’)
szabályos fejleménye. Lásd még román2, román3, románc,
romantika.
román2 – ‘a gótikát megelőző, a római építészet hagyományait
továbbfejlesztő középkori (építészeti) stílus’; ‘‹melléknévként› e
stílusra jellemző, vele kapcsolatos’: román homlokzat; ‘a vulgáris
latinból kialakult újlatin ‹nyelv›’: a román nyelvek. – romanista: ‘a
román vagy újlatin nyelvek és irodalmak tudósa’. – romanisztika:
‘a román vagy újlatin nyelvekkel és irodalmakkal foglalkozó
tudomány’.
Nemzetközi szócsalád a francia roman, illetve romaniste szavak
nyomán, amelyek végső soron a latin Romanus (‘római’) szóban
gyökereznek. Lásd még román1, román3, románc, romantika.
román3 – ‘‹régen› regény’: Szánkáz, s esik néha olyan is a szánba, /
Amilyent nemigen tennének románba (Csokonai).
A francia roman átvétele német közvetítéssel; ez az ófrancia
romant, romanz (lásd románc) származéka, s eredetileg a
középkori verses regényekre alkalmazták. Lásd még román1,
román2, románc, romantika.
románc – ‘középkori eredetű, a balladával rokon rövid elbeszélő
költemény’; ‘viszonylag kötetlen formájú, érzelmes zenedarab’:
Beethoven F-dúr románca; ‘érzelmes, szerelmes kapcsolat’.
Nemzetközi szó a francia romance alapján, amely az ófrancia
romanz folytatása. Forrása a késő latin Romanice határozószó a
loqui Romanice (‘rómaiul beszél’) kifejezésből; ez a népi latinból
lett utódnyelvekre utalt, szembeállítva őket a klasszikus latinnal. A
szó provanszál, olasz, francia, spanyol megfelelői (romanz,
romanza, romance) később az e nyelveken született költészetre
értődtek, majd jelentésszűkülés révén annak egyes műfajaira. Lásd
még román1, román2, román3, romantika.
romantika – ‘19. századi irodalmi, művészeti irányzat, amely az
érzelmek, a képzelet és az egyén szabadságát hirdette, és a
klasszikus formák felbontására, újak teremtésére törekedett’. –
romantikus: ‘a romantika jegyében álló’; ‘ezt az irányzatot követő
(személy)’; ‘kalandos, rendkívüliségével vonzó, regényes’:
romantikus házasság, romantikus táj. – romanticizmus: ‘romantika’.
Nemzetközi szócsalád az angol romantic és romanticisme nyomán,
- 310 - oldal
amely szavak a francia roman (‘regény’) ófrancia romant
előzményéből képződtek. A magyar szavak a német Romantik,
illetve Romantizismus átvételei latinosított formában; a romantikus
magyar szóalkotás a ~ból a logika–logikus és hasonló szópárok
mintájára. Lásd még román1, román2, román3, románc.
rombol – lásd romlik
rombusz – ‘négy egyenlő oldallal határolt, nem derékszögű
négyszög’. – romboid: ‘két-két egyenlő oldallal határolt, nem
derékszögű négyszög’.
Matematikai szakszók a latin rhombus, illetve előzménye, a görög
rhombosz (‘pergő guzsaly’) nyomán, amely a rhembomai (‘forog,
bolyong’) származéka; a romboid a német Rhomboid átvétele,
forrása a görög rhomboeidosz (‘rombuszhoz hasonló’) a rhombosz
és eidosz (‘kép, képmás’) elemekből.
romlik – ‘használhatóságából fokozatosan veszít ‹tárgy, szerkezet,
ételnemű›’; ‘rossz irányba változik ‹egészségi állapot, erkölcsi
érték, időjárás stb.›’; ‘‹régen› romba dől’: Mint bástya, feszült meg
romlott torony alján (Arany). Származékok és kapcsolt szavak:
romló, romlott, romlás, romladozik, romlékony, romlékonyság,
romlatlan, romlatlanság; ront, rontó, rontás, rontott; rongál,
rongálás; rombol, romboló, rombolás.
Bizonytalan eredetű szócsalád; a rom- alapszó hangutánzó jellegű,
amely a zuhanás, ütődés keltette tompább zajokat imitálja. A ront
műveltető, a rongál gyakorító képzés; a rombol alakot talán a
bömböl, dorombol, dörömböl példája hozta létre. Lásd még rom,
roncsol, ronda, rongyos.
róna – ‘síkság, alföld’. Származéka: rónaság.
A szlovák rovný (‘egyenes’) nőnemű rovná alakjának, esetleg a
rovina (‘síkság’) szónak az átvétele. Az utóbbi esetben a két nyílt
szótagos tendencia alapján állt elő egy magyar rovna alak, majd a
v vokalizációjával rovna  rouna  róna hangfejlődés zajlott le.
roncsol – ‘rongál, pusztít, darabokra szaggat’; ‘‹fizikai hatás›
tönkretesz’: savtól, sugárzástól roncsolt szövetek. Származékok és
kapcsolt szavak: roncsolt, roncsoló, roncsolás; roncs.
A ~ valószínűleg a romlik ige rom- tövéből származik egy olyan
-sol, -csol képzővel, mely a szürcsöl, tapsol szavakban található.
Más vélemény szerint a rongyoshoz tartozó rongyol igével függ
szorosabban össze; a gy  cs megfelelésre példa: agyar 
acsarkodik. Mivel feltehető, hogy a rongyos is a romlik szó
etimológiai körébe tartozik, a két magyarázat nem áll messze
egymástól. Lásd még rom, ronda.
ronda – ‘igen csúf’. Származékai: rondaság, rondít.
Bizonytalan eredetű szó; talán a romlik rom- alapszavából való
gyakorító -d képzővel és a hinta, hulla, penge szavakban is élő
melléknévi igenévképzővel.
rondella – ‘körbástya’; ‘‹régebben› körszínház’.
A német Rondell átvétele a szóvég latinosításával. Forrása a francia
rondelle, kicsinyítő képzős forma a rond (‘kerek’) szóból, amely a
latin rotundus (‘kerek’) folytatója a rota (‘kerék’) nyomán. Lásd
még rolád, rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondó, rotáció, rotunda,
rulett, rund.
rondó – ‘egy témának közjátékokkal tarkított többszörös visszatérése
mint zenei forma’; ‘francia eredetű, 13 soros versforma’; ‘kör alakú
virágágy’.
Nemzetközi szó a francia rondeau (‘korong; körben járás’) nyomán;
ez az ófrancia rondel folytatója, vagyis közeli rokona rondella
szavunk francia előzményének. Lásd még rolád, rodeó, roletta,
roller, rolni, roló, rotáció, rotunda, rulett, rund.
rongyos – ‘szakadozott, foszlott ‹ruha, kelme›’; ‘ilyen ruhában járó
‹személy›’. Származékok és kapcsolt szavak: rongyosodik; rongyol,
rongyolódik; rongy.
Vitatott eredetű szócsalád. A ~ talán a romlik szócsaládjának rom-
tövéből ered, s rongyol alakja lehet a roncsol megfelelője (lásd ott).
Más nézet szerint a rongy az alapszó, és ez ősi örökség a finnugor
korból: osztják ratji (‘rongy’), cseremisz rondzsjem (‘fölfejt’).
ront – lásd romlik
rop – ‘‹gyors táncot› tüzesen, szenvedélyesen jár’: ropja a csárdást.
Hangutánzó ige, a ropog közeli rokona.
ropog – ‘pattogó hangot ad ‹repedező, eltörő tárgy, rágott kemény
eledel, léptek alatt a fagyott hó, meggyújtott gally, tűzifa›’.
Származékok és kapcsolt szavak: ropogó, ropogós, ropogás,
ropogtat; roppan, roppanás, roppant, roppantott.
Hangutánzó eredetű szócsalád. Lásd még reped, rop, roppant.
roppant – ‘hatalmas’: Rongyos hadak, roppant hadak (Ady);
‘módfelett’: ez roppant fontos kérdés.
A ropog családjába tartozó roppan ige befejezett melléknévi
igeneve; a fenti jelentéskör kialakulásának legtöbb részlete
tisztázatlan.
roráté – ‘hajnali mise advent időszakában’: Bús és kopott volt az
öreg Úr, / Paskolta, verte a ködöt, / Rórátéra harangozott (Ady).
A mise szövegében szereplő zsoltárvers kezdősorából való: Rorate
coeli desuper (‘Harmatozzatok, egek, a magasból’). A rorate a
rorare (‘harmatozik’) ige többes felszólító alakja a ros, roris
(‘harmat’) nyomán. Lásd még rozmaring, rozsólis.
rosál – ‘sáncol ‹sakkban›’.
a achát
Képzőcserés változat a korábbi rosíroz szóból, amely a német
rochieren átvétele. A német szó mintája a francia roquer (‘sáncol’)
volt, amely a roc (‘szirt’) szóból származik, mivel ez volt a
bástya(figura) korábbi neve, a sáncolás pedig a király és a bástya
helycseréjéből áll. A német szó roch- eleme a rokon értelmű francia
roche (‘szikla’) alakjának belekeveredésével magyarázható.
rósejbni – ‘zsírban sült kerek burgonyaszeletek’.
A bajor-osztrák rohscheiben átvétele a szillabikus n szokott
feloldásával (mint flepni, kalucsni, racsni), a roh (‘nyers’) és
Scheibe (‘korong, szelet’) elemekből.
roskad – ‘rogyadozik, omladozik’; ‘töpped’: Roskad a kásás hó (József
Attila). Származékok és kapcsolt szavak: roskadozik, roskatag,
roskaszt.
Az elavult roshad ige ros- tövének származékai, képzője a
pirkadéval azonos. A ros- talán finnugor eredetű hangfestő szó:
zürjén rizs (‘korhadt’), cseremisz raska (‘törékeny’), finn rohka
(‘puha, laza’). Lásd még rost.
rosseb – ‘vérbaj’; ‘‹szitokszóként› fene, nyavalya’: egye meg a
rosseb, mi a rossebet akarsz?
Elhomályosult összetétel: rossz seb.
rost – ‘növényi szár vázát alkotó hosszú, vékony fonalak egyike’;
‘szövet szála, eleme’: a vászon rostjai; ‘testszövet szálszerű eleme’:
izomrostok. Származéka: rostos.
Bizonytalan eredetű szó. Talán az elavult roshad ros- alapszavának
származéka az ige ‘foszladozik’ jelentése alapján, deverbális -t
képzővel, a kert, hit képzésmódjához hasonlóan. Lásd még rojt.
rosta – ‘szita’; ‘elbírálás, válogatás alkalmasság szempontjából’:
kihullt a rostán. Származéka: rostál.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák rešeto. Régebbi
resta alakjából sejthető, hogy a szó a két nyílt szótagos tendencia
és a hangrendi illeszkedés alapján fejlődött: reseta  resta 
rosta.
rostély – ‘fém rács ‹védőrácsként, ételneműk parázs fölött
sütésére›’. Származékai: rostélyos, rostélyoz.
A német Röster nyelvjárási roster alakjának átvétele; a szóvég
elhasonulással és palatalizálódással alakult ki: roster  rostél 
rostély. A német szó a rösten (‘tűz fölött pörköl’) származéka a
Rost (‘rostély’) nyomán.
rostokol – ‘vesztegel’.
A régi rostok (‘menetelő katonák pihenője’) származéka; forrása a
bajor-osztrák rasttag (‘pihenőnap’) a német Rast (‘pihenés’) és Tag
(‘nap’) elemekből.
roszog – ‘sercegő, ropogó hangot ad ‹pl. szemcsés anyag cipőtalp
alatt›’.
Hangutánzó szó.
rossz – ‘kellemetlen’; ‘‹használat céljára› meg nem felelő’;
‘működésképtelen’; ‘erkölcsileg helytelen’; ‘fegyelmezetlen,
engedetlen ‹gyerek›’; ‘‹főnévként› hátrányos dolog; gonoszság’.
Származékai: rosszaság, roszszalkodik, rosszabbodik, rosszall,
rosszalló, rosszallás.
Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból: zürjén rudzs (‘fáradt,
lankadt’). Ha az egyetlen rokonnyelvben adódó példa perdöntő,
akkor a magyarban ‘fáradt, gyenge, sovány’  ‘hitvány’ 
‘silány’ jelentésfejlődés ment végbe.
rotáció – ‘körforgás’: rotációs nyomtatás. – rotor: ‘villanymotor
forgórésze’; ‘helikopter csavarszárnya’.
Technikai szakszavak a latin rotare, rotatum (‘forgat’) nyomán,
melynek forrása a rota (‘kerék’). Lásd még rolád, rodeó, roletta,
roller, rolni, roló, rondella, rondó, rotunda, rulett, rund.
rotacizmus – ‘az r hang belépése más hang (főleg sz hang) helyébe’.
Nyelvészeti szakszó a görög rhó (‘r betű’) nyomán. A ~ példái: a
német kiesen (‘választ’) ige kor, erkoren alakjai; angol was (‘volt’)
német war megfelelője.
rothad – ‘rohad, tesped’; ‘bomlik, züllik, hanyatlik’. Származékai:
rothadó, rothadás, rothaszt.
Vitatott eredetű szó. Alighanem a rút származéka a bűnhődik,
hírhed, vénhed szavak denominális igeképzőjével, eredetileg tehát
‘megrútul’. Az is lehet, hogy a rohad igével kapcsolatos; ezt a
feltevést erősíti, hogy a két ige jelentésköre szinte teljesen azonos,
gyengíti viszont, hogy hangtanilag és alaktanilag a két igét bajos
közös nevezőre hozni.
rotunda – ‘kerek épület, körbástya’.
Latin szó, a rotundus (‘kerek’) nőnemű alakja a rota (‘kerék’)
alapján. Lásd még rolád, rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondella,
rondó, rotáció, rulett, rund.
rotweiler – ‘nagy testű, sima szőrű őrző-védő kutya’.
A németországi Rottweil város nevéről, ahol a fajtát
kitenyésztették.
rotyog – ‘‹erjedő vagy forrásban lévő folyadék› bugyborékoló hangot
ad’. Származékai: rotyogás, rotyogtat.
Hangutánzó eredetű szó.
rovancs – ‘leltár’; ‘pénztári ellenőrzés’. Származéka: rovancsol.
Nyelvújítási szóalkotás a ró igéből, annak ‘feljegyez, kivet’ jelentése
alapján, a lebbencs, puffancs, rikkancs szavakéhoz hasonló
képzéssel. Elavulóban lévő szó.
- 311 - oldal
rovar – ‘az ízeltlábúak legnagyobb fajszámú osztályába tartozó
állatok: bogarak, lepkék, hártyásszárnyúak stb. megnevezése’.
Nyelvújítási szó a latin insecta (tkp. ‘bemetszettek’) magyarítására.
Pólya József ötlötte ki mint a ró (‘karcol, metsz’) -r képzős
származékát a lovar s hasonló szavak mintájára. Egy ideig
versengett vele a Bugát Pál alkotta robar, a ro(vátkolt) bar(om)
összerántott formája, ám hamarosan a ~ kerekedett felül. Lásd
még rovancs, rovat.
rovat – ‘táblázatos kimutatás oszlopa’; ‘azonos célú költségvetési
tételek összessége’; ‘azonos jellegű vagy tárgykörű közlemények,
cikkek állandó helye újságban, folyóiratban’: levelezési rovat,
tárcarovat.
A ró ige nyelvújítási származéka, talán a táblázatokat elválasztó
vonalak vagy az egymás alá rótt sorok alapján.
royalizmus – ‘királypártiság, királyhűség’. – royalista: ‘királyhű
(személy)’.
Nemzetközi szócsalád a francia royalisme és royaliste alapján; e
latin-görög képzésű szavak alapja a royal (‘királyi’) melléknév a roi
(‘király’) nyomán; ez a latin rex, regis (‘király’) folytatója. Lásd még
regále, régens, regnál.
rozé – ‘kékszőlő-fajták gyors feldolgozásával nyert könnyű,
halványvörös vagy rózsaszínű bor’.
A francia rosé (‘rózsaszín’) átvétele; alapja a rose (‘rózsa’), amely a
latin rosa folytatója, s végső forrása a görög rhodon. Lásd még
rododendron, rozetta.
rozetta – ‘rózsaablak’; ‘többszirmú, kerek díszítő elem’.
Francia szó (rosette) latinosított formája, kicsinyített forma a rose
(‘rózsa’) alapján; eredetéről lásd rozé.
rozmár – ‘a fókával rokon nagy testű tengeri emlős’.
Az újkori latin állattani szakszó, a rosmarus átvétele a szóvég
elhagyásával (mint angyal, apostol stb.); ez a norvég rosmaar
szóból való. A norvég szó a rosvhal eltorzult formája a skandináv
ros(s) (‘ló’) és hval (‘bálna’) elemekből; az elnevezés az állat
lónyerítéshez hasonló hangján alapszik. Az összetétel tagjai
fordított sorrendben szerepelnek az angol, holland walrus, német
Walross, svéd vallross és dán hvalros (‘rozmár’) szavakban.
rozmaring – ‘halványkék virágú illatos, örökzöld félcserje’.
Nemzetközi szó a latin rosmarinus nyomán, amely a ros marinus
(‘tengeri harmat’) kifejezésből vonódott össze. A magyar szó vagy
a latinból, vagy az északolasz rozmarin alakból való; a szóvégi -g
másodlagos járulékhang, mint pl. a puszpáng esetében. Lásd még
rozsólis.
rozzant – ‘düledező, megroskadt, megrokkant’. Származékai: rozzan,
rozoga.
A szócsalád alapszava egy hangutánzó, hangfestő ige, amely a ráz,
rezeg, reszket igékben is megtalálható. Mély és magas hangrendű
változataik párhuzamot alkotnak: rezeg-rozog, rezzen–rozzan.
rozs – ‘a búzánál igénytelenebb gabonanövény’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák raž. Indoeurópai
rokonságához tartozik a német Roggen.
rózsa – ‘tüskés szárú, illatos virágú kerti cserje’; ‘ennek virága’.
Származékai: rózsás, rózsáll.
A latin rosa átvétele; a z  zs hangmegfelelésre példa a
bazsalikom, muzsika, petrezselyem. A latin szó a görög rodon
folytatója.
rozsda – ‘vas felületén nedvesség hatására keletkezett barna,
lyukacsos oxidréteg’. Származékai: rozsdás, rozsdáll, rozsdásodik,
rozsdásodás.
A bolgár razsda átvétele; ez közeli rokona ragya szavunk szláv
előzményeinek.
rozsólis – ‘fűszeres likőrféle’: Így pancsolta össze Horváth uram nagy
fifikával a rozsólist (Mikszáth).
Az újkori latin ros solis (‘a nap harmata’) kifejezés rossolis, rosolis
változatából keletkezett, a zs hang eredetére nézve lásd rózsa. A
latin név alighanem hangzatos kereskedelmi elnevezésként
keletkezett.
rozsomák – ‘borzféle, nagytestű ragadozó állat’.
Sok nyelvben otthonos vándorszó; valószínűleg szláv eredetű, s
terjesztésében a legnagyobb szerepe a lengyel rosomak szónak
volt; lehet, hogy a magyarba is onnan származott át.
rögbi – ‘tojásdad labdával játszott labdarúgás-szerű csapatjáték,
melyben kéz is érintheti a labdát’.
Rugby angol város nevéből, amelynek iskolája kezdeményezte ezt
a játékot.
römi – ‘francia kártyával játszott kártyajáték’.
A tisztázatlan eredetű angol rummy átvétele.
röntgen – ‘nagy áthatoló képességű elektromágneses sugarakkal
működő’: röntgenkészülék; ‘ilyen sugarakkal készült’:
röntgenfelvétel.
Tudományos szakszó a sugárzás fölfedezőjének, Konrad Röntgen
német fizikusnak a nevéből.
rubato – [rubátó] ‘kötetlen, oldott tempóban ‹adandó elő›’.
Zenei szakszó az olasz rubare, rubato (‘elrabol’) igéből, úgy értve,
hogy ‘elrabolja a pontos mértéket’.
rubel – ‘orosz ‹és egy ideig szovjet› pénzegység’.
a achát
Orosz szó (rublj) a rubitj (‘levág’) igéből; ez annak emlékét őrzi,
hogy kezdetben ezüst rudakból vágtak le a kifizetendő összegnek
megfelelő értékű darabokat.
rubeola – ‘rózsahimlő’.
Latin orvosi szakszó, kicsinyített nőnemű alak a rubeus (‘pirosas,
szederszínű’) melléknévből, a rubere (‘piroslik’) ige alapján. Lásd
még rubídium, rubin, rubrika, rúzs.
rubídium – ‘viaszlágyságú, ezüstfehér alkáli fémes elem’.
Újkori szóalkotás a latin rubidus (‘piros’) nyomán, az elemeknél
gyakori -ium végződéssel; végső forrása a rubere (‘vöröslik’) ige
annak alapján, hogy az elem színképében a vörös vonalak a
legerősebbek. Lásd még rubeola, rubin, rubrika, rúzs.
rubin – ‘élénkvörös színű drágakő’.
Nemzetközi szó a latin rubeus (‘vörös’) középlatin rubinus
származékából, melynek forrása a rubere (‘vöröslik’) ige. A
magyarba a német Rubin jutott. Lásd még rubeola, rubídium,
rubrika, rúzs.
rubrika – ‘rovat, hasáb ‹hivatalos iratban, jegyzéken›’.
Latin szó, a rubrica terra (‘vörös föld, vörös festék’) kifejezés
önállósult első eleme, amely már az ókorban ‘törvény, törvénycikk’
jelentést vett fel, mivel a törvények címét vörössel írva emelték ki.
Végső forrása a rubere (‘vöröslik’) ige. Lásd még rubeola, rubídium,
rubin, rúzs.
ruca – ‘kacsa’.
Hangutánzó eredetű állathívogató szó, a réce mély hangrendű
párja.
ruccan – ‘fölkerekedik, megy, rándul ‹valahova›’: kiruccanás.
Hangutánzó, hangfestő eredetű szó, felépítésében a koccan,
loccsan alaktani mintáját követi.
rúd – ‘fából, fémből való hosszú, hengeres vagy szögletes tárgy’:
kocsirúd, aranyrúd, rúdugrás. Származékai: rudas, rudal, rudacska.
Ismeretlen eredetű szó.
rudimenta – ‘elemi ismeretek, alapok’. – rudimentális: ‘elemi,
alapvető ‹tények, ismeretek›’; ‘durva, elnagyolt’; ‘fejletlen,
csenevész, csökevényes’. – rudimentum: ‘korábbi fejlődési fokra
utaló, elcsenevészedett szerv, csökevény’.
Nemzetközi szócsalád a latin rudimentum (‘első kísérlet,
kezdemény’) nyomán, amelynek a többes semleges formája a ~;
forrása a rudis (‘nyers, durva’) szó.
rúg – ‘kilendített lábbal erős ütést, lökést ad’; ‘‹fegyver elsütéskor›
hátrafelé vágódik’; ‘‹bizonyos összeget› kitesz’: az útiköltség
ötvenezerre rúgott. Származékai: rúgás, rúgós, rúgtat, rugdos,
rugdal, rugódozik, rugódik, rugaszkodik, rugdalódzik, rugó, rugós,
rugózik, rugékony, rugany, ruganyos, rugalmas, rugalmasság.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi örökség az ugor korból: osztják
ronk- (‘vízben gázol’). Ez a mozgás is, akárcsak a rúgás, a lábak
erőteljes lendítésével jár. Lásd még berúg, ruggyanta.
ruggyanta – ‘gumi’.
Nyelvújítási szóalkotás a rugó (lásd rúg) és gyanta elemekből; ez
tükörfordítás a német Federharz (‘gumi’) elemei nyomán. Elavult
szó.
ruha – ‘testünkön viselt textil készítmény’; ‘felsőruházati darab’;
‘‹szlengben› verés’. Származékai: ruház, ruházat, ruhácska,
ruhátlan, ruházkodik. A ‘verés’ jelentés a szleng megruház
(‘megver’) igéből való elvonás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát ruho, szlovén ruha, szlovák rúcho
(‘ruha’).
rukkol – ‘‹nagyobb katonai egységben› vonul’; ‘húzódik ‹valamerre›’:
közelebb rukkol; ‘‹be- igekötővel› bevonul katonának’; ‘‹ki-
igekötővel › előhozakodik’: kirukkolt a nagy ötlettel.
A német rücken (‘mozdul, indul, vonul’) bajor-osztrák rucken
formájának átvétele régi katonai nyelvünkben; ebben a
jelentéskörben elavult szó.
rulett – ‘forgó koronggal és benne gördülő golyóval játszott
szerencsejáték’.
Francia szó (roulette), kicsinyített forma a rouelle (‘kis kerék’)
nyomán, amely a népi latin rotula folytatója a rota (‘kerék’) szóból.
Lásd még rolád, rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondella, rondó,
rotáció, rotunda, rund.
rum – ‘cukornád melaszából főzött pálinka’.
Nemzetközi szó az angol rum nyomán; ennek eredetéről több
elmélet van. Talán rövidült alak egy rumbullion (‘felfordulás, rumli’)
szóból, amely a rumble (‘zúg, dörömböl’) tréfás származéka
Barbados szigetéről. Lásd még rumli.
rumba – ‘kubai eredetű, páros ütemű társastánc’.
Bizonytalan eredetű spanyol szó.
rumli – ‘felfordulás, zajos jelenet’. Származékai: rumlis, rumlizik.
A német Rummel (‘lárma, nyüzsgés, forgatag’) bajor-osztrák ruml
alakjának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kifli,
rigli). A német rummeln (‘zúg, zajong’) hangutánzó jellegével
oldalági rokona az angol rumble igének (lásd rum).
rúna – ‘ógermán rovásírás, illetve ennek egy-egy betűjele’.
Ősi germán szó, tkp. ‘titok, titkos ismeret’, a ~írás ugyanis
eredetileg kultikus tárgyú feljegyzésekre volt használatos.
rund – ‘menet, forduló ‹sportban›’; ‘‹ivók között› kör, amelyben
- 312 - oldal
mindenki sorra kerül’: fizetett két rund sört.
A német Rund átvétele; forrása a francia rond (‘kör’), a latin
rotundus (‘kerek’) folytatója a rota (‘kerék’) alapján. A fenti első
jelentés a rokon eredetű angol round hatását mutatja. Lásd még
rolád, rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondella, rondó, rotáció,
rotunda, rulett, tondó.
rúpia – ‘pénzegység Délkelet-Ázsia több országában’.
Hindi szó (rúpijah), forrása a szanszkrit rúpja (‘vert ezüst’) a rúpa
(‘szépség’) tőből.
rusnya – ‘förtelmes, csúf, piszkos, alávaló’.
Valószínűleg déli szláv eredetű szó: szerb-horvát ružan, szlovén
ružen (‘ocsmány, ronda’). A magyarba ezek valamelyikének
nőnemű ružna alakja kerülhetett, amelyben a zs hang zöngétlenné
vált, a n palatalizálódott.
ruszin – ‘kárpát-ukrán, az észak-keleti Kárpátokban élő keleti szláv
népcsoport tagja, nyelve’. – rusznyák: ‘ugyanaz’.
A ~ kárpát-ukrán szó, a rusznyák a szlovák Rusniak átvétele;
mindkettő végső soron kapcsolatos az orosz russzkij szóval is. Lásd
még russzicizmus, ruszki, rutén.
ruszki – ‘orosz’.
Az orosz russzkij magyar megfelelője, bizalmas, még inkább gúnyos
megnevezés. Lásd még russzicizmus.
ruszli – ‘orosz hal, ecetes, sós, hagymás hering’.
Magyar fejlemény a német Russe (‘orosz; svábbogár; orosz hal’)
többes Russen alakja nyomán; ebből először egy ruszni szóalak jött
létre, majd képzőcserével ~. Végső forrása azonos a russzicizmus
szó tövével.
ruszni – lásd ruszli
russzicizmus – ‘az orosz nyelvre jellemző sajátos kifejezési forma’;
‘ez más nyelvben mint idegenszerűség’.
Latinos-görögös nyevtudományi szakszó az anglicizmus,
gallicizmus és hasonlók mintájára az orosz russz(kij) tőből, amely a
Rusz (‘keleti szláv fejedelemség’) névre utal; ez finnugor eredetű,
és északi germánt, vikinget jelent, pl. finn ruotsi (‘svéd’). Az
elnevezés alapja, hogy az első orosz államot, a kijevi Ruszt a varég
(viking) Oleg (Helgi) alapította meg. Lásd még ruszin, ruszki.
rusztikus – ‘paraszti, falusias’; ‘mesterkéletlen, falusiasan egyszerű’;
‘faragatlan, műveletlen’. – rusztika: ‘nyerskő falazat durván
kinagyolt vagy mesterségesen érdesített kövekből’.
Nemzetközi szócsalád a latin rusticus (‘falusi, egyszerű, faragatlan’)
nyomán, a rus, ruris (‘falu’) szóból.
rút – ‘nagyon csúnya’; ‘aljas, felháborító’. Származékai: rútság, rútít.
Bizonytalan eredetű. Talán a finnugor korból való ősi hangfestő szó:
osztják ratak (‘törékeny’), cseremisz rot lijes (‘korhad, rohad’). A
magyar szó jelentése a rothadás undokságával kapcsolatban
alakulhatott ki.
ruta – ‘zöldessárga virágú, erős szagú félcserje’.
Sok nyelvben elterjedt vándorszó a görög rüté nyomán; a
magyarba az olasz vagy a (botanikai) latin ruta közvetíthette.
rutén – ‘keleti szláv’; ‘ruszin’.
A latin Ruthenius (‘orosz’) származéka. Lásd még ruszin, ruténium.
ruténium – ‘szürkésfehér, kemény fémes elem’.
Tudományos szakszó az elemekre jellemző -ium szóvéggel, forrása
Ruthenia, Oroszország középkori latin neve.
rutin – ‘nagyfokú jártasság, ügyesség ‹valamiben›’; ‘a gyakorlottság
alapján, önállóság nélkül is végrehajtható’: rutinfeladat.
Francia szó (routine), tkp. ‘megszokás, bejárt úton haladás’, a route
(‘út, útvonal’) származéka; az utóbbi a latin via rupta (‘tört út’)
önállósult második eleméből való a rompere, ruptum (‘tör’) alapján.
Lásd még eruptív, marsruta.
rúzs – ‘ajakfestésre való, többnyire vörös színű festék(rudacska)’;
‘piros arcfesték’.
A francia rouge (‘vörös’) átvétele az eredeti kiejtésnek
megfelelően; forrása a latin rubeus (‘vörös’) a rubere (‘vöröslik’)
igéből. Lásd még rubeola, rubídium, rubin, rubrika.
rücskös – ‘ragyás’; ‘érdes, kidudorodásokkal teli ‹felület›’.
Származékai: rücsköl, rücsök.
Bizonytalan eredetű szócsalád; a rücsök utólagos elvonás;
feltételezett rücs- alapszava talán a rügy, kevésbé valószínűen a
rög szóval kapcsolatos.
rügy – ‘növény ágán, szárán dudor, melyből levél, hajtás fejlődik ki’.
Származéka: rügyezik.
Ismeretlen eredetű szó.
rüh – ‘egy atka által okozott viszkető bőrbetegség’. Származékai:
rühes, rühesség, rühesedik, rühell.
Ismeretlen eredetű szó.
rükverc – ‘hátramenet’. Származéka: rükvercel.
A német rückwärts (‘hátrafelé’) átvétele a Rücken (‘hát’) és -wärts
(‘felé’) elemekből; az utóbbi ősi germán szóelemre megy vissza,
amely a latin vertere, azaz ‘‹valamerre› fordul’ igével áll
rokonságban.
rüszt – ‘a lábfej felső, domború része’.
A német Rüste (‘hajó orrán előrenyúló horgonyfüggesztő gerenda’)
átvétele. Lásd még rüsztung.
rüsztung – ‘‹katonai› menetfelszerelés’.
a achát

A német Rüstung (‘páncélzat, fegyverzet’) átvétele a rüsten sajt. A szó a latin sextarius (‘hatodrész mint gabonamérték’)
(‘felkészít, felfegyverez’) igéből. Lásd még rüszt. folytatója a sex (‘hat’) számnévből.
sajtó – ‘prés’: borsajtó; ‘nyomdagép’; ‘a hírlapok összessége’.
Származékai: sajtol, sajtolás.
S Bizonytalan eredetű szó. Feltehető saj- alapszava talán ősi örökség
az ugor korból: osztják sojtag (‘nehéz rénszán’), sojleti (‘túlterhelt
csónak elsüllyed’). A fentiek soj- töve ‘nyom, szorít’ jelentésű. Lásd
sábesz – ‘szombat’. – sábeszdekli: ‘zsidó férfiak kis kerek fekete
még satu.
sapkája, amelyet a fejtetőn viselnek’.
sakál – ‘a kutyával rokon dögevő ragadozó’.
Jiddis szavak, forrásuk a héber sabbáth, tkp. ‘pihenés’ a sábath
India eredetű állatnév, amely a perzsa sagál, majd a török çakal és
(‘pihen’) igéből, illetve a német Deckel (‘fedő’) a decken (‘befed’)
a francia chacal révén terjedt el; a magyarba a német Schakal
nyomán.
közvetítette.
sablon – ‘mintadarab’; ‘rajzminta’; ‘önállótlanul utánzott,
sakk – ‘hatvannégy kockás táblán harminckét figurával játszott,
megmerevedett minta’; ‘elkoptatott kifejezés’.
keleti (indiai) eredetű játék’; ‘az ellenfél királyát közvetlenül
A német Schablone régi schablon formájának átvétele; előzménye
fenyegető lépés; ennek bemondása’: sakkot ad, sakkot mond. –
a középholland schampelioen; a szó eleje a német schaben
sakk-matt: ‘a játszma végét jelentő állás, amikor a megtámadott
(‘kivakar’) ige analógiájára alakult ki. A holland szó forrása talán a
király nem tud szabad mezőre lépni’.
francia échantillon (‘minta’) volt, az ófrancia eschantiller (‘árusok
A ~ (különféle formákban) sok nyelvben otthonos szó a perzsa sáh
mérlegét ellenőrzi’) ige származéka, végső forrása a latin scandere
(‘király’) nyomán (lásd sah), amely a játék legértékesebb
(‘felhág’).
figurájának a neve; Európába a játékot és a nevet az arab sáh
saccol – ‘felbecsül, hozzávetőlegesen megállapít’: mennyire
közvetítette. A sakk-matt az arab as-sáh máta (‘a király meghalt’)
saccoljátok a várható veszteséget?
kifejezés két középső szótagjából ered. a magyarba a német
A német schätzen (‘felbecsül’) bajor-osztrák schatzen
Schach közvetítette.
alakváltozatának átvétele; forrása a Schatz (‘kincs’) szó. Lásd még
sakter – ‘metsző, izraelita hitközségi alkalmazott, aki az étkezésre
sarcol.
szánt állatok rituális előírás szerinti, kóser levágását és
sáfár – ‘intéző, gazdatiszt, ispán’. Származéka: sáfárkodik.
feldarabolását végzi’.
A középfelnémet schaffer (‘alkotó; intéző, gazdatiszt’) átvétele
Jiddis szó (schachter), a héber sáhat (‘levág’) származéka.
hangrendi illeszkedéssel; forrása a schaffen (‘alkot, elrendez,
sál – ‘nyakban hordott hosszúkás kendő’.
intéz’) ige. Régies szó. Lásd még seft.
Sok nyelvben otthonos szó a perzsa sál nyomán, amely az indiai
sáfrány – ‘krókusz’; ‘ennek sárga változata, amely fűszer- és
Sáliát város nevével kapcsolatos, ahonnan e ruházati cikk elterjedt.
festőnövényként is használatos volt’.
A magyarba a német Schal vagy a francia châle közvetíthette.
A késői latin safranum átvétele német közvetítéssel; forrása az
salabakter – ‘begyöpösödött, szenilis vénember’: vén salabakter;
arab zaferán.
‘‹régen› kopott, szakadt öreg könyv’.
saga – [szága] ‘legendás hősökről szóló kora középkori skandináv
A német Schaarwachter (‘járőrkatona’) bajor-osztrák scharwachter
monda, prózai elbeszélés’.
alakjának átvétele a Schaar (‘sereg’) és Wachter (‘őr’) elemek
Óskandináv szó, tkp. ‘elmondás’, rokona a német sagen, angol say,
alapján; a németben is kialakult ‘ódivatúan öltöző férfi’ és ‘öreg
svéd säga (‘mond’) igéknek.
könyv’ jelentése. A magyar szóban a belső mássalhangzó-torlódást
sah – ‘perzsa uralkodó’.
járulékhang oldotta, majd r  l elhasonulás és v  b, illetve ch 
Nemzetközi szó az újperzsa sáh (‘király’) nyomán; előzmény az
k hanghelyettesítés történt: scharwachter  saravahter 
óperzsa khsájathija, azaz ‘király’, tkp. ‘irányító, uralkodó’. Lásd még
salavahter  salabakter. Avuló bizalmas nyelvi szó.
sakk.
salagvárda – ‘menlevél’.
saját – ‘hozzá tartozó, tulajdonát képező, őt magát illető’; saját
A késő latin salvaguardia (‘kiváltságlevél, oltalomlevél’)
vagyonát áldozta rá, a saját érdekedben; ‘‹főnévként, birtokos
magyarosodott formája a latin salvus (‘ép, sértetlen, megmentett’)
személyjellel› tulajdona’: ez az ő sajátja. Származékai: sajátság,
és középkori latin guardia (‘őrizet’) elemekből; az utóbbi germán
sajátos, (el)sajátít, (ki)sajátít, sajátságos, sajátosság.
vendégszó, az angol ward (‘őrizet’) és német Warte (‘őrség’)
Ismeretlen eredetű szó.
rokonságából. A magyarban a v kiesése szabályszerűnek mondhat,
sajdít, sajdul – lásd sajog
így lett a latin salvia magyar folytatása a zsálya. Elavult szó.
sajka – ‘kis csónak’.
salak – ‘szén, koksz elégetésekor visszamaradó rögös, szivacsos
Alighanem olasz eredetű szó, de forrása vitatott. Valószínűbben
anyag’; ‘az anyagcsere-folyamatok végterméke’: salakanyagok.
egy tisztázatlan eredetű régi saica (‘levantei teherhajó’) átvétele,
Származékai: salakos, salaktalan, salakoz.
amely nyelvünkben is ‘folyami hadihajó’ jelentéssel szerepelt a 16.
A német Schlacke (‘salak, selejt’) átvétele a szóeleji mássalhangzó-
század előtt. Mivel legelső, 14. századi adatában saytias alakot
torlódást feloldó ejtéskönnyítő hanggal; a szóvégi -e elmaradására
találunk, forrása az ugyancsak régi olasz saettia (‘gyors, könnyű
példa a prés.
gálya’) is lehetett; ez a latin sagitta (‘nyíl’) folytatója, és a szó már
saláta – ‘fejes saláta’; ‘változatos ételneműk keveréke’: vegyes
a késő latinban felvette a ‘gyors gálya’ jelentést.
saláta, hússaláta, gyümölcssaláta.
sajnál – ‘szán, részvétet érez’: úgy sajnálom szegénykét;
Az olasz insalata (‘zöldfélékből készült savanyúság’) régebbi északi
‘szomorkodik valaminek elvesztése miatt’; ‘bánja ‹hogy valamit tett
salata alakjának átvétele. Az olasz szó a salare (‘besóz’) befejezett
vagy nem tett›’; ‘nem szívesen szán rá ‹valamire›’: sajnálja az időt,
melléknévi igenevének bővült formája; forrása a latin salire (‘sóz’)
pénzt, fáradságot. Származékai: sajnálat, sajnálatos, sajnálkozik;
a sal (‘só’) nyomán. Lásd még salétrom, szalámi, szalonna,
sajna, sajnos.
szelence, szósz.
Ismeretlen eredetű ige, bár nem lehetetlen, hogy egy saj- alapszó
salétrom – ‘kristályos nátrium- vagy káliumnitrát’.
származéka mozzanatos és gyakorító n+l képzőegyüttessel. Ez
A késő latin salnitrum átvétele a sal (‘só’) és nitrum (‘sziksó, lúgsó’)
esetben a saj- azonos volna a sajog alapszavával, a ~ pedig ezt
elemekből; az utóbbi a görög nitron alakon át az egyiptomi ntrig
jelenetén: ‘fájlal’. A sajna, sajnos módosítószók késői szóalkotások.
vezethető vissza. A n kiesése a szó spanyol salitre megfelelőjében
sajog – ‘tompán, de tartósan vagy lüktetve fáj’: sajog a sebem, sajog
is végbement. Lásd még saláta, szalámi, szalonna, szelence, szósz.
a szíve; ‘‹régen, és nyelvjárásokban ma is› csillog’: Fénylik mint
sallang – ‘szíjfonatú, rojtos lelógó dísz lószerszámon’; ‘fölösleges
nap, sajog mint arany (Szent László-ének, 16. század).
cifraság ‹beszédben, stílusban is›’: sallangmentes fogalmazás.
Származékai: sajdul, sajdít.
A bajor-osztrák schlanke, schlange (‘lecsüngő tárgy, foszlány’)
Bizonytalan eredetű szó. Ha a ‘fénylik’ jelentése az elsődleges – ez
átvétele a szóeleji mássalhangzó-torlódást oldó ejtéskönnyítő
mindenesetre jóval korábban jelentkezik írott forrásainkban –,
hanggal; ez a szó német schlingen (‘hurkol’) bajor-osztrák
akkor a csillog alakváltozata; a cs  s hangváltozásra példa a
schlangen (tkp. ‘fityeg’) változatából ered. A szóvégi -e
csekély–sekély vagy a kicsi–kis szópár. Ez esetben a ma általános
elmaradására példa a prés; az l megnyúlását az intervokális helyzet
jelentés talán a heves fájdalmat kísérő látási zavarokkal
magyarázza.
kapcsolatban jött létre: „csillagokat lát a fájdalomtól”. Az is
sallárium – ‘bér, fizetés’.
lehetséges, hogy a ‘fáj’ jelentésű ~ ige egészen más eredetű: saj-
A latin salarium (‘zsold, fizetés, napidíj’) folytatása; eredetileg
töve azonos a sajnál kikövetkeztethető, bár nem igazolható saj-
‘sópénz, sójutalék’ a sal, salis (‘só’) alapján, amelyet katonák és
alapszavával.
tisztviselők kaptak. Elavult szó.
sajt – ‘túróból érleléssel készített tejtermék’; ‘húsból vagy
saller – ‘kilyukadt kerékpártömlő gyors helyszíni vulkanizálására való
gyümölcsből sajtformára készített eledel’: disznósajt, birsalmasajt.
egyszerű készültség’.
Ótörök eredetű: karakalpak csigit, csuvas csagat. A magyarba egy
Német márkanév (Schaller).
ócsuvas *sigit alak kerülhetett veláris i-vel, amelyből sagat, majd
sámán – ‘nomád népek varázsló papja’. – samanizmus: ‘természeti
sagt  saht  sajt lett.
népek kezdetleges vallása, amelyben kiválasztott emberek, a
sajtár – ‘fejőedény, rocska’. Alakváltozatok: zséter, zsedér, zsétár,
sámánok önkívületi állapotban érintkezésbe lépnek a szellemekkel’.
zsótár, sejtér, setár, sitár.
Nemzetközi szócsalád a tunguz samán nyomán; ez a sa (‘tud’)
A német Sechter (‘régi gabonamérték; merítőedény’) ófelnémet
származéka, tehát ‘tudó ember’; az orosz közvetítette az európai
sehtari előzményének átvétele; a -ht  -jt hangváltozás példája a
- 313 - oldal
a achát
nyelvekbe.
samesz – ‘zsidó hitközség templomszolgája’; ‘alárendelt szerepű
fiatal munkatárs, famulus’.
A jiddis schammes átvétele; forrása a héber sammás (‘szolga’).
sámfa – ‘láb alakú fa eszköz, amelyet cipő kifeszítésére használnak’.
A szó sám előtagja ismeretlen eredetű.
sámli – ‘zsámoly, alacsony szék’.
A német Schemel (‘zsámoly’) bajor-osztrák schaml alakjának
átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint pl. kifli). A német
szó a latin scabellum (‘zsámoly’) késői latin scamellum
alakváltozatát folytatja. Lásd még zsámoly.
samott – ‘mázatlan tűzálló anyag’.
Az ausztriai német Schamott átvétele; ez egy olasz sciarmotti
szóból való, amely viszont a német Scherbe (‘cserép’) tájnyelvi
scharme alakjából képződött. Lásd még serbli.
sampinyon – ‘csiperkegomba’.
A francia champignon (‘gomba’) átvétele német közvetítéssel;
forrása a népi latin campaniolus (‘gomba’) a campana (‘mezőség’)
szóból, amely a campus (‘mező’) származéka. Lásd még kampány.
sampon – ‘jól habzó hajmosószer’.
Nemzetközi szó az angol shampoo (‘hajmosás, hajmosószer’)
nyomán, amely a hindi csámpo (‘gyúrd, dögönyözd’) igealak
átvétele a csampná (‘masszíroz’) igéből. Eredeti jelentése
‘masszázs, fejbőrmasszázs’ volt, s csak utóbb ment át a
hajmosásra, s végül a hajmosószerre. A magyar szó az ausztriai
német Schampon alakból jön.
sánc – ‘védelem céljából emelt földhányás, töltés’; ‘síugráshoz való
meredek lejtésű építmény’: síugrósánc; ‘‹sakkban› a király és a
bástya helycseréje’. Származéka: sáncol.
A német Schanze bajor-osztrák schanz változatának átvétele. Lásd
még skanzen.
sanda – ‘gyanakvást, bizalmatlanságot kifejező ‹szem, tekintet›’;
‘alattomos’; ‘‹tájnyelveken› kancsal’. Származékai: sandaság,
sandít.
Bizonytalan származású szó; lehet, hogy hangfestő eredetű, a
sunyi, sumákol rokonságából.
sansculotte – [szankülot] ‘népi forradalmár a nagy francia
forradalom idején’.
Francia szó a sans (‘nélkül’) és culotte (‘nemesi térdnadrág’)
elemekből, az utóbbi a cul (‘fenék, comb’) származéka, s forrása a
latin culus (‘far, fenék’). Az elnevezés arra utalt, hogy a
forradalmárok a nemesi nadrág helyett posztó pantallót viseltek.
sansz – ‘esély, remény, kilátás’.
A francia chance (‘esély, szerencse, véletlen’) átvétele az
eredetinek megfelelő kiejtésben; ez a késői latin cadentia (‘esés’)
folytatója a cadere (‘esik’) alapján, és a feldobott kocka
(kiszámíthatatlan) esésére, fordulására utal. Lásd még kadáver,
kadencia, kaszkád, kaszkadőr, kázus, kazuisztika.
sánta – ‘hibás lábú’. Származékai: sántít, sántikál, sántaság, sántul.
A szócsalád alapja egy ma már nem élő sántál (‘sántít’) ige, amely
igen régi szláv átvétel, a cseh šatati (‘csámborog’), szlovák šatovať
(‘siet’), ukrán satatiszja (‘inog’) családjának korai előzményéből, a
11. század előttről, amikor még élt a szláv nazális a. A ‘lassan,
inogva jár’  ‘sántít’ jelentésfejlődés a magyarban ment végbe,
amit az is bizonyít, hogy egyes szláv nyelvek ebben a jelentésben
visszakölcsönözték a mi nyelvünkből: szerb-horvát, szlovén šantati.
A ~ magyar elvonás a sántál igéből.
santung – ‘csomós selyemszálból készült vászonkötésű, könnyű
szövet’.
Santung kínai város és tartomány nevéből.
sanzon – ‘egyszerű, könnyed, érzelmes dal’; ‘francia kabarédal’.
Nemzetközi szó a francia chanson (‘ének’) nyomán, amely a latin
cantio, cantionis (‘ének’) folytatója a canere, cantum (‘énekel’)
igéből. Lásd még kántál, kantáta, kantiléna, kántor, kántus.
sanzsan – ‘színjátszó kelme’.
A francia changeant (‘változó’) átvétele az eredeti kiejtés szerinti
alakban; ez a changer (‘változik, változtat’) származéka, forrása a
késői latin cambiare (‘cserél, vált’) cangiare alakváltozata, a latin
cambire (‘vált, cserél’) nyomán.
sanyargat – ‘kínoz, gyötör’; ‘nélkülözésnek, szenvedésnek vet alá’:
önsanyargatás. Származékok és kapcsolt szavak: sanyarú,
sanyarog.
A szócsalád feltehető igei *sanyar alapszava ismeretlen eredetű.
Ennek gyakorító származéka a ~, a sanyarú pedig tkp. folyamatos
melléknévi igeneve (sanyaró). Valószínűleg rokonságban áll a
senyved, szenved, sínylik szavakkal, ám ezek eredete is ismeretlen.
sáp – ‘‹tisztességtelenül szerzett› haszon, jövedelem, részesedés’:
sápot húz a drogközvetítésből.
A német tolvajnyelvi schab (‘kerítésből, lopás zsákmányából
származó részesedés’) átvétele; forrása az azonos jelentésű, talán
héber eredetű jiddis schabb.
sápad – ‘‹arc› elfehéredik, színtelenné válik’. Származékai: sápaszt,
sápadozik, sápadt, sápadtság, sápatag.
A szócsalád sáp- alapszava alighanem ősi örökség a finnugor
korból: cseremisz sapka (‘kifakult’), sapi (‘sápadt’). A ~
- 314 - oldal
szócsaládját a nyelvújítók emelték a köznyelvbe, odáig nyelvjárási
szinten élt. Később a tövét főnévként elvonták, így lett a sápkór
(‘vészes vérszegénység’) betegségnév.
sápítozik – ‘siránkozik, sopánkodik’.
A hangutánzó eredetű sápít (‘jajveszékel’) gyakorító származéka.
sapka – ‘egyszerű fejfedő’; ‘zárófedél, védőkupak’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát šapka, szlovák čiapka, orosz sapka.
sápkór – lásd sápad
sár – ‘víztől képlékeny, híg, ragadós föld’. Származékai: sáros, sároz.
Ótörök jövevényszó: kun, tatár, kirgiz szaz, csuvas sor, sur (‘sár,
mocsár’). A magyarba ócsuvas *sar alak kerülhetett.
sarabol – ‘erre való szerszámmal sekélyen kapál’. Származéka:
saraboló.
A bajor-osztrák schrabben (‘kapar, vakar’) átvétele a szóeleji
mássalhangzó-torlódást feloldó ejtéskönnyítő hanggal (srab 
sarab).
sárarany – ‘színarany’.
A szóösszetétel első, sár eleme a sárga ősibb alakjával azonos.
sarcol – ‘a legyőzöttekre pénzbeli vagy természetbeni szolgáltatást
vet ki’.
A régi, illetve felső német schatzen (‘kincset gyűjt; hadisarcot vet
ki, váltságdíjat követel’) igéből, a Schatz (‘kincs’) származékából
alakult cc  rc elhasonulással, akárcsak a fércel ige, vagy a piac
tájnyelvi piarc formája. A sarc valószínűleg elvonás a ~ igéből. Lásd
még saccol.
sárga – ‘a citrom, a kén vagy a napraforgó színe’; ‘ilyen színű’; ‘igen
sápadt’: sárga az irigységtől. Származékai: sárgul, sárgít, sárgaság.
A ~ eredetibb sár alakja ótörök jövevényszó: türk, ujgur szarig,
csuvas sure. Alighanem egy ócsuvas *sari alakot vettünk át,
amelyből szabályosan sár fejlődött. Mai alakjának g eleme talán
denominális névszóképző (mint a balog szóban).
sarif – ‘arab nemes, aki a családfáját Mohamed prófétáig vezeti
vissza’
Arab szó, a serafa (‘felmagasztaltatott’) származéka.
sarj – ‘fiatal növényi hajtás’; ‘utód’. Származékok és kapcsolt szavak:
sarjad, sarjadék, sarjadoz; sarjú, sarjadzik.
A szócsalád sar- igetöve hangutánzó, illetve hangfestő eredetű, és
rokoni kapcsolatban áll azzal a kiterjedt szócsaláddal, amelynek
tagjaiban a gyors mozgás, forgás, sodrás, pezsgés jelentéseleme
dominál, mint sarkall, serdül, serken, sürög és hasonlók. Esetleges
ugorkori eredetükre nézve lásd szorgalom. A ~ valószínűleg
elvonás az eredetibb sarjúból; ez elhomályosult folyamatos
melléknévi igenévi alak, tkp. sarjó, amelynek j eleme egy ugorkori
sarg- tő g-jéből ered. Lásd még sarkantyú, sarok, sellő, serény,
sőre, surján, sürget, sűrű.
sarjú – lásd sarj
sark – ‘a földtengely északi, illetve déli végpontja, pólus’; ‘e tengely
meghosszabbításába eső pont az északi, illetve déli éggömbön’;
‘‹felfüggesztett, szabadon mozgó› mágnesrúdnak észak, illetve dél
felé mutató vége’.
Eredetére nézve azonos a sarok szóval; ~ alakja ebben a
jelentéskörben a 19. század folyamán állandósult.
sarkall – ‘‹lovat sarokkal vagy sarkantyúval› gyorsabb mozgásra
késztet’; ‘ösztökél, serkent’.
Kézenfekvőnek látszik, hogy a ~ a sarok igei származéka, de a
szótörténeti adatok alapján valószínűbb, hogy egy hangutánzó,
illetve hangfestő eredetű sar- tőből kell kiindulnunk, amely a gyors
mozgás, forgás, sodrás jelentéselemét hordozza (lád sarj); ennek
gyakorító -g képzője lett k-vá, műveltető -l képzője pedig
megkettőződött. Mivel a sarok is ugyanabba a kiterjedt szócsaládba
tartozik, a két magyarázat nem áll éles ellentétben egymással.
Lásd még sarkantyú, sarok, sellő, serdül, serény, serken, sőre,
surján, sürget, sürög, sűrű, szorgalom.
sarkantyú – ‘lábbeli sarkára erősített hegyes vagy fogazott fém
eszköz, amelynek döfésével a lovas a lovat sebesebb mozgásra
készteti’; ‘hasonló képződmény néhány szárnyas lábán’;
‘folyómeder szabályozása céljából a partról benyúló gátszerű
építmény’. Származékai: sarkantyús, sarkantyúz, sarkantyúka.
Főnevesült melléknévi igenév, tkp. sarkantó egy feltehető régi
*sarkant igéből, amely a serkent (lásd serken) mély hangrendű
megfelelője. Lásd még sarj, sarkall, sarok, sellő, serdül, serény,
sőre, surján, sürget, sürög, sűrű, szorgalom.
sárkány – ‘szárnyas, karmos, többfejű kígyó mint mondák és mesék
szörnye’: a hétfejű sárkány; ‘könnyű favázra feszített vászon vagy
papír mint játékszer, amely hosszú zsinegen tartva a levegőbe
emelkedik’.
Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből: kun, kipcsak szazagan,
oszmán-török sazagan (‘sárkány, kígyó’). A mai csuvasból nem
mutatható ki megfelelő szó, de feltehető, hogy régen volt ilyen, és
*sarakan alakban jutott nyelvünkbe. A középső szótag
magánhangzója kiesett a két nyílt szótagos tendencia jegyében, a
szóvég palatalizálódott.
sarlach – lásd skarlát
sarlatán – ‘szemfényvesztő, szélhámos’; ‘rossz, tudatlan orvos,
kuruzsló’.
a achát
Nemzetközi szó a francia charlatan (‘szemfényvesztő’) nyomán;
forrása az olasz ciarlatano (‘vásári kikiáltó, szemfényvesztő’) a
hangutánzó ciarlare (‘fecseg, locsog’) igéből.
sarló – ‘félkör alakú, rövid nyelű penge gabona vagy fű vágására’.
Származékai: sarlós, sarlóz.
Bár a szó több finnugor nyelvben megtalálható (votják surlo, zürjén
tsarla), a ~ nem ezek folytatója, hanem hozzájuk hasonlóan
kölcsönzés a csuvasból, egy feltehető régi *sarlag alak átvétele (a
mai csuvasban surla).
sármány – ‘mellén sárga tollazatú tarka pintyféle énekesmadár’.
Elhomályosult összetétel a sárga ősibb sár formájából és az elavult
mál (‘mell, begy’) szóból.
sarmőr – ‘hódító modorú, elbájoló férfi’.
A francia charmeur kiejtés szerinti átvétele a charmer (‘elbűvöl’)
igéből, a charme (‘báj, bűvölés’) nyomán; ez a latin carmen (‘ének,
dal, varázsdal, jósének’) folytatója.
saroglya – ‘szekérderék első, illetve hátsó rácsos oldala’; ‘rudakkal
ellátott, rácsos szállítóeszköz’.
A bajor-osztrák schragl, schragle (‘léces állvány, kecskeláb,
hordágy’) átvétele; a szó töve srég szavunk előzményével, a
schräg (‘ferde, átlós’) szóval rokon, és a ferdén, keresztben
illesztett lécekre, rudakra vonatkozik. A magyar szóalakban a
szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, a
szóvég palatalizálódással és hangrendi illeszkedéssel alakult:
schragle  saragle  sarogla  saroglya.
sarok – ‘a lábfej, illetve a talp leghátsó része’; ‘lábbelinek ez alatti,
többnyire magasított része’; ‘síknak, térnek összefutó vonalak,
illetve síkok által határolt része, szöglet’: a szőnyeg sarka, a szoba
sarkában, a ház sarkánál; ‘ajtónak, ablakszárnynak a jávor). A sáv (‘hosszú, keskeny rész, csík, pászta’) nyelvújítási kori
forgástengelyhez közel fekvő része’: sarokvas; ‘‹régen› világtáj’: a
világ négy sarkából; ‘‹pontatlanul› sark (lásd ott)’. Származékai:
sarkos, sarki, sarkít, sarkal, sarkalatos.
Alighanem egy hangutánzó, illetve hangfestő eredetű sar- tőből
származik, amely a gyors mozgás, illetve a forgás jelentéselemét
hordozza (lásd sarj), és deverbális -k névszóképzőt tartalmaz. A
jelentés alapja e szócsaládban a forgás volt, mind az ajtósarokra
értve, mind az emberi sarokra, amelyen könnyű megfordulni, s ez
magyarázza a sark önállósodását sajátos jelentéskörében. Lásd
még sarj, sarkall, sarkantyú, sellő, serdül, serény, serken, sőre,
surján, sürget, sürög, sűrű, szorgalom.
saru – ‘szíjakkal a lábhoz erősített bőrtalp’.
Ótörök eredetű: türk csaruk, kazah sarík, oszmán çarik (‘lábbeli,
saru’); ezek a csar- (‘körülteker’) igető származékai. A magyarba
egy feltehető csuvas *sarug alak kerülhetett.
sás – ‘magas szárú, hosszú és éles levelű mocsári növény’.
Ismeretlen eredetű szó.
sas – ‘nagyobb testű ragadozó madár’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán finnugor örökség: zürjén suzs
(‘fülesbagoly’), lapp ciszku (‘sólyom’); a szó ősi, tágabb
jelentésköre ‘ragadozó madár’ lehetett.
sáska – ‘egyenes szárnyú, ugrólábú növényevő rovar, amely
tömeges megjelenésével nagy károkat okoz’.
Ismeretlen eredetű szó.
saslik – ‘rablóhús’.
Nemzetközi szó az orosz saslik nyomán. Ez tatár eredetű.
saszla – ‘borkészítésre is alkalmas ízes csemegeszőlő’.
A francia chasselas átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben;
forrása a francia Chasselas város neve.
sasszé – ‘három csúsztatott lépésből álló táncmotívum’.
Francia szó (chassé), a chasser (‘vadászik’) származéka, mivel az
ilyen lépés a lopakodó vadászéra hasonlít. A francia szó az olasz
cacciare, illetve a késői latin captiare közvetítésével a latin captare
(‘kapdos, vadászik’) folytatója, amely gyakorító forma a capere
(‘elfog’) igéből.
sátán – ‘ördög’. – satanizmus: ‘ördöghit, ördögimádás’.
Nemzetközi szó, a latin Satan, illetve görög Szatanasz nyomán;
forrása a héber szátán (tkp. ‘ellenfél, ellenség’) a szátan (‘üldöz’)
igéből.
satíroz – ‘árnyékol (rajzon)’.
A német schattieren ige átvétele; ez franciás jellegű képzés a
német Schatten (‘árnyék’) szóból.
satnya – ‘csenevész, fejletlen, elkorcsosult’. Származéka: satnyul.
Ismeretlen eredetű szó.
sátor – ‘vázra erősített vászonból, nemezből, bőrből való hajlék,
amely elbontható s máshol felállítható’. Származékai: sátoros,
sátorozik.
Ótörök eredetű szó: türk, kun csatir, oszmán, azeri çadir,
karakalpak satir. Ezek az ‘összeilleszt’ jelentésű csat- igető
származékai (lásd csat). A magyarba talán egy ócsuvas *satur alak
került.
satrafa – ‘vénasszony, banya, szipirtyó’.
Tréfás szóalak a hangutánzó, hangfestő satrat (‘jár-kel, izeg-
mozog’) igéből, amely a csatangol, sattyog, settenkedik
rokonságába tartozik.
satu – ‘csavaros szorítóeszköz, amelyben a munkadarabot rögzítjük’.
- 315 - oldal
A sajtó alakváltozata, amely jelentésében elkülönült.
sattyog – ‘kullog, cammog’.
Hangutánzó, hangfestő szó a csatangol, settenkedik családjából.
sav – ‘erősen savanyú, lúgokkal sót alkotó vegyület’: kénsav, szerves
sav.
Nyelvújítási szóalkotás, elvonás a savanyú melléknévből; végső
soron a só tövével azonos.
sáv – lásd sávos
savanyú – ‘fanyarul csípős íz, mint az eceté, citromé’. Származékai:
savanyít, savanyodik, savanykás, savanyúság.
A szócsalád sav- töve ősi finnugor örökség: vogul sev- (‘savanyít’),
cseremisz sapa, finn hapan (‘savanyú’). Ugyane tőből ered só
szavunk is. Lásd még sav, savó, sóska.
savó – ‘aludttej savanykás ízű híg leve’; ‘vérnek a kocsonyássá
alvadt résztől elváló híg eleme’: vérsavó.
A savanyú ősi sav- tövének a származéka denominális -ó képzővel
(mint orom  ormó). Lásd még sav, só, sóska.
sávoly – ‘sűrű szövésű, sávos mintázatú kelme’.
A német Schach (‘sakk’) feltehető bajor-osztrák, kicsinyített
*schachel alakjának az átvétele lehet; ez hangrendi
kiegyenlítődéssel és palatalizálódással sáholy formát
eredményezett, majd a hiátustöltő helyzetben h  v csere történt
(mint fuhar–fuvar, juhar–jávor). Az elnevezés alapja, hogy a szövés
módja némiképp a sakktábla kockáira vagy legalábbis soraira
emlékeztető mintát ad. Lásd még sakk, sávos.
sávos – ‘‹régen› kockamintás’; ‘csíkos, pásztás ‹mintájú›’.
A német Schach szó származéka eredetibb sáhos alakjában; a
hiátustöltő helyzetben h  v csere történt (mint fuhar–fuvar, juhar–
elvonás. Lásd még sakk, sávoly.
scherzo – [szkercó] ‘vidám hangulatú, élénk ütemű zenedarab (mint
szimfónia tétele)’; ‘zenei tréfa’. – scherzando: [szkercandó]
‘játékosan, könnyeden ‹adandó elő›’.
Zenei szakszavak az olasz scherzo (‘tréfa’), illetve scherzare
(‘tréfál’) nyomán; ez az ófelnémet scherz (‘játék’) szóból vagy
longobárd skerzon megfelelőjéből ered.
se – ‘‹tiltó kötőszó› szintén ne’: egyikre se várj; ‘‹ugyanaz párosan›’:
se házát, se mezejét ne kivánjad; laza használatban a sem
megfelelője; tagadó névmások előtagja: sehol, sehová, semerre,
semeddig stb.
Az is és ne mondattani tapadásával jött létre: azt is ne  azt se.
Lásd még sehonnai.
seb – ‘a bőrfelületen sérülés folytán támadt nyílás’. Származékai:
sebes, sebesül, sebesült, sebesít, sebesedik, sebez, sebezhető,
sebezhetetlen, sebezhetetlenség, sebész, sebészet, sebészeti.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
sebes – ‘gyors’. Származékai: sebesség, sebten, sebtében, sebbel-
lobbal.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Feltehető *seb alapszava ‘gyors’,
illetve ‘siet’ jelentésű igenévszó lehetett, a sebten és sebtében
ugyanis olyan alakulatok, mint a fogytán, menten, illetve jártában,
keltében.
sébig – ‘kopott, elhordott ‹ruha›’; ‘elhanyagolt, gondozatlan ‹külső›’.
A német schäbig átvétele; ez a schaben (‘karcol, koptat’) igével
kapcsolatos.
secento – [szecsentó] ‘a tizenhetedik század ‹az olasz művészetben
és irodalomban›’.
Olasz szó, tkp. ‘hatszáz’ a sei (‘hat’) és cento (‘száz’) elemekből
(latin sex és centum); vagyis ‘az ezerhatszázas évek’.
séd – ‘patak’.
Ismeretlen eredetű régi és nyelvjárási szó; fennmaradt a veszprémi
Séd patak, ség alakváltozata pedig Hidegség község nevében.
sedre – lásd sodor
séf – ‘konyhafőnök, főszakács’; ‘főnök’.
Nemzetközi szó a francia chef (‘fő-’) nyomán; ez a latin caput (‘fej’)
szabályos folytatása. Lásd még kadét, kapilláris, kapitális,
kapit(lchen, kapitulál, kápó.
seft – ‘üzlet, üzletelés’. Származéka: seftel.
A német Geschäft (‘üzlet’) bajor-osztrák gschäft, kschäft alakjából
keletkezett; a szóeleji mássalhangzó-torlódást a kezdőhang
kivetése oldotta fel. A német szó a schaffen (‘szorgoskodik,
munkálkodik, tesz, szerez’) származéka. A ~ a bizalmas köznyelv
enyhén avuló eleme. Lásd még sáfár.
segg – ‘far, ülep’.
Ősi finnugor örökség: vogul szank (‘ágyék’), cseremisz sengel
(‘hátsó rész’). A szóvégi mássalhangzó intervokális helyzetben
nyúlt meg: seget, segem  segget, seggem.
segít – ‘‹tettel, anyagilag, erkölcsileg› támogat’; ‘bajt, nehézséget
enyhít, elhárít’. Származékai: segítség, segítő, segéd, segedelem,
segédkezik, segél, segély, segélyez.
A szócsalád seg- alapszava alighanem ősi finnugor örökség:
mordvin csango(demsz) (‘segít’). A csango  seg hangfejlődés
lényegében szabályos; a hangrendi ellentét (a–e) sem ritka a
finnugor megfelelésekben (lásd két, tél).
sehonnai – ‘jöttment, csavargó, hazátlan’: Sehonnai bitang ember, /
a achát
Ki most, ha kell, halni nem mer (Petőfi).
A sehol névszó régebbi és tájnyelvi sehon alakjából lett -i képzővel;
a feltehető *sehoni alak részint a se honja (, se háza), részint a
sehonnan (való) kifejezések beleértésével alakult sehonnyai,
sehonnai formára.
sej – ‘‹indulatszó›’: sej, haj, sejehaj.
Önkéntelen hangkitörésből keletkezett, tánckurjantás vagy
népdalrefrének eleme.
sejk – ‘arab törzsfő’; ‘mecset papi elöljárója’; ‘dervisek elöljárója’.
Arab szó (saih), tkp. ‘öreg’, ennek folytán ’tiszteletre méltó’ (mint
pl. a szenior, szenátor szavak esetében).
sejt1 – ‘megérzés alapján vél, előre lát’: roszszat sejt. Származékok
és kapcsolt szavak: sejtet, sejtetés, sejtelem, sejtelmes, sejdít,
sejlik.
A szócsalád sej- töve a sajog tövének alakváltozata a szó ‘fénylik’
jelentése alapján; a ~ mozzanatos vagy műveltető képzős
származék. A jelentésfejlődés útja: ‘fénylik, dereng’ 
‘bizonytalanul lát’  ‘sejtelemmel bír róla’ lehetett.
sejt2 – ‘méhek lépének kis hatszögű kamrája’; ‘élőlények
testszöveteinek legkisebb élettani egysége’: egysejtűek; ‘illegális
párt néhány tagból álló szervezeti egysége’.
A ~ a selejt alakváltozata, eredetileg slejt formában, ahol a szóeleji
mássalhangzó-torlódást az l kiejtése oldotta fel. A szó elsőként a
méhlépet jelentette, amely a színméz „alja, silánya”, s
másodsorban a lép egyetlen kicsiny celláját; ez utóbbi alapján
ruházták fel a szót a nyelvújítás korában mai élettani jelentésével.
sékel – ‘ókori zsidó súly- és pénzegység’; ‘mai izraeli pénzegység’.
A héber sekel szóból, amely a sákal (‘mér’) származéka.
sekk – ‘a vezér fenyegetése a sakkjátékban; ennek bemondása’.
A magyar sakknyelvben használatos szó, valószínűleg az angol
check (‘sakk bemondása’) átvétele franciás ejtéssel; az angol szó
forrása a francia échec, a magyar sakk perzsa előzményének
származéka.
selejt – ‘értéktelen, hitvány rész’: az osztály selejtje; ‘hibás ipari
készítmény’. Származékai: selejtes, selejtez.
A német schlecht (‘rossz, silány’) átvétele ht  jt
hanghelyettesítéssel; a szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő hang oldotta fel. A ~ eredetileg, a német
előzményhez hasonlóan, melléknév volt; selejtes származéka úgy
alakult ki, mint a kopott, viselt nyomán a kopottas, viseltes, majd
idővel, most már főnévi értelemben vonódott el belőle a ~. Lásd
még sejt2.
self – ‘kontinentális pad, sekély tengerfenék a szárazföldek partjai
közelében’.
Földrajzi szakszó az angol shelf (‘polc’) nyomán.
sellak – ‘indiai levéltetű váladékából nyert anyag, lakkok, szigetelők
gyártásához használatos’.
Nemzetközi szó a holland schellak nyomán, a schel (‘halpikkely’) és
lak (‘lakk’) elemekből.
sellő – ‘halfarkú nőnek képzelt vízitündér’; ‘sebes, torlódó, örvénylő
folyószakasz’.
A fenti második jelentés az eredetibb, és a szó egy feltehető *serlik
(‘forog’) ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve rl  ll
hasonulás révén. Ma általános jelentése a 19. század második
felében terjedt el a magyar mitológia kutatóinak jóvoltából,
valószínűleg korábbi nyelvemlékek félreértése folytán. A feltett ige
ser- töve hangutánzó, illetve hangfestő eredetű, gyors mozgást,
illetve forgást fejez ki, és így a ~ népes szócsalád tagja: lásd sarj,
sarkall, sarkantyú, sarok, serdül, serény, serken, sőre, surján,
sürget, sürög, sűrű, szorgalom.
selma – ‘kópé, kujon’.
Vendégszó, de éppúgy lehet a német Schelm (‘kópé, csirkefogó’)
közvetlen átvétele, mint a lényegében azonos jelentésű szlovák
šelma szóé, amely ugyanarról a német tőről fakad.
selyem – ‘a selyemhernyó gubójáról nyert finom szálból szőtt fényes
felületű, könnyű kelme’. Származéka: selymes.
Sok nyelvben otthonos vándorszó, amely talán a kínai sze
(‘selyem’) folytatója; ez az észak-kínai tartományok lakóinak ősi
sze-or megnevezéséből való, ennek első elemével azonos. A szó a
görög Széroi, Széresz (‘kínaiak’) révén terjedt el Európában; a latin
sericum vagy az angol silk (‘selyem’) ide vezethető vissza. A
magyar szó eredetibb selem alakjában palatalizálódás történt.
Forrását az ismert nyelvekben nem tudjuk megjelölni, alighanem
honfoglalás előtti átvétel valamely kelet-európai nyelvből.
selypít – ‘a sz hangot hibásan, s-be hajlóan ejti’.
Hangutánzó szó; p eleme más nyelvek azonos jelentésű igéiben is
szerepel: német lispen, angol lisp, cseh šeplati.
sem – ‘szintén nem’.
Az is és nem2 mondattani tapadásából keletkezett tagadó kötőszó;
páros használatban is: sem én, sem ő (‘én is nem, ő is nem’). Lásd
még se, semleges, semmi, senki.
séma – ‘vázlat, tervezet’; ‘lényeges vonásokra egyszerűsített
ábrázolás’; ‘gondolkodás nélkül követett vagy követhető forma,
eljárásmód; kaptafa, sablon’. – sematikus: ‘séma szerint készült’;
‘vázlatos, főbb vonásaira egyszerűsített’: ez itt a Naprendszer
- 316 - oldal
sematikus rajza; ‘‹a művészetben› a bonyolult valóságot
egyszerűsítve ábrázoló’. – sematizmus: ‘sematikus ábrázolási
mód’; ‘hajlam a kész sémákban való gondolkodásra’; ‘‹régen›
névtár, katonatiszti címtár’.
Nemzetközi szócsalád a latin schema, illetve előzménye, a görög
szkhéma (‘forma, külalak’) nyomán, a szkhészó igéből, amely az
ekhó (‘tart, birtokba vesz’) rendhagyó jövő idejű alakja. A
magyarba a német Schema közvetítette, innen a németes ejtés
(valójában [szkéma] lehetne, lásd még isiász).
sémi – ‘a Közel-Kelet és Észak-Afrika sok kihalt és élő nyelvét
magába foglaló ‹nyelvcsoport›’; ‘e nyelvcsoport valamelyik nyelve
‹pl. akkád, főníciai, arameus, héber, arab›’.
A hagyományos elnevezésben Noé legidősebb fiának neve rejlik,
Sém (vagy Szem) volt ugyanis a Biblia szerint ezeknek a népeknek
az ősatyja a vízözön után. Lásd még antiszemita, szemita.
semleges – ‘ellenfelek, hadakozók közül egyik pártján sem álló’:
semleges állam; ‘ellentétes dolgok, jelenségek egyikéhez sem
tartozó’: semleges kémhatású (‘se nem lúgos, se nem savas’),
semlegesnemű (‘a nyelvtani hímnem és nőnem egyikéhez sem
tartozó’) . Származékai: semlegesség, semlegesít.
Nyelvújítási szó, a sem kötőszó származéka -leges
képzőegyüttessel (mint nemleges, névleges).
semlyék – ‘vizenyős, mocsaras hely’, sömlyék alakban is: Kis
sömlyék szélén tehenek legelnek (Juhász Gy.)
Ismeretlen eredetű szó; korai alakjai tanúsága szerint
hangátvetéssel jött létre az eredetibb selmék, selymék formából.
semmi – ‘a létező dolgok közül egyik sem’. Származékai: semmiség,
semmis, semmisség, (meg)semmisül, (meg)semmisít, (ki)semmiz.
Összetett tagadó névmás a sem és mi 2 elemekből, az utóbbi itt
‘valami’ jelentésében áll. Lásd még semmiházi, senki, soha.
semmiházi, senkiházi – ‘haszontalan, semmirekellő, hitvány
(ember)’.
Tréfás szóalkotások a -házi, házy utótagú családnevek (pl.
Esterházy, Petneházy) mintájára, az értéktelenségre utaló tagadó
névmásokkal. Hasonló becsmérlő szavak: Ebházi, Tetüházi,
Kutyaházi.
senhor – lásd szenior
senki – ‘a létező személyek közül egyik sem’.
Összetett tagadó névmás a sem és ki 1 elemekből, az utóbbi itt
‘valaki’ jelentésében áll. Lásd még semmi, soha.
seńor – lásd szenior
senyved – ‘kedvezőtlen körülmények közt sínylődik, tengődik’.
Származéka: senyveszt.
A szenved alakváltozata; hangalakjára hathatott a sanyargat ige is.
Lásd még sínylődik.
seol – ‘az alvilág, a halottak birodalma a zsidó vallásos felfogás
szerint’.
Héber szó.
seper – ‘szálas eszközzel összekotor, eltakarít ‹szemetet, port,
havat›’; ‘sodró mozdulattal eltávolít’: lesöpörte a könyveket az
asztalról; ‘‹hosszú ruha, haj› a földet éri’; ‘‹a szlengben› gyorsan
távozik’: söpörjünk haza!. Származékai: seprű, seprűz, söpröget,
söpredék.
Ótörök jövevényszó: ujgur szipir, oszmán süpür, csuvas seber
(‘seper’). A magyarba egy régi csuvas *sipir kerülhetett, amely
nyíltabbá válással ~ lett, majd ennek labializációjával jött létre a
söpör változat, amely a köznyelvben ma általánosabb a ~nél.
seprő – ‘must vagy kiforrott bor alján keletkező üledék’: borseprő,
seprőpálinka.
Ótörök eredetű: tatár csüpre, kirgiz szöbrö, csuvas sepre
(‘borseprő, üledék, élesztő’); ezek a szavak a csöp, csüb (szemét)
származékai. A magyarba egy csöpreg, söpreg alak kerülhetett,
ennek szabályos származéka a ~.
ser – lásd sör
serbli – ‘éjjeliedény’.
Az ausztriai német Scherben nyelvjárási scherbl alakjának átvétele
a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, tipli); ez kicsinyítő
forma a német Scherbe (‘cserép, cserépedény, cserépdarab’)
szóból. Fenti jelentése az átadó nyelvben fejlődött ki. Lásd még
samott.
serceg – ‘pattogó, sistergő hangot ad ‹nedvtartalmú anyag forró
zsírban›’. Kapcsolt szavak: sercen, sercint.
Hangutánzó eredetű szócsalád.
sercli – ‘kenyérvég’.
Az ausztriai német Scherzl átvétele a szillabikus l szokott
feloldásával (mint kamásli, tipli); forrása talán az olasz scorza
(‘kéreg’), a latin scortea (‘bőrből való’) folytatója a scortum (‘bőr’)
alapján.
serdül – ‘gyermekből felnőtté érik’; ‘‹tájnyelven› perdül’: serdül-
fordul. Származékai: serdülő, serdülés.
A hangutánzó, hangfestő eredetű ser- igető mozzanatos képzős
származéka (mint pereg  perdül), így rokoni kapcsolatban áll
azzal a kiterjedt szócsaláddal, amelynek tagjaiban a gyors mozgás,
forgás, sodrás, pezsgés jelentéseleme dominál, mint sarj, sarkall,
sarkantyú, sarok, sellő, serény, serken, sőre, surján, sürget, sürög,
a achát
sűrű, szorgalom.
sereg – ‘hadsereg, katonák legnagyobb egysége’; ‘személyek,
állatok, tárgyak nagy sokasága’: angyalsereg, legyek serege;
‘nagyon sok’: egy sereg probléma merült fel. Származékai:
seregestől, sereglik, sereglet.
Ótörök vendégszó: ujgur, türk cserig, üzbég cserik, tuvai serig
(‘hadsereg’). Lásd még janicsár, seregély.
seregély – ‘rigó nagyságú, fekete tollú énekes madár’.
A sereg származéka -él, -ély denominális névszóképzővel; az
elnevezés alapja, hogy a ~ek nagy csapatokban repülnek, és társas
életmódot folytatnak.
serény – ‘gyors mozgású, tevékeny, készséges, buzgólkodó’.
Származékai: serénység, serénykedik.
A serdül, serken igék ser- tövének származéka -ény
névszóképzővel, így rokoni kapcsolatban áll azzal a kiterjedt
szócsaláddal, amelynek tagjaiban a gyors mozgás, forgás, sodrás,
pezsgés jelentéseleme dominál, mint sarj, sarkall, sarkantyú, sarok,
sellő, sőre, surján, sürget, sürög, sűrű, szorgalom.
serif – lásd sarif
seriff – ‘közigazgatási és bírói tisztet betöltő személy az angliai
grófságokban és az Egyesült Államokban’.
Angol szó (sheriff) a shire (‘grófság’) és reeve (’tisztségviselő,
elöljáró’) elemekből.
serke – ‘tetű petéje’.
Ótörök eredetű a csuvasos rétegből: türk, azeri, türkmén szirke,
csuvas sarga (‘serke’).
serken – ‘ébred’: Serkenj fel, kegyen nép, / Mosolyog az hajnal
(Népdal). Származékok és kapcsolt szavak: serkent, serkentő,
serkentés, serked, serkedezik.
Mozzanatos képzésű igealak (mint pl. horkan) egy hangutánzó,
illetve hangfestő eredetű ser- tőből, ez pedig rokoni kapcsolatban
áll azzal a kiterjedt szócsaláddal, amelynek tagjaiban a gyors
mozgás, forgás, sodrás, pezsgés jelentéseleme dominál, mint sarj,
sarkall, sarkantyú, sarok, sellő, serdül, serény, sőre, surján, sürget,
sürög, sűrű, szorgalom.
serleg – ‘kupa, díszes talpas ivóedény, ilyen mint sportverseny díja’.
Ismeretlen eredetű szó.
serpenyő – ‘lapos, nyeles edény zsírban sütéshez’; ‘mérleg
csészéje’: új érvet dobott a serpenyőbe.
Déli szláv jövevényszó lehet: horvát, szlovén crepnja (’tégely,
kalácssütő edény’); a mássalhangzó-torlódást a szó elején
hangáthelyezés, belül ejtéskönnyítő hang oldotta: crepnja 
cserpnya  cserpenya, majd szóeleji dezaffrikálódás és hangrendi
kiegyenlítődés vezetett el az első, 14. századi adathoz: serpenya 
serpenye.
sért – ‘‹külső hatás› kellemetlen testi hatást, fájdalmat okoz’;
‘méltóságában, önérzetében bánt’: sérti a hiúságát; ‘‹jogot,
érdeket› csorbít, támad’. Származékok és kapcsolt szavak: sértés,
sértő, sértődik, sértődős, sértődékeny, sérteget, sértetlen,
sérthetetlen; sérül, sérülés, sérülékeny; sérelem, sérelmes,
sérelmez.
A szócsalád alapja egy elavult sérik (‘sérül’) ige, amelynek
műveltető képzős származéka a ~, visszaható a sérül. A sér- tő ősi
ugor örökség: vogul sárgi (‘láng nélkül ég’), osztják sarida
(‘pörkölődik’), a jelentés az ‘ég’  ‘fáj’ vonalon alakult. Lásd még
sérv.
serte – ‘erős, kemény szőr ‹főleg vaddisznóé›’; ‘rövidre nyírt, erős
szálú haj’.
Valószínűleg a szőr származéka olyan denominális -te képzővel,
mint a pacsirta szóban; a sz  s hangváltozásra példa sző–sövény,
szem–sömör. Más nézet szerint ótörök jövevényszó: csuvas sart
(‘sörte, kefe’); ennek gyengéje, hogy nem ad magyarázatot a
szóvégi -e-re. A mai köznyelvben a sörte alak lett általánossá; a
fenti első magyarázat szerint ez az eredeti alak, a második esetben
utólagos labializáció eredménye. Lásd még sertés.
sertepertél – ‘nyugtalanul járkál, sürög-forog’.
Valószínűleg ikerszó a sürög illabiális sireg, sereg formájából,
második elemében a pereg bújhat meg; más vélemény szerint első
eleme a tájnyelvi seter (‘jön-megy’) hangátvetéses változata.
sertés – ‘disznó’; ‘‹jelzői összetételben› leölt disznóból való’:
sertéshús, sertésoldalas, sertésbőr; ‘tenyésztett disznókkal
kapcsolatos’: sertéstenyésztés, sertéspestis.
A serte származéka, sertés állat, sertés marha-féle jelzős
szókapcsolatokból önállósult főnévvé. A közgazdasági,
kereskedelmi és étlapnyelv szava, a köznyelvben a disznó tartja
magát.
sérv – ‘hasüregi zsiger kitüremkedése a testüreg falán’: lágyéksérv,
heresérv, köldöksérv.
Nyelvújítási alkotás, az elavult sérvés (‘sérülés’) megrövidítésével
keletkezett; az előbbi az ugyancsak elavult sérik (lásd sért) ige ritka
sérvik alakjából való.
sétál – ‘időtöltésül vagy egészségi okból kényelmesen jár(kál)’.
Származékai: séta, sétány, sétifikál.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén šetati (‘sétál’). A séta,
sétány nyelvújítási elvonás, illetve képzés; a sétifikál tréfás latinos
- 317 - oldal
szóalkotása a trafikál, glorifikál, ratifikál (‘fondorkodik, dicsőít,
jóváhagy’) s hasonló igék mintájára.
settecento – [szettecsentó] ‘a tizennyolcadik század ‹az olasz
művészetben és irodalomban›’.
Olasz szó, tkp. ‘hétszáz’ a sette (‘hét’) és cento (‘száz’) elemekből
(latin septem és centum), vagyis ‘az ezerhétszázas évek’.
settenkedik – ‘ólálkodik, sündörög, óvakodik’.
Hangutánzó, hangfestő szó a satrat (lásd satrafa), csatangol és
seter (‘sürög, lábatlankodik’) családjából.
sevró – ‘fiatal kecske finoman kidolgozott bőre’: sevrókesztyű.
A francia chevreau (‘kecskegida’) átvétele az eredeti kiejtés szerint;
ez kicsinyített forma a chčvre (‘kecske’) szóból, amely a latin capra
folytatója. Lásd még kabriolet, kapric, kapriol.
sezlon – ‘magasított fejrészű dívány’.
A francia chaise longue (tkp. ‘hosszú szék’) átvétele német
közvetítéssel. A chaise az eredetibb chaire alakváltozata, s a latin
cathedra (‘ülés’) szóra megy vissza; ennek eredetéről lásd katedra.
sforzato – [szforcátó] ‘erőteljesen, egy-egy hang kiemelésével
‹adandó elő›’.
Olasz zenei szakszó a sforzare (‘erőszakkal felnyit, kikényszerít’)
igéből, a sforzo (‘erőlködés’) származékéból; ez a latin ex- (‘ki’) és a
népi latin fortia (‘erő’) elemekből áll, utóbbi forrása a fortis (‘erős’).
Lásd még forsz, forte, forzando.
sfumato – [szfumátó] ‘légies, a kontúrokat finoman elmosó
festésmód’.
Olasz művészeti szakszó a sfumare (‘árnyékol, elmos, elmosódik,
füstbe megy’) igéből, a latin ex- (‘ki, el’) és fumus (‘füst’) elemek
alapján. Lásd még fumigál.
sgraffito – [zgraffitó] ‘falfelület díszítésének technikája: a rajzolatot
egy felső, világosabb vakolatréteg lekaparásával állítják elő, aholis
előtűnik az alsó, sötétebb réteg’.
Olasz művészeti szakszó a graffiare (‘kapar, karcol’) ige nyomán.
Lásd még graffiti.
sherry – [serri] ‘spanyol csemegebor’.
Angol szó, torzult forma a spanyol Jerez városnak, a bor
termőhelyének nevéből; ez a latin Caesaris (‘Caesaré’) folytatója.
sí1 – ‘sír, üvölt, sivít’.
Ősi hangutánzó szó, régi sív- tőből; kiterjedt családja van: sikolt,
silány, sió, síp, sipít, sipoly, sír, sivár, sivatag, sivít, sívó, süvölt,
süvölvény.
sí2 – ‘lábra csatolható hosszú, rugalmas páros léc havon való
sikláshoz’: síléc, sípálya. Származékai: sízik, síel.
Nemzetközi szó a norvég ski nyomán, amely a német Schi
közvetítésével került nyelvünkbe. Forrása a régi norvég skida
(‘fahasáb’), az azonos jelentésű német Scheit és az angol skid
(‘fékezőtuskó, rönk’) etimológiai családjából.
sibbolet – ‘varázsszó, kulcsszó’.
Héber szó, a.m. ‘kalász’. A bibliai elbeszélés szerint (Bir 12,6-7) a
gileádi Jefte katonái e szó kimondatásával ismerték fel az
ellenséges efraimitákat, akik a Jordán gázlóin át próbáltak
menekülni előlük, ők ugyanis a szót szibbolet formán ejtették.
síbol – ‘‹pénzt, értéktárgyakat› külföldre csempész’. – síber:
‘csempész, feketéző’.
A német schieben (‘lök, csúsztat’) és Schieber (‘feketéző’) szavak
átvétele a bizalmas nyelvrétegben. Lásd még sublót.
siculicidium – lásd kronosztichon
siemens – [szímensz, zímensz] ‘az elektromos vezetés
mértékegysége’.
E. W. Siemens német feltaláló nevéből.
siet – ‘gyors léptekkel halad’: lánya elé siet; ‘gyorsan végez valamit’;
‘sürgős dolga van, nem ér rá’: ne zavarj, sietek!; ‘‹óra› a kelleténél
gyorsabban jár’. Származékai: sietés, sietős, sietség, siettében.
Esetleges finnugor származásának egyetlen tanúja a mordvin
tsije(msz) (‘fut’); a ~ végén mozzanatos -t képző áll.
sifon – ‘ágy- és fehérnemű pamutszövet anyaga’. – sifonér:
‘fehérneműs szekrény’.
A francia chiffon (‘sifon’) és chiffonničre (‘rongyszekrény’) átvétele
német közvetítéssel; forrásuk a tisztázatlan eredetű chiffe (‘rongy,
fecni, szövetdarab’).
sifríroz – ‘rejtjelez’.
A német chiffrieren átvétele; ennek töve a francia chiffre
(‘számjegy’), az arab sifr (‘nulla’) származéka; innen ered a magyar
cifra szó is, más ágon pedig a zéró. A fenti jelentés azon alapul,
hogy a rejtjelezés egyik kezdeti módja a betűk számjegyekkel való
helyettesítése volt.
signore – lásd szenior
siheder – ‘kamasz, serdülő (fiú)’.
Talán a suhanchoz hasonlóan hangutánzó szó, a suhog családjából,
a szélben suhogó fiatal fák és a növendék fiú hasonlósága alapján.
A szó képzésmódja mindenesetre szokatlan. Lásd még süvölvény.
siht – ‘műszak bányában, gyárban’; ‘réteg’. – sihtol: ‘rétegekbe felrak
‹felhasogatott tűzifát›’.
A német Schicht (‘réteg, munkacsapat, műszak’) átvétele. A ~nek
van nyelvjárási sikta alakja is; a sihtol helyett használatos slihtol
téves forma a hasonló hangzású, de más jelentésű schlichten
a achát
(‘kiegyenlít, elsimít’) igéből.
síita – ‘az Iszlám szigorúbb, ma főleg Iránban honos ágához tartozó
(személy)’.
Görögös képzés az arab sía (tkp. ‘párt’) szóból, a sí at’Ali (‘Ali
pártja, hívei’) kifejezés első eleméből (mint huszita, johannita,
jezsuita). A ~k csak Mohamed vejét, Alit ismerik el a próféta
törvényes követőjének, és elvetik a Szunnát: lásd szunnita.
sík – ‘lapos, vízszintes ‹felület›’: sík tükör; ‘csúszós, sima felületű’;
‹főnévként› ‘síkság’; ‘két dimenziójú mértani alakzat’: síkidom;
‘küzdőtér’: síkra száll valamiért. Származékai: síkság, síkos,
síkosság.
Ismeretlen eredetű szó. Néhány származéka arra vall, hogy
eredetileg igenévszó volt, kb. ‘csúszik’ jelentéssel: sikamlós,
sikkaszt, siklik. Lásd még sikál.
sikál – ‘kemény kefével dörzsölve tisztít, mos’.
A sík igei származéka egy eredetibb sikárol szóból (mint abárol 
abál, pazarol  pazall).
sikamlós – ‘csúszós, síkos’; ‘kétértelmű, pajzán ‹tréfa, megjegyzés›’.
A sík igei sikamlik (‘csúszik’) származékából alakult; ennek
képzésmódja mozzanatos (mint áramlik, türemlik), s arra vall, hogy
a sík eredetileg igenévszó volt, mert e képzőegyüttes csak igéken
fordul elő (lásd még sikkaszt, siklik). A ~ olyan továbbképzés a
szóban forgó igéből, mint a csúszikból a csúszós.
sikátor – ‘igen szűk kis utca, köz’.
Régi és tájnyelvi jelentései (‘dűlőút, erdővágás’) alapján feltehető,
hogy szavunk a latin secator (‘vágó, metsző’) feltehető középkori
latin *sicator alakjából ered, a secare, secatum (‘vág’)
származékából. Lásd még szekáns, szektor.
sikér – ‘a gabonaszemben lévő, a liszt sütőipari értékét adó fehérje’:
sikértartalom.
Ismeretlen eredetű szó. Voltaképpeni jelentése ‘agyagos sár,
csúszós, ragadós anyag’ volt; fenti jelentését tudatos
névszóalkotás jegyében kapta a 19. század második felében, talán
a német Kleber szó mintájára, amely ragasztót is, sikért is jelent.
Lásd még siker1.
siker – ‘ittas, részeg’: totál siker vagy.
A szleng jiddis eredetű szava (schicker) a schickern (‘leissza
magát’) igéből, végső forrása a héber sikhor (‘részeg’).
siker1 – ‘valamely tevékenység szerencsés kimenetele, jó
eredménye’; ‘alkotással, magatartással, teljesítménnyel kivívott
köztetszés’: énekszáma nagy sikert aratott. Származékai: sikeres,
sikertelen, sikerül.
A ~ a sikér önállósult alakváltozata; ebben a jelentésében elvonás
a sikeres szóból. Ez mint a sikér melléknévi származéka eredetileg
azt jelentette: ‘ragadós’: Történék egyszer, hogy az ura egy nagy
sikeres sárba dőlne, mind lovastól (Pázmány); a jelentés ezután
‘megtapadó’  ‘hatékony’  ‘eredményes’ vonalon fejlődött
tovább.
siker2 – ‘ittas, részeg’: totál siker volt.
A szleng jiddis eredetű szava (schicker) a schickern (‘leissza
magát’) igéből, végső forrása a héber sikhor (‘részeg’).
sikk – ‘kellem, báj’; ‘divatosság, ízlés ‹öltözködésben,
megjelenésben›’; ‘divatos (társasági) szokás’: nem sikk már a
kézcsók a hölgyeknek.
Nemzetközi szó a francia chic (‘elegancia, ízlés, könnyedség’)
nyomán. A francia szó a német schicken (‘irányít, rendez’) tövének
átvétele a visszaható sich schicken alak ‘illik’ jelentése alapján. Az
ausztriai német visszakölcsönözte a francia szót, s az így jutott
nyelvünkbe; itt főnév lett (a franciának megfelelően), míg az átadó
nyelvben melléknévi (‘sikkes’) jelentésben használják.
sikkaszt – ‘elrejt, eldug’; ‘‹közpénzt› eltulajdonít, hűtlen kezeléssel
megszerez’. Származékok és kapcsolt szavak: sikkasztás,
sikkasztó, (el)sikkad.
A sík szó igei származéka mozzanatos és műveltető képzővel; ez a
főnév eredetileg igenévszó volt (lásd még sikamlós, siklik).
siklik – ‘‹sima felületen› alig súrlódva, könynyeden csúszik, mozog’:
siklik a szán a havon; ‘sima mozgással, zajtalanul kúszik’; ‘‹tekintet,
fénysugár› egyik tárgyról gyorsan másikra irányul’. Származékai:
siklás, sikló.
A sík szó igei származéka; képzésmódja arra vall, hogy ez a főnév
eredetileg igenévszó volt (lásd még sikamlós, sikkaszt).
sikolt – ‘éles, magas, tagolatlan hangot hallat’. Származékok és
kapcsolt szavak: sikoltás, sikoltoz, sikít, sikítoz, sikong, sikongat,
sikoly.
A sí1 ige származékai mozzanatos -k képzővel, valamint gyakorító
képzőegyüttesekkel; a ~ és családja a rikoltéval erős
párhuzamosságot mutat.
siksze – ‘(nem zsidó) nő’.
Jiddis szó.
silabizál – ‘szótagolva, betűzve, nehézkesen olvas’.
A középkori latin syllabizare átvétele; ez a görög szüllabidzó
megfelelője a szüllabé (‘szótag’) alapján; eredetéről lásd
szillabikus.
silány – ‘gyatra, rossz minőségű, értéktelen’; ‘fejletlen, satnya’;
‘hitvány, jellemtelen’. Származékai: silányság, silányít, silányul,
- 318 - oldal
silányodik.
Alighanem a sí1 ige származéka -ány képzővel (mint kötény,
serény); jelentésében a szócsaládon belül a sívó, sivatag szavakhoz
áll közelebb. Ezt támogatja, hogy legkorábbi adatai között sivány
alakot találunk ‘terméketlen föld’ értelemben; ebből másodlagosan
fejlődött ki a ma általános ‘gyatra, hitvány’ jelentéskör. A v és l
változat azzal magyarázható, hogy egy feltehető ősibb *siány
igealakban mint hiátustöltő hangok váltották egymást. Lásd még
zsivány.
silbak – ‘őrszem’; ‘őrség’: silbakol.
A német Schildwache (‘őrség’) bajor-osztrák schiltwacht alakjának
átvétele a mássalhangzó-torlódást okozó t hangok kivetésével, v 
b hanghelyettesítéssel (mint a Wachter, Wagner  bakter, bognár
esetében). A német szó elemei: Schild (‘pajzs, címer’) és régi
Wacht (‘őrség’). A régi katonai nyelv szava. Lásd még salabakter,
sild.
sild – ‘sapkaellenző’: sildes sapka.
A német Schild (‘pajzs, címer, sapkaellenző’) átvétele. Lásd még
silbak.
sillabusz – ‘előadás vázlata, gondolatmenete’; ‘hivatalos jegyzék
tennivalókról a felsőbb hatóságtól ‹ezt néha szillabusnak írják›’.
Nemzetközi szó IX. Piusz pápa Syllabus című 1864-es enciklikája
nyomán, amelyben tételesen felsorolta a katolikus egyház által
kárhoztatott tanokat. Ez a szó romlott forma a késő latin syttyba
szóból, a görög szittübé (‘pergamencsík’) átvételéből.
siller – ‘héjon erjesztéssel készült világos vörösbor’.
A német Schiller átvétele a schielen (‘kancsalít, színt játszik’) ige
alapján.
siló – ‘takarmány erjesztéses tartósítására való tartály, épület,
verem’; ‘többemeletes gabonaraktár’; ‘hadászati rakéta földalatti
kilövőürege’: rakétasiló.
Nemzetközi szó a spanyol silo nyomán, amely valószínűleg a latin
sirus (‘gabonaverem’) folytatója; mi a német Silo szót vettük át
betű szerinti ejtésben.
sima – ‘teljesen egyenletes felületű’; ‘egyenletesen apró szemcséjű’;
simaliszt; ‘díszítés nélküli’: sima fal; ‘egyszerű, bonyodalmak
nélküli’: sima ügy, sima lefolyás. Származékai: simaság, simít,
simítás, simul, simulékony, simogat, simogatás.
Ismeretlen eredetű szó.
simléder – ‘(bőr) sapkaellenző’.
A német Schirmleder átvétele a mássalhangzó-torlódást okozó r
kivetésével, a Schirm (‘ernyő, ellenző’) és Leder (‘bőr’) elemek
alapján.
simónia – ‘lelki javakkal, egyházi tisztségekkel való üzletelés’.
A szamáriai Simon mágus nevéből, aki a szentírási elbeszélés
szerint (ApCsel 8,18-22) pénzt kínált Péter apostolnak a hatalomért,
hogy kézrátétellel átadhassa a Szentlelket.
sín – ‘vasúti vágány hosszanti, páros acél eleme’; ‘rögzítő pánt’;
‘sérült, törött végtag rögzítésére való orvosi eszköz’: sínbe tették a
karját.
A német Schiene középfelnémet schin (‘sípcsont, fémrúd,
fémlemez’) előzményének átvétele, legkorábban ‘abroncsnak való
vaspánt’ jelentésben. Lásd még sing, zsineg.
sincs – ‘szintén nincsen’.
Az is és a nincs tagadó ige mondatbeli tapadással létrejött
együttese; lásd még sem, se.
sing – ‘könyök, a rőfnél rövidebb régi hosszmérték, kb. 60 cm’:
hétsingnyi szakáll; ‘az alsókar kisujj felőli csontja’: singcsont.
A középfelnémet schin (‘sípcsont, lábszárcsont’) átvétele; ez az
előzménye sín szavunknak is. A fenti jelentés a magyarban alakult
ki, s alighanem magyar fejlemény a szóvégi g hang is, akárcsak a
puszpáng, rozmaring esetében. Elavult szó. Lásd még zsineg.
sinkófál – ‘‹el- igekötővel› eltüntet, elsikkaszt’.
A szótő a középkori latin syncopare (‘megkurtít’) ige magyar
fejleménye; a 19. század előtti adataiban sinkópál, sinkopál
alakokat találunk. Alapja a latin syncopa (‘szórövidülés egy hang
vagy szótag kiejtésével’), a görög szünkopé folytatója a szün-
(‘együtt, össze’) és koptó (‘vág’) elemekből. Az ige ilyen használata
a régi magyar diáknyelvből terjedhetett el.
sinológia – ‘a kínai nyelvvel és műveltséggel foglalkozó
tudományág’.
Tudományos szakszó; első eleme Kína óind Csiná nevének
változata a francia Chine, portugál China [sin, sina] formák
nyomán, a Kr.e. 3. századi Ts’in dinasztia nevéből; második eleme
a görög logosz (‘vélemény, tanulmány’).
sintér – ‘kutyapecér, gyepmester’; ‘‹gúnyosan› kontár orvos,
sebész’.
A német Schinder bajor-osztrák schinter alakjának átvétele; a
német szó a schinden (‘megnyúz’) igéből ered, a ~ ugyanis
többnyire bőréért megnyúzta a befogott és megölt kutyát.
sinus – lásd szinusz
sínylődik – ‘fejlődésében vagy mozgásában korlátozva tengődik’.
Visszaható képzős származék a (meg)sínyli (‘megszenvedi, káros
következményeit nyögi’) ige sínyl- tövéből, amely ismeretlen
eredetű; valószínűleg az ugyancsak ismeretlen eredetű senyved
a achát
etimológiai családjába tartozik.
sió – ‘‹régen› hegyi patak’; ‘zúgó, vízimalom zsilipes árka’.
A sí1 ige főnévvé vált folyamatos melléknévi igeneve, voltaképp a
sívó alakpárja, és a hegyről vagy zsilipből alázuhogó víz hangjával
kapcsolatos. Mai nyelvünkben csak a Sió folyónév őrzi.
síp – ‘egy alaphangot adó csőszerű fúvós hangszer’. Származékai:
sípos, sípol.
A sí1 ige rokonságába tartozó hangutánzó szó; p eleme talán
mozzanatos igeképző (mint az állapodik, ülepedik szavakban), s a
~ a sípol igéből való elvonás. Szótörténeti alapon valószínűbb,
hogy a p a sí ige siv- tövében álló v változata. Lásd még sípcsont,
sipít, sipoly.
sípcsont – ‘az alsó lábszár elülső, vastagabbik csontja’.
Nyelvújítási szóalkotás, orvosi szakszó a latin os tibiae (‘síp
csontja’) mintájára; az ókorban a sípot, fuvolát többnyire üreges
állati lábszárcsontból faragták.
sipista – ‘hamiskártyás’.
Magyaros képzés a német Schippe (‘lapát; pikk’) szóból, az
elemista s hasonló szavak mintájára. Elavulóban lévő szó.
sipít – ‘éles, magas hangon beszél’. Származéka: sipítozik.
Hangutánzó szó, a sí1 ige származéka, a sivít (lásd süvölt)
alakváltozata; p elemének eredetéről lásd síp.
sipoly – ‘üreges szervből gennyes váladékot kivezető csatorna’.
Orvosi szakszó a nyelvújítás korából, a latin fistula (‘nádsíp,
vízlevezető cső’) mintájára, a kedély, szeszély és hasonló szavak
denominális -ly képzőjével.
sir – [ször] ‘uram ‹udvarias megszólítás›’; ‘angol lovag címe a
keresztnév előtt’: Sir John (Falstaff).
Angol szó, a francia sire (lásd ott) rövidült alakja.
sír1 – ‘fájdalmában, bánatában könnyek közt panaszos hangokat
hallat’; ‘kesereg, panaszkodik’. Származékai: sírdogál, siránkozik,
siránkozás, sírás, sirat, sirató, siratás, siralom, siralmas,
siralmasság, sirám.
Hangutánzó szó, távolabbról a sí1 családjához kapcsolható.
sír2 – ‘halott ember tetemét őrző verem, erre emelt halom’;
‘‹kifejezésekben› halál’: sírig hű hitvese, sírba visz.
Bizonytalan eredetű szó; esetleges finnugor származásának tanúja
a cseremisz segerle (‘temető’), süger (‘sír’) lehet.
sirály – ‘nagyobb vizek mellett élő szürkésfehér tollazatú, kecses
halászmadár’.
Hangutánzó szó, a madár éles, vijjogó hangját idézi; -ly eleme
alighanem deverbális névszóképző, mint a fogoly 1, harkály
szavakban.
sire – [szir] ‘felség ‹uralkodó megszólítása›’.
Francia szó, a seigneur (‘úr, uram’) végsőkig kopott változata a
latin senior (lásd szenior) nyomán; az angolban is használatos
[szájr] ejtéssel. Lásd még monseigneur, sir, szenior.
sírhógni – ‘edényfogó kampó ‹nyílt tűzhelyen›’.
A német Geschirrhaken bajor-osztrák tájnyelvi gschirrhokn
alakjának átvétele a szóeleji mássalhangzó-torlódást okozó g
kivetésével és a szillabikus n szokott feloldásával (mint hakni,
kalucsni, zokni). A német szó elemei: Geschirr (‘edény’) és Haken
(‘kampó’).
sirokkó – ‘a Szahara felől érkező, tikkasztó földközi-tengeri szél’.
Az olasz scirocco átvétele az eredeti kiejtés szerint; forrása az arab
sarkí (‘keleti szél’) a sark (‘kelet’) nyomán. Lásd még szaracén.
sisak – ‘harcban a fejet védő páncélozott, gyakran rostélyos fejfedő’;
‘hasonló célú fém, parafa vagy műanyag fejfedő’: rohamsisak,
trópusi sisak, bukósisak; ‘torony csúcsos fedele’.
Ismeretlen eredetű szó; több szláv nyelvben vannak megfelelői (pl.
lengyel sziszak), de ezek a magyarból valók.
siserahad – ‘garázda, gyülevész sereg’; ‘lármás, zsibongó
embercsoport’.
A bibliai Sisera nevéből, aki a Bírák könyve szerint Jábin kánaáni
király hadvezére volt, és hadaival húsz éven át sanyargatta Izraelt.
A fenti második jelentés a tájnyelvi sisereg (‘sistereg, bizsereg,
nyüzsög’) ige beleértésével magyarázható.
sistereg – ‘sercegő hangot ad ‹zsírban sülő hús, vízzel locsolt
parázs›’.
Hangutánzó szó; lásd még sustorog.
sitt1 – ‘építési törmelék’.
Az alsónémet Shiet (‘vacak, értéktelen holmi’) átvétele.
sitt2 – ‘börtön ‹a szlengben›’.
Elvonás a korábbi besittel (‘börtönbe csuk’) igéből, amely a német
tolvajnyelvi verschütten részfordítása. Ez a schützen (‘óv, véd’)
alnémet schütten változatából való, amely ‘bekerít, bezár, lefoglal’
jelentésű.
sivalkodik – ‘visítoz, hosszasan sivít’.
A nyelvjárási sivall (‘felvisít’) gyakorító formája, forrása a sí1 ige.
sivár – ‘egyhangúságával lehangoló’; ‘kopár, kietlen, dísztelen’;
‘örömtelen, rideg’.
Nyelvújítási alkotás a sivatag szóból elvont siv- tő alapján, a kopár
mintájára.
sivatag – ‘csapadék és növényzet nélküli homokos, köves
pusztaság’.
- 319 - oldal
A sí1 ige származéka -atag névszóképzővel (mint fergeteg,
rengeteg, roskatag); korai melléknévi jelentése ‘sivító’ volt, s a
száraz, hideg pusztai szélre értődött, majd átvonódott az ilyen
széltől felkavart homokra, végül a kopár, homokos pusztaságra: a
sivatag földön / álmatlanul fekszem (József Attila). Mai főnévi
jelentése késői fejlemény, és sivatag homok, sivatag puszta-féle
jelzős szókapcsolatokból önállósodva szilárdult meg. Lásd még
sivár, sívó.
sívó – ‘futó, szél sodorta ‹homok›’; ‘‹régebben› sivító’.
A sí1 ige folyamatos melléknévi igeneve, értelmileg a sivatag
melléknévi jelentésköréhez kapcsolódik; fenti első jelentésébe a
homokot hordó szél sivítása értődik bele. Lásd még sió.
sizofrénia – lásd szkizofrénia
skála – ‘fokozatosan növekvő értékek rendszere’: ‘fokbeosztás
műszeren’: a hőmérő skálája; ‘zenei hangsor’: C-dúr skála. –
skaláris: ‘irány nélküli ‹mennyiség›’.
Nemzetközi szó a latin scalae (‘lépcső, ostromlétra’)
kikövetkeztetett egyes számú *scala alakja nyomán; ez a scandere
(‘felhág’) ige családjába tartozik. Lásd még eszkaláció, skandál.
skald – ‘középkori énekmondó a skandináv népeknél’.
Nemzetközi szó a tisztázatlan eredetű izlandi skáld nyomán.
skalp – ‘a megölt ellenség hajjal együtt lenyúzott fejbőre mint
diadalmi jelvény ‹az észak-amerikai indiánoknál›’.
Nemzetközi szó az angol scalp (‘fejbőr’) nyomán; eredetibb
jelentése ‘koponya’ volt egy ősi germán tőből, amely növényi
hüvelyt jelent.
skandál – ‘‹időmértékes verset› a verslábak szerint tagolva, a ritmus
túlhangsúlyozásával szaval, olvas fel’.
A latin scandere, sansum (‘felhág, fellép’) származéka, a
hanghordozás ütemes emelkedésére (és esésére) utalva. Lásd még
skála, szkenner.
skandalum – ‘botrány, botrányos eset’: Ez kész skanadalum!
Nemzetközi szó a latin scandalum, illetve görög előzménye, a
szkandalon (‘rugós állatcsapda’) nyomán.
skandináv – ‘északi germán ‹ország, nép, nyelv›’.
A latin Scandia származéka; ez a dél-svéd Skĺne tartomány neve
volt, amely a korai középkortól az egész félszigetet is jelentette.
Lásd még skandium.
skandium – ‘kis fajsúlyú ritka földfém mint elem’.
A latin Scandia névből, az elemeknél általános -ium végződéssel; ez
a dél-svédországi Skĺne tartomány latin neve, ahol a fémet
fölfedezték. Lásd még skandinávia.
skanzen – ‘falumúzeum’.
Nemzetközi szó a stockholmi Skansen szigeten épült első ilyen
szabadtéri múzeum nyomán; a név tkp. ‘sánc’, a magyar sánc szó
német Schanz előzményének svéd megfelelője úgynevezett
végartikulussal: ‘a sánc’.
skapuláré – ‘katolikus papi öltözék váll-lebernyege’; ‘szentkép vagy
érme, amelyet egyes katolikus hívők ruha alatt, háton vagy mellen
viselnek’.
Latin szó (scapulare) ‘a lapockához tartozó, lapocka felett viselt’ a
scapulae (‘lapockák’) nyomán; ez kicsinyített forma a scapha
(‘csónak’) szóból, a görög szkaphé megfelelőjéből. Lásd még
batiszkáf, szkafander.
skarabeus – ‘ganajtúró bogár’.
Latin szó (scarabaeus) a görög szkarabosz nyomán.
skarlát – ‘bíborvörös (szín)’; ‘vörheny’.
Nemzetközi szó az olasz scarlatto, illetve a belőle való középkori
latin scarlatum nyomán; ezek a perzsa szakalát (‘bíbor szövet’)
származékai. A ~ mint betegségnév az orvosi latin scarlatina
köznyelvi egyszerűsítése. E betegséget a ~ szó német Scharlach
változatának átvételeként régebben sarlach néven is emlegették.
skart – ‘a tarokkban félretett, a játszmában részt nem vevő lapok
kötege’; ‘tétlenség’: skartba tesz (‘félreállít, tétlenségre kárhoztat’).
Az olasz scarto (‘selejt, talon’) átvétele a régi ausztriai német skart
közvetítésével. Az olasz szó a scartare (‘kicsomagol, félretesz’)
igéből való a latin ex- (‘ki, el’) és olasz carta (‘papír’) elemekből;
lásd még kártya.
skatulya – ‘kisebb doboz’. Származéka: (be)skatulyáz.
Az északolasz scatola átvétele, részben a belőle eredő középkori
latin scatula formán keresztül. Forrása a bizonytalan eredetű késő
latin castulum (‘láda’) feltehető *castula változata; a ~ olasz
előzménye ebből cas  sca hangátvetésessel keletkezett.
skicc – ‘vázlat, karcolat’.
Nemzetközi szó az olasz schizzo (‘festői vázlat, gyors
ecsetvonásokkal feldobott kép’) nyomán, a schizzare (‘fröcsköl’)
igéből. Más nézet szerint az olasz szó egy latin schedius (‘sietős,
rögtönzött’) szóból ered, amely a görög szkhediosz (‘alkalmi’)
átvétele volt. A magyarba egy északolasz schizz forma, esetleg a
német Skizze közvetítette. Lásd még szkeccs.
skinhead – [szkinhed] ‘bőrfejű, fajgyűlölő, garázda fiatal huligán’.
Angol szó a skin (‘bőr’) és head (‘fej’) elemekből, a ~ek (többnyire)
kopaszra nyírt fejére mint ismertető jegyre utal.
skíz – ‘a legerősebb ütőkártya a tarokkban’.
Az ausztriai német Sküs, Skis átvétele; ez a francia excuse
a achát
(‘bocsánat’) csonkult alakja. Fenti jelentését a német
kártyásnyelvben kapta, talán a tréfás vagy gúnyos bocsánatkérés
kapcsán, amelynek kíséretében az erős lapot kijátszották.
skófium – ‘hímzésre használt arany- vagy– lásd ezüstszál’.
A tisztázatlan eredetű latin (s)cophium átvétele; elavult szó.
skolasztika – ‘a középkor teológiai filozófiája, amely Arisztotelész
tanait és a keresztény dogmatikát igyekezett összhangba hozni’. –
skolasztikus: ‘a skolasztika művelője’; ‘a skolasztikán alapuló, vele
kapcsolatos’; ‘szőrszálhasogató, meddő ‹vita, okoskodás›’.
Tudományos szakszó a görög szkholasztikosz (‘tanulni szerető,
tudós, tudálékos’) nyomán; forrása a szkholé (‘időtöltés,
tudományos beszélgetés, iskola’); e szó latin schola folytatójából
ered iskola szavunk is.
skontó – ‘árengedmény készpénzfizetéskor’.
Régi kereskedelmi szakszó az olasz sconto (‘levonás, engedmény’),
közvetve a conto (‘számla’) nyomán (lásd kontó); a s- előtag a latin
ex- (‘ki, el, le’) folytatója. Lásd még diszkont, komputer.
skorbut – ‘a C-vitamin hiánya által okozott betegség’.
Nemzetközi szó a középkori latin scorbutus nyomán; ez talán a
középholland scheurbuyck (tkp. ‘hasfelrepedés’) szóból ered a
scheuren (‘hasad’) és buyck (‘has’) elemekből. A magyarba a
német Skorbut révén jutott.
skorpió – ‘mérgező faroktüskével bíró, rákhoz hasonló ízelt lábú
állat’.
A latin scorpio átvétele, ez pedig a görög szkorpiosz szóé
skót – ‘a Skóciában élő germán néphez tartozó személy’;
‘‹melléknévként› e néppel, nyelvével kapcsolatos’.
A latin Scotus folytatása az -us végződés elhagyásával (mint
Danus–dán); végső forrása a nép saját Scottis(h) neve.
skribler – ‘firkász, zugírász’; ‘tehetségtelen író’.
Német szó, tréfás, gúnyos képzés a latin scribere (‘ír’) tövéből.
skrupulus – ‘erkölcsi aggály, lelkiismereti kétely’. – skrupulózus:
‘aggályoskodó’.
Nemzetközi szócsalád a latin scrupulus (‘hegyes kődarab’) nyomán,
amely a scrupus (‘szirt’) kicsinyített alakja. A szó már az ókorban
fölvette az ‘aggály, kétely, gond’ jelentést, ezek ugyanis éppoly
kínzóak lehetnek, mint a talp és a saru közé szorult hegyes
kődarabka.
slag – lásd slaug
slág – lásd slaug
sláger – ‘divatos könnyű zeneszám’; ‘felkapott regény, színmű’;
‘kapós árucikk’: divatsláger.
A német Schlager átvétele; ez a schlagen (‘üt’) igéből ered, s
alighanem arra utal, hogy az ilyen sikeres darab jól irányzott
ütésként telibe találja a közízlést, köztetszést. A ~ fogalmára az
angol is az ‘ütés’ értelmű hit szót használja. Lásd még slágfertig,
slágvort.
slágfertig – ‘szavakész, vitában gyors és találó visszavágásra
képes’.
A német schlagfertig átvétele a Schlag (‘ütés’) és fertig (‘kész’)
elemek alapján; a szó elsődlegesen a bajvívásban vagy
ökölharcban tanúsított ügyességet jelölhette. Lásd még sláger,
slágvort.
slágvort – ‘vezérszó, a lényegre emlékeztető (néhány) szó
‹jegyzetben, vázlatban›’.
A német Schlagwort átvétele a Schlag (‘ütés’) és Wort (‘szó’)
elemek alapján, nyilván a gyorsan odavetett szóra értve, a mit
einem Schlag (‘hirtelen’, tkp. ‘egy ütéssel’) kifejezés értelmében.
Lásd még sláger, slágfertig.
slamasztika – ‘baj, szorongatott helyzet’: benne vagyunk a
slamasztikában.
A német Schlamassel átvétele a szóvég latinos megtoldásával;
forrása a jiddis schlimasel, teljes formában schlimm mazol
(‘balszerencse’) a schlimm (‘rossz’) és mazel, mazol (‘szerencse’)
elemek alapján; az utóbbi eredetéről lásd mázli.
slampos – ‘lompos, elhanyagolt ‹öltözetű›’; ‘hanyag, rendetlen’. –
slamperáj: ‘rendetlenség, hanyagság’.
A ~ német schlampig (‘rendetlen’) tövének magyar képzős
változata a hangfestő schlampen (‘fityeg, rendetlenül lóg, lebeg’)
ige nyomán.
slaug – ‘locsolócső, tűzoltótömlő’; slag alakban is.
A német Schlauch átvétele szóvégi h  g hanghelyettesítéssel.
Előzménye, a középfelnémet sluh eredetileg azt jelentette: ‘kígyó
levedlett bőre’.
slejfni – ‘szalag, pánt’; ‘papírcsík’.
A német Schleife (‘hurok, masni’) tájnyelvi schleifn alakjának
átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint kalucsni, vekni).
slejm – ‘összesűrűsödött torokváladék, turha’.
A német Schleim (‘ragacsos váladék, nyák, takony’) átvétele.
slemil – ‘kétbalkezes, gyámoltalan, balsors üldözte ember’.
A német Schlemihl átvétele; ez voltaképp jiddis szó, és a héber se-
lo-mo-il (‘semmire sem alkalmas’) kifejezésből ered.
slendrián – ‘felületes, hanyag, lompos (ember)’; ‘gyatra, felületes
‹munka›’.
A német Schlendrian (‘hanyag ténykedés, ráérős munkavégzés’)
- 320 - oldal
átvétele melléknévi értelemben; a német szó forrása a schlendern
(‘ődöng, ténfereg’) ige.
slepp – ‘hajóuszály’; ‘ruhauszály’; ‘‹gúnyosan› fontos ember kísérői,
a körülötte sündörgők’.
A német Schleppe (‘ruhauszály’) átvétele, forrása a schleppen
(‘vonszol’) ige.
slicc – ‘bevágás, hasíték ruhán, főleg férfinadrág elején’.
A német Schlitz (‘hasíték’) átvétele a schlitzen (‘felhasít’) ige
nyomán.
slichtol – lásd siht
sliff – ‘csiszolt, ügyes társasági fellépés’. – sliffentyű: ‘szélhámos,
széltoló, csibész’.
A ~ a német Schliff (‘csiszoltság, jó modor’) átvétele a schleifen
(‘csiszol’) ige alapján. A sliffentyű tréfás magyar képzés, olyan
emberre utal, aki biztos és megnyerő fellépésével téveszti meg
áldozatait.
sligovica – ‘kisüsti szilvapálinka’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák slivovica; részben
a fenti nyelvek valamelyikéből, részben a bajor-osztrák Schligawitz
közvetítésével került nyelvünkbe, ahol ezek az alakok keveredtek.
A szláv szavak slivo- eleme a magyar szilva előzménye.
slingel – ‘huroköltéssel (gomblyukat) varr’.
A német schlingen (‘hurkol’) átvétele a Schlinge (‘hurok’) szóból.
slipper – ‘vasúti talpfa’.
Az angol sleeper átvétele németesre igazított formában. Az angol
szó a sleep (‘alszik’) származéka, tehát tkp. ‘alvó’; ilyen formán
fordítás a francia dormant (‘talpfa’) szóból, amely a dormir (‘alszik’)
igenévi alakja.
slisszol – ‘oson, (el)szelel’.
A bajor-osztrák schlaissen (‘csoszog’) vagy a német sich schleissen
(‘elszabadul’) átvétele lehet múlt idejű schliess alak révén.
slukk – ‘szippantás ‹cigarettából›’; ‘korty’.
A hangutánzó eredetű német Schluck (‘korty’) átvétele.
slum – [szlam] ‘nagyvárosi nyomornegyed’.
Angol szó, a tájnyelvi slump (‘iszap, latyak, mocsár’) rokona.
slussz – ‘derékbőség’; ‘a karaj és comb közötti sertéshús’;
‘‹indulatszóként› vége! nincs tovább!’.
A német Schluss (‘zárás, zárlat, vég; derék, derékbőség, derékhús’)
átvétele; alapja a schliessen (‘csuk, zár’) ige.
smaci – ‘csók, csókolózás’.
Régi szleng és diáknyelvi szó a hangutánzó eredetű német
Schmatz (‘cuppantás, csók’) átvételéből.
smafu – ‘semmiség, érdektelen’.
Az ausztriai német schmafu átvétele; ez mondatszó a francia je
m’en fous [zs’manfu], azaz ‘fütyülök rá’ kifejezésből, annak
körülbelüli kiejtése alapján. A francia kifejezésben a foutre
(‘baszik’) ige rejlik, valódi értelme tehát ‘baszok rá’.
smakkol – ‘ízlik’; ‘kedvére van’.
A német schmecken (‘ízlik’) bajor-osztrák schmacken változatának
átvétele.
smaragd – ‘zöld színű drágakő’.
A latin smaragdus átvétele az -us végződés elhagyásával; ez a
görög szmaragdosz megfelelője, forrása az óind marakata, ezé
pedig valamely sémi nyelv: akkád baraktu, héber báreket.
smarni – ‘császármorzsa’; ‘‹régebben› semmiség, jelentéktelen ügy’.
A bajor-osztrák Schmarrn (‘serpenyőben morzsásan sütött édes
tészta’) átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint kalucsni,
racsni); forrása a német Schmarre (‘kis sebhely, var, pörk’).
smárol – ‘csókol(ózik)’.
Ismeretlen eredetű szó.
smink – ‘arcfestés’; ‘színészi maszk az arc kifestésével’.
Az ausztriai német Schminke (‘arcfesték, szépítőszer’) átvétele.
smirgli – ‘dörzspapír’.
A német Schmirgel (‘korund, korundszemcsék mint csiszolóanyag’)
átvétele; forrása az olasz smeriglio, amely a görög szmürisz
(‘korund, csiszolókő’) szóig vezethető vissza.
smog – [szmog] ‘(nagyvárosi) füstköd’.
Mesterséges angol szó a smoke (‘füst’) és fog (‘köd’)
egybeolvasztásából.
smokk – ‘előkelősködő, szellemességét fitogtató ember’; ‘bogaras,
különc ember’.
A német Schmock (‘gerinctelen újságíró’) átvétele némileg eltérő
jelentéssel, Freiligrath „A zsurnaliszta” című színművének egy ilyen
nevű alakjáról. A szó maga a prágai zsidó zsargonból való, és
kótyagos fantasztát jelent.
smonca – ‘semmiség’; ‘üres fecsegés, mellébeszélés’.
A vitatott eredetű jiddis schmonze (‘csacska tréfa; fecsegés’)
átvétele, esetleg német közvetítéssel.
smucig – ‘kicsinyesen zsugori’.
A német schmutzig (‘piszkos’) bajor-osztrák megfelelőjének
átvétele, amelyben a fenti jelentésárnyalat (is) szerepel; forrása a
Schmutz (‘piszok’) főnév.
smukk – ‘ékszer’.
A német Schmuck (‘dísz, ékesség, ékszer’) átvétele a schmükken
(‘ékesít, díszít’) igével kapcsolatosan.
a achát
smúzol – ‘(bizalmasan) cseveg’.
A német szleng schmusen (‘cseveg’) átvétele; ez a jiddis schmuoz
révén a héber szömuoth (‘beszélgetés’) szóra megy vissza.
snájdig – ‘nyalka, kackiás, jó fellépésű ‹férfi›’.
A bajor-osztrák schneidig (‘merész, jóvágású, határozott’) átvétele;
forrása a német Schneide (‘él; bátorság, vakmerőség’) a schneiden
(‘vág’) igéből. Lásd még snassz, snidling, snicli, snitt.
snapsz – ‘pálinka’.
A német Schnaps (‘pálinka’, eredetileg ‘korty’) átvétele, forrása a
hangutánzó schnappen (‘csettint, kortyol’) ige. Lásd még snapszli.
snapszli – ‘2-4 személyes kártyajáték magyar kártyával’.
Az ausztriai német Schnapsel átvétele a szillabikus l szokott
feloldásával (mint kamásli, smirgli, tipli); ez távolabbról rokon a
snapsz előzményével.
snassz – ‘szegényes, kopottas’; ‘hitvány, selejtes’.
Az ausztriai német Gschnas (‘hulladék, hamisítvány’) átvétele, a
szóeleji mássalhangzó-torlódást a g kiesése oldotta fel. Forrása a
német Geschneisse (‘hulladékfa’) a schneiden (‘vág, levág’) igéből.
Lásd még snájdig, snidling, snicli, snitt.
snaucer – ‘szálkás szőrű, vágott farkú és fülű német kutyafajta’.
A német Schnauzer átvétele a Schnauze (‘pofa, csőr’) nyomán.
sneff – ‘szalonka’.
A német Scnepfe átvétele a régi vadásznyelvben.
snicli – ‘hússzelet’.
Az ausztriai német Schnitzel (‘szelet’) átvétele a szillabikus l
szokott feloldásával (mint kamásli, smirgli, tipli); végső forrása a
schneiden (‘vág’) ige. Lásd még snájdig, snassz, snidling, snitt.
snidling – ‘metélőhagyma’.
Az ausztriai német Schnittling átvétele a t zöngésség szerinti
hasonulásával. Forrása a német Schnitt (‘vágás’) a schneiden
(‘vág’) igéből. Lásd még snájdig, snassz, snicli, snitt.
snitt – ‘ruhaszabás’; ‘filmvágás’; ‘egy beállítással készült jelenet
‹filmben›’.
A német Schnitt (‘vágás’) átvétele a schneiden (‘vág’) ige nyomán.
Lásd még snájdig, snassz, snicli, snidling.
snorkel – ‘könnyűbúvárok légzőcsöve’.
Angol szó a német Schnorchel (‘légzőcső’) nyomán, amely a
hangutánzó schnarchen (‘horkol’) ige származéka.
snúrozás – ‘pénzérmék dobálása földre húzott vonalra; az nyer,
akinek a pénze a legközelebb esik hozzá’.
A német Schnur (‘madzag’) szó magyar származéka, annak
alapján, hogy a játékot eleinte kihúzott vagy lefektetett madzagra
játszották. A német szó a magyar zsinór előzménye.
só – ‘nátriumklorid’; ‘sav és lúg egymásra hatásából keletkezett
vegyület’. Származékai: sóz, sózott, sózás, sós, sótlan.
A savanyú sav- tövének elkülönült változata, amely a hava–hó
tőtípusba került. A sós és savanyú ízérzete között van némi
hasonlóság; a kettő korai keveredését jelzi a sóskút (‘savanyúvfizes
kút’) mint helynevek eleme, valamint a sóska. Lásd még sóhivatal.
sódar – ‘sonka ‹a disznó mellső lábából›’; ‘füstölt lapocka, oldalas’.
A német Schulter (‘váll, lapocka’) középnémet scholder
változatának átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel; az ol  ó
változás mindennapos a nyelvjárásokban, pl. folt  fót.
sóder – ‘folyami homok és kavics keveréke’; ‘‹a szlengben› üres
beszéd, mellébeszélés’: nyomja a sódert.
A német Schotter (‘folyami kavics, kőzúzalék’) bajor-osztrák
schoder alakjának átvétele.
sodó – ‘sült tésztához tálalt édes mártás’: borsodó.
A francia chaudeau átvétele az eredetinek megfelelő kiejtés szerint,
német közvetítéssel. A francia szó a chaud (‘meleg’) származéka,
forrása a latin calidus (‘meleg’) caldus alakváltozata a calere
(‘meleg, hevül’) nyomán. Lásd még kaldera, kalefaktor, kalória,
resó, sofőr.
sodor – ‘ujjak vagy tenyerek közt csavar’: cigarettát sodor; ‘erővel
magával ragad’: sodorja a víz, a tömeg, a lendület; ‘‹főnévként›
erős áramlás’: Megérzi sodrát, hogy ragad (Arany). Származékai:
sodorgat, sodorít, sodrás, sodró, sodródik.
Feltehetőleg hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád, főleg a
gyors forgó mozgást érzékelteti; magas hangrendű változata a
seder, amely főleg sedre (‘hebehurgya, szeleburdi’) származéka
révén ismerős szélesebb körben. Lásd még sodrony, sündörög.
sodrony – ‘drótkötél, drótháló’; ‘dróthálós, rugalmas ágybetét’.
Nyelvújítási szó a sodor igéből, a mozdony, szurony s hasonló
szavak képzőjével. Korábbi ‘drót’ jelentése alapján valószínű, hogy
mintája a német Draht (‘drót’) volt, amely a drehen (‘forgat,
csavar’) származéka.
sófár – ‘kosszarv kürt, amelyet újévkor fújnak meg a zsinagógában’.
Héber szó.
sofőr – ‘gépkocsivezető’.
A francia chauffeur átvétele német közvetítéssel. Ennek eredeti
jelentése ‘fűtő’ a chauffer (‘fűt’) igéből, amely a latin calefacere
folytatója; ennek eredetéről lásd kalefaktor. A szó a gőzhajtású
autók korát idézi, amikor a ~nek jóval az indulás előtt be kellett
fűtenie a kocsi kazánját.
sógor – ‘házastárs fivére, a nőtestvér férje’. Származéka: sógorság.
- 321 - oldal
A német Schwager (‘sógor’) bajor-osztrák schwoger alakjának
átvétele hangrendi illeszkedéssel és a szóeleji mássalhangzó-
torlódást okozó v hang kiejtésével (mint cérna, kotta).
soha – ‘a lehető időpontok, alkalmak közül egyikben sem’.
Összetett tagadó határozószó a sem és ha elemekből, az utóbbi itt
‘mikor’ jelentésben áll. Az eredeti semha hangrendi illeszkedéssel
előbb somha lett, mint az Ómagyar Mária-siralomban: sumha
nym… hyul (soha nem hűl), majd elvesztette orrhangú elemét.
Lásd még semmi, senki.
sóhajt – ‘mélyen beszívott levegőt hallhatóan kibocsát ‹bánat,
vágyakozás, megkönnyebbülés stb. jeléül›’. Származékok és
kapcsolt szavak: sóhajtás, sóhajtozik, sóhaj.
Hangutánzó szó; eredetileg sohajt volt, az első szótag
magánhangzója a hangsúlyos helyzetben nyúlt meg.
sóher – ‘szegény, pénztelen’; ‘fösvény’.
A német tolvajnyelvi schocher (tkp. ‘fekete’) átvétele az azonos
jiddis szó nyomán; ennek másodlagos jelentése ‘szegény, leégett,
pénztelen’.
sóhivatal – ‘‹régen› az állami sótermeléssel és sójövedékkel
kapcsolatos ügyeket intéző hivatal’; ‘fölösleges, bürokratikus, az
ügyintézést halogató hivatal’.
A szó mai jelentése az ilyen hivatalok megszűnése után alakult ki,
úgy értve, hogy a rosszul működő intézmény olyan, mintha nem is
létezne, illetve jobb volna, ha nem is létezne.
sok – ‘nagy számú vagy mennyiségű, tömegű’; ‘hosszú tartamú’: sok
idő, sok fáradozás. Származékai: soká, sokaság, sokság, sokszor,
sokasít, sokasodik, sokadalom, sokára, sokall, sokszorta, sokszoroz,
sokszoros, sokszorosít, sokszorosító, sokszorosítás, sokkalta.
Ősi finnugor örökség: vogul sav- (‘sok’), zürjén, udmurt csek (‘sűrűn
növő’), cseremisz csoka (‘vastag, sűrű’); a jelentés ‘sűrű’ 
‘tömeges’  ‘sok’ vonalon fejlődhetett.
sokíroz – ‘megdöbbent, megütközést kelt, sokkol’.
A német schockieren átvétele a Schock (‘megrázkódtatás’)
nyomán; ennek forrása a francia choc (‘ütközés’), amely maga is
germán eredetű, egy alnémet schokken (‘megráz’) származéka.
Lásd még sokk.
sokk – ‘lelki megrázkódtatás’: ‘idegsokk’; ‘áramütéssel kiváltott
epilepsziás roham elmebetegségek kezelésére’: elektrosokk.
A francia choc átvétele a choquer (‘megráz’) ige nyomán; ennek
eredetéről lásd sokíroz.
sólem – ‘békesség’.
Zsidó köszönés, teljesebb formájában sólem aléhhem, ‘béke veled’,
a héber salom (‘béke’) szóból.
sólet – ‘bab füstölt hússal és árpakásával’.
A tisztázatlan eredetű jiddis schalet átvétele a hazai jiddis kiejtés
szerint.
soltész – ‘középkori magyarországi német telepes község választott
elöljárója, bírája’.
A német Schultheiß (‘községi elöljáró’) korai újfelnémet schultess
vagy erdélyi szász scholtes alakjának átvétele. A német szavak
jelentése ‘aki a kötelezettségeket kiszabja’ a Schuld (‘tartozás,
kötelezettség’) és heißen (‘felszólít, parancsol’) elemek szerint.
Elavult szó.
sólya – ‘hajó építésére és vízre bocsátására való lejtős pálya’.
A szónak ez a jelentése az eredeti ‘szandál, papucs’ nyomán késői
fejlemény; forrása a latin solea (‘bőrtalp, bocskor, szandál’), a
solum (‘talpazat, fenék, padló’) képzett származéka.
sólyom – ‘vadászatra is betanítható ragadozó madár’. Származékai:
solymár, solymász, solymászik.
Bizonytalan eredetű szó; talán ótörök jövevény: türk, csagatáj,
oszmán csavli (‘sólyom, héja, karvaly’). A magyar szó tőalakja a
fentiek alapján *solo- lehetett; ebből -m kicsinyítő képzővel,
palatalizálódással és a tőmagánhangzó nyúlásával jött létre a ~.
som – ‘piros, hosszúkás, csonthéjas erdei gyümölcs’.
Ótörök eredetű: türkmén csüm, kun csum. Ez a gyümölcsnév
Somogy megye névadója (ahogy Szilágyé a szil).
sombrero – ‘széles karimájú latin-amerikai szalmakalap’.
Spanyol szó, tkp. ‘árnyékvető’ a sombra (‘árnyék’) nyomán. Ennek
forrása a latin umbra (‘árnyék’), talán egy nyomatékosító ex-
előtaggal megtoldva.
somfordál – ‘lopakodva, bűntudattal, szégyenkezve vagy rossz
szándékkal megy’.
Hangfestő eredetű szó, közeli rokona a sompolyog igének.
sommás – ‘nagyvonalú, átfogó, a részletekkel, árnyalatokkal nem
törődő’: sommás ítélkezés, vélemény.
A ~ szótöve, a somma a latin summa (‘összeg’) magyaros
változata, a summáz (‘összegez’) szóval is kapcsolatos. Lásd még
summa.
somolyog – ‘hamiskásan, alig láthatóan mosolyog’.
A mosolyog ige hangátvetéses változata.
sompolyog – ‘lopva megy, ólálkodik, settenkedik’.
Hangfestő eredetű szó, közeli rokona a somfordál igének.
sonka – ‘sertéscomb’; ‘ebből pácolással, füstöléssel előállított
hentesáru’.
A német Schinken felsőnémet schunke, középnémet schonke
a achát
alakjainak átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel.
sonkoly – ‘méhviasz, lép, amely visszamarad a méz kipergetése
után’.
Ismeretlen eredetű szó.
sopánkodik – ‘siránkozik, sápítozik, panaszkodik’.
A sí1 ige gyakorító és visszaható képzős származéka, erre vall
sipánkodik alakja néhány korábbi előfordulásában. A tőbeli p
eredetére nézve lásd síp.
sor – ‘személyek, tárgyak, állatok egymás melletti vagy mögötti
elhelyezkedése’; ‘írásjegyek, betűk vízszintes vonala’; ‘épületek
egymásutánja, utca’: a cigánysoron lakik; ‘események, történések
időbeli egymásutánja’; ‘katonasorozás’: sor alá kerül; ‘állapot,
helyzet, sors’: jó sora van, szegénysorba jutott. Származékai: soros,
sorol, soroz, sorozás, sorozat, sorozatos, sorakozik, sorakozó,
sorjázik.
Bizonytalan eredetű szó. Valószínűleg a szer igen rég elkülönült,
mély hangrendű alakváltozata; a sz–s hangváltakozásra példa a
szem–sömör, szorgos–sürög szópár. Az összetartozást a két szó
jelentéskörének erős átfedése is valószínűvé teszi.
sorompó – ‘felemelhető és leengedhető vagy elfordítható útlezáró
rúd’; ‘‹régen› a lovagi küzdőteret kerítő korlát’: sorompóba lép
(‘harcba száll’).
A bajor-osztrák schrankbaum, schrankpaum átvétele az irodalmi
német Schranke (‘korlát, útlezáró rúd’) és Baum (‘fa’) elemek
nyomán. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang, a
szóbelsejit a k hang kivetése oldotta fel, majd az így előállt
feltehető *sarampóm alak -m-je kiesett, mert birtokos
személyragjelnek érződött, a magánhangzók pedig egymáshoz
hasonultak.
sors – ‘életkörülményeink szükségszerű alakulása’; ‘az emberek
életét elrendező, elképzelt felsőbb hatalom, végzet’; ‘a véletlenre
bízott döntés’: sorsot húz, sorsjáték. Származéka: sorsol.
A latin sors (‘sorsolópálca, sorsolás, jóslat, végzet’) átvétele, amely
a serere (‘összeilleszt’) igéből ered. Az s-ező ejtés általános a korai
latin átvételeknél: apostol, ostya, sekrestye stb. Lásd még
konzorcium.
sort – ‘rövid, szellős nyári nadrág’.
Az angol short (‘rövid’) átvétele az eredeti kiejtésnek megfelelően.
sorvad – ‘‹szerv, testrész› zsugorodva gyengül, pusztul’; ‘‹növény›
satnyul, pusztul’. Származékai: sorvadás, sorvadozik, sorvaszt,
sorvatag.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
sóska – ‘savanykás ízű leveleiért termesztett főzeléknövény’.
A só származéka kicsinyítő képzővel; a sós korábban a savanyú íz
megnevezésére is használatos volt.
sostenuto – [szosztenútó] ‘visszafogottan, kimérten ‹adandó elő›’.
Olasz zenei szakszó a sostenere, sostenuto (‘tart, megtart,
fenntart’) igéből, a latin sustinere nyomán, a su(p)s (‘fel’) és tenere
(‘tart’) elemek szerint.
sottis – ‘skótkockás szövet’.
A német Schottisch (‘skót’) átvétele; forrása az angol Scottish az
eredetibb Scots nyomán.
sotto voce – [szottovócse] ‘tompa, fojtott hangon ‹adandó elő›’.
Olasz zenei utasítás, tkp. ‘hang alatt’ a sotto (‘alatt’) és voce
(‘hang’) elemekből; latin előzményei subter és vox, vocis.
sovány – ‘olyan ember, állat, testrész, amelyen kevés a hús- és
zsírréteg’; ‘zsírtalan vagy kevés zsírt tartalmazó ‹hús›’; ‘vékony’:
sovány erszény. Származékai: soványság, soványodik, soványít.
A szó sov- töve ősi finnugor örökség: mordvin csova, sova (‘vékony,
finom’), finn huveta (‘lefogy’). A -ny elem denominális
melléknévképző, mint a kemény, kicsiny, vékony szavakban.
sóvárog – ‘áhítozik, erősen vágyakozik ‹valamire›’.
Bizonytalan eredetű szó; talán kapcsolatos a sopánkodik igével,
amire a ~ régi és nyelvjárási ‘nyomorog, szűkölködik’ jelentése
látszik mutatni; más nézet szerint az ismeretlen eredetű régi sopár
(‘fukar’) szóval állhat összefüggésben. Mindkét esetben p–v
hangmegfeleléssel kell számolni, amire bőven van példa, lásd síp,
sivatag.
sovinizmus – ‘a nemzeti felsőbbrendűséget hirdető, más népek ellen
gyűlöletet szító, szélsőséges nacionalizmus’. – soviniszta: ‘a
sovinizmus híve’; ‘‹melléknévként› a sovinizmuson alapuló’.
Nemzetközi szócsalád (általában chauvinisme, chauviniste-féle
formákban) egy Napóleon hódításaiért elfogultan rajongó francia
katona, Nicolas Chauvin [soven] nevéből; ez a Cogniard fivérek egy
színművének figurájaként lett ismertté az 1830-as években. Lásd
még kálvinista.
sömlyék – lásd semlyék
sömör – ‘vírus okozta hólyagos bőrkiütés, herpesz’.
Feltehetőleg a szem származéka annak ‘mag, gabonaszem’
értelmében, a kiütésnek ezekhez való hasonlósága alapján; -r
denominális névszóképzője megtalálható pl. a tomporban, a
szóeleji sz–s megfelelésre példa sző–sövény, szőr–sörény. Más
nézet szerint a ~ hangfestő eredetű, és a zsugorodás, ráncosodás
képzete él benne.
söntés – ‘kocsma, vendéglő italmérő pultja, illetve ennek helyisége’.
- 322 - oldal
A német Schenktisch átvétele; ennek elemei schenken (‘italt tölt,
kimér’) és Tisch (‘asztal’). Az eredetibb sentis, söntis szóvége az
-és végű szavak (pl. italmérés) analógiájára alakult át.
söpör – lásd seper
sör – ‘árpamalátából erjesztett szeszes ital’. Származékai: sörös,
sörözik, söröző.
Mind rokon nyelveinkben, mind a török nyelvekben elterjedt szó:
zürjén, votják szur, csuvas szera, tatár szira; a perzsán keresztül az
óind szurá (‘szeszes ital’) szóra vezethető vissza. A magyar szó
forrását nem tudjuk meghatározni. Korábbi ser alakjából
labializációval jött létra a mai köznyelvi ~.
sörbet – ‘gyümölcslé mint keleti üdítő ital’: Odalenn vár mézizü
sörbet (Arany).
Az oszmán-török şerbet átvétele, részben a szerb-horvát šerbet
közvetítésével; forrása az arab surbát (‘italféle’), a sariba (‘iszik’)
ige származéka. A ~ alak palatalizációval jött létre, de
belejátszhatott a sör analógiás hatása is. Lásd még szirup.
sőre – ‘hízómarha’: Tántorogva ballag a két kajla sőre, / Alig tetszik
rajta, hogy mozog előre (Arany).
Bizonytalan eredetű nyelvjárási szó, talán a serdül, sürög, sűrű
ser-, sör-, sür- alapszavának származéka, elhomályosult folyamatos
melléknévi igenévi alak, s mind a ‘felserdül, felnő’, mind a sűrű
régebbi ‘tömött, vastag, kövér’ jelentésárnyalata megbújhat benne.
sörény – ‘ló, szamár és hím oroszlán nyakán nőtt, hosszú, dús
szőrzet’.
Alighanem a szőr feltehető ősi *sör alakváltozatából jött létre
denominális -ny képzővel (mint kemény, vadon); a szókezdő sz–s
váltakozásra példa sző–sövény, szer–sor.
sörét – ‘kis ólomgolyó, amelyet nagy adagban lőnek ki apróvadra,
madárra’.
A német Schrot (‘dara, vagdalék, sörét’) bajor-osztrák többes
schröt, schred alakjának átvétele; a szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel.
sőt – ‘azonfelül még…’; ‘inkább, épp ellenkezőleg’: nem szereti, sőt
egyenest utálja.
Az is és a meg (‘megint’) elemek elhomályosult összetétele,
szerkezetileg az ismét megfelelője; a szókezdő i kiejtésével,
labializációval és denazalizációval alakult ki: ismeg  ismet 
smet  smöt  söt  sőt. Ezt a fejlődést a régi nyelvemlékek
ismeg, smeg, isöt alakjai igazolják.
sötét – ‘fény nélküli állapot’: sötétben is lát; ‹melléknévként› ‘meg
nem világított, fény nélküli’; ‘feketébe hajló árnyalatú ‹szín›’:
sötétvörös; ‘nyomasztó, komor’: sötét kilátások; ‘aljas, gonosz’:
sötét gazember; ‘műveletlen, elmaradott’: sötét középkor.
Származékai: sötétség, sötétedik, sötétedés, sötétlik, sötétül,
sötétít.
A szócsalád söt- alapszava ősi ugor örökség: vogul setep-
(‘sötétedik’), osztják cseti(mate) (‘alkonyodik’). A ~ deverbális
képzésű névszó, mint pl. irat, nézet, az e nyúlására párhuzamot
kínál a ró, rov- igéből származó rovát(kol).
sövény – ‘vesszőből, növényi szárakból font kerítés’.
A sző ige származéka annak feltehető *ső alakváltozatából,
deverbális -vény képzővel (mint nő–növény), de lehetséges, hogy a
szövevény szónak megfelelő sövevény alakból lett egyszerejtéssel.
A szóeleji sz–s váltakozásra példa a szer–sor, szőr–sörény vagy a
szorgos–sürög szópár.
spachtli – ‘simítókés, kaparókanál’.
A német Spachtel átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint
kamásli, smirgli, tipli); forrása az olasz spatola (‘festő kaparókése’);
ennek eredetéről lásd spatula.
spacíroz – ‘sétálgat’.
A német spazieren (‘sétál’) átvétele; forrása az olasz spaziare
(‘repdes, szálldos, kereng’) közvetítésével a latin spatiari (‘sétál,
járkál; kiterjeszkedik’) a spatium (‘sétatér; távolság, köz’) nyomán.
Lásd még spácium.
spácium – ‘köz, távolság ‹térben, időben›’; ‘‹nyomtatásban› szóköz,
az egyes szavak közti távolság’.
Latin szó (spatium), tkp. ‘versenypálya, sétatér, távolság, térköz,
időköz’; eredete tisztázatlan. Lásd még spacíroz.
spagetti1 – ‘vékony, hosszú hengeres szálakból álló főtt tészta’.
Olasz szó, a spago (‘madzag’) kicsinyített spagetto formájának
többes számú alakja: ‘madzagocskák’.
spagetti2 – lásd spárga2
spájz – ‘éléskamra’.
Az ausztriai német Speis (‘éléskamra’) bajor-osztrák spais alakjának
átvétele. Az irodalmi német Speise jelentése ‘élelem, táplálék,
készlet’, és a középkori latin spensa (‘éléskamra’) folytatója a latin
expensa (‘kiadás, költség’) nyomán, forrása a latin expendere,
expensum (‘pénzt kiad, megfizet’). Használatos spejz alakban is.
spaletta – ‘fa ablaktábla’.
Az ausztriai Spalett átvétele latinosított végződéssel. Forrása az
olasz spalletta (‘ablakkeret, ablakmélyedés’), a spalla (‘váll,
támasz, ablakfélfa’) kicsinyített formája.
spangli – ‘rugalmas hajcsat’; ‘cipőfelső bőrszíja’.
A német Spange (‘rugós hajcsat, cipőszíj’) tájnyelvi spangl
a achát
alakjának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli,
smirgli, tipli).
spaniel – ‘selymes szőrű, hosszú lelógó fülű, rövid lábú vadászkutya’.
Angol szó, az ófrancia espagneul (‘spanyol; spanyol kutya’)
származéka; a szó a spanyol espańolon keresztül a latin Hispania
országnévre vezethető vissza, amely a mi spanyol szavunk
forrásával is kapcsolatos.
spanyol – ‘az Ibériai félsziget nagyobbik részén kialakult, újlatin
nyelvet beszélő nép tagja’; ‘e nép nyelve, amelyet ma Latin-
Amerika nagy részén is beszélnek’; ‘‹melléknévként› e néppel,
nyelvvel kapcsolatos’.
Az északolasz spagnuol átvétele; ez a nép saját espańol
megnevezésének változata. Forrásuk a félsziget ókori latin
Hispania neve.
spanyolviasz – ‘pecsétviasz’.
Az olasz cera di Spagna (tkp. ‘spanyolországi viasz’) tükörfordítása;
ez arra utalt, hogy Spanyolország nevezetes lelőhelye a
pecsétviasz vörös festékanyagának, a cinóbernek.
spárga1 – ‘a liliomfélékhez tartozó, ízes gyökérhajtásaiért
termesztett főzeléknövény’.
Az olasz régi, tájnyelvi spargo átvétele; ez a görög aszparagosz
latin asparagus formájának folytatója.
spárga2 – ‘madzag, zsineg’; ‘figura balettban, tornában’.
Az olasz spago átvétele; inetimologikus r hangja valószínűleg a már
korábban átvett spárga1 hatására került a szóba. Az olasz szó
kicsinyített formája a spagetti.
sparherd – ‘(konyhai) takaréktűzhely’.
Német szó (Sparherd) a sparen (‘takarékoskodik’) és Herd
(‘tűzhely’) elemekből. A szó sparhelt, spórherd, spórhelt formái is
általánosak. Lásd még spórol.
spartakiád – ‘‹a pártállami időkben› nagy tömegek részvételével
rendezett látványos sportünnepség’.
Az orosz Szpartakiada átvétele; ezt a Szpartak (Spartacus) névből
képezték az olimpiada (‘olimpiász’) mintájára. A trák Spartacus, a
Kr.e. 71-ben kitört nagy itáliai rabszolgalázadás vezére az
osztályharcos eszme korai bajnokának számított a szocialista
országokban.
spatula – ‘a nyelv leszorítására való lapocska ‹orvosi vizsgálatnál›’;
‘kis lapátszerű keverő, simító eszköz’.
Latin szó, a görög szpathé (‘penge’) latin spatha formájának
kicsinyített alakja. Lásd még spachtli.
speciális – ‘különleges, sajátos’. – specialitás: ‘különlegesség’;
‘érdekesség, nevezetesség’. – specializál: ‘szakosít, sajátos
szakterületekre tagol, alkalmaz’. – specializáció: ‘szakosodás’;
‘munkamegosztás’.
Nemzetközi szócsalád a latin specialis (‘egy bizonyos fajtához
tartozó, sajátos, különleges’) nyomán, a species (‘alak, külszín, faj,
nem’) tőből, amely a specere (‘néz’) ige származéka. Lásd még
aspektus, auspicium, inspekció, respektál, specifikus, spektákulum,
spektrum, spekulál.
specifikus – ‘sajátos, sajátlagos, fajlagos’. – specifikum:
‘különlegesség, egyedi jelleg’. – specifikál: ‘részletez, felsorol’;
‘egyediségében meghatároz’. – specifikáció: ‘felsorolás’; ‘közelebbi
meghatározás’.
Nemzetközi szócsalád a késő latin specificare (‘meghatároz,
megkülönböztet’) nyomán, a species (‘faj, fajta’) és facere (‘csinál’)
elemek alapján; az előbbiről lásd speciális. Lásd még aspektus,
auspicium, inspekció, respektál, spektákulum, spektrum, spekulál.
spedíció – ‘szállítmányozás’. – speditőr: ‘szállítmányozási vállalkozó’.
A német Spedition és Spediteur átvétele. Az előbbi forrása az olasz
spedizione (‘szállítás’), a latin expeditio (‘hadjárat’) folytatója az
expedire (‘szabaddá tesz, lebonyolít, végrehajt, felkészít’) igéből,
az ex- (‘ki, el’) és pes, pedis (‘láb’) elemek nyomán. A speditőr
franciás képzés az olasz tőről fakadt német spedieren (‘szállít’)
igéből. Lásd még expediál.
spejz – lásd spájz
spékel – ‘szalonnával megtűzdel ‹húst›’; ‘tarkít, fűszerez ‹beszédet,
pl. tréfákkal, szellemes bemondásokkal›’.
A német Speck (‘szalonna’) magyar igei származéka.
spektákulum – ‘látványosság’; ‘zenebona, botrány’.
Latin szó (spectaculum), a.m. ‘nézőtér, színdarab, érdekes látvány’
a spectare (‘szemlél’) ige alapján, amely a specere (‘néz’) gyakorító
formája. Lásd még aspektus, auspicium, inspekció, respektál,
speciális, specifikus, spektrum, spekulál.
spektrum – ‘színkép’; ‘széles választék, kínálat’. – spektrális:
‘színképi’.
Latin szó (spectrum), tkp. ‘lelki kép, tünemény’ a spectare
(‘szemlél’) igéből, amely a specere (‘néz’) gyakorító formája. Lásd
még aspektus, auspicium, inspekció, respektál, speciális,
specifikus, spektákulum, spekulál.
spekulál – ‘töpreng, gondolkodik’; ‘mérlegel, tervez, számítgat’;
‘üzérkedik, nyerészkedik’. – spekuláció: ‘üzérkedés, nyerészkedés’:
telekspekuláció; ‘elmélkedés, okoskodás’. – spekuláns: ‘üzér’. –
spekulatív: ‘elméleti számítgatáson alapuló’; ‘elvont, elméleti’;
‘töprengő, szemlélődő’.
- 323 - oldal
Nemzetközi szócsalád a latin speculari, speculatus (‘megles,
megfigyel’) nyomán, a specula (‘őrtorony, leshely, lőrés’) szóból;
alapja a specere (‘néz’) ige. Lásd még aspektus, auspicium,
inspekció, respektál, speciális, specifikus, spektákulum, spektrum.
spendíroz – ‘rászán ‹összeget valamire›’: erre ötvenezret
spendíroztunk; ‘‹régebben› adakozik’.
A német spendieren (‘ad, adakozik, kiad’) átvétele; ez a Spende
(‘adomány’) rokona és végső soron a latin expendere (‘kimér,
kifizet’) szóból ered az ex- (‘ki’) és pendere (‘függ, mér, fizet’)
elemekből. Lásd még panzió, penzum, pezó, pond.
spenót – ‘konyhakerti paraj, leveléért termesztett főzeléknövény’.
Ebben a formájában a német Spinat bajor-osztrák spinot, spenot
alakjának átvétele. Sok európai nyelvben elterjedt vándorszó,
amely a perzsa aspanáhból az arab ispinah közvetítésével terjedt el
(pl. angol spinach, olasz spinacio, spanyol espinaca stb.)
sperhakni – ‘álkulcs, tolvajkulcs’.
A német Sperrhaken átvétele a Sperre (‘zár’) és Haken (‘kampó’)
elemek alapján, a szillabikus n szokott feloldásával (mint kalucsni,
smarni, vekni).
sperma – ‘ondó’. – spermatozoon; ‘ondó’. – spermium: ‘ondósejt’.
Élettani szakszó a görög szperma (‘mag’) nyomán, amely a szpeiró
(‘hint, vet’) főnévi származéka. A spermatozoon második eleme a
dzóon (‘lény’); a spermium latinos képzés a ~ szóból. Lásd még
spóra, sporadikus.
spicc1 – ‘cipőorr’. – spiccel: ‘‹balettben› cipője orrán állva lépked’.
A német Spitze (‘valaminek a hegye’) átvétele a szóvégi e
elhagyásával. Lásd még spitz2.
spicc2 – ‘selymes szőrű, hegyes orrú és fülű kutya’; ‘enyhe
részegség’: szalonspicc.
A német Spitz átvétele. A fenti első jelentése a kutya hegyes orrára
és fülére utal: lásd spicc1. A második talán az ein Messerspitze
(‘egy késhegynyi, kevéske’) kifejezéssel kapcsolatos.
spicli – ‘besúgó’.
A német Spitzel átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint
dakszli, kamásli). A német szó a Spitz (‘spicckutya’) kicsinyített
alakja. Fenti jelentése a bécsi németből terjedt el; talán arra alapul,
hogy a spiccet rendőrkutyaként is használták.
spíler – ‘szenvedélyes kártyás’; ‘‹szlengben› menő, hozzáértő’.
A német Spieler (‘játékos, kártyás’) átvétele a spielen (‘játszik’) ige
nyomán.
spin – ‘pördület, elemei részecskék impulzusmomentuma’.
Angol fizikai szakszó, tkp. ‘pörgés’ a spin (‘fon, pörget, pörög’) ige
nyomán.
spiné – ‘nő’.
Bizalmas nyelvi szó. Eleinte ‘kocsmárosné’ jelentésben volt
használatos, ezért lehet, hogy a tolvajnyelvi spí (‘kocsmáros’)
szóból alakult ki, s utóbb nyerte el fenti, tágabb értelmét. Más
nézet szerint a német argóból ered, a Spinne (‘pók’) alvilági
‘prostituált, vagányok szeretője’ értelme alapján, s utóbb ez ment
át a fenti jelentésbővülésen.
spinét – ‘csembalóhoz hasonló régi hangszer’.
A német Spinett átvétele; forrása az olasz spinetta, a spina (‘tüske’)
kicsinyített formája, a hangszer húrjait ugyanis apró tüskék pendítik
meg.
spion – ‘kém’.
Nemzetközi szó az olasz spione (‘kém’) nyomán, ez nagyító képzős
alak az azonos jelentésű spia szóból, amely a német spähen
(‘leselkedik’) ófelnémet spehon előzményéből való, és így
oldalágon a latin specere (lásd speciális) rokona. A magyarba a
német Spion közvetítette.
spirál – ‘csavarvonal, csigavonal’; ‘ilyen formára hajlított tárgy’:
spirálrugó. – spirális: ‘csavarvonalú’.
Nemzetközi szó a latin spiralis nyomán, amely a spira (‘tekercs,
tekeredés’) származéka, ez pedig a görög szpeira átvétele. A
magyar ~ a német Spirale szóból, még inkább a Spiralfeder
(‘tekercsrugó’) s hasonló összetételek előtagjából való, a spirális a
latin szóból. Lásd még spirochaeta.
spiráns – ‘réshang’.
Nyelvtani szakszó, a latin spirare (‘lehel, lélegzik’) folyamatos
melléknévi igenévi spirans alakja; a réshangok képzésekor a
lélegzet kiáramlik a beszélőszervek alkotta szűk résen, pl. a s, sz, z,
zs esetében a nyelv és a szájpadlás között. Lásd még aspirál,
konspirál, perspiráció, spiritizmus, spirituális, spirituoso, spiritusz,
spirométer.
spiritizmus – ‘a holtak lelkével, a szellemekkel közvetítő (médium)
útján való érintkezés babonás gyakorlata’. – spiritiszta: ‘a
spiritizmus híve, művelője’; ‘‹melléknévként› a spiritizmussal
kapcsolatos’.
Nemzetközi szócsalád az angol spirit (‘szellem’) nyomán,
latinosított görög képzőkkel. Az angol szó eredetéről lásd spiritusz.
Lásd még aspirál, konspirál, perspiráció, spiráns, spirituális,
spirituoso, spiritusz rektor, spirométer.
spirituális – ‘lelki, szellemi’; ‘testetlen’; ‘lelki ‹vallásos értelemben›’;
‘‹főnévként› lelkiatya, papnevelő intézet lelki felügyelője’. –
spirituálé: ‘az amerikai négerek vallási éneke’.
a achát
Latin szó (spiritualis), a spiritus (lásd spiritusz) származéka. Főnévi
értelmét a pater spiritualis (‘lelki atya’) kifejezésből önállósodva
nyerte. A spirituálé latinosított forma az angol spiritualból. Lásd
még aspirál, konspirál, perspiráció, spiráns, spiritizmus, spirituoso,
spiritusz rektor, spirométer.
spirituoso – [szpirituózó] ‘lelkesen, élénken ‹adandó elő›’.
Olasz zenei műszó, a spirito (‘lélek, szellem’) származéka; ennek
eredetéről lásd spiritusz. Lásd még aspirál, konspirál, perspiráció,
spiráns, spiritizmus, spirituális, spiritusz rektor, spirométer.
spiritusz – ‘borszesz, denaturált szesz’; ‘szellem, elmésség’.
A latin spiritus vini, azaz ‘alkohol’, tkp. ‘a bor lelke’ kifejezés
önállósult első tagja. A spiritus tkp. ‘lehelet, pára, lélek’, a spirare
(‘fúj, lélegzik, lehel’) ige származéka. Lásd még aspirál, konspirál,
perspiráció, spiráns, spiritizmus, spirituális, spirituoso, spiritusz
rektor, spirométer.
spiritusz rektor – ‘értelmi szerző, szellemi irányító ‹többnyire valami
kétes ügyben›’.
Latin kifejezés (spiritus rector), a.m. ‘irányító szellem’; elemeinek
eredetére nézve lásd spiritusz, rektor. Lásd még aspirál, konspirál,
perspiráció, spiráns, spiritizmus, spirituális, spirituoso, spirométer.
spirochaeta – [spirochéta] ‘dugóhúzó alakú baktérium ‹egyebek közt
a vérbaj okozója›’.
Mesterséges latin szó a görög szpeira (‘tekercs, tekeredés’) és
khaité (‘sörény’) elemekből. Lásd még spirál.
spirométer – ‘a tüdő levegőbefogadó képességének mérésére való
eszköz’.
Mesterséges szó a latin spirare (‘lélegzik’) és görög metron
(‘mérték’) elemekből. Lásd még aspirál, konspirál, méter,
perspiráció, spiráns, spiritizmus, spirituális, spirituoso, spiritusz,
spiritusz rektor.
spleen – [szplín] ‘világfájdalom, életuntság, csüggedtség’.
Nemzetközi szó az angol spleen (tkp. ‘lép’; ‘csüggedtség’) nyomán;
forrása a latin splen, illetve előzménye, a görög szplén (‘lép’). Az
ókori eredetű felfogás szerint általános levertséget okoz, ha e
hasüregi szerv nedvei túlsúlyra jutnak a vérben.
spondeus – ‘két hosszú szótagból álló láb az antik időmértékes
verselésben’.
Latin verstani szakszó a görög szpondeiosz nyomán, amely a
szpondé (‘italáldozat’) származéka; az elnevezés alapja az, hogy
ezt a metrumot eleinte főleg a szertartásokat kísérő ünnepi
énekekben alkalmazták.
spongya – ‘szivacs’.
A latin spongia átvétele, forrása a görög szpongia.
spontán – ‘kényszer nélküli, önkéntelen, szabad elhatározásból
fakadó’: spontán reakció, spontán döntés. – spontaneitás:
‘önkéntesség, szabad elhatározás’; ‘őszinteség, közvetlenség’.
Nemzetközi szócsalád a késő latin spontaneus (‘önkéntelen,
belülről fakadó’) melléknévből, amelynek alapja a sua sponte
(‘önként, a maga elhatározásából’) kifejezés; ennek második eleme
az önmagában nem használatos *spons, spontis (‘akarat, döntés’)
főnév ablativusa. A ~ a német spontan alak átvétele.
spóra – ‘a gombák és algák ivartalan szaporítósejtje’.
Tudományos szakszó a görög szpora (‘vetés, mag’) nyomán, a
szpeiró (‘hint, vet’) igéből. Lásd még diaszpora, sperma,
sporadikus.
sporadikus – ‘szórványos, elszórt, esetenkénti’.
Nemzetközi szó a görög szporadikosz (‘szétszórt, egymástól távoli’)
nyomán; ez a szpeiró (‘hint, szór, vet’) származéka. Lásd még
diaszpora, sperma, spóra.
spórhelt – lásd sparherd
spórol – ‘takarékoskodik’.
A német sparen (‘őriz, kímél, takarékoskodik’) bajor-osztrák és
hazai német sporen alakjának származéka. Lásd még sparherd.
sport – ‘szabályok szerint, versenyszerűen folytatott testgyakorlás’;
‘sportág’: téli sportok, vízi sportok; ‘virtuskodó, öncélú
tevékenység’: sportot űz valamiből. Származékai: sportol, sportoló,
sportos.
Nemzetközi szó az angol sport (‘szórakozás, kedvtelés, időtöltés,
testgyakorlás’) nyomán, amely a korábbi disport rövidült formája.
Ez az ófrancia se desporter (‘szórakozik’) formából származik,
amely a latin dis- (‘el, félre’) és portare (‘visz’) elemek folytatását
tartalmazza, alapértelme tehát: ‘magát félrevonja’, ti. a munkától,
mindennapi tevékenységétől, s ebből: ‘magát kedvteléseinek
szenteli’.
sposalizio – [szpozalíció] ‘Mária és Szent József eljegyzése mint
festészeti ábrázolás tárgya’.
Olasz szó a sposare (‘eljegyez’) igéből; forrása a latin spondere,
sponsum (‘eljegyez’).
spray – [szpréj] ‘permet’; ‘szórótartályban forgalmazott folyékony
vegyi, kozmetikai vagy gyógyászati termék’: szúnyogirtó spray.
Angol szó, tkp. ‘permetező eső’.
spriccel – ‘fröcsköl’. – spriccer – ‘(bor)fröccs’. – spricni: ‘fecskendő’.
A hangfestő német spritzen (‘fröcsköl’) ige, a bajor-osztrák spritzer
(‘futó zápor, borfröccs’), illetve a német Spritze (‘fecskendő’)
átvétele, az utóbbi a szillabikus n szokott feloldásával (mint
- 324 - oldal
kalucsni, rolni). Forrásuk a hangfestő spritzen (‘fröcsköl’) ige, illetve
Spritze (‘fecskendő’) származéka.
sprint – ‘rövidtávú futás, úszás’. – sprinter: ‘rövidtávfutó, gyorsúszó’.
Nemzetközi sportszakszavak az angol sprint (‘vágtat, rohan’)
nyomán.
sprőd – ‘merev, érdes tapintású, törékeny ‹anyag, bőr, haj›’.
A német spröde (‘merev, rideg’) bajor-osztrák spröd alakjának
átvétele.
spulni – ‘cséve, orsó’; ‘(cérna)gombolyag’.
A német Spule (‘orsó’) bajor-osztrák spuln alakjának átvétele a
szillabikus n szokott feloldásával (mint felni, kaszni, vekni).
spurizik – ‘rohan, iszkol’.
Bizalmas nyelvi szó, az angol spurt (‘roham, hajrá’) becézett
származéka.
spurt – lásd spurizik
squash – [szkvas] ‘fallabda’.
Angol sportszakszó, a squash (‘összelapít, szorít, zsúfol’) ige
származéka. Az ófrancia escacher átvétele; ennek késő latin
forrása az ex- (‘ki’) és coactare (‘kényszerít’) elemek révén a
cogere (‘összeterel, erőszakol’) igére megy vissza: co(n)- (‘össze’)
és agere (‘űz, hajt’).
srác – ‘gyerek, fiú’; ‘‹régebben› kis csibész, kölyök’.
Jiddis eredetű szó (schraz), amelyet a német argó schratz
közvetített hozzánk; forrása a héber seresz (‘féreg, pimasz alak’).
sramli – ‘bécsi eredetű osztrák népies zeneegyüttes’; ‘ennek
jellegzetes muzsikája’: sramlizene.
A bécsi katonazenész testvérpár, Johann és Josef Schrammel
nevéből, akik a 19. század végén divatba hozták a két hegedűből,
gitárból és klarinétból álló együttest; az utóbbit később harmonika
váltotta fel.
srapnel – ‘apró golyókkal töltött repeszgránát’.
Feltalálójának, H. Shrapnell angol katonatisztnek a nevéből.
srég – ‘ferde, rézsútos’; ‘‹határozóként› rézsút szemben’: srég vizavi.
A német schräg (‘ferde, átlós’) átvétele. Lásd még vizavi.
sróf – ‘csavar’.
A német Schraube (‘csavar’) bajor-osztrák schrauf alakjának
átvétele.
stáb – ‘‹régen› törzskar, parancsnokság’; ‘filmforgató csoport’;
‘alkalmi feladatra szegődöttek, egybehívottak csoportja’:
kampánystáb, válságstáb.
A német Stab (‘bot, vezérkar, munkatársak csoportja’) átvétele. A
‘bot’  ‘marsallbot’  ‘vezérkar’ jelentésbővülés a németben
zajlott le a 17. században. Ugyanennek a német szónak korai
átvételéből való istáp szavunk (‘bot’  ‘támasz’  ‘gyámolító’).
stabil – ‘szilárd, biztosan álló, rögzített’; ‘állandó, megbízható’. –
stabilitás: ‘állandóság, egyensúlyi helyzet’. – stabilizál:
‘egyensúlyba hoz, megszilárdít, állandósít’. – stabilizáció:
‘megszilárdítás’.
Nemzetközi szócsalád a latin stabilis (‘szilárdan álló, tartós’) és
stabilitas (‘állhatatosság’) nyomán, a stare (‘áll’) igéből; a
továbbiak a francia stabiliser származékai; ezeket hozzánk a német
közvetítette, és a ~ is az azonos német szó átvétele. Lásd még
stáció, stadion, stádium, stagione, stanza, statárium, statika,
statiszta, statisztika, státus, statuál.
staccato – [sztakkátó] ‘szaggatottan, minden hangjegyet külön
játszva ‹adandó elő›’.
Olasz zenei szakszó a staccare, staccato (‘leválaszt, elkülönít,
szótagol’) igéből, az ellentétet jelző s- előtag és az attaccare (lásd
attak) önmagában nem használatos *-taccare eleme alapján.
stáció – ‘állomás, szakasz, mozzanat’; ‘Jézus keresztútjának egy
mozzanata, az ezt ábrázoló kép, dombormű’. – stacionárius: ‘egy
helyben álló, állandó, időben nem változó’: stacionárius műhold.
Nemzetközi szócsalád a latin statio, stationis (‘megállás, állomás’)
nyomán, a stare, statum (‘áll’) igéből. Lásd még stabil, stadion,
stádium, stagione, stanza, statárium, statika, statiszta, statisztika,
státus, statuál.
stadion – ‘sportesemények tartására való nagy pálya és ovális
nézőtéri építmény’; ‘ókori görög hosszmérték ‹kb. 200 m›’.
Görög szó (sztadion), eredeti jelentése a hosszmérték volt, majd az
ilyen hosszúságú olümpiai futóverseny-pályára értették; fenti első
jelentésében az újkori olimpiai játékok kapcsán elevenítették fel. A
szó forrása a görög sztadiosz (‘szilárdan álló, mozdulatlan’) a
(hi)sztémi (‘áll’) ige szté- tövéből, amely a latin stare tövével áll
közvetlen rokonságban. Lásd még stádium.
stádium – ‘(ki)fejlődési fok, szakasz, állomás’: a betegség végső
stádiuma.
A latin stadium átvétele, amely pontos megfelelője a görög
sztadion szónak (lásd ott). Fenti jelentése az újkori orvosi latinban
alakult ki.
staféta – ‘váltófutás’.
Az olasz staffetta (‘gyorsfutár, lovasküldönc’) átvétele, részben a
német Stafette közvetítésével. Az olasz szó a staffa (‘kengyel’)
szóból ered, amelynek forrása a régi német Stapfe. A szó mai
‘váltófutás’ értelme onnan ered, hogy a hosszú távra küldött
lovasfutárok kijelölt állomásokon lovat váltottak.
a achát
staffázs – ‘emberi vagy állati mellékalak festményen ‹élénkítésre, a
térbeliség kiemelésére›’; ‘díszül, kiegészítésül szolgáló dolgok,
járulékok’.
A német Staffage szó átvétele franciás kiejtésben. A szó maga
franciás képzés a staffieren (‘ellát, felszerel, kidíszít’) igéből;
eredetéről lásd stafíroz.
stafíroz – ‘‹régen› felszerel, ellát’; ‘‹ki- igekötővel› kelengyével ellát
‹menyasszonyt›’.
A német staffieren (‘ellát, felszerel, kidíszít’) átvétele. Ez az
ófrancia estoffer révén holland közvetítéssel jutott a régi németbe;
a francia viszont maga is germán vendégszó: frank stopfon
(‘bedug, betöm’), a ~ tehát oldalágon (zoknit) stoppol szavunknak
is rokona. Lásd még staffázs.
stagfláció – ‘a forgalomban lévő pénzmennyiség növekedése a
termelés emelkedése nélkül’.
Modern közgazdasági szómozaik a STAGnál és inFLÁCIÓ szavak
elemeiből. Ezek eredetét lásd a megfelelő szócikkekben.
stagione – [sztadzsóne] ‘vándor színtársulat’; ‘egy színházi idényre
lekötött operatársulat’.
Olasz szó, tkp. ‘évszak, idény’ a késő latin staticum (‘tartózkodási
hely’) nyomán, a stare, statum (‘áll’) igéből. Lásd még stabil,
stáció, stanza, statárium, statika, statiszta, statisztika, státus,
statuál.
stagnál – ‘pang, vesztegel, megrekedt’.
A latin stagnare (‘el van árasztva’) révén a stagnum (‘állóvíz, tó,
pocsolya’) szóra megy vissza. Lásd még stagfláció, tank.
stájgerol – ‘árat emel, drágít ‹főleg lakbért›’.
A német steigern (‘növel, emel’) átvétele a steigen (‘emelkedik,
felhág, növekszik’) alapján. Bizalmas nyelvi szó.
stallum – ‘kanonoki székek, padsorok ‹püspöki templom
szentélyében›’; ‘hivatali tisztség, javadalom’.
Középkori latin szó az ófrancia estal, olasz stallo (‘állás,
tartózkodás, szentélyszék’) nyomán, amelyek a germánságban
általános stall (‘állás, istálló’) szóra vezethetők vissza; ez egyben a
magyar istálló szónak is a forrása, és csak oldalági, indoeurópai
rokonságban áll a latin stare (‘áll’) ige családjával, amelybe például
egy stabulum (‘istálló’) szó is tartozik.
stampedli – ‘talpatlan pálinkás, likőrös pohárka, kupica’.
A bajor-osztrák stamperl átvétele; a szóvég a hokedli, nokedli,
puszedli példáját követi. Eredeti jelentése ‘tömzsi lábacska’ a
német Stampfe (‘döngölő’) nyomán.
stancol – ‘formát gépi úton kivág ‹keménypapírból, lemezből›’.
A német stanzen átvétele; eredete bizonytalan, talán a dán stunte
(‘taszít’) igéből ered.
stand – ‘elárusító hely, bódé ‹utcán, piacon›’; ‘kis helyiség vagy
elkerített rész ‹kiállításon›’.
A német Stand (‘állomány, állás, bódé’) átvétele; forrása a stehen,
stand (‘áll’) ige.
standard – ‘színvonal’; ‘szabvány, szabványos’; ‘mérvadó,
mértékadó’: standard műalkotás. – standardizáció: ‘szabványosítás,
egységesítés’.
Az angol standard (‘zászló, jel, mérték, példa’) átvétele a német
Standard közvetítésével; forrása a francia estendard (‘zászló, hadi
jelvény’) a latin extendere (‘kinyúlik, kiterül’) igéből: ex- (‘ki, el’) és
tendere (‘feszül, vonul, terjed’). Az angol szó végső formáját a
stand (‘áll’) ige beleértése is befolyásolta (a kitűzött zászló, hadi
jelvény ‘áll’). Manapság az angolból közvetlenül átvett sztenderd
alak terjed, írásban is.
stangli – ‘rúd alakú kis sütemény’: sós stangli.
A bajor-osztrák stangl átvétele a szillabikus l szokott feloldásával
(mint stopli, tipli); ez a német Stange (‘rúd’) kicsinyített formája.
stanicli – ‘zacskó’.
A bajor-osztrák stanizl átvétele a szillabikus l szokott feloldásával
(mint stopli, tipli); ez a tisztázatlan eredetű német Scharnützel
(‘papírgöngyöleg’) szóból ered.
stanza – [stanca] ‘hatsoros versszak ötös, hatodfeles jambikus
sorokból, abababcc rímképlettel’; ‘szoba’: Raffaello stanzái (‘általa
freskókkal díszített négy szoba a Vatikánban’).
Olasz szó a késő latin stantia (‘megállás, lakhely’) nyomán, amely a
stare (‘megáll’) ige stans, stantis folyamatos melléknévi
névmásából ered. A ‘versszak’ jelentés onnan való, hogy ennek
vége megállást jelent a vers folyamában. Lásd még stabil, stáció,
stadion, stádium, stagione, statárium, statika, statiszta, statisztika,
státus, statuál.
start – ‘rajt, rajthely ‹sportban›’; ‘kezdet, indulás’. – starter:
‘indítógép’.
Az angol start (‘indul’) főnévi megfelelőjének átvétele, részben
német közvetítéssel, ami a betű szerinti kiejtést magyarázza.
statárium – ‘rögtönítélő bíráskodás’. – statáriális: ‘rögtönítélő
‹bíráskodás, eljárás, bíróság›’.
Jogi szakszók a latin statarius (‘álló, állandó, helyben maradó’)
nyomán, a stare, statum (‘áll’) igéből. A szó a középkori latin
statarium judicium (‘rögtöni ítélkezés’) kifejezésben ‘álltó helyben
való’  ‘azonnali’ értelmet kapott. Lásd még stabil, stáció,
stadion, stádium, stagione, stanza, statika, statiszta, statisztika,
- 325 - oldal
státus, statuál.
statika – ‘nyugalmi állapot vagy egyensúly’; ‘az épület egyensúlyi
viszonyai, ennek kiszámítása’; ‘a fizikának a nyugvó testek
egyensúlyi állapotával foglalkozó ága’. – statikus: ‘nyugalmi
állapotban lévő, kiegyensúlyozott’; ‘nyugvó, rögzített’; ‘‹főnévként›
a statika szakembere’.
A latin statica (ars) görög sztatiké tekhné (‘az álló dolgok
tudománya’) előzményének önállósult első eleméből ered, a görög
(hi)sztémi (‘áll’) ige szté- tövéből; ez megfelel a latin stare (‘áll’)
tövének. Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione,
stanza, statárium, statiszta, statisztika, státus, statuál, szisztéma.
statiszta – ‘tömegjelenet (néma) szereplője ‹színházban, filmen›’;
‘passzív szerepet játszó, jelentéktelen személy’. – statisztál:
‘tömegszereplőként lép fel’; ‘tétlen szereplőként vesz részt
valamiben’. – statisztéria: ‘a statiszták tömege ‹színműben,
filmen›’.
Nemzetközi szók az újkori latin statista nyomán, amely a stare,
statum igéből való görögös képzés. A magyarban a ~ a német
Statist, a statisztéria a Statisterie átvétele latinosított végződéssel.
Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione, stanza,
statárium, statika, statisztika, státus, statuál.
statisztika – ‘a társadalmi viszonyok leírása számszerű
összefüggések alapján’; ‘tömegesen előforduló események,
jelenségek számszerű adatainak feldolgozása és elemzése’:
statisztikai szabályszerűség. – statisztikus: ‘a statisztika
szakembere’; ‘‹melléknévként› a statisztikára vonatkozó, annak
alapján álló’.
Nemzetközi szó az újkori latin statisticus (‘az államra vonatkozó’)
melléknévből, a status (‘állam’) alapján; eredetéről lásd státus.
Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione, stanza,
statárium, statika, statiszta, statuál.
statuál – ‘rendelkezik’; ‘felállít’: példát statuál. – statutum:
‘szervezeti szabályzat, alapszabály’.
Nemzetközi szó a latin statuere, statutum (‘állít, emel, elrendel,
ítél’) nyomán; ez a status (lásd státus) főnévből származik. Lásd
még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione, stanza, statárium,
statika, statiszta, statisztika.
státus – ‘állapot’; ‘rang, állás, álláshely’; ‘társadalmi pozíció’:
státusszimbólum; ‘‹régen› állam’: státusférfiú, státusadósság.
Latin szó (status), a.m. ‘állapot, fennállás, rang, állás’ a stare,
statum (‘áll’) ige alapján. Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium,
stagione, stanza, statárium, statika, statiszta, statisztika, statuál.
stég – ‘kikötőhíd, hajóhíd, bejáró, palló ‹hajóhoz, csónakhoz›’.
A német Steg (‘palló, keskeny híd’) átvétele. Ez kapcsolatos a
steigen (‘felmegy’) igével, így rokona a stájgerol.
stelázsi – ‘polcos állvány ‹konyhában, kamrában›’.
A német Stellage átvétele; forrása az azonos holland szó, a stellen
(‘felállít’) franciás képzésű származéka. A magyar szó végződésére
lásd gázsi, lózsi.
stempli – ‘bélyegző’.
A német Stempel átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint
stopli, tipli).
stencil – ‘rágépelt szöveg sokszorosítására való viaszos papírlap’; ‘az
így készült másolat’.
Az angol stencil (‘festősablon, kivágott minta’) átvétele az íráskép
szerinti kiejtésben (angolul kb. [sztenszl]). Forrása az ófrancia
estenceler (‘szikrázik, csillagokkal díszít, élénk színűre fest’) ige,
amely a latin scintilla (‘szikra’) késő latin, hangátvetéses stincilla
alakváltozatából eredezik.
steppel – ‘egyenletes, látható öltésekkel díszít ‹ruha- vagy
ágyneműt›’.
A vitatott eredetű német steppen (‘soros öltésekkel ellát’)
származéka.
sterc – ‘burgonyából vagy lisztből hagymás zsírral készült étel’.
A bajor-osztrák sterz átvétele; ez a német Sterz (‘madár farka’)
szóval azonos; talán tréfás névadásról van szó.
steril – ‘terméketlen, meddő’; ‘csírátlanított’: steril pólya. – sterilitás:
‘a csírátlanítás eredménye mint állapot’; ‘szellemi meddőség’. –
sterilizál: ‘csírátlanít’; ‘meddővé tesz, nemző- vagy szaporító
képességétől ‹műtétileg› megfoszt’. – sterilizátor: ‘fertőtlenítő,
csírátlanító berendezés’.
Nemzetközi szócsalád a latin sterilis (‘meddő’) nyomán. A ~ az
azonos német szóalak átvétele nyelvünkben; a két utolsó a francia
stériliser származéka.
steward – [sztjuárd] ‘felszolgáló ‹tengeri hajón, repülőgépen›’. –
stewardess: [sztjuárdesz] ‘légikisasszony, utaskísérő’.
Nemzetközi használatú angol szavak. A ~ az óangol stiweard
(‘istálló-felügyelő’) folytatója a mai angol sty (‘istálló’) és ward
(‘gondnok’) előzményei alapján; második eleme révén a lord
előzményével kapcsolatos. A stewardess a késői latin -issa
nőnévképző francia-angol változatát viseli (mint pl. princessz).
stich – ‘enyhe mellékíz, szag’: ennek stichje van; ‘szúrás’: stichpróba.
A német Stich (‘szúrás, döfés’) átvétele; első jelentése tájnyelvi
vagy rétegnyelvi eredetű, és talán a szúrós szaggal kapcsolatos.
stift – ‘szegecs’; ‘kozmetikai vagy gyógyszerrudacska’.
a achát
A német Stift (‘szegecs, rudacska’) átvétele.
stigma – ‘testi jel, bélyeg, folt’; ‘szégyenbélyeg’; ‘egyes misztikus
szentek testén a megfeszített Jézus sebeinek helyén megjelenő,
vérző sebek’. – stigmatizál: ‘megbélyegez, elítél’. – stigmatizáció: ‘a
vallásos stigmák megjelenése’; ‘megbélyegzés’.
Nemzetközi szócsalád a görög sztigma, sztigmatosz (‘állat bőrébe
égetett bélyeg; ismertetőjel, szégyenbélyeg’) nyomán; forrása a
sztidzó (‘megjelöl, beéget’) ige.
stikában – ‘suttyomban, titokban’.
A magyar tolvajnyelv stika (‘titok’) szavának ragos alakulata;
forrása a jiddis schtike (‘hallgatás, csend’) az azonos jelentésű
arám stiká alapján, a stak (‘hallgat’) igéből.
stikli – ‘csíny’.
A bajor-osztrák stickl átvétele a szillabikus l szokott feloldásával
(mint stopli, tipli); ez a német Stück (‘darab; csíny’) kicsinyített
származéka. Lásd még früstök.
stilisztika – ‘a stílussal foglalkozó, annak törvényeit és eszközeit
vizsgáló tudomány’. – stiliszta: ‘a stílus művésze’. – stilizál: ‘stílust
csiszolgat’; ‘‹növényi vagy állati formákat, tárgyakat›
leegyszerűsítve, lényegükre redukálva ábrázol’: stilizált rózsa.
A latin stilus (‘íróvessző; kifejezési mód’) származékai; lásd stílus. A
németben jöttek létre (Stilistik, Stilist, stilisieren), és a magyarban
latinos végződéseket kaptak.
stílus – ‘kifejezési mód ‹írásban, beszédben, művészetekben›’; ‘egy
adott korra, irányzatra vagy művészre jellemző kifejezési jegyek,
eszközök összessége’: a mozarti stílus; ‘magatartás, viselkedés,
modor’: életstílus. – stiláris: ‘a stílussal kapcsolatos’: stiláris jegyek.
Nemzetközi szócsalád a latin stilus (‘íróvessző’) nyomán, amely
már az ókorban elnyerte áttételes ‘írásmód, kifejezési mód’
jelentését. Lásd még stilisztika.
stimmel – ‘egyezik, egybevág’; ‘‹zenész, zenekar› hangol’. – stimmt:
‘úgy van, rendben van, egyezik’.
A ~ német stimmen (‘igaz, összhangban van, egyezik; hangol’) ige
magyaros formája a Stimme (‘hang’) nyomán; a stimmt német
egyes szám harmadik személyű alak.
stimulál – ‘ösztönöz, serkent’. – stimuláns: ‘serkentőszer’;
‘‹melléknévként› élénkítő, ösztönző’. – stimulus: ‘inger’; ‘belső
ösztönzés, vágy’.
Nemzetközi szócsalád a latin stimulare (‘ösztökél’) nyomán, a
stimulus (‘hegyes karó, ösztöke, inger’) szóból, amely a stinguere
(‘szúr, bökdös’) származéka.
stipendium – ‘‹régebben› ösztöndíj’.
Nemzetközi szó a latin stipendium (‘zsold, bér’) nyomán, a stips,
stipis (‘kis pénzdarab’) és pendere (‘kimér, kifizet’) elemekből.
stipulál – ‘kiköt, feltételül szab ‹szerződésben›’.
A latin stipulari (‘kiköt’) átvétele a stipulus (‘szilárd, biztos’)
nyomán, amely a stipes (‘karó, fatörzs’) származéka.
stíröl – ‘bámul, tartósan néz, fixíroz’.
A német stieren (‘megbámul’) átvétele a tájnyelvi stier (‘merev,
mozdulatlan’) nyomán; ez talán a középholland stuur (‘vad,
fenyegető’) szóból való.
stóla – ‘katolikus pap nyakbavetője, elöl derékig élő széles szalag’;
‘papi illeték magánérdekű szertartásokért (keresztelő, esketés,
temetés)’: stólapénz; ‘széles, sál alakú női vállkendő’.
A latin stola (‘hosszú női felsőruha’) folytatója; forrása a görög
sztolé (‘ruha, palást, felszerelés’) a sztelló (‘felszerel’) igéből. A
fenti második jelentés onnan való, hogy a magánérdekű
szertartásokon a pap csupán a ~t viseli a karing felett.
stop – ‘‹felszólítás megállásra›’: stoplámpa. – stoppol: ‘megállít;
labdát lábbal megállít, levesz; stopperórával időt mér; autót
megállásra kér, hogy vezetője egy darabig elvigye kocsiján’. –
stopper: ‘gombnyomással működő pontos versenyóra’.
Az angol stop (‘megáll, megállít’) átvétele az írás szerinti
(voltaképp németes) ejtéssel.
stopli – ‘vastag kerek, kidudorodó bőrfolt ‹sportcipő talpán›’;
‘‹régebben› dugó’.
Az ausztriai német Stoppel (‘dugó’) átvétele a szillabikus l szokott
feloldásával (mint stikli, tipli); a szó az irodalmi német Stöpfel
megfelelője a stopfen (‘bedug, tömít’) igéből. Lásd még stoppol1.
stoppol1 – ‘‹ruhaneműn› lyukat cérnaöltésekkel foltoz’.
A német stopfen (‘betöm, tömít, foltoz’) tájnyelvi stoppen alakjának
átvétele. Ez végső soron a késői latin stuppare (‘kóccal betöm,
tömít’) származéka a stuppa (‘kóc, csepű’) szóból; ugyaninnen ered
a stop angol előzménye is. Lásd még stafíroz, stopli.
stoppol2 – lásd stop
stornó – ‘megkötött ügylet felbontása, rendelés visszavonása’;
‘könyvelési tétel törlése’. – storníroz: ‘töröl, felbont ‹könyvelési
tételt, ügyletet›’.
Német vendégszavak (Storno, stornieren) az olasz storno
(‘fordulat’) szóból a stornare (‘másfelé fordul’) ige alapján; ennek
latin elemei az ex- (‘el, félre’) és tornare (‘esztergályoz, forgat’).
Lásd még kontur, turné, turnus.
storting – [szturting] ‘a norvég parlament’.
Norvég szó a stor (‘nagy’) és ting (‘dolog, ügy, nemzetgyűlés’)
elemekből.
- 326 - oldal
stósz – ‘halom, rakás’.
A német Stoss (‘löket, rakás’) átvétele.
stráf – ‘csík, sáv, szalag’.
A német Streif (‘csík, sáv’) bajor-osztrák straif alakjának átvétele.
stráfkocsi – ‘széles, lapos rakfelületű lovaskocsi, szekér’.
Félfordítás a hazai német strafwagn szóból; első eleme valószínűleg
a straff (‘feszes, erős, szélesített’) melléknévvel azonos.
stramm – ‘erős, izmos, délceg, teherbíró’.
Az azonos alakú és jelentésű német szó átvétele; talán a holland
stram (‘feszes, erős’) szóra megy vissza.
strand – ‘lapos, homokos vízpart’; ‘természetes vagy mesterséges
szabadtéri fürdő’.
A német Strand (‘homokos tengerpart’) átvétele; a szó a legtöbb
germán nyelvben megvan (pl. angol strand).
strapál – ‘nyű, koptat; igénybe vesz, fáraszt’. – strapa: ‘megerőltető
munka’; ‘fáradozás’; ‘erős igénybevétel(re való)’: strapacipő.
Magyar képzésű szócsalád, alapja a régebbi, népi strapácia,
strapáció (‘vesződség, fáradozás’), ezek az azonos jelentésű német
Strapaze latinosított alakjai. A német szó az olasz strapazzo
(’túlerőltetés’) átvétele a strapazzare ige alapján, amely vagy a
késő latin extra (‘külön, túl’) és patiare (‘kínlódik, erőlködik’)
elemekből állt össze, vagy a germán eredetű olasz strappare (‘húz,
tép, szaggat’) igéből való. A magyar ~ a delegáció  delegál s
hasonló szópárok analógiájára vonódott el a strapációból, végül a
strapa a magyar igéből a kapál  kapa mintájára.
stratégia – ‘hadászat’; ‘nagyobb arányú tevékenység tervezése,
irányítása, az ennek során alkalmazott eljárások összessége’; ‘a
kitűzött cél elérésének átfogó terve’. – stratéga: ‘a stratégia
szakembere’; ‘hadvezér, főparancsnok’. – stratagéma: ‘hadicsel,
ravasz hadmozdulat’; ‘fortély, furfang’.
Nemzetközi szócsalád a görög sztratégia (‘hadvezéri tisztség;
haditerv’), sztratégosz (‘hadvezér’) és sztratégéma (‘hadicsel’)
nyomán, latin formák közvetítésével. A görög szavak elemei:
sztratosz (‘hadsereg’) és agó (‘vezet’); az előbbi a sztornümi
(‘terjeszt’) ige származéka.
strázsa – ‘őr, őrszem’; ‘őrség’: Őrzők, vigyázzatok a strázsán (Ady).
Származéka: strázsál. Alakváltozatok: istrázsa, esterázsa, terázsa.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén straža, szlovák straž
(‘őrség, őrállás’). A magyarba déli szláv nyelvből, alighanem a
horvátból került; fenti régi és tájnyelvi alakváltozataiban a szóeleji
mássalhangzó-torlódás feloldásának különféle módjai figyelhetők
meg.
stréber – ‘helyezkedő, törtető, minden áron érvényesülni igyekvő
személy’.
Német szó (Streber) a streben (‘törekszik, igyekszik’) igéből.
stressz – ‘az emberi vagy állati szervezet védekező válasza a
külvilágból érkező, veszélyt jelző ingerekre’; ‘az ennek folytán
előállott feszült, szorongásokat okozó lelkiállapot’.
Angol szó (stress), tkp. ‘nyomás, feszültség, hangsúly’ az ófrancia
estressier (‘összehúz, feszít’) nyomán; ez egy népi latin strectiare
származéka a latin strictus (‘szoros, feszes’) szóból; eredetére
nézve lásd strikte. Lásd még stretta, stringendo.
stretta – [sztretta] ‘operafelvonások végén gyakori, gyors tempójú
ária’.
Olasz zenei szakszó, az aria stretta (‘sietős ária’) önállósult második
eleme; a stretto (‘szűk, szoros, sietős’) a latin strictus szóból jön,
eredetéről lásd strikte. Lásd még stressz, stringendo.
strichel – ‘‹utcanő› magát kelletve fel-alá jár az utcán’.
A német Strich (‘csík, vonal, vonás’) szóból, annak tolvajnyelvi
‘prostituált magát ajánlgató járkálása’ értelme alapján.
strici – ‘utcanő futtatásából élő férfi’; ‘csirkefogó, gazember’.
A bécsi német Strizzi (‘naplopó, selyemfiú, nőfuttató’) átvétele;
forrása vagy az olasz strizzare (‘kifacsar’) ige, vagy a cseh štryc
(‘nagybácsi, atyafi, koma, szomszéd’).
strikte – ‘szigorúan, pontosan’; ‘szorosan (véve)’.
A latin stricte átvétele; ez határozói alak a strictus (‘szoros, feszes’)
igenévből a stringere, strictum (‘összehúz, szorít’) ige alapján.
strimfli – ‘harisnya’. A német Strumpf (‘harisnya’) bajor-osztrák,
kicsinyített strimpfl alakjának átvétele a szillabikus l szokott
feloldásával (mint stopli, tipli).
stringendo – [sztrindzsendó] ‘a tempót gyorsítva, siettetve ‹adandó
elő›’.
Olasz zenei szakszó a stringere (‘szorít, siettet’) igéből; latin
forrásáról lásd strikte.
strófa – ‘versszak’. – strofikus: ‘versszakokra osztott’: strofikus vers.
Verstani szakszavak a latin stropha nyomán, amely a görög
sztrophé (‘fordulás, fordulat’) átvétele a sztrephó (‘fordul’) ige
alapján. Az elnevezés alapja, hogy a görög színházban a kórus a
nézőtér egyik feléhez fordulva énekelte el a ~t, majd a másikhoz
fordulva az annak formailag megfelelő antistrófát. Lásd még
aposztrofál.
stróman – ‘olyan ember, aki a valóságban ténykedő személy
leplezésére a nevét adja üzlethez, vállalkozáshoz’.
A német Strohmann (‘szalmabábú’) átvétele a Stroh (‘szalma’) és
Mann (‘ember’) elemek alapján; ez már a németben felvette a fenti
a achát
jelentést.
stroncium – ‘ezüstfehér, kis fajsúlyú fémes elem’.
Latinos strontium neve a skóciai Strontian várost idézi, ahol a fém
ércét fölfedezték.
strucc – ‘nagy testű afrikai futómadár’.
Az olasz struzzo északi tájnyelvi struzz [sztrucc] alakjának átvétele;
régebben usztruc, usturuc alakjai is voltak. Az olasz szó forrása a
latin struthio, ezé pedig a görög sztruthión, amely a sztruthosz
(‘madár’) nagyító képzős alakja.
struktúra – ‘szerkezet’. – strukturális: ‘szerkezeti’. – strukturalizmus:
‘tárgyát a szerkezet, a rendszer felől kiindulva, formális elemzéssel
feltáró tudomány’: nyelvi strukturalizmus. – strukturalista: ‘a
strukturalizmus követője’; ‘‹melléknévként› a strukturalizmus
alapján álló’.
Nemzetközi szócsalád a latin structura (‘építési mód, szerkezet’)
nyomán, a struere, structum (‘épít, rendez, kigondol’) igéből. Lásd
még destruál, instruál, instrumentum, konstruál.
strúma – ‘a pajzsmirigy kóros megnagyobbodása, golyva’.
A tisztázatlan eredetű latin struma (‘golyva’) átvétele.
stuccol – ‘rövidebbre nyír, kurtít ‹bajuszt, szakállt›’.
A német stutzen (‘nyes, rövidebbre vág’) átvétele; a Stumpf
(‘csonk’) tájnyelvi Stutz alakjából eredeztetik.
stúdió – ‘műterem (filmek készítéséhez)’; ‘rádió- és
televíziófelvételre szolgáló helyiség’.
Nemzetközi szó az olasz studio (‘tanulmány; dolgozószoba,
műterem’) nyomán; latin forrásáról lásd stúdium.
stúdium – ‘tanulmány, kutatás’; ‘tudományszak, kutatási ág’. –
studíroz: ‘tanulmányoz’.
A latin studium (‘iparkodás, hajlam, tanulmány, tudomány’)
átvétele a studere (‘fáradozik, törekszik, tanul’) ige alapján; a
studíroz a német studieren megfelelője. Lásd még stúdió.
stuka – ‘német zuhanóbombázó repülőgép a második
világháborúban’.
Mesterséges német szó a STUrzKAmpfflugzeug (‘zuhanó harci
repülőgép’) kiemelt betűiből, a Sturz (‘zuhanás’), Kampf (‘harc,
csata’), Flug (‘levegő’) és Zeug (‘eszköz’) elemek nyomán.
stukkó – ‘gipszhabarcsból készült mennyezeti (vagy fali) díszítmény’.
– stukatúr: ‘gipszvakolatos nádmennyezet’.
A ~ az olasz stucco (‘gipsz, gipszvakolat’) átvétele, amely az
ófelnémet stukki (‘levált kéregdarab’) szóból ered. A stukatur az
olasz stuccatura (‘stukkódísz’) német Stukkatur változata révén
jutott nyelvünkbe.
stupid – ‘hülye, ostoba, korlátolt’. – stupiditás: ‘hülyeség,
korlátoltság, bárgyúság’.
Nemzetközi szó a latin stupidus (‘zsibbadt, kábult, ostoba’)
nyomán, amely a stupere (‘elzsibbad, elkábul, elámul’)
származéka. A ~ az azonos német szó átvétele.
suba – ‘gyapjas juhbőrből készült hosszú, ujjatlan pásztorkabát’;
‘‹régen› kabát, bunda’.
Sok nyelvben elterjedt vándorszó, forrása az arab dzsubba (‘pamut
alsóruha’). A magyar szó közvetlen átadóját nem tudjuk biztosan
megjelölni; lehetett a középfelnémet schube (‘prémmel szegett
kabát’), de az olasz giubba (‘zubbony’) északolasz tájnyelvi, [zsuba]
ejtésű formája is. Lásd még zubbony.
sublót – ‘alacsony, széles fiókos szekrény’.
A német Schublade (‘fiók’) átvétele az ausztriai és hazai német
schublad, schublod formában; elemei Schub (‘lökés’) a schieben,
schub (‘lök, csúsztat’) igéből, és Lade (‘fiók, láda’). A ~ ‘fiókos
szekrény’ jelentése annak tulajdonítható, hogy a szót a német
Schubladkasten (‘fiókos szekrény’) összetétel helyett használták,
annak értelmében.
sudár – ‘magas, egyenes ‹fa, emberi termet›’; ‘‹főnévként› karcsú
fiatal fa; fa csúcsa’; ‘az árboc felső vége’: sudárvitorla.
A ~ sud- eleme a hangutánzó suhog régi, tájnyelvi suhod
változatának rövidülésével jött létre, és így rokonságban áll a
suvad, valamint a súg, sújt, sugár szavakkal is. A szó deverbális -ár
képzője ugyanaz, mint a búvár, határ, kopár szavakban. A
legkorábbi kimutatható jelentés ‘suhogós, csípős ‹vessző, pálca›’,
ebből vonódott át a vékony, vesszőszerű fiatal fára, majd az emberi
termetre.
sufni – ‘fészer, (fás)kamra’.
A német Schuppen (‘fészer’) bajor-osztrák schupfen alakjának
átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint kaulcsni, vekni).
súg – ‘fojtott, halk hangon, titkon mond’; ‘titkon javall, sugall’;
‘felszólított tanulóval suttogva közli a feleletet’. Származékai: súgó,
sugall, sugallat, sugalmaz, sugalmazás, sugdos, sugdolózik.
Hangutánzó szó, régebbi ‘zúg, suttog ‹pl. erdő›’ jelentésének
tanúsága szerint a suhog közeli rokona, voltaképp jelentésben
elkülönült alakváltozata, amely a hiátustöltő h kiesésével jött létre.
Lásd még sugár, sújt, suvad.
sugár – ‘egyenes vonalban terjedő anyagi részecskék vagy
elektromágneses impulzusok sora: vízsugár, fénysugár, napsugár’;
‘kör vagy gömb középpontjából a kerülethez, illetve felszínhez
húzott egyenes’. Származékai: sugaras, sugárzik, sugároz, sugaraz.
A súg ige származéka annak eredetibb ‘suhog’ jelentése révén, és
- 327 - oldal
a rokon származású sudárnak is közeli rokona, mind
képzésmódjában, mind jelentéskörében, legalábbis eleinte. A ~ is
kezdetben egyenes, vékony, hajlékony dolgokat, főleg fát, ágat
jelentett, és csak a 17. században alakult ki, hasonlóság alapján, a
‘fénysugár’ jelentés, míg mértani értelme a 18. század végéről
adatolható.
suhan – lásd suhog
suhanc – ‘serdülő fiú, siheder’.
Valószínűleg a suhog ige családjába tartozó hangfestő szó, és a
szélben suhogó növendék fa meg a serdülő fiú alkati, életkori
hasonlóságán alapul, a játékos -nc végződéssel (mint lobonc,
ribanc, virgonc). Kevésbé hihető, hogy a suhancár rövidült alakja
volna.
suhancár – ‘‹régen› testőr’: Örzsike, kit nemrég elvett egy nyalka
suhancár… (Verseghy); ‘‹később› suhanc, siheder’.
A német Schweitzer (‘svájci’) bajor-osztrák schwainzer alakjának
átvétele; a korai, hangrendi kiegyenlítődésből eredt svancár alak a
szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával suancár, majd
hiátustöltővel suhancár lett. A svájciak nemcsak a pápai államhoz,
hanem más országokba is gyakran szegődtek el testőrnek, innen a
szó régebbi jelentése. Ennek elhomályosultával a szót kezdték a
suhanc származékának érezni, és egy ideig így használták; mára
elavult.
suhog – ‘gyors mozgás közben halk surrogó, susogó hangot ad
‹vessző, ostor, pálca›’. Származékok és kapcsolt szavak: suhogó,
suhogtat, suhan, suhint.
Hangutánzó eredetű szócsalád, közeli rokona a súg, suvad. A suhan
mai jelentése a lopakodó mozgást kísérő surrogó nesszel
kapcsolatos.
sújt – ‘bottal, ököllel, nehéz tárggyal megüt, leterít’: földre sújt; ‘üt,
csap’: villámsújtotta fa; ‘büntet, súlyos helyzetbe juttat’:
pénzbüntetéssel, átokkal, kiközösítéssel sújt. Származékai: sújtó,
sújtás.
A suhog ige suh- tövének műveltető -t képzős származéka, eredeti
értelme tehát ez volt: ‘suhogó pálcával megüt’, a többi ennek
konkrét, majd elvont kiterjesztése. A ht  jt hangváltozás példája:
német schlecht  magyar selejt.
sukk – ‘régi hosszmérték, egy láb, kb. 30 centiméter’: A virág
gyökerei… hat sukknyiról megérzik, hogy hat sukknyira lent a föld
alatt olyan föld van, amely ember volt valaha. (Tömörkény).
A német Schuh (‘cipő’) középfelnémet schuch alakjának átvétele; a
szóvég alakulása ugyanolyan, mint a Schach  sakk szópárban.
Elavult szó.
suli – ‘iskola ‹a diákszlengben›’.
A német Schule átvétele játékos, becéző -i végződéssel ‹mint diri,
cigi›, bár a szóvég a gázsi, módi analógiájára is létrejöhetett. A
német szó a latin schola folytatója, ennek eredetéről lásd iskola.
súly – ‘test tömegének a gravitáció révén kifejtett nyomó-, illetve
húzóereje’; ‘teher’; ‘mérlegen való mérésre használt, hitelesített
fémdarab’; ‘súlygolyó sportban’: súlylökés; ‘jelentőség’: nincs
ekkora súlya a dolognak. Származékai: súlyos, súlyosság, súlyosbít,
súlyosbodik, súlytalan, súlytalanság, súlyzó.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még sulyok.
sulyok – ‘mosáskor a ruha verésére szolgáló nyeles falap’: Fehér
sulyka messze villog (Arany); ‘talajdöngölésre való nyeles
bunkóféle’. Származéka: sulykol.
Feltehetőleg a súly származéka -k kicsinyítő képzővel (mint pl.
farok, törzsök). Van a délszláv nyelvekben is hasonló alakú és
értelmű szó: szerb-horvát šuljak (‘tuskó’), szlovén šuljek (‘fatörzsből
lefűrészelt darab’), de csak olyan vidékeken, amelyek messze
esnek a magyar nyelvterülettől, s ezért a tőlük való kölcsönzés
kevésbé valószínű.
sulyom – ‘tüskés héjú, ehető magvú mocsári növény, vízidió’; ‘tüskés
gömb mint régi hadieszköz’.
Igen bizonytalan eredetű szó; feltehető suly alapszava egyesek
szerint a sün sül alakváltozatának mély hangrendű megfelelője
palatalizálódott véghanggal, ám ilyen megfelelőt eddig nem
sikerült kimutatni.
sumákol – ‘sunyít, lapít’.
A sunyik ige (lásd sunyi) eredetibb sun- tövéből ered -ákol
képzőegyüttessel (mint harákol, pöfékel); a n  m
hangmegfelelésre példa: húny  (tájnyelvi) hum, kum. Közeli rokon
a tájnyelvi summog (‘ólálkodik’) ige is.
summa – ‘összeg’; ‘rövid tartalom, összegezés’. Származékai:
summás, summáz, summázat. – summárium: ‘összegezés, foglalat,
kivonat’. – summa summárum: ‘mindent összevéve’.
Latin szó, a summa res (‘legfőbb dolog, lényeg, összesség, összeg’)
kifejezés önállósult első eleme; nőnemű forma a summus (‘legfelső,
legfőbb’) melléknévből, amely a super (‘fent’) felsőfoka (sup-mus
 summus). Lásd még sommás, szuper.
sundám-bundám – ‘alattomban, nem egyenes úton’.
Ikerszó az ismeretlen eredetű népnyelvi sunda (‘csúf, ocsmány’)
szóból, eredetileg sundán-bundán alakban, s ‘csúful,
tisztességtelenül’ jelentéssel. A második elem csak véletlenül lett
hasonlóvá a bunda szóhoz (mint pl. a handabandáé a bandához), a
a achát
népi nyelvérzék azonban beleértette, s a ~ot a ‘suba alatt’
kifejezés párhuzamának vélte, így alakult ki ‘alattomban’ jelentése;
végső soron innen való a bunda, bundázás mai jelentésköre is. A ~
mai alakja nb  mb hasonulásból ered, amely a második elem
végére is kihatott; ezt elősegítette részint az, hogy az ikerszó
eredeti jelentése elhomályosult, részint az, hogy a 19. században
megszületett a tréfás latinos per sundam bundam alak, s így az -m
a második tagban latin accusativusi rag lett.
sunyi – ‘alattomos, ravasz’. Származékok és kapcsolt szavak: suny,
sunyik, sunyít, sunnyog.
Bizonytalan eredetű szócsalád; talán hangfestő eredetű, és a
sanda, szunnyad, szundít családjába tartozik.
superlát – ‘függöny, kárpit’.
A német Sperrlaken (‘elkerítő lepedő, kelme’) szó átvétele
ejtéskönnyítő hanggal: sperrlak(en)  superlak  superlát. Elavult
szó a sperren (‘elzár’) és Laken (‘lepedő’) elemek nyomán.
supinum – ‘a latin ige utolsó szótári alakja, sajátos használatú főnévi
igenév-féle’.
A latin supinus (‘hanyatt fekvő, ferdén emelkedő’) semleges nemű
formája a sub (‘alatt’) sup- alakváltozatából, tehát ‘alul lévő’.
suprikál – ‘virgáccsal ver’.
A hangutánzó nyelvjárási supál (‘páhol’) származéka gyakorító -r
képzővel (mint topog–toporog); a szintén élő suprálból a ~ játékos
képzéssel keletkezett (mint babrál–babrikál). Nyelvjárási szó.
surján – ‘fiatal hajtás, növendékerdő’; ‘‹melléknévként› serdülő;
karcsú, nyúlánk’.
Bizonytalan eredetű szó, talán a sarj szóval függ össze. A
hangutánzó, hangfestő sar- tő és sur- változata épp olyan
viszonyban állhatnak, mint a tágabb rokoni körbe tartozó serdül és
sürög igetövei. A ~ -n eleme vagy képző, vagy a burján hatott a
szóalak fejlődésére.
súrol – ‘dörzsölve tisztít, sikál’; ‘mozgás közben finoman érint’.
Származékai: súrlódik, súrlódás, súrlódási.
Valószínűleg hangutánzó szó a dörzsölés surrogó hangjának
érzékeltetésére; az is lehet, hogy a német scheuern (‘dörzsöl,
sikál’) középfelnémet schuren előzményének átvétele.
surrog – ‘gyors forgás, verdesés közben halk duruzsoló hangot ad
‹orsó, madár szárnya›’. Származékai: surrogás, surran, surranó.
Hangutánzó eredetű szócsalád; a surran esetében a gyors mozgás
okozta hanghatás helyett maga a mozgás került előtérbe.
susog – ‘suttog’; ‘halk zúgást hallat ‹szélben növényzet›’: susog a
sás.
Hangutánzó szó. Lásd még sustorog.
sustorog – ‘tompán, mélyebb hangon sistereg, zubog’; ‘suttogva
beszél’.
Hangutánzó szó, a sistereg mély hangrendű párja; közvetlenebbül
rokon a susog igével, olyan képzés, mint a tántorog, hentereg.
suszter – ‘cipész’.
A német Schuster átvétele; ez elhomályosult összetétel a
középfelnémet schuoch (‘cipő’) és suter (‘varga’) elemekből; az
utóbbi a latin sutor (‘varga’) folytatója a suere, sutum (‘ölt, varr’)
ige nyomán.
sut – ‘kemencezug’.
A régi bajor-osztrák schutt (‘sánc, bányaakna, vakakna’) átvétele.
Ma főleg a sutba dob (‘félrevet, mellőz’) szólásban eleven. Lásd
még suttyomban.
suta – ‘őz nősténye’; ‘‹melléknévként› balkezes; félszeg, ügyetlen,
esetlen’; ‘visszás, groteszk’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát šut (‘szarvatlan’), szlovák šuta
(‘szarvatlan juh, kecske’), amely alighanem a román ciut, şut
(‘csonka, rövid szarvú’) közvetítésével jutott nyelvünkbe.
Melléknévi jelentésköre a csonkaság és az ezzel kapcsolatos
esetlenség, tökéletlenség képzetéből alakult ki.
suttyan – ‘suhan, surran’.
Hangutánzó eredetű szó, a gyors mozgást kísérő hangjelenségeket
idézi. Lásd még suttyó.
suttyó – ‘siheder’; ‘bárdolatlan, otromba legény, férfi’.
A szó eredeti ‘suhogós ág, vessző’ jelentése jelzi, hogy a ~ a
suttyan ige hangutánzó természetét őrzi -ó kicsinyítő képzővel;
akárcsak a siheder, suhanc esetében, ‘fiatal fa’  ‘fiatal legény’
jelentésbővülés történt. A fenti második jelentés újabb keletű,
alighanem a szó hangalakja ihlette.
suttyomban – ‘titokban, lopva’.
A sut régebbi sutton alakjából keletkezett labializációval.
suvad – ‘csúszik, csuszamlik’; ‘burkából kifeslik ‹dió, mogyoró›’.
Származékai: suvadás, suvaszt.
A legkorábbi ‘üt, ver’ jelentés, valamint a gyakoribb suhad alak
tanúsága szerint a ~ hangutánzó eredetű szó, és a suhog
családjába tartozik (lásd még sújt). A h kiesésével előállt suad
formába lépett be később a v mint hiátustöltő, s így lett végül a ~
általánossá. Mai jelentései késői és áttételes fejlemények.
suviksz – ‘cipőkenőcs’.
A német Schuhwichse bajor-osztrák schuwichs alakjának átvétele a
Schuh (‘cipő’) és Wichse (‘fényesítő krém’) elemek alapján; az
utóbbi a Wachs (‘viasz’) származéka. Lásd még vikszel.
- 328 - oldal
sügér – ‘tüskés uszonyú, ízes húsú hal’.
Ismeretlen eredetű szó.
süket – ‘nem halló, nehezen halló (személy)’; ‘‹a szlengben› ostoba,
hülye’. Származékai: süketség, süketül, süketít.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Manapság a szó illabiális siket
változata használatos hivatalos megnevezésként, éspedig
eufémisztikus okokból, hogy ti. a halláskárosultakat ne sértse a
fenti második jelentés beleértődése: Siketek és Nagyothallók
Országos Szövetsége.
sül1 – lásd süt
sül2 – lásd sün
süldő – ‘egyévesnél fiatalabb, még nem ivarérett ‹disznó, nyúl›’;
‘serdülő ‹lány›’: süldő lány; ‘‹főnévként› fiatal, még nem ellett
koca’.
Bizonytalan eredetű szó; talán a sül igével kapcsolatos, és -d
képzős származékként azt jelenti: ‘sütni való’. A feltevést gyengíti,
hogy süld igével sehol sem találkozunk, s hogy ez a származtatás
nem ad magyarázatot a ~ szüldő alakjára, amely nem ritka a korai
adatokban.
süllő – ‘a fogassüllő nevű, ízes húsú ragadozó hal 1,5 kg-nál kisebb
példánya’.
Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: csuvas sela, karakalpak
szila, baskír hela ‘fogas’; a csuvas szó a sel (‘fog’) származéka,
éppúgy, mint a magyar fogas. Nyelvünkbe ócsuvas *sillig alak
kerülhetett.
süly – ‘különféle keléses betegségek (polip, vérbaj, skorbut) régi
neve’: Jó apostol a sűly, hurut, köszvény, guta, / Majdcsak
megtériti, ha vénségre juta (Arany); ‘szitokszó’: hogy a süly esne
belé!
Ősi örökség az uráli korból: cseremisz segel, finn syyle, szamojéd
síla (‘szemölcs’), mordvin silge (‘gennytüsző’); a magyar szóvégen
palatalizálódás (l  ly) történt.
süllyed – ‘fokozatosan mélyebbre kerül’; ‘‹vízen úszó test› víz alá
kerül’; ‘csökken’: süllyed a hőmérséklet; ‘erkölcsileg, társadalmilag
mélyre jut’. Származékok és kapcsolt szavak: süllyedés, süllyeszt,
süllyesztő.
Ismeretlen eredetű szó.
sün – ‘kis rovarevő emlősállat, tüskésdisznó’. Alakváltozatok: sül,
szül, szűr, szől, szőr, szin, szín, szén.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul szoule, cseremisz sule, finn
siili. A sokféle alakváltozat közül az -l végűek felelnek meg az
etimológiai előzménynek, a ~ csak későn, a 19. században bukkant
fel. A tudományos szaknyelvben a sül ma egy nyúl nagyságú, a
meleg égövön honos rágcsáló állatot jelöl, amelynek a hátát
hosszú, hajlékony tüskék borítják: tarajos sül.
sündörög – ‘settenkedik, lábatlankodik, hízelkedve lopakodik
‹valakihez›’.
Valószínűleg hangfestő eredetű ige, de az is lehet, hogy a sodor
magas hangrendű seder, södör változatának továbbképzése
inetimologikus n beékelődésével, mint pödör–pöndörödik. Ha az
utóbbi feltevés helytálló, akkor a ~ eredeti jelentése ‘forgolódik’,
amiből mai jelentésköre jól levezethető.
süpped – ‘‹puha, laza anyag ránehezedő súlytól› benyomódik,
megsüllyed, puhán enged’: süppedős talaj.
A ~ süp- töve alighanem ősi hangutánzó szó az ugor korból: vogul
sepi, sepe (‘elmerül, megfullad’). A magyar szó -d-je kezdő vagy
gyakorító képző, a -pp intervokális nyúlás, mint a lapos–lappad
szópár esetében.
sürget – ‘siettet’; ‘valaminek gyorsabb elvégzését, elintézését kéri,
követeli’. Származékok és kapcsolt szavak: sürgetős, sürgetés;
sürgős, sürgősség, sürgősségi, sürgöny, sürgönyöz.
A ~ a sürög műveltető képzős származéka; a sürgős nyelvújítási
rövidítés a sürgetős helyébe, s ugyancsak ebben a korban
keletkezett a sürgöny is (a közlöny, mozdony s hasonló szavak
mintájára).
sürög – ‘élénken tevékenykedve jár-kel, serénykedik’: sürög-forog.
Származékai: sürgő, sürgés, sürgődik, sürgölődik.
A szócsalád sür- igetöve hangutánzó, illetve hangfestő eredetű, és
rokoni kapcsolatban áll azzal a kiterjedt szócsaláddal, amelynek
tagjaiban a gyors mozgás, forgás, sodrás, pezsgés jelentéseleme
dominál, mint sarkall, serdül, serken és hasonlók. Esetleges
ugorkori eredetükre nézve lásd szorgalom. A ~ gyakorító képzős
származék. Lásd még sarj, sarkantyú, sellő, serény, sőre, surján,
sürget, sűrű.
sűrű – ‘aminek részei, egyedei, szálai, elemei adott területen igen
számosak és szorosan egymáshoz közel vannak’: sűrű haj, sűrű
erdő, sűrűn lakott terület, sűrű köd; ‘vastagon folyó, sok szilárd
elemet tartalmazó ‹folyadék›’: sűrű leves; ‘időben közeli
mozzanatokból álló’: sűrű villámlás; ‘‹tájnyelven› zömök, tömzsi’;
‘‹főnévként› valaminek legmozgalmasabb része’: a dolgok, az élet
sűrűjében. Származékai: sűrűség, sűrít, sűrítés, sűrítmény,
sűrűsödik, sűrűsödés.
A ~ elhomályosult folyamatos melléknévi igenévi alak egy olyan
hangutánzó, hangfestő sür- igetőből, amely megvan a sürög, sürget
igékben is, és szoros származási kapcsolatban áll a sarj, sarkall,
a achát

serdül, serken szavak sar-, ser- töveivel, amelyekben a gyors A német Schwenke (‘lendülés, fordulás’) átvétele a véghangzó
mozgás, forgás, pezsgés jelentésköre él. A ~ uralkodó elhagyásával a schwenken (‘befordul, kanyarodik’) igéből; ez a
jelentésvilága a sarjadó növényzet tömöttségéből alakulhatott ki; a schwingen (‘himbál, lendül’) alakváltozata. Lásd még svung.
tőmagánhangzó vagy a hangsúly hatására, vagy a szóvégi ű svert – ‘vitorláshajó fenékuszonya, hajótöve’.
szomszédsága révén nyúlhatott meg. Lásd még szorgalom. A német Schwert (tkp. ‘kard’) átvétele.
süsü – ‘együgyű, ostoba’. svihák – ‘szélhámos, csaló’.
Alighanem játszi képzésű hangfestő szó. A szlovák švihák átvétele; ez a švihať (‘csapkod, suhog, surran’)
süt – ‘tűzön, forró kemencében vagy forró zsiradékban készít ‹ételt›’; származéka.
‘sugaraival hevít’: süt a nap: ‘lefelé irányoz’: lesüti a szemét; svindli – ‘szélhámosság, csalás, szemfényvesztés’; ‘szándékosan
‘‹tűzfegyverből› lövést ad le’: puskáját a vadra sütötte. hamis bemondáson alapuló egyszerű kártyajáték’. – svindler:
Származékok és kapcsolt szavak: sütés, sütet, süttet, sütöget, ‘szélhámos, csaló, szédelgő’.
sütkérezik, sütemény, sütöde; sül, sült, sületlen, sületlenség. Német vendégszavak: a schwindel (‘szédülés; hazugság, csalás’) és
Valószínűleg ugor kori örökség: vogul set- (‘süt, ti. a nap’), siti (‘süt Schwindler (‘hazug, csaló, szélhámos’) átvételei.
valamit’). A sül másodlagos forma, a fűt–fűl, hűt–hűl szópárok svung – 'lendület'. + Német szó (Schwung), a schwingen ('leng') ige
analógiájára alakult ki. főnévi származéka. Bizalmas nyelvünk szava.
süv – ‘sógor’: Azt a deli tündért vette feleségül; / Süvei most már szalutál – 'tiszteleg'.
mind hercegek, királyok (Arany). A latin salutare ('üdvözöl') átvétele; ez a salus, salutis ('egészség,
Alighanem ótörök szójövevény, egy feltehető ócsuvas *sig alak üdv') származéka a salvus ('ép, sértetlen, megmentett') szóból.
átvétele, amelynek megfelelői az -l képzős türk, ujgur szinil, kazár Lásd még szalve, széf, zsálya.
szinli, csuvas selle (‘húg, öcs’). A ‘testvér’  ‘házastárs testvére’
jelentésváltozás a magyarban zajlott le. A szabályos sű alak
többnyire személyjeles formákban (süvem, süved, süve) alakban
fordult elő, s ezekből vonódott el a ~. A köznyelvből a német Sz
eredetű sógor rég kiszorította, a nyelvjárásokban is lassan avul.
szab – ‘‹lapszerű anyagot› méretre és formára vág’: bőrt, kelmét
süveg – ‘hengeres vagy csúcsos, karimátlan (férfi) fejfedő’; ‘épület,
szab; ‘meghatároz, előír, kijelöl’: feltételeket szab. Származékai:
építmény csúcsos felső része’: a torony süvege, süvegboltozat.
szabás, szabó, szabóság, szabdal, szabvány, szabász, szabászat.
Származékai: süveges, süvegel.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még szabály, szabatos.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még föveg.
szabad – ‘tevékenységében, politikai jogaiban nem korlátozott
süvölt – ‘‹szél, gyorsan mozgó tárgy› magas, éles hangot ad’: Fúj,
(személy)’; ‘fogságban, börtönben, letartóztatásban nem lévő’;
süvölt a Mátra szele (Népdal); ‘‹ember› sivalkodik, üvölt’.
‘‹állítmányi használatban› megengedett’: nem szabad hazudni;
Származékai: süvöltöz(ik), süvít.
‘‹kopogtatásra válaszul› be lehet jönni, tessék bejönni’.
Hangutánzó szó a sí1 családjából; alaktanilag párhuzamos a rí 
Származékai: szabadság, szabadít, szabadítás, szabadul,
rikolt  rikít sorozattal. Lásd még süvölvény.
szabadulás, szabadalom.
süvölvény – ‘siheder, kamasz’.
Szláv eredetű szó, alighanem igen korai jövevény, az óegyházi
A süvölt ige származéka -vény képzővel; akárcsak a siheder és
szláv szvobod átvétele, mert az élő szláv nyelvekben csak képzett
suhanc esetében, itt is a szélben suhogó fiatal fa és a fiatal fiú
alakjai (bolgár szvobodan, szerb-horvát slobodan, szlovák
hasonlítása hozta létre az új jelentést.
slobodny) vannak. A szóeleji mássalhangzó-torlódást a v kiesése
sváb – ‘a németség délnyugati népcsoportjához tartozó személy’;
oldotta fel (mint a szent esetében is), a magánhangzók nyíltabbá
‘magyarországi német személy’; ‘svábbogár, csótány’.
váltak. Lásd még szabadkozik, szabados, szabódik.
A bajor-osztrák Schwabe, schwab átvétele; végső forrása a latin
szabadkozik – ‘‹régebben› mentegetőzik’; ‘szerénységből
Suevus, egy ókori germán népcsoport neve, amelynek eredete
udvariasan elhárít valamit’.
ismeretlen. A svábbogár szó azzal is magyarázható, hogy idegen
A ~ forrása a szabad melléknév régi igei származéka, a szabadik
nép neve gyakran szerepel gúnyos vagy épp becsmérlő
(‘szabadulni igyekszik’); ebből alakult visszaható és gyakorító
megnevezésekben: cigányabrak (‘verés’), tótágas; kétségtelen
-kozik képzővel. Lásd még szabódik.
viszont, hogy a bajor-osztrákban is létezik schwabnkefer (‘sváb
szabadkőműves – ‘testvériséget, erkölcsi tökéletesedést, polgári
bogár’) szó, s így innen is kölcsönözhettük tükörfordításként.
liberális elveket hirdető nemzetközi titkos szervezet’.
sváda – ‘beszédbeli ügyesség, talpraesettség, rábeszélő készség’: jó
Nemzetközi szótípus az angol freemason nyomán; ennek
svádája van.
tükörfordításai találhatók meg számos nyelvben; a magyarba a
A latin suada átvétele; ez mint tulajdonnév (Suada) a meggyőzés
német Freimaurer példája közvetítette. Az első ilyen angliai
istennőjének neve volt a rómaiaknál. Nőnemű alak a suadus
szervezet egy középkori építőmester-céh szervezeti formáit,
(‘rábeszélő’) melléknévből, s a suadere (‘rábeszél, tanácsol’)
jelvényeit és avatási szertartását vette át; ez a céh a hatóságoktól
rokona; forrásuk a suavis (‘édes, kedves, kellemes, szelíd’), a
függetlenül, önállóan működött, erre utal az elnevezés szabad
suadere tehát azt jelenti: ‘édessé, kezessé, hajlandóvá tesz’.
eleme.
svadron – ‘lovasszázad’.
szabadláb – ‘szabad állapot ‹a letartóztatással szembeállítva›’:
A német Schwadron átvétele; forrása az olasz squadrone, a
szabadlábon védekezik, szabadlábra helyezik.
squadra (‘négyzet’) nagyító képzős alakja, amely egy késő latin
Csak a fenti két kifejezésben használatos szó; ezek a német auf
exquadrare (‘négyszögbe állít’) származéka; ennek latin tövéről
freiem (freien) Fuss szókapcsolat pontos fordításai. Lásd még
lásd kvadrát.
hadiláb.
svájfol – ‘derékban szűkít, karcsúsít’.
szabados – ‘illetlen, féktelen’; ‘ledér, kicsapongó’; ‘‹az ókori
A német schweifen (‘ívesre vág, kerít’) átvétele.
Rómában› felszabadított rabszolga’; ‘‹a régi császári hadseregben›
svalizsér – ‘könnyű fegyverzetű lovas katona’.
őrvezető’.
A francia cheval léger (tkp. ‘könnyű ló’) átvétele az eredetinek
A szabad melléknév -s képzős származéka (mint őszes, fiatalos,
nagyjából megfelelő kiejtésben. A cheval (‘ló’) a latin caballus
zöldes). Főnévi jelentéseiben a latin libertinus, illetve a német
(‘gebe’) révén a görög kaballész (‘igásló’) szóra megy vissza; a
Gefreiter megfelelőinek tették meg, mivel mindkettő ‘szabad’
léger a latin levis folytatója egy késői latin leviarius származék
jelentésű melléknév (liber, illetve frei) származéka.
nyomán.
szabály – ‘magatartást, cselekvést, ennek módját előíró
svarcgelb – ‘császárhű ‹magyar, a 19. század második felében›’.
rendelkezés’: szabálysértés; ‘a dolgokban megnyilvánuló
A német schwarz (‘fekete’) és gelb (‘sárga’) szavakból; ezek a
törvényszerűség’. Származékai: szabályos, szabályoz, szabálytalan,
Habsburg császárság színei voltak. Lásd még svarcol.
szabálytalanság, szabályzat.
svarcol – ‘feketemunkát végez’.
Nyelvújítási szóalkotás az akkoriban kedvelt -ály képzővel (mint
A német schwarz (‘fekete’) szóból. Lásd még svarcgelb.
hatály, dagály, rejtély stb.)
svasztika – lásd szvasztika
szabatos – ‘pontos, a szükségesnél sem többet, sem kevesebbet
svéd – ‘a zömmel Svédországban élő skandináv nép tagja, e nép
nem mondó ‹közlés, meghatározás, stílus›’. Származéka:
nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
szabatosság.
A német Schwede (‘svéd ember’) bajor-osztrák schwed alakjának
Nyelvújítási szó a szab igéből, illetve annak ma már nem használt
átvétele. A szó své- eleme a svédek saját sve(nsk) nevével s
főnévi szabat (‘szabás, szerkezet, forma’) származékából, amely
országukével (Sverige, tkp. Svea rike, ‘svea-ország’) függ össze, és
maga is nyelvújítási képzés.
már megtalálható az ókorban, Tacitusnál a Suiones népnév
szablya – ‘egyélű görbe kard’.
formájában. A -d elemre (akárcsak az angol Swedish esetében)
Sok európai nyelvben élő vándorszó: német Säbel, francia sabre,
nincs pontos magyarázat.
olasz sciabola, lengyel szabla, szerb-horvát sablja stb. Ezek közül
svegliato – [zveljátó] ‘frissen, élénken ‹adandó elő›’.
több is bizonyíthatóan a magyarból kölcsönözte a szót mint a szab
Olasz zenei szakszó a svegliare (‘felébreszt’) igéből, a latin ex- (‘el,
vélt származékát. Ez utóbbi vélekedés azonban, amely sokáig
ki, fel’) és vigilare (‘virraszt, ébren van’) elemek alapján.
nálunk is tartotta magát, kétséges, főleg azért, mert az ige ‘vág’
svenk – ‘a kamera nagy ívű vízszintes mozgatása filmfelvétel
jelentése jóval később bukkan fel, mint a ~ első adatai, továbbá
közben’.
nincs nyoma olyan *szabol igének, amelyből a ~ mint melléknévi
- 329 - oldal
a achát
igenévi származék levezethető volna. A ~ szót tehát tisztázatlan
eredetűnek kell tekintenünk.
szabódik – ‘szabadkozik, udvariasságból elhárít kínálást, kedvező
ajánlatot’: Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb, – / Rá is áll az
könnyen, bár szabódik elébb (Arany).
Forrása ugyanaz, mint a szabadkozik igének, csak más visszaható
képzővel alakult ki.
szabotál – ‘munkáját szándékosan lassan vagy rosszul végzi’;
‘munkaeszközeit megrongálja’; ‘rendelkezések végrehajtását
megtagadja vagy kijátssza’. – szabotázs: ‘szabotálás ‹bérharcban
vagy politikai követelések kikényszerítésére, megszálló idegen
hatalom gyengítésére›’. – szabotőr: ‘szabotázsakcióban részt vevő
személy’.
Nemzetközi szócsalád a francia saboter (‘facipőben csoszog;
összecsap, elfuserál ‹munkát›; ‘rongál ‹munkaeszközöket›’)
nyomán, a sabot (‘facipő’) szóból. Ez a nyelvjárási (picard) savate
(‘facipő’) és a botte (‘csizma’) alakjainak keveredéséből állt elő; a
picard előzménye a perzsa, arab csabat olasz ciabatto származéka.
A saboter szó jelentése így fejlődött: ‘facipőben csoszog’  azonos; a fenti összetételek német mintára születtek: Facharbeiter,
‘nehézkesen, ügyetlenül dolgozik’  ‘szándékosan rosszul
dolgozik, kárt okoz’. A sabotage, saboteur alakok az eredetinek
megfelelő kiejtésben, de német közvetítéssel jutottak nyelvünkbe.
szacharin – ‘mesterséges édesítőszer’. – szacharóz: ‘nádcukor,
répacukor’.
Vegytani szakszavak a görög szakkharon (‘cukor’) nyomán, amely a
szanszkrit csarkara (‘kristályos cukor’, eredetileg ‘kőzúzalék’)
szóból származik. A ~ francia eredetű (saccharine), a vegyületeknél
gyakori -in végződéssel (mint pl. anilin, kinin).
szád – ‘üreg nyílása’: a barlang szádja; ‘a láncfonalak közti nyílás
szövőszéken’.
A száj korai szá alakjából alakult denominális -d képzővel. Elavult,
csak egyes tájnyelvekben élő szó.
száda – ‘ritka szövésű népművészeti textília mint hímzések
alapanyaga’.
A szerb-horvát sade átvétele hangrendi illeszkedéssel; forrása az
oszmán-török sade (‘egyszerű, üres’), a perzsa szád (‘sima,
egyszerű’) származéka.
szadduceus – ‘‹az ókori zsidóság körében› a hagyományok iránt
közömbös vallási és politikai párt, amely szemben állt a
farizeusokéval’.
Vallástörténet szakszó a latin sadducaeus nyomán, amely a
görögön keresztül a héber cedúkímból való, amely a cádók (‘igaz
ember’) többes alakja.
szadista – ‘nemi eltévelyedés rabja, aki a partner vagy mások
kínzásában lel kielégülést’. – szadizmus: ‘szadista hajlam’;
‘gyönyörködés mások szenvedésében’; ‘kegyetlenkedés’.
Lélektani szakszó de Sade márki nevéből, aki több regényében
ábrázolta ezt a perverziót.
szafaládé – ‘vastag bélbe töltött, kurta virslihez hasonló felvágott’.
A német Zervelat bajor-osztrák sarfalade, savalade változatának
átvétele; forrása az olasz cervellato, tkp. ‘sertésvelőhurka’ a
cervello (‘agyvelő’) nyomán; ez a latin cerebrum (‘agy’) kicsinyített
cerebellum formájából ered.
szafari – ‘afrikai vadásztúra, vadászkaraván’.
A szuahéli nyelvből; az arab szafar (‘utazás’) származéka.
szaft – ‘nedv, lé; főtt vagy sült hús leve’. Származéka: szaftos.
A német Saft (‘lé’) átvétele.
szag – ‘az orrban keletkező érzet, illetve az, ami ezt előidézi’.
Származékai: szagos, szagosodik, szagosít, szagol, szaglász(ik),
szaglik, szaglás, szagtalan.
Bizonytalan eredetű szó; talán ősi örökség az uráli korból: szamojéd
sangam (‘íz’). A jelentésbeli különbség (íz és szag között) könnyen
áthidalható, de az egyetlen és igen távoli rokonnyelvből vett példa
kevés bizonyító erővel bír.
szágó – ‘egyes trópusi pálmák beléből nyert lisztszerű anyag’.
Maláji szó, amely a portugál révén terjedt el az európai nyelvekben.
száguld – ‘nagy sebességgel fut, vágtat, hajt’. Származéka:
száguldozik.
A feltehető *szág- alapszó ősi örökség az ugor korból: osztják
szágalta (‘vágtat’), szógem (‘ugrás’). A magyar -uld képzőegyüttes
szokatlan, csak a lövöldöz megfelelő eleme hasonlítható hozzá.
szahib – ‘az európaiak megszólítása Indiában’.
A hindi száhib (‘úr’) az azonos arab szó átvétele; ennek eredeti
jelentése ‘(úti)társ’.
száj – ‘ember, állat fején lévő nyílás, elsősorban a táplálkozásra’;
‘ennek ürege’; ‘üreg nyílása’: a barlang szája. Származékai: szájas,
szájaskodik, szájal.
Ősi örökség az uráli korból: vogul szúp, finn suu (‘száj’), szamojéd
szó, szú (‘torok’). A magyar szó eredeti alakja szá volt, erre utalnak
a szám, szád, szánk stb. birtokos személyjeles alakok (lásd még
arc). A ~ a szája formából vonódott el, s így alakultak ki a bővebb
szája, szájad, szájunk változatok.
szajha – ‘ringyó, rossz nő’. Származéka: szajhálkodik.
Ismeretlen eredetű szó.
szajkó – ‘tarka tollú varjúféle madár, amelyet beszédre lehet
- 330 - oldal
tanítani’; ‘valamely szöveget értelem nélkül ismételgető ember’.
Származéka: szajkóz.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák sojka. A magyar
szóvég a -kó kicsinyítő képző hatására alakult át, a szojkó  szajkó
változás mögött magánhangzó-elhasonulás áll.
szajré – ‘lopott holmi’; ‘holmi, cókmók’.
Jiddis eredetű szó: schoire (‘áru, lopott holmi’) a héber szhóráh
(‘kereskedőnő’) nyomán. A magyarba német közvetítéssel került.
szák – ‘hosszú nyelű, keretes kisebb halászháló’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák sak (‘hálóféle’);
ezek végső soron a magyar iszák, zsák etimológiai családjába
tartoznak.
szak- – ‘‹összetételek előtagjaként› valamely szakmához,
tudományterülethez tartozó, vele kapcsolatos; ahhoz értő, abban
képzett’: szakmunkás, szakszerű, szakszervezet, szakképzés,
szakiskola, szaktárs, szakirodalom, szaktudomány, szakorvos;
szakember, szakértő, szakavatott.
A ~ előtag a nyelvújítási szakma új jelentésben elvont szak tövével
Fachschule, Facharzt (‘szakmunkás, szakiskola, szakorvos’) stb. A
német Fach (‘szakma’) eredeti jelentése ‘fiók, rekesz’.
szak1 – ‘időtartam meghatározott része’: a nap szaka, időszak;
‘darab, rész’: versszak.
Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból: osztják szok (‘jég
lemálló darabkája’), szagatta (‘darabokra ver’), finn sukku
(‘szétzúzottság’). A finnugor alapszó alighanem igenévszó volt
‘darab’, illetve ‘darabol, letör’ jelentéssel; igei mivolta folytatódik a
szakad, szakasz, szakmány származékokban. Lásd még éjszaka,
észak.
szak2 – lásd szakma
szakács – ‘ételkészítést foglalkozásszerűen űző férfi’.
Sok kelet-európai nyelvben elterjedt vándorszó (szerb-horvát
sokačiji, román socaçi stb.); ezek részben a magyarból származnak;
lehet, hogy a magyarba régi orosz szokacsiji alakja került. Bár a szó
hangalakja a török foglalkozásnevekre emlékeztet (lásd pl. ács), a
török nyelvekben nem lehet kimutatni esetleges alapszavát, és a
szláv nyelvekben sem őshonos, végső forrása tehát ismeretlen.
szakad – ‘eltépődik ‹szövet, szál›’; ‘‹területi, politikai, társadalmi
egység› többfelé válik’: három részre szakadt az ország; ‘beomolva
lezuhan’: rájuk szakadt a mennyezet: ‘zuhog’: szakad az eső,
felhőszakadás; ‘‹meg- igekötővel › félbemarad’: megszakadt a
tárgyalás, az életközösség. Származékok és kapcsolt szavak:
szakadás, szakadék, szakadékos, szakadozik, szakadozás,
szakadatlan, szakadár; szakít, szakítás, szakaszt, szakasztott,
szaggat, szaggatás, szakajt, szakajtó.
A ~ a szak1 származéka, mégpedig annak korábbi, feltehető igei
jelentése (‘tör, tép’) nyomán; olyan deverbális képzés, mint az
akad, izzad, reked és hasonlók. A szakajt a szakít alakpárja; a
szakajtó olyan gyékényfonatú kosárféle, amelybe a kelesztésre
szánt tésztát tették, a dagasztóteknőből szakítva ki a megfelelő
adagot. Lásd még szakasz, szakmány.
szakajtó – lásd szakad
szakáll – ‘férfiaknak az állon és az arc oldalán nőtt szőrzete’; ‘némely
állat hasonló szőrképződménye’: a kecske szakálla. Származékai:
szakállas, szakálltalan.
Ótörök eredetű: ujgur, türk, tatár, kun szakal, oszmán sakal
(‘szakáll’). A szóvégi al  áll nyúlás a magyarban következett be.
Lásd még szakállszárító.
szakállszárító – ‘falusi ház előtti kispad’.
Tréfás megnevezés, arra céloz, hogy az ilyen padon, ahol üldögélni,
tereferélni szoktak, a megmosott szakállat is meg lehet szárítani a
napon.
szakasz – ‘cselekvés, folyamat, folyás, útvonal elkülöníthető,
meghatározott darabja’: a folyó alsó szakasza, szakaszjegy;
‘beszéd, írás kisebb tartalmi egysége’; ‘törvény szövegének néhány
paragrafust összefogó része’; ‘vasúti kocsifülke’; ‘a katonai
századot alkotó kisebb egységek egyike’. Származéka: szakaszos.
A szak1 származéka -sz deverbális képzővel (mint eresz, rekesz,
támasz), ez az alapszó ugyanis eredetileg igenévszó volt, igeként
‘tör, tép’ jelentéssel. Lásd még szakad, szakmány.
szakija – ‘állatok hajtotta vízemelő vödörlánc Egyiptomban’.
Arab szó.
szakma – ‘az iparnak valamely ága’; ‘a benne dolgozók összessége’:
a szakma legkiválóbbja volt; ‘‹tágabb értelemben› szakterület’:
szakmai elismerés. Származékok és kapcsolt szavak: szakmai;
szak, szakos, szakosít.
A korai nyelvújítás, közelebbről Barczafalvi Szabó Dávid alkotása,
elvonás a szakmányból. Fenti értelemköre az előzménynek a
munkával kapcsolatos jelentésárnyalatai alapján alakult ki. Lásd
még szak-.
szakmány – ‘teljesítménybérezési rendszer’: szakmányban arat;
‘mennyiségileg jelentős, de lélektelen munka’: szakmányban írta
regényeit; ‘‹régebben› egy napra kiszabott munkamennyiség’.
A szak1 származéka, amely korábban igenévszó volt; ennek igei
‘tör, tép, szakít’ jelentéséhez kapcsolódik a ~, deverbális -mány
a achát
képzőjével (mint iromány, tudomány). Eredeti jelentése ‘részekre
osztás’ lehetett, s ebből ‘a munkamennyiség beosztása’ irányában
fejlődtek ki a fentiek.
szakóca – ‘kis szekerce’; ‘ősember kőbaltája’.
A szlovén sekalce (‘hidegvágó, nyeles véső’) átvétele hangrendi
kiegyenlítődéssel és al  ó hangváltozással: sekalce  szakalca 
szakóca. A szláv előzmény a szek- (‘vág’) igető származéka, így a ~
rokonságába tartozik a szecska, székács, szekerce, szuszék is.
szakrális – ‘isteni, szent, a szentségekkel kapcsolatos’; ‘egyházi,
kultikus jellegű’: szakrális tárgyak, szakrális hatalom. –
szakramentum: ‘szentség ‹mint keresztelés, oltáriszentség,
házasság stb.›’; ‘‹szitkozódásként›’ a szakramentumát!
Egyházi szakszavak a latin sacer, sacra, sacrum (‘szent,
istenségnek ajánlott’) tőből. Lásd még konszekrál.
szál – ‘hosszú és igen vékony tárgy, lény, képződmény’: hajszál,
szálfa, szálegyenes; ‘fonal, cérna’; ‘hosszúkás dolgok egy darabja’:
virágszál, egy szál kolbász; ‘darab, egység’: gond egy szál se, mind
egy szálig odavesztek; ‘emberek közötti kapocs’: rokoni, érzelmi
szálak. Származékai: szálas, szálaz.
Talán ősi örökség a finnugor korból: vogul szil (‘szálka’), mordvin
szalga (‘pálca’), finn salko (‘hosszú rúd’). Más nézet szerint a ~ a
régi szil2 ige alakpárja. Lásd még szalag, szálka, szalu.
szála – ‘táncterem’.
Régies szó, az olasz sala átvétele; ennek forrása a német Saal
(‘terem’). Lásd még szaletli, szalon.
szalad – ‘fut’; ‘siet’; ‘menekül’; ‘‹helyiség› rendetlen állapotban van’.
Származékok és kapcsolt szavak: szaladás, szaladozik, szaladgál;
szalaszt, szalajt.
A ~ szal- tőeleme finnugor eredetű, és a rokonnyelvi szavak az
állatok üzekedésével kapcsolatos jelentéskörben mozognak: zürjén
tsuedni (‘felizgat’), udmurt tsuavnisz (‘koslat’). A magyar szótő a
fentiekből bonyolult úton vezethető le. A ~ gyakorító, a szalajt,
szalaszt műveltető képzés. Lásd még szilaj.
szalag – ‘vékony, hajlékony anyagból készült hosszú, keskeny csík’:
hajszalag, szalagfűrész, szállítószalag. Származékai: szalagos,
szalagoz.
A ~ szal- alapszavának eredetére több elmélet is van. Lehet, hogy
ősi örökség az ugor korból: osztják szala (‘heveder, szíj’); lehet,
hogy a szál főnév származéka, végül a szil 2 igéből is eredeztethető.
Az első két esetben -g eleme denominális névszóképző (mint a
kéreg, féreg szavakban); az utóbbiban deverbális képző, mint a
csillag, harag esetében.
szalalkáli – ‘szénsavas ammónia, sütőporok alapanyaga’.
A hazai latin sal alcali (‘alkálikarbonát’) kifejezésből, a sal (‘só’) és
alkáli elemek nyomán.
szalamandra – ‘gyíkhoz hasonló kétéltű állat’.
A latin salamandra átvétele a görög szalamandra nyomán; ez talán
a perzsa szamander (‘szalamandra’) származéka.
szalámi – ‘vastagbélbe töltött sertéshúsból készült tartós hentesáru:
téliszalámi.
Az olasz salame többes salami alakjának átvétele, esetleg német
közvetítéssel. Az olasz szó a sale (‘só’) származéka, tkp. ‘besózás’,
forrása a latin sal. A sóval való tartósítás régi módszerére utal a
kolbász olasz neve (salciccia) is.
szaldó – ‘egyenleg’; ‘számla vagy követelés kiegyenlítése’.
Az olasz saldo (‘számla lezárása’) átvétele az ausztriai német Saldo
közvetítésével; végső forrása a latin solidus (‘szilárd’). Lásd még
szolid, szolidáris.
szaletli – ‘kerti lugas, pavilon’.
Az ausztriai német Salettl átvétele a szillabikus l szokott
feloldásával (mint bretli, tipli). Forrása az olasz sala (‘terem’)
kicsinyített saletta alakja. Lásd még szála, szalon.
szaléziánus – ‘elhagyott gyermekek gondozásával foglalkozó
szerzetesrend (tagja)’.
Latinos szóalak a francia Szalézi Szent Ferenc nevéből; ez a szent
szülővárosának, Sales-nak latin melléknévi Salesius formájából
való.
szalicil – ‘szalicilsav, erjedést gátló kristályos szerves sav’.
Kémiai szakszó, latin salicylum a latin salix, salicis (‘fűzfa’) salic-
tövéből és a görög hülé (‘anyag’) szóból.
szálka – ‘fából lehasadt apró szilánk’; ‘hal vékony csontja’; ‘zöldbab
hüvelyének lehúzható rostos szála’.
A szál kicsinyítő képzős alakja.
száll – ‘repül’; ‘a levegőben lebeg ‹por, korom›’; ‘terjed ‹levegőben,
anyagtalan közegben›’: száll a dal, a hír, a gondolat; ‘‹lóra,
járműre› fellép’: lóra, vonatra száll; ‘ideiglenes lakást vesz’:
fogadóba szállt; ‘‹meg- igekötővel› elfoglal, tartósan birtokában tart
‹országot, várost›. Származékai: szállong, szálldogál, szállingózik,
szálldos.
Ismeretlen eredetű szócsalád, noha bizonyára régi eleme
nyelvünknek; ‘repül’ jelentése késői és másodlagos. Lásd még
szállás, szállít, szálloda.
szállás – ‘az a hely, ahol valaki megszáll’: éjjeli szállás; ‘ideiglenesen
bérelt lakás’; ‘nomád nép mozgó települése’: szálláshely; ‘csak
nyáron lakott tanya’. Származéka: (be)szállásol.
- 331 - oldal
A száll ige származéka ‘lakást vesz valahol’ jelentése alapján. Több
szláv nyelv, továbbá a román, az oszmán-török, valamint ugor és
török nyelvek is átvették a magyarból ‘kunyhó, bódé, tanya, sátor’
jelentéskörben. Lásd még szálloda.
szállít – ‘közlekedési eszközön visz, hoz’; ‘‹megrendelt vagy kifizetett
árút› eljuttat’: házhoz szállít; ‘‹le- igekötővel› csökkent’: leszállított
áron. Származékai: szállító, szállítás, szállítmány.
A száll ige műveltető képzős származéka, annak ‘járműre lép’
jelentése alapján.
szálló – lásd szálloda
szálloda – ‘átutazó vendégeknek pénzért szobát, lakosztályt nyújtó
vendéglátó üzem’.
A száll ige származéka annak ‘lakást vesz, megtelepszik’ jelentése
alapján; nyelvújítási alkotás az akkor divatos -da képzővel, amelyet
tévesen vontak el a csárda szóból (mint iroda, óvoda, nyomda).
Máig sem szorította ki teljesen a használatból a jóval régebbi
szállót.
szalma – ‘kicsépelt gabona szára, levelei’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák slama; a szóeleji
mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés oldotta fel, akárcsak a
szilva, szolga szavakban.
szalmiák – ‘ammóniumklorid’.
A német Salmiak átvétele; ez rövidült forma a latin sal ammoniacus
(‘ammóniumsó’) kifejezésből; eredetére nézve lásd ammónia.
szalmonella – ‘ételmérgezéseket okozó baktériumcsoport’.
D. E. Salmon amerikai orvos nevéből, aki felfedezte a ~kat.
szalon – ‘fogadószoba’; ‘írók, művészek, tudósok s közéleti emberek
magánháznál rendszeresen összejövő társasága’; ‘tárlat, kiállítás’;
‘rendelésre dolgozó női divatáruüzlet’: divatszalon; ‘‹összetételek
előtagjaként› szalonokban szokásos, oda illő’: szalondarab,
szalonkabát, szalonképes, szalonspicc, szalontánc, szalonzene.
A német Salon átvétele; ez a francia salon közvetítésével az olasz
salone szóból ered, amely a sala (‘terem’) nagyító képzős formája;
eredetére nézve lásd szála. Lásd még szaletli.
szalonka – ‘hosszú és vékony csőrű, ősszel vadászott madár’.
A lengyel słomka átvétele; a szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő hang oldotta, a szóban k előtti m  n hasonulás
történt: slomka  szalomka  szalonka.
szalonna – ‘sertésnek bőr alatti vastag zsírrétege mint táplálék’.
Származékai: szalonnás, szalonnázik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák slanina
(‘szalonna’); ezek a szol (‘só’) származékai, tkp. ‘sózott’
jelentésűek. A szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő
feloldásával *szalanina alak jött létre; ebből a két nyílt szótagos
tendencia jegyében szalanna lett, majd magánhangzó-
elhasonulással ~.
szaltó – ‘ugrás a test hosszanti átfordulásával’.
Olasz sportszakszó (salto), a latin saltus (‘ugrás’) folytatója a salire,
saltum (‘ugrik’) igéből.
szalutál – ’tiszteleg’.
A latin salutare (‘üdvözöl’) átvétele; ez a salus, salutis (‘egészség,
üdv’) származéka a salvus (‘ép, sértetlen, megmentett’) szóból.
Lásd még szalve, széf.
szalve – ‘üdvlövés, díszsortűz’.
Latin szó: salve (‘üdvözlégy’), a salvere (‘jól van, ép, egészséges’)
ige felszólító alakja, tkp. ‘légy jó egészségben’. Lásd még szalutál,
széf, zsálya.
szalvéta – ‘asztalkendő’.
A bajor-osztrák salvete vagy az olasz tájnyelvi salvetta átvétele;
ezek közös forrása a francia serviette, a servir (‘felszolgál’)
származéka. Lásd még desszert, szervíroz.
szám – ‘lények, személyek sora, rendje, csoportja’: emberszámba
veszik; ‘megszámlált egységekből álló mennyiség’: páros, páratlan
szám; ‘ennek írott jele’: arab szám, kétjegyű szám; ‘műsor, verseny
egy pontja, része’: atlétikai számok; ‘újság, folyóirat azonos
időpontban kiadott példányainak egyike’: a hétfői szám; ‘nyelvtani
szám’: egyes szám, többes szám. Származékai: számos, számtalan,
számol, számolás, számolatlan, számít, számítás, számító, számoz,
számozás, számlál, számláló, számla, számláz.
Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: türk, ujgur, türkmén, kun
szan (‘szám, mennyiség’), csuvas szum (‘szám’); a magyarba
ócsuvas *szam vagy *szám került. Lásd még számára, száműz,
szán1, szerszám.
szamár – ‘a lónál kisebb, hosszú fülű patás igavonó állat’; ‘ostoba
(ember)’. Származékai: szamaras, szamárság.
Az olasz somaro északi tájnyelvi somar alakjának átvétele az első
szótag nyíltabbá válásával. Az olasz szó forrása a görög
szagmarion (‘teherhordó állat’) többes szagmaria alakja a szagma
(‘teher, tehernyereg’) alapján.
számára – ‘neki, az ő részére’.
Megszilárdult ragos alakulat a szám főnévből, annak ‘lények
csoportja’ jelentése alapján; ma részeshatározói értelmű névutó.
szamaritánus – ‘az ókori palesztinai Szamaria tartomány lakója’;
‘irgalmas lelkű ember’.
Latin szó (samaritanus) a Szamaria tartománynévből, eredeti héber
a achát
neve Somrón. A fenti második jelentés Jézusnak az irgalmas
szamaritánusról szóló példabeszédéből ered.
szamárium – ‘a ritka földfémek csoportjába tartozó kémiai elem’.
V. E. Szamarszkij orosz ásványkutató nevéből, az elemeknél
gyakori -ium végződéssel (mint hélium, nátrium stb.)
szamba – ‘a brazíliai négerektől eredő, gyors ritmusú társastánc’.
A portugál samba valamelyik afrikai nyelvből ered.
szamizdat – ‘engedély nélkül kiadott nyomtatvány ‹a pártállami
időkben›’; ‘illegális politikai irodalom’.
Orosz szó, tkp. ‘magánkiadás’ a szam (‘maga, ön-’) és izdatj (‘kiad’)
elemekből: iz (‘ki’) és datj (‘ad’).
számkivet – ‘száműz’. Származékai: számkivetett, számkivetés.
Többszörös összetétel, tkp. szám kivé vet a szám (‘lények,
személyek csoportja’) főnévből, a névutóként használt régi kivé
(‘kívülre’) határozóból és a vet igéből, tehát ‘az emberek számán
kívülre vet’. Régies és költői szó, a száműz kiszorította.
szamóca – ‘földieper, főleg ennek vadon termő, apró szemű
változata’.
Bizonytalan eredetű szó; talán a szlovák smoklica (‘eper’) vagy a
szlovén samonica (‘vörös áfonya’) átvétele. Mindkét
eredeztetésnek vannak hangtani és jelentéstani nehézségei.
szamojéd – ‘északnyugat-oroszországi és észak-szibériai, uráli
nyelvet beszélő, sok törzsre oszló nép tagja, e nép nyelve’;
‘‹melléknévként› e néppel, nyelvével kapcsolatos.’
Nemzetközi szó az orosz szamojed nyomán, amely a lapp Száme-
jemne (tkp. ‘Lappföld’) névből való. Az elnevezés a Kola-félszigeten
keletkezhetett, ahol oroszok lappokkal és szamojédekkel éltek
együtt, s a két nép között nemigen tettek különbséget. Az orosz
szamojed egyébként valószínűleg népetimológiás alak, tkp.
‘önmagát evő’; ennek köszönhető, hogy a ~eknek egy időben
emberevő híre terjedt el.
szamorodni – ‘nemes hegyaljai borfajta’.
A lengyel samorodny (‘született, eredeti, természetes’) átvétele;
arra utal, hogy ez a bor a tokaji borszőlő természetes változatából
készül, amelyből még nem válogatták külön az aszúsodott
szemeket.
szamovár – ‘díszes kivitelű fém edény teavíz forralásához’.
Orosz szó a szam (‘maga, magától’) és varitj (‘forral, főz’)
szavakból, azaz ‘magától forraló’.
számszeríj – ‘nyílpuska’; ‘kővető vagy dárdavető középkori hadigép’:
Számszeríjat, minden nemüt és formájut / Ácsolnak (Arany).
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, samostrel, orosz
szamosztrel. A szláv szavak a szam- visszaható névmásból és a
sztrel- (‘lő’) igetőből állnak, jelentésük tehát ‘magától lövő’. A
magyarban a szóvég palatalizálódott (l  ly), a belső
mássalhangzó-torlódást a t kiesése oldotta. A szó végső alakját a
népetimológia alakította ki. A kézi ~ kétségtelenül íj volt, a
számszert pedig, noha ilyen szó nem létezik, a népies nyelvérzék a
szerszám megfelelőjének vette, és sajátos mechanikája révén a ~
valóban szerszámfélének érződött az egyszerű íjhoz képest. Elavult
szó.
számum – ‘forró, száraz sivatagi szél’.
Az arab szamúm (‘sivatagi szél’) átvétele német közvetítéssel
(Samum).
szamuráj – ‘nemesi-katonai kaszt a hűbéri japánban; ennek tagja’.
Japán szó, jelentése: ‘az, aki szolgál’.
száműz – ‘valamely vétségért hazájából elűz, kitaszít’. Származékai:
száműzött, száműzetés.
A nyelvújítási számkiűz alakból rövidítette Toldy Ferenc abban a
hitben, hogy annak ki eleme egyszerű igekötő. Valójában éppolyan
alakulat, mint a számkivet megfelelő eleme; maga a számkiűz is
ennek az igének a mintájára született.
szán1 – ‘‹valamit valakinek› adni szándékozik’: kisebbik fiának szánta
a vidéki házát; ‘‹valamilyen célra› kijelöl’: a lányát ügyvédnek
szánja; ‘‹el- igekötővel› elhatároz, eltökél’: elszánta magát a döntő
lépésre; ‘sajnálatot érez ‹valaki iránt›’: Szánom keserveiteket,
emberek (Katona József); ‘bán, megbán’: szánom, bánom bűnömet.
Származékai: szánakozik, szánalom, szánalmas, szánandó,
(el)szánás.
Ótörök eredetű: oszmán-török, azeri san- (‘gondol, vél, feltesz’),
türkmén szán (‘számol, értékel’), csuvas szun (‘kíván, akar; kedvel,
szeret’). Ez a török szócsalád az előzménye szám szavunknak is. A
~ ma elsődleges jelentésköre (‘sajnál, bán’) a magyarban alakult ki
a csuvasból is kimutatható ‘szeret’ értelem alapján: ‘szereti’ 
‘bajában részvétet érez iránta’; még további lépés a ‘tettét bánja’
jelentés. Lásd még szándék.
szán2 – ‘havas, jeges talajon használt, talpakon csúszó (ló vontatta)
jármű’; ‘csúszó gépalkatrész’. Származékai: szánka, szánkó,
szánkázik, szánkózik.
Nagy területen, finnugor, törökös és szláv nyelvek körében elterjedt
vándorszó: vogul szun, finn saani, baskír szana, orosz szanyi stb.;
sem ezek végső forrását nem tudjuk, sem azt, hogy melyik
nyelvből vettük át a ~ szót.
szanál – ‘gyógyít, orvosol’; ‘közpénzből megsegít, talpraállít
‹veszteséges magáncéget, bankot›’; ‘az állami intézmények
- 332 - oldal
költségeit csökkenti (elbocsátásokkal)’; ‘szanálási okokból
elbocsát’; ‘‹a pártállami időkben› tervezett nagyobb építkezés
területén a meglévő épületeket lebontja’.
A latin sanare (‘gyógyít’) ige származéka a sanus (‘ép, egészséges’)
nyomán; a fenti jelentéseken végighaladva láthatjuk, hogyan
fordult az értelme az idők során éppenséggel az ellenkezőjébe.
Lásd még szanatórium, szanitéc.
szanaszét – ‘mindenfelé, összevissza’; szanaszéjjel alakban is.
A széjjel, szét határozószóból alakult összetétel; szana- előtagja
ismeretlen eredetű.
szanatórium – ‘(kedvező éghajlatú helyen létesített) gyógyintézet
egyes betegségek hosszan tartó gyógyítására, lábadozók
kezelésére’: tüdőszanatórium, idegszanatórium; ‘különleges
kényelmet nyújtó drága magánkórház’.
Nemzetközi szócsalád az orvosi latin sanatorium (‘gyógyító hely’)
nyomán, a sanare, sanatum (‘gyógyít’) igéből, töve a sanus (‘ép,
egészséges’) melléknév. Lásd még szanál, szanitéc.
szandál – ‘könnyű, szellős, többnyire pántokból vagy szíjakból és
talpból álló lábbeli’.
Sok nyelvben otthonos vándorszó az ismeretlen eredetű görög
szandalon s kisebbített szandalion formája nyomán, latin
közvetítéssel; a ~ alak a német Sandale átvétele a szóvégi e
kiejtésével.
szándék – ‘eltökéltség, akarat ‹valaminek véghezvitelére›’.
Származékai: szándékol, szándékozik, szándékos, szándéktalan.
A szán1 ige származéka annak ‘kijelöl, elhatároz’ jelentése alapján,
deverbális -dék névszóképző-együttessel (mint ajándék, nyomdok).
Az alapigével nyomatékosított formája a szántszándékkal.
szandzsák – ‘török közigazgatási terület’.
Török szó, tkp. ‘zászló’.
szangvinikus – ‘vérmes, lobbanékony, de könnyen lecsillapodó
‹természet, kedély›’.
A latin sanguis, sanguinis (‘vér’) származéka; az ókori eredetű
felfogás szerint az ilyen indulati embertípusban a testnedvek közül
a vér mennyisége dominál.
szanhedrin – ‘a zsidók legfőbb törvényszékének tanácsa az ókori
Jeruzsálemben’.
Arám szó, a görög szünhedrion (‘összejövetel’) átvétele a szün
(‘együtt’) és hedra (‘szék, ülés’) elemek alapján. Lásd még katedra.
szanitéc – ‘egészségügyi katona, sebesültszállító’.
A német Sanitätskompanie (‘egészségügyi század’) és
Sanitätssoldat (‘egészségügyi katona’) összetételekből vonódott el
a régi katonai nyelvben. A német Sanität (‘egészség,
beteggondozás’) a latin sanitas, sanitatis (‘egészség’) átvétele;
forrása a sanus (‘ép, egészséges’). Lásd még szanál, szanatórium.
szankció – ‘jóváhagyás, megerősítés’; ‘büntető, megtorló
rendelkezés’. – szankcionál: ‘törvényerőre emel’; ‘büntető
rendelkezéssel sújt ‹vétséget›’.
Nemzetközi szócsalád a latin sanctio (‘rendelet, záradék, büntetés’)
nyomán a sancire (‘szentesít, elrendel, tilt, büntet’) igéből.
szánkó – lásd szán2
szanszeveria – ‘húsos, kardalakú, fényes zöld leveleiért kedvelt
szobanövény’.
A dél-itáliai San Severo hercegségről.
szanszkrit – ‘az óind nyelv’; ‘e nyelvvel kapcsolatos’.
Az óind szamszkrta származéka a szam (‘együtt’) és krta
(‘alkotott’) elemekből, tkp. ‘arányosra, szimmetrikusra készített’.
szánt – ‘vetéshez a földet ekével felhasítja’. Származékai: szántás,
szántó, szántat, szántogat, szántatlan.
Ismeretlen eredetű szó. Egy szám- alapszó műveltető képzős
származéka, erre mutat a régi és tájnyelvi számlik (‘szántódik, jól
szántható’) ige, amely a ~tal olyan párt alkot, mint a romlik, bomlik
a ront, bont igékkel.
szántszándékkal – lásd szándék
szanzadu – ‘adu nélküli játékforma a bridzsben’.
A francia sans atout (‘adu nélkül’) átvétele az eredeti kiejtéshez
közelálló formában. Lásd még adu.
szapora – ‘sok utódot világra hozó’; ‘egymást sűrűn követő
elemekből álló’: szapora léptek; ‘kiadós, elkészítés közben
megduzzadó ‹élelmiszer›’; ‘gyorsan elkészülő’: szapora munka;
‘‹főnévként› hasmenés’: rájött a szapora. Származékai:
szaporaság, szaporít, szaporodik, szaporodás, szaporulat,
szaporátlan.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén spor (‘hosszan tartó,
kiadós’), szlovák sporý (‘bőséges, tartalmas’). A magyarba nőnemű
spora vagy semlegesnemű sporo alak kerülhetett (mint a puszta,
ritka, tiszta esetében), a szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő hang oldotta fel (spora  szapora).
szappan – ‘zsiradékból lúggal főzött, szilárd tisztítószer’.
Származékai: szappanos, szappanoz.
Sok nyelven elterjedt vándorszó a latin sapo, saponis nyomán, az
angol soap és német Seife közös germán saip előzményéből, amely
a csepegéssel kapcsolatos. A magyarba az olasz sapone északi
sapon változata került, esetleg a szerb-horvát sapun
közvetítésével; a szóközépi kettőződés intervokális jellegű.
a achát
szaprofita – ‘korhadéklakó ‹növény, mikroorganizmus›’.
Latin biológiai szakszó (saprophyta) a görög szaprosz (‘rohadt,
korhadt, romlott’) és phütész (‘növény’) elemekből; az utóbbi a
phüó (‘ültet, sarjaszt’) származéka. Lásd még fitológia.
szapul – ‘megszól, leszól, gyaláz (a háta mögött)’; ‘‹régebben› meleg
lúgban áztat ‹szennyes fehérneműt›’.
Az ismeretlen eredetű szapu (‘lúgos mosólé’) igei származéka; a
köznyelvben általános ‘megszól’ jelentése a bemárt, eláztat igék
bizalmas nyelvi használatából jól érthető.
szar – ‘ürülék, bélsár’; ‘kínos helyzet’ nagy szarban vagyunk;
‘‹melléknévként› ócska, rossz, gyalázatos’: szarul érzem magam.
Származékai: szarik, szaros, szarakodik.
Ősi örökség a finnugor korból: osztják sor (‘ürülék’), mordvin serna
(‘ürít’). Eredeti igenévszói természete a magyarban is megőrződött,
igei formája épp csak ikessé vált.
szár1 – ‘alsó lábszár, alsókar’: szárkapocscsont; ‘növénynek a
leveleket és virágot, termést hordozó hosszú, függőleges eleme’:
búzaszár; ‘nadrágnak, csizmának a lábat borító része’: csizmaszár;
‘a mértani szöget alkotó két egyenes egyike’; ‘írott betűnek a sor
alá, fölé nyúló része’: az f betű alsó szára.
Ősi örökség az ugor korból: vogul kat-szar (‘alsókar’, tkp. ‘kéz-
szár’), osztják szor (‘lábbeli szára’).
szár2 – lásd szárcsa
szaracén – ‘afrikai arab, mór’; ‘mohamedán, izmaelita’.
Nemzetközi szó a latin saracenus, illetve előzménye, a késői görög
szarakénosz nyomán, amely az arab sarkín (‘napkeleti’)
származéka a sark (‘kelet’) szóból, végső soron a saraka (‘felkel’)
igéből. Lásd még sirokkó.
száraz – ‘nedvesség nélkül való’; ‘nem zsíros’: száraz arcbőr; ‘nem
édes, enyhén savanyú ‹bor, pezsgő›’; ‘kedélytelen’: száraz humor;
‘‹főnévként› szárazföld’: vízen és szárazon. Származékok és
kapcsolt szavak: szárazság, szárazulat; szárad, száradás, száraszt,
szárogat, szárít, szárítás, szárítkozik.
A szócsalád szár- alapszava ősi finnugor örökség: vogul szúr-,
osztják szarda, zürjén surni (‘szárad’). A ~ -z eleme annak a
deverbális -sz névszóképzőnek a változata, amely a kopasz
melléknév és az eresz, rekesz, szakasz, támasz végén található. A
száraszt régies és nyelvjárási alak, a kopasztéhoz hasonló képzés.
szárcsa – ‘vadkacsa’.
Az elavult, ‘kopasz, világos’ jelentésű szár főnévből kicsinyítő -csa
képzőegyüttessel alakult, a madár tollazatának világos foltjáról. Az
alapszó bizonytalan eredetű; megtalálható Szekszárd város
nevében, amely az ott eltemetett I. Béla királyról kapta nevét; e
királyt a nép Szegszárnak hívta, mert barna bőrű volt (lásd szög 2)
és kopasz.
szardella – ‘apró, ízletes tengeri hal’.
Az olasz sardella átvétele; ez olasz kicsinyített forma a sarda (lásd
szardínia) nyomán.
szardínia – ‘kisebb, heringféle tengeri hal’; ‘a belőle készült
konzerv’.
Az olasz sardina vagy a belőle eredt német Sardine átvétele; a
magyar szó a Szardínia földrajzi név hatására alakult mai
formájára, holott nincs köze hozzá. A végső forrás a latin sarda, a
görög szardé folytatója; a kicsinyített sardina forma vagy a késő
latinban, vagy az olaszban alakult ki. Lásd még szardella.
szardonikus – ‘erőltetett, komiszul gúnyos ‹nevetés›’.
Latin szó (sardonicus) a görög szardoniosz nyomán; ez egy
Szardínia szigetén (görögül Szardó) termett mérges növény, a
szardonion nevére utal, amely az arc görcsös eltorzulását okozta.
szardonix – ‘a kalcedon barnás, fehér csíkos változata’.
Latin ásványtani szakszó (sardonyx) a görög Szardeisz (egy lüdiai
város neve mint lelőhelyé) és onüx (‘féldrágakő-fajta’) elemek
alapján; az utóbbi eredetéről lásd ónix.
szarházi – ‘hitvány, semmirekellő (ember)’; ‘‹régebben› csavargó’.
Egy régi és tájnyelvi szarház (‘csavarog, kóborol’) ige folyamatos
melléknévi igenevéből (*szarházó) úgy lett, mint hadaróból a
hadari. Ennek a formának a megszilárdulását nagyban elősegítette,
hogy a ~t a nyelvérzék a semmiházi alakpárjának érezte, s így a
szarral kapcsolta össze.
szári – ‘az indiai nők felsőruhája, a test köré tekerve s végén vállon
átvetve hordott hosszú kelme’.
A hindi szarí átvétele angol közvetítéssel.
szarka – ‘fekete-fehér tollú, hosszú farkú varjúféle madár’; ‘ragadós
kezű ember, alkalmi tolvaj’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát svarka, szlovén sraka, szlovák
straka (‘szarka’). Átadója elsősorban a szlovén lehetett, mert a
korai adatok szaraka formájúak, amely a srakából vezethető le a
legkönnyebben, a szóeleji mássalhangzó-torlódást feloldó
járulékhanggal; a ~ a két nyílt szótagos tendencia alapján jött létre.
Lásd még szarkaláb.
szarkaláb – ‘sarkantyús virágú mezei növény’; ‘apró ráncok a szem
körül’; ‘‹régebben› ákombákom írás’.
A szarka és láb szavak összetétele; mindhárom jelentése a
madárlábhoz, illetve annak rajzolatához való hasonlóságon alapul.
szarkasztikus – ‘maróan gúnyos, epés’: Széchenyi végignézett a
- 333 - oldal
sápadt, didergő, gyomorrontásos mágnásokon, szarkasztikus
mosolygással köszöntötte őket (Móricz). – szarkazmus: ‘csípős,
maró gúny’.
Nemzetközi szócsalád a görög szarkaszmosz nyomán, amely a
szarkadzó (‘húsába tép, szaggat, gúnyolódik’) igéből való a szarx,
szarkisz (‘hús, test’) alapján. Lásd még szarkofág, szarkóma.
szarkofág – ‘díszesen faragott kőkoporsó’.
Nemzetközi szó a görög szarkophagosz latin sarcophagus változata
nyomán, a görög szarx, szarkisz (‘hús, test’) és phagó (‘eszik,
emészt’) elemekből. Eredetileg ez egy mészkőfajta neve volt,
amelyet a kis-ázsiai Asszosz közelében bányászták, és amely a belé
helyezett holttest húsát, az idősebb Plinius közlése szerint, hetek
alatt elemésztette. A ~ a német Sarkophag forma átvétele. Lásd
még szarkasztikus, szarkóma.
szarkóma – ‘a kötőszövet rosszindulatú daganata’.
Orvosi szakszó a görög szarx, szarkisz (‘hús’) szark- tövéből a
daganatokra utaló -óma végzettel (mint mióma). Lásd még
szarkasztikus, szarkofág.
származik – ‘ered ‹vérségi vonalon›’: nemes ősöktől származott;
‘‹valahonnan valahová› kerül’: a dohány Amerikából származik;
‘valaminek következményeként keletkezik’: ebből nagy baj
származhat. Származékai: származás, származék, származtat.
Bizonytalan eredetű szó. Talán egy elavult szarm (‘vízmeder, völgy
vagy árok elágazása’) főnévből való, amely a szarv ritka
alakváltozata, és a kétfelé ágazó szarv és a folyóágak alaki
hasonlóságából nyerte fenti jelentését. A kérdéses szó egyetlen
igen korai forrásban szerepel csupán, és ez a feltevést ingataggá
teszi.
szárny – ‘madarak, rovarok repülésre szolgáló páros testrésze’;
‘repülőgépnek az emelőerőt előállító, páros vízszintes felülete’;
‘páros szervnek, kétfelé nyíló ablaknak egyik tagja’: ablakszárny,
bal tüdőszárny; ‘oldalsó rész’: épületszárny, a sereg balszárnya.
Származékai: szárnyas, szárnyatlan, szárnyal.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ótörök jövevényszó a csuvasos
rétegből: csuvas surem, jakut szarin (‘hát, váll’). A ‘váll’  ‘szárny’
jelentésfejlődés éppenséggel elképzelhető, de nem biztos; az
egyeztetésnek hangtani nehézségei is vannak. Lásd még szárnyék.
szárnyék – ‘nádból, vesszőből font szélvédő fal a nyáj számára’.
A szárny származéka denominális -k képzővel (mint mellék, tájék),
külső hasonlóság alapján.
szaru – ‘a szarv, köröm, pikkely élő anyaga’; ‘szarvszerűen elágazó
tetőszerkezeti elem’: szarufa.
A szarv alakváltozata, amely ebben a jelentésében elkülönült.
Voltaképp a finnugor előzményeknek a ~ a szabályos folytatása, a
szarv másodlagos alak; erről bővebben lásd ott.
szarv – ‘párosan kinövő szaruképződmény egyes emlősállatok fején’:
kecskeszarv, kosszarva, bika szarva; ‘agancs’; ‘más állatok hasonló
testrésze’: csiga, szarvasbogár szarva; ‘tárgyak görbülten elálló
része’: az eke szarva; ‘‹tréfásan› a megcsalt férj állapotának
jelképe’: szarvakat visel. Származékai: szarvas, szarvatlan,
szarvacska, (fel)szarvaz.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul sórp, osztják sarvi
(‘rénszarvasbika’), finn sarvi, észt sarv (‘szarv’). A finnugor
alapnyelvben indoeurópai kölcsönszó: óperzsa szrva, görög kerasz
(‘szarv’), latin cervus (‘szarvas’). A magyar szó eredeti szabályos
alanyesete szaru volt (lásd szaru), s a v csak toldalékos alakokban
jelent meg: szarva, szarvat, szarvas, (mint a tetű  tetve, tetves,
vagy a könyv esetében), majd ezek a formák hatottak vissza az
alanyesetére, és alakították ~vá. Lásd még szarvas.
szarvas – ‘nagy testű kérődző patás állat, amelynek hímje nagy
méretű agancsot hord’: gímszarvas, rénszarvas, tarándszarvas,
jávorszarvas.
A szarv szó származéka -s melléknévképzővel; fenti főnévi
jelentése egy feltehető szarvas állat szókapcsolatból való
önállósodása révén alakult ki. Ez a megnevezés az ősidőkből ered,
amikor a totemként tisztelt állat valódi nevének kiejtését tabu
tiltotta; így lett a farkas’ is, valamint a medve szláv előzménye,
medvedj, tkp. ‘mézevő’.
szász – ‘a németek egyik nagy népcsoportjához tartozó személy’;
‘‹melléknévként› e néppel, nyelvjárásával kapcsolatos’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák Sas (‘szász’); ez a
német Sachse középalnémet sasse, sass alakjából való, s végső
forrása a latin Saxo népnév. Kevésbé valószínű, hogy a magyar
közvetlenül a német formákat vette volna át, mivel az ilyen korai (a
13. század előtti) német kölcsönzések szókezdő sz hangja mindig
zs vagy s hangot eredményezett (lásd zsák, zsákmány, zsold,
sajtár).
szatellit – ‘műhold’.
Az angol satellite, satelite (tkp. ‘csatlós, kísérő, bolygó’) átvétele; a
francián át a latin satelles, satellitis (‘testőr, kísérő’) szóra megy
vissza, amely talán etruszk eredetű.
szatem – ‘az indoeurópai család keleti ágát alkotó ‹nyelvcsoport›’:
szatem nyelvek (indo-iráni, szláv, balti).
A ~ a ‘száz’ számnév óperzsa alakja, ez a szláv nyelvekben szto,
szta, szot, a litvánban šimtas. Az elnevezés a kentummal
a achát
szembeállítva azt jelzi, hogy a ~ nyelvekben az ősnyelvi k szókezdő
helyzetben többnyire sz hanggá vált: lásd még orosz szerdce –
görög kardia (‘szív’). Lásd még száz.
szatén – ‘atlaszkötésű, fényes felületű kelme’.
A francia satin átvétele német közvetítéssel, az eredetinek
megfelelő kiejtésben. Ennek forrására nézve két feltevés van.
Valószínűbben a régi spanyol aceituni közvetítésével az arab atlasz
zeitúni kifejezés második eleméből származik; ez a kínai Cie-tung
kikötőváros nevének arab formája. A másik magyarázat szerint az
olasz setina (‘selyem’) szóból való, amely kicsinyítő alak az azonos
jelentésű késő latin seta szóból, a latin saeta (‘szőr, serte’)
folytatójából.
szatír – ‘kecskelábú, apró szarvú, duhaj és érzéki erdei istenség az
ógörög mondákban’; ‘nőkkel erőszakoskodó garázda férfi’. –
szatiriázis: ‘betegesen túlhajtott nemi vágy férfiaknál’.
Nemzetközi szócsalád a görög szatürosz nyomán, a latin satyrus
közvetítésével; a magyarba a német Satyr alak került. A szatiriázis
szó -iázis képzője nem ritka betegségnevekben, pl. elefantiázis,
pszoriázis.
szatíra – ‘az egyén vagy a társadalom ferdeségeit gúnyoló,
kinevettető (írás)mű’; ‘az ilyen művekben megnyilvánuló,
gunyorosan bíráló szellem’: a szatíra fegyvere. – szatirikus: ‘egyéni
vagy társadalmi hibákat kigúnyoló’; ‘‹főnévként› szatírák írója’. –
szatirizál: ‘a szatíra eszközével kinevettet’.
Nemzetközi szócsalád a latin satira, satura (‘vegyes gyümölcstál;
elegyes költemények’) nyomán, amely a satur (‘jóllakott, telt, dús’)
nőnemű alakja a satura lanx (‘teli tál’) kifejezésből; forrása a satis
(‘elég’). A szó mai értelme Horatius gunyoros hangú verseinek
gyűjteménye, a Satirae nyomán alakult ki. A szatirizál a francia
satyriser származéka. Lásd még szaturál.
szatócs – ‘kis vegyeskereskedés tulajdonosa’.
Ótörök jövevényszó: ujgur, csagatáj, kun szatihcsi, oszmán-török
satiçi (‘kereskedő’); ezek a szat- (‘elad’) szatig (‘kereskedés’)
származékából valók a foglalkozásra utaló -csi képzővel (lásd ács,
szűcs).
szaturál – ‘telít’. – szaturáció: ‘telítés, telítettség ‹fizikai, kémiai
értelemben›’.
Tudományos szakszavak a latin saturare (‘jóllakat, kielégít’) igéből,
amely a satur (‘jóllakott, telt’) révén a satis (‘elég’) szóból ered.
Lásd még szatíra.
szatyor – ‘bevásárlótáska’; ‘‹gúnyosan› öregasszony’: vén szatyor.
Ismeretlen eredetű szó.
szattyán – ‘élénk színűre cserzett és festett puha borjú-, juh- vagy
kecskebőr’.
Az oszmán-török sahtiyan átvétele, részben szerb-horvát
közvetítéssel; forrása a perzsa szahtiján (‘kecskebőr’). A
magyarban a h kiesésével a rá következő tij  tj  ty elem
megnyúlt, így alakult ki a ~ forma.
szauna – ‘finn szárazgőz-fürdő’.
Finn szó (sauna).
szaurusz – ‘a földtörténeti középkorban élt óriáshüllők közös neve’:
lásd dinoszaurusz, ichtioszaurusz, tirannoszaurusz.
A görög szaurosz (‘gyík’) latinos saurus formájából.
szaval – ‘élőszóval előad ‹verset, prózai írást›’; ‘erőltetett
ünnepélyességgel mond valamit’; ‘képmutatóan, nagy hangon
bizonykodik’: folyton a néphez való hűségéről szaval.
A szó szav- tövéből való, -l igeképzővel; a szavaz igével
párhuzamos nyelvújítási szóalkotás.
szavatol – ‘kezeskedik, jótáll’. Kapcsolt szavak: szavatos,
szavatosság.
A szócsalád alapja, a régi nyelvi szavat (‘vád vagy gyanú
elhárítása’) déli szláv eredetű: szerb-horvát zvod (‘a lopás vádjának
elhárítása, az ártatlanság bizonyítása’); a szó tkp. ‘elvezetés’, tehát
‘a gyanúnak más irányba térítése’. A magyar szavatos eredetileg
‘az ártatlanságot bizonyító tanú’, ebből ‘kezes, jótálló’. A szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, majd
zöngétlenedés és nyíltabbá válás következett: zvod  szovod 
szovot  szavat.
szavaz – ‘‹gyűlésen› a felvetett alternatívák közül választ, s ezt
kinyilvánítja’; ‘‹parlamenti, önkormányzati s hasonló választásokon›
a kiválasztott jelölt nevét megjelöli és leadja’. Származékai:
szavazás, szavazat.
A szó szav- tövéből való, -z igeképzővel; a szaval igével
párhuzamos nyelvújítási szóalkotás.
szaxofon – ‘fémből készült, pipa alakú, egyszerű nyelvsípú fúvós
hangszer’.
Feltalálója, Adolphe Sax belga hangszerkészítő nevéből és a görög
phóné (‘hang’) szóból, a xilofon s hasonló hangszernevek
mintájára.
száz – ‘tízszer tíz’. Származékai: százas, század, századik, százados,
százalék, (le)százalékol.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul szat, cseremisz suda, finn sata
(‘száz’). A finnugor nyelvekben indoeurópai jövevényszó: szanszkrit
csatam, óperzsa szatem, orosz szto. A finnugor tőbeli t magyar z
megfelelése szabályos, lásd ház, kéz.
- 334 - oldal
szcéna – ‘színházi jelenet’; ‘botrányos, feltűnő jelenet, nyilvános
nagy veszekedés’. – szcenika: ‘a színrevitel művészete, módszere’;
‘színpadtechnika’. – szcenikus: ‘színpadi, színi’; ‘jelenetekre
osztott’; ‘‹főnévként› a szcenika szakembere’. – szcenárió,
szcenárium: ‘szövegkönyv, forgatókönyv’; ‘színpadi rendezőkönyv’.
Nemzetközi szócsalád a latin scaena, scena, illetve előzménye, a
görög szkéné (‘sátor, színpadi építmény, szín’) nyomán; a
magyarba a német Szene szó került latinosított végződéssel. Lásd
még proszcénium.
szcientizmus – ‘a természettudományos világnézet’; ‘a tudományos
felfogás elsőbbsége a hitre alapozottal szemben’. – szcientista: ‘a
szcientizmus vallója’; ‘‹melléknévként› a szcientizmus alapján álló’.
– szcientológia: ‘amerikai vallásos mozgalom, mely tudományosnak
tekintett pszichoterápiai módszerei révén a szellemi és lelki
egészséget ígéri híveinek’.
Tudományos szakszócsalád a latin scientia (‘ismeret, tudás,
tudomány’) nyomán, a scire (‘tud, ismer’) folyamatos melléknévi
igenévi sciens, scientis formájából, latinos-görögös képzőkkel.
szeánsz – ‘spiritiszta összejövetel’; ‘‹tréfásan› ülés, értekezlet’.
A francia séance (‘ülés’) átvétele a seoir (‘ül’) igéből, amely a latin
sedere (‘ül, ülésezik’) folytatója. Lásd még szedál, szedán,
szedimentum.
szecesszió – ‘elkülönülés, elszakadás’; ‘a 19-20. század fordulójának
sajátos képző-, építő- és iparművészeti stílusa’. – szecesszionista:
‘a politikai elszakadás híve ‹pl. a déli államoké az 1861-65-ös
észak-amerikai polgárháborúban›’; ‘a művészeti szecesszió
alkotója’.
Nemzetközi szócsalád a latin secessio (‘félreállás, kivonulás’)
nyomán, a secedere igéből, a se(d)- (‘félre’) és cedere (‘megy,
indul’) elemek alapján. A soknevű művészeti mozgalmat főleg a
volt monarchiában emlegették ~ néven a Bécsben 1897-ben
megalakult Sezession művészcsoport nyomán.
szecska – ‘apróra vágott szálas takarmány’. Származéka: szecskáz.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát sječka, szlovén, szlovák sečka;
ezek egy ‘vág’ jelentésű szek- igető (pl. szlovák sekať)
származékai, így rokonságban állnak szakóca, székács, szekerce
szavaink szláv előzményével, indoeurópai szinten pedig a latin
secare (‘vág’) igével, amely a szekáns, szekció, szektor szavak
forrása.
szed – ‘‹apróbb tárgyakat› felvéve vagy leszakítva összegyűjt’:
gyümölcsöt, virágot szed; ‘gyűjt, begyűjt, több helyen behajt’: adót
szed, tagdíjat szed; ‘‹tányérjára ételt› vesz’; ‘‹gyógyszert
rendszeresen› bevesz’; ‘‹nyomdász szöveget› betűkből
folyamatosan összeállít’: még nem szedték ki a mai lapot.
Származékai: szedés, szedő, szedet, szedeget, szedelőzködik.
Bizonytalan eredetű szó; esetleges finnugor eredetére csak a
mordvin sindems (‘letör’) lenne a tanú. Ha ez helytálló feltevés,
akkor a magyarban ‘letör, leszakít ‹gyümölcsöt›’  ‘egyenként
vesz, szerez, gyűjt’ jelentésfejlődés ment végbe.
szedál – ‘nyugtat, csillapít ‹idegességet, fájdalmat›’. – szedatívum:
‘idegcsillapító gyógyszer’.
Tudományos szakszók a latin sedare, sedatum (‘leülepít,
lecsillapít’) igéből, a sedere (‘ül’) nyomán. Lásd még rezeda,
szeánsz, szedán, szedimentum.
szedán – ‘négyajtós, négy-hat üléses csukott gépkocsitípus’.
Francia szó (sédan), tkp. ‘zárt gyaloghintó’, a latin sedes (‘szék’)
leszármazottja a sedere (‘ül’) igéből. Más nézet szerint Sédan város
nevét őrzi, ahol ilyen gyaloghintókat gyártottak. Lásd még szeánsz,
szedál, szedimentum.
szeder – ‘gyalogszeder’; ‘bokron termő kékesfekete, aprómagvas
gyümölcs’; ‘fán termő eper’. Származékai: szedres, szederjes.
Ismeretlen eredetű szó; szederj alakja nem feltétlenül régi vonás,
lehet a rokon jelentésű eper régi eperj formájának analógiás hatása
is.
szedimentum – ‘üledék, lerakodás’.
Latin szó (sedimentum) a sedare (‘ülepít’) igéből, a sedere (‘ül’)
nyomán. Lásd még szeánsz, szedán, szedál.
szédül – ‘kóvályog a feje, egyensúlyzavart és kábultságot érez’.
Származékok és kapcsolt szavak: szédülés, szédület, szédülős,
szédületes; szédeleg, szédelgő, szédít, szédítés.
Bizonytalan eredetű szócsalád. Esetleges szé- alapszava eredhet az
ugor korból: vogul szeig (‘forog, kereng’), osztják szeimte (‘forog,
szédül’). Az egyeztetés csak akkor helytálló, ha a magyar szócsalád
d eleme képző, de ezt nem állíthatjuk biztosan.
széf – ‘páncélozott rekesz pénz és értékek őrzésére’.
Az angol safe (tkp. ‘biztos, biztonságos’) átvétele az eredeti kiejtés
szerint. Az angol szó forrása a francia sauf (‘biztos’), a latin salvus
(‘megmentett, biztonságban lévő, egészséges’) folytatója. Lásd
még szalutál, szalve.
szefárd – ‘a Földközi-tenger nyugati térségéből származó ‹zsidó›’.
A héber Szefárad névből, amely Abdiás könyvének 20. versében
szerepel mint egy délebbi vidék neve; ezt a zsidó hagyomány
később Hispániával azonosította. A ~ok lényegében azoknak a
zsidóknak a leszármazottai, akiket a 16. században űztek ki a
móroktól visszafoglalt Spanyolországból.
a achát
szeg1 – ‘tör’: szavát szegi, nyakát szegi; ‘vág’: megszegi a kenyeret;
‘ruhadarab szélét visszahajtva levarrja’: beszegi a kendőt;
‘valamerre fordít’: leszegi, oldalt szegi a fejét. Származékai:
szegés, szegő, szegdel, szegetlen, szegély, szegélyez.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul szeng (‘tör, zúz’), zürjén
csegni (‘széttör’), votják cseg- (‘elszakad’). A ‘vág’ és ‘szegélyt
varr’ jelentések a magyarban fejlődtek ki; az utóbbi talán a
behajtás és megtörés mozdulatának hasonlósága alapján. Lásd
még szegődik, szegül.
szeg2 – ‘hegyes végű fa- vagy fémrudacska, amely beverve
rögzítésre szolgál’. Származékai: szegez, szegel, szegecs,
szegecsel.
Ősi örökség az ugor korból: vogul szenk (‘ék, cövek, faszeg’). A
köznyelvben inkább labiális szög formája él. Lásd még szeg3.
szeg3 – ‘sarok, szeglet, zug’; ‘falurész’: alszeg, felszeg. Származékai:
szeglet, szegletes.
Alighanem ugyanaz a szó, mint a szeg2, az ugor előzmény ‘ék’
jelentéséből magyarázható az ‘ék alakú területrész, kiszögellés,
szeglet’ is. Lásd még szegről-végről, sziget, szög1.
szegény – ‘anyagi javakban szűkölködő’; ‘sajnálatra méltó’: A
szegény kisgyermek panaszai (Kosztolányi verskötetének címe);
‘valamiben nem bővelkedő ‹összetétel utótagjaként is›’: vízben
szegény vidék, zsírszegény diéta. Származékai: szegénység,
szegényes, szegényedik, szegényke.
Ismeretlen eredetű szó.
szegfű – ‘fűszeres illatú, csipkés szirmú virág’.
A szeg2 és fű összetétele. Eredetileg a szegfűszeg nevű illatos
fűszer neve volt, mégpedig annak tömzsi szeghez hasonló alakja
miatt. Erős illata miatt a fenti virágot is elnevezték szegfűvirágnak,
majd az összetétel első eleme immár a virág neveként önállósult.
Ekkor kapta a fűszer a szeg elem nyomatékos ismétlésével a mai
szegfűszeg nevét.
szegfűszeg – lásd szegfű
szegmens – ‘szelet, szelvény’.
Ugyanaz a szó, mint a szegmentum; tévesen kikövetkeztetett
latinos forma a német Segmentből. E tévedés alapja egy hamis
analógia. A német konsequent, latent, Patent, Regent szavakból
helyes a konzekvens, látens, pátens, régens alakokat formálni,
mivel a fenti szavak valóban -ens, -entis végű latin melléknévi
igenevekre vezethetők vissza, francia közvetítéssel (conséquent,
latent, patent, régent). A német Segment viszont nem latin
melléknévi igenévből, hanem deverbális -mentum képzővel formált
főnévből (segmentum) ered, a ~ formának tehát nem létezik latin
megfelelője. Ugyanez áll az ornamens, posztamens szavakra, s
hasonló a turbulens, virulens esete is.
szegment(um) – ‘szelet, szelvény’; ‘körszelet, gömbszelet’;
‘‹biológiai› metszet’.
A latin segmentum (‘szelet’) átvétele, a secare (‘levág’) sec-
tövének hasonulásos származéka: secmentum  segmentum.
Hibás magyar formája a szegmens. Lásd még szekáns, szekció,
szekta, szektor, szex, szignum, viviszekció.
szegődik – ‘‹mezőgazdasági munkára› szerződik’; ‘‹valakihez,
valamilyen irányzathoz› csatlakozik’. Származéka: szegődmény.
A szeg1 ige származéka visszaható -ődik képzővel. A
jelentésfejlődést nem látjuk tisztán; alighanem az ige ‘valamerre
fordít’ értelméből kell kiindulni. Lásd még szegül.
szegregáció – ‘elkülönülés, szétválás’; ‘faji kisebbség intézményes
elkülönítése ‹pl. régebben a feketéké az Egyesült Államokban›’.
Latin szó (segregatio) a segregare (‘elkülönít’) igéből, a se(d)-
(‘félre’) és grex, gregis (‘nyáj’) elemek alapján.
szegről-végről – ‘távolról ‹rokonok›’.
A mellérendelő összetétel mindkét eleme itt ‘faluszél, falurész,
faluvég’ értelmében szerepel. A ~ tehát így értendő: ‘olyan távolról
(rokonok), amilyen messze esik a falu egyik széle a másiktól’. Lásd
még szeg3, vég.
szegül – ‘‹csak a nekiszegül, illetve ellene szegül kifejezésekben›
irányul, (illetve) ellenáll, szembeszáll’.
A ‘szeg1’ származéka -ül visszaható képzővel, az ige ‘fordít, irányít’
jelentése alapján. Lásd még szegődik.
szegy – lásd szügy
szégyen – ‘annak kínos érzete, hogy mások becsülését elvesztettük’:
szégyenbe hoztak; ‘olyan tett, viselkedés, amely ilyen érzetet vált
ki’: szégyen, amit tettél. Származékai: szégyell, szégyenkezik,
szégyenlős, szégyenletes, szégyentelen, szégyentelenség.
Ismeretlen eredetű szócsalád. A szégyell a szégyenel rövidebb
szégyenl formájából alakult ki hasonulással.
szeizmikus – ‘a földrengéssel kapcsolatos’. – szeizmológia:
‘földrengéstan’. – szeizmográf: ‘földrengésjelző műszer, amely a
rezgések erősségét önműködően rögzíti’.
Tudományos szakszócsalád a görög szeiszmosz (‘rázás, rengés,
földrengés’) nyomán, a szeió (‘ráz’) igéből; az utótagokra nézve
lásd logika, grafika. Lásd még szisztrum.
széjjel – ‘többféle irányban, szét’: széjjelszaladt a sereg; ‘szerteszét,
mindenfelé’.
A szél1 főnév (‘valaminek a széle, szegélye’) megszilárdult ragos
- 335 - oldal
formája, határozószó és igekötő. Vagy ablativusi -l raggal, és a
*szélel belső l-jének kettőződése útján jött létre, vagy -vel
eszközhatározói raggal; mindkét esetben a ll utólag
palatalizálódott: ll  jj. Lásd még szét.
szejm – ‘a lengyel országgyűlés’.
Lengyel szó (sejm), tkp. ‘összejövetel’.
szék1 – ‘ülésre való bútordarab’; ‘munka végzésére való állvány’:
szövőszék, mészárszék; ‘tanácskozó testület’: iskolaszék; ‘‹a régi
Erdélyben› székely vagy szász közigazgatási körzet’; ‘széklet’;
‘‹összetételek előtagjaként többnyire› igazgatási központtal
kapcsolatos’: székváros, székhely, székház. Származékai: székes,
székel, széklet.
Ótörök eredetű: oszmán seki, tatár szeke, kazah szeki (‘pad,
padka’).
szék2 – ‘tojás sárgája’: ha középen kettévágom a tojást, s a székét
kieszem, két tojáskorona marad belőle (Vörösmarty fordítása
Shakespeare „Lear király”-ából).
Ismeretlen eredetű szó; bár volt szik formája is, nincs köze a szik
főnévhez.
székács – ‘harkály’; ‘húsvágó bárd’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák sekač
(‘hidegvágó’). Egy szek- (‘vág’) igető származéka, így a ~
rokonságába tartozik a szecska, szakóca, szekerce, szuszék is.
Fenti első jelentése magyar fejlemény azon az alapon, hogy ez a
madár a fakérget bontja, hántja a csőrével.
szekáns – ‘derékszögű háromszögben az átfogó és a szög melletti
befogó aránya’.
Matematikai szakszó, tkp. ‘szelő’, a secare (‘vág, szel, metsz’)
folyamatos melléknévi igeneve (secans). Lásd még szegment(um),
szekció, szekta, szektor, szex, szignum, viviszekció.
szekció – ‘részleg, tagozat, osztály ‹intézményben, szervezetben›’.
Latin szó (sectio), tkp. ‘lemetszés, metszet, felosztás’ a secare,
sectum (‘levág, metsz’) igéből. Lásd még szegment(um), szekáns,
szekta, szektor, szex, szignum, viviszekció.
székely – ‘Erdély keleti részén élő magyar népcsoport tagja’;
‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. Származéka: székelység.
Ismeretlen eredetű szó, bár származásának megfejtésére számos
kísérlet történt.
székelygulyás – ‘savanyú káposztával főzött tejfeles sertéspörkölt,
székelykáposzta’.
Nem a székely néppel kapcsolatos, hanem Székely József újságíró
és levéltáros nevével, aki először készített ilyen ételt.
szekerce – ‘rövid nyelű, faragásra való ácsbalta’.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát sjekirica, szlovén sekirica; a
magyar szóalak hangrendi kiegyenlítődéssel és a két nyílt szótagos
tendencia alapján jött létre: sekirica  szekerice  szekerce. Egy
szek- (‘vág’) igető származéka, így rokonságába tartozik a szecska,
szakóca, székács, szuszék is.
szekrény – ‘ajtós bútordarab főleg ruhaneműk tartására’; ‘hasonló
tartóeszköz’: hűtőszekrény.
Hihetőleg ófrancia eredetű: vallon scrin (‘szekrény, láda, doboz’), a
latin scrinium (‘könyvtekercset tartó tok’) folytatója, amely a
scribere (‘ír’) igéből származik. A latin szó a középkorban felvette a
‘szelence, láda, szekrény’ jelentést, s több más nyelvbe eljutott, pl.
angol shrine (‘ereklyetartó, szentély’), német Schrein (‘szekrény’).
szekta – ‘elismert egyháztól elszakadt vallási csoport, kisegyház’;
‘szűk látókörű, elzárkózó csoportosulás párton vagy más
közösségen belül’.
Latin szó (secta), a secta pars (‘lemetszett rész’) kifejezés
önállósult első eleme a secare, sectum (‘levág’) ige nyomán. Lásd
még szegment(um), szekáns, szekció, szektor, szex, szignum,
viviszekció.
szektor – ‘terület, hatáskör’; ‘a nemzetgazdaság valamelyik ága’:
magánszektor (lásd maszek); ‘körcikk’; ‘nézőtér számmal vagy
betűvel megjelölt része’: a stadion B szektora; ‘övezet’.
Nemzetközi szó a latin sector circuli (‘a kör metszője, körszelet’)
kifejezés első eleme nyomán, a secare, sectum (‘metsz, levág’)
igéből. Lásd még maszek, szegment(um), szekáns, szekció, szekta,
szex, szignum, viviszekció.
szekuláris – ‘világi, nem egyházi’. – szekularizál: ‘egyházi javakat
világi célokra kisajátít’. – szekularizáció: ‘szekularizálás’;
‘elvilágiasodás, tömeges elfordulás a vallástól, az egyházaktól’.
Nemzetközi szócsalád a latin saecularis (‘százévi, évszázados’)
nyomán, a saeculum (‘század, emberöltő, kor’) szóból; a ~ fenti
jelentése az ‘ehhez a korhoz tartozó’  ‘nem az örök értékeket
követő’  ‘nem egyházi’ úton alakult ki. Két származéka a francia
séculariser származéka.
szekund – ‘zenei hangsor második foka’; ‘két szomszédos hang
hangköze’. – szekunda: ‘elégtelen osztályzat’. – szekundum:
‘másodperc’.
A latin secundus (‘második’) formaváltozatai; ez tkp. ‘soron
következő’ a sequi (‘követ’) igéből. A ~ a német Sekund átvétele. A
szekunda fenti értelme onnan jön, hogy hajdan a tanítók mindössze
két minőségi csoportba sorolták tanulóikat: a jobbaké volt a prima
classis (‘első osztály’), a rosszabbaké a secunda classis (‘második
a achát
osztály’). A szekundum arra utal, hogy a másodperc az óra második
felosztási fokozatának (egy perc hatvan felé) az eleme az óra
hatvan felé osztása után. Lásd még konzekvens, szekundál,
szekunder, szekvencia.
szekundál – ‘segédkezik’; ‘párbajsegédként szerepel’; ‘tettleg vagy
hallgatólagosan támogat ‹valakit›’. – szekundáns: ‘‹régen›
párbajsegéd’; ‘edzőpartner, tanácsadó ‹pl. sakkversenyző mellett›’.
A latin secundare (‘elősegít’) származékai a secundus (‘második;
követő, kísérő’) nyomán; eredetéről lásd szekund. Lásd még
konzekvens, szekunder, szekvencia.
szekunder – ‘másodlagos, más hatására keletkezett’: szekunder
mágnesség; ‘mellékes, nem elsőrendű fontosságú’.
A német sekundär átvétele; forrása a francia secundaire, a latin
secundus (‘második’) késő latin secundarius származékának a
folytatója. Lásd még szekund, szekundál, szekvencia.
szekurit – ‘szilánkmentesen törő biztonsági üveg’.
Német márkanév (Sekurit) a latin securus (‘biztos, biztonságos’)
nyomán, a se(d)- (‘félre’) és cura (‘gond’) elemekből, az
anyagneveknél gyakori -it képzővel (mint grafit, hematit). Lásd
még szekus.
szekus – ‘a pártállami idők román állambiztonsági
titkosszolgálatának a tagja’.
A román Securitate (tkp. ‘biztonság’) köznyelvi rövidített secu
alakjából; a román szó a latin securitas, securitatis (‘biztonság’)
folytatója, eredetéről lásd szekurit.
szekvencia – ‘zenei motívum ismétlései más-más hangfokon’; ‘a
mise változó részeinek egyike a gregorián énekben’; ‘a szerkezeti
részek kapcsolódási rendje ‹valamely rendszerben›’; ‘sorozat’.
Latin szó (sequentia) a sequi (‘követ, sorban következik’)
folyamatos melléknévi igenévi sequens, sequentis alakjából. Lásd
még konzekvens, szekund, szekundál, szekunder, szvit.
szel – ‘szeletbe vág’; ‘hasít ‹pl. hajó vizet›’. Származékai: szelet,
szeldel, szeldes, szelvény.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul szil-, osztják szülte (‘szel,
felvág’), cseremisz sela (‘hasít’), finn säliä (‘szel’).
szél1 – ‘levegő mozgása a szabadban’; ‘bélgáz’; ‘agyvérzés’:
megütötte a szél. Származékai: szeles, szeleskedik, szellő,
szellőzik, szellőzés, szellőztet, szellős, szellet, szellent.
Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: csuvas sil, oszmán, azeri
yel, tatár jil (‘szél’). Az átvett ócsuvas szó *sel, szel lehetett. A
szélütés abból az ősi babonás hiedelemből ered, hogy a szélben
rontó lények, betegséget okozó démonok (is) mozognak (lásd
szélhüdik).
szél2 – ‘kiterjedt tárgynak, területnek az oldalához, határához közel
eső része’; ‘szegély’; ‘‹régebben› szélesség’: széle, hossza egy.
Származékai: széles, szélesség, szélesít, szélesül, szélesítés,
széled, széltében, szélről, szélső, szélsőség, szélsőséges.
Ősi örökség az ugor korból: vogul szél, osztják szil (‘oldal, szél’).
Lásd még szét.
szeladon – ‘érzelgős udvarló’; ‘szoknyabolond’.
A francia d’Urfé L’Astrée című pásztorregényének hőséről,
Celadonról.
szeleburdi – ‘kapkodó, hirtelen, meggondolatlan’.
A szó első eleme nyilván a szél 1 főnévvel kapcsolatos, akárcsak
ennek szeles (‘szélként rohangáló’) származéka. A -burdi szóelem
eredete bizonytalan; a ~ talán a szó korábbi szeleverdi (‘szelet
verő, csapó’) változatának módosult alakja, esetleg a purdé
beleértésével.
szelektál – ‘válogat, kiválogat’. – szelektív: ‘válogató, különválasztó,
csak a kiválasztott adó jeleit fogó’. – szelektivitás: ‘szelektáló
képesség’. – szelektor: ‘magtisztító és válogató gép’;
‘híradástechnikai berendezés választóeleme’. – szelekció:
‘kiválogatás’; ‘(természetes) kiválasztódás’.
Nemzetközi szócsalád a latin seligere, selectum (‘kiválogat’) igéből,
a se(d)- (‘félre, szét’) és legere (‘szed, gyűjt, olvas’) elemek
alapján.
szelemen – ‘gerenda a tetőszerkezetben’.
Szláv eredetű szó: horvát, szlovén sleme, szlovák slemeno
(‘hegygerinc, tetőgerenda’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő hang oldotta fel. A szóvégi -n arra vall, hogy egy ősi,
nazális e-re végződő szláv alak került nyelvünkbe.
szelén – ‘nem fémes kémiai elem, fotocellákban alkalmazzák’.
Latin nevén selenium a görög szelené (‘hold’) szóból. Lásd még
szelenográfia.
szelence – ‘kisebb díszes, fedeles doboz’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát slanica, szlovén, szlovák solnica
(‘sótartó, sóraktár’), ezek a sol (‘só’) származékai. A magyar
szóalak a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő feloldásával
és a két nyílt szótagos tendencia jegyében alakult. Ennek során
*szalonca-féle alak volna várható: slanica  szalanica  szalonca;
a magas hangrendűségbe való átcsapás alkalmasint a kemence,
medence s hasonló szavak analógiás hatásának tulajdonítható.
szelenográfia – ‘a Hold leíró földrajza’.
Tudományos szakszó a görög szelené (‘hold’) és graphó (‘leír’)
elemekből, a geográfia mintájára. Lásd még szelén.
- 336 - oldal
szelep – ‘folyadék vagy gáz áramlását szabályozó, nyíló és záródó
szerkezet’. Származékai: szelepes, szelepel.
Nyelvújítási alkotás a szél1 szel- tőalakjából, az akkoriban kedvelt
denominális -p képzővel (mint szerep, telep, ülep). Mintája a
középkori latin ventile (‘szelep’) volt, a német, angol ventil forrása,
amely a ventus (‘szél’) szóból ered.
szélhámos – ‘mások félrevezetéséből hasznot húzó (személy)’.
Származékai: szélhámosság, szélhámoskodik.
A szó a szél2 és hám1 összetételből ered, s eredetileg olyan lóra
értődött melléknévként, amely a hám széléhez kötve futott a kocsit
ténylegesen húzó ló vagy lovak mellett. Mai jelentése ‘csak
látszatra húzó’  ‘a munkát imitáló, lógós’  ‘másokat
megtévesztő, félrevezető’ úton alakult ki. Belejátszhatott ebbe a
folyamatba a más eredetű széltoló (‘felelőtlen, megbízhatatlan
alak’) rokon hangzása és értelme is.
szélhűdik – ‘megbénul’: szívszélhűdés, agyszélhűdés.
A ma már önállóan nem használatos ~ ige denominális képzés a
szél1 főnévből, a bűnhődik, hírhedik (lásd hírhedt), kárhozik,
sebhedik (‘sebesül’) szavakkal analóg módon. Korai jelentése
‘felbőszül, őrjöng’ volt, mai értelmét a nyelvújítás korában kapta;
erről bővebben lásd hűdés.
szelíd – ‘vadság és durvaság nélkül való, békés, nyájas’; ‘kezes, az
emberhez szokott ‹állat›’; ‘enyhe, mérsékelt’. Származékai:
szelídség, szelídít, szelídül.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
szelindek – ‘nagy testű, erős vadászkutya’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák slednik
(‘nyomkövető vadászkutya’), a szláv sled (‘nyom’) származéka a
denominális -nik képzővel, amely bajnok, pohárnok s hasonló
szavaink képzőjének előzménye. A ~ forma a szóeleji
mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő feloldása és hangátvetés
útján alakult ki: slednik  szelednik  szelendek  szelindek.
szellem – ‘természetfölötti, testtelen képzelt lény’: gonosz szellem;
‘halott ember visszajáró lelke, kísértet’: szellemidézés; ‘alkotó
elme, értelem’: az emberi szellem diadala; ‘(uralkodó) felfogás,
közgondolkodás’: korszellem, szellemtörténet; ‘belső tartalom,
lényeg’: a törvények szelleme; ‘ötletesség, elmeél’: csupa szellem
a szava. Származékai: szellemes, szellemesség, szellemtelen,
szellemi, szellemiség, szellemeskedik.
Nyelvújítási szó, Kazinczy alkotása a szél1 szellő, illetve régi szellet
származékainak tövéből, az ugyancsak újsütetű elem, kellem s
hasonló szavak mintájára. A szellet eredetileg ‘lélek’ értelmű volt.
szem – ‘a látás szerve’; ‘nézés, tekintet’: tartsd rajta a szemed;
‘gabonafélék magja, fürtös gyümölcsök egy bogyója’: zabszem,
szőlőszem; ‘gömbölyded tárgyak egy darabja’: porszem, egy szem
krumpli, kavics. Származékai: szemes, szemel, szemez, szemzés,
szemző, szemcse, szemcsés, szemcséz, szemel, szemelget,
szemtelen, szemtelenkedik, szemelvény, szemelvényes, szemész,
szemészet.
Ősi örökség az uráli korból: vogul, osztják szem, mordvin selme,
finn silmä, szamojéd seime (‘szem’). Az uráli alapforma *silme
lehetett; az ugor nyelvekben lm  mm hasonulás, majd mm  m
rövidülés állt be. A fenti két utolsó jelentés alaki hasonlóság alapján
fejlődött ki. Lásd még sömör, személy, szemenszedett, szemérem,
szemerkél, szemernyi, szemlél, szemölcs, szemöldök.
szemafor – ‘karos vasúti jelző a térköz biztosítására’. Mesterséges
szó a görög széma (‘jel’) és phorosz (‘hordozó’) elemekből, az
utóbbi a phoreó (‘hordoz’) ige alapján. Lásd még szemantika.
szemantika – ‘jelentéstan’. – szemiotika: ‘a jel és a jelrendszerek
tudománya’.
Nyelvtudományi szakszavak a görög szémantikosz (‘jelentéssel
bíró’), illetve szémeion (‘jel, jelzés’) nyomán, a szémainó (‘kijelöl’),
illetve szémeioó (‘megjelöl’) igékből; forrásuk a széma (‘jel’). Lásd
még szemafor.
személy – ‘ember, egyén’: több személyre való; ‘drámai mű alakja’:
játszó személyek; ‘egyedi mivolta, énje ‹valakinek›’: megállapodtak
az elnökjelölt személyében; ‘ige cselekvője a beszélőhöz való
viszonyában’: többes szám harmadik személy; ‘jogviszony alanya’:
természetes vagy jogi személy; ‘személyvonat’: a nyolc tizenötös
személlyel jövök. Származékai: személyes, személyeskedik,
személytelen, személyi, személyiség, személyzet, személyzetis,
személynök.
A szem származéka kicsinyítő, illetve ellátottságot kifejező
denominális -ly képzővel (mint pl. lapály). A ~ fogalmát más
nyelvekben is fejezik ki valamely testrésszel, az oroszban pl. a lico
(‘személy’) eredeti jelentése ‘arc.’
szemenszedett – ‘‹régen› válogatott’: be is boronálnám
szemenszedett gyönggyel (népdal); ‘aljas, hitvány’: szemenszedett
hazugság.
A szó eredeti jelentése ‘szemen(ként) szedett’, tehát ‘válogatott’; a
szemenszedett hazugság is elsőként így értődött: ‘külön-külön, az
első szótól az utolsóig valótlan’. Lásd még szem.
szemereg – lásd szemerkél
szemérem – ‘szégyenlősség, ösztönös szégyenérzet az illembe és
szokásokba ütköző dolgokkal kapcsolatban ‹különösen a nemi
a achát
szférában›’; ‘‹szépítőleg› külső nemi szerv’: A te atyádnak
szemérmét föl ne fedd (Móz3 18,7). Származékai: szemérmes,
szemérmetes, szemérmetlen, szemérmetlenség, szemérmeskedik,
szemérmetlenkedik.
Bizonytalan eredetű szó; valószínűleg a szem származéka, amit a
szemérmetlen és arcátlan szavak azonos értelme is sugall, de
formailag talányos. Ilyen képzésre nem ismerünk példát; ha -érem
eleme összetételi tag, akkor ez ismeretlen szó.
szemerkél – ‘apró cseppekben hullik’; van szemereg alakváltozata
is.
Mindkét alak gyakorító képzés egy önállóan nem élt *szemer
(‘szemenként esik’) igéből, amely a szem főnév származéka annak
‘gabonaszem, szőlőszem, porszem’ jelentése alapján; hasonlóképp
lett a háborog a hab (‘hullám’) főnévből.
szemernyi – ‘igen kis mennyiségű, parányi’.
Alapszava, a szemer nyelvújítási alkotás a szem (‘gabonaszem’)
szóból, az agyar, meder és hasonló szavak végéről önkényesen
elvont -r képzővel. Bugát Pál leleménye a latin granum
(‘gabonaszem’) magyarítására ennek ‘gyógyszerészi súlymérték’
(0,073 gramm) jelentésében; mára csak mértékképzővel alakult ~
származéka maradt fenn.
szemeszter – ‘tanulmányi félév’
A német Semester átvétele; forrása a latin semestris, eredetibb
alakban semenstris (‘félévi’) a sex (‘hat’) és menstruus (‘havi’)
elemekből; az utóbbi eredetéről lásd menstruál. Lásd még
trimeszter.
szemét – ‘piszok, hulladék’; ‘szemétrakás’: a szemétre vetett fazék;
‘hitvány, aljas (ember)’ te szemét, szemét alak.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén smet, szlovák šmet
(‘hulladék, piszok’). A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő hang oldotta fel; a második szótagban pótlónyújtás
következett be.
szemfényvesztés – ‘csalás, bűvészi mesterkedés, hókuszpókusz’:
Ha most feltámadna s eljőne közétek, / Minden dolgát
szemfényvesztésnek hinnétek (Arany). Kapcsolt szó:
szemfényvesztő.
A szemfény, szeme fénye azt jelenti: ‘látás’, a veszt ige eredeti
értelme pedig ‘megöl, elpusztít, tönkretesz’. A csaló, illetve a
bűvész „megrontja látásunkat”, elvakít, elkápráztat, amikor
trükkjét bemutatja.
szemi- – ‘‹tudományos szavak előtagjaként› fél, félig’:
szemikonduktív (‘félvezető’), szemilaterális (‘féloldali’),
szemipermeábilis (‘féligáteresztő’).
A latin semi- (‘fél’) oldalági rokona a görög hémi- (lásd hemiszféra).
Az utótagokra nézve lásd konduktor, laterális, permeábilis.
szeminárium – ‘katolikus papnevelő intézet’; ‘egyetemi
tanulócsoport, ennek keretében végzett gyakorlat a tananyag
elmélyítésére’; ‘‹a pártállami időkben› a marxista alapismeretek
oktatása előadások és megbeszélések sorozatában’. – ‘a legnagyobb erkölcsi megbecsülésre méltó’: a haza szent ügye;
szeminarista: ‘katolikus papnövendék’; ‘egyetemi szeminárium
résztvevője’.
Nemzetközi szócsalád a latin seminarium (‘faiskola, nevelő intézet’)
nyomán, a semen, seminis (‘vetőmag’) szóból.
szemita – lásd antiszemita
szemlél – ‘figyelmesen néz, vizsgál’. Származékai: szemlélet,
szemléletes, szemléltet, szemlélődik, szemlélődés, szemle,
szemléz.
A szem származéka a denominális -lél képzőegyüttessel (mint
gyomlál, kémlel, számlál). A szemle nyelvújítás kori elvonás (mint
eszme, irka az eszmél, irkál igékből).
szemölcs – ‘bibircsók, kemény dudor a bőrön’. Alakváltozatok:
szömőcs, szömörcs, szemölcsök, szemölcsény, szömörcső sömörcs,
szimőcs stb.
A szem származéka ‘gabonaszem’ jelentésében, kicsinyítő -cs
képzővel; az -l utólagos járulékhang, mint a hold1 vagy a boldog,
bölcs szavakban. Az elnevezés a dudor és a termésszem
hasonlóságán alapszik.
szemöldök – ‘a szem fölött növő ív alakú szőrzet a homlokon’.
Bizonyára a szem származéka, de képzésmódja talányos. A
végződése a szándék, ajándék ritkább szándok, ajándok formáiban
található képzővel lehet azonos, de mivel ezek deverbálisak, egy
*szemel igét kell feltennünk szótőként, s ezt nehéz értelmezni. Még
kevésbé valószínű, hogy az -öldök szórész összeteli utótag volna.
szén – ‘‹régebben› parázs’: Ha ki akar látni olthatatlan szenet, /
Nezsze az én véghetetlen szerelmemet (Balassi); ‘faszén’; ‘kőszén’;
‘az élet szempontjából a legfontosabb kémiai elem, a gyémánt és
grafit anyaga’. Származékai: szenes, szenesedik, szenel, szenelő.
Feltehetőleg ősi örökség a finnugor korból: vogul seni, cseremisz
sen, finn sieni (‘taplógomba’). A magyar szó jelentésköre nyelvünk
külön életében alakult ki annak alapján, hogy a tűzcsiholáskor
keletkezett szikrától a taplón kis parázsló folt keletkezik, s ennek
fújásával lehet tűzgyújtáshoz való parazsat éleszteni; ez a módszer
néhány nemzedékkel ezelőttig használatos volt. Az elparázslott
famaradék kapta a ‘faszén’ értelmet, amely anyagot sokáig
kizárólagosan használtak fémolvasztáshoz; utóbb a jelentés átment
- 337 - oldal
a hasonló célra (is) használt kőszénre.
széna – ‘lekaszált és megszárított fű’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák seno. A magyar
szóvég nyíltabbá vált, az első szótag magánhangzója a hangsúlyos
helyzetben nyúlt meg.
szenátus – ‘az előkelők államtanácsa az ókori Rómában’; ‘‹egyes
államokban› a kétkamarás parlament felsőháza’; ‘‹régebben›
szabad királyi városok tanácstestülete’. – szenátor: ‘a szenátus
tagja’.
Latin történelmi szakszók (senatus, senator) a senex, senis (‘öreg’)
nyomán, a ~ tehát eredetileg ‘vének tanácsa’ volt, mint a görög
geruszia. Lásd még szenilis, szenior.
szende – ‘naiv, szemérmes’. Főnévként is: drámai szende (‘naiv fiatal
lány mint szereptípus, mint ilyen szerepeket játszó színésznő’).
Nyelvújítási szó, a szendereg vélt tövének az elvonása; Toldy
Ferenc vagy Szemere Pál alkotta, eredetileg ‘higgadt’, illetve enyhe
jelentéssel.
szendereg – ‘könnyű álommal alszik’. Származékok és kapcsolt
szavak: szendergés, szender, (el)szenderül, (el)szenderít.
Ismeretlen eredetű szócsalád egy vélhető igei *szender alapszóból.
Lásd még szende.
szendvics – ‘hideg húsfélével, sajttal megrakott kis kenyérszelet’;
‘‹eredetileg› ilyesféle ételnemű két vékony kenyérszelet között’.
Nemzetközi szó az angol sandwich nyomán, az eredetiéhez közel
álló kiejtésben (pontosan [szendvidzs]). Sandwich gróf, John
Montagu nevéből ered, aki olyan szenvedélyes kártyás volt, hogy
még a vacsorához sem kelt fel, a húst a kártyaasztalhoz kérte két
kenyérszelet között.
szenilis – ‘aggkori elbutulásban szenvedő’. – szenilitás: ‘aggkori
elmegyengeség’.
Orvosi szakszavak a latin senilis (‘öreges’) nyomán, a senex, senis
(‘öreg’) szóból. Lásd még szenátus, szenior.
szenior – ‘a család legidősebb férfitagja’; ‘korelnök, egy közösség
legidősebb tagja’; ‘felnőtt korú sportoló’; ‘‹régen› főiskola vagy
kollégium ifjúsági elnöke’; ‘‹melléknévként régebben, teljes névvel
együtt› idősebb, idősb’: Keresztes Aurél szenior. – szeniorátus;
‘öröklési rend, amely szerint a birtokot vagy rangot nem a
leszármazott, hanem a család legidősebb élő férfi tagja örökli’; ‘a
szeniori tiszt, méltóság’.
A latin senior a senex, senis (‘idős, öreg’) középfoka. A kor egyben
tisztelet és tekintély forrása, a senior a késő latinban tiszteletet
kifejező megszólítássá lett, aminek nyomát őrzik az utódnyelvek:
olasz signore, spanyol seńor, portugál senhor, francia (mon)sieur
(‘uram’), valamint a monsignore, monseigneur, sir, sire szavak.
Lásd még szenátus, szenilis.
szent – ‘az istenivel, a vallási értékekkel kapcsolatos’: szent hely,
szent időszak; ‘Istennek szentelt’: szent könyv, szentírás; ‘halála
után az egyház által tökéletes életűnek nyilvánított’: Szent László;
‘‹főnévként› példaadó életéért az egyház által kanonizált személy’:
a szentek élete. Származékai: szentség, szentséges, szentel,
szentelő, szentelés, szentes, szenteskedik, szenteskedés, szentesít,
szentély.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén svet, szlovák sväty. A
magyarba egy igen régi, még nazális -et tartalmazó, kb. [szvent]
ejtésű déli szláv szó kerülhetett, amelyből a szóeleji mássalhangzó-
torlódás miatt a v kiesett, akárcsak a szabad esetében.
szentencia – ‘bölcs mondás, mely általános igazságot vagy erkölcsi
alapelvet fejez ki’; ‘ítélet, végzés, megfellebbezhetetlen döntés’. –
szentenciózus: ‘velős, magvas, tömör ‹kijelentés›’.
A latin sententia (‘határozat, ítélet, jeles mondás’) a sentire (‘érez,
vél, belát’) ige származéka. Lásd még konszenzus, szentimentális,
szenzáció, szenzibilis, szenzitív, szenzuális.
szentimentális – ‘érzelmes’; ‘érzelgős, szenvelgő’; ‘a
szentimentalizmusra jellemző, azon alapuló’. – szentimentalizmus:
‘az érzelmek szabadságát hirdető irodalmi irányzat a 18. század
végén és a 19. század elején’; ‘érzelgősség, szenvelgés’.
Irodalomtörténeti szakszavak az angol sentimental nyomán, amely
a középkori latin sentimentum (‘érzelem’) szóra, a latin sentire
(‘érez’) származékára megy vissza a francián keresztül. A
magyarba a német közvetítette (sentimental), a szó latinos
végződést kapott. Lásd még konszenzus, szentencia, szenzáció,
szenzibilis, szenzitív, szenzuális.
szenved – ‘testi vagy lelki kínt érez’; ‘károsodik’: kárt szenved; ‘baj
éri’: sérülést szenved; ‘eltűr, elvisel’: nem szenvedhetem a képét;
‘‹ki- igekötővel › meghal’. Származékai: szenvedés, szenvedő,
szenvedély, szenvedélyes.
Ismeretlen eredetű szócsalád; alighanem az ugyancsak ilyen
eredetű senyved alakváltozata. Lásd még szenveleg, szenvtelen.
szenveleg – ‘mesterkélten viselkedik’; ‘tettet, színlel ‹gyengéd
érzelmeket, szánalmat›’.
Nyelvújítási alkotás a szenved igéből, a téved  tévelyeg szópár
mintájára; az is lehet, hogy az igéből akkoriban elvont szenv tő
(mint pl. a rokonszenv szóban) alakulata, és inkább az érzeleg,
tetszeleg volt a mintája.
a achát
szenvtelen – ‘érzéketlen, közönyös’.
Nyelvújítási szóalkotás a szenved akkoriban elvont szenv
származékából (mint pl. a rokonszenv szóban), fosztó képzővel.
szenzáció – ‘feltűnést keltő esemény, érdekes hír, izgalmat keltő
dolog’; ‘‹az élettanban› érzékelés’.
A német Sensation átvétele; forrása a francia sensation (‘érzet,
érzékelés, izgalom’), a késői latin sensatio folytatója a latin sensus
(‘érzék’) alapján, a sentire, sensum (‘érez, észlel’) igéből. Lásd még
konszenzus, szentencia, szentimentális, szenzibilis, szenzitív,
szenzuális.
szenzibilis – ‘érzékeny, finom érzésű, fogékony’. – szenzibilitás:
‘érzékenység, fogékonyság’. – szenzibilizál: ‘érzékenyít, (fényre)
érzékenyebbé tesz ‹pl. fotóanyagot›’.
Tudományos szakszócsalád a latin sensibilis (‘érzékeny’) nyomán, a
sentire, sensum (‘érez’) igéből. Lásd még konszenzus, szentencia,
szentimentális, szenzáció, szenzibilis, szenzitív, szenzuális.
szenzitív – ‘érzékeny, finom idegzetű’; ‘kényes’. – szenzor: ‘érzékelő
‹műszer, eszköz›’; ‘hő- vagy fényhatásra működésbe lépő
kapcsoló’.
Tudományos szakszavak a latin sensus (‘érzék, érzet’) nyomán, a
sentire, sensum (‘érez’) igéből. Lásd még konszenzus, szentencia,
szentimentális, szenzáció, szenzibilis, szenzuális.
szenzuális – ‘érzéki, érzékekkel felfogott’; ‘az érzékekre vonatkozó’.
– szenzualizmus: ‘ismeretelméleti irányzat, amely egyedül az érzéki
tapasztalatot tartja a megismerés forrásának’. – szenzualista: ‘a
szenzualizmus híve’.
Tudományos szakszócsalád a latin sensus (‘érzék, érzet’) nyomán,
a sentire, sensum (‘érez’) igéből. Lásd még konszenzus, szentencia,
szentimentális, szenzáció, szenzibilis, szenzitív.
szenny – ‘piszok’. Származékai: szennyes, szennyez, szennyező,
szennyezés, szennyeződik.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy a szócsalád alapja a
szennyes, a szenes (‘széntől bepiszkolódott’) alakváltozata, és a ~
utólagos elvonás. A magyarázat gyengéje, hogy a szennyes
évszázadokkal korábbról adatolható, mint a feltételezett előzmény,
a szenes.
szép – ‘tetszést keltő, a látás és hallás számára gyönyörködtető’;
‘derék, tetszetős’: szép eredménnyel vizsgázott; ‘négy
nemzedékkel idősebb’: szépapa, szépanya. Származékai: szépség,
szépséges, szépül, szépít, szépítget, szépítkezik, szépeleg.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy finnugor örökségünkhöz
tartozik: finn seppä (‘kovács, mester, ügyes’), lapp cseppe (‘ügyes,
leleményes’). Ha a távoli rokon nyelvekből vett példák helytállóak,
a magyarban ‘ügyes’  ‘tetszetős’ jelentésfejlődés ment végbe.
Az eredetibb alak szep volt, ahogy a középfokú szebb tanúsítja; a ~
pótlónyúlással állt elő. A szépapa a ~ ritkább ‘nagy’ jelentésére
alapul (pl. szép kort ért meg), és így a nagyapa párhuzamosa;
pontos értelme ma is bizonytalan, hogy pl. a szépapa az ükapának
a szülője vagy a gyereke-e. Lásd még szépszerével.
szeparál – ‘elkülönít, elválaszt’. – szeparáció: ‘elkülönítés’. –
szeparatizmus: ‘különválásra, elszakadásra irányuló politikai
törekvés’. – szeparatista: ‘a szeparatizmus híve’; ‘‹melléknévként›
elszakadásra törekvő’. – szeparátor: ‘a tej fölözését végző
centrifuga’: tejszeparátor; ‘a belé helyezett anyagot összetevőire
szétválasztó berendezés’.
Nemzetközi szócsalád a latin separare, separatum (‘elkülönít,
szétválaszt’) nyomán, a se(d)- (‘széjjel’) és parare (‘készít’)
elemekből. Lásd még szeparé.
szeparé – ‘elkülönített fülke, box, szoba ‹vendéglátó- vagy
szórakozóhelyen›’.
Francia szó, a chambre séparée (‘elkülönített szoba’) kifejezés
önállósult második eleme a séparer (‘elkülönít’) igéből; ez a latin
separare folytatója, eredetéről lásd szeparál.
szepeg – ‘sírásra készen, csukladozva és szaggatottan lélegzik’.
Származéka: (meg)szeppen.
Hangutánzó eredetű szó, a kapkodó légzést imitálja.
szeplő – ‘apró barnássárga folt arcbőrön, az orr körül’; ‘(kisebb) folt a
becsületen’. Származékai: szeplős, szeplőt(e)len, (meg)szeplősít.
Alighanem ótörök eredetű: üzbég, kirgiz, kun szepkil (‘szeplő’).
Ezek egy szep- (‘hint, szétszór’) ige származékai. Olyan szóalakot
(*szeplig vagy *sziplig), amely a ~ előzménye lehetne, nem sikerült
kimutatni az ótörök nyelvekben, de létezhetett.
szépszerével – ‘békés úton, erőszak nélkül’.
A szép és a szer szavak jelzős kapcsolatából ered, az előbbi itt ‘jó,
kellemes’ jelentésében szerepel. Volt szépszerén, szépszerint
változata is.
szepszis – ‘vérmérgezés’. – szeptikus: ‘vérmérgezésre utaló’;
‘gennyes, fertőzött’.
Orvosi szakszavak a görög szépszisz (‘rothadás, felbomlás,
üszkösödés’) és széptikosz (‘rothadást okozó’) szavak nyomán;
forrásuk a szépó (‘rothad, bomlik’) ige. Lásd még antiszeptikus.
szeptember – ‘az év kilencedik hónapja’.
A latin September átvétele; ennek septem (‘hét’) számnévi eleme
arra utal, hogy korábban az eredetileg márciussal kezdődött év
hetedik hónapja volt.
- 338 - oldal
szeptett – ‘hét hangra vagy hangszerre írt zenemű’; ‘az ilyen művet
előadó együttes’.
A német Septett átvétele, amely a duett mintájára képződött a latin
septem (‘hét’) számnévből. Lásd még szeptim.
szeptim – ‘zenei skála hetedik hangja’; ‘az alaphang és a hetedik
hang közötti hangköz’; ‘e két hang együttes megszólaltatása’:
szeptim akkord.
Zenei szakszó a latin septimus (‘hetedik’) nyomán, a septem (‘hét’)
számnévből. Lásd még szeptett.
szer – ‘eszköz, szerszám’: tornaszer; ‘(ható)anyag’: vegyszer,
gyógyszer; ‘mód, rend’: szerét ejti, szert tesz rá; ‘falurész, utca,
házsor’: az alsó szeren, Pityerszer. Származékai: szertelen,
szertelenség, szertelenkedik,
Ősi örökség az uráli korból: vogul szir (‘mód, állapot’), osztják szir
(‘nemzetség’), cseremisz szer (‘lelkület, mód, szokás’), szamojéd
ser (‘módon, -képpen’). Az alapjelentés ‘sor’ lehetett, ebből térbeli,
majd időbeli elrendeződés felé bővült. A magyar ~ ‘kapcsolódás,
társulás’ értelemmel egészült ki. Gazdag szócsalád alapja lett, lásd
fészer, fűszer, szépszerével, szerel, szerelem, szerep, szerez,
szerint, szerkezet, szerte, szerv, szerzet, szoroz; belőle ered
továbbá a -szor, -szer, -ször rag és a képzőféle -szerű utótag. Lásd
még sor.
szeráf – ‘hatszárnyú, angyalszerű lény a zsidó és keresztény
mitológiában’.
Nemzetközi szó a héber többes szeráphim nyomán, amely a
szaraph (‘ég’) igéből származik, tehát ‘lángként lobogók’.
szeráj – ‘a szultán vagy előkelő úr palotája’; ‘hárem’.
A perzsa szaraj (‘ház, udvar’) oszmán-török saray, seray
származékának átvétele nyelvünkben. Fenti második jelentésében
a 18. század végén, európai nyelvekből (német, francia, olasz)
kölcsönöztük újra.
szeraszkier – ‘a régi török hadsereg főparancsnoka,
hadügyminiszter’.
A török serasker átvétele a perzsa szer (‘fej’) és az arab aszker
(‘hadsereg’) elemekből.
szerb – ‘balkáni szláv nép tagja, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e
néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
A nép saját megnevezéséből: főnévi srb, melléknévi srpski,
amelynek jelentése ‘nagycsaládhoz tartozó (személy)’. Mivel
nálunk e népre a rác megnevezés járta, a ~ aránylag friss
jövevény, alighanem a latin Serbus, Servius a forrása.
szerda – ‘a hét harmadik napja’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát srijeda, szlovén, sreda, szlovák
streda (‘szerda’). A szó voltaképpeni jelentése ‘közép’, a korábbi,
vasárnappal kezdődött hét középső napjára utal; ezt teszi
egyébként a német Mittwoch (tkp. ‘hétközép’) is. A szláv szó végső
soron a srdce (‘szív’) származéka. A magyar szóban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást a r áthelyeződése oldotta fel. Lásd még
szeredás.
szerecsen – ‘néger’; ‘‹régebben› mór, arab’.
Az olasz saraceno (‘arab, mohamedán’) északolasz seresin
formájának átvétele a második s affrikálódásával. Forrása a latin
saracenus, illetve előzménye, a késői görög szarakénosz, amely az
arab sarkín (‘napkeleti’) származéka a sark (‘kelet’) szóból, végső
soron a saraka (‘felkel’) igéből.
szeredás – ‘fedeles szőr tarisznya’.
A szerda származéka a szóbelseji mássalhangzó-torlódás
feloldásával; arra utal, hogy régebben szerdán tartották a
hetivásárt, s arra ilyen tarisznyában vitték az elemózsiát a
vásározók.
szerel – ‘‹főleg fel- igekötővel › a szükséges dolgokkal ellát’;
‘szerkezet, gép összeállításával, javításával foglalatoskodik’;
‘‹labdarúgásban› az ellenfél támadó játékosától elkaparintja a
labdát’. Származékai: szerelő, szerelés, szerelék.
A szer főnév nyelvújítási származéka az alapige régebbről adatolt
‘felszerelés, valamihez tartozó dolog’ jelentése alapján.
szerelem – ‘szeretet’: szerelmes brátim (Halotti Beszéd);
‘szenvedélyes és érzéki vonzódás’. Származékok és kapcsolt
szavak: szerelmes, szerelmetes, szerelmi, szerelmeskedik,
szerelmeskedés, szeret, szeretet, szerető, szeretkezik, szeretkezés.
A szócsalád valószínű alapja a szer, amely legkorábban igenévszó
volt, igeként ‘társul, kapcsolódik’ jelentéssel. A ~ olyan képzés,
mint a félelem, türelem; ez és a szeretet sokáig azonos értelmű
szavak voltak, és csak néhány száz éve rögzült véglegesen mai
jelentéskülönbségük.
szerenád – ‘éji zene’; ‘több tételes, könnyed zenemű kisebb
zenekarra’.
A francia sérénade átvétele német közvetítéssel; forrása az olasz
serenata a serenare (‘felderít, felvidít’) nyomán, tehát ‘vidító zene’;
jelentésébe belejátszik ezek kívül a sereno (‘derült ég’), mindezek a
latin serenus (‘derült, világos’) származékai, valamint a sera
(‘este’) a latin serus (‘késő’) nyomán.
szerencse – ‘‹eredetileg› sors, véletlen’: jó szerencse, balszerencse;
‘a véletlen kedvező fordulata’. Származékai: szerencsés,
szerencsétlen, szerencsétlenség, szerencsétlenkedik, szerencséltet.
a achát
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát sreća, szlovén sreča (‘sors,
szerencse’). A szláv szavak eredeti jelentése ‘(össze)találkozás’,
ebből lett ‘az események találkozása’, azaz ‘véletlen’. A ~ igen
korai, a 11. század előtti átvétel egy *szrencsa hangzású alakból,
nazális magánhangzóval; ebből a szóeleji mássalhangzó-torlódás
ejtéskönnyítő feloldása és hangrendi illeszkedés formálta ki a ~
alakot: szrencsa  szerencsa  szerencse. Az eredetileg
értéksemleges szavak hajlamosak idővel pozitív jelentést fölvenni,
mint pl. a (jó vagy rossz) minőség is, amely a minőségi áru vagy
garantáljuk a minőséget kifejezésekben csakis jó minőségként
értődik.
szerény – ‘nem dicsekvő, visszahúzódó’; ‘igénytelen, kevéssel
beérő’; ‘nem nagy méretű, összegű, jelentőségű’. Származékai:
szerénység, szerénykedik.
Nyelvújítási szóalkotás Kazinczy Ferenctől a szer főnévből, annak
‘mód, mérték’ jelentése alapján, a fösvény, kemény, serény szavak
végéről elvont képzővel; modellje a latin modestus (‘szerény’)
lehetett, amely szintén ‘mód’ jelentésű szó (modus) származéka.
szerep – ‘színműben egy alak megformálása, a hozzá tartozó
szöveg’: már tudja a szerepét; ‘sajátos feladatkör, rendeltetés’: mi
lesz ebben az én szerepem?; ‘megjátszott magatartás’: csak
szerepet játszik. Származékai: szerepel, szereplő.
Nyelvújítási alkotás a szer főnévből, az alap, telep, terep s hasonló
szavak végződésével.
szeret – lásd szerelem
szerez – ‘munkával, utánajárással, fizetség ellenében tulajdonává
tesz, hozzájut’; ‘hozzájuttat, részesít’: nagy örömet szereztél neki;
‘megegyezés útján létrehoz’: békét szerzett a szomszéd országgal;
‘alkot, teremt ‹zenét›’: zenéjét szerezte Erkel Ferenc. Származékai:
szerzés, szerző, szerzőség, szerződés, szerződik, szerződtet,
szerzemény.
A szer névszó származéka denominális -z képzővel, az alapigének a
sorba rendezéshez, összeillesztéshez kapcsolódó jelentésköre
szerint; a szerződik is úgy értendő, hogy a felek egymáshoz
illesztik, összhangba hozzák feltételeiket. Lásd még szerzet.
széria – ‘sor, sorozat’. – szeriális: ‘hangok előzetesen kiválogatott
sorára felépülő ‹zene›’.
A latin series (‘sor, lánc’) származéka a serere (‘illeszt, összefűz’)
igéből; a német Serie közvetíthette a magyarba, ahol latinosnak
vélt ~ alakját kapta.
szerint – ‘‹valaminek› megfelelően’: az előírások szerint; ‘‹valamire›
tekintettel’: nagyság szerint sorakozzatok; ‘‹közlés, értesülés
alapján›’: a rendőri közlemény szerint.
Korábbi szerént alakja jelzi, hogy a szer birtokos személyjeles
alakjából -n határozóraggal alakult ki nyomósító -t raggal, az
alapszó ‘mód’ jelentése nyomán.
szerkezet – ‘egymással összefüggő (alkat)részek összessége
építményben, gépezetben’: a ház, a motor szerkezete; ‘természeti
vagy társadalmi alakulat részeinek egymáshoz való kapcsolódási
módja’: az emberi test, az állam szerkezete; a nyelv vagy szellemi
alkotás alkotóelemeinek elrendeződése, felépítése:
mondatszerkezet, drámai szerkezet. Származékok és kapcsolt
szavak: szerkezeti, szerkeszt, szerkesztő, szerkesztés,
szerkesztőség.
A ~ deverbálisan képzett főnév az önmagában elavult szerkeszik,
szerkezik (‘társul, kapcsolódik, illeszkedik’) igéből; ez utóbbi a szer
származéka a kölcsönösséget jelző, denominális -kezik
képzőegyüttessel (mint pl. barátkozik), az alapszó ‘mód’ jelentése
nyomán.
szerológia – ‘szérumtan’.
Orvosi szakszó a latin serum (‘savó’) és a görög logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemekből. Lásd még szérum.
szerpentin – ‘éles fordulókkal kanyargó hegyi út’; ‘papírkígyó,
vékony színes papírcsík ‹mulatságokon›’.
Nemzetközi szó a latin serpentinus (‘kígyózó’) nyomán, a serpere
(‘csúszik, kígyózik’) igéből, illetve a serpens, serpentis (‘kígyó’)
főnévből, amely voltaképp az előbbi ige folyamatos melléknévi
igeneve.
szerszám – ‘kézi munka végzéséhez való eszköz’: ácsszerszámok;
‘valamely tevékenység munkaeszköze’: zeneszerszám;
‘lószerszám’: felszerszámozza a lovat; ‘‹tréfásan, szépítően›
hímvessző’. Származékai: szerszámos, szerszámoz.
A szer és szám főnevek összetétele, előbbi ‘sor’, az utóbbi
‘mennyiség’ értelmében. A két szó együttese régen több szólásban
szerepelt ‘az összes hozzávaló’ jelentéssel: egy ló minden szerével,
számával; se szeri, se száma; így nyerte a ~ a ‘lószerszám’, majd
‘a munkához szükséges dolgok’ jelentést.
szertartás – ‘vallásos cselekmények megszabott rendje, lefolyása’;
‘ünnepélyes formaságok közt végzett hagyományos ténykedés,
ceremónia’: a főispáni beiktatás szertartása. Származékai:
szertartási, szertartásos.
A szer és tart tárgyas összetétele az előbbinek ‘mód, rend’ értelme
alapján, tehát ‘az előírt rend betartása’.
szerte – ‘sokfelé, sok irányban, széjjel ‹igekötőnként is›’: szerte az
országban, szertenéz; ‘‹összetételek utótagjaként› a jelölt területen
- 339 - oldal
mindenütt’: világszerte, városszerte.
A szer főnévből származik, annak ‘sor, házsor, falurész, terület’
jelentése alapján, locativusi -t és lativusi -é raggal, ‘a területen el,
széjjel’ jelentésben. A szerté alak véghangzója megrövidült, a
lativusi mellett megjelent a locativusi jelentés: ‘a területen sok
helyen’.
szérum – ‘a szervezetnek a kórokozókkal szembeni ellenállását
fokozó védőanyag ‹vérsavóból›’.
Orvosi szakszó a latin serum sanguinis (‘vér savója’) kifejezés első
eleméből, amely valójában tejsavót jelent. Lásd még szerológia.
szérű – ‘a gabonaasztagok és a cséplés számára előkészített terület,
gyakran elkerített udvarrész’.
Ótörök jövevényszó lehet a csuvasos rétegből, feltehető ócsuvas
*sürüg előzmény nyomán. Ez ‘kerek tárgy, karika’ jelentésű; a ~
általában kerek hely volt, mert régen a gabonát körben járó
lovakkal tapostatva csépelték ki. Ugyanennek az ócsuvas szónak
egy más nyelvjárásból való zsirig változatából ered gyűrű szavunk.
szerv – ‘élő szervezet meghatározott rendeltetésű egysége’:
szaglószerv, nemi szervek; ‘sajátos ügy- és hatáskörű állami,
társadalmi vagy gazdasági intézmény’: pártszervek, alapszerv.
Származékai: szerves, szervetlen, szervi, szervez, szervezet,
szervezés, szerveződik, szerveződés, szervezkedig, szervezkedés,
szervezetlen, szervezetlenség.
Nyelvújítási képzés a szer nyomán, a kedv, nyelv szavakból
önkényesen elvont -v képzőfélével (mint pl. elv, élv, érv, terv).
szerva – ‘kezdő ütés, adogatás ‹teniszben, pingpongban›’.
A ~ elvonás a szervál igéből (mint kapál  kapa), ez pedig az angol
serve (‘felszolgál, adogat’) nyomán jött létre, s a francián át a latin
servire (‘szolgál’) szóra megy vissza; végső soron a servus
(‘rabszolga’) rokona. Lásd még szerviens, szervilis, szerviz1,
szerviz2, szervo-.
szervál1 – ‘kisebb termetű afrikai macskaféle ragadozó’.
A portugál lobo cerval (‘hiúz’) önállósult második eleme; ez a latin
lupus cervarius, tkp. ‘szarvasűző farkas’ folytatója a lupus (‘farkas’)
és cervus (‘szarvas’) elemekből.
szervál2 – lásd szerva
szerviens – ‘a magyar köznemesség csírájából, a királyi szolgálatban
álló szabadok felső rétegéből való személy ‹a korai Árpád-korban›’.
Latin történelmi szakszó (serviens), a servire (‘szolgál’) folyamatos
melléknévi igeneve. Lásd még desszert, szalvéta, szerva, szervilis,
szervíroz, szervita, szerviz1, szerviz2, szervo-.
szervilis – ‘szolgalelkű, talpnyaló’. – szervilizmus: ‘szolgalelkűség’.
Nemzetközi szócsalád a latin servilis (‘szolgai’) nyomán, amely a
servus (‘szolga, rabszolga’) származéka. Lásd még desszert,
szalvéta, szerva, szerviens, szervíroz, szervita, szerviz1, szerviz2,
szervo-.
szervíroz – ‘felszolgál’.
A német servieren ige átvétele; forrása a francia servir (‘szolgál,
felszolgál’), a latin servire (‘szolgál’) folytatója. Lásd még desszert,
szalvéta, szerva, szerviens, szervilis, szervita, szerviz1, szerviz2,
szervo-.
szervita – ‘a Mária-kultusz ápolására alakult katolikus
szerzetesrend’; ‘ennek tagja’.
A rend saját Servitores Mariae (‘Mária szolgái’) megnevezéséből, a
servire, servitum (‘szolgál’) ige alapján, végső soron a servus
(‘rabszolga’) szóból. Lásd még desszert, szalvéta, szerva, szerviens,
szervilis, szervíroz, szerviz1, szerviz2, szervo-.
szerviz1 – ‘asztali étkészlet’: márkás porcelánszerviz; ‘teríték’.
A francia service (‘szolgálat, felszolgálás, edénykészlet’) átvétele
német közvetítéssel; előzménye a latin servitium (‘szolgaság,
szolgálat’) a servus (‘rabszolga’) szóból. Lásd még desszert,
szalvéta, szerva, szerviens, szervilis, szervíroz, szervita, szerviz2,
szervo.
szerviz2 – ‘javítószolgálat’: autószerviz, márkaszerviz.
Az angol service (‘szolgálat, karbantartás, javítás’) átvétele; forrása
az azonos francia szó; eredetéről lásd szerviz1. Lásd még desszert,
szalvéta, szerva, szerviens, szervilis, szervíroz, szervita, szerviz1,
szervo-.
szervo- – ‘‹összetételek előtagjaként› szerkezetek, gépek áttételes
energianövelését ellátó, mozgatását vezérlő’: szervofék,
szervokormány, szervomechanizmus, szervomotor.
Mesterséges szóelem a latin servus (‘szolga’) servo- tövéből, tehát
tkp. ‘szolgálatot ellátó’. Lásd még desszert, szalvéta, szerva,
szerviens, szervilis, szervíroz, szervita, szerviz1, szerviz2.
szervusz – ‘üdvözlési forma tegeződő viszonyban’. Alakváltozatok:
szerbusz, szevasz, sziasz, szia, szió, szióka.
A latin servus (‘szolga, rabszolga’) megfelelelője, a régi latin servus
humillimus domini, azaz ‘alázatos szolgája (vagyok) az úrnak’
köszöntés első szava. Az ausztriai német példája nyomán
honosodott meg nálunk, de elterjedt a cseh és lengyel nyelvben is,
feltehetőleg azonos hatásra.
szerzet – ‘szerzetesrend’; ‘furcsa, gyanús ember’: miféle szerzet a
szomszédod? Származékai: szerzetes, szerzetesség.
A szerez ige származéka, annak ‘megegyezés útján létrehoz’
jelentése alapján; nagyjából a szerződés más képzésmódú
a achát
megfelelője, s lényegében a rendi alapszabályra, a regulára utal,
amely kölcsönösen kötelezi a rendet magát és a hozzá csatlakozó
rendtagokat. Második jelentése az alapige ‘teremt’ értelméhez
kapcsolódik, tehát ‘teremtés, teremtmény’.
szerzs – ‘sávolykötéses gyapjú vagy selyem bélésanyag’.
A francia serge átvétele német közvetítéssel, az eredetinek
megfelelő kiejtésben. Ez a latin serica (‘selyemszövet’) folytatója,
nőnemű alak a sericus melléknévből, amely a görög Széresz
(‘kínaiak’) szóra mutat.
szesz – ‘alkohol’; ‘alkoholt tartalmazó ital vagy gyógyszer’: tömény
szesz, hajszesz. Származékai: szeszes, szesztelen, szeszez,
(be)szeszel.
Talán ótörök szóvendég: oszmán-török sis (‘köd, pára’); ez a
jelentés korábban megvolt a magyarban is. Lásd még szeszély.
szeszély – ‘pillanatnyi hangulatból fakadó, váratlan ötlet,
elhatározás’. Származékai: szeszélyes, szeszélyeskedik.
Nyelvújítási alkotás a szesz főnévből (amely eredetileg maga is
jelentett ilyesmit), az erély, kedély s hasonló szavak analógiájára, a
könnyen illanó alkohol és a röpke, múlékony kedélyállapot
hasonlósága alapján.
szét – ‘‹főleg igekötőként› egy pontból két vagy több irányba el’:
szétágazik, szétszaladtak; ‘két- vagy többfelé’: széthasít, szétoszt.
A szél2 (‘valaminek a széle, szegélye’) megszilárdult locativusi -t
ragos származéka; eredeti alakja szélt (‘szélén, oldalán’), ahogy a
szanaszét összetételben (szanaszét hevertek). Később a lativusi
(hová? kérdésre felelő) jelentés erősödött meg, s ma ez az
elsődleges.
szett – ‘játszma ‹teniszben, pingpongban›’; ‘összetartozó
ruhadarabok együttese ‹pl. pulóver és kardigán›’.
Az angol set (‘együttes, sorozat, készlet’) átvétele a szóvégi
mássalhangzó kettőzésével, a set (‘helyez’) igéből; más nézet
szerint fenti második jelentésében a szó más eredetű, az ófrancia
sette révén a latin secta folytatója; erről lásd szekta. Lásd még
szetter.
szetter – ‘hosszú selymes szőrű, angol eredetű vadászkutya’.
Az angol setter átvétele; ez a set ige főnévi származéka a set the
game, azaz ‘‹a vadászeb› jelzi az elejtett vad helyét mellette ülve,
lapulva’ kifejezés jelentése alapján. Lásd még szett.
szex – ‘nemiség, nemi élet’. – szexi: ‘nemileg vonzó, izgató, érzékien
szép’. – szexizmus: ‘az egyik nem (többnyire a női) hátrányos
megkülönböztetése a másikkal szemben ‹munkahelyen,
közéletben›’. – szexista: ‘nemi szerepének előnyeit erőszakosan
érvényesítő, a másik nemet lebecsülő (férfi)’. – szexepil: ‘nemi
vonzerő (nőben)’.
Angol eredetű szócsalád a sex (‘biológiai nem, nemiség, nemi
aktus’), illetve sexy, sexism, sexist és sex-appeal szavak nyomán;
forrásuk a latin sexus (‘nem’), talán a secare, sectum (‘vág, metsz’)
származéka. A sex-appeal második eleme a latin appellare
(‘megszólít, fellebbez’) folytatója; eredetéről lásd apellál. Lásd még
szexológia, szexuális.
szexológia – ‘a nemi élet jelenségeit, lélektani és társadalmi
vonatkozásait vizsgáló tudomány’. – szexológus: ‘a szexológia
kutatója’.
Mesterséges szakszó a latin sexus (‘nem’) és a görög logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még szex, szexuális.
szext – ‘egy hangsor hatodik foka’; ‘az alaphang és a hangsor
hatodik tagja közti hangköz’; ‘ezek akkordja’.
Zenei szakszó a latin sextus (‘hatodik’) nyomán, a sex (‘hat’)
számnévből; a magyarba a német Sextakkord (‘szextakkord’)
kifejezés első elemének elvonásaként került. Lásd még szextáns,
szextett, szieszta.
szextáns – ‘a földrajzi helyzet meghatározására való, szögméréssel
működő hajózó műszer’.
Műszaki szakszó a latin sextans (‘hatodrész’) nyomán, a sex (‘hat’)
számnévből, a mérést ugyanis a ~ a körív egyhatodán végzi.
szextett – ‘hat énekesre vagy hat szólóhangszerre írt zenemű’.
A német Sextett átvétele a latin sex (‘hat’) nyomán, a Duett,
Quartett (olasz eredetiben duetto, quartetto stb.) mintájára. Lásd
még szextáns, szext, szieszta.
szexuális – ‘nemi, a nemiséggel, a nemi élettel kapcsolatos’. –
szexualitás: ‘nemiség, nemi élet’.
Nemzetközi szócsalád a latin sexualis nyomán, a sexus (‘nem’)
szóból; eredetéről lásd szex. Lásd még szexológia.
szezám – ‘olajos magvú indiai növény’; ‘varázsszó ‹az
Ezeregyéjszaka meséjében›’: szezám, tárulj!
Nemzetközi szó a görög szészamé nyomán; ez talán sémi eredetű.
szezon – ‘idény, évad’. – szezonális: ‘idényszerű, egy évadhoz vagy
időszakhoz kötődő’.
A francia saison (‘évszak’) átvétele az eredetinek megfelelő
kiejtésben. Ez a késő latin satio, sationis (‘vetés, a vetés időszaka,
évszak’) folytatója a serere, satum (‘vet’) igéből.
-szféra – ‘‹tudományos szakszavak utótagjaként› a földkéregnek,
illetve a légkörnek valamely gömbhéjszerű övezete’: litoszféra,
troposzféra, bioszféra, sztratoszféra, ionoszféra, magnetoszféra stb.
A ~ forrása a görög szphaira (‘gömb, labda’), illetve latin folytatója,
- 340 - oldal
a sphaera; az előtagok forrása a görög lithosz (‘kő’), troposz
(‘fordulat’), biosz (‘élet’), latin stratus (‘réteg’); lásd még ion,
magneto-.
szféra – ‘gömb, gömbfelület’; ‘‹ókori elképzelés szerint› a Földet
körülvevő koncentrikus éggömbök egyike, melyeken a bolygók
mozognak’: a szférák zenéje; ‘hatáskör, működési terület’: a
politika szférája; ‘érdekkör’: érdekszféra. – szferikus: ‘gömb alakú,
gömbi’: szferikus háromszög. – szferoid: ‘gömbszerű, gömbhöz
közelálló felület’.
Tudományos szakszavak a görög szphaira (‘gömb, labda’), illetve
latin folytatója, a sphaera nyomán; a szferoid -id eleme a görög
eidosz (‘kép’) megfelelője. Lásd még -szféra.
szfinx – ‘férfifejű, oroszlántestű egyiptomi kőszobor’; ‘görög
mitológiai szörny szárnyas oroszlántesttel és női felsőtesttel’;
‘titokzatos, kiismerhetetlen ember’.
A görög Szphinx, Szphingosz név a szphingó (‘megfojt’)
származéka, az Oidipusz történetéhez tartozó ~ ugyanis
megfojtotta áldozatait. A név utóbb és másodlagosan vonódott át
az egyiptomi óriásszobrokra.
szibarita – ‘pompában és az élveknek élő, elpuhult ember’: Mi a
magyar most? Rút szybarita váz (Berzsenyi).
A latin sybarita átvétele; forrása a görög Szübaritész, azaz
‘Szübarisz lakója’; ez a kis-ázsiai város az ókorban közmondásossá
vált lakóinak elpuhultságáról.
szibiláns – ‘sziszegő hang’.
Hangtani szakszó a latin sibilare (‘fütyül, sziszeg’) igéből. Lásd még
persziflázs.
szibilla – ‘látnok, jósnő az ókori görögöknél és rómaiaknál’.
A latin Sibylla, s rajta át a görög Szibülla átvétele. Az ókori
hagyomány eltérő forrásai egy, három, négy, illetve tíz ~ról
tudnak; ezek igen hosszú életűek voltak, s különböző helyeken
működtek.
szicsasz – ‘türelem, nyugi, majd, idővel’.
Az orosz szejcsasz (‘most, rögtön’) átvétele (a moszkvai kiejtés
szerint) a szej (‘ez’) és csasz (‘idő, óra’) elemekből. Fenti, gúnyos
értelmű használata azon alapul, hogy ez a szó az oroszban
többnyire a halogatás, a kiszámíthatatlan késlekedés
kísérőszövege, mint a latin-amerikai spanyolban a mańana, azaz
‘holnap’, valójában ‘sohanapján’.
szid – ‘indulatosan megrovó szavakkal illet’. Származékai: szidás,
szidalom, szidalmaz.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még szitkozódik.
sziderikus – ‘csillagászati’; ‘a csillagokkal kapcsolatos, hozzájuk
mért’: sziderikus év, sziderikus keringési idő.
Tudományos szakszó a latin sidus, sideris (‘csillagzat, csillag’)
nyomán.
sziderit – ‘vaspát’; ‘vas-nikkel tartalmú meteorkő’. – sziderurgia:
‘vaskohászat’.
Szakszócsalád a görög sziderosz (‘vas’) nyomán; a ~ az
ásványoknál gyakori -it végződést viseli (mint galenit, pirit); a
sziderurgia második eleme az ergon (‘munka’) származéka.
sziéna – ‘vörösesbarna festék’.
Siena olasz város nevéből.
szienit – ‘mélységi magmás kőzet’.
Latinos formában syenit, az egyiptomi Asszuán ókori görög Szüéné
nevéből.
szieszta – ‘déltáji pihenő időszak ‹meleg országokban›’: sziesztázik.
Spanyol szó (siesta), a latin sexta hora (‘hatodik óra’) kifejezés első
tagjából, a latin sex (‘hat’) számnév alapján. Az ókori római
időbeosztásban a dél a nap hatodik órája volt. Lásd még szext,
szextáns, szextett.
szifilisz – ‘vérbaj, bujakór’. – szifilitikus: ‘vérbajos, bujakóros’.
Latin orvosi szakszó (syphilis); Fracastoro olasz humanista orvos
alkotta meg Syphilis sive morbus Gallicus (‘Szifilisz avagy a gall
betegség’) című tankölteményében (1530), ahol a betegség egy
Syphilus nevű csélcsap pásztort ér Venus büntetéseként.
szifon – ‘szívócső, hajlított cső mint bűzelzáró’; ‘barlangnak
karsztvízzel elárasztott járata’.
Görög szó (sziphón), a.m. ‘szívócső, borlopó’.
sziget – ‘természetes vízfelülettől körülvett szárazföld’; ‘elszigetelt
embercsoport’: nyelvsziget. Származékai: szigeti, szigetel,
szigetelés.
A szeg3 régi szig alakváltozatának származéka denominális -t
képzővel, az alapszó ‘szöglet, csúcs, kiszögellés’ jelentése alapján;
mai értelme ‘folyóba, tóba mélyen beszögellő szárazföld’  ‘vízzel
körülölelt föld’ úton fejlődött ki. A szigetel nyelvújítási képzés a
német isolieren (‘izolál’) mintájára, amely a latin insula (‘sziget’)
folytatója az olasz isola közvetítésével.
szigma – ‘a görög ábécé 18. betűje, hangértéke sz’.
A föníciai szamekh (‘hal’) származéka, a megfelelő föníciai betű
ugyanis eredetileg a hal piktogramja volt.
szignál1 – ‘jel, jelzés’; ‘rádió vagy tévé műsorának állandó bevezető
zenei motívuma’: a híradó szignálja.
Az angol signal átvétele; forrása (francia közvetítéssel) a késő latin
signale főnév, tkp. a latin signalis (‘jellel kapcsolatos’) semleges
a achát
formája a signum (‘jel’) szóból; ez a secare (‘metsz, vág’)
származéka. Lásd még szignál2, szignifikáns, szignó.
szignál2 – ‘aláír, kézjegyével lát el’; ‘műalkotást kézjegyével
magáénak ismer el’; ‘ügyiratot beosztottjára bíz ‹elintézés végett›’:
rám szignálta a főnök az ügyet. – szignatúra: ‘aláírás, kézjegy’.
A ~ a latin signare (‘megjelöl’) ige átvétele a signum (‘véset, jel,
bélyeg, pecsét’) nyomán; ez a secare (‘metsz, vág’) származéka.
Lásd még szex, szekta, szignál1, szignifikáns, szignó.
szignifikáns – ‘meghatározó, döntő’; ‘jelentéssel bíró’.
A latin significare (‘jelt ad, megjelöl, jelent’) folyamatos melléknévi
igenévi alakja (significans) a signum (‘jel’) és facere (‘csinál’)
elemekből. Lásd még szex, szekta, szignál1, szignál2, szignó.
szignó – ‘kézjegy, aláírás’.
A latin signum (‘jel’) ablativusi signo alakja. Lásd még szex, szekta,
szignál1, szignál2, szignifikáns.
szigony – ‘horgas, villás végű nyeles halfogó eszköz’.
Ismeretlen eredetű szó.
szigorú – ‘keményen követelő, a hanyagságot büntető’;
‘megszegését súlyos büntetéssel sújtó’: szigorú rendszabály; ‘zord,
hideg’: szigorú tél. Származékok és kapcsolt szavak: szigorodik,
szigor, szigorít, szigorított, szigorlat, szigorol.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Feltehetőleg egy *szigor (‘erélyesen
lép fel, követel’) ige származékai; a ~ folyamatos melléknévi
igenév, tkp. *szigoró; a szigor nyelvújítás kori elvonás, s akkori
képzés a szigorlat is a latin rigorosum fordításaként, amely a rigor
(‘szigorúság, keménység’) származéka.
szíj – ‘állati bőrből készült szalag, heveder’. Származékai: szíjas,
szíjaz.
Vitatott eredetű szó. Feltehetőleg az ősi, igenévszói természetű
szil2 (‘hasít’) ige rokona, annak főnévi megfelelője, a ~ ugyanis
bőrből kihasítva készül; a l  j változás alighanem másodlagos.
Kevésbé valószínű az uráli (szamojéd) szá, szó (‘istráng’) szótól
való eredeztetés az igen távoli rokonság és az elszigetelt példák
miatt; a finnugor származtatás a vogul szau és osztják szav (‘bőr,
héj, kéreg’) alapján a jelentések összefüggésében bizonytalan.
szik – ‘a talaj szintjén kikristályosodó nátriumkarbonát’: szikes talaj;
‘sziksót tartalmazó, rosszul termő talaj’.
Bizonytalan eredetű szó; talán a vogul tcih, osztják seh (‘só’)
szavak örököse.
szikár – ‘sovány, csontos és inas ‹termetre›’; ‘kopár, dísztelen’:
szikár stílus.
Alighanem a szikkad ige szik- tövéből ered deverbális -ár
melléknévképzővel (mint kopik  kopár).
szike – ‘boncolásra használt finom orvosi kés’.
Ismeretlen eredetű szó.
szikkad – ‘szárad’. Származékai: szikkadás, szikkaszt.
Alighanem a szív1 ige magánhangós szí alakjából -k mozzanatos
képzővel alakult, mint rí  rik(ácsol); az újabb mozzanatos képző, a
-d előtt a szótő vége kettőződött (mint rikolt  rikkant).
szikla – ‘csupasz kőzet nagyobb darabja’. Származéka: sziklás.
Szláv eredetű szó: szlovén, szlovák skala. A szóeleji mássalhangzó-
torlódást a k áthelyezése oldotta fel; a szakla  szikla változás
elhasonulás eredménye lehet.
szikofanta – ‘hitvány, aljas, talpnyaló ember’; ‘hivatásos besúgó az
ókori Athénban’.
Nemzetközi szó a latin sycophanta, illetve előzménye, a görög
szükophantész (‘fügemutató’) nyomán, a szükon (‘füge’) és
phantész (‘valamit mutató’) elemekből, a phainó (‘mutat’) ige
alapján. A ‘fügemutató’ és ‘besúgó’ jelentések összefüggését csak
találgatni lehet, hiteles ókori magyarázat nincs róla. Lásd még
szikomor.
szikomor – ‘egyiptomi fügefa’.
A latin sycomorus átvétele a szóvég elhagyásával; ennek forrása a
görög szükomorosz a szükon (‘füge’) és moron (‘eperfa’) elemek
alapján; lehet, hogy ez a héber sikmá (‘szikomor’) népetimológikus
jellegű fejleménye. Lásd még szikofanta.
szikra – ‘tűzből vagy megütött, köszörült tárgyból kipattanó apró,
izzó részecske’. Származékai: szikrás, szikrázik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák iskra. A szóeleji
mássalhangzó-torlódást a sz áthelyeződése oldotta fel.
szil1 – ‘fogazott levelű, szárnyas termésű lombos fa’.
Ősi örökség a finnugor korból: cseremisz seli, finn salava (‘szil’).
Lásd még szilárd.
szil2 – ‘hasít, vág’.
Ősi örökség a finnugor korból: cseremisz sulam (‘vág, hasít’), finn
salia (‘szaggat, hasogat’). Elavult szó, de sok származékában él:
szál, szalag, szálka, szíj, szilánk, szirom, szirony, zilál.
szilaj – ‘indulatos, heves, féktelenül lendületes’; ‘télen-nyáron a
legelőn tartott’: szilaj marha.
A szalad ige szal- tövének származéka; -aj képzője ugyanaz, mint a
hangutánzó moraj, robaj szavakban. A tőbeli a  i hangváltozásra
példát ad a sajog  csillog szópár.
szilánk – ‘favágáskor lehasadt darabka’; ‘széttört üveg, cserép apró,
szúrós darabkája’.
A ‘hasít, vág’ jelentésű régi szil 2 ige olyan származéka, mint a fúr 
- 341 - oldal
fullánk. Eredetibb szilák formája bizonyára az élénk, félénk, falánk s
hasonló szavak analógiájára egészült ki inetimologikus n hanggal.
szilárd – ‘kemény, állandó alakú’: szilárd halmazállapot; ‘biztos, erős,
tartós’; ‘erős alapokon nyugvó’: szilárd hit. Származékai:
szilárdság, szilárdul, szilárdít.
Nyelvújítás kori szóalkotás a szil2 alapján, a csalárd szóból
indokolatlanul idevont -árd képzővel; Szemere Pál leleménye.
Kemény anyagú fafajta nevének ilyesféle származéka a latin robur
(‘keménység, szilárdság, erő’) is, itt a robus (‘tölgyfa’) az alap. A
Szilárd keresztnévvé is előlépett, a Konstantin (latinul ‘állhatatos’)
magyarítására.
szilencium – ‘hallgatás’; ‘‹régebben› csendes tanulás ideje
kollégiumban’; ‘ideiglenes eltiltás ‹ügyvédé működéstől, színészé
fellépéstől, íróé megjelenéstől›’.
Latin szó (silentium) a silere (‘hallgat’) folyamatos főnévi igenévi
silens, silentis alakja nyomán.
szilfid – ‘légi szellem, tündér’; ‘karcsú, légies nő’.
A középkori latin sylphida átvétele; a szó Paracelsus alkotása, talán
a görög szilphé nyomán, de mindenképp annak értelmétől
(‘csótány’) függetlenül, az általa elképzelt légi szellemlények
neveként.
szilícium – ‘grafitszürke, kristályos kémiai elem’.
A latin silex, silicis (‘kova’) származéka az elemekben gyakori -ium
végződéssel (mint hélium, kálium, kálcium stb.), mivel a ~ a
kovakő fő alkotóeleme. Lásd még szilikát, szilikon, szilikózis.
szilikát – ‘a kovasav sója’.
A silex, silicis (‘kova’) származéka. Lásd még szilícium, szilikon,
szilikózis.
szilikon – ‘szilícium- és oxigénatomok láncából álló nagy molekulájú
műanyag’.
Mesterséges szó a szilícium latin előzményéből. Lásd még szilikát,
szilikon, szilikózis.
szilikózis – ‘krónikus tüdőbetegség kovakőzetek porának
belégzésétől’.
A latin silex, silicis (‘kova’) származéka a betegséget jelölő -ózis
végzettel (mint pl. cirrózis, szklerózis, trombózis). Lásd még
szilícium, szilikát, szilikon.
szilke – ‘széles szájú, öblös cserépedény’.
Ismeretlen eredetű szó.
szillabikus – ‘szótagalkotó’.
Nyelvtudományi szakszó a latin syllabicus (‘szótagszerű, szótaghoz
tartozó’) nyomán, a syllaba (‘szótag’) szóból; olyan mássalhangzóra
vonatkozik, amely bizonyos helyzetekben magánhangzóként
viselkedik, azaz más mássalhangzók társaságában szótagot alkot,
mint pl. az l a cseh Vltava vagy az r a horvát Krk földrajzi névben.
Forrása a görög szüllabé, azaz ‘szótag’, tkp. ‘egybefogott (dolog)’ a
szün- (‘együvé’) és lambanó (‘fog, megragad’) elemekből. Lásd
még silabizál.
szillabus – lásd sillabusz
szillogizmus – ‘a következtetés logikai alapformája, két előzményből
egy következményre vezet’; lásd premissza, konklúzió. –
szillogisztikus: ‘következtető, szillogizmuson alapuló’.
Latin tudományos szakszó (syllogismus), görög előzménye a
szüllogiszmosz, tkp. szün-logiszmosz (‘számítás, érvelés’) a szün-
(‘össze’) és logidzomai (‘számít’) elemekből; logosz a.m.
‘beszélgetés, érvelés’.
szilszkin – ‘nemes szőrme fiatal medvefókák bundájából’.
Az angol sealskin kiejtés szerinti átvétele a seal (‘fóka’) és skin
(‘bőr’) elemek alapján.
sziluett – ‘árnykép, világos háttérből sötéten, csak körvonalaival
kiemelkedő tárgy képe’; ‘oldalnézetből ily módon ábrázolt arc,
személy’.
Etienne de Silhouette 18. századi francia pénzügyminiszter
nevéből, aki az ilyen egyszerű portrékat bevezette és
takarékosságból a költségesebb festmények helyett propagálta.
szilva – ‘csonthéjas magvú, nagyobb kék gyümölcs’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát sljiva, szlovén, szlovák sliva. A
szóeleji mássalhangzó-torlódást a l hang áthelyeződése oldotta fel.
Lásd még szilvórium.
szilváni – ‘szőlőfajta, illetve a belőle készült bor’: zöldszilváni.
A tisztázatlan eredetű német Sylvaner átvétele. Lásd még cirfandli.
szilveszter – ‘az év utolsó napja, az ilyenkor szokásos eszemiszom,
vigalom’.
Szent Szilveszter pápa nevéből; ez németes alak (Silvester), latin
Silvestris formája ‘erdei’ jelentésű a silva (‘erdő’) szó nyomán.
szilvórium – ‘szilvapálinka’.
Magyar szóalkotás a szilva gyümölcsnévből a dormitórium,
purgatórium (‘hálóterem, tisztítótűz’) s hasonló latin szavak
mintájára. Ilyen alapon született a dorgatórium, pipatórium is.
szimatol – ‘szaglászik, szag alapján nyomoz’; ‘gyanít’: veszélyt
szimatol. Származéka: szimat.
A szív1 ige szí- tőalakjának a származéka, feltehetőleg a -matol
gyakorító képzőegyüttessel, amely a szöszmötöl igében is szerepel.
A szimat utólagos elvonás.
szimbiózis – ‘együttélés, összefonódás’; ‘különböző fajú élőlények
a achát
kölcsönösen előnyös együttélése’. – szimbionta: ‘szimbiózisban élő
faj, egyed’.
A ~ latin élettani szakszó (symbiosis) a görög szün- (‘együtt’) és
bioó (‘él’) elemek alapján. Lásd még bio-.
szimbólum – ‘jelkép’; ‘elvont gondolattartalmat megtestesítő
(szó)kép’; ‘hitvallás ‹egy adott vallás hittételeinek foglalata›’. –
szimbolikus: ‘jelképes’. – szimbolika: ‘jelképek használata’; ‘ezek
rendszere, összessége’; ‘‹tudományos› jelölésrendszer’.
szimbolizmus: ’19. századi eredetű művészeti irányzat, amely a
művész belső világát megsejtető jelképek alkalmazásával,
közvetve és sűrítve idézte meg a valóságot és a mögötte valókat’. –
szimbolista: ‘a szimbolizmus híve, alkotója’; ‘a szimbolizmus
elveivel és gyakorlatával összefüggő, rajtuk alapuló’.
Tudományos és művészeti szakszócsalád a latin symbolum, illetve
előzménye, a görög szümbolon (‘jel, jósjel, jelrendszer’) nyomán, a
szümballó (‘egybevet, szembeállít’) igéből, a szün- (‘össze’) és
balló (‘dob’) elemek alapján. Lásd még ballisztika, hiperbola,
parabola.
szimfónia – ‘többnyire négytételes, zenekarra írt nagyszabású mű’;
‘‹régebben› összhangzás, zengés’: Nincs már symphonia, s zöld
lugasok között / Nem búg gerlice (Berzsenyi). – szimfonikus:
‘szimfónia módjára feldolgozott’: szimfonikus költemény;
‘nagyzenekari művek előadására való’: szimfonikus zenekar;
‘‹főnévként› ilyen zenekar tagja’: a londoni szimfonikusok.
Nemzetközi szó a latin symphonia, illetve előzménye, a görög
szümphónia (‘zene, összhangzat’) nyomán, utóbbi a szümphónosz
(‘összhangzatos’) szóból, a szün- (‘össze, együtt’) és phóné (‘hang’)
elemekből. Lásd még fonetika, megafon, mikrofon.
szimmentáli – ‘sárgásbarna, jól tejelő s jó húsú marhafajta’.
A svájci Simmental völgyről.
szimmetria – ‘tükrösség, arányosság, a megfelelő képelemek
tükörképszerű elrendezése’. – szimmetrikus: ‘tükrös,
tükörképszerű’.
Tudományos szakszók a latin symmetria, illetve előzménye, a
görög szümmetria (‘helyes arány’) nyomán, a szün- (‘együtt’) és
metró (‘mér’) elemekből.
szimpátia – ‘rokonszenv, vonzódás’. – szimpatikus: ‘rokonszenves,
vonzó’; ‘‹a vegetatív idegrendszeren belül› a belső szervek
működését serkentő’. – szimpatizál: ‘rokonszenvez, vonzódik’. –
szimpatizáns: ‘valamely eszmei, politikai mozgalommal
rokonszenvező, de hozzá nem csatlakozó személy’: kommunista
szimpatizáns.
Nemzetközi szócsalád a latin sympathia, illetve előzménye, a görög
szümpatheia (‘együttérzés’) nyomán, a szün- (‘együtt’) és pathosz
(‘szenvedés, érzelem’) elemekből. A szimpatizál és származéka a
francia sympathiser átvétele német közvetítéssel. Lásd még
pátosz.
szimpla – ‘egyszerű, átlagos’; ‘egyrétű’; ‘‹főnévként› kis adag
(feketekávé)’.– szimplicitás: ‘egyszerűség’; ‘együgyűség,
korlátoltság’. – szimplifikál: ‘bonyolult dolgokat (túlzóan)
leegyszerűsít’.
A középkori latin simplus (‘egyszerű’) nőnemű formája; az előbbi
csupán alakváltozat a simplex (‘egyszerű, egyrétű, mesterkéletlen,
együgyű’) szóból, a semel (‘egyszer’) és plicare (‘hajtogat’) elemek
szerint. A szimplifikál (latinul simplificare) második eleme a facere
(‘tesz valamivé’) igéből ered. Lásd még dupla, komplex.
szimpózium – ‘szűkebb körű (nemzetközi) tudományos
tanácskozás’; ‘lakoma ‹az ókori görögöknél›’.
A latin symposium előzménye a görög szümposzion, tkp. ‘közös
ivászat’ a szün- (‘együtt’) és poszisz (‘ital’) elemekből. Mai
jelentése Platón „Szümposzion” című dialógusából ered, amelyben
a lakoma résztvevői magvas filozofikus eszmecserét folytatnak.
szimptóma – ‘tünet, kórtünet’. – szimptomatikus: ‘tüneti,
tünetértékű’; ‘jellemző, jellegzetes, valamire valló’.
Orvosi szakszavak a latin symptoma, illetve előzménye, a görög
szümptóma, szümptómatosz (‘eset, balszerencse’) nyomán, a
szümpiptó (‘egybeesik, megtörténik’) igéből: szün- (‘együtt’) és
piptó (‘esik’), ptóma, ptószisz (‘esés, eset’).
szimulál – ‘tettet, színlel’. – szimuláns: ‘‹betegséget› tettető
(személy)’. – szimulátor: ‘valamely helyzetet, egy berendezés
viselkedését, az ott uralkodó viszonyokat utánzó modell’. –
szimuláció: ‘utánzás, modellálás ‹berendezéssel›’.
Nemzetközi szócsalád a latin simulare, simulatum (‘utánoz, színlel’)
ige alapján, amely a similis (‘hasonló’) származéka. Lásd még
asszimilál.
szimultán – ‘egyidejű, egy időben, egyszerre történő’: szimultán
folyamatok; ‘‹főnévként› egy időben több ellenféllel folytatott
sakkmérkőzés’.
Nemzetközi szó a késő latin simultaneus (‘egyszerre történő’)
nyomán; ennek töve a simul (‘egyszerre, egy időben’) határozószó,
a semel (‘egyszer’) alakváltozata.
szín1 – ‘anyagoknak a látással érzékelhető tulajdonsága, amely az
eltérő hullámhosszú fénysugarak visszaverődésén alapul’; ‘arcszín’:
jó színben van; ‘valaminek a legjobb része’: színe-java’;
‘‹összetételek előtagjaként› tiszta, vegyítetlen, a legjobb minőségű;
- 342 - oldal
egészen’: színbor, színméz, színarany, színigaz; ‘azonos jellel
ellátott kártyalapok együttese’: pikk helyett más színt hívott;
‘valakinek közvetlen jelenléte’: ne kerülj a színem elé!;
‘megjelenési forma’: két szín alatt áldoznak; ‘látszat’: olyan színe
volt a dolognak, mintha…; ‘ürügy’: barátság színe alatt; ‘felszín’: a
tenger színe felett; ‘kelmének, hímzésnek kidolgozott, kívülre
kerülő oldala’: színe és visszája. Származékai: színes, színesít,
– színez, színtelen, színezet, színlel, színlelés, színleg.
Ismeretlen eredetű szó, bár bizonyosan nyelvünk igen régi
szókincsébe tartozik; elsődleges jelentése a ‘felület, külső’ lehetett,
amiből a fenti sokféle jelentés könnyen levezethető. Lásd még
szint, szintén, vízszintes.
szín2 – ‘nyitott oldalú gazdasági épület’: kocsiszín.
Északi szláv eredetű: szlovák sieň (‘terem, csarnok’, régebben
‘pitvar, fészer’). Hasonló szavak vannak a csehben, lengyelben és
az oroszban is; eredeti jelentésük ‘árnyék’. Lásd még szín3.
szín3 – ‘berendezett színpad’; ‘a színdarabnak egy színhelyen
játszódó részlete’: az első felvonás második színe; ‘színpadi
előadás’: színre visz. Származékai: színész, színészet, színészkedik.
Ugyanaz a szó, mint a szín 2, mivel a színi előadásokat korábban
fogadók kocsiszínében vagy lombsátor alatt tartották; mellesleg a
görög szkéné (‘színpad’) első jelentése is ‘sátor, kunyhó, bódé’ volt.
A ~ feltehetőleg a korábbi játékszín összetételből vált ki és
önállósult a fenti első jelentésben. Ezt a folyamatot segíthette,
hogy a naiv nyelvérzék a színházi és színészi mesterséget a szín1
szóból származó színlel jelentéskörével kapcsolta össze.
szinapszis – ‘idegsejtek csomópontja’.
Élettani szakszó a latin synapsis, illetve előzménye, a görög
szünapszisz (‘érintkezés, kapcsolódási pont’) nyomán, a szün-
(‘együvé’) és apszisz (‘hajlás, kötés’) elemekből; utóbbi az aptó
(‘köt’) származéka. Lásd még apszis.
szindikátus – ‘több iparvállalat ideiglenes szövetsége ‹a piac
kézbentartására›’; ‘érdekvédelmi szervezet, szakszervezet’. –
szindikalizmus: ‘a szakszervezetek és a sztrájkok különös
fontosságát hirdető munkásmozgalmi áramlat’.
Nemzetközi szócsalád a latin syndicus, illetve előzménye, a görög
szündikosz (‘törvény előtti jogi képviselő, szószóló’) nyomán, a
szün- (‘együtt’) és diké (‘igazság, jog’) elemekből; a ~ a francia
syndicate származék latinosított formájú átvétele német
közvetítéssel. Lásd még teodícea.
szindróma – ‘tünetegyüttes, amely egy adott betegségre jellemző’.
Orvosi szakszó a latin syndroma, illetve előzménye, a görög
szündromé (‘összecsődülés’) nyomán, a szündramó (‘összefut’)
igéből: szün- (‘össze’) és dramó (‘fut’).
szinekdoché – ‘szóalakzat, a rész használata az egész értelmében,
vagy fordítva’, pl. nagy koponya (‘okos ember’), vagy: talpon van
az egész ház, értsd: ‘a ház minden lakója’.
Görög retorikai szakszó (szünekdokhé), tkp. ‘együtt-értés’ a szün-
(‘együtt’) és ekdekhomai (‘megért, felfog’) elemekből: ek- (‘-ból’)
és dekhomai (‘fogad, vesz’).
szinekúra – ‘kevés vagy semmi tényleges munkával nem járó
hivatal, állás’.
A latin sine cura (‘gond, törődés nélkül’) kifejezés átvétele. Lásd
még kúra, kurátor.
szinerézis – ‘két magánhangzó összevonódása egy kettőshangzóvá’.
Nyelvtani és verstani szakszó a latin synaeresis, illetve előzménye,
a görög szünaireszisz (‘összevonás’) nyomán, a szünaireó (‘együvé
fog’) igéből: szün- (‘össze’) és haireó (‘fog, vesz’). Lásd még
herézis.
szinesztézia – ‘egy tényleges érzékelést kísérő másnemű érzet ‹pl.
színek látása hangok hallatán›’; ‘e jelenséget idéző költői
szófordulat’, pl. bársony nesz, vérvörös kiáltás.
Lélektani és költészeti szakszó a latin synaesthesia, illetve görög
előzménye, a szünaiszthészisz (‘együttes észlelés’) nyomán, a
szün- (‘együtt’) és aiszthanomai (‘észlel, érzékel, érez’) elemekből.
Lásd még esztétika.
szingli – ‘egyes mérkőzés ‹teniszben, pingpongban›’.
Az angol single (‘egyes’) átvétele, latin forrásáról lásd szinguláris. A
szóvég a szillabikus l-t tartalmazó német átvételek szokott módján
alakult ki (mint dakszli, tipli).
szinguláris – ‘egyedi, sajátos’; ‘különlegesen viselkedő ‹a
matematikában›’; ‘egyes szám ‹nyelvtanban›’.
Latin tudományos szakszó (singularis) a singuli (‘egy-egy,
egyesek’) nyomán; ez a semel (‘egyszer’) családjához tartozik.
Lásd még szimpla, szingli.
szinkópa – ‘egy súlytalan zenei ütemrész összekapcsolása a
következő nyomatékossal’; ‘hangsúlytalan magánhangzó kiesése’:
gazdauram  gazduram.
Művészeti szakszó a latin syncopa, illetve előzménye, a görög
szünkopé (‘felaprítás’) nyomán, a szün- (‘össze’) és koptó (‘vág’)
elemekből.
szinkretizmus – ‘különböző vallási, filozófiai, műveltségi irányok,
elemek elegyítése, összehangolása’. – szinkretikus: ‘a szinkrézisre
jellemző, annak jegyeit viselő’: szinkretikus vallás.
Tudományos szakszócsalád a görög szünkrétiszmosz (‘összefogás,
a achát
elegyedés’) nyomán, a szünkerannümi (‘elegyít’) igéből: szün-
(‘össze’) és kerannümi (‘kever’). Lásd még idioszinkrázia, kerámia,
kratér.
szinkrón – ‘egy időben történő’; ‘egyenlő sebességű’. – szinkrónia:
‘egyidejűség’; ‘a jelen állapotot leíró vizsgálat’. – szinkronikus: ‘a
szinkrónia módszerét követő’. – szinkronizmus: ‘két vagy több
jelenség, folyamat egybeesése, párhuzamos lezajlása’. –
szinkronizál: ‘időben egymáshoz igazít ‹összetartozó berendezések
működéséről›’; ‘film idegen szövegét hazai nyelvűvel helyettesíti’. –
szinkron: ‘film szinkronizálásával készült hangfelvétel’. – szinkron-:
‘‹idegen összetételek előtagjaként› szinkronizált, időben
egybehangolva működő’: szinkronjel, szinkronmotor, szinkronpálya.
Tudományos és technikai szakszócsalád a görög szünkhronosz
(‘egyidejű’) nyomán, a szün- (‘együtt’) és khronosz (‘idő’)
elemekből. Lásd még krónika, kronométer, szinkrotron.
szinkron – lásd szinkrón
szinkrotron – ‘állandó frekvenciával és változó mágneses térrel
dolgozó kör alakú részecskegyorsító’.
Tudományos szakszó a SZINKROnikus és elekTRON szavak kiemelt
betűiből; eredetüket lásd a megfelelő címszónál.
szinódus – ‘egyházi zsinat’; ‘a legfőbb görögkeleti egyházi hatóság’.
– szinodikus: ‘az égitestek együttállásával kapcsolatos’: szinodikus
keringési idő.
Nemzetközi szócsalád a latin synodus, illetve előzménye, a görög
szünodosz (‘népgyűlés, összejövetel, csillagok együttállása’)
nyomán, a szün- (‘össze, együvé’) és hodosz (‘út’) elemekből. A
magyar zsinat szó is innen ered.
szinonima – ‘rokonértelmű szó’. – szinonim: ‘rokonértelmű’. –
szinonímia: ‘rokonértelműség’.
Nyelvtani szakszócsalád a latin synonimus, illetve előzménye, a
görög szünónümosz (‘azonos nevű’) nyomán, a szün- (‘együtt’) és
onoma (‘név’) elemekből.
szinopszis – ‘áttekintés, összefoglalás, tartalmi vázlat’; ‘párhuzamos
helyek összeállítása (a Bibliából)’. – szinoptikus: – ‘áttekintő,
összefoglaló’; ‘azonos látásmódú’: a szinoptikus evangéliumok
(Mátéé, Márké és Lukácsé, mert anyagukat lényegében azonosan
kezelik, míg János evangéliuma mindükétől erősen különbözik).
Tudományos szakszavak a latin synopsis, illetve előzménye, a
görög szünopszisz (‘együttes szemrevétel, közös szemlélet;
kivonat’) nyomán, a szün- együtt és optikosz (‘a látáshoz tartozó’)
elemek alapján; az utóbbi eredetéről lásd optika.
szint – ‘vízszintes sík vagy vonal, amely valaminek a magasságát
jelenti’; ‘színvonal’: magas szintű ábrázolás; ‘magasság ‹átvitt
értelemben›’: az ügyről a legfelső szinten döntenek. Származékai:
szintez, szintezés.
Nyelvújítási elvonás a földszint főnévből. Ez eredetileg határozószó
volt: Körötte ég földszint a lég (Arany), tehát ‘a föld színén’,
második eleme a szín1 szóból jött locativusi -t raggal.
szintaxis – ‘mondattan’. – szintaktikus: ‘mondattani’. –
szintagma: ‘szószerkezet’.
Nyelvtani szakszavak a görög szüntaxisz (‘szerkezet, rendszer’)
nyomán, a szüntasszó (‘szerkeszt, elrendez’) igéből, a szün-
(‘össze’) és tasszó, tkp. tak-szó (‘rendez, kijelöl’) elemek alapján.
Lásd még taktika.
szintén – ‘is, hasonlóképp, ugyancsak’. – szinte: ‘majdnem’.
A szín1 főnévből erednek, annak ‘felület, látszat’ jelentése alapján,
-t locativusi raggal és birtokos személyjellel. Eredeti jelentésük
‘látszatára, hasonlóságára’ lehetett.
szintézis – ‘egységbe foglalás’; ‘két ellentétnek magasabb
egységben való feloldása’; ‘‹a kémiában› bonyolult vegyület
előállítása egyszerűbbekből’. – szintetikus: ‘összefoglaló’; ‘vegyi
szintézis által létrejött’: szintetikus festék, gyógyszer; ‘a mondatbeli
viszonyokat ragokkal jelölő’: szintetikus nyelvek. – szintetizál:
‘egyszerűbb elemekből egyesít’. – szintetizátor: ‘elektronikus
hangképző berendezés’. – szintetizmus: ’tiszta színeket és
vonaljátékot alkalmazó posztimpresszionista festői irányzat’.
Tudományos szakszócsalád a latin synthesis, illetve görög
előzménye, a szüntheszisz (‘összeillesztés’) nyomán, a szün-
(‘össze’) és (ti)thémi (‘tesz, helyez’) elemekből. A szintetizál és
származéka a francia synthétiser szóból ered. Lásd még tézis.
szinusz – ‘a szöggel szemközti befogó és az átfogó aránya a
derékszögű háromszögben’.
Tudományos szakszó a latin sinus (‘görbe vonal, öböl, tóga ránca,
kebel’) nyomán. Lásd még inszinuál, koszinusz.
szipirtyó – ‘veszekedős, vén banya’.
A tájnyelvi szipó, szipa alapján feltehető, hogy a ~ a szipog,
szipákol szavak (lásd szippant) szip- tőváltozatából ered, a tréfás
-irtyó kicsinyítő képzővel, amely hasonlít a kulipintyó
végződéséhez. Lásd még szipka, szipolyoz.
szipka – ‘szivar, cigaretta tartására és szívására való csőszerű
eszköz’. Régen jelentett szívócsövet, borlopót, furulya sípját is.
A szív1 ige szip- tőváltozatából való kicsinyített alak. Lásd még
szipirtyó, szipolyoz, szippant.
szipolyoz – ‘kizsákmányol, fosztogat ‹alattvalókat›’; ‘rendszeresen
pénzt csikar ki’: a szüleit szipolyozza.
- 343 - oldal
Képzett ige a régi szipoly (‘poloska, pióca’) főnévből, a szív1 ige
szip- tőalakjának főnévi származékából. Lásd még szipirtyó,
szippant.
sziporkázik – ‘szikrákat szór’; ‘szellemes megjegyzéseket tesz,
‹társaságban› csillogóan szerepel’.
Valószínűleg a szikrázik ige (lásd szikra) hangfestő továbbképzése;
a sziporka főnév utólagos elvonás.
szippant – ‘egy nagyot szív ‹levegőből, pipából, cigarettából,
tubákporból›’. Származékok és kapcsolt szavak: szippantás,
szippantgat, szipog, szipogás, szipákol.
A szív1 ige szip- tőváltozatának származékai, a ~ mozzanatos
képzéssel (mint dobbant, roppant), a többi gyakorítóval. Lásd még
szipirtyó, szipka, szipolyoz.
szirén – ‘madártestű, női fejű ókori mondai szörny’.
Görög szó (szeirén), ennek eredete tisztázatlan.
sziréna – ‘változó magasságú, éles hangot hallató jelzőkészülék’.
Nemzetközi szó a késő latin sirena nyomán, amely a klasszikus
latin Siren alakon át a görög Szeirén (‘szirén’) folytatója.
Modernkori jelentése (a mitológiai szirének félelmes énekére
utalva) a franciában alakult ki; a magyar nyelv a német Sirene
formát vette át a szóvég latinosításával. Lásd még szirén.
szirom – ‘a virág pártáját alkotó színes levelek egyike’.
A szirony képzőcserés alakváltozata, amelyet a nyelvújítás korában
a növénytan erre a jelentésre foglalt le.
szirony – ‘díszítésre használt színes bőrdarabka, bőrcsík’.
Vitatott eredetű szó. Talán a szil2 ige származéka olyan képzővel,
mint a bizony szóban, a szóbelseji l  r változásra a világ  virág
megfelelés kínál párhuzamot. Más nézet szerint a ~ török eredetű,
egy türk siyirim, oszmán şirim (‘ostor, szíj’) folytatója. Eszerint a
régiségben is ritka szirom alakváltozat lenne az eredeti alak, amely
a szóvégen m  n  ny alakuláson esett át. Régi és nyelvjárási
szó. Lásd még szirom.
szirt – ‘magános kőszál’.
Ótörök eredetű szó: kun, oszmán-török, tatár, ujgur sirt (‘hegyhát,
hegygerinc, hát’). A török szavak veláris i-jéből következőleg sokáig
mély hangrendű volt: durva bércek, szirtok (Csokonai).
szirtaki – ‘váltakozó tempójú görög népi tánc’.
Görög szó, eredete tisztázatlan.
szirup – ‘sűrű cukoroldat’.
Sok európai nyelvben élő vándorszó, végső forrása az arab saráb
(‘ital’); a szó az olasz sciroppo tájnyelvi sirupo változata vagy a
középkori latin syrupus révén került nyelvünkbe.
sziszeg – ‘halk, sivító hangot ad ‹kígyó, lúd›’; ‘fájdalmában, dühében
foga közt szedi a levegőt ‹ember›’. Származékok és kapcsolt
szavak: sziszegő, sziszegés, szisszen, sziszszenés.
Hangutánzó eredetű szócsalád, szisz- tövéhez gyakorító, illetve
mozzanatos képző járul.
sziszifuszi – ‘kimerítő és kilátástalan, soha eredményre nem vezető’:
sziszifuszi munka, sziszifuszi erőfeszítés.
Az ókori monda szerint Sziszüphosz korinthoszi király az alvilágban
azzal bűnhődött vétkeiért, hogy egy nagy sziklát kellett egy
hegycsúcsra felgörgetnie, de valahányszor felért vele, az újra a
mélybe gördült.
szisztéma – ‘rendszer’; ‘a rendszer szabályainak kifürkészésére
alapuló eljárásmód’. – szisztematika: ‘rendszertan’. –
szisztematikus: ‘rendszeres, módszeres’; ‘állandóan ismétlődő’. –
szisztematizál: ‘rendszerez, rendszerbe foglal’.
Tudományos szakszócsalád a latin systema, illetve görög
előzménye, a szüsztéma, tkp. szün-sztéma (‘elrendezés, szerkezet’)
nyomán, a szün- (‘össze’) és (hi)sztémi (‘áll’) elemekből. Lásd még
statika.
szisztolé – ‘a szív összehúzódása’.
Orvosi szakszó a latin systole, illetve görög előzménye, a szüsztolé
nyomán, a szüsztelló, tkp. szün-sztelló (‘összehúz, összeszorít’)
igéből: szün- (‘össze’) és sztelló (‘helyez’).
szisztrum – ‘fém csörgő mint (ókori) hangszer’.
Latin szó (sistrum), a görög szeisztron átvétele a szeió (‘ráz’) ige
nyomán. Lásd még szeizmikus.
szita – ‘szőrből vagy fémszálakból szőtt sűrű háló porszerű anyagok
tisztítására, szemcsenagyság szerinti szétválasztására’.
Származékai: szitás, szitál, szitálás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák sito. A szóvég
nyíltabbá válása hasonlóképp történt széna, villa1 szavainkban.
szitakötő – ‘‹eredetileg› szitakészítő mester’; ‘vékony testű, hártyás
szárnyú ragadozó vízparti rovar’.
A szita szó összetétele a köt igenévi alakjával; ezt az igét más
mesterségekkel kapcsolatban is használták, pl. gombkötő. Hogy a
~ név mi okból lett e rovaré is, nem tudjuk pontosan; az
bizonyosnak látszik, hogy a szó szita eleme a hálószerű finom
szárnyakkal kapcsolatos.
szitár – ‘indiai gitárféle húros hangszer’.
Hindi szó, a görög kithara rokona indoeurópai szinten (lásd
szatem).
szitkozódik – ‘haragjában durva kifejezéseket használ, átkozódik,
káromkodik’. Származékok és kapcsolt szavak: szitkozódás, szitok.
a achát
A szid ige származéka a gyakorító -koz és visszaható -ódik
képzővel, az átkozódik mintájára.
szituáció – ‘helyzet, állapot, körülmények’. – szituál: ‘helyez’: jól
szituált (‘jó anyagi helyzetben lévő’).
A késő latin situatio átvétele a situere (‘helyez’) igéből, a situs
(‘helyzet, fekvés’) nyomán, forrása a sinere, situm (‘fektet, helyez’).
szittya – ‘szkíta, iráni eredetű ókori lovasnomád nép tagja’; ‘ázsiai
eredetére büszke, „tősgyökeres” magyar ember’: S máglyára vinne
/ Egy Irán-szagú, szittya sereg (Ady).
A latin többes Scythae (‘szkíták’) szóból kikövetkeztetett egyes
számú forma magyarul előbb szitha lett, majd e szóalakba a
Scythia országnév keveredett bele, és szithia  szitja  szitya
úton, a tőmagánhangzó intervokális kettőződésével vezetett a
~hoz. A népnév forrása a tisztázatlan eredetű görög Szküthész. A
fenti második jelentés onnan ered, hogy középkori krónikásaink a
szkítákat a hunokkal azonosították, és így a legendás hun-magyar
rokonság alapján sokan őseinket látták bennük.
szittyó – ‘káka, hengeres levelű vízparti növény’.
Szláv eredetű szó: szlovén sitje (‘szittyó’), szlovák sitie (‘szittyós
terület’); ezek egy ‘köt’ jelentésű ige származékai. Nyelvünkbe egy
régebbi, szitja-féle alak kerülhetett, s ez analógiás úton (a kagyló,
nyoszolyó s más -ó végű szavak hatására) vette fel a ~ formát.
sziú – ‘egy dakota törzs neve’; ‘a prériindiánok alkotta törzsszövetség
neve’.
Nemzetközi szó a francia sioux nyomán; ez a nadowessioux név
önállósult utolsó szótagja. Voltaképp dakota szó: nadoviszio
(‘csörgőkígyó’).
szív1 – ‘‹a szájüreg vagy a tüdő kitágításával› száján át magához vesz
‹folyadékot, levegőt, dohányfüstöt›’: vért szív, friss levegőt,
cigarettát szív; ‘légritkítással kiemel, áttölt’: kiszívják a vizet az
elárasztott pincéből; ‘szopik’: anyja emlőjét szívja. Származékai:
szívó, szívóka, szívás, szívós, szívódik, szívat, szivattyú, szivattyúz,
szivárog, szivárgás, szivornya.
Hangutánzó eredetű szónak tetszik. Lehet, hogy a finnugor
örökséghez tartozik: votják supsini, cseremisz supsam (‘szopik’);
más nézet szerint ugor eredetű: vogul sipha, osztják szavta
(‘szopik’). Feltehető, hogy ezek is hangutánzó természetű igék, és
így az etimologikus kapcsolat nem szükségszerű. A szó rövidebb szí
alakja, illetőleg szip- tőváltozata szerepel a szipirtyó, szipka,
szipoly, szippant szavakban; a tágabb rokoni körhöz tartozik még
szikkad, szimatol, szivacs, szivar, szivárvány, szívós, szopik.
szív2 – ‘a vérkeringést fenntartó, ütemesen összehúzódó és
elernyedő szerv’; ‘az érzelmek feltételezett székhelye’; ‘kímélet,
jóérzés’: nincs benne szív; ‘terület, település központja’: a város
szívében. Származékai: szíves, szívtelen, szívesen, szívesség,
szíveskedik, szívecske, szível, (meg)szívlel, szívélyes.
Ősi örökség az uráli korból: vogul, osztják szem, cseremisz szüm,
finn sydäme-, szamojéd szíde (‘szív’). Az ősi alapforma *szüde-
lehetett, amelynek szabályos származéka egyfelől a ~, másfelől a
régebbi és nyelvjárási szű: Mikor két egyes szű / Egymástól
megválik (Népdal). A szű–szív alakpár a hű–hív pár megfelelője, egy
korábbi -iü szóvég kétirányú fejlődésének produktumai.
szivacs – ‘lyukacsos testű, alacsonyrendű vízi állat’; ‘ennek váza
mint mosakodó, tisztító eszköz’; ‘kaucsukhabból, műanyagból
készült lyukacsos szerkezetű, rugalmas anyag’: mosdószivacs,
szivacsmatrac; ‘‹régebben, tréfásan›’ részeges ember.
A szív1 ige nyelvújítás-kori származéka a divatos deverbális -cs
képzővel, (mint dugacs, gyutacs). Lásd még szivar, szivárvány,
szívós.
szivar – ‘dohánylevelekből sodort kis henger dohányzás céljára’;
‘‹régebbi szlengben› pasas, ipse, ürge’: öreg szivar. Származékai:
szivarozik, szivarka.
Nyelvújítási szóalkotás a szív1 ige szivárog származékából; eleinte
szivár alakban is. Ez ugyan már sokkal korábban létezett ‘szivacs’
jelentésben, de erre a korra már elavult. A szivar, amely ráadásul
hangzásában hasonlított a régebbi, spanyol eredetű cigáróhoz,
hamar meghonosodott, nem úgy, mint a belőle képzett szivarka,
amely hivatva lett volna kiszorítani a cigarettát; ennek francia
eredetije, a cigarette a cigare (‘szivar’) kicsinyített származéka.
Lásd még szivacs, szivárvány, szívós.
szivárvány – ‘távoli esőcseppeken megtörő napfény által előidézett,
körív alakú, sokszínű fénytünemény az égbolton’; ‘‹régebben és
tájnyelveken› szívócső, szívókút’: Oly szivárványt adott Isten (a
szúnyogoknak), mellyel igen hamar az ember bőrét által fúrják,
vérét kiszívják (Pázmány). Származékai: szivárványos,
szivárványlik.
1
A szív ige önállóan ki nem mutatható igei *szivár származékából
való -vány képzővel (mint irtvány, ragadvány); a feltett ige
gyakorító képzős alakja a szivárog. A fénytünemény azért kapta ezt
a nevet, mert a néphit szerint a ~ a két végén, ahol a láthatárt éri,
vizet szív fel a világtengerből. Lásd még szivacs, szivar, szívós.
szívós – ‘erős, kitartó, sok mindent elviselő’.
A szív1 ige származéka -s képzővel (mint lakos, tilos); az eredetibb
szívos utóbb a harapós, kapós, nyúlós szavak analógiájára vette fel
mai alakját. Fenti jelentése bonyolult áttételeken át fejlődött ki az
- 344 - oldal
alapige ma már nem élő ‘húz, nyújt’ értelme alapján, részben a
szíjas (lásd szíj) szó beleértésével. Lásd még szivacs, szivar,
szivárvány.
szizál – ‘mexikói agávéfaj; ennek rostjaiból készült kötél, durva
szövet’.
A mexikói Sisal kikötőváros nevéből.
szkafander – ‘űrhajós ruha’.
Mesterséges szó a görög szkaphé (‘csónak, hajó’) és androsz (‘férfi,
ember’) elemekből, tehát ‘(űr)hajós ember (viselete)’.
szkandium – ‘ezüstfehér színű, három vegyértékű fém’.
Felfedezésének helyéről, Skandináviáról, annak latin Scandia neve
alapján.
szkeccs – ‘vázlat’; ‘rövid bohózat’.
Az angol sketch átvétele; végső forrása azonos a skicc szóéval.
szkenner – ‘pásztázó elektronsugárral működő optikai olvasó,
képmásoló berendezés’.
Angol szó (scanner) a scan (‘pásztáz, skandál’) igéből; eredete
azonos a skandál igéével.
szkepszis – ‘kétség, kétely, kételkedés’. – szkeptikus: ‘kétkedő,
hitetlenkedő (ember)’. – szkepticizmus: ‘a tudatunktól független
valóság megismerhetőségét tagadó ismeretelméleti irányzat’.
Tudományos szakszócsalád a görög szkepszisz (‘kétely’) nyomán, a
szkeptomai (‘vizsgálgat, töpreng’) igéből.
szkiff – ‘hosszú, keskeny, guruló üléses versenycsónak’.
Az angol skiff átvétele; ez a francia esquif és az olasz schifo
kerülőútján ugyanarra a germán tőre megy vissza, amelyből az
angol ship és a német Schiff (‘hajó’) ered.
szkizma – ‘hasadás, (egyház)szakadás’. – szkizmatikus: ‘szakadár
(személy)’.
Vallástörténeti szakszó a görög szkhiszma, szkhiszmatosz
(‘hasadás’) nyomán, a szkhidzó (‘hasít, hasad’) igéből; főleg a keleti
és nyugati keresztény egyház 1054-ben bekövetkezett végleges
szakítására értjük. Lásd még szkizofrénia, szkizoid.
szkizofrénia – ‘hasadásos elmezavar’. – szkizofrén:
‘tudathasadásban szenvedő (személy)’.
Lélektani szakszó a görög szkhidzó (‘hasít, hasad’) és phrén
(‘elme’) elemekből. Régebbi sizofrénia formáját a latinos
schisophrenia helytelen, németes kiolvasásának lehet tulajdonítani.
Lásd még frenetikus, frenológia, hebefrén, oligofrén, szkizma,
szkizoid.
szkizoid – ‘szkizofréniára hajlamos ‹lelki alkat›’.
Lélektani szakszó a görög szkhidzó (‘hasít’) és eidosz (‘kép’)
elemekből. Lásd még szkizma, szkizofrénia.
szklerózis – ‘az erek megkeményedése, elmerevülése,
érelmeszesedés’. – szklerotikus: ‘érelmeszesedéses’; ‘ennek folytán
zavaros elméjű’.
Orvosi szakszó a görög szklérosz (‘kemény’) nyomán, a
betegségeknél használatos -ózis végzettel (mint szilikózis,
trombózis).
szkolion – ‘magyarázó jegyzet, kommentár ókori szerzők műveihez’;
‘filozófiai tétel bővebb kifejtése’.
Görög szó, tkp. ‘asztali dal ‹amit a lakomavendégek szabálytalan
rendben sorra elénekeltek›’, a szkoliosz (‘kanyargós, görbe’)
melléknév főnevesült semleges formája.
-szkóp – ‹technikai szakszavak utótagjaként› ‘megfigyelő eszköz,
berendezés’: mikroszkóp, periszkóp; ‘valamely belső szerv
vizsgálatára való eszköz’: gasztroszkóp, laringoszkóp.
A görög szkopeuó (‘néz, vizsgál’) igéből való.
szkúner – ‘keskeny, hosszú, két- vagy háromárbocos vitorláshajó’.
Angol szó (schooner), tudákos írásmód a scooner helyett; ez egy
nyelvjárási scoon, azaz ‘sebesen siklik ‹a vízen „kacsázó” lapos kő›’
igéből való, amely skandináv eredetű.
szlalom – ‘sílesiklás cikcakkos úton, zászlókkal kijelölt kapukon
keresztül’.
Nemzetközi sportműszó az északnorvég slalĺm nyomán; ez a
sledalĺm összevont formája a slede (‘szánkó’) és lĺm (‘nyom’)
elemek alapján.
szlavisztika – ‘a szláv nyelvekkel, irodalmakkal és kultúrával
foglalkozó tudomány’. – szlavista: ‘a szlaviszika tudósa’.
A német Slawistik és Slawist átvétele a szóvégek latinosításával;
alapjuk a Slawe, amely a késői latin sclavus, azaz ‘(szláv)
rabszolga’ szóból való, akárcsak a magyar szláv szó is. Végső soron
azonos a szlávok saját nevével: szlovene, szlavjan, ám ennek
eredetéről nincs pontos képünk. Lásd még szlavofil.
szlavofil – ‘szlávbarát’; ‘a pánszlávizmus orosz változatának híve’.
Nemzetközi szó a latin s(c)lavus (‘szláv’) és a görög philosz (‘barát,
kedvelő’) elemekből. Lásd még szlavisztika.
szlem – ’12 vagy 13 nyert ütésből álló játszma bridzsben’: kis szlem,
nagy szlem.
Angol szó (slam), tkp. ‘a becsapott ajtó döndülése’, hangutánzó
kölcsönszó a norvégből: slemma (‘becsap’).
szleng – ‘a nagyvárosokban kialakuló, alvilági és csoportnyelvi
elemekkel keveredett, fesztelen köznyelvi stílusréteg’.
Vitatott eredetű angol szó (slang); talán a norvég slengja
(‘parittyával odavet’) származéka.
a achát
szlip – ‘szár nélküli feszes rövid alsónadrág’; ‘‹műszaki› csúszás’.
Az angol slip (‘csúszás; feszes alsó’) átvétele.
szlogen – ‘jelszó, jelmondat’.
Angol szó (slogan), tkp. ‘csatakiáltás’ a kelta (gael) sluagh-ghairm
nyomán, a sluagh (‘sereg’) és gairm (‘kiáltás’) elemekből.
szlöjd – ‘kézügyességi foglalkozás (iskolában)’; ‘barkácsolás,
kézimunka’.
Svéd szó (slöjd), tkp. ‘mesterségbeli ügyesség, fortély’, a slug
(‘furfangos, éleseszű, ügyes’) közvetlen rokona.
szmoking – ‘selyemmel borított hajtókájú férfizakó mint alkalmi
viselet’; ‘ilyen kabáttal kiegészült öltöny’.
Az angol smoking jacket (‘dohányzózakó’) kifejezés önállósult első
eleme. Lásd még smog.
sznob – ‘az előkelők szokásait majmoló közrendű ember, úrhatnám
polgár’; ‘divatos művészekért és művekért tüntetően rajongó
ember’. – sznobizmus: ‘sznob viselkedés, előkelősködés’.
Nemzetközi szó az angol snob nyomán. Eredete bizonytalan. Egy
népszerű, de eléggé vitatott magyarázat szerint a ~ szó és értelme
onnan való, hogy a közrendű diákok nevét régebben a latin s.nob.
(sine nobilitate, azaz ‘nemesség nélküli’) megjegyzés kíséretében
írták be a cambridge-i egyetem anyakönyvébe, s az ilyenek
igencsak igyekeztek nemesi származású diáktársaik viselkedését
és életmódját utánozni.
szó – ‘a beszéd legkisebb, önálló jelentéssel bíró egysége’; ‘beszéd’:
arról van szó, hogy…; ‘ünnepélyes ígéret’: szavamat adom;
‘felszólalás, ennek joga’: szót kér, szót kap; ‘nyelv’: magyar szóra
tanítják; ‘megszólás’: szó ne érje a ház elejét. Származékai: szól,
szólás, szólít, szólítás, szólítatlan, (meg)szólal, (meg)szólalás,
szózat, szótlan, szótlanság, szólongat, (össze)szólalkozik, szónok,
szónokol, szónoklat, szólam, szólamos.
Ősi örökség az ugor korból: vogul szav (‘szó, hang’), osztják szou
(‘jajszó’). A valószínű *szava alapszó ótörök jövevény az ugor
nyelvekben: türk szab, ujgur szav (‘beszéd’), oszmán-török sava
(‘hír’); a ~ alaktani viselkedése (hogy a hó, tó tőtípusba került),
bizonyossá teszi, hogy nem közvetlenül vettük át az ótörök
nyelvekből. Lásd még szaval, szavaz, szófia, zokszó.
szoba – ‘épületen belüli helyiség’; ‘‹régen› kemence’.
Sok nyelvben otthonos vándorszó: ófelnémet stupa (‘fűthető
szoba’), német Stube (‘szoba’), középkori latin stuba (‘fürdőszoba,
szoba, kamra’), angol stove (‘kemence, kályha’), ófrancia estuve
(‘kemence’). Végső forrása tisztázatlan, de hihetőleg germán
eredetű. Az átadó nyelvet nem tudjuk meghatározni. A magyarban
a szóeleji mássalhangzó-torlódást a t kivetése oldotta fel, akárcsak
a szobor esetében. A ~ azonos alakban található meg a balkáni
szláv nyelvekben, a románban és az oszmán-törökben. Van okunk
feltenni, hogy a kölcsönzés a magyar nyelv felől indult ki, és nem
fordítva, mivel itt a szó a 13. század eleje óta kimutatható.
szobor – ‘emberi vagy állati alakot térbeli kiterjedésében ábrázoló
műalkotás’; ‘‹régen› karó, oszlop’. Származékai: szobrász,
szobrászat, szobros, szobroz.
Déli szláv eredetű szó: horvát stabar (‘karó’) szlovén tájnyelvi
stobor (‘oszlop’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást a t kiejtése
oldotta fel, akárcsak a szoba esetében. Az ‘oszlop’  ‘szobor’
fejlődés a magyar nyelvben zajlott le.
szociábilis – ‘társaságkedvelő’. – szociabilitás: ‘társas ösztön, a
társas élet kedvelése’.
Mesterséges szóalkotás a latin socius (‘társ’) alapján; eredetéről
lásd szociál-. Lásd még szociális, szocializál, szocio-, szociográfia,
szociológia.
szociál- – ‹idegen összetételek előtagjaként› ‘a társas élettel, a
társadalommal kapcsolatos’: szociálantropológia,
szociáldarwinizmus, szociáletika, szociálpatológia; ‘a politikai
szocializmussal kapcsolatos’: szociáldemokrácia,
szociálreformizmus; ‘a társadalom általános jólétével kapcsolatos’:
szociálpolitika.
A ~ eredetéről lásd szociális, az utótagokéról a megfelelő
címszókat. Lásd még szocio-.
szociális – ‘társadalmi, közösségi’; ‘az egyének társadalmi és anyagi
helyzetével foglalkozó, a hátrányos helyzetűeket segítő’: szociális
gondozás, szociális segély. – szocializmus: ‘társadalmi rendszer,
amelyben a termelőeszközök közösségi tulajdonban vannak’;
‘törekvés az alsóbb társadalmi rétegek helyzetének javítására’. –
szocialista: ‘a szocializmus híve’; ‘‹melléknévként› a Nemzetközi szócsalád a latin solaris (‘a Naphoz tartozó’) és
szocializmussal kapcsolatos’. – szocialisztikus: ‘a szocializmus felé
hajló, arra emlékeztető’.
Politikai szakszócsalád a latin socialis (‘társas, hitvestársi,
szövetségi’) nyomán, a socius (‘társ, szövetséges’) főnévből, amely
a sequi, secutus (‘követ’) ige származéka (mint pl. a toga a tegere
igéé, lásd tóga). Lásd még szociábilis, szocializál, szocio-,
szociográfia, szociológia.
szocializál – ‘a társadalom életében való részvételre felkészít ‹pl.
gyermeket›’. – szocializáció: ‘az egyén beilleszkedése a társadalom
életébe azáltal, hogy elsajátítja annak értékrendszerét és
érintkezési technikáit’.
Társadalomtudományi szakszó a francia socialiser ige nyomán;
- 345 - oldal
forrása azonos a szociális szóéval. Lásd még szociábilis, szociális,
szocio-, szociográfia, szociológia.
szocio- – ‘‹összetételek előtagjaként› a társadalommal, egyes
társadalmi rétegekkel kapcsolatos’: szociofotó, szociolingvisztika,
szociometria, szociopata.
A latin socius (‘társ’) szóból; az utótagok eredetéről lásd a
megfelelő címszókat, illetve: metrika, pato-. Lásd még szociábilis,
szociális, szocializál, szociográfia, szociológia.
szociográfia – ‘kisebb-nagyobb társadalmi rétegek, csoportok,
vidékek vagy foglalkozási ágak életviszonyait leíró és feltáró
kutatás’ ; ‘ilyen tárgyú mű’. – szociográfus: ‘a szociográfia
művelője’.
Tudományos szakszavak a latin socius (‘társ’) és a görög graphó
(‘leír’) elemekből. Lásd még szociábilis, szociális, szocializál,
szocio-, szociológia.
szociológia – ‘társadalomkutatás’. – szociológus: ‘társadalomkutató’.
Tudományos szakszavak a latin socius (‘társ’) és a görög logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még szociábilis, szociális,
szocializál, szocio-, szociográfia.
szóda – ‘sziksó, nátriumkarbonát’; ‘szódavíz’; ‘szódabikarbóna’.
Nemzetközi szó (olasz, angol, német soda, francia soude), végső
forrása bizonytalan.
szodé – ‘falánk’.
Ismeretlen eredetű tájnyelvi szó.
szodómia – ‘állatokkal űzött fajtalankodás’. – szodomita: ‘állatokkal
fajtalankodó személy’.
A német Sodomie átvétele latinosított formában, és a fenti
jelentésben. Más nyelvekben a szó férfi homoszexualitást jelent,
híven a bibliai elbeszéléshez, amely szerint Szodoma város
pusztulását férfi lakói okozták, akik gonosz szándékkal
megrohanták Lót vendégeit, a szép ifjak alakjában érkező
angyalokat.
szófia – ‘alaptalan, megbízhatatlan ‹hír, beszéd›’: szófia beszéd
(‘mendemonda’).
A szó és fia elemek birtokos jelzős kapcsolata, mint Vörösmartynál
is: Mit nekem könyv, a beszéd mind / Szó fia. Így értendő: ‘nem a
valóságból, csak üres szókból ered, szó szülte, szószaporítás
szülötte’.
szofista – ‘szófacsaró, álokoskodó (személy)’: Hallgass, hallgass, te
örökös szofista (Madách – Ádám szavai Luciferhez). – szofisztikus:
‘a szofistákra jellemző’. – szofisztika: ‘megtévesztő, látszatra és
formailag helyes, valójában téves következtetésre jutó érvelés’. –
szofizma: megtévesztő szándékú, formailag hibátlan, de
önmagának ellentmondó érvelés’.
Nemzetközi szócsalád a görög szophisztész (‘szakértő, bölcselő’)
nyomán, amely a szophia (‘bölcsesség’) származéka. Utóbb a szó
olyan filozófusra értődött, aki pénzért tanítja mesterségét, majd
még az ókorban kialakult fenti, elítélő jelentésköre. Lásd még
filozófia.
szoftver – ‘a számítógép működtetéséhez szükséges szellemi
termékek (algoritmusok, programok, utasításrendszerek és
dokumentációk) összessége’.
Angol szó (software), tkp. ‘lágy áru’, mesterséges szóalkotás a
természetes eredetű hardver mintájára.
szója – ‘hüvelyes termésű konyhanövény’: szójabab, szójaliszt.
Nemzetközi szó a maláj soi nyomán, amely a kínai si-ju (‘szója’)
folytatója; a holland soja révén terjedt el Európában.
szokik – ‘rendszeresen, szokásszerűen tesz ‹múlt idejű alakban›’:
hatkor szoktam fölkelni; ‘egyre természetesebbnek,
meghittebbnek, ismerősebbnek érez ‹valamit, valakit›’: megszokja,
hozzászokik. Származékai: szokás, szokásos, szokott, szokatlan,
szokatlanság, szokványos, szokvány.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
szoknya – ‘derékban rögzített, alul nyitott, főleg női ruhadarab’; ‘a
nő metonimája’: szoknyavadász, szoknyabolond.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén suknja, szlovák sukňa
(‘szoknya, női ruha, kabát’); ezek egy ‘posztó’ jelentésű szláv
szóból származnak.
szoláris – ‘a Nappal kapcsolatos’: szoláris állandó, szoláris szél. –
szolarizáció: ‘fényérzékeny bevonat ellentétes viselkedése direkt
napfény hatására’. – szolárium: ‘ibolyántúli sugarakkal működő
mesterséges napfényfürdő’.
solarium (‘napóra; napozásra való lapos háztető’) nyomán, a sol,
solis (‘Nap’) szóból.
szoldateszka – ‘erőszakos katonai szellem’; ‘az állam irányításába
beavatkozó katonaság’.
Nemzetközi szó az olasz soldatesco (‘katonai’) nyomán, a soldato
(‘katona’) szóból, amely a soldo (‘fizetség, zsold’) származéka; ez a
késő latin soldus folytatója, a nummus soldus (‘színarany pénz’)
önállósult második eleme, a solidus (lásd szolid) alakváltozata, a mi
zsold szavunknak is előzménye.
szolecizmus – ‘durva nyelvtani, mondattani hiba’.
Nyelvtani szakszó a latin soloecismus, illetve előzménye, a görög
szoloikiszmosz (‘hibás beszéd’) nyomán; ez a kis-ázsiai, kilikiai
a achát
Szoloi város nevéből való, ahol egy igen romlott görög dialektust
beszéltek.
szolfatára – ‘kénes gőzök előtörése mint vulkáni utótevékenység’;
‘ilyen kitörés helye’.
Olasz eredetű geológiai szakszó a Nápoly melletti Solfatara
kráterről; forrása a solfore (‘kén’), a latin sulfur, sulphur folytatója.
Lásd még szulfát.
szolfézs – ‘zenei alapismeretekre tanító és a hallást fejlesztő
zeneiskolai szaktárgy’.
Francia szó (solfčge) az olasz solfeggió nyomán, ez a solfeggiare
származéka a szolmizációs sol (‘szó’) és fa hangnevek alapján,
tehát ‘szó-fa éneklése’. Lásd még szolmizáció.
szolga – ‘ház vagy személy körüli fizikai munkára szegődött
alkalmazott’; ‘szerénységből vállalt önminősítés’: alázatos szolgája
(vagyok) az úrnak; ‘valakinek vagy egy ügynek odaadó s tevékeny
híve’: Isten szolgája. Származékai: szolgaság, szolgál, szolgáló,
szolgálat, szolgálati, szolgáltat, szolgáltató, szolgáltatás, szolgalom,
szolgalmi.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén sluga, szlovák sluha
(‘szolga, cseléd’). A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást
járulékhang oldotta, majd a két nyílt szótagos tendencia és a
nyíltabbá válás formálta ki a szót: sluga  szuluga  szulga 
szolga.
szolgabíró – ‘járás vezető tisztviselője ‹1950 előtt›’; ‘‹régen› a
megyei nemesség választott bírája’.
A szolga és bíró összetétele; a szolga itt eredetileg a király szolgáit
(várjobbágyokat, kisnemességet) jelentette.
szolid – ‘erős, szilárd’; ‘megbízható, tisztességes’; ‘rendezett életű’;
‘jó viseletű, szerény, meghúzódó, feltűnést kerülő’.
A latin solidus (‘szilárd, sűrű, tömött’) származéka, amely a sollus
(‘egész, teljes’) családjába tartozik; a magyarba a német solide
közvetítette a véghangzó elmaradásával. Fenti utolsó jelentése,
amely mai köznyelvünkben uralkodóvá vált, nincs meg az átadó
nyelvekben, így alighanem a szelíd szó beleértésével a magyarban
alakult ki. Lásd még szolidáris.
szolidáris – ‘összetartó, egyetértő’; ‘támogató, egymásért
kölcsönösen kiálló’. – szolidaritás: – ‘kölcsönös kötelesség- és
segítségvállalás közös érdekek alapján’: szolidaritási sztrájk.
Nemzetközi szócsalád a francia solidaire és solidarité nyomán; ezek
egy késő latin solidarius származékai a latin solidum (‘biztos,
szilárd alap’) szóból, amely a solidus (‘szilárd, sűrű’) melléknévből
ered. Valószínűleg a 15. századi Franciaországban alakult ki a fenti
jelentéskör olyan kölcsönös biztosítási társulások révén, amelynek
tagjai in solidum (‘az egészért, mindenkiért’) feleltek.
szolipszizmus – ‘filozófiai szemlélet, amely csak a szubjektív tudat
létezését tekinti bizonyíthatónak, és a világot a vizsgálódó tudat
alkotásának tekinti’.
Bölcseleti szakszó a latin solum (‘csak’) és ipse (‘ő, az’) elemekből,
értve: ‘csak ő létezik ‹t.i. aki vizsgálódik›’. Lásd még szoliter, szóló.
szoliter – ‘önállóan befoglalt nagy ékkő, főleg gyémánt’.
Francia szó (solitaire), a latin solitarius (‘egyes, egyedi, magános’)
folytatója a solus (‘egyedüli’) nyomán. Lásd még szolipszizmus,
szóló.
szollicitál – ‘kérelmez, szorgalmaz, sürget’.
A latin sollicitare (‘izgat, zavar, háborgat’) ige átvétele a sollicitus
(‘háborgó, zajgó’) szóból, a sollus (‘egészen, teljesen’) és ciere,
citum (‘megrendít, felizgat’) elemekből.
szolmizáció – ‘a hétfokú diatonikus hangskála tagjainak
megnevezése szótagokkal ‹az olasz, francia és spanyol
gyakorlatban›’; ‘a hangok ilyen megnevezése az adott
hangnemben elfoglalt relatív helyük szerint’; ‘ennek alapján való
énektanítás a kottaolvasás megkönnyítésére’.
A latin solmisare, solmisatum származéka a skála két hangjának
(sol, mi) kiemelésével. A rendszer Guido d’Arezzo nevéhez fűződik
(11. század); a hangok neve (eredetileg ut, re, mi, fa, sol, la) egy
latin nyelvű János-himnusz sorainak kezdő szótagjaiból ered: UT
queant laxis / REsonare fibris / MIra gestorum / FAmuli tuorum /
SOLve pollutis / LAbiis reatum (‘Hogy szolgáid könnyed
hangszálakkal zenghessék tetteid, távoztasd el a vétkek szennyét
ajkaikról’), a himnusz ugyanis soronként lépkedett felfelé a skála
hangjain. A szi vagy ti később adódott a skálához (a la után), az ut
pedig a 16. században do-ra cserélődött.
szóló – ‘egy hangszerre vagy énekhangra írt (esetleg
zongorakíséretes) zenemű, illetve nagyobb zenemű ilyen jellegű
részlete’: oboaszóló a nyitány elején; ‘zenei vagy táncos
magánszám’. – szólista: ‘magánszámot előadó énekes vagy
hangszeres művész, táncos’.
Zenei szakszók az olasz solo (‘egyedüli’) nyomán; forrása az azonos
értelmű latin solus. Lásd még szolipszizmus, szoliter.
szolvens – ‘fizetőképes’; ‘‹főnévként› oldószer’.
A latin solvere (‘felold; tartozást kifizet’) folyamatos melléknévi
igeneve (solvens). Lásd még rezolúció.
szomatikus – ‘testi, a testre vonatkozó’.
Nemzetközi szó a görög szóma, szómatosz (‘test’) nyomán. Lásd
még pszichoszomatikus.
- 346 - oldal
szombat – ‘a hét hatodik napja’; ‘a zsidóság heti ünnepnapja’.
Származékai: szombati, szombatos.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát subota, szlovén, szlovák sobota;
ezek a héber sabbath (‘pihenőnap’) származékai. Az ószláv szó első
szótagjában orrhangú magánhangzó volt, amelynek nyoma ott van
az ugyancsak szláv eredetű román sîmbătă szóban is. Ez az
inetimologikus m már a korai újgörögben megjelent, s a népi
latinon át más nyelvekbe is átszármazott: francia samedi, német
Samstag (ófelnémet sambaztag), azaz ‘szombat’.
szomj – ‘heves kívánság élőlényben, hogy igyék’. Származékok és
kapcsolt szavak: szomjú, szomjuhozik, szomjúság, szomjan,
szomjas, szomjazik.
A szócsalád voltaképpeni alapja a ma már elavult szomjú (‘szomjas,
szomjúság’); ez elhomályosult összetétel. Szom- eleme ősi örökség
a finnugor korból: zürjén simal-, votják sumani (‘éhséget érez’); a
-jú elem a jonh (‘gyomor, belső rész’) megfelelője, az összetétel
értelme tehát: ‘éhes gyomrú’. A magyarban ‘éhezik’  ‘szomjazik’
jelentésváltozás zajlott le.
szomnambulizmus – ‘holdkórosság, alvajárás’.
Orvosi szakszó a latin somnus (‘álom, alvás’) és ambulare (‘sétál’)
elemekből. Lásd még ambulancia.
szomorú – ‘bánatos, lelki fájdalmat érző’; ‘elszomorító’: szomorú
fejlemények. Származékai: szomorúság, szomorít, szomorodik,
szomorkodik, szomorkás.
A szócsalád igei *szomor alapszava ősi örökség a finnugor korból:
mordvin sumurdems (‘bánkódik’). A ~ ennek az alapigének a
folyamatos melléknévi igeneve, korai alakjaiban is szomoró
(‘bánkódó’).
szomszéd – ‘közvetlen közelben lévő, határos’: a szomszéd telek;
‘‹főnévként› az ily közel lakó személy’: jó szomszédaim vannak.
Származékai: szomszédos, szomszédság, szomszédol.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát susjed, szlovén sosed, szlovák
sused (‘szomszéd’); ezek a szo- (‘együtt’) és szed- (‘ül’) elemek
összetételei.
szonáns – ‘önmagában is szótagot alkotó hang’.
Latin nyelvtani szakszó (sonans), a sonare (‘hangzik’) folyamatos
melléknévi igeneve. Lásd még asszonánc, szonáta, szonett,
szonoritás.
szonár – ‘ultrahangos mélységmérő’.
Az angol SONAR betűszó átvétele az eredetinek megfelelő
kiejtésben, a SOund Navigation And Ranging (‘hanggal való
tájékozódás és bemérés’) kifejezés kiemelt betűiből; ez a szó a
radar mintájára született meg.
szonáta – ‘egy vagy két hangszerre írt, három vagy négy tételes
zenemű’; ‘‹a 17. századig› bármely hangszeres zenedarab’. –
szonatína: ‘kisebb, egyszerűbb szerkezetű szonáta’.
Olasz zenei szakszók (sonata, sonatina) a sonare (‘hangszeren
játszik, előad’) igéből; forrása a latin sonare (‘hangzik’) a sonus
(‘hang’) alapján. Lásd még szonáns, szonett, szonoritás.
szonda – ‘vízfenékre bocsátott mélységmérő eszköz, mérőón’; ‘belső
szervekbe bocsátott mérő, tükröző műszer’: gyomorszonda;
‘mintavétellel való közvéleménykutatás’: szondázás.
A francia sonde átvétele a német Sonde közvetítésével, a szóvéget
latinosítva. A francia szó eredete tisztázatlan. Talán a skandináv
(dán, norvég, svéd) sund (‘tengerszoros’) szóval kapcsolatos;
kevésbé valószínű, hogy egy feltett késő latin *subundare (‘a
hullámok alá megy’) folytatója a latin sub- (‘alá’) és unda (‘hullám’)
elemek alapján.
szonett – ‘két négysoros és két háromsoros strófából álló, kötött
rímelésű vers’.
Verstani szakszó az olasz sonetto nyomán, amely a sono (‘hangzás,
csengés’) kicsinyített formája a latin sonus (‘hang’) nyomán; a
magyarba a német Sonett közvetítette a francia sonette alak
nyomán. Lásd még szonáns, szonáta, szonoritás.
szonoritás – ‘zengés, zengő hangzás’; ‘‹a hangtanban› zöngésség’.
Latin szó (sonoritas) a sonorus (‘hangzó, csengő’) melléknévből, ez
pedig a sonus (‘hang’) szóból. Lásd még szonáns, szonáta, szonett.
szontyolodik – ‘‹el- igekötővel› elszomorodik, elkedvetlenedik’.
Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó.
szopik – ‘csecsemő, emlős állat kicsinye anyja tejét szívja’: egyéves
koráig szopott; ‘ajkával szív’: az ujját szopja. Származékai: szopás,
szopogat, szopós, szopóka, szoptat, szoptatós, szopizik.
Hangutánzó eredetű szó, esetleg a cuppog rokonságából;
kapcsolatos lehet a szív1 ige szip- tőváltozatával is (lásd szipka,
szipog).
szopornyica – ‘vírus okozta kutyabetegség, takonykór’.
Alighanem szláv eredetű szó: szerb-horvát sopoline, szlovák
soplivica (‘takonykór’), szerb-horvát soporina (‘takony’). Szavunk
forrása egy feltehető, de ma már ki nem mutatható szláv
*szopoljnica alak lehetett.
szoprán – ‘a legmagasabb női, illetve gyermekhang’; ‘ilyen hangú
énekes’; ‘az ilyen hangra írt szólam’.
Olasz zenei szakszó (soprano), a késő latin superanus (‘felső,
legfelső) folytatója a latin super (‘felett’) nyomán; a magyarba a
német Sopran közvetítette. Lásd még szuverén.
a achát
szór – ‘hint’; ‘‹apróbb tárgyakat› szertedobál’; ‘‹szét- igekötővel›
sokfelé küld, űz, telepít’; szétszórták az ellenséget. Származékai:
szórás, szóródik, szóródás, szórvány, szórványos.
Ótörök eredetű szó: türk, csagatáj szavur, oszmán-török saur,
csuvas szavar (‘hint’). A magyarban szavur  szaur  szór
hangváltozás ment végbe. Lásd még szórakozik.
szórakozik – ‘kikapcsolódik, kellemesen tölti (pihenő) idejét’;
‘valamit időtöltésül tesz’: kártyázással szórakozik. Származékok és
kapcsolt szavak: szórakozás, szórakoztat, szórakoztatás,
szórakoztató, szórakozott, szórakozottság.
Nyelvújítási szólelemény, a szór ige visszaható képzős származéka,
a német sich zerstreuen (‘szórakozik’, tkp. ‘szétszórja magát’)
pontos megfelelője; ugyanígy megfelel a szórakozott a német
zerstreut (tkp. ‘szétszóródott’) mintának.
szordínó – ‘hangfogó, hangtompító ‹hegedűn›’.
Olasz szó (sordino), a sordo (‘süket’) kicsinyített formája a latin
surdus alapján, tehát ‘süketecske’.
szorgalom – ‘kitartó odaadás, iparkodás, célratörő buzgalom’.
Származékai: szorgalmatos, szorgos, szorgoskodik, szorgoskodás,
szorgalmas, szorgalmi, szorgalmaz, szorgalmazó, szorgalmazás.
A szócsalád alapja az elavult szorog (‘igyekszik, törekszik,
sürgölődik’) ige, amely gyakorító képzés egy szor- igetőből. Ez
valószínűleg ősi örökség az ugor korból: vogul szarht- (‘sürget,
kerget’), osztják szarak, szarga (‘gyors, gyorsan, nemsokára’). Az
s–sz hangmegfelelés alapján, amely a sor és szer főnevek
viszonyában is megmutatkozik, a szorog a sürög mély hangrendű
alakváltozatának tekinthető, és így közeli rokonságban áll egy
kiterjedt szócsaláddal: lásd sarj, sarkall, sarok, sellő, serdül, serény,
sőre, surján, sürget, sűrű.
szoros – ‘feszes’; ‘sűrűn egymás mellett lévő’; ‘szigorúan pontos’: a
szó szoros értelmében; ‘‹főnévként› hegyszoros, tengerszoros’: A
Bering-szoros. Származékok és kapcsolt szavak: szorosság, szorít,
szorító, szorítás, szorítkozik, szorul, szorulás, szorultság, szorong,
szorongás, szorongat.
A szócsalád szor- alapszava ősi finnugor örökség: vogul szori
(‘völgy’), vogul szart (‘keskeny területsáv’), zürjén sur (‘két folyó
közti terület’). Bár a rokonnyelvi példák főnevek, elképzelhető,
hogy az alapszó igenévszó volt, legalábbis erre vall igei szorong
származéka. Lásd még szurdok.
szoroz – ‘adott számot annyiszor ad hozzá önmagához, amennyit a
másik szorzótényező mutat’. Származékai: szorzó, szorzás.
Nyelvújítási szóalkotás, a sokszoroz toldalékegyüttesét leválasztva
önálló szóvá avatták. Ennek -szor- eleme a szer származéka.
szortíroz – ‘szétválogat, osztályoz, rendez ‹bizonyos szempont, pl.
szín, minta, nagyság, betűrend alapján›’. – szortiment: ‘választék,
árukészlet’.
A német sortieren és Sortiment átvétele; forrásuk az olasz sortire
és sortimento a sorta (‘fajta, féle’) alapszóból, amely a latin sors,
sortis (‘sors, sorsolás, nem, fajta’) folytatója.
szortyog – ‘váladékos orrát szívja’; ‘‹pipa a szutyoktól› szörcsögő
hangot ad’.
Hangutánzó szó.
szószátyár – ‘fecsegő, bőbeszédű (személy)’.
A szó összetétele egy szátyár utótaggal; ez talán egy bizonytalan
eredetű, ‘ocsmány, trágár’ jelentésű régi szatyár, szátyár szóval
azonos. Kevésbé valószínű, hogy a szatyor lappangana benne.
szoteriológia – ‘a katolikus hittudománynak a Krisztus megváltói
működésével foglalkozó ága’.
Teológiai szakszó, elemei a görög szótér (‘megszabadító’) a szódzó
(‘megment, megőriz’) igéből, és logosz (‘vélemény, tanulmány’).
Lásd még kreozot.
szotyola – ‘napraforgó(mag)’.
A nyelvjárási szotyol (‘ver, üt, ütögetéssel puhít’) folyamatos
melléknévi igenevének olyan változata, mint a csusza, hinta,
penge. A jelentés arra utal, hogy a napraforgó magját bottal
szokták kiverni.
szottyan – ‘‹túlérett gyümölcs› leesve loccsanó hangot ad’; ‘támad’:
kedve szottyan.
Hangutánzó szó a pottyan, loccsan családjából.
szovjet – ‘a volt Szovjetunióval, annak berendezkedésével
kapcsolatos’.
Az orosz szovjetszkij melléknév tőalakja, ennek alapszava a szovjet
(‘tanács, tanácstestület, munkástanács’).
sző – ‘egymást derékszögben keresztező szálakból kelmét készít’;
‘‹pók› testnedvéből hálót készít’; ‘‹terveket, cselt› kieszel’.
Származékai: szövés, szövő, szövet, szövedék, szövevény,
szövevényes, szövődik, szövöget, szőtt, szőttes, szövődmény,
szövődményes.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul szev- (‘sző’), osztják szohta
(‘hajat fon’), zürjén szi (‘fonal, hajfonat’), finn see (‘fonal’). A ~
finnugor előzménye ‘fon’ és ‘(haj)fonat’ jelentésű igenévszó volt; a
magyar szónak csak igei jellege maradt meg, és a rokon
folyamatok között a fonásról a szövésre rögzült a jelentése.
Régebben szőn alakja is volt (mint a lesznek a leszen); ebből
származik a szőnyeg. Lásd még sövény, szöveg, szövetség.
- 347 - oldal
szöcske – ‘ugrólábú apró mezei rovar, a sáska kisebb rokona’.
A szó a szökik ige származéka. Talán egy szököső (mint futosó)
igenévből indulhatunk ki, amelyre 13. századi példa van (zecuseu);
ebből affrikációval szököcső, szököcse, majd szökcse lett, amely
hangátvetéssel jutott a ~ formáig. Ugyancsak hangátvetéssel, de
egy kicsinyítő szökcse alakból is keletkezhetett (amely olyasféle,
mint a gyerekcse, vércse).
szög1 – ‘egy pontból kiinduló két egyenes által határolt rész a síkon’;
‘a szög két szárának elhajlását számokkal kifejező mérték’: 60
fokos szög, derékszög.
A szeg3 ajakkerekítéses változata, amely ebben a jelentésben
elkülönült.
szög2 – lásd szeg2
szög3 – ‘barna’: szög paripa; ‘világosbarna, szőke’: szöghajú.
Valószínűleg a szőke sző- tövének alakváltozata; pontos színértéke
az idők során, s nyelvjárásonként is ingadozott a barna és szőke
között; az etimológiai előzménynek az utóbbi felel meg inkább.
Elavult szó, csak a szöghajú összetételben él, amelyet a nyelvérzék
tévesen a szeg2 szóval kapcsol össze, és tüskésen merev hajra érti.
szöghajú – lásd szög3
szőke – ‘világos, szalmasárga ‹haj, ilyen hajú ember›’. Származékai:
szőkés, szőkeség, szőkül, szőkít.
A szó sző- töve ugor örökség: osztják szenki (‘világos, tiszta,
derült’); a -ke kicsinyítő képző (mint a szürke, tarka végén).
szökik – ‘ugrik’; ‘titkon menekül’; ‘sugárban fellövell’: szökőkút;
‘hirtelen magasabbra kerül’: arcába szökött a vér. Származékai:
szökés, szöktet, szöktetés, szökken, szökdel, szökdécsel, szökdös,
szökell, szökevény.
Ótörök vendégszó: oszmán-török, azeri sek- (‘ugrik, ugrándozik’); a
magyar igető labializálódott s utóbb ikesedett. A ‘megszökik’
jelentést magyarázza a hasonló értelemben használt megugrik
igealak.
szőlő – ‘fürtös, bogyós gyümölcs, a bor alapanyaga’; ‘szőlőskert’: a
szőlőben kapál. Régebben szöllő alakban volt használatos.
Származékai: szőlős, szőlész, szőlészet.
Ótörök szójövevény a csuvasos rétegből: csuvas sirla (‘bogyó’). A
magyarba ócsuvas *sileg vagy *sidleg alak kerülhetett. A
tőmagánhangzó nyíltabbá vált s labializálódott (i  e  ö), a
régebbi -ll vagy a l hangsúlyos megnyúlásának, vagy a dl  ll
hasonulásának tulajdonítható. A mai jelentés persze csak akkor
alakult ki, amikor a magyarság már délebbi, szőlőt is termő vidékre
költözött.
szömörcsök – ‘kucsmagomba’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát smrčak szlovén smrček, szlovák
smrčok (‘kucsmagomba’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást két
járulékhang oldotta fel, majd labializáció következett be: smrcek 
szmercsek  szemercsek  szömörcsök.
szőnyeg – ‘bútorra, padlóra, falra terített, szőtt vagy csomózott
kelme’.
A sző ige elavult szőn alakjából lett deverbális -g névszóképzővel
(mint forgatag, görgeteg) és az n palatalizációjával.
szőr – ‘emlősök bőréből növő sűrű, szálas szaruanyag ‹az emberi haj
kivételével›’. Származékai: szőrös, szőrösödik, szőrzet, szőröz.
Ősi örökség az ugor korból: vogul ser, szoer (‘lószőr’). Az ősi
alapszó másik szabályos folytatása az s- kezdőhangú tőalak: lásd
serte, sörény. Lásd még szőrme.
szörcsög – ‘szortyogó, szürcsölő hangot hallat’.
Hangutánzó eredetű szó.
szörf – ‘hullámlovaglás’; ‘széldeszka’.
Az angol surf riding (‘a lapos parton átbukó hullámok taraján
siklás’) kifejezés önállósult első eleme; ez tkp. ‘habtaraj hullámon’.
szőrme – ‘emlősállatnak ruházati célra kikészített gereznája’.
Nyelvújítási képzés a szőr főnévből, az eszme, szakma s hasonló
szavakban használt -ma, -me képzőfélével.
szörnyű – ‘rettenetes, ijesztő, borzalmas’. Származékok és kapcsolt
szavak: szörnyűség, szörnyülködik, szörny, szörnyen, szörnyeteg,
szörnyed.
Ismeretlen eredetű szócsalád. A szörny a vélt alapszó nyelvújítás
kori elvonása (mint szívű–szív).
szörp – lásd szörpöl
szörpöl – ‘folyadékot szürcsölve szív’.
Hangutánzó szó, a hörpöl és szürcsöl alakjai keveredtek benne. A
szörp (‘cukorral besűrített gyümölcslé’) elvonás az igéből;
bizonyára a szirup hasonló hangzása is belejátszott e szóalkotásba.
szösz – ‘csepű, kóc’.
Bizonytalan eredetű szó. Esetleges finnugor eredetének tanúja
lehet a zürjén szödzs (‘csepű, lenkóc’). Lásd még szöszke.
szöszke – ‘szőke’.
A szösz és a szőke alakjainak keveredéséből jött létre, mivel a
szösz világos, szőkés színű. A szöszi úgy lett, hogy a ~ szót a szösz
kicsinyített alakjának érezték, és a becéző jellegű -i-vel cserélték fel
a -ke képzőt.
szöszmötöl – ‘tétován tesz-vesz, piszmog’.
Hangutánzó, hangfestő eredetű szó, képzésmódja olyan, mint a
szimatol vagy a tájnyelvi kasmatol (‘piszmog’) igéé.
a achát
szöveg – ‘nyelvileg megformált mondanivaló ‹hosszabb, többnyire
írásos› egysége’: szöveggondozás; ‘tartalmatlan beszéd’: unom a
szövegedet! Származékai: szöveges, szövegez, szövegel.
Nyelvújítási szóalkotás a sző ige szöv- tőalakjából, az akkoriban
deverbálissá előléptetett -g képzővel (mint adag, tömeg, üteg).
Mintája a latin textus volt, amely a texere, textum (‘sző’) ige
származéka. Lásd még szövetség.
szövétnek – ‘fáklya’: Vess lángot előttem, éjjeli szövétnek, /
Képzelet! (Arany).
Szláv eredetű szó: szlovén svetnik, szlovák svietnik (‘gyertyatartó’);
ezek a svet (‘világosság’) származékai. A magyar szóban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást járulékhang oldotta fel; a korai szevetnek
forma labialalizáció és hangzónyúlás révén lett ~. Régies és költői
szó.
szövetség – ‘szerződéses egyezség államok között’; ‘társadalmi
erők, osztályok összefogása’: munkás-paraszt szövetség; ‘kisebb
egyesületeket összefogó magasabb szintű szervezet’: labdarúgó-
szövetség. Származéka: szövetséges – szövetkezik: ‘szövetségre
lép, összefog ‹valakivel›’. Származékai: szövetkezés, szövetkezet,
szövetkezeti, szövetkezetesít.
Mindkét szó a sző szöv- tőalakjából lett deverbális -t igeképzővel; a
~ esetében ehhez -ség főnévképző járult (mint múlik  mulat 
mulatság), a szövetkezikben pedig -kezik visszaható igeképző (mint
mér  méret  méretkezik). Lásd még szöveg.
szpáhi – ‘nehéz fegyverzetű lovas katona a volt török birodalomban’;
‘bennszülött lovaskatona a volt francia észak-afrikai gyarmatokon’.
A török sipahi (‘szolgálatáért földbirtokkal jutalmazott lovaskatona’)
átvétele, részben a szerb-horvát spahija közvetítésével. Forrása a
perzsa szipáhí (‘lovas katona’) a szipáh (‘sereg’) nyomán.
szpíker – ‘rádió- vagy televízióbemondó’.
Az angol speaker átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben, a
speak (‘beszél’) ige nyomán.
szponzor – ‘művészetet, sportot, társadalmi célokat anyagilag
támogató intézmény vagy személy’.
Latin szó (sponsor), tkp. ‘kezes, jótálló’ a spondere, sponsum
(‘ígéretet tesz, eljegyez, kezeskedik’) igéből.
szputnyik – ‘szovjet mesterséges hold’.
Orosz szó, tkp. ‘útitárs, kísérő; hold’ a sz- (‘együtt’) előtagból és a
putj (‘út’) szóból.
sztalaktit – ‘a barlang mennyezetéről lefelé növekvő cseppkő’. –
sztalagmit: ‘a barlang aljáról felfelé növekvő cseppkőképződmény’.
Földtani szakszavak a görög sztalaó (‘csepeg’), illetve sztalagma
(‘csepp’) szavak alapján.
sztaniol – ‘ezüstpapír, vékonyra hengerelt ónlemez ‹ma főleg
alumíniumból készül›’.
A német Stanniol átvétele; ez újlatin képzés a stannum (‘ón’)
szóból, amelynek eredeti alakja stagnum volt.
sztár – ‘felkapott, híres és népszerű személy’: filmsztár, futballsztár,
médiasztár, sztármodell.
Angol szó (star), tkp. ‘csillag’, ősi germán ster- tőből (pl. német
Sterne), amely oldalági rokona a görög asztérnak (lásd
asztronómia), valamint a latin stella szónak, eredetibb sterla
formája révén (lásd még sztelláris).
sztarec – ‘köztiszteletben álló idősebb orosz óhitű szerzetes’. –
sztaroszta: ‘az orosz parasztközösség legöregebbje, a falu bírája’.
Orosz szavak, a sztarij (‘öreg’) származékai.
sztearin – ‘sztearinsavból és palmitinsavból álló zsiradékelegy,
gyertyák alapanyaga’.
Vegyi szakszó a görög sztear (‘faggyú’) nyomán, a vegyületeknél
gyakori -in végződéssel (mint anilin, kinin).
sztelláris – ‘a csillagokkal kapcsolatos’.
Tudományos szakszó, a latin stella (‘csillag’) származéka. Lásd még
sztár.
sztenderd – lásd standard
sztenográfia – ‘gyorsírás’. – sztenográfus: ‘gyorsíró’. – sztenogram:
‘gyorsírással készült szöveg’.
Nemzetközi szócsalád a görög sztenosz (‘keskeny, szűk, szoros’) és
graphó (‘ír’), illetve gramma (‘írás’) elemekből.
sztentori – ‘hatalmas, átható ‹emberi hang›’.
A Trója alatt küzdött Sztentór görög hírnökről, akinek Homérosz
szerint olyan erős hangja volt, mint ötven harcosnak együttvéve.
sztepp – ‘élénk, feszes ritmusú tánc’: szteppel.
Az angol step (tkp. ‘lépés’) átvétele az eredeti kiejtésnek nagyjából
megfelelő alakban.
sztereo- – ‘‹összetételek előtagjaként› térbeli, térhatású’:
sztereofónia, sztereofotó, sztereomikroszkóp, sztereoszkópia.
Tudományos szakszavak, első elemük a görög sztereosz (‘kemény,
szilárd, térbeli’), a második eredetéről lásd a megfelelő szónál. Lásd
még sztereotip.
sztereotip – ‘másolat a nyomdai szedésről további kiadások
számára’; ‘‹melléknévként› állandóan ismételt, ismétlődő,
közhelyszerű, elkoptatott ‹kifejezés, szókép, hasonlat›’. –
sztereotípia: ‘nyomóforma-másolat előállítása’; ‘merev
egyformaság, gépies ismétlődés’.
Nemzetközi szócsalád a görög sztereosz (‘kemény’) és tüposz
- 348 - oldal
(‘bélyeg, nyomás’) elemekből. Lásd még sztereo-, tipográfia, típus.
sztetoszkóp – ‘hallgatócső, a szív és más mellkasi szervek hangjait
vizsgáló egyszerű orvosi készülék’.
Orvosi szakszó a görög szthétosz (‘mell’) és szkopeó (‘vizsgál’)
elemekből.
sztilita – ‘oszlopszent, ókori remete, aki életét egy oszlop tetején
töltötte’: a sztilita (vagy oszlopos) Simeon.
A latin stylita előzménye a görög sztülitész, a sztülosz (‘oszlop’)
származéka. Lásd még perisztülion.
sztoikus – ‘a megpróbáltatásokat bölcs nyugalommal viselő
(ember)’; ‘a sztoicizmus híve’. – sztoicizmus: ‘ókori görög-római
filozófiai iskola, a szenvedélymentes, természetes életmód és a
szigorú erkölcs hirdetője’.
Bölcseleti szakszavak a latin stoicus nyomán; ennek forrása a
görög sztoa (‘oszlopcsarnok’) annak okán, hogy e bölcselet hívei az
athéni Sztoa Poikilében, azaz ‘festett oszlopcsarnokban’ tartották
összejöveteleiket.
sztomatológia – ‘szájsebészet’. – sztomatológus: ‘szájsebész’.
Orvosi szakszavak a görög sztoma, sztomatosz (‘száj’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből.
sztráda – ‘autópálya’.
Az olasz strada (‘út, utca’) átvétele az autostrada szó csonkult
alakjaként. Az olasz szó a latin via strata (‘kövezett út’) kifejezés
önállósult második elemének folytatója. Ez a sternere, stratum
(‘leszór, leterít’) igéből való, és leszármazottjai közé tartozik az
angol street és német Strasse (‘utca’) is. Lásd még sztratoszféra,
szubsztrátum.
sztrájk – ‘tömeges munkabeszüntetés bérkövetelések vagy politikai
célok nyomósítására’.
Nemzetközi szó az angol strike (‘ütés, találat, munkabeszüntetés’)
nyomán, az eredetinek megfelelő kiejtésben.
sztratoszféra – ‘a földi légkörnek a 12-50 km magasság közé eső
rétege’.
Tudományos szakszó a latin stratus (‘réteg’) és a görög szphaira
(‘gömb, gömbhéj’) elemekből; eredetükre nézve lásd sztráda,
szféra.
sztrelec – ‘a moszkvai cárok testőrsége a 17. században’.
Orosz szó, a.m. ‘lövész’, a sztreljatj (‘lő’) igéből.
sztriptíz – ‘(női) vetkőzőszám’.
Az angol strip-tease átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben, a
strip (‘ruhát levet’) és tease (‘ugrat, bosszant, ingerel’) elemekből.
sztroboszkóp – ‘forgássebesség mérésére való optikai eszköz’.
Műszaki szakszó a görög sztrobosz (‘forgás, örvénylés’) és szkopeó
(‘vizsgál’) elemekből.
szú – ‘fában járatokat vájó apró bogár’. Származékai: szuvas,
szuvasodik, szuvasodás.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul szou, cseremisz sogo (‘szú’). A
szuvasodás ma főleg a fog korhadására, a karieszre használatos, a
szúette fa ugyanis szintén morzsalékossá válik.
szub- – ‘‹idegen szavak előtagjaként› al-; alatti: szubdiakónus,
szubdivízió, szubdomináns, szubkontinens; szubalpin, szubhumán,
szubtrópus.
Az előtag az ‘alatt’ jelentésű latin sub elöljárószó; az utótagok
jelentését lásd a megfelelő szóknál. Lásd még szubjektum,
szubsztancia, szubsztrátum, szubtilis, szubvenció, szubverzió.
szubjektum – ‘alany, a megismerő és cselekvő lény’; ‘logikai alany,
amelyről az ítélet szól’. – szubjektív: – ‘alanyi, az egyénből, annak
tudatából és érzéseiből kiinduló, azt tükröző’; ‘egyéni; egyoldalú,
elfogult’. – szubjektíve: ‘egyénileg, a saját felfogása, nézőpontja
szerint’. – szubjektivitás: ‘alanyiság’; ‘egyéni, személyes (és esetleg
elfogult) nézőpont’. – szubjektivizmus: ‘filozófiai felfogás, amely
tagadja az egyéntől függetlenül létező valóságot vagy annak
megismerhetőségét’.
Nemzetközi szócsalád a latin subiectum (‘alávetett, valaminek
kitett dolog’) nyomán, a subicere, subiectum (‘alávet’) igéből, a
sub- (‘alá, közel’) és iacere (‘dob’) elemek alapján; a szubjektíve
latin határozói alak (subiective). Filozófiai jelentése az objektummal
való szembeállításban válik érthetővé: amaz szembe van helyezve
az énnel, rajta kívül áll, a ~ pedig alája, a közelébe, tehát hozzá
tartozik. Lásd még szüzsé.
szublimál – ‘szilárd anyagot hevítéssel közvetlenül légneművé
alakít’; ‘megtisztít, felemel, megnemesít’. – szublimáció:
‘szublimálódás’.
Nemzetközi szócsalád a latin sublimare, sublimatum (‘felemel,
felmagasztosít’) nyomán, a sublimis (‘magasban lévő, fennen
lebegő’) szóból, a sub- (‘alá’) és limen (‘küszöb’) elemekből; itt az
igekötő a ritkább ‘fölött, fölé’ jelentésben szerepel (lásd még
szuszpenzió).
szubrett – ‘vidám, pajkos, alacsony származású nőalakok szerepköre
az operettszínpadon’; ‘ilyen szerepeket játszó színésznő,
énekesnő’.
Francia szó (soubrette), tkp. ‘szobalány’; forrása az óprovanszál
soubreto (‘kényes, önhitt’) a latin superare, superatum (‘felülmúl,
túltesz rajta’) igéből.
szubsztancia – ‘minden létező legbensőbb lényege’. –
a achát
szubsztanciális: ‘lényegi, lényeges, alap-’.
Latin bölcseleti szakszó (substantia), tkp. ‘lényeg, minőség,
létezés’, a substare (‘létezik’) ige folyamatos melléknévi igenévi
substans, substantis alakjából, a sub- (‘alatt, mellett’) és stare
(‘áll’) elemekből.
szubsztrátum – ‘valaminek a tartalma, ami e dolog tulajdonságainak
hordozója’; ‘nyelvi alapréteg, egy eltűnt nyelv, amely az ugyanott
beszélt későbbi nyelvekbe is valamennyire beleszűrődik’: a balkáni
nyelvek trák szubsztrátuma.
Latin tudományos szakszó: substratum, tkp. ‘alapréteg’ a sub-
(‘alá’) és sternere (‘szór, terít’) elemekből. Lásd még sztráda,
sztratoszféra.
szubtilis – ‘finom, kényes, törékeny’; ‘pontos, éles, árnyalatnyi
‹megfogalmazás›’; ‘körmönfont, bonyolult’.
Latin szó (subtilis), tkp. ‘vékony, finom; pontos, elmés’ a sub- (‘alá,
hozzá’) és tela (‘szövet, kendő’) elemekből, tehát ‘finoman szőtt’.
szubvenció – ‘pénzbeli támogatás’; ‘állami támogatás művelődési
intézményeknek’. – szubvencionál: ‘közpénzből támogat’.
Nemzetközi szócsalád a latin subvenire (‘segítségére siet’) igéből, a
sub- (‘alá, hozzá’) és venire (‘jön’) elemek alapján. Lásd még
szuvenir.
szubverzió – ‘felforgatás’. – szubverzív: ‘felforgató ‹tevékenység,
akció›’.
Nemzetközi szócsalád a latin subvertere, subversum (‘felforgat,
megsemmisít’) igéből, a sub (‘alá’) és vertere (‘fordít’) elemek
alapján.
szuffixum – ‘szóvégi toldalék (képző, jel, rag)’.
Latin nyelvtani szakszó (suffixum) a sub- (‘alá’) és figere, fixum
(‘rögzít’) elemekből.
szuffraganeus – ‘katolikus püspök megjelölése a feletteséhez, az
érsekhez való viszonyában’.
Latin szó (suffraganeus) a suffrageum (‘szavazat’) szóból, tehát
‘szavazati joggal bíró’ (ti. a püspöki karban). Lásd még szüfrazsett.
szufi – ‘mohamedán aszkéta szerzetes’.
Arab szó, a.m. ‘gyapjúruhát viselő’.
szufla – ‘lélegzet, szusz’.
Valószínűleg a latin sufflare (‘fúj’) ige származéka; lehet, hogy egy
erre alapuló *szuflál (‘fúj, lehel’) igéből keletkezett elvonással, ám
ez adatokkal nem bizonyítható. Lásd még szuflé.
szuflé – ‘felfújt ‹mint konyhai készítmény›’.
A francia soufflé átvétele az eredeti kiejtésnek megfelelően, a
hangutánzó souffler (‘fúj’) igenévi származéka. Lásd még szufla.
szuggerál – ‘sugall, sugalmaz’; ‘erős akarattal késztet, rávesz
‹valamire›’. – szuggesztió: ‘más akaratának befolyásolása
pszichikai ráhatással’; ‘sugalmazás, ösztönzés’. – szuggesztív:
‘sugalló, ösztönző’; ‘szuggesztión alapuló’; ‘kényszerítő,
ellenállhatatlan hatású, elhitető erejű’.
Nemzetközi, részben tudományos szócsalád a latin suggerere,
suggestum (‘nyújt, szállít, szolgáltat’) nyomán, a sub- (‘alá’) és
gerere (‘visz, szállít’) elemekből; fenti jelentésköre a késői latinban
és az utódnyelvekben alakult ki.
szuicid – ‘öngyilkos’.
Orvosi szakszó az angol suicide (‘öngyilkosság’) nyomán; ez újkori
mesterséges szóalkotás a latin homicidium, parricidium
(‘emberölés, apagyilkosság’) mintájára, a suus (‘saját’) sui
alakjának felhasználásával; második eleme a caedere (‘öl’) igével
kapcsolatos.
szuka – ‘nőstény kutya’; ‘ringyó’.
Északi szláv eredetű szó: szlovák, cseh, lengyel suka (‘nőstény
kutya’). Valószínűleg a szlovák volt a forrása; a fenti második
jelentés is az átadó nyelvből jöhetett.
szukcesszió – ‘utódlás, örökösödés’; ‘egymásutániság’. – szurkál, szurdal, szúrós, szurony.
szukcesszíve: ‘lépésről lépésre, fokozatosan’.
Nemzetközi szócsalád a latin successio (‘soronkövetkezés, más
helyébe lépés’) nyomán, a succedere, successum, tkp. sub-cedere
(‘következik, felvált’) igéből, a sub- (‘alá, mögé’) és cedere (‘lép’)
elemek szerint.
szulák – ‘sárgás virágú gyomnövény’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén slak; ezek egy korábbi
svlak folyományai, s a magyarba ez kerülhetett; a szóeleji
mássalhangzó-torlódást a v vokalizációja oldotta fel. Lásd még
iszalag.
szulfát – ‘a kénsav sója’. – szulfit: ‘a kénessav sója’. – szulfid:
‘egyszerű kénvegyület’.
Vegytani szakszók a latin sulfur (‘kén’) alapján. Lásd még
szolfatára.
szultán – ‘mohamedán uralkodó’; ‘a hajdani oszmán birodalom
uralkodója’.
Az oszmán-török sultan átvétele; ez az arab szultán szóból ered,
esetleg perzsa közvetítéssel. Ennek változata a Zoltán férfinév,
amely még a honfoglalás előtt, méltóságnévként került
nyelvünkbe.
szundít – ‘rövid s nem mély álmot alszik’. Származékok és kapcsolt
szavak: szundikál, szundi.
A szunnyad rokonságába tartozó, hangfestő szó lehet, s a családba
- 349 - oldal
tartozhat a sunyi is.
szundizik – ‘alszik’.
Az alvilág nyelvéből elterjedt szó, minden bizonnyal a cigány
szundijava (‘álmodik’) igéből ered, a szuno (‘álom’) származékából.
Köznyelvi elterjedtsége annak köszönhető, hogy a nyelvérzék a
szundít játszi képzésű változatának vélte.
szunnita – ‘az Iszlám többségi ágához tartozó (személy)’.
Görögös képzés az arab szunnah (‘szokás, törvény’) szóból (mint
huszita, johannita, jezsuita). A Szunna a próféta és az első négy
kalifa mondásait és cselekedeteit tartalmazó gyűjtemény, amely a
~k felfogásában a Koránnal egyenrangú vezérfonala a hívők
életének. Lásd még síita.
szunnyad – ‘szendereg’. Származékok és kapcsolt szavak:
szunnyadozik, szunyik, szunyókál, szunyál.
Bizonytalan eredetű szócsalád; talán hangfestő, s rokonságban áll a
szundít s esetleg a sunyi szavakkal.
szúnyog – ‘apró, hártyás szárnyú vérszívó rovar’.
Ótörök eredetű szó lehet: türk, csagatáj szingek, oszmán, türkmén
sinek (‘szúnyog’). A magyar szó egy *sunuk alak átvételéből
magyarázható; ennek egykori megléte valószínű.
szupé – ‘étkezés a késő esti órákban’.
A francia souper átvétele; ez egy germán (alnémet) supen (‘kortyol,
hörpöl’) igéből ered, s így rokon a ‘leves’ jelentésű német Suppe,
angol sup szókkal, s a magyar zupással is.
szuper – ‘pompás, nagyszerű, óriási’.
Bizalmas nyelvi szó a latin super (‘fölött’) nyomán; a szuper-
előtagú szavak egy részének (pl. szupermarket, szupersztár)
jelentésköre hatott a ~ önállósodására.
szuper- – ‹idegen összetételek előtagjaként› ‘fölötti, fölötte lévő’;
‘meghaladó, túllépő’ ; ‘különleges méretű, arányú’: szuperegó,
szuperlektor, szuperrevízió; szuperszekréció, szuperszonikus;
‘szuperprodukció, szupermarket, szupersztár.
A ~ a latin super (‘fölött, fölé’) megfelelője, rövid forma a superus
(‘felső’) melléknévből; az utótagok eredetéről lásd a megfelelő
szócikkeket. Lásd még szoprán, szuperintendens, szuperlatívusz,
szupra-, szupremácia, szuverén.
szuperintendens – ‘protestáns egyházkerület élén álló püspök’.
Latin szó (superintendens) a super- (‘fölött, fölé’) és intendere
(‘figyel’) elemekből. Lásd még intendáns, intenció.
szuperlatívusz – ‘melléknév felsőfoka’; ‘mértéktelen, túlzó dicséret’:
szuperlatívuszokban beszélnek róla.
Nyelvtani szakszó a latin superlativus nyomán, a super- (‘fölé’) és
lativus (‘vivő’) elemekből, utóbbi a ferre, latum (‘visz’) származéka.
szuplikáció – ‘‹régebben› protestáns kollégiumok diákjainak
adománygyűjtő útja az intézmény és az egyház javára’. –
szuplikáns: ‘adománygyűjtő kollégiumi diák’.
A latin supplicare, supplicatum, tkp. sub-plicare (‘könyörög’) ige
származékai a sub- (‘alá’) és plicare (‘hajt’) elemekből.
szupra- – ‘‹idegen összetételek előtagjaként› feletti’:
szupranacionális, szuprakonduktivitás.
A latin supra (‘fölött, felül’) éppúgy a superus (‘felső’) melléknév
származéka (supera  supra), mint a super (lásd szuper-). Lásd
még szupremácia.
szupremácia – ‘fennhatóság, főhatalom’; ‘vezető szerep’; ‘fölény’.
Nemzetközi szó az angol supremacy (‘fensőbbség, vezető szerep’)
nyomán, amely latinos jellegű képzés a latin supremus (‘legfelső’)
szóból, a superus (‘felső’) felsőfokából; a magyar szóvég is latinizált
forma a demokrácia, grácia és hasonlók mintájára. Lásd még
szuper-, szupra-.
szúr – ‘hegyes tárgyat mélyeszt ‹valamibe›’; ‘‹testrész› éles
fájdalomérzettel jelentkezik’: szúr a szíve, az oldala. Származékai:
Ősi örökség a finnugor korból: cseremisz surem, finn survata (‘döf’).
A szurony nyelvújítási képzés.
szúra – ‘a Korán egy fejezete’.
Arab szó, a.m. ‘lépcsőfok’.
szurdok – ‘meredek falú, keskeny vízmosta völgy’.
A szoros szor- alapszavának szur- változatából ered -dok, -dék
képzővel (mint ajándék, nyomdok, szándék).
szurkol – ‘izgul, szorong’; ‘‹kedvenc sportolójának, csapatának›
szorít, drukkol’.
A szurok származéka; a diáknyelvben keletkezhetett annak alapján,
hogy az izgalomtól átizzadt kéz piszkosnak, ragadósnak érződik.
szurok – ‘kőszénkátrány lepárlásának maradéka, sűrű, fekete anyag’.
Származékai: szurkos, szurkol.
A ~ szur- alapszava ősi örökség a finnugor korból: zürjén sor, votják
sir (‘gyanta, mézga, kátrány’); a szóvégi -k denominális
névszóképző, mint a fészek, lélek, torok szavakban. Lásd még
szurkol.
szurrogátum – ‘pótanyag, pótszer, pótlék’.
Nemzetközi szó a latin surrogatum nyomán, amely a surrogare,
surrogatum, tkp. sub-rogatum (‘valaki helyébe választ’)
származéka a sub- (‘alá, helyett’) és rogare (‘kérdez, javasol,
előterjeszt’) elemekből.
szurtos – ‘mocskos, szennyes’.
a achát
Ismeretlen eredetű szó. Korai szirtos, cirtos alakjából valószínűleg a
szurkos beleértése folytán lett ~.
szuszakol – ‘gyömöszöl’.
Hangutánzó szó; kevésbé valószínű, hogy a szuszog származéka.
szuszék – ‘gabonatartó láda’.
Szláv, közelebbről szlovák eredetű: susek (‘gabonásláda’). Tövének
-sek eleme vágást jelentő igető (lásd szakóca, székács, szekerce);
eredetileg a szó levágott, elkülönített részt jelentett a csűrben.
Lásd még álomszuszék.
szuszog – ‘erőlködéstől vagy eldugult orra miatt sziszegő hangon
lélegzik’. Származékok és kapcsolt szavak: szuszogás, szuszmog,
szusz, szusszan, szusszant.
A szócsalád szusz- alapszava hangutánzó eredetű; maga a szusz
utólagos elvonás.
szuszpenzió – ‘folyadékban lebegő finom anyagszemcsékből álló
diszperz rendszer’; ‘‹régebben› felfüggesztés’; ‘‹zenében›
késleltetés’.
Kémiai szakszó a latin suspensio (‘lebegés, feszültség’) nyomán, a
suspendere, tkp. sub(s)-pendere (‘felfüggeszt, fenntart, függőben
tart’) igéből, a sub- (‘alá’) és pendere (‘függeszt’) elemek alapján;
itt az igekötő a ritkább ‘fölött, fölé’ jelentésben szerepel (lásd még
szublimál).
szuterén – ‘alagsor’.
Francia szó (souterrain), a latin subterraneus (‘föld alatti’) folytatója
a sub (‘alatt’) és terra (‘föld’) elemekből. Lásd még terrénum.
szútra – ‘szanszkrit nyelvű, aforizmákból álló tanító jellegű írás,
elbeszélés’: Káma-szútra.
Szanszkrit szó, a.m. ‘fonal, vezérfonal’.
szutykos – ‘piszkos, mocskos, taknyos’.
Hangutánzó szó a szotyog, szottyan családjából; a hasonló
hangjelenségre utaló locsogból így lett lucskos.
szutyongat – ‘nógat, sürget’.
Hangutánzó szó, a szottyan családjából; eredeti jelentése
‘sanyargat, nyomorgat’.
szuvenir – ‘emléktárgy’.
Francia szó (souvenir), tkp. ‘emlékeztet’, főnévként ‘emlékezés,
emlék’. A francia ige a latin subvenire (‘segítségére siet’) folytatója
a sub- (‘alá, hozzá’) és venire (‘jön’) elemekből. Lásd még
szubvenció.
szuverén – ‘jogilag és cselekvőképességében nem korlátozott,
független ‹állam, személy›’; ‘önálló, senki és semmi által nem
befolyásolt’: szuverén döntésem alapján; ‘‹régebben, főnévként›
uralkodó’. – szuverenitás: ‘teljes állami függetlenség’; ‘felségjog’.
Nemzetközi szócsalád a francia souverain nyomán; ez a késő latin
superanus (‘fő, felső, uralkodó’) folytatója a superus (‘felső’)
alapszóból. Lásd még szoprán.
szűcs – ‘szőrméből ruházati cikkeket készítő iparos’.
Ótörök szóvendég a csuvasos rétegből: csuvas seveze, altaji jikcsi
(‘szabó’); a -csi a mesterségnév képzője (mint ács, szatócs). Az
ócsuvas szó, amely nyelvünkbe került, *sigicsi lehetett, amely
sziics  sziücs  szűcs vonalon fejlődött; szavunknak van
nyelvjárási szőcs alakja is.
szüfrazsett – ‘a nők politikai egyenjogúságáért, elsőként a
választójogáért kiálló és küzdő nő ‹főleg Angliában az 19-20.
század fordulóján›’.
A francia suffragette szó átvétele az eredeti kiejtésben; forrása a
suffrage (‘szavazat, választójog’), a latin suffragium (‘szavazat’)
folytatója; ennek pontos eredete tisztázatlan. A franciában az angol
polgárjogi harcos nők megnevezéseként keletkezett. Lásd még
szuffraganeus.
szügy – ‘lónak a két mellső lába fölötti izmos mellrésze’; ‘‹szegy
alakváltozatban› birka vagy marha hasonló testrésze ‹mint
tőkehús›’; ‘‹ugyanez› emberi mell’: szegycsont.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy legősibb örökségünkhöz
tartozik: finn sisälö (‘kebel’), szamojéd sudjo (‘mell’).
szűk – ‘szoros, kis belső kiterjedésű’; ‘kis mennyiségű, egyedszámú’:
szűk(ös) készlet, a szűkebb család; ‘‹főnévként› kevés, ki nem
elégítő volta ‹valaminek›’: helyszűke, szűkében van pénznek.
Származékai: szűkös, szűkösködik, szűkül, szűkület, szűkít,
szűkítés, szükség, szükséges, szükségtelen, szükségel, szükséglet.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
szűköl – ‘‹kutya, más állat› félelmében panaszos, nyüszítő hangot
ad’: ‘‹ember› retteg, gyáván siránkozik’.
Hangutánzó szű tőből alakult a nyivákol, prüszköl, sipákol s hasonló
szavak gyakorító képzőegyüttesével.
szül – ‘‹magzatot› világra hoz’; ‘előidéz, létrehoz’: Az enyim, a tied
mennyi lármát szűle, / Mióta a miénk nevezet elűle (Csokonai).
Származékai: születik, születés, születési, születő, szülemény,
szülő, szülői, szüle, szülész, szülészet, szülészeti.
Alighanem ősi ugor örökség: vogul széli (‘keres, szerez’). Az
egyetlen rokonnyelvi megfelelő jelentésileg nem okoz gondot, a
‘szerez’  ‘gyermeket szerez’ ‘szül’ fejlődés más nyelvekben is
kimutatható: latin parare (‘készít, szerez’) – parere (‘szül’), angol
get (‘kap, szerez’)  beget (‘nemz’). A szülész és származékai
nyelvújítási eredetűek.
- 350 - oldal
szűnik – ‘mértékében csökken’: szűnik a fájdalom; ‘‹főleg meg-
igekötővel› abbamarad’. Származékai: szünet, szünetel, szüntet,
szüntelen.
Ótörök eredetű szavunk: ujgur, csagatáj, oszmán sön-, tatár szün-
(‘kialszik’).
szűr1 – ‘lyukacsos eszközön, anyagon átbocsátva szilárd részeitől
megtisztít (‘folyadékot, gázt’)’; ‘szűrővizsgálatnak vet alá’:
tüdőszűrés. Származékai: szűrés, szűrő, szűretlen, szűrődik,
szüremlik.
Ótörök szóvendég a csuvasos rétegből: csuvas ször-; az ócsuvas
alak szür- lehetett, a tőmagánhangzó a hangsúly hatására nyúlt
meg. Lásd még szüret.
szűr2 – ‘vállra vetve viselt, bő köpenyszerű posztó felsőruha’: cifra
szűr.
A szürke főnév elavult szür alapszavával azonos, amelynek volt
‘egy bizonyos fajta durva posztó’ jelentése is, feltehetőleg ennek
színe alapján; a fenti jelentésben való önállósodás szűr csuha, szűr
köntös és hasonló jelzős szókapcsolatok útján mehetett végbe.
szürcsöl – ‘csücsörített ajakkal hangosan a szájába szív
‹folyadékot›’.
Hangutánzó szó.
szüret – ‘a szőlőtermés betakarítása és mustnak való feldolgozása’;
‘ennek időszaka, az ezzel kapcsolatos mulatság’. Származékai:
szüreti, szüretel.
A szűr1 névszói származéka, az ige régi ‘szüretel, bort fejt’ jelentése
alapján.
szürke – ‘fekete és fehér keveréséből adódó ‹szín›’; ‘egyhangú,
unalmas’. Származékai: szürkeség, szürkül, szürkít, szürkület.
A szür alapszó, amely korábban önmagában is használatos volt,
alighanem ősi örökség a finnugor korból: vogul szeri, votják zsar
(‘szürkület’), zürjén dzsor (‘szürke, ősz’). A ~ a színneveknél nem
ritka kicsinyítő képzővel alakult (mint szőke, tarka). Lásd még szűr2.
szürrealizmus – ‘az 1920-as években elterjedt művészeti irányzat,
amely a szabad képzettársítások, álmok és látomások, a tudat alatt
kavargó ösztönélet kifejezésére törekszik’. – szürrealista: ‘a
szürrealizmus alapján álló’; ‘‹főnévként› ennek alapján alkotó
személy’.
Művészeti szakszó a francia sur (‘felett’) és réalisme (‘realizmus’)
elemek alapján. Ezek eredetéről lásd szuper-, realizmus.
szütyő – ‘zacskó, tarisznya’.
A tüsző hangátvetéses alakja; a ty palatalizálódással is jöhetett
létre, de valószínűbb, hogy a tüsző szókezdetén már eleve palatális
hang volt, erről bővebben lásd ott.
szűz – ‘nemileg érintetlen (leány)’; ‘érintetlen, természetes
állapotában lévő’: szűz hó, szűzföld; ‘felkutatatlan’: szűz terület a
tudományban. Származékai: szűzi, szűzies, szüzesség.
Bizonytalan eredetű szó; lehet, hogy ősi örökség az ugor, illetve a
finnugor korból: vogul ses (‘hajadon’), zürjén szedzs (’tiszta’),
votják süzsal (‘megtisztít’); az egyeztetés több hangtani problémát
vet fel.
szüzsé – ‘irodalmi mű meséje, tárgya, tartalma’.
A francia sujet átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben; ez a
latin subiectum (‘alany, valaminek a tárgya’) folytatója, eredetéről
lásd szubjektum.
szvasztika – ‘horogkereszt; ‹eredetileg› ősi indiai napszimbólum’.
Szanszkrit szó (szuasztiká) a szu (‘jól’) és aszti (‘lévő, való’) elemek
alapján.
szvetter – ‘kötött mellény, ujjas’.
Angol szó (sweater) átvétele az eredetihez közel álló kiejtésben;
jelentése ‘izzasztó’ a sweat (‘izzad, izzaszt’) ige alapján.
szving – ‘amerikai eredetű társas tánc’.
Angol szó (swing), tkp. ‘hintálás, lóbálás’.
szvit – ‘‹a barokk zenében› stilizált táncokból álló, több tételes
zenemű’; ‘‹a 19. századtól› közös téma által összefűzött tételekből
álló hangszeres zenemű’: Grieg Peer Gynt-szvitje.
A francia suite (‘kíséret, sorozat, következmény’) átvétele az
eredetihez közel álló kiejtésben. Forrása a népi latin sequita, a
sequi (‘követ’) ige származéka. Lásd még konzekvens, szekvencia.
T
tabak – ‘tímár, bőrcserző mester’.
Az oszmán-török tabak átvétele közvetlenül vagy, valószínűbben,
szerb-horvát közvetítéssel; végső forrása az arab dabbág (‘tímár’).
Nyelvjárási szó; Tabák formában családnévként is előfordul.
tabella – ‘táblázat, rovatos kimutatás’.
A latin tabella (‘táblácska, írótábla, irat’) átvétele; ez kicsinyítő
forma a tabula (‘deszka, tábla, asztal’) szóból. Lásd még tábla,
tabletta, tabló, tabulátor.
tabernákulum – ‘katolikus templom oltárán álló díszes szentségház’;
‘védőmennyezet oltár, szobor vagy szentkép felett’.
Latin szó (tabernaculum), kicsinyítő képzős származék a taberna
(‘sátor, bódé, bolthajtás’) főnévből. Lásd még taverna , tivornya.
tábesz – ‘gerincvelősorvadás mint a szifilisz végső stádiuma’.
a achát
Orvosi szakszó, a latin tabes dorsalis (‘háti sorvadás’) szókapcsolat
önállósult első eleme, a.m. ‘rothadás, sorvadás’, a tabere (‘olvad,
sorvad, enyészik’) igéből.
tábla – ‘négyszögletes fekete falap (amelyre krétával lehet írni)’:
falitábla; ‘kisebb ilyen tárgy’: sakktábla, könyvtábla; ‘nagyobb sík,
lapos tárgy kőből, fémből stb.’: kőtábla, jégtábla; ‘oszlopra erősített
feliratos lap’: útjelző tábla; ‘megművelt földterület kisebb darabja’:
búzatábla; ‘‹régebben› felsőfokú bíróság’: királyi ítélőtábla.
Származékai: táblás, tábláz, táblázat, táblázatos.
A tisztázatlan eredetű latin tabula (‘deszka, fatábla, írótábla’)
átvétele; a ~ forma valószínűleg a két nyílt szótagos tendencia
jegyében jött létre, de lehet a latin szó középkori tabla formájának
átvételével is magyarázni. Lásd még tabletta, tabló.
tabletta – ‘lapos, kerekre préselt gyógyszeradag’.
A francia tablette átvétele német közvetítéssel, latinosított
szóvéggel. Kicsinyítő forma a table (‘asztal, tábla’) szóból, a latin
tabula (‘deszka, tábla, asztal’) folytatójából. Lásd még tabella,
tábla, tabló, tabulátor.
tabló – ‘festmény, kép’; ‘élőkép, hatásos színpadi jelenet’; ‘tanulói
vagy más közösség tagjainak fényképeiből összeállított
csoportkép’: érettségi tabló.
A francia tableau (‘kép, csoportkép, tábla’) átvétele az eredetinek
megfelelő kiejtésben, német közvetítéssel; a table (lásd tabletta)
továbbképzett alakja. Lásd még tabella, tabulátor.
tábor – ‘katonai alakulatok ideiglenes szálláshelye’: tábori konyha;
‘sátrakból vagy barakkokból álló telep’: cserkésztábor,
hadifogolytábor; ‘valamilyen szempontból összetartozó emberek
csoportja’: az énekes rajongóinak tábora. Származékai: tábori,
táborozik, táborozás, tábornok, tábornoki.
Török eredetű szó: oszmán-török tapkur, tabgur, krími tatár tabur
(‘sánckaró-fal, szekérvár’). Valószínűleg honfoglalás előtti
szójövevény; több kelet-európai nyelvbe a magyarból származott
át. A hagyományos magyarázatot, mely szerint a forrás a
csehországi huszita erődváros, Tábor neve lenne, illetve ezen
keresztül a palesztinai Tábor hegyé, a szótörténeti adatok
megcáfolták.
táboriták – ‘a huszita mozgalom radikális szárnyát alkotók’.
A dél-csehországi Tábor városról, a közösségek vagy mozgalmak
megnevezésében gyakori görög-latin -ita képzővel (mint abderita,
johannita, jezsuita). A várost a forradalmár husziták alapították, s
nevét a galileai Tábor hegyről vették, amely fontos szerepet
játszott a Biblia ó- és újszövetségi történeteiben.
tabu – ‘kultikus tilalom Polinézia természeti népeinél ‹dolgok vagy
személyek érintésére, bizonyos szavak kiejtésére stb.›’: tabu alatt
áll; ‘érinthetetlen, szent és sérthetetlen dolog’; ‘amiről nem szabad
(nyilvánosan) beszélni’: tabutéma.
Nemzetközi szó az angol taboo nyomán; ez az új-zélandi maori
tapu (‘kultikus tilalom’) szóból ered.
tabulátor – ‘rovatbeállító billentyű táblázatok írásához ‹írógépen,
számítógép billentyűzetén›’. – tabulatúra: ‘a hangjegyírás korai
rendszere, amely betűkkel, számokkal és fogáshelyekkel írta le a
(főleg lanton való) előadást’.
Latin szók, a késő latin tabulare, tabulatum (‘táblázatot csinál’)
származékai a tabula (‘deszka, tábla, asztal’) nyomán. Lásd még
tabella, tabletta, tabló.
taburett – ‘alacsony, támla és karfa nélküli szék’.
A francia tabouret átvétele a szóvég betű szerinti ejtésével;
kicsinyítő szóalak a tambour (‘dob’) középfrancia tabour
előzményéből. Lásd még tambur.
tachikardia – ‘felgyorsult szívverés’.
Latin orvosi szakszó (tachycardia) a görög takhüsz (‘gyors’) és
kardia (‘szív’) elemek nyomán.
taccs – ‘partvonal ‹labdarúgópályán›’; ‘partdobás’; ‘‹szlengben›
hányás’: kidobja a taccsot.
Az angol touch (‘érintés, érintkezés; a partvonalon túli rész’)
átvétele az eredetihez közel álló kiejtésben régi sportnyelvünkben.
Forrása a francia touche (‘érintés’); ez ugyanarra a germán tőre
megy vissza, mint a toccata.
tacskó – ‘rövid lábú, hosszú testű, lecsüngő fülű kutyafajta’; ‘éretlen
kölyök’.
A középkori latin taxo (‘borz’) átvétele; ez feltehetőleg ‘borzeb’
jelentéssel is bírt; forrása a német Dachs (‘borz’) germán
előzménye, így a ~ a dakszli oldalági rokona. A latin szó korai
magyaros taksó formájából hangátvetéssel és affrikálódással
alakult ki a ~: taksó  taskó  tacskó.
tafota – ‘vászonkötésű merev selyemszövet’, újabban inkább taft
alakban.
Sok nyelvben otthonos vándorszó a perzsa táfte nyomán, amely a
táften (‘sző, fon’) igenévi származéka. A ~ a régi olasz tafeta
átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel, míg az újabb taft forma a
német Taftból ered.
taft – lásd tafota
tág – ‘laza, nem feszülő’; ‘széles nyílású’; ‘tágas, nagy (mozgás)teret
engedő’: tág lehetőségek; ‘sok mindent magába foglaló’: tág
fogalom. Származékai: tágas, tágasság, tágul, tágulás, tágulási,
- 351 - oldal
tágít.
Alighanem a hangfestő tár1, tát igék feltehető tá- tövének
származéka; talán olyan deverbális -g képzőt visel, mint a boldog,
részeg.
tag – ‘testrész, végtag’; ‘közösségben, szervezetben élő, részt vevő
személy’: családtag, tagkönyv; ‘mezőgazdaságilag hasznosított föld
összefüggő darabja’: szántója két tagban volt; ‘összetett egésznek
jól elkülönülő eleme’: tagmondat. Származékai: tagol, tagolt,
tagolatlan, tagos, tagosít, taglal, tagolódik, tagság, tagsági,
tagozódik, tagozat, tagozatos.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még tagbaszakadt, tagló.
tagad – ‘valaminek létezését, megtörténtét nem ismeri el’:
istentagadó, tagadja a vádat; ‘‹meg- igekötővel› elutasít’
‹követelést›, elhatárolja magát ‹valamitől›: megtagadja a fizetést,
megtagadja hitét; ‘‹ki- igekötővel› eltaszít; kizár ‹örökségből›’.
Ismeretlen eredetű szó.
tagbaszakadt – ‘nagytestű, nagycsontú, jól megtermett’.
A tag (‘végtag’) és szakad (‘elágazik’) elemek határozós
összetétele. Eredetileg állatra mondták, jó négy tagba szakadt
(‘négy vaskos végtagú’) értelemben.
tagló – ‘szarvasmarha levágásához és feldarabolásához használt
hosszú nyelű, fejszeféle szerszám’.
A tagol (‘darabol’) ige folyamatos melléknévi igenevéből (tagoló)
alakult a két nyílt szótagos tendencia alapján. Lásd még tag.
tahó – ‘faragatlan, ostoba (ember).
Ismeretlen eredetű szó.
táj – ‘a közelben fekvő földterület’: már Dorog táján jártak; ‘környék’:
a tájára sem megyek, vesetáji panaszok; ‘domborzata, növényzete
által jellemezhető vidék, régió’: magashegyi táj; ‘‹időpontról›
körülbelül akkor’: déltájban, éjféltájt. Származékai: tájol, tájék,
tájékozódik, tájékoztat, tájékozott, tájékozottság, tájékozatlan,
tájékozatlanság.
Ősi örökségünkhöz tartozik, valószínűleg az ugor korból: osztják
tagi (‘hely’). A szabályos tá származék birtokos személyjeles
alakból (tája) vette fel az alanyeseti -j végződést (akárcsak a száj).
Kevésbé valószínű, hogy az előzmény a távoli rokonnyelvből, a
lappból vett taiva (‘föld része, vidék’) volna.
tájfun – ‘viharos forgószél Kelet-Ázsia trópusi vidékein’.
Az angol typhoon kiejtés szerinti átvétele. Ennek eredete vitatott.
Forrása vagy az arab túfán (‘vihar, forgószél’), vagy az azonos
jelentésű portugál tufăo; lehet, hogy egyik vagy mindkettő az
ógörög tüphón (‘forgószél’) folytatója; ismét más vélemény szerint
a ~ a kínai t’ai fung (‘nagy szél’) szóból származik.
tajga – ‘északi erdőövezet Szibériában, főleg tűlevelű fákból’.
Nemzetközi szó az orosz tajga nyomán, ez a törökös nyelvekben
általános dag (‘hegy’) szóval kapcsolatos.
tajték – ‘habtaraj hullámon’; ‘hajszolt vagy dühös állat habzó nyála’;
‘tajtékkő, habkő’. Származékai: tajtékos, tajtékzik.
Ismeretlen eredetű szó.
takács – ‘szövő iparos’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák tkač, a szláv tkati
(‘sző’) származéka. A magyar szó forrása a régi horvát takač forma
lehetett.
takar – ‘fed, borít, burkol’; ‘elfed, rejt’; ‘‹tájnyelveken› termést
betakarít’: Rét gyapja lenyírve, foly a takarás (Arany). Származékai:
takaró, takarás, takargat, takarózik, takarmány.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még takarék, takarít, takarodik,
takaros.
takarék – ‘‹régen› begyűjtött és eltett termény’; ‘félretett javak,
pénz’; ‘‹ma, összetételi előtagként› takarékossággal, mérséklettel
kapcsolatos’: takarékpénztár, takarékláng. Származékai: takarékos,
takarékosság, takarékoskodik.
A ~ a takar származéka a ‘termést betakarít, felhalmoz’ jelentés
alapján, a cselekvés eredményére utaló -ék képzővel (mint
keverék, kotorék). A nyelvtörténeti tények alapján az is feltehető,
hogy a ~ a takarékosból vonódott el.
takarít – ‘‹helyiséget, lakást› portól, szennyeződéstől megtisztít’;
‘‹régen› a betakarítást végzi’; ‘‹meg- igekötővel› nem használ fel,
félretesz, felhalmoz ‹pénzt›’; ‘‹régen, halottat› eltemet’.
Származékai: takarító, takarítás.
A takar igéből származik műveltető, illetve mozzanatos -ít
képzővel. Mai elsődleges jelentése a legkésőbbi fejlemény, a
termény behordása után tisztán maradt föld képzete élhet benne.
takarodik – ‘elvonul, félrevonul ‹katonai csapat›’: takarodót fújnak;
‘kotródik, elhordja magát’: takarodj innen.
A takar ige származéka -odik visszaható képzővel, az alapszó
‘termést behord’ jelentése alapján.
takaros – ‘csinos, rendezett külsejű’: takaros menyecske; ‘rendes,
rendben tartott’: takaros házikó.
A takar ige származéka -s melléknévképzővel, amely itt deverbális
funkciójú (mint csavaros, szorgos). A fenti jelentés alighanem a
betakarított széna gondos, tetszetős elrendezésére utal, a jól
felrakott boglyára, kazalra; kevéssé valószínű, hogy a takarít állna
mögötte, mivel ennek ’tisztogat’ jelentése csak későbbről
adatolható, mint a ~ a fenti jelentésben.
a achát
tákol – ‘átabotában összeállít’; ‘toldoz-foldoz’. Származéka:
tákolmány.
Ismeretlen eredetű szó.
takony – ‘orrváladék’. Származéka: taknyos.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még takonypóc.
takonypóc – ‘taknyos kölyök’.
A takony összetétele a polc népnyelvi póc alakjával. Vannak más
becsmérlő összetételek is ‘valaminek tartására való’ jelentésű
utótaggal: álomszuszék, boroshordó, mai szleng gennyláda.
taksa – ‘megszabott díj’. – taksál: ‘felmér, felbecsül ‹értéke szerint›’.
A latin taxa (‘ár, díj’), illetve a taxare, taxatum (‘felbecsül’) ige
magyarosodott ejtésű alakjai (mint vox  voks). A latin ige
gyakorító származék a tangere, tactum (‘érint’) igéből: ‘érintget,
végigtapogat’  ‘felbecsül, megállapítja az értékét’. Lásd még
tángál, tangens, taxatíve.
taktika – ‘harcászat’; ‘harcmód’; ‘a kijelölt cél elérésére
alkalmazandó eszközök és módszerek összessége’; ‘ügyeskedés,
mesterkedés, fortély’: taktikázik. – taktikus: ‘a taktikai
szabályoknak megfelelő’; ‘tervszerű, ügyes, kiszámított’: taktikus
lépések; ‘ravasz, ügyeskedő (személy)’; ‘‹főnévként› a katonai
taktika szakembere’.
Nemzetközi szócsalád a latin tactica ars (‘az elrendezés
mestersége’) önállósult első eleméből. Ennek előzménye a görög
taktiké a tasszó, tkp. tak-szó (‘elrendez, felállít, kijelöl’) igéből. Lásd
még szintaxis.
taktilis – ‘a tapintással kapcsolatos, érintési’.
A latin tactilis alak átvétele a tangere, tactum (‘érint’) ige nyomán.
Lásd még tangens, taksál, taktus, taxatíve.
taktus – ‘ütem’.
A német Takt (‘ütem’) átvétele. Ennek közvetlen forrása a francia
tact (‘érintés, érzék, tapintat’), a latin tactus (‘érintés, hatás,
befolyás’) folytatója a tangere, tactum (‘érint’) igéből. A ma
általános jelentés a 16. századtól alakult ki: ‘érzék a ritmushoz’ 
‘a ritmust jelző ütés’  ‘egy ütésre eső zenei egység’.
tál – ‘nagyobb méretű, széles, lapos fenekű edény’: levesestál,
mosdótál; ‘fogás étkezésnél’: egytálétel. Származékai: tálas, tálal,
tálalás, tálaló.
Ősi örökség az ugor korból: vogul tul (‘teknőszerű fatál’). Ez
valószínűleg iráni eredetű az ugor alapnyelvben: perzsa tál (‘tál,
tányér’).
talaj – ‘a földkéreg felszíni része’; köves talaj; ‘megművelendő föld’:
kövér, savas, humuszos, szikes talaj. Származéka: talajtalan.
Kora nyelvújítási szóalkotás, a talp és alj megcsonkított összetétele:
talpalj  talalj  talaly  talaj; valószínűleg Barczafalvi Szabó
Dávid leleménye.
talál – ‘rábukkan, lel ‹keresés során vagy anélkül›’; ‘valamilyen
állapotban lel’: jó színben talállak; ‘eldobott tárggyal, kilőtt
lövedékkel célt ér’: szügyön találta a szarvast; ‘‹lövés, célzás› célba
üt’: két lövése talált, találó észrevétel; ‘‹kép, leírás› ráillik, egyezik’;
‘‹valamilyennek› ítél, vél’: nem találom célszerűnek ezt a
megoldást. Származékai: találó, találós, találat, találgat, találkozik,
találkozás, találkozó, találmány, találékony, találomra, találka.
A ~ tal- alapszavát -l gyakorító képző egészíti ki (mint dobál,
metél). Az alapszó ősi örökségünk az uráli korból: cseremisz tolam,
finn tulla, észt tulema, szamojéd tuam (‘jön, érkezik’). A ‘jön, megy’
és ‘talál’ jelentések más nyelvekben is kapcsolatosak: latin venire
 invenire, orosz idtji  najtji; mi több, a magyar rájön szónak is
van ‘kitalál’ jelentése. Lásd még talán, talány.
talán – ‘esetleg; lehetséges, hogy…’.
Eredetibb talám alakja a talál ige találom alakjából vonódott össze.
Fenti értelme tagmondatok határán alakult ki, kötőszó
távollétében: úgy találom, vihar lesz  úgy talám, vihar lesz 
talám vihar lesz  talán vihar lesz. Hasonlóképp alakult ki a
hiszen határozószó is. A ~ tovább is rövidült, tán alakra;
nyomatékos kettőzött formája a talántán.
talány – ‘‹régebben› rejtvény, feladvány’; ‘titok, rejtély’.
Származékai: talányos, talányosság.
Nyelvújítási szóalkotás, Helmeczi Mihály leleménye. Alighanem a
talál önkényesen elvont tal- tövéből alkotta a képzőként használt
-ány végződéssel (mint hátrány, sétány), elsőként ‘kitalálni való
dolog’ jelentésben.
talapzat – ‘szobor vagy oszlop kő alépítménye, lábazata’.
Nyelvújítási szóalkotás, a talp és alap szók alakjának vegyítéséből;
eredetibb talap formája denominális -zat főnévképzővel egészült ki.
talár – ‘hosszú, bő palást’.
A német Talar átvétele, amely az olasz abito talare (‘reverenda,
palást’) második eleméből való. Ennek forrása a latin vestis talaris,
azaz ‘bokáig érő ruha’, második eleme ugyanis a talus (‘boka’)
melléknévi származéka. Lásd még talon.
tálca – ‘ételek, italok, edények fel- és lehordására való, keskeny
peremű lapos tárgy’.
Az olasz tazza (‘csésze, serleg’) átvétele, kezdetben ‘csésze’, illetve
‘lapos tál’ jelentéssel és az eredeti kiejtéshez közel álló táca
alakban; az olasz szó forrása a perzsa tast (‘lapos tál, csészealj’) az
arab tásza közvetítésével. A ~ alak l-je későn jelent meg a tál szó
- 352 - oldal
beleértésével; hathatott rá a régi kicsinyítő tálcsa (‘tálacska’) szó
formája is.
talentum – ‘szellemi tehetség’; ‘igen tehetséges ember’; ‘‹az
ókorban› nemesfémek súlyegysége, kb. 25 kg’.
A latin talentum átvétele; ennek előzménye a görög talanton
(‘mérleg; súlyegység’) nyomán, a talanteuó (‘lenget, mér’) igéből.
Ma általános jelentése Jézus példabeszédéből való (Mt 25,14-23),
amelynek tanulsága, hogy a ránk bízott nagy értéket (a Bibliában
egy ezüst talentumot) kamatoztatnunk, a tehetségünket
fejlesztenünk kell.
talián – ‘‹régebben› olasz’.
Az olasz italiano (‘itáliai’) északi tájnyelvi talian változatának
átvétele; ennek i-je úgy maradhatott el, hogy hímnemű határozott
névelőnek érezték, a szó többes italiani alakját ugyanis i taliani („a
taliánok”) módon tagolták. A magyar szó régebben talján, tallián
alakban is élt.
talicska – ‘egykerekű, kézzel tolt szállítóeszköz’. Származékai:
talicskás, talicskázik.
Valószínűleg az ukrán telezska, telizska átvétele; ezek kicsinyítő
képzős alakok a taliga szláv előzményéből, hangrendi
illeszkedéssel, zsk  sk hasonulással és s  cs affrikálódással.
Kevésbé valószínű, hogy a magyar taliga kicsinyítésével egy
*taligcsa alak jött volna létre, s ebből hangátvetéssel a ~ forma.
taliga – ‘emberi vagy állati erővel vont egyszerű, kétkerekű
teherhordó jármű, kordé’.
Kelet-európai vándorszó, amelynek végső forrása ismeretlen. A
magyarba valószínűleg orosz telega vagy régi ukrán teliga alak
jutott; a ~ forma hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. Lásd még
talicska.
talió – ‘az azonos mértékű megtorlás kezdetleges jogi elve: szemet
szemért, fogat fogért’.
Késő latin szó (talio) a talis (‘olyan’) névmásból; fenti értelmét a jus
talionis (‘hasonló sérelemmel való megtorlás joga’) jogi kifejezésből
nyerte.
talizmán – ‘apró tárgy, amely a babonás hit szerint minden bajtól
megóvja azt, aki magánál hordja’.
Nemzetközi szó a spanyol talisman nyomán; ez az arab tilszamán
(‘bűvös kép’) átvétele, amely a késő görög teleszma (‘misztérium’)
szóból, a teleó (‘véghezvisz, megvalósít, felszentel’) származékából
ered; bővebben lásd teleológia.
talján – lásd talián
tallér – ‘régi, 16-19. századi ezüstpénz’.
A német Taler átvétele a l intervokális kettőződésével. A német szó
a Joachimsthaler önállósult második eleme; a szó a csehországi
Joachimsthal (tkp. Joachim-völgy) városnév melléknévi származéka,
és az ottani ezüstbányák fémjéből vert pénzre vonódott át. A
német Taler alnémet daler formája a holland közvetítésével az
amerikai dollar forrása lett (lásd dollár).
tallium – ‘kékesfehér színű, puha és nehéz fémes elem’.
Latin nevén thallium, a görög thallosz (‘rügyező ág’) nyomán, az
elemekre jellemző -ium végződéssel; az elnevezés a ~ színképének
élénkzöld vonalaira utal.
tallóz – lásd tarló
talmi – ‘‹főnévként› aranyutánzat’; ‘csillogó, de értéktelen, hamis’:
talmi ragyogás. Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi (Ady).
A német Talmi átvétele, ez pedig francia eredetű. A párizsi
ékszergyáros, Tallois nevével kapcsolatos, aki fél-arany (demi-or)
néven állított elő tetszetős ötvözetet. A Tal(lois de)mi-or kifejezés
(‘Tallois-féle félarany’) kurtításából talmi-or lett, ennek
félfordításából német Talmigold, majd ennek első eleme ~ként
önállósult. Választékos és irodalmi szó.
talmudista – ‘a Talmud alapos ismerője’; ‘merev formákhoz
ragaszkodó, betűrágó, szőrszálhasogató (személy)’.
A héber Talmud (‘tanítás’) a talmíd (‘tudós’) alakpárja a lámad
(‘tanul’) ige nyomán; a név a judaizmus tanainak legteljesebb
összefoglalását nyújtó gyűjteményé, amely a zsidóság szent
könyvének számít. A ~ mai, elítélő értelme onnan ered, hogy a
Talmudban lelhetők a mózesi törvények igen aprólékos
magyarázatai is.
talon – ‘kártyában az osztás után megmaradt, a játékban részt nem
vevő lapok együttese’; ‘értékpapíron szelvényutalvány’.
A francia talon (‘sarok, sarkantyú, kenyérmaradék, maradék
kártya’) átvétele; előzménye a késő latin talo, talonis (‘sarok’), a
talus (‘boka’) nagyító képzős származéka.
talp – ‘a lábfej alsó felülete’; ‘lábbeli, zokni, harisnya alja’; ‘tárgy alul
kiszélesedő része’: talpas pohár. Származékai: talpas, talpal,
talpaló, talpalat, taplalatnyi, talpig.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet a középfelnémet talpe (‘mancs,
állati láb’) szóból eredeztetni, a jelentés fejlődése és a hangtani
szempontok nem mondanának ellene, ám az emberi testrészek
neve minden esetben nyelvünk ősibb rétegeiből származnak. Lásd
még talapzat.
táltos – ‘sámán, természetfölötti képességű ember ‹a magyar
ősvallásban›; ‘csodás képességekkel bíró mesebeli (ló)’.
Származéka: (meg)táltosodik.
a achát
A ~ tált- alapszava ősi örökség az ugor korból: vogul túlt
(‘könnyűszerrel’), osztják tolten (‘varázserővel’), tolt (‘láz’). A
magyar szó denominális -s képzővel alakult, eredeti jelentése
‘varázserővel bíró’ lehetett.
tályog – ‘kiütés, gennyes kelés’.
A szó korai előfordulásaiban gyakori tarjag alak révén két különféle
származású szó vegyülésére gondolhatunk. Az egyik szláv eredetű:
szerb-horvát, szlovén talog, szlovák taloh (‘üledék, seprő’), s ez a
jelentés a kelés gennyes, szennyező voltával könnyen
összekapcsolható. A másik a tarka szó tar töve, ez a gyulladások és
kiütések élénk színével lehet kapcsolatban. A ~ alak a szláv
előzmény megfelelőjének tetszik az l palatalizációjával.
támad – ‘hirtelen keletkezik’: nagy riadalom támadt; ‘felkel’:
naptámadatkor, holtak feltámadása; ‘ellenségként lép fel’:
hajnalban támadtak a törökre; ‘indulatosan kikel ‹valaki ellen›’:
hevesen támadta az elnökség döntését. Származékok és kapcsolt
szavak: támadat, támadás, támadó, támaszt, támaszték,
támaszkodik, támogat, támogatás, támasz.
A szócsalád igei tám- alapszavának eredetét nem ismerjük, bár
bizonyára ősi szókincsünkhöz tartozik; rokonsága (a tám- – táp-
tőváltozatokat feltételezve) a támla, támolyog, tántorodik,
tápászkodik, táplál szavakat is magában foglalja. Eredeti értelme
‘felemelkedik’ lehetett, ebből levezethető a ‘felkel valaki ellen’,
illetve a ‘felemelkedve megtámogat, alátámaszt’ jelentéskör is.
tamarind – ‘indiai datolyafa’.
Vándorszó, az európai nyelvekben a spanyol tamarindo terjesztette
el. Forrása az arab tamr hind (‘indiai datolya’) kifejezés; második
eleme perzsa (Hind a.m. ‘India’), és az Indus folyó szanszkrit
Szindhu nevéből ered. Lásd még tamariszkusz.
tamariszkusz – ‘rózsaszín vagy fehér virágú mediterrán cserje’.
Latin szó (tamariscus), talán az arab tamr (‘datolya’) származéka;
lásd tamarind.
tamás – ‘hitetlenkedő’: Ne hidd, hogy a sas néz a napba, / Tamás
voltam, s leszek is, abba (Arany). Származéka: tamáskodik.
A bibliai Tamás apostol nevéből, aki nem hitt Jézus
feltámadásában, amíg testi valójában nem találkozott vele (Jn
20,24): hitetlen Tamás. A név a görög Thómasz közvetítésével az
arám tómá (‘iker’) szóra vezethető vissza, az apostol ugyanis
‘kettős’ volt, egy ikerpár egyik tagja.
tambur – ‘dob’; ‘kupoladob’; ‘‹régen› dobos’: tamburmajor
(‘katonazenekart vezénylő altiszt’). – tambura: ‘hosszú nyakú,
lantszerű pengető hangszer’: Tamburás öreg úr (Arany versének
címe). – tamburin: ‘magas, keskeny dob, csörgődob’.
Nemzetközi szócsalád a francia tambour (‘dob’) előzménye, az arab
tambúr (‘lantfajta, hathúros hangszer; dob’) nyomán, amely talán
hangutánzó eredetű; a tambura a szerb-horváton át került
nyelvünkbe az arabból. Lásd még taburett, zongora.
támla – ‘bútornak a hát vagy a fej megtámasztására való eleme’:
széktámla.
Nyelvújítási szó, Jósika Miklós leleménye; a támaszt igéből
kikövetkeztetett tám- tőhöz a szemle, számla szavak képzőjét
illesztette.
támolyog – ‘szédüléstől, kábaságtól bizonytalanul, dülöngélve jár’.
A támad igének támogat származékából elvont támo- tőből
gyakorító -l és -g képzőegyüttessel jött létre, a tévelyeg s néhány
hasonló szó mintájára. Lásd még tántorodik.
tampon – ‘gézből vagy vattából való dugasz vérzés csillapítására,
menstruációs vérzés felfogására’.
A francia tampon átvétele; ez nazalizált alak a tapon (‘dugó’)
mellett, a taper (‘bedug, elállít’) igéből, amely germán eredetű:
holland tap, alnémet tappe (‘dugó’).
tamtam – ‘kelet-ázsiai, gongszerű ütőhangszer’; ‘afrikai népek
hosszúkás fadobja’; ‘felhajtás, hírverés’: nagy tamtamot csapnak
körülötte, veri a tamtamot.
Nemzetközi szó az angol tom-tom, tam-tam (‘ázsiai dob’) nyomán;
ez a hangutánzó hindi tamtam átvétele.
tán – lásd talán
tan – lásd tanít
tanács – ‘tapasztaltabb egyén segítő szándékú javaslata’;
‘tanácskozó testület’; ‘területi közigazgatási szerv ‹1950-1990
között›’: városi tanács. Származékai: tanácsol, tanácsos,
tanácsnok, tanácskozik, tanácskozás, tanácstalan.
Feltehetőleg a tanít ige tan- tövének származéka, olyan deverbális
képzés, mint a forgács a forgat igéből. Lásd még tanakodik
tanagra – ‘ókori kecses agyagszobrocska’.
Előállításuk helyéről, a görög Tanagra város nevéből.
tanakodik – ‘latolgat, töpreng ‹magában vagy másokkal›’.
A tanít ige tan- tövének származéka kölcsönösséget kifejező -kodik
képzővel (mint pl. tusakodik). Lásd még tanács.
tanatológia – ‘a halállal és annak okaival foglalkozó orvostudományi
ág’. – tanatofóbia: ‘(betegesen felfokozott) halálfélelem’.
Orvosi szakszavak a görög thanatosz (‘halál’) nyomán, a thnészkó
(‘meghal’) igéből; második elemük forrása a logosz (‘vélemény,
tanulmány’), illetve phobosz (‘rettegés’).
tánc – ‘zene ütemére végzett ritmusos mozgás’; ‘ennek zenéje’:
- 353 - oldal
Brahms magyar táncai. Származékai: táncos, táncol, táncoltat.
A német Tanz átvétele; forrása az ófrancia dans, amely germán
eredetű, de előzménye körül sok a vita; feltehetőleg egy ‘rángat,
vonszol’ vagy ‘ide-oda mozog’ jelentésű frank vagy ófelnémet ige
áll a háttérben.
tandem – ‘kerékpár két egymás mögötti üléssel és pedállal’;
‘hasonlóképp kapcsolt gépek, gépelemek együttese’.
Az angol tandem átvétele, [tendem] ejtéssel is. Ez a latin tandem
(‘végül, végre, valahára’) szóval azonos, és eredetileg két egymás
mögé befogott lovat jelentett. Ez egyetemi körökből eredt tréfás
névadás, mivel a latin szó angol fordítása, at length azt is jelenti;
‘hosszában, egymás után’.
tángál – ‘üt, ver’.
Az azonos jelentésű hazai latin tangere származéka a klasszikus
latin tangere (‘érint’) nyomán, amely egyebek közt tangens
szavunk előzménye. Lásd még tangens, taksa.
tangens – ‘derékszögű háromszögben a szöggel szembeni és a szög
melletti befogó aránya’; ‘‹régen› érintő’. – tangenciális:
‘érintőleges’.
Tudományos szakszavak a latin tangere (‘érint’) folyamatos
melléknévi igeneve, a tangens, tangentis nyomán. Lásd még
taksál, taktilis, taktus, tángál, taxatíve.
tangó – ‘lassú, kétnegyedes ütemű társastánc’; ‘ennek eredetije,
argentin néptánc’.
Spanyol szó (tango) az argentin négerek nyelvéből, talán kongói
eredetű.
tanít – ‘ismeretet, tudást közöl’; ‘készséget alakít ki ‹valakiben›’:
vívni tanítja. Származékok és kapcsolt szavak: tanítás, tanító,
tanítvány, taníttat, tanítgat, tanul, tanulás, tanuló, tanulatlan,
tanulság, tanulságos, tanulgat, tanulmány, tanulmányi,
tanulmányoz, tanulmányozás, tan, tanoda, tanonc, tanár, tanárság,
tanári.
A szócsalád tan- alapszava ősi örökség az uráli korból: zürjén tun
(‘látnok’), votják tunadamsz (‘tanul’), szamojéd tanandang
(‘megtanul’). A tan nyelvújításkori elvonás, főleg utótagként eleven
(számtan, mértan, orvostan stb.). Ugyancsak a nyelvújítás korában
képezték a tanoda, tanonc, tanár szavakat. Lásd még tanács,
tanakodik.
tank – ‘folyadékok szállítására való tartály’; ‘üzemanyagtartály’;
‘harckocsi’.
Nemzetközi szó az angol tank nyomán, amelynek forrása a portugál
tanque; ez rövidebb forma a spanyol estanque (‘víztartály’)
főnévből, amely a latin stagnum (‘tó, állóvíz’) szóra megy vissza. A
‘harckocsi’ jelentés az I. világháború idejéről való, a britek ugyanis
a ~ szót fedőnévként használták az első harckocsi előállításakor.
Lásd még stagnál.
tannin – ‘csersav’.
Vegyi szakszó a kelta (breton) tann (‘tölgyfa, csertölgy’) szó francia
tan (‘tölgykéregből őrölt cserzőanyag’) származéka nyomán, a
vegyületeknél gyakori -in végződéssel (mint anilin, kinin).
tantál – ‘szürke, kemény fémes elem’.
A német Tantal átvétele, latinul tantalium; ezt a nevet a görög
Tantalosz királyról kapta, aki ravaszul kijátszotta az érte küldött
Thanatoszt, a halál istenét, s egy ízben még az alvilágból is sikerült
visszakerülnie. A névadás alapja, hogy a ~ vegyületei
oldhatatlanok, azaz „ellenállnak a megsemmisülésnek”. Lásd még
tantaluszi.
tantaluszi – ‘a kéznyújtásnyira lévő, és mégis elérhetetlen dolgok
után érzett ‹reménytelen vágyódás›’: tantaluszi kínok.
A mondabeli Tantalosz görög király nevéből, aki iszonyú vétkeiért
azzal bűnhődött az alvilágban, hogy noha nyakig vízben ült, a víz
rögtön eltűnt előle, amint gyötrő szomját csillapítani akarta. Lásd
még tantál.
tanti – ‘nagynéni’.
A német Tante átvétele, ez meg a francia tante szóé. Forrása a
latin amita (‘apai nagynéni’); az ófranciában ante lett (innen az
angol aunt), majd a gyermeknyelvben játékos ante  tante
változáson esett át.
tantiém – ‘előadás bevételéből a szerzőnek fizetett jogdíj’;
‘részvénytársaság vezetőségi tagjainak osztaléka a profitból’.
Francia szó (tantičme), tkp. ‘annyiadrész’, a tant (‘annyi’)
névmásból, a latin tantus származékából, a sor- és törtszámnevek
-ičme végződésével (pl. troisičme ‘harmadik, harmad’). Lásd még
tantusz.
tántorodik – ‘‹főleg meg- igekötővel› hirtelen egyensúlyát veszti;
meging ‹átvitt értelemben is›’. Származékok és kapcsolt szavak:
tántorodás, tántorog, tántorít, tántoríthatatlan.
A támad ige támaszt, támaszkodik származékaiból elvont tám- tő
bonyolult származéka. A tántor- elem mozzanatos -t és gyakorító -r
képzőt tartalmaz. Akárcsak a támolyog, eredetileg ‘ingadozva, ide-
oda támaszkodva vagy támaszt keresve megy’ jelentésű lehetett.
Lásd még tápászkodik.
tantusz – ‘pénzt helyettesítő, meghatározott értékű érme’.
A bajor-osztrák tantus (‘játékpénz, zseton’) átvétele; ennek
előzménye a spanyol tanto (‘zseton’) többes tantos alakja, végső
a achát
soron a latin tantus (‘annyi’) után. Lásd még tantiém.
tanú – ‘valamiről személyes élményei alapján, hitelt érdemlően
beszámolni képes ember’: a vád tanúja; ‘hivatalos cselekményt
hitelesítő személy’: házassági tanú; ‘tárgy, építmény, amely múlt
események emlékét őrzi’: nagy idők tanúja volt ez a ház.
Származékai: tanúság, tanúsít, tanúskodik, tanúsítvány.
Ótörök eredetű szó: ujgur, csagatáj, kun tanuk, oszmán tanik
(‘tanú’). A magyarba egy ótörök *tanug alak kerülhetett, ennek
szabályos folytatója a ~.
tanya – ‘falutól távolabb eső, néhány lakóházból és gazdasági
épületből álló kis mezőgazdasági település’; ‘pásztorok szállása’;
‘hely, ahol egyesek össze szoktak gyűlni’: a kocsma afféle
művésztanya volt; ‘vadállatok búvóhelye’: farkastanya.
Származékai: tanyás, tanyázik, tanyasi.
Szláv eredetű szó: szlovén tonja (‘mély víz, mocsár’), szlovák toňa
(‘csendes mély víz a folyóban’), ukrán, orosz tonja (‘az a hely, ahol
a halászhálót kivetik’). Az átadó nyelv bizonytalan. A magyar szó
legkorábbi példái (a 15. századig) a fenti jelentéskörben mozognak;
a ma általános jelentés ‘halászó hely’  ‘halászok szállása’ 
‘szállás’ vonalon fejlődhetett ki.
tányér – ‘kerek, széles peremű edény, amelyből asztalnál eszünk’:
lapos tányér, mélytányér.
Olasz eredetű szó: északolasz taijer (‘fatányér’), az irodalmi olasz
tagliere (‘vágódeszka’) megfelelője a tagliare (‘vág’) igéből. Az
előzményből kikövetkeztethető magyar *tályér szóban ly  ny
változás történt, mint a harkály, vőfély, naspolya tájnyelvi harkány,
vőfény, lasponya változataiban.
táp – lásd táplál
tapad – lásd tapasz
tapasz – ‘‹régen› vályogház vakolására való törekes sár’; ‘sebet
lezáró, tapadós csík’. Származékok és kapcsolt szavak: tapaszol,
tapaszt, tapasztás, tapad, tapadós.
A hangutánzó eredetű szócsalád tap- alapszava finnugor eredetű is
lehet: mordvin tapan (‘üt, ver’), finn tappaa (‘leüt’); a sárral való
tapasztás a sárcsomó odacsapásával jár, s a fenti igék, akárcsak a
magyar szó is, ezt a hangot imitálják. Ebből a körből való a tapos,
tapsol, topog, toppant is. Más nézet szerint a ~ forrása a lapp
toappa (‘elkap’), ám az egyetlen és távolról rokon szó, valamint a
jelentésbeli eltérés ezt az összevetést bizonytalanná teszi. Lásd
még tapasztal, tapogat.
tápászkodik – ‘‹fektéből, ültéből› nehézkesen talpra állni igyekszik’.
A támad szócsaládjába tartozó támaszkodik alakváltozata lehet; az
ilyen felálláshoz kézzel támaszkodás szükséges. A tőbeli tám- 
táp- változás nem áll magában, ilyen a tömör és töpör(ödik)
viszonya is.
tapasztal – ‘élményei alapján megismer’. Származékai: tapasztalás,
tapasztalat, tapasztalt, tapasztalatlan.
A tapasz főnév igei tapaszt származékából való szó gyakorító -l
képzővel. Eredeti jelentése ‘megérint, megtapint’ volt. Lásd még
tapogat.
tapéta – ‘fal belső burkolására való mintás papír, régebben szövet,
selyem’.
A német Tapete átvétele; forrása a középkori latin tapeta
(‘szőnyeg, takaró’) a klasszikus latin tapes, tapetis, végső soron a
görög tapész, tapétosz (‘szőnyeg, takaró’) nyomán. A legújabb
korban ‘faliszőnyeg’  ‘falburkoló mintás anyag’ jelentésváltozás
zajlott le.
táplál – ‘élelemmel ellát, etet’; ‘hasznos táplálékul szolgál’: a tej
táplál; ‘a fenntartáshoz szükséges anyaggal ellát’: táplálja a tüzet;
‘éltet’: Az az egy reménység táplál ezután is (Népdal).
Származékok és kapcsolt szavak: táplálék, tápláló, táplálkozik, táp,
tápos.
A szócsalád igei táp- alapszava bizonytalan eredetű. Talán a támad
ige tám- tövének alakváltozata (lásd tápászkodik), amelyhez -lál
képző járult; csupán az a gond, hogy ez a képző főnevekhez illik:
gyomlál, számlál. A táp elvont alak, s elsődlegesen átvitt
értelemben volt használatos: tápot ad a gyanúnak. Összetételi
előtagként is kedvelt: tápérték, tápcsatorna, táppénz, tápszer;
‘takarmányanyag’ értelemben való használata (pl. csirketáp) új
keletű.
tapló – ‘fa oldalán növő, szivacsos anyagú gomba’; ‘ennek régen
tűzgyújtásra használt darabja’.
Bizonytalan eredetű szó; esetleges török (balkár) tapluk, illetve
vogul tápleh előzménye különböző okokból problematikus.
tapod – lásd tapos
tapogat – ‘ujjaival ismételten s több helyen érint’. Származékok és
kapcsolt szavak: tapogatás, tapogatózik, tapint, tapintás, tapintat,
tapintatos, tapintatlan, tapintatlanság.
Hangutánzó eredetű szócsalád a tapaszt, tapad igék (lásd tapasz)
családjából, ezek alapszavának gyakorító, illetve (a tapint
esetében) mozzanatos képzései. Az alapige ‘kézzel odaüt, koppint’
jelentése él itt tovább. A tapintat a nyelvújítás korában kapta mai
jelentéskörét a német Takt mintájára, amely a latin tangere,
tactum (‘érint’) ige tactus (‘érintés, tapintás’) származékának a
folytatója.
- 354 - oldal
tapos – ‘lábával ránehezedve nyom’; ‘tipor’; ‘‹mai szleng› törtet’.
Származékai: taposás, taposó. Van tapod alakja is.
Hangutánzó eredetű szó a tapsol, teper, tipeg, tipor, toboroz,
tobzódik, topán, topog, toporzékol népes családjából; a lépésnek,
illetve a láb földhöz csapódásának a hangját érzékelteti. E
szócsalád tap-, top- alapszava ősi uráli örökségünk része lehet:
zürjén tap(edni) (‘apró léptekkel fut’), zürjén tap(irtini)
(‘toporzékol’), szamojéd tapparts (‘lép, rúg’). Valószínűleg ide
kapcsolódhat a tapaszt, tapint, tapogat családja (erről lásd tapasz).
tapsol – ‘tenyerét összeveri ‹tetszése, jókedve jeléül›’. Származékok,
kapcsolt szavak: tapsikol, taps.
Hangutánzó szó; ezen a szinten összefügghet a tapasz és tapos
családjával, illetve ezek feltehető rokonnyelvi előzményeivel. A
hangutánzó tap- tőből a kuksol, perzsel, horzsol igékével rokon
képzővel alakult ki. A taps nyelvújítási elvonás a ~ból.
tar – ‘kopasz’; ‘kopár, letarolt, lombtalan’. Származéka: tarol.
Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből. A mai csuvasból nem
mutatható ki megfelelője, de a hajdani ócsuvas *tar létét bizonyítja
a más török nyelvekben (türkmén, ujgur, kun, tatár, nogaj)
általános taz (‘kopasz’).
tár1 – ‘nyit’: tárva-nyitva. Származékai: tárul, tárlat.
Alighanem hangutánzó, hangfestő szó a tág, tát rokonságából, tá-
tövéhez járuló -r képzővel (mint teper, tipor). Az is lehet, hogy
maga a ~ az alapszó, a tág, tát pedig képzőcserés változatok. Ez
esetben a szó ősi finnugor örökségünkhöz is tartozhat: zürjén
taravni (‘szem kidülled’), cseremisz taras (‘kitár’). Lásd még tárna,
tárogató.
tár2 – ‘tárolásra való hely(iség)’: raktár, ruhatár, kincstár; ‘tölténytár’;
‘‹átvitt értelemben› tárház’: szótár, ismeretek tára. Származékai:
tárol, táraz.
Nyelvújítási elvonás a régebbi társzekér (‘nehéz terheket szállító
szekér’) és főleg a tárház (‘áruk tárolóhelye’) szóösszetételekből. Ez
az elem valószínűleg szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák,
orosz tovar (‘teher, súly, rakomány, áru’). A szláv nyelvekbe a
törökségtől került: türk, ujgur, oszmán tavar (‘tulajdon, áru,
jószág’). A magyarban lehet honfoglalás kori vagy az előtti átvétel
keleti szlávból (pl. óoroszból), de valamelyik törökös nyelvből is. A
v kiesésével a tőben oa  aa  á változás zajlott le. Lásd még
tárca, tárnok.
tára – ‘a csomagolás súlya, a bruttó és nettó súly különbsége’.
Az olasz tara átvétele német közvetítéssel; forrása az arab tarh
(‘levonás’).
tarack1 – ‘rövid csövű tábori löveg’.
A bajor-osztrák darax átvétele; ez alakváltozat az újfelnémet
tarrassbüchse első eleméből. A tarrass jelentése ‘földhányás, sánc,
bástya’ az ófrancia terrasse (‘földhányás, terasz’) nyomán, az ilyen
ágyút ugyanis, a lövedék meredek röppályája miatt, jól lehetett
használni sánc, bástya mögül való tüzelésre. Az ófrancia szó végső
forrása a latin terra (‘föld’), s előzménye a mi terasz szavunknak is.
A magyarban darax  taraksz, majd hangátvetéssel és
affrikálódással taraksz  taraszk  tarack hangfejlődés ment
végbe.
tarack2 – ‘indás, nehezen irtható gyomnövény’.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát troska, bolgár troszok (‘tarack,
perje’). A magyarba *troszk alak kerülhetett, amely a szóeleji
mássalhangzó-torlódás feloldásával, nyíltabbá válással és
affrikálódással formálódott ki: troszk  toroszk  taraszk  tarack.
A szóvég alakulása olyan, mint a barack, palack, tarack1 szavakban.
taraj – ‘húsos, vörös lebeny tyúkfélék fején’; ‘egyes állatok fején,
hátán tüskés vagy fogazott képződmény’; ‘sisak ilyen dísze’;
‘hullám tajtékos háta’. Van taréj alakja is. Származéka: tarajos.
Ismeretlen eredetű szó. Alakváltozatai a karaj, paraj szavakkal
hozzák merőben formai rokonságba.
tarantella – ‘háromnegyedes ütemű, gyors tempójú nápolyi tánc’.
Valószínűleg a délolasz Taranto város nevéből; a régi néphit a
tarantula nevű pókkal hozta kapcsolatba mondván, hogy annak
csípése készti az embereket veszett ugrándozásra. A két szó közös
eredetű, de nem ezen az alapon.
tarantula – ‘egy mediterrán pókfajta’.
Latin szó a délolasz Taranto város nevéből, amelynek környékén
sok van ebből a pókból. Lásd még tarantella.
tárca – ‘zsebben hordható rekeszes tartó papírpénz, okmányok
számára’; ‘zsebben hordható cigaretta- vagy szivartartó lapos tok’;
‘miniszteri ügykör, minisztérium’: a külügyi tárca; ‘irodalmi igényű,
olvasmányos hírlapi írás’.
Nyelvújítási alkotás a tár2 főnévből az álca, mérce, tálca szavak
végéről elvont, kicsinyítőnek érzett képzőfélével, a francia
portefeuille (tkp. (levélhordó)) azonos német folytatójának
magyarítására. A német szóból való a ‘miniszteri ügykör’ jelentés
is; a ‘hírlapi írás’ értelem a francia–német Feuilleton (tkp.
‘levelecske’) megfelelője.
tárcsa – ‘tengelyen forgó korong’; ‘régebbi telefonokon lyuggatott
korong, amellyel a hívott fél számát lehetett ismételt forgatással
jelezni: tárcsázom a számát; ‘jelzésre használt színes, nyeles
korong’: tárcsás vasúti kereszteződés. Származékai: tárcsás,
a achát
tárcsáz, tárcsázás.
A középfelnémet tartsche (‘kis kerek pajzs’) átvétele szóvégi e  a
változással (mint a cérna, láda, példa) esetében. A német szó
ófrancia előzménye azonos tárgy szavunkéval.
tardando – ‘késleltetve, lassítva ‹adandó elő›’.
Olasz zenei szakszó a tardare (‘késleltet’) igéből, illetve azonos
latin előzményéből. Lásd még retardál, ritardando.
taréj – lásd taraj
targonca – ‘egy- vagy kétkerekű, lapos rakterű, kézzel tolt vagy
húzott teherhordó eszköz’; ‘négykerekű, akkumulátoros hajtású
teherhordó vagy emelő eszköz’: villás targonca.
Ismeretlen eredetű szó; korai előfordulásaiban többnyire tarbonca
alakot találunk.
tárgy – ‘az, akire vagy amire cselekvés, tevékenység irányul’:
szerelmem tárgya egy szőke leány; ‘amiről beszélgetés, vita folyik’:
eltér a tárgytól; ‘az, amit művészi alkotás ábrázol, téma’: a kép, a
regény tárgya; ‘ismeretkör az iskolai oktatásban’: kedvenc tárgya a
fizika; ‘a „kit? mit?” kérdésre felelő mondatrész’: tárgyas ragozás;
‘objektíve létező dolog’; élettelen dolog ‹személlyel, élőlénnyel
szembeállítva›’; ‘használati eszköz, dolog, holmi’: talált tárgyak
osztálya. Származékai: tárgyaló, tárgyalás, tárgyas, tárgyatlan,
tárgytalan, tárgyias, tárgyilagos, tárgyilagosság.
Az ófrancia targe (‘pajzs, hordozható ostromfedezék’) átvétele a
korabeli [tardzs] ejtés alapján; a szó germán eredetű: óizlandi targa
(‘kis pajzs’). A magyar szó is sokáig ostromtetőt és pajzsot
jelentett, majd céltáblát, mivel régebben ennek is használták a
pajzsot nyíllövésnél és dárdavetésnél. A 18. századtól indult meg a
‘lövés célja’  ‘tevékenység, cselekvés célja’ jelentésfejlődés,
amely a mai elsődleges jelentéskörhöz, s végül az elvont
értelemhez vezetett. Lásd még tárcsa.
tarhonya – ‘apró golyók formájára gyúrt száraz tészta’.
Az oszmán-török tarhana (‘aludttej és liszt keverékéből gyúrt
golyócskák’) átvétele, melynek forrása a perzsa tarháne (‘sajt’).
tarifa – ‘díjszabás, díjtétel’.
Nemzetközi szó a spanyol tarifa (‘árlista, árszabás’) nyomán, amely
az arab taríf (‘tájékoztatás’) átvétele az arafa (‘tud’) ige nyomán. A
magyarba az olasz tariffa révén jutott, részben a német Tarif
közvetítésével.
tarisznya – ‘vállra akasztható, lehajtható fedelű vászon táska’.
Kelet-Európában elterjedt vándorszó, amely a bizánci görög
taisztron (‘lovak zabos tarisznyája’) többes taisztra alakjának,
valamint a középkori latin canistrum (‘fonott kosár’) szóénak a
keveredéséből állt elő. A korai tanisztra alakból a mássalhangzó-
torlódást okozó t kivetésével és n–r  r–n hangátvetéssel jött létre
a tariszna forma, amelyben az n palatalizálódott.
tarja – ‘a lapocka feletti hús’: sertéstarja.
A tar- tő azonos a tarkó alapszavával, s itt birtokos személyjelet
visel: a disznó tarja.
tarjagos – lásd tályog
tarka – ‘sokszínű, különféle színekből összetett’; ‘változatos,
különféle elemekből álló’: tarka zenés műsor. Származékai:
tarkaság, tarkít, tarkul, tarkállik.
Bizonytalan eredetű szó, tar alapszava talán ótörök jövevény: türk
targil (‘fehér-fekete sávos hátú állat’), kazár tarlan (‘vörös, sárga és
fekete foltos fehér’). A magyar szó -ka kicsinyítő képzővel alakult
ki, ami nem ritka a színek megnevezésében, lásd fakó, szőke,
szürke.
tarkó – ‘a fejnek a nyakba átmenő hátsó része’.
Kicsinyített képzés egy tar alapszóból, amely finnugor eredetű: finn
turja, észt turi (‘nyakszirt’). Lásd még tarja.
tárkony – ‘az ürömmel rokon fűszernövény’.
Valószínűleg a középkori latin tarcon átvétele a szóvég
palatalizációjával. Európa keleti felében elterjedt vándorszó, az
oszmán-török targun közvetítésével az arab tarhúnig vezethető
vissza; végső forrása tisztázatlan.
tarló – ‘learatott gabonaföld a szárak torzsával’. Származékai: tarlóz,
tallóz.
Ótörök eredetű szó: kun tarlov, csagatáj tarlag, oszmán tarla
(‘szántóföld’). Ez volt a magyar szó legkorábbi jelentése is; mai
értelme nyilván a tarol (lásd tar) jelentésének beszűrődése révén
szilárdult meg. A tallóz (‘tarlóról elhullott kalászokat gyűjtöget’)
hasonulásos forma, amely ma főképp átvitt értelemben
használatos: régi könyvekben tallóz (‘elszórt ismeretanyagot szed
össze’).
tárna – ‘bánya föld alatti vízszintes vágata’.
Nyelvújítási szóalkotás, a tár1 igéből -na végződéssel, amelyet
önkényesen vontak el az akna főnévből.
tárnics – ‘élénk kék virágú növény, encián’.
Ismeretlen eredetű szó.
tárnok – ‘a királyi kincstár felügyelője ‹a középkori
Magyarországon›’.
2
A tár főnévből ered, annak ‘áru, vagyon’ jelentése alapján, a szláv
eredetű -nok képzővel (lásd bajnok). Vagy száz évig tavarnik
formában élt, de a szláv szó szláv mintájú képzése mindenképp a
mi nyelvünkben ment végbe, mert a lehetséges átadó nyelvek
- 355 - oldal
egyikéből sem mutatható ki ilyen szó ilyen jelentésben.
tárogató – ‘régi magyar fafúvós hangszer’.
Főnévként önállósult szó a régi tárogató síp szókapcsolat első
eleméből. Ez talán a tár1 gyakorító formájának igenévi alakja
‘nyitogató’ értelemben, s a lyukak ujjal való nyitására, zárására
értendő; csak az a gond, hogy a tárogat ige ilyen értelemben csak
igen késői időből mutatható ki. Más magyarázat szerint a szó töve
egy hangutánzó tár ige volna, amelynek rokonai más nyelvekből
kimutathatók: szorb tarakawa (‘vadászkürt, oboa’), francia régi
tarot (‘fagott’), latin taratantara (‘a trombita hangjának utánzása’).
tarokk – ‘különleges kártyalapokkal játszott, négyszemélyes
kártyajáték’; ‘ebben az ütőlapok valamelyike’.
A német Tarock átvétele, forrása a tisztázatlan eredetű olasz
tarocco.
társ – ‘velünk együtt élő, dolgozó, utazó személy’: házastárs,
munkatárs, útitárs; ‘üzlettárs’: Richter és Társa Rt. Származékai:
társas, társaság, társít, társítás, társalog, társalgó, társalgás,
társalkodik, társalkodó(nő), társalkodás, társul, társulás, társulat,
társulati, társadalom, társadalmi, társadalmasít.
Valószínűleg szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák
tovariš. A magyar szóban az intervokális v kiesett (mint tár2), majd
toldalékos alakok előtt, a két nyílt szótagos tendencia jegyében, az
i is: tárisa  társa  társ.
tarsoly – ‘vállra vethető lapos bőrtáska’.
A német Tasche (‘zseb, táska’) bajor-osztrák kicsinyítő taschel
alakjának átvétele hangrendi illeszkedéssel, ss  rs elhasonulással
(mint a farsang szóban), majd a szóvég palatalizációjával: taschel
 tassol  tarsol  tarsoly. Lásd még táska.
tart – ‘fog, hogy le ne essen, fel ne dőljön, el ne fusson’; ‘valamilyen
állapotban megőriz’: tartsátok szárazon a puskaport; ‘‹állatokat›
gondoz, tenyészt’: tyúkokat, teheneket tart, állattartás;
‘‹valamilyen tevékenységet› végez’: előadást tart; ‘‹valamennyi
ideig› folyik, elhúzódik’: öt napja tart a sztrájk; ‘vél, gondol, ítél’:
ezt a megoldást tartanám jónak; ‘valamely irányban megy’: a
rendőrök felénk tartottak; ‘nem fogy el’: eddig tartott a türelmem.
Származékai: tartó, tartás, tartam, tartalék, tartalékos, tartalékol,
tartós, tartósít, tartósító, tartósítás, tartható, tarthatatlan.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi finnugor örökség: finn, vót
tarttua (‘fog, megragad’); a kevés és távoli rokonnyelvből való
példa nem eléggé meggyőző. Jelentésárnyalatainak és
származékainak gazdagsága mindenesetre arra vall, hogy
nyelvünknek régi eleme. Lásd még tartalom, tartály, tartomány,
tartozik, tartóztat.
tartalom – ‘valamiben benne lévő anyag vagy dolgok összessége’: a
csomag tartalma; ‘írásmű, beszéd foglalata, lényege’;
‘tartalomjegyzék’. Származékai: tartalmaz, tartalmas, tartalmatlan.
A tart ige származéka deverbális -alom képzővel (mint pl. fogalom).
tartály – ‘tartóedény ‹főleg folyadékok, gázok számára›’: gáztartály,
benzintartály.
A tart ige nyelvújítási származéka deverbális -ály képzővel (mint pl.
aggály).
tartán – ‘skótkockás mintájú ruhaszövet, gyapjútakaró’; ‘e minta
sajátos színösszeállítása, amely az egyes skót klánok azonosítására
alkalmas’; ‘‹újabban› futó- és ugrópályák borítására használatos
rugalmas műanyag’.
Angol szó, eredete tisztázatlan.
tartár – ‘majonéz alapú mártás’: tartármártás.
A francia sauce tartare (‘tatár mártás’) átvétele. A tatárok tartar
megnevezése sok európai nyelvben onnan ered, hogy a pusztító
hadaik keltette rettegés folytán a pokolból szabadult démonoknak
tartották őket a középkorban, s így nevüket az ógörög mondák
poklával, a Tartaroszszal kapcsolták össze.
tartomány – ‘önálló történelmi múlttal s némi önkormányzattal bíró
(meghódított) országrész’: Hadd látom, úgymond, menynyit ér / A
welszi tartomány (Arany); ‘szerzetesrendnek egy vagy több
országra kiterjedő szervezeti egysége’: tartományfőnök.
A tart ige származéka deverbális -omány főnévképzővel.
tartozik – ‘valamely közösséggel állandó kapcsolata van’: a
családhoz tartozik; ‘a hatáskörébe vág’: ez nem tartozik rád;
‘fizetési kötelezettsége van ‹valakivel szemben›’: fűnek-fának
tartozik; ‘köteles’: tartozik fölkeresni az adóügyi előadót.
Származékai: tartozék, tartozás.
A tart ige származéka ennek ‘valamerre tart’ jelentése alapján, a
gyakorító, bár itt inkább a huzamosságot kifejező -z képzővel. A
fenti két utolsó jelentésben inkább a ‘visszatart’ értelem él: az
adósság, illetve kötelezettség a követelőhöz köti, mintegy „hozzá
tartozóvá” teszi az embert.
tartóztat – ‘marasztal’; ‘visszafog’: tartóztatja magát, haragját.
Kapcsolt szavak: tartózkodik, tartózkodó, tartózkodás.
A szócsalád alapja a tart ige gyakorító tartóz- formájából alakult ki
műveltető -tat, illetve visszaható -kodik képzőegyüttessel.
tasak – ‘zacskó- vagy táskaszerű tartó’. Származékai: tasakos,
tasakol.
A táska eredetibb taska alakjából keletkezett; olyan változatot
képez vele, mint a csutkával a csutak.
a achát
tasizmus – ‘alaktalan, fröcskölt színfoltokkal dolgozó absztrakt
festészeti irányzat’.
Művészeti szakszó a tisztázatlan eredetű francia tache (‘folt’)
nyomán, görögös képzővel; lásd izmus.
táska – ‘kisebb tárgyak hordozására való, bőr vagy szövet tárgy
fogóval vagy fülekkel’: sporttáska, aktatáska; ‘hajtogatott tésztából
készült töltött sütemény’: túrós táska; ‘‹előtagként› hordozható’:
táskarádió, táskaírógép.
Az olasz tasca (‘zseb’) átvétele régebbi ‘zsák, táska’ jelentése
alapján; forrása a német Tasche (‘zseb’) ófelnémet tasca (‘táska’)
előzménye, amely talán a latin taxare (‘felbecsül’) tövéből jött létre
hangátvetéssel, így rokona taksál szavunknak is. Lásd még tarsoly,
tasak.
tasli – ‘pofon’.
A bajor-osztrák taschl átvétele; ez egy tájnyelvi, hangutánzó tasch
(‘csattanós ütés’) kicsinyített származéka. Bizalmas nyelvi szó.
taszít – ‘lök, erőteljesen (el)tol’; ‘visszatetszést kelt, ellenszenves’:
egész lénye taszít. Származékok és kapcsolt szavak: taszító,
taszítás, taszigál.
A tosz ige tasz- tőváltozatából ered műveltető, illetve gyakorító
képzőkkel. Lásd még tuszkol.
tat – ‘hajó fara’: tatfedélzet.
Ősi örökség az uráli korból: vogul toht, osztják togat (‘csónak
keresztléce’). A magyarban ‘ülésdeszka’  ‘hátsó ülődeszka’ 
‘csónak fara’ jelentésfejlődés zajlott le.
tát – ‘nagyra nyit ‹főleg szájat›’: szájtáti. Származékai: tátog, tátong,
tátogat, tátika.
Hangutánzó eredetű szó lehet, a szájtátást kísérő hang
érzékeltetésére (mint más vonalon az áhít és rokonsága), akárcsak
a tár1 és tág szavak.
tata – ‘(nagy)papa’; ‘öreg ember ‹leereszkedő megszólításként is›’.
Gyermeknyelvi szó, akárcsak a baba, mama, papa, és sok nyelvben
azonos vagy hasonló alakú: latin, görög, szerb-horvát, orosz tata,
román tată (‘apa, papa’).
tatár – ‘a mongol, illetve türk törzsekből alakult 13-14. századi
birodalom elnevezése’: tatárjárás: ‘egy kipcsakkal rokon törökös
nép tagja, nyelve’: krími tatár; ‘e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
Mongol eredetű szó, tkp. dadogót jelent; ilyen megnevezés gyakori
az „érthetetlen nyelvet beszélő” idegen népre, lásd barbár, német.
tataroz – ‘rendbe hoz, kijavít, felújít ‹épületet›’: sortatarozás.
Ismeretlen eredetű szó.
tauglich – ‘alkalmas ‹katonai szolgálatra›’.
Német szó régi katonai nyelvünkben, a taugen (‘alkalmas, képes,
használható ‹valamire›’) ige származéka.
tautológia – ‘szótöbblet, a tartalom megjelölése két azonos
jelentésű szóval’: tényleg valóban, tipikusan jellegzetes. –
tautologikus: ‘szótöbbletet tartalmazó’: tautologikus szóösszetétel
(pl. szóbeszéd, perpatvar).
Görög szó, tkp. ‘ismétlés’, elemei szerint ‘ugyanazt mondás’: tauto
(‘ugyanaz’) és legomai (‘beszél’).
táv – ‘megteendő út gyorsasági versenyen’: rövid távon fut; ‘elemek,
alkatrészek egymás közti távolsága’: távköz; ‘‹összetételek
előtagjaként› távolba ható; nagyobb megteendő úttal kapcsolatos;
távolról’: távbeszélő, távíró, távközlés; távúszás, távfutás,
távgyaloglás; távfűtés, távirányítás, távvezérlés. Származékai:
távlat, távlati, távlatos.
Nyelvújítási eredetű szócsalád, a távol szótőnek vélt táv- elemét
önállósítja. A táv- előtagú összetételek a görög tele-, illetve német
Fern- előtagú idegen szavak tükörfordításos magyarítására
születtek, pl. tele|gráf (‘táv|író’), Fern|rohr (‘táv|cső’).
tavaly – ‘az elmúlt évben’. Származéka: tavalyi.
A távol szó alakváltozata, amely igen régen, bizonyára az
ősmagyar korban elkülönült ‘időben távol, régen’ jelentésével; a
szóvég palatalizálódott.
tavasz – ‘a tél és nyár közötti évszak’.
A szó tav- alapeleme ősi örökség a finnugor korból: vogul toj-,
osztják tava (‘tavasz’), finn touko (‘vetésidő’). A finnugor alapszó is
bizonyára a vetéssel volt kapcsolatos. A ~ denominális -sz
névszóképzője ugyanaz, mint a ravasz, illetve zöngésült
változatban az igaz, száraz szavakban.
taverna – ‘olasz kiskocsma, kifőzés’; ‘étterem, éjszakai
szórakozóhely’.
Olasz szó, a latin taberna (‘bódé, műhely, csapszék’) folytatója; az
utóbbi a tabula (‘deszka, tábla, asztal’) szóval kapcsolatos. Lásd
még tabernákulum, tivornya.
távol – ‘messze, messzire’; tőlünk távol, távol került tőlünk; ‘nem
jelen‹lévő›’: távollét; ‘‹főnévként› messzeség’: a távolban vitorla
tűnt fel.
Megszilárdult ragos alakulat; egy távolra mutató ősi *ta-
névmástőből lett -l ablativusi képzővel, akárcsak a túl. A szó
belsejében talán egy további rag, a lativusi -i járult a tőhöz, s az így
előállt tá-ol szótagok között a v mint hiátustöltő jelent meg; az is
lehet viszont, hogy a v egy ősi, uráli m névmásképző maradványa
m  b  v átalakulás révén. Az eredeti ablativusi jelentés
(‘amonnan’) idővel locativusi, illetve lativusi lett (lásd fent); ez
- 356 - oldal
talán a nézőpont váltásával magyarázható: ‘messziről nézve’ 
‘messze állva és ide nézve’  ‘messze állva’  ‘messze’. Ennek
a fordítottja zajlott le az innen esetében. Lásd még táv, tavaly,
távozik, tehát, tékozol, tova, túl.
távozik – ‘elmegy, eltávolodik’.
A távol szóval azonos módon képződött ige a távolra mutató régi
*ta- névmási tőből, a denominális -z névszóképzővel (mint pl.
származik).
taxatíve – ‘tételesen, egyenként’; ‘becslés szerint,
hozzávetőlegesen’.
Latinos határozói szóalak a késő latin taxativus (‘felbecsülő’)
melléknévből, a taxare, taxatum (‘felbecsül’) ige nyomán; ez
gyakorító származék a tangere, tactum (‘érint’) igéből: ‘érintget,
végigtapogat’  ‘felbecsül, megállapítja az értékét’. Lásd még
taksál, tangens.
taxi – ‘bérkocsi’.
Nemzetközi szó a francia taxi nyomán; ez elvonás a taxi-auto
szóból, amely a TAXImčtre (‘díjmérő’) és AUTOmobile (‘autó’)
kiemelt betűiből áll. A taxi a görög taxisz (‘rend, adókivetés’)
folytatója. Lásd még taxonómia.
taxonómia – ‘az osztályozás, rendszerezés tudománya’.
Tudományos szakszó a görög taxisz (‘rend, elrendezés’) és nomosz
(‘szokás, törvény’) nyomán. Lásd még taxi.
te – ‘a megszólítottat jelölő névmás’; ‘a megszólítottra vonatkozó
névmás mint ragtalan birtokos jelző’: a te érdekedben.
Származékai: téged, ten-, tegez, tegeződik.
Ősi örökség az uráli korból: zürjén te, votják, mordvin, lapp,
szamojéd ton. A feltehető eredetibb ti nyíltabbá válással lett ~. A
tégedben a g egy ugor névmásképző maradványa, mint az engem
esetében is, a -d pedig birtokos személyjel; a ten- (pl. tenmagad,
tennen) n-je azzal az uráli eredetű n névmásképzővel azonos,
amely az énben található. A tegez nyelvújítási alkotás a téged
elvont s megrövidített tég- eleméből (mint ég–egek). Lásd még ti.
tea – ‘meleg égövi cserje szárított leveleiből pácolással, szárítással és
aprítással készült gyarmatárú’; ‘ennek forrázata mint ital’; ‘más
növények virágának, egyéb részeinek forrázata’: kamillatea,
hársfatea, csipkehústea; ‘étkezési idő vagy társas összejövetel,
ahol teát s harapnivalót fogyasztanak’: ötórai tea. Származékai:
teás, teázik, teázó.
A latin thea kiejtés szerinti átvétele. Forrása a dél-kínai t’e, amely a
maláj téh és a holland thee közvetítésével került a legtöbb európai
nyelvbe. Lásd még csája.
teátrum – ‘‹régen› színház’. – teátrális: ‘színházi’; ‘színpadias,
mesterkélt’.
A latin theatrum (‘színház’) származékai a görög theatron nyomán;
ez a theaomai (‘szemlél’) ige származéka.
tébécé – ‘tuberkolózis’.
Az orvosi tbc rövidítés kiejtett formája; a latin tubercolosis első
három szótagjának kezdőbetűit tartalmazza. A latin szó a tuber
(‘gumó, gümő, daganat’) kicsinyített tuberculum alakjának
származéka a betegségre utaló görögös -ózis végződéssel (mint pl.
neurózis, pszichózis). Lásd még tubarózsa.
téblábol – ‘tétován járkál, lábatlankodik’.
Egy régi és nyelvjárási tébláb igéből való köznyelvi származék;
újabb -l képzőjét azért kapta, mert az alapszó igei természete már
elhomályosult az átlagos nyelvérzék számára. A tébláb voltaképp
tapadásos ikerszó, második eleme a régi lább igével azonos, annak
‘lábol’ jelentése szerint, az első pedig a tébolyog alapszava,
értelme tehát ‘tévedezve lépked, járkál’.
tébolyog – ‘zavartan, tévetegen bolyong’. Származékok és kapcsolt
szavak: tébolygó, tébolygás, tébolyít, tébolyodik, tébolyodott,
téboly, tébolyda, tébolyul, tébolyult.
A szócsalád téb- alapszava a tévelyeg tév- alapszavának
alakváltozata, amely a tébláb első elemében él tovább. A ~ vegyes
hangrendje annak is tulajdonítható, hogy a rokon jelentésű bolyong
ige alakja hatott rá. A ~ és tévelyeg alakilag sok párhuzamot
mutató családjai csak a konkrét alapjelentésben (‘utat veszt’)
egyeznek; az előbbi aztán az elmebeli megzavarodás
jelentéskörére „szakosodott”, az utóbbié maradt az igazságtól való
eltérés világa.
technécium – ‘mesterségesen előállított radioaktív fémes elem’.
Latin szó (technetium) a görög tekhnétosz (‘mesterséges’) nyomán;
eredetéről lásd technika.
technika – ‘a természet törvényeit hasznosító eljárások, módszerek
összessége’; ‘mesterségbeli tudás, készség’; ‘előállítási, gyártási
mód’; ‘műszaki felszerelés, berendezés’. – technikus: ‘műszaki
szakember’. – technikum: ‘műszaki iskola, szakközépiskola’.
Nemzetközi szócsalád a latin technicus, illetve előzménye, a görög
tekhnikosz (‘a művészet, mesterség körébe tartozó, szakszerű,
ügyes’) nyomán; ez a tekhné (‘ügyesség, mesterség, művészet’)
melléknévi származéka, forrása a tekhnaomai (‘ügyesen kigondol,
elkészít’) ige. A ~ a német Technik átvétele (ez meg a francia
technique szóé) a végződés latinosításával, a fizika, logika,
mechanika s hasonló szavak analógiájára; a technikum ugyancsak
a németben keletkezett, latinosított forma, egy studium technicum
a achát
(‘technikai tanulmányok’) szókapcsolatból önállósulva. Lásd még
technécium, technikolor, technokrácia, technológia.
technikolor – ‘a színes filmek egyik korai gyártási eljárása’.
Angol nyelvű márkanév (technicolor) a latin technica (‘mesterség’)
és color (‘szín’) elemekből. Lásd még technika, kolorit.
technokrácia – ‘a műszaki és gazdasági szakemberek
megnövekedett hatalmi helyzete a modern társadalomban’; ‘az
ilyen irányban fejlődő, ennek nyomán kialakuló társadalmi rend’. –
technokrata: ‘vezető szerepet játszó műszaki, gazdasági
szakember’.
Modern szóalkotás a görög-latin technika tövéből az arisztokrácia,
demokrácia és hasonló szavak analógiájára. Lásd még technécium,
technikolor, technológia.
technológia – ‘egy termék gyártási eljárásainak összessége’; ‘a
technikai eljárások, módszerek elmélete’.
Nemzetközi szó a görög tekhnologia (‘a művészetre, mesterségre
vonatkozó szabályok összessége’) nyomán, a tekhné (‘mesterség,
művészet’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még
technécium, technika, technikolor, technokrácia.
teddybear – [tediber] ‘műszálból készült szőrmeszerű textília’.
Az angol teddy bear (‘plüss játékmackó’) átvétele; ez az elnevezés
az amerikai angolban keletkezett Theodore Roosevelt
keresztnevének becéző Teddy alakjából, mivel a népszerű elnök
szenvedélyes medvevadász volt (bear a.m. ‘medve’). A fenti
jelentés valószínűleg a magyarban alakult ki a játékszer, illetve a
szövet hasonlóan bársonyos tapintása alapján.
tedeum – ‘hálaadó katolikus istentisztelet’.
A latin Te Deum főnevesült formája; az ilyenkor, ősi gregorián
dallamra énekelt latin nyelvű imádság kezdősorából való: Te Deum
laudamus (‘Téged Istenként dicsérünk’).
teenager – [tínédzser] ‘tizenéves fiú vagy lány’.
Mesterséges angol szó a -teen és age (‘életkor’) elemekből. Az
előbbi a 13 és 19 közötti számnevek közös utótagja (thirteen–
nineteen), a ten (‘tíz’) módosult alakja, oldalági rokonságban a latin
decem számnévvel; az age az azonos francia szóból való, amely az
ófrancia edage formán át a késői latin aetaticum (‘kor’) szóra megy
vissza, a latin aetas, aetatis (‘kor’) továbbképzett alakjára. Az angol
(s általában a germán) nyelvek sajátos számolási módja miatt a
magyar tizenéves csak közelítő fordítás, mivel a ~ jelentésébe a
tizenegy-tizenkét évesek nem tartoznak bele.
teflon – ‘különleges műanyag, amely konyhaedények bevonataként
megakadályozza az étel odaégését’.
Ipari márkanév az alapanyag, a polimerizált TEtraFLuOr-etiléN
kémiai nevének kiemelt betűiből.
tégely – ‘fémolvasztáshoz, vegyi műveletekhez való, többnyire
tűzálló edény’.
A német Tiegel középfelnémet tegel előzményének átvétele a
szóvég palatalizációjával. A német szó forrása a késői latin tegula
(‘serpenyő’) az olasz teglia közvetítésével.
tegez1 – ‘puzdra, nyíltartó tok’.
Ősi örökség az ugor korból: vogul tevet, osztják tiget (‘puzdra’).
tegez2 – lásd te
tégla – ‘égetett cseréphasáb mint falazóelem’. Származékai: téglás,
tégláz.
A latin tegula (‘tetőcserép’) átvétele; a középső szótag
magánhangzója a két nyílt szótagos tendencia jegyében esett ki, az
e megnyúlását okozva (mint a málna esetében). A latin szó a
tegere (‘befed’) ige származéka, akárcsak a mi tóga szavunk. A
‘cserép’  ‘tégla’ jelentésváltozás alapja, hogy mindkettő azonos
anyagú építkezési kellék.
tegnap – ‘a mait megelőző nap(on)’. Származéka: tegnapi.
A ~ teg- eleme rövidült forma egy elavult tege (‘nemrég, minap’)
szóból, amelynek egymagában is volt ‘tegnap’ jelentése. Ez egy
ősi, közelre mutató *te- névmási tőből származik egy további -g
névmásképzővel kibővülve. Ugyanez a tő szerepel a tétova szóban
is.
tehát – ‘hát, akkor, ennélfogva’.
Régebbi tahát alakja jelzi, hogy első eleme a tova, távol, túl
szavakban közös ősi, távolra mutató névmással azonos, második
eleme pedig a hát2 határozószóval. A ~ magánhangzó-
elhasonulással (a–á  e–á) alakult ki.
tehén – ‘szarvasmarha nősténye’; ‘más patás állatok nősténye’:
szarvastehén, bivalytehén, elefánttehén. Származékai: tehenes,
tehénkedik, tehenész, tehenészet.
Iráni eredetű szó: óind dhéna, aveszta dhaénu. A szóeleji d  t
változás iráni jövevényszavainkban szabályos, lásd még tej, tíz.
teher – ‘‹tartani, emelni, hordozni való› súly’: ‘gond, kötelezettség’:
terhére van, nagy terhet ró rá; ‘ingatlanra betáblázott adósság’:
tehermentes ház; ‘terhesség’: teherbe esik. Származékai: terhes,
terhesség, terhel, terhelés, terhelt, terheltség, terhelő.
A német Tracht (‘viselet, teher’) bajor-osztrák trächt alakjának
átvétele; ezek a tragen (‘hordoz’) ige származékai. A magyar
szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang
oldotta, majd a szóvégi t elmaradt, mivel tárgyragnak érződött:
trächt  tereht  tereh: … hogy nézni is tereh (Arany). Ebből mint
- 357 - oldal
hangzóvesztő tőből jönnek egyes toldalékos alakok: terhek, terhet,
terhes, terhel; az alanyeset (~) és a hosszabb tő (teherben,
teherrel) hangátvetéssel alakult ki, akárcsak a kehely esetében.
Lásd még tragacs, trágár.
tej – ‘újszülöttek, ivadékok táplálására az anya(állat) emlőjében
keletkező fehér folyadék’; ‘növények ehhez hasonló állagú nedve’:
kutyatej. Származékai: tejes, tejecske, tejel.
Iráni eredetű szó: óind dhájati (‘szopik’), újperzsa dáje (‘dajka’),
kasmíri dái (‘tej’). A szóeleji d  t változás iráni
jövevényszavainkban szabályos, lásd még tehén, tíz.
téka – ‘falipolc, könyvespolc, tartó, mappa’; ‘‹régebben› könyvtár’:
Teleki téka (‘régi könyvtár Marosvásárhelyen’).
A latin theca átvétele, forrása a görög théké (‘tartóhely’) a (ti)thémi
(‘tesz, helyez’) ige nyomán. A ‘könyvtár’ jelentést bizonyára mint a
régi bibliotéka önállósult második eleme vette föl.
teke – ‘golyó’: tekejáték; ‘gömb’: félteke. Származékai: tekés,
tekézik, tekézés.
Bizonytalan eredetű szó; talán a tök régi tek alakjának kicsinyítő
képzős alakja, bár ez a magyarázat hangtanilag gyenge lábakon áll.
teker – ‘csavar, forgat’; ‘felcsavar ‹szálat, csíkot›, körülcsavar’;
‘gyorsan kerékpározik’. Származékai: tekerő, tekerés, tekerget,
tekereg, tekergős, tekervény, tekervényes, tekercs, tekercsel,
tekeredik, tekergőzik.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy ótörök kölcsönzés: oszmán-
török devir, jakut tögürüj (‘forgat’); ezekből fel lehet tételezni egy
ősi *tekir alakot, amely a ~ előzménye lehetett. Lásd még tér1.
teketória – ‘körülményeskedés’: minden teketória nélkül elintézte.
Származéka: teketóriázik.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy a latin tectorium (‘stukkó,
falfestés, arcfestés’, az utóbbiból ‘színlelés, kertelés’) többes
tectoria alakjából való. A latin szó a tector (‘gipszelő, falfestő’)
szóból ered, ez pedig a tegere, tectum (‘fed’) igéből, így rokona a
tégla, tóga.
tekint – ‘néz, pillant’; ‘figyelembe vesz, törődik’: sirou anyát
teküncsed (Ómagyar Mária-siralom); ‘tart, vél ‹valaminek›’: ezt
nem tekintem sértőnek. Származékai: tekintet, tekintetes,
tekintély, tekintélyes, tekinget.
A szócsalád tek- alapszava alighanem ugor örökség: osztják
tegente (‘emlékezetben tart’). A magyarban mozzanatos -nt
képzőegyüttest találunk (mint pl. bólint). Lásd még téns-.
teknő – ‘dagasztásra, mosásra való hosszú, vályúszerű házi eszköz’;
‘lapos, hosszú völgy’; ‘a teknőc páncélja’. Származékai: teknős,
teknőc.
Ótörök eredetű szó: csagatáj, oszmán tekne, kun, üzbég tegene
(‘teknő, tál’). A régi tekene szóalakok a szóvégen a szüle–szülő és
hasonló szópárok analógiájára alakultak (tekenő), majd a két nyílt
szótagos tendencia jegyében jött létre a ~.
tékozol – ‘pazarol, elszór, elveszteget’: pénzét tékozolja, a tékozló
fiú.
Az alapszó egy régi tékozik (‘elszóródik’) ige volt; első eleme a
távol tá- elemével azonos eredetű, és a -kozik képző révén ‘távolra
kerül’ alapjelentése lehetett. Az első szótagban a tá  té
hangváltozást a tétova analógiás hatása okozhatta.
tektonika – ‘a földtannak a földkéreg felépítésével és mozgásaival
foglalkozó ága’; ‘ipari szerkezettan’. – tektonikus: ‘a földkéreggel,
annak mozgásával kapcsolatos’: tektonikus rengések.
Tudományos szakszócsalád a görög tektoniké tekhné
(‘ácsmesterség’) önállósult első elemének latin tectonica formája
nyomán; forrása a görög tektainó (‘kigondol, ácsol, szerkeszt’) ige.
tél – ‘a leghidegebb évszak’, Származékai: téli, télies, téliesít, telel,
telelés.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul tél, osztják teleh, zürjén töl,
cseremisz tel, finn talvi.
tele- – ‘‹idegen összetételek előtagjaként› távoli, távolra ható,
távolból való’: telefax, telefon, telegráf, telegram, telekinézis,
telekommunikáció, telemetria, teleobjektív, telepátia, teletext,
televízió.
A ~ a görög téle (‘távol, messzire’) megfelelője; az utótagok
eredetéről lásd fax, fonetika, grafika, gramm, kinetika,
kommunikál, méter, objektív, pátosz, textus, vízió. Lásd még
teleszkóp, telex.
telek – ‘házépítéshez való földdarab’; ‘jobbágyföld’: telkes jobbágy.
A teljes igenévszói alapszavának főnévi arculatából származik
denominális -k képzővel (mint farok, lélek). Eredeti jelentése
‘telített, valamivel tele föld’ lehetett, amit a rokon televény is jelez.
teleológia – ‘célokság, a célszerűség tana, olyan filozófiai felfogás,
amely szerint a természet minden jelensége, mozgása valami
kijelölt, előre meghatározott célra irányul (pl. az isteni világterv
megvalósulására)’.
Bölcseleti szakszó a görög teleó (‘célhoz ér’) igéből, a telosz (‘vég,
cél, eredmény, megvalósulás’) nyomán, illetve a logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemből. Lásd még talizmán.
telepedik – ‘leülve elhelyezkedik’: a lócára telepedett; ‘elfoglalja
leendő lakhelyét ‹többnyire le-, meg- igekötővel›’: hazatérve
szülővárosában telepedett le. Származékok és kapcsolt szavak:
a achát
telepít, települ, település, telep.
A teljes igenévszói tel- tövéből, annak igei jellege alapján jött létre
a mozzanatos és kezdő -p képzővel (mint állapodik, csillapul,
ülepedik), valamint a gyakorító, visszaható -dik képzővel,
alapjelentése tehát ‘hirtelen megtelik, betölt’. Lásd még televény.
teleszkóp – ‘(csillagászati) távcső’; ‘egymásba tolt csövekből álló
szerkezet’: teleszkópos antenna, lengéscsillapító teleszkóp.
Nemzetközi szó az újkori latin telescopium nyomán, a görög téle
(‘messze’) és szkopeó (‘vizsgál’) elemekből. A fenti második
jelentés a korai, egy szemlencsés, kihuzatos távcsövek
szerkezetére emlékeztet. Lásd még tele-, telex.
televény – ‘humusz, szerves anyaggal telített termőföld’.
A telik igéből (lásd teljes) ered a deverbális -vény képzővel (mint
jövevény). Lásd még telek.
telex – ‘távgépírós összeköttetés központon keresztül’.
Nemzetközi mozaikszó az angol TELetype (‘távgépíró’) és
EXchange (‘csere’) szavak kiemelt betűiből. Elemei: görög téle
(‘távolba’), angol type (‘gépelés’) a görög tüposz (‘nyomat, bélyeg’)
nyomán; exchange (‘kicserélés’) a latin ex- (‘ki’) és angol change
(‘cserél’) elemekből; ennek eredetéről lásd sanzsan.
telivér – ‘fajtisztán tenyésztett (ló)’; ‘vérbeli, igazi, hamisítatlan’.
Az angol full-blooded tükörfordítása, részben az ugyanonnan való
német Vollblut mintájára is. A kifejezés az átadó nyelv(ek)ben is a
korábbról való félvér ellentéteként született meg. Lásd még teljes,
vér.
teljes – ‘egész, csorbítatlan, hiánytalan’; ‘a lehető legnagyobb
‹mértékű›’: teljes gőzzel előre; ‘‹valamiben› bővelkedő’: malaszttal
teljes; ‘abszolút’: ez teljes képtelenség. Származékok és kapcsolt
szavak: teljesség, teljesedik, teljesedés, teljesül, teljesít,
teljesítmény, telik, telít, telített, telítetlen, telítetlenség, telhetetlen,
telhetetlenség, telhetetlenkedik, tele, teli, telj(e).
A szócsalád tel- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul teül,
osztják tel (‘tele’), votják dol (‘teljesen’), finn täyden (‘tele’). A
rokonnyelvi megfelelők névszói jellegűek, de a telik, telepedik,
televény arra vallanak, hogy a magyarban az alapszó igenévszóvá
vált. Lásd még telek, tölcsér, tölt.
tellúr – ‘szürkésfehér, könnyen porladó félfém kémiai elem’.
A latin tellurium rövidült, németes formája (Tellur), a latin tellus,
telluris (‘föld, talaj’) szóból, az elemek nevében gyakori -ium
végződéssel (mint alumínium, hélium).
téma – ‘a beszélgetés tárgya’: ejtsük ezt a témát; ‘írás, alkotás
tárgya, alapeszméje’; ‘bővebb kifejtésre alkalmas zenei gondolat’. –
tematika: ‘tárgykör’; ‘apróbb kérdésekre bontott és feldolgozott
téma’. – tematikus: ‘tárgykör szerint rendezett, csoportosított’.
Nemzetközi szó a latin thema és azonos görög előzménye alapján;
tkp. ‘letett (és így vitára, feldolgozásra alkalmas) dolog’ a (ti)thémi
(‘tesz, helyez’) the- töve alapján.
temet – ‘‹holttestet› elföldel’; ‘temetési szertartást végez, azon részt
vesz’: Most temettük el szegény Kosztolányit (József Attila); ‘leomló
tömegével elborít’: a fal maga alá temette; ‘‹be- igekötővel› földdel
betölt’: betemették az árkot; ‘végleg letesz róla’: temeti álmait.
Származékai: temetés, temető, temetkezik, temetkezés,
temetetlen.
A töm ige régibb tem változatának származéka műveltető vagy
mozzanatos -t képzővel. A ‘földdel betöm’  ‘földbe tett holttestre
földet töm’  ‘elföldel’ jelentésfejlődés eléggé valószínű.
tempera – ‘vízből, olajból és kötőanyagból színező anyaggal kikevert
festék’; ‘ilyen festékkel készült alkotás’.
Olasz szó, a latin temperare (‘helyes mértékben vegyít, szabályoz,
mérsékel’) származéka; ennek eredetéről lásd temperál. Lásd még
temperamentum.
temperál – ‘mérsékel, enyhít’; ‘szabályoz ‹hőmérsékletet,
páratartalmat›’: temperált helyiség; ‘az oktávot 12 félhangra
osztja’: a jól temperált zongora.
A latin temperare (‘helyes mértékben vegyít, szabályoz, mérsékel’)
átvétele; ez a tempus, temporis (‘idő’) határozói temperi (‘kellő
időben, jókor’) alakjából való. Lásd még tempera, temperamentum,
tempíroz, tempó.
temperamentum – ‘vérmérséklet, indulati típus, idegi alkat’;
‘eleven, gyors, lendületes alkat, viselkedésmód’:
temperamentumos kezdés.
Latin szó, tkp. ‘mérték, mód’, a temperare (‘helyes mértékben
vegyít, szabályoz, mérsékel’) ige származéka; ennek eredetéről
lásd temperál. Lásd még tempera.
tempíroz – ‘időzít’.
A német tempieren (‘gyújtószerkezetet időzít’) átvétele; ez német
képzés a latin tempus (‘idő’) tövéből. Lásd még temperál, tempó.
templárius – ‘templomos lovag, középkori lovagrend tagja’.
Latin szó (templarius), a templum (‘szent hely, szentély, templom’)
származéka, a rend első rendháza ugyanis Jeruzsálemben, a
hajdani salamoni templom helyéhez közel állt. Lásd még
kontemplál.
templom – 'az istentisztelet háza, helye'; 'szentély'.
Nemzetközi szó a latin templum ('felszentelt hely, szentély')
nyomán; forrása a görög temenosz ('istentiszteletre körülhatárolt
- 358 - oldal
hely') a temnó (vág') igéből. A római templum eredetileg magaslat
volt, amelyről az augur a jósmadarak röptét figyelte; előzőleg
botjával az égboltot négyfelé „vágta”. Lásd még kontemplál,
templárius.
tempó – ‘iram, ütem, lendület’; ‘zenemű előadásának előírt üteme,
gyorsasága’; ‘szokás, viselkedés’: micsoda tempóid vannak
újabban?; ‘a karok és lábak ismétlődő mozdulata ‹úszásban›’:
lábtempó.
Az olasz tempo (‘idő, ütem, sebesség’) átvétele német
közvetítéssel; forrása a latin tempus (‘idő’). Lásd még temperál,
tempíroz.
tendál – ‘irányul, törekszik ‹valamerre›’. – tendencia: ‘irány, irányzat,
irányulás’; ‘jelenség, esemény kibontakozásának iránya’;
‘elfogultság, részrehajlás, rosszhiszemű beállítás’: ebben
tendenciát gyanítok. – tendenciózus: ‘célzatos, irányzatos, elfogult,
rosszhiszeműen ferdítő’: tendenciózus kijelentések.
Nemzetközi szócsalád a latin tendere (‘feszít, törekszik, igyekszik,
céloz’) igéből, illetve folyamatos melléknévi igenévi tendens,
tendentis alakjából. Lásd még intendáns, tender, tentákulum.
tender – ‘versenytárgyalás (kiírása)’.
Angol szó, tkp. ‘ajánlat’; igei megfelelője a francia tendre (‘nyújt,
kínál’) átvétele, forrása a latin tendere (‘feszít, odanyújt’) ige. Lásd
még tendál, tentákulum.
ténfereg – ‘őgyeleg, lézeng’.
Korábbi ‘hempereg’ jelentése alapján elképzelhető, hogy a ~ a
fetreng tájnyelvi fentereg alakjából lett hangátvetéssel (fentereg 
tenfereg  ténfereg); hangalakjára talán a tántorog is hatott.
teng – ‘szűkös viszonyok közt él’; ‘cselleng’: teng-leng. Származékai:
tenget, tengődik, tengődés.
Ismeretlen eredetű szó.
tengelic – ‘tarka tollú kis énekesmadár’.
Szláv eredetű vándorszó, korábban a szerb-horvát stiglic révén
került nyelvünkbe; a szóeleji mássalhangzó-torlódást az s kivetése,
a szóbelsejit ejtéskönynyítő hang oldotta, majd inetimologikus n
betoldásával létrejött a tingelic, tengelic alak. A tengelice változat
egy horvát stiglica átvételével magyarázható; a ritkább stiglinc
újabb kölcsönzés lehet a német Stieglitz alapján, ugyancsak
inetimologikus n beiktatásával.
tengely – ‘forgó vagy lengő testek rögzítésére szolgáló rúd’; ‘forgó
test mozdulatlan középvonala’: földtengely; ‘két állam szövetsége’:
a Berlin–Róma tengely (Hitler és Mussolini között).
Ótörök eredetű szó: karakalpak tengil, oszmán-török dingil
(‘tengely’).
tenger – ‘nagy kiterjedésű sós állóvíz’; ‘nagy mennyiség’: Nyújts
feléje védő kart / Tengerén kínjának (Kölcsey); ‘‹melléknévként›
igen sok’: Tenger kéj veszen körül (Petőfi).
Ótörök szó a csuvasos rétegből: kun tengiz, üzbég dengiz, oszmán-
török deniz. A fentiek által kikövetkeztethető egy ócsuvas *ten(g)ir
mint szavunk előzménye. Lásd még tengeri.
tengeri – ‘kukorica’.
A régebbi tengeri búza főnévvé önállósult első eleme, arra utal,
hogy a tengeren túlról került hozzánk.
tenisz – ‘egyes vagy páros labdajáték, melyben ütővel, háló fölött kis
labdát kell az ellenfél térfelének kijelölt területére juttatni’.
Származékai: teniszezik, teniszező, teniszezés.
Nemzetközi szó az angol lawn-tennis (‘gyeptenisz’) második eleme
nyomán, amelynek kiejtés szerinti átvétele a ~. Az ófrancia tenez
szóból ered, amely a tenir (‘tart, fog’) felszólító alakjaként ‘tessék!
fogd! fogja!’ jelentésű volt, s a labda elütésekor kiáltották.
tenor – ‘a legmagasabb férfi énekhang’; ‘ilyen hangú énekes’; ‘ilyen
hangfekvésű szólam’. – tenorista: ‘tenor hangú énekes’.
Az olasz tenore átvétele a német Tenor közvetítésével. Az olasz szó
a latin tenor (‘folyamat, huzam, tartam’) megfelelője a tenere (‘tart,
kitart, fenntart’) ige nyomán, a ~ szólama ugyanis mintegy „tartja,
végigviszi” a lényeges zenei anyagot a kísérő basszus mellett,
illetve fölött. Lásd még tenuto.
téns- – ‘tekintetes’: ténsuram, ténsasszony.
A régi tekintetes címzés (lásd tekint) összerántott formája;
hasonlóképp alakult ki a kend.
tentákulum – ‘rovar csápja, tapogatója’.
Latin rovartani szakszó (tentaculum) a tentare (‘megérint, tapogat,
megkísérel’) igéből, amely a tendere (‘kinyújt’) gyakorító formája.
Lásd még tendál, tender.
tente – ‘altató szó kisgyermeknek’: tente baba, tente.
Gyermeknyelvi szó.
tenuto – [tenútó] ‘nyújtva, a hang teljes értékét kitartva ‹adandó
elő›’.
Olasz zenei utasítás a tenere, tenuto (‘tart, kitart’) igéből, a latin
tenere (‘tart’) nyomán. Lásd még absztinens, kontinens, tenor.
tény – ‘vitathatatlan, kézzelfogható valóság’: elméletét tények nem
támasztják alá; ‘cselekedet, megtörtént dolog’: ittlétének puszta
ténye is sértő. Származékai: tényleg, tényleges, ténykedik,
ténykedés.
A tesz ige te- tövéből alkotott nyelvújítási szó a lény, vény s
hasonlók mintájára.
a achát
tenyér – ‘a nyitott kéz belső felülete’.
Vitatott eredetű szó. Ritka terény formája alapján lehet arra
gondolni, hogy a tér3 igenévszói tövének igei ágából alakult -ény
képzővel, s a nyitott kéz kiterjedésével volna kapcsolatos; a ~
ebből hangátvetés útján keletkezett volna. Csak az a gond, hogy az
így feltételezett előzmény sok évszázaddal később bukkan fel a
~nél. A középfelnémet tener (‘tenyér’) átvétele is elképzelhető az n
palatalizálódásával. Testrészneveink azonban mind jóval régebbi
eredetűk; hogy mértéknévként való átvételre gondoljunk, annak az
az akadálya, hogy a ~ sosem jelölt mértéket a magyarban.
tenyészik – ‘‹növény, állat› él, fejlődik, szaporodik’. Származékai:
tenyésző, tenyészet, tenyészt.
Ismeretlen eredetű szó.
teodicea – ‘keresztény hittudományi ág, amely az isteni ténykedés
bölcs és igazságos voltának bizonyításával foglalkozik’.
Hittudományi szakszó a latin theodicaea nyomán, a görög theosz
(‘isten’) és dikaiosz (‘igazságos’) elemekből. Lásd még teogónia,
teokrácia, teológia, teozófia.
teodolit – ‘földmérő, szintező műszer’.
A német Theodolit átvétele; forrása a görögös hangzású, de
bizonytalan eredetű angol theodolite.
teogónia – ‘az istenek születéséről, származásáról szóló mondák
gyűjteménye’.
A görög theogonia átvétele a theosz (‘isten’) és gonosz
(‘származás, eredet’) elemek nyomán, a gignomai (‘születik’)
igéből. Lásd még teodícea, teokrácia, teológia, teozófia.
teokrácia – ‘olyan uralmi rendszer, ahol a hatalom a papság kezében
van, és az uralkodó az egyház fejével azonos’. – teokratikus: ‘ilyen
alapon berendezkedett ‹állam, rendszer›’.
Mesterséges szó a görög theosz (‘isten’) szóból, az arisztokrácia,
demokrácia és hasonló szavak mintájára. Lásd még teodícea,
teogónia, teológia, teozófia.
teológia – ‘hittudomány’. – teológus: ‘hittudós’; ‘papnövendék’.
Nemzetközi szócsalád a görög theosz (‘isten’) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még apoteózis, teodícea,
teogónia, teokrácia, teozófia.
teorba – ‘sok húrú középkori basszuslant’.
Az olasz tiorba átvétele a német Theorbe közvetítésével,
latinosított szóvéggel; eredete tisztázatlan.
teoréma – ‘tantétel, elméleti tétel’.
A görög theóréma (‘elmélkedés tárgya, tantétel’) átvétele latin
közvetítéssel; eredetéről lásd teória.
teória – ‘elmélet’. – teoretikus: ‘elméleti szakember ‹valamilyen
témában›’; ‘‹melléknévként› elméleti’; ‘elvont, nem gyakorlati’.
A görög theória (‘megszemlélés, elmélkedés, elmélet’) és
theórétikosz (‘szemlélődő, elmélkedő’) szavak átvétele latin
közvetítéssel; forrásuk a theóreó (‘megfigyel, megvizsgál’) ige.
Lásd még teoréma.
teozófia – ‘misztikus vallásfilozófiai rendszer, tan’.
Mesterséges szó a görög theosz (‘isten’) és szophia (‘bölcsesség’)
elemekből. Lásd még teodícea, teogónia, teokrácia, teológia.
tép – ‘húzva, rángatva szakít’; ‘ráncigál’; ‘gyötör’: Balsors akit régen
tép (Kölcsey). Származékai: tépés, tépő, tépked, tépeget, tépdel,
tépelődik, tépáz.
Bizonytalan eredetű szó. Az esetleges finnugor eredet tanúi, a finn
tempaan, észt tembana (‘megragad, húz’) azért nem meggyőzők,
mert a finnugor mp a magyarban mindig b-t eredményez (lásd pl.
hab). A visszaható jellegű tépelődikben a tő gyakorító -l képzőt
kapott, jelentése tehát ‘tépdesi magát’; ez jól illik a rokon értelmű
emésztődik, gyötrődik, rágódik igék sorába.
teper – ‘‹küzdelemben a földre› szorít’: a földre teperte ellenfelét.
A tipor magas hangrendű változata.
tepertő – lásd töpörtyű
tepidárium – ‘ókori római fürdő meleg levegőjű előtere a
gőzfürdőhöz’.
Latin szó, a tepidus (‘langyos, meleg’) származéka a tepere
(‘langyos’) ige nyomán.
tepsi – ‘sütésre használt alacsony oldalú edény’.
A nyelvjárásokban általános tepszi alak az eredetibb, és az oszmán-
török tepsi (‘tálca, lapos tál’) közvetlen átvétele, de az is lehet,
hogy ez a forma a még korábbi tepszia rövidülése, amely szerb-
horvát közvetítéssel (tepsia) jutott hozzánk. A ma általános ~ alak
már magyar fejlemény, de a sz  s hangváltozást nem tudjuk
kielégítően magyarázni.
tepszi – lásd tepsi
tér1 – ‘más irányban megy tovább’: a saroknál balra tért; ‘visszajön’:
magához tér; ‘csatlakozik, szegődik’: Istenhez tér, megtér; ‘fordul’:
Ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek
(Balassi). Származékai: (meg)térő, (meg)térés.
Valószínűleg ótörök eredetű: türk tegire (‘körül’), oszmán-török
devir- (‘forgat’), altáji tér- (‘fordít, visszatér’); ezek a teker
előzményei között is szerepelnek. Az ige eredeti jelentése tehát
‘fordul’; ebből a többi jól levezethető. Kevésbé meggyőző a tér 2,
közvetve a tér3 szavakkal való rokonítás. Lásd még terel, térít.
tér2 – ‘fér’: öten is betérnek ide.
- 359 - oldal
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén terni (‘bemegy’), votják ter
(‘befér’). Lehetséges, hogy e szavak rokonságban állnak a tér 3
névszó ugor előzményeivel; kevésbé valószínű, hogy a tér 1 ige
eredetéhez közük volna. A ~, illetve betér (‘befér’) ma csak
nyelvjárásainkban használatos.
tér3 – ‘terület, térség’: csatatér; ‘épületekkel körülvett városi
közterület’: piactér, Hősök tere; ‘az anyag három irányú
kiterjedéssel jellemzett létformája’: utazás térben és időben;
‘alkalom, lehetőség’: nagy tere nyílik itt az öntevékenységnek;
‘terület ‹átvitt értelemben›’: nagy javulás a csecsemőhalandóság
terén. Származékai: téres, térség.
Ősi örökség az ugor korból: osztják tir (‘szélesség ‹hálószemeké›,
távolság ‹gyalomfáké›’). Mivel a ~ származékai, a terít,
terpeszkedik, terjed deverbálisak, feltehetünk egy ősi tér
igenévszót ‘elfér, helyet talál’, illetve ‘férőhely, hely, térség’ kettős
jelentéskörrel. Ez igei ágon a tér2 leszármazási vonalával azonos,
névszóként pedig a ~ főnévi jelentését adta, de fentebb említett
származékai révén itt is éreztette igei jellegét.
tera- – ‘‹mértéket jelölő összetétel előtagjaként› az alapmérték
billiószorosa’: teravolt.
A görög terasz (‘szörnyeteg’) szóból. Lásd még teratológia.
terápia – ‘kezelés, gyógyítás’; ‘‹gyakran összetételek utótagjaként
is›’: kemoterápia, pszichoterápia (‘gyógyszeres kezelés,
lélekgyógyászat’). – terapeuta: ‘kezelőorvos’.
Orvosi szakszavak a görög therapeia (‘gondozás, ápolás, kezelés’)
és therapeutész (‘ápoló, gondozó’) nyomán, latin közvetítéssel, a
therapeuó (‘szolgál, ápol, kezel’) igéből.
terasz – ‘lépcsőzetesen egymás fölött elhelyezkedő vízszintes
felületek egyike hegyoldalban’: teraszos művelés; ‘a házhoz tartozó
nyitott veranda, nagyobb erkély’; ‘lapos háztető’.
Nemzetközi szó a francia terrace nyomán; ez az olasz terrazza
átvétele, a késő latin terracea (‘földhányás’) folytatója; forrása a
latin terra (‘föld ‘). Lásd még terrakotta, terrénum, terrier,
territórium.
teratológia – ‘a torzszülésekkel és fejlődési rendellenességekkel
foglalkozó orvostudományi ág’; ‘a mitológiai és más képzelt
szörnyekkel foglalkozó tudományág’.
Tudományos szakszavak a görög terasz, teratosz (‘szörny’) és
logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még tera-.
terbium – ‘a ritkaföldfémek csoportjába tartozó kémiai elem’.
Első lelőhelye, a svédországi Ytterby város nevének -terb- betűiből,
az elemeknél gyakori -ium végződéssel (mint alumínium, hélium).
Lásd még itterbium, ittrium.
terc – ‘az alaphangtól számított harmadik hang’; ‘a kettő közötti
hangköz’; ‘hármas sorozat egy kézben kártyából’; ‘harmadvágás
vívásban’.
A német Terz átvétele, forrása az olasz terza a latin tertia
(‘harmadik’) nyomán, a tres, tria (‘3’) számnévből. Lásd még
tercett, tercier, ternó, terzina.
tercett – ‘három énekhangra írt zenemű, illetve más mű ilyen
részlete’.
Az olasz terzetto átvétele a német Terzett közvetítésével; forrása a
latin tertius (‘harmadik, harmad’) a tres, tria (‘3’) számnévből. Lásd
még terc, tercier, ternó, terzina.
tercier – ‘harmadidőszak, a földtörténeti újkor első nagyobb
szakasza’.
A német Tertiär átvétele, ez meg a francia tertiaire szóé a latin
tertiarius (‘harmadrészhez tartozó’) nyomán, a tertius (‘harmadik,
harmad’) szóból. Lásd még terc, tercett, terzina.
térd – ‘a lábnak a comb s alsó lábszár közti izülete’. Származékai:
térdel, térdepel, térdeplő.
Valószínűleg egy ősi *tér szó képzett formája kicsinyítő -d képzővel
(mint apród, gyengéd). A feltett alapszó ótörök jövevény lehetett a
csuvasos rétegből; a mai csuvas cser és az ujgur, csagatáj, kun,
türk tiz összevetése alapján egy ócsuvas *tír vagy *tér szóra
következtethetünk. A térdepelben a p elem mozzanatos képző
lehet.
terebélyes – ‘széles, nagy koronájú ‹fa›’; ‘nagy kiterjedésű ‹tárgy›’;
‘széles, kövér ‹személy›’.
Melléknévi származék az olykor önállóan is használt terebély
(‘szélesség, fa széles koronája’) főnévből. Ez a terpeszkedik
családjába tartozó terped régies terepedik formájából
magyarázható, és a terep- tőből képződött az akadály, aszály és
hasonló deverbális főnévi származékok mintájára. A terepély és a ~
alakváltozatok egyaránt megtalálhatók az írott forrásokban. Lásd
még tér3, terep.
terefere – ‘csevegés, könnyed beszélgetés’.
Hangutánzó eredetű ikerszó, amit a tiri-firi, dere-bere, derefire,
tereficse, terevere s hasonló változatok bősége bizonyít. A ~
valószínűleg elvonás egy tereferél igéből.
tereget – lásd terít
tereh – lásd teher
terel – ‘állatok, emberek csoportját valamerre hajtja’; ‘‹cselekvést,
folyamatot› más irányba fordít’: rám terelte a gyanút, a haláleset a
felelősségre terelte gondolatainkat; ‘‹mai laza használatban›
a achát
elterel, más útra irányít ‹forgalmat›’. Származékai: terelés, terelő,
terelget.
A tér1 ige származéka műveltető -l képzővel, voltaképp a térít más
képzésű megfelelője.
terem1 – ‘‹növény› életre kel és kifejlődik’: itt jól terem a dinnye;
‘gyümölcs, termés beérik ‹növényen›’: idén sok barack termett;
‘létrejön, keletkezik’: nem terem neki babér; ‘‹hirtelen› megjelenik’:
ott termett előtte egy törpe. Származékai: teremt, teremtő,
teremtés, teremtmény, termés, termék, termékeny, termékenység,
termékenyít, terméketlen, terméketlenség, termény, termel,
termelő, termelés, termelékeny, termelékenység, termeszt,
termesztés.
Kiterjedt családú, bizonyára régi és fontos szavunk, de eredetéről
nem tudunk semmi bizonyosat. Lásd még természet, termet.
terem2 – ‘nagyobb helyiség, csarnok ‹épületben›’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát trijem, szlovák triem, ukrán, orosz
terem (‘csarnok, terem’). A magyarban valószínűleg keleti szláv
jövevény; korán elavult, a nyelvújítás korában Révai Miklós
elevenítette fel.
teremburáját – ‘enyhe szitkozódás szava’.
A durva (baszom a) teremtő urát káromkodás szépítő célzatú
elferdítése; így keletkezett pl. az istenfáját, kutyafáját is.
terep – ‘a földfelszín egy része a rajta lévő természeti tárgyakkal
együtt’; ‘valamilyen tevékenység színtere’.
A terpeszkedik családjába tartozó terped régies tereped
formájából, illetve ennek terepély, terepélyes (lásd terebélyes)
alakjaiból vonódott el a nyelvújítás korai szakaszában, de részben
spontán módon is. Mindenképp tudatos nyelvújítási szándék
rögzítette a szóhoz mai köznyelvi jelentéskörét. Lásd még tér3.
teringette – ‘enyhe szitkozódás szava’.
A hajdan durvának számított ördög teremtette szitkozódás második
elemének szépítő szándékú elferdítése.
tériomorfizmus – ‘természetfeletti erők, istenségek állat alakban
való ábrázolása ‹mint pl. az ókori Egyiptomban›’.
Tudományos szakszó a görög thérion (‘állat’) és morphé (‘alak’)
elemekből. Lásd még antropomorf, morfium, morfológia.
terít – ‘vékony, göngyölhető anyagot kibontva lehelyez’: elénk
terítette a tervrajzokat; ‘asztalra abroszt, tányérokat,
evőeszközöket stb. helyez’; ‘‹áruelosztó a boltok között árút›
eloszt’. Származékok és kapcsolt szavak: terítés, terítő, teríték,
terül, terület, tereget, teregetés.
A ~ és családja a tér3 származékai; feltehető igenévszói
előzményének igei ágát képviselik a ‘(ki)terjed, teret foglal’ értelem
alapján, így közeli rokonai a terjed szócsaládjának.
terjed – ‘‹ki- igekötővel is› a tér egy kisebb-nagyobb darabját
elfoglalja’: birtoka öt holdra terjedt (ki); ‘egyre több helyet foglal el,
egyre tovább jut’: terjed a tűz, a fény terjedési sebessége; ‘egyre
szélesebb körhöz jut el’: új híresztelés terjed. Származékok és
kapcsolt szavak: terjedés, terjedezik, terjedelem, terjedelmes,
terjeszt, terjesztő, terjesztés, terjeszkedik, terjeszkedés, terjeng,
terjenget, terjengős.
Az eredetileg igenévszói jellegű tér3 származékai annak igei ‘teret
foglal’ jelentése alapján. A tőhöz járuló j alighanem szervetlen
elem, amely gyakran jelenik meg r után: fürj (eredetileg für), régi
eperj, szederj, árjad, továbbá őrjöng, marjul. Lásd még terít.
terliszter – ‘gyapjú és poliészter műszál keverékéből való magyar
gyártmányú kelme’.
Márkanév a kémiai TEReftál-etiléngLIkol-éSZTER név kiragadott
betűiből.
termák – ‘nyilvános meleg fürdő az ókori Rómában, ennek komplex
épülete’: Caracalla termái.
A latin többes thermae magyaros változata; forrása a görög thermé
(‘hő, melegség’). Lásd még termál-, termik, termit, termo-,
termosz, termosztát.
termál- – ‘‹összetett szavak előtagjaként› természetes eredetű
melegvízzel kapcsolatos’ : termálforrás, termálfürdő, termálvíz.
A latin thermalis (‘meleg fürdővel kapcsolatos’) melléknév csonkult
német thermal alakjának átvétele; eredetéről lásd termák. Lásd
még termik, termit, termo-, termosz, termosztát.
természet – ‘az anyagi világ’; ‘az eredeti természeti környezet ‹a
városival szembeállítva›’: természetjáró; ‘eredeti megjelenési
forma’: természet után fest; ‘az ember érzelmi és indulati alkata’:
kutya rossz természete van. Származékai: természeti, természetes,
természetesség.
A terem1 származéka egy önállóan ki nem mutatható, gyakorító
képzős *természik ige (mint bóklászik, régi fohászik) nyomán,
deverbális -t névszóképzővel. Lásd még termet.
termet – ‘külső forma, alkat, növés’: magas termetű ember.
A terem1 ige származéka deverbális -t névszóképzővel; az
alapigének a testmagassággal való kapcsolatára példa a (jól)
megtermett jelző is. Lásd még természet.
termik – ‘kürtő alakban felszálló meleg levegő, emelőszél’. –
termikus: ‘hővel kapcsolatos’: termikus emisszió; ‘hő hatására
keletkezett’.
A latin thermicus (‘hővel kapcsolatos’) származékai a görög thermé
- 360 - oldal
(‘hő’) nyomán; a ~ a német Thermik forma átvétele. Lásd még
termák, termál-, termit, termo-, termosz, termosztát.
terminus – ‘határidő, határpont’; szakszó, műszó. – terminológia:
‘szakszókincs’. – terminális: – ‘végső, utolsó ‹sorozatban,
láncolatban›’. – terminál: ‘fogadó és indító épületek együttese
‹repülőtéren, buszpályaudvaron›’; ‘számítógéphez csatlakoztatható
berendezés’. – terminátor: ‘árnyékhatár a Nap által megvilágított
Holdon vagy más égitesten’.
Tudományos szakszócsalád a latin terminus (‘határkő, határ,
korlát’), illetve terminare, terminatum (‘határol’) szavak nyomán;
végső forrásuk a görög terma (‘határ, vég’).
termit – ‘fémoxidok és alumíniumpor keveréke mint gyújtóbombák
töltőanyaga’.
Vegyi szakszó a görög thermosz (‘meleg, forró’) tövéből, a
vegyületeknél gyakori -it végződéssel (mint galenit, pirit). Lásd
még termák, termál-, termik, termo-, termosz, termosztát.
termo- – ‘‹tudományos összetételek előtagjaként› hővel
kapcsolatos’: termodinamika, termoelektromos, termonukleáris,
termoszféra, termotropizmus.
A görög thermosz (‘meleg’) szóból; az utótagok eredetét lásd a
megfelelő címszóknál. Lásd még termák, termál-, termik, termit,
termosz, termosztát.
termosz – ‘hőpalack’.
A német Thermosflasche (‘hőpalack’) első elemének átvétele;
forrása a görög thermosz (‘meleg’). Lásd még termák, termál-,
termik, termit, termo-, termosztát.
termosztát – ‘zárt tér hőmérsékletét a kívánt értéken tartó
készülék’.
Műszaki szakszó a görög thermosz (‘meleg’) és sztatosz (‘álló’)
alapján; a ~ a német Thermostat alak átvétele. Lásd még termák,
termál-, termik, termit, termo-, termosz.
ternó – ‘hármas találat a régi lottóban’.
Olasz szó (terno) a latin terni (‘hármasával’) nyomán, a tres, tria
(‘3’) számnévből. Lásd még terc, tercett, tercier, terzina.
terpentin – ‘fenyőgyantából párolt híg olaj, oldószer’.
A német Terpentin átvétele; forrása a középkori latin terebinthina,
a latin terebinthus (‘fekete fenyő’) származéka; a görög
terebinthosz (‘pisztáciafa’) szóra vezethető vissza.
terpesz – ‘a lábak szétterpesztésével előálló testhelyzet’: terpeszben
áll.
Nyelvújítási elvonás a terpeszkedik igéből.
terpeszkedik – ‘kezét, lábát szétrakva kényelmesen ül’:
elterpeszkedett a székben; ‘bántóan nagy vagy feltűnő helyet
foglal el’: a szép barokk téren egy modern szálló terpeszkedett.
Származékok és kapcsolt szavak: terpeszkedő, terpeszt,
terpesztés, terped.
Az eredetileg igenévszói jellegű tér3 származékai annak igei ‘teret
foglal’ jelentése alapján. A p elem mozzanatos képző, mint az
állapodik, ülepedik igékben; a ~ e bővült tőből lett gyakorító,
visszaható képzőegyüttessel, mint a kapaszkodik s hasonló igék
esetében. Lásd még terebélyes.
terrakotta – ‘máz nélkül kiégetett agyag, cserép’; ‘ilyenből készült
műtárgy’.
Művészeti szakszó az olasz terra cotta nyomán, ez tkp. ‘sütött föld’,
a latin terra (‘föld’) és cocta (‘főtt, sütött’) nyomán, a coquere,
coctum (‘főz, süt’) igéből. Lásd még terasz, terrárium, terrénum,
terrier, territórium.
terrárium – ‘kisebb kétéltűek, hüllők tartására való üvegfalú tartály’.
Mesterséges szóalkotás az akvárium mintájára, a latin terra (‘föld’)
alapján. Lásd még terasz, terrakotta, terrénum, terrier, territórium.
terrénum – ‘(föld)terület’; ‘tevékenység, kutatási terület’: a
számelmélet volt az igazi terrénuma.
A latin terrenus (‘földi, földes, a földhöz tartozó’) semleges alakja a
terra (‘föld’) nyomán. Lásd még terasz, terrakotta, terrárium,
terrier, territórium.
terrier – ‘kotorékeb’.
Angol szó, a francia chien terrier (‘földi, föld alá bújó kutya’)
második elemének átvétele; előzménye a késő latin terrarius (‘a
földdel kapcsolatos’) a latin terra (‘föld’) alapján. Lásd még terasz,
terrakotta, terrárium, terrénum, territórium.
territórium – ‘terület, felségterület’. – territoriális: ‘meghatározott
földterülethez, egy államhoz tartozó, felség-’: territoriális vizek.
Nemzetközi szócsalád a latin territorium (‘a város határa, a
környező földek’) nyomán, a terra (‘föld’) szóból. Lásd még terasz,
terrakotta, terrárium, terrénum, terrier.
terror – ‘megfélemlítés céljából alkalmazott erőszak’: terrortámadás;
‘államilag szervezett rémuralom’. – terrorizmus: ‘politikai okokból
végrehajtott merényletek, robbantások, gyilkosságok sorozata’. –
terrorista: ‘terrorakciókat végrehajtó személy’. – terrorizál:
‘megfélemlít, rettegésben tart’. – terrorisztikus: ‘megfélemlítésre
törekvő’.
Nemzetközi szócsalád a latin terror (‘rémület’) nyomán, görögös
képzőkkel, a terrere (‘megrémít’) igéből.
terül – lásd terít
terv – ‘a jövőre vonatkozó elgondolás’; ‘a szükséges számadatokat
a achát
tartalmazó rajz, amelynek alapján épületet emelni, készüléket,
gépet stb. készíteni lehet’.
Nyelvújítási alkotás a tér3 igei terít, terjed származékaiból
kikövetkeztetett ter- alapszóból, a kedv, nyelv szavakból
önkényesen elvont, akkoriban divatos -v képzővel (mint elv, élv,
szerv). Példája az újkori latin planum (‘tervrajz’) volt, amely a
klasszikus latin planus (‘sík, lapos’) távoli származéka a francia
plan (‘sík, tervrajz’) közbejöttével.
terzina – [tercina] ‘tizenegy szótagos jambikus sorokból álló
háromsoros strófa’; ‘versforma, ahol ilyen strófák kapcsolódnak
egymáshoz aba bcb cdc… rímképlettel’.
Olasz verstani szakszó, a terza (‘harmad, hármas vers’) kicsinyített
formája, végső forrása a latin tertius (‘harmadik, harmad’). Lásd
még terc, tercett, tercier, ternó.
tesped – ‘lomhán, unatkozva tétlenkedik’; ‘pang’.
A tapos magas hangrendű *tepes változatához vezethető vissza;
ilyen ige csak gyakorító tepseg (‘elterül’) származékában
mutatható ki egyes nyelvjárásokból. A ~ ennek tövéből lett
hangátvetéssel és kezdő -d képzővel.
tessék – ‘fogja, vegyen belőle ‹udvarias felszólítás kínáláskor, kért
dolog átnyújtásakor›’; ‘udvarias magázó beszédmód segédige-
féléje felszólító módban’: Ne tessék ilyet mondani!; ‘‹ajtón
kopogásra› be lehet jönni’; ‘‹kérdő hanglejtéssel, olykor
megdöbbenés vagy felháborodás kifejezésére is› hallhatnám még
egyszer?’. Származéka: tessékel.
A tetszik ige felszólító módjának egyes szám harmadik személyű
alakja, értelme tehát ‘legyen tetszésére, tetszésedre’.
test – ‘élőlény szervezete’: emberi, állati test; ‘ez a fej nélkül’: nagy
testén kicsiny fejet hordott; ‘az anyagi test ‹a lélekkel
szembeállítva›’: testestől-lelkestől; ‘a térnek zárt felülettel határolt
darabja, ennek anyagi valója’: mértani test, égitest; ‘érzékelhető
formában való megjelenés’: vágyai végre testet öltöttek.
Származékai: testi, testiség, testes, testesség, (meg)testesít,
(meg)testesül, testület, testületi.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még testvér.
testál – ‘hagyományoz, örökül hagy’: Ez a világ nem testálódott /
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak (Ady). – testamentum:
‘végrendelet’; ‘a Biblia két fő részének egyike’: Ótestamentum,
Újtestamentum.
A latin testari (‘tanúskodik, tanúsít, végrendelkezik’) és
testamentum (‘végrendelet’) átvétele; forrásuk a testis (‘tanú’).
testvér – ‘egy szülőpár gyermekei közül az egyik ‹a többiekhez való
viszonyában›’: Hunor s Magyar, két dalia, / Két egytestvér, Ménrót
fia (Arany); ‘egy néphez, nyelvcsaládhoz tartozók’: székely
testvéreink; ‘felebarát’: Testvéreim az Úrban!; ‘fel nem szentelt
szerzetes’: Antal testvér. Származékai: testvéri, testvéries,
testvériség, testvértelen.
A test és vér szavak összetétele, amely az egytestvér, test-vér
atyafiak, egy test-vér féle összetételekből, illetve
szókapcsolatokból különválva vette fel mai jelentését. Értelme
tehát ‘test és vér szerinti (rokon)’, a régi vélekedés alapján, hogy
az átöröklés anyagi hordozója a vér.
tesz – ‘cselekszik’: semmit sem tesz az ügyemben; ‘számít’: nem
tesz semmit; ‘valamilyen helyzetbe, állapotba hoz’: szabaddá tesz,
bolonddá tesz; ‘helyez’: fejére tettem a kezem; ‘jelent’: ez németül
annyit tesz…; ‘intézkedik’: tesz róla, hogy…; ‘valamennyire rúg’:
ötezer forintot tesz (ki). Származékai: teszeget, tétet, tét, tehetős,
tehetség, tehetséges, tehetségtelen, tehetetlen, tétlen, tétemény,
tett, tettleges, tettlegesség, tettes, tevékeny, tevékenység,
tevékenykedik.
Ősi örökség a finnugor korból: mordvin tejs (‘cselekszik’), finn
tehdä, teen, lapp tahdet (‘tesz, csinál’). Lásd még tény, tökél.
teszt – ‘vizsgálat, próba’: tesztel; ‘képesség, tudás, személyiség
vizsgálatára alkalmas feladatok sora’: nyelvi teszt, tesztlapok.
Angol szó, eredetileg ‘cserépedény, amelyben fémöntvényt
vizsgálnak’, az ófrancián át a latin testa (‘cserépedény, csésze’)
folytatója.
tészta – ‘lisztből vízzel (és tojással) gyúrt massza’; ‘ebből készült
különféle eledel’: száraz tészta, főtt tészta, sült tészta.
Szláv eredetű szó: bolgár teszto, szerb-horvát tájnyelvi, szlovén
testo. A magyar szóvég nyíltabbá válással alakult (mint széna,
villa1).
tesztoszteron – ‘a herék termelte férfi nemi hormon’.
Orvosi szakszó a latin testis (‘here’) és a görög sztereosz (‘szilárd’)
elemekből; az utóbbi a telítetlen alkoholok, a szteroidok
megnevezésében szerepel, ezek szilárd molekuláris vázával
kapcsolatosan.
tetanusz – ‘merevgörcs’.
Latin orvosi szakszó (tetanus) a görög tetanosz (‘kifeszített,
merev’) nyomán, a teinó (‘megfeszít’) igéből.
tetem – ‘holttest’; ‘‹régebben› csont’: elefánttetem (‘elefántcsont’).
Egy feltehető *tete- alapszó származéka denominális -m
névszóképzővel (mint alom, orom). Az alapszó finnugor eredetű
lehet: finn tähti (‘maradvány’), lapp dakte (‘csont’). A ‘csont’
jelentésű ~ többes alakban vette föl a ‘halott csontmaradványai’
- 361 - oldal
jelentést, mint Petőfinél is: …ha előbb halok el, tetemimre /
Könnyezve borítasz-e szemfödelet…, majd az eredeti jelentés
elhomályosultával a szó egyes számú alakja lett ‘holttest’ értelmű.
Lásd még tetemes, tetemrehívás.
tetemes – ‘számottevően nagy’: tetemes kár, tetemes haladás;
‘‹régebben› nagycsontú, nagytestű, terjedelmes’.
A tetem melléknévi származéka a szó régi ‘csont’, illetve ‘testrész’
jelentése alapján. A ma elsődleges jelentés nem feltétlenül, illetve
nem kizárólag a ‘csontos’  ‘nagycsontú’  ‘nagy’ vonalon
fejlődött ki; a ~ régebbi és ritkább ‘kézzelfogható, szembeötlő,
tagadhatatlan’ (mint tetemes hiba) érelme is elvezethetett ide az
alapszó ‘testrész’ értelme alapján.
tetemrehívás – ‘gyanúsítottak elvonultatása a meggyilkolt teteme
előtt, abban a babonás hitben, hogy a tettes jelenlétében a seb
vérezni kezd ‹mint középkori bizonyítási eljárás›’.
Aránylag későről adatolható jogi formula a tetem szó ‘holttest’
jelentése alapján; Arany 1877-ben írt ismert balladája Tetemre
hívás címet visel.
tétova – ‘határozatlan, bizonytalan, téveteg’: tétova mozdulatok,
tétova szavakkal; ‘‹határozószóként› ide-oda’: Majd egyszerű dal…
melyen a tánc tétova ringat (Arany). Származéka: tétovázik.
A régi té (‘ide, erre’) és a tova elhomályosult összetétele, bár külön
is találhatók a tájnyelvi se té, se tova (‘se erre, se arra’) szólásban.
A té egy önállóan ki nem mutatható *te közelre mutató névmásból
lett -i lativusraggal, tei  té fejlődéssel. A névmás ősi uráli
örökségünkből való: vogul te (‘ez’), osztják ti (‘ide’), cseremisz ti
(‘ez’), szamojéd ti (‘itt, most’). A magyar szó ma eleven melléknévi
jelentésében elvonás a tétovázik igéből. Lásd még tegnap, tél-túl.
tetovál – ‘szúrás okozta sebhelyekbe bevitt festékkel a test bőrén
rajzolatokat alakít ki’.
A német tätowieren átvétele a szóvég latinosításával; végső forrása
a tahiti nyelv tatau (‘jelzés’) szava, amely az angol tattoo és a
francia tatouer révén terjedt el az európai nyelvekben.
tető – ‘felülről lezáró elem’: a doboz teteje; ‘épületet felülről borító
egy vagy több sík’; ‘legmagasabb rész’: fatető, hegytető; ‘fej(tető)’:
tetőtől talpig becsületes ember; ‘csúcs, netovább’: ez aztán
mindennek a teteje!; ‘értelem ‹valamiben›’: a tervednek semmi
teteje. Származékai: tetős, tetőtlen, tetőz, tetőzet, tetőzik, tetejébe.
Az elavult tetik (‘látszik’) ige folyamatos mellléknévi igeneve,
amely ‘messzire látszó’ jelentése alapján a ház legfeltűnőbb
részének neveként főnevesült; egyéb jelentései ebből vezethetők
le. Lásd még tetszhalál, tetszik, tettet.
tetraéder – ‘négy egyenlő oldalú háromszöggel határolt mértani
test’.
A német Tetraeder átvétele; forrása a görög tetrahedron: tetra-
(‘4’) és hedra (‘alap, szék’) a hedzomai (‘ül’) igéből. A tetra csak
mint összetételek első eleme szerepel a görögben, az önálló
számnév tesszara vagy tettara. Lásd még tetragramma, tetramorf,
tetralógia, tetrarchia.
tetragramma – ‘a Jahve nevét rögzítő négy héber írásjegy ‹sok képi
ábrázoláson az Atyaisten szimbolikus ábrázolása dicsfénykörben›’.
Egyházművészeti szakszó a görög tetra- (‘négy’) és gramma (‘írás,
betű’) elemekből. Lásd még tetraéder
tetralógia – ‘egységes tárgyú, négy önálló részből álló regény,
dráma, opera’: Wagner Nibelung-tetralógiája.
Művészeti szakszó a görög tetra- (‘négy’) és logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemekből. Lásd még tetraéder, tetragramma,
tetramorf, tetrarchia.
tetramorf – ‘a négy evangélistát jelképező négy lény (ember, sas,
oroszlán, bika) ábrázolása egyetlen test és négyfelé néző négy
különféle arc formájában’.
Egyházművészeti szakszó a görög tetra- (‘négy’) és morphé (‘alak’)
elemekből. Lásd még tetraéder, tetragramma, tetralógia,
tetrarchia.
tetrarchia – ‘négyes uralom, egy terület felosztása négy uralkodó
között’. – tetrarcha: ‘negyedes fejedelem, a tetrarchia egyik
negyedének uralkodója’.
Történelmi szakszó a görög tetra- (‘négy’) és arkhé (‘uralom’)
elemekből. Lásd még tetraéder, tetragramma, tetralógia,
tetramorf.
tetszhalál – ‘a halál látszatát keltő állapot, amelyből fel lehet éledni’.
Származéka: tetszhalott.
Nyelvújítási tükörfordítások a német Scheintod, scheintot szavak
nyomán, amelyek a scheinen ‘‹valaminek› látszik’ rövidült tövét
tartalmazzák (Tod, tot a.m. ‘halál, halott’). A tetsz- elem a tetszik
önkényesen csonkított töve az ige eredeti ‘látszik’ jelentésében.
tetszik – ‘szépnek, jónak, helyesnek látszik, kedvező benyomást
tesz’; ‘‹régebben› látszik, mutatkozik’: különösnek tetszik
szemünkben; ‘udvarias magázó beszédmód segédige-féléje’: mikor
tetszik indulni reggel? Származékai: tetsző, tetszés, tetszetős,
tetszetősség, tetszőleg, tetszőleges, tetszeleg, tetszelgés.
A szócsalád alapszava, az elavult tetik ige ismeretlen eredetű. A ~
sz bővítménye azonos az sz-szel bővülő v tövű igék (mint lesz, tesz,
vesz, hisz) megfelelő elemével, s megvan a metsz, játszik, látszik
igékben is. Felszólító módban a tessem, tessék a hagyományos, a
a achát
tetsszek, tetsszen a hanyag, köznyelvi forma, amely az ikességet is
negligálja. A ~ mai uralkodó jelentése a ‘látszik’-hoz képest
másodlagos, a szépnek (helyesnek, jónak) tetszik-féle
kifejezésekből szűrődött át az igébe. Lásd még tessék, tetszhalott,
tettet.
tettet – ‘színlel’. Származékai: tettetés, tettetett.
Az elavult tetik (‘látszik’) igéből származik műveltető -tet képzővel,
‘‹valamilyen› látszatot kelt’ jelentésben. Az alapigéről bővebben
lásd tetszik.
tetű – ‘emberen, állaton élősködő apró, szárnyatlan rovar’: lapostetű.
Származékai: tetves, tetvesedik, tetvez, tetvészik, tetvészkedik.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul tehem, osztják togtem, lapp
tihke (‘tetű’). A magyar tőalak tetv-, ebben a mind a t, mind a v
képzőelem, valószínűleg még az ugor korból, az utóbbi az ugor
szavak m-jéből ered.
tév- – ‘‹összetételek előtagjaként› téves’: tévtan, tévhit, téveszme,
tévút.
Nyelvújítási alkotás a téved igéből (lásd tévelyeg) elvont tő alapján,
a német Irr- előtagú összetételek mintájára (pl. Irrlehre, azaz
‘tévtan’); a német szó az irren (‘bolyong, téved’) ige tőalakja.
teve – ‘egy- vagy kétpúpú kérődző patás állat Ázsia és Afrika
sivatagos tájain’.
Ótörök eredetű szó: ujgur, türk teve, kun töve, oszmán-török deve.
téved – lásd tévelyeg
tévelyeg – ‘utat tévesztve bolyong’; ‘erkölcsi normától, vallási tantól
eltér’: Származékok és kapcsolt szavak: tévelygő, tévelygés,
tévelyít, téved, tévedés, tévedezik, téveszt, tévesztő, tévesztés,
tévely, téveteg, téves.
A szócsalád tév- alapszava ősi ugor örökség: vogul tepi-, osztják
tepem (‘eltéved’); egy téb- tőváltozat a tébláb és tébolyog
szavakban él tovább. A tév- tőből közvetlenül képződött a téved és
téveszt, míg a ~ egy gyakorító -ly képzővel bővült (akárcsak a
tébolyog). A tévely nyelvújítási elvonás a ~ből, míg a téves
denominális képzés a névszóként elvont tév tőből.
textil(ia) – ‘szövet, szövött anyag, kelme’. – textúra: ‘szövedék,
szerkezet’.
Nemzetközi szó a latin textilis (‘szövött’) nyomán, a texere (‘sző’)
igéből; többes semleges alakja a textilia (‘szövött dolgok’); a textil
a német Textil átvétele. Lásd még textus.
textus – ‘szöveg, bibliai szövegrész ‹szentbeszéd, prédikáció
alapjául›’. – textuális: ‘szövegre vonatkozó’. – textológia: ‘irodalmi
művek hiteles szövegének megállapítása, kritikai kiadás
szerkesztése mint filológiai tudomány, ténykedés’.
Nemzetközi szócsalád a latin textus (‘szövés, szöveg’) nyomán, a
texere, textum (‘sző’) igéből. Lásd még textil(ia).
tezaurál – ‘felhalmoz’.
Közgazdasági szakszó az újkori latin thesaurare (‘kincstárba tesz’)
igéből, a thesaurus (‘kincs, kincstár’) származékából, a görög
thészaurosz (‘letét, készlet, kincs’) nyomán; ez a (ti)thémi (‘tesz,
helyez’) jövő idejű thész- tövéből ered, de a képzés módja
tisztázatlan. Lásd még tézis, trezor.
tézis – ‘tétel, tantétel’; ‘bebizonyítandó tétel, vitatétel’.
Nemzetközi szó a latin thesis, illetve előzménye, a görög theszisz
(‘letett dolog, megállapítás, tétel’) a (ti)thémi (‘tesz, helyez’) igéből.
Lásd még antitézis, hipotézis, metatézis, szintézis, tezaurál.
théta – ‘a görög ábécé 8. betűje, hangértéke th, t’.
A föníciai thet (‘kígyó’) átvétele, ez a betű ugyanis eredetileg a
kígyó piktogramja volt.
ti – ‘több megszólítottat jelölő névmás’; ‘többes második személyű
ragtalan birtokos jelző’: a ti érdeketek. Származékai: titeket, tiétek.
Ősi örökség az uráli korból: zürjén tije, mordvin tin, finn te,
szamojéd ti. A finnugor ti alapalak egy hátul képzett n
névmásképzőt kapott, ez később vokalizálódott, és tiv  tiü  tí
úton, végül a magánhangzó rövidülésével nyerte el mai alakját.
tiamin – ‘a B1 vitamin kémiai neve’.
A görög theion (‘kén’) és amin (lásd aminosav) elemekből.
tiara – ‘a római pápa hármas koronája’; ‘az ókori perzsa királyok
csúcsos fejdísze’.
Görög szó, a perzsa fejdíszt jelenti.
tibia – ‘sípcsont’; ‘ókori római kettős fuvola’.
Latin szó; a hangszert azért jelölte, mert állati lábszárcsontból is
faragtak fuvolát.
tífusz – ‘különféle járványos betegségek neve’: hastífusz, kiütéses
tífusz.
Nemzetközi szó a latin typhus, illetve előzménye, a görög tüphosz
nyomán; ez tkp. ‘füst, pára’, de ‘lázas önkívület’ is, ami együtt jár
ezekkel a betegségekkel.
tigris – ‘fekete-sárga csíkos bundájú, Ázsiában honos nagytestű
macskaféle ragadozó’.
A latin tigris, illetve ennek görög tigrisz előzménye révén az
óperzsa tighri (‘nyíl’) szóra, a tigra (‘hegyes’) származékára
vezethető vissza. Az iráni névadás a támadó ~ gyorsaságára
utalhatott.
tikácsol – ‘fuldokolva köhög’.
Hangutánzó tájnyelvi szó. Lásd még tikkad.
- 362 - oldal
tikett – ‘tétjegy lóversenyen’; ‘belépőjegy’.
Az angol ticket átvétele; ez rövidült forma a francia etiquette
nyomán; eredetéről lásd etikett.
tikkad – ‘szomjúságtól lankad’: Tikkadt szöcskenyájak legelésznek
rajta (Arany); ‘‹növény› szárazságtól, hőségtől sorvad, kiég’.
Származékok és kapcsolt szavak: tikkadás, tikkaszt, tikkasztó.
Hangutánzó szó, a tikácsol tövének származéka kezdő -d képzővel
(mint lappad, sápad), a szomjúságtól fuldokló hangjait imitálja.
tilde – ‘kis hullámos vonal mint egyes betűk mellékjele ‹pl. spanyol
ń›’; ‘ugyanez szótárakban vagy lexikonokban a címszó
helyettesítésére ‹mint ebben a szótárban is›’.
Spanyol szó, a latin titulus (‘felirat, cím’) hangátvetéses
származéka (titulus  titule  title  tilte  tilde).
tilinkó – ‘egyszerű furulya’. Származéka: tilinkózik.
Bizonytalan, talán hangutánzó eredetű szó, de lehet a román tilincă
átvétele is, ahogy az utóbbi a magyar szóé; a nyelvtörténeti tények
alapján a kölcsönzés irányát nem lehet eldönteni.
tiló – ‘a kender és len szárainak összetörésére és a pozdorjától való
elválasztására szolgáló eszköz’. Származékai: tilol, tilolás.
Ótörök, pontosabban csuvas eredetű vendégszó: csuvas tila (‘tiló’).
A magyarba egy ócsuvas *tilig forma kerülhetett, ennek szabályos
fejleménye a ~.
tilt – ‘nem engedélyez’: tiltja a dohányzást; ‘erélyesen eltanácsol
‹valamitől›’: tilutoá üt igy fa gyimilcse tül (Halotti Beszéd).
Származékok és kapcsolt szavak: tiltás, tiltó, tiltott, tiltakozik,
tiltakozás, tilos, tilalom, tilalmas, tilalmaz.
A szócsalád til- töve bizonytalan eredetű. Nem túl meggyőző
feltevés szerint maga is származék, a titok alapszavának ti-
eleméből való mozzanatos -l képzővel. A ~ mozzanatos -t, a tilos
deverbális -s képzővel alakult ki (mint pl. teljes).
tímár – ‘bőrcserző iparos’.
Vagy az újgörög tomari, vagy az olasz tájnyelvi tomar (‘finomított
bőr’) átvétele; az első szótagban lezajlott o  i hangváltozásra
példa a csombók  csimbók alakpár. A ‘bőr’  ‘bőrfeldolgozó
iparos’ jelentésfejlődést a sok -ár végű mesterségnév (bodnár,
bognár, csiszár s hasonlók) analógiás hatása segíthette.
timföld – lásd timsó
timokrácia – ‘a vagyon uralma, olyan társadalmi rend, ahol a
vagyonosabbat több állampolgári jog illeti meg’.
Nemzetközi szó az ókori görög timokratia nyomán, amely ugyan ‘a
megbecsültség uralma’, de már Arisztotelész használta mai
értelmében, a timaó (’tisztel, becsül’) igének ugyanis volt
‘vagyonbecslést végez, adót vet ki’ jelentése is. Lásd még
arisztokrácia, demokrácia.
timpanon – ‘szobrokkal díszített háromszögű orommező ókori görög
és római homlokzat oszlopai fölött’.
Művészeti szakszó a görög tümpanon (‘dob’) nyomán.
timsó – ‘kálium-alumínium-foszfát, sebösszehúzó és vérzéscsillapító
hatású vegyület’.
Az ismeretlen eredetű tim előtag összetétele a só főnévvel. A
nyelvújítás korában az előtag felhasználásával alkották a timföld
szót a bauxitból előállított alumíniumoxidnak, az alumíniumgyártás
alapanyagának neveként.
tincs – ‘hajfürt’.
Ismeretlen eredetű szó.
tinktúra – ‘vízzel, szesszel vagy éterrel készült gyógynövénykivonat’;
‘szeszes jódoldat’: jódtinktúra.
Vegyészeti szakszó a latin tinctura (‘festőoldat’) nyomán, a tingere,
tinctum (‘áztat, fest’) igéből. Lásd még distingvál, tinta.
tinó – ‘ökörborjú’.
Ótörök eredetű szó, a csuvas tina átvétele; a szóvégi a  ó
változásra példa a kagyló.
tinóru – ‘vargányagomba’.
Elhomályosult összetétel a tinó és orr elemekből, tkp. tinó orrú,
alaki hasonlóság alapján.
tinta – ‘írásra használt fekete vagy kék oldat’.
A középkori latin tincta átvétele a mássalhangzó-torlódást okozó k
hang kivetésével; forrása a latin tingere, tinctum (‘áztat, fest’) ige;
ez az előzménye tinktúra szavunknak is. Lásd még disztingvál.
tipeg – ‘apró léptekkel jár’. Származékai: tipegő, tipegés.
A topog magas hangrendű alakváltozata, ahogy a tipeg-topog
ikerszóból is kisejlik.
tipli – ‘fapecek vagy műanyag hüvely csavarnak falba erősítésére’.
A német Dübel ausztriai Tibel, Tippel alakjaiból, a szillabikus l
szokott feloldásával (mint kravátli, sercli).
tipográfia – ‘nyomdászat, könyvnyomtatás;’ ‘könyvtervezés,
könyvművészet’. – tipográfus: ‘betűmetsző, nyomdász’;
‘könyvtervező, könyvművész’.
Nemzetközi szócsalád a görög tüposz (‘bélyeg, véset’) és graphó
(‘ír, rajzol’) elemekből, ez előbbinek újkori ‘betű, betűminta’
jelentése alapján. Lásd még típus, tipológia.
tipológia – ‘valaminek a típusait, fajtáit rendszerező leírás,
vizsgálat’.
Tudományos szakszó a görög tüposz (lásd típus) és logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből.
a achát
tipor – ‘tapos’.
A hangutánzó jellegű tapos alapszavának magas hangrendű tip-
változatából ered -r gyakorító képzővel (mint pödör, sodor).
tipp – ‘fogadás, jóslat sportmérkőzés esélyeire’: totótipp,
lóversenytipp, tippel; ‘javaslat, tanács’; ‘ötlet’: van egy jó tippem. –
tipszter: ‘lóversenytippeket pénzért kínáló személy’.
Az angol tip (‘borravaló; sportfogadási tanács’) illetve tipster
(‘hivatásos tippadó’) átvételei; a tip ebben az értelmében
tolvajnyelvi eredetű szó.
tippan – ‘pázsitfűféle’.
Ismeretlen eredetű szó.
típus – ‘közös alapvonásokkal jellemezhető csoport, fajta; ennek
egyede’; ‘egy bizonyos emberfajta jellegzetes vonásait sűrítő
irodalmi alak’; ‘minta, szabvány’; ‘tömegtermék egyik
alakváltozata’: új autótípusok; ‘nyomdai betű, betűfajta,
betűminta’. – tipikus: ‘jellegzetes, jellemző, megszokott, elvárható’.
– tipizál: ‘jellemző sajátságai alapján típusokba sorol’; ‘‹irodalmi
alakot› a társadalmi helyzetét jellemző vonások kiemelésével
ábrázol’.
Nemzetközi szócsalád a latin typus, illetve előzménye, a görög
tüposz (‘öntőminta, véset, bélyeg, jelleg’) nyomán, a tüptó (‘üt,
beüt’) igéből. Lásd még tipográfia, tipológia.
tiráda – ‘hosszú, szenvedélyes színpadi monológ’; ‘szóáradat,
szóvirágos beszéd’.
A francia tirade (‘kifejtés, monológ’) átvétele német közvetítéssel, a
szóvéget latinosítva; forrása az olasz tirata, voltaképp ‘kihúzott,
elnyújtott dolog’ a tirare (‘húz, nyújt, lő’) ige nyomán, amely egy
azonos alakú és jelentésű, ismeretlen eredetű késő latin szó
folytatója. Lásd még reterát, retirál.
tirannoszaurusz – ‘zsarnokgyík, ragadozó őshüllő’.
Állattani szakszó, görög elemeinek eredetéről lásd tirannus,
-szaurusz.
tirannus – ‘zsarnok, önkényúr’; ‘erőszakos, önkényeskedő,
kíméletlen ember’; ‘erőszakkal hatalomra jutott ókori (görög)
egyeduralkodó’. – tirannizmus: ‘zsarnokság, önkényuralom’. –
tirannizál: ‘zsarnokoskodik ‹valaki felett›’.
Nemzetközi szócsalád a latin tyrannus, illetve előzménye, a görög
türannosz (‘király, egyeduralkodó, önkényúr’) nyomán. Lásd még
tirannoszaurusz.
tirpák – ‘a Nyírségben lakó szlovák’.
Szlovák eredetű szó (trpak), voltaképp gúnynév szokatlan
nyelvjárást beszélő szlovákokra, akik a teprv (‘mégcsak’) szót trpov
formán mondják. A magyar szóalakban a szóeleji mássalhangzó-
torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel.
tiszafa – ‘lapos és puha tűlevelű fenyőféle’.
A szó tisza előtagja szláv eredetű: horvát, szlovén tisa, szlovák tis.
tiszavirág – ‘rövid életű kérészfajta’.
A név a Tisza virága kifejezésből forrt egybe; ez arra utal, hogy e
kérészek kifejlett példányai rajzásuk egy-két napja alatt sárgás
testükkel beborítják a Tisza színét, mintha a folyó „kivirágzana”.
tiszt – ‘rang, hivatal, beosztás’; ‘ezzel járó hatáskör’: nem tisztem
nyilatkozni ebben az ügyben; ‘egyenruhás testület magasabb
beosztású tagja’: katonatiszt, rendőrtiszt; ‘‹régebben› tisztviselő’:
postatiszt, gazdatiszt; ‘magasabb figura a sakkban ‹nem gyalog›’:
tisztáldozat. Származékai: tisztes, tisztesség, tisztességes,
tisztességtelen, tisztség.
Szláv eredetű szó: bolgár cseszt, szlovén čast, szlovák čest
(‘becsület, tisztesség’). A szóeleji cs  t hangváltozás talán
hasonulás a szóvégi t-hez, akárcsak a tiszta esetében. Lásd még
tisztel.
tiszta – ‘szennytelen, folttalan’; ‘keveretlen, idegen anyagtól ment’:
tiszta szesz; ‘a vallási előírásnak megfelelő’: tiszta étel; ‘átlátszó’:
tiszta levegő; ‘bonyodalmaktól mentes’: tiszta helyzet; ‘erkölcsileg
feddhetetlen’: tiszta nő, tiszta élet; ‘merő’: tiszta rosszindulatból;
‘teljesen’: tiszta hülye; ‘‹főnévként› frissen mosott ruhanemű’:
tisztát ölt. Származékai: tisztaság, tisztít, tisztító, tisztítás, tisztul,
tisztulás, tisztát(a)lan, tisztogat, tisztogatás, tisztás, tisztáz,
tisztázat, tisztázatlan, tisztálkodik, tisztálkodás.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén čist, szlovák čisty (’tiszta,
világos, szeplőtlen, tehermentes’). A magyarba egy nőnemű vagy
semlegesnemű alak került (mint a drága, néma, puszta esetében);
a szóeleji cs  t hangváltozás talán hasonulás a szóvégi t-hez,
akárcsak a tiszt esetében.
tisztel – ‘nagyra becsül’; ‘valahogy nevez’: minek tisztelhetem az
urat? Származékai: tiszteletes, tisztelendő, tiszteleg, tisztelgés,
tiszteletlen, tiszteletlenség.
Valószínűleg magyar fejlemény a tiszt szóból denominális -l
igeképzővel, de lehet, hogy az előbbi szó szláv előzményének
szerb-horvát, szlovén čistiti származékaiból alakult magyar
képzővel. A kérdés éppúgy nem dönthető el, mint a keresztel,
szentel esetében.
titán1 – ‘a görög hitregék óriása, Uranosz és Gaia hat fiának és
három unokájának egyike’.
Görög szó (Titan); eredete vitatott, csak az ókorból három különféle
magyarázat maradt fenn.
- 363 - oldal
titán2 – ‘acélszürke, kemény fémes elem’.
A német Titan átvétele, latin formája titanium a titán1 nyomán, az
elemeknél gyakori -ium végződéssel (mint hélium, kálium).
titok – ‘mások előtt leplezett, elhallgatott dolog’;
‘megmagyarázhatatlan, rejtélyes dolog’: a természet titkai.
Származékai: titkos, titkosít, titkol, titokzatos, titoknok, titkár,
titkolózik.
A szócsalád feltehető tit- alapszava talán ősi ugor örökség: vogul
tujt- (‘elrejt, eldug’); a -k deverbális főnévképző, mint a nyomdok,
szándék szavakban. A titoknok, titkár, titokzatos nyelvújítási
szóalkotások. Lásd még tilt.
titrál – ‘térfogatos vegyelemzést végez’.
Vegytani szakszó, a német titrieren átvétele latinosított szóvéggel.
Forrása a francia titre (‘cím; nemesfém ötvözet ezrelékben
kifejezett finomsági foka’), a latin titulus (‘cím’) folytatója. Lásd
még tilde, titulus.
titulus – ‘(nemesi) cím, rang’; ‘a vele járó megszólítás’: a
„nagyméltóságod” titulus járt neki; ‘‹régen› ürügy, jogcím’.
Latin szó, eredetileg ‘felirat, címzés’. Lásd még tilde, titrál.
tivornyázik – ‘zajosan mulat’.
A régi tivornya (‘kocsma’) szóból ered, amely a latin eredetű
taberna (‘csapszék’) folytatója. A tivornya (‘zajos mulatság’)
elvonás az igéből.
tíz – ‘kilencnél eggyel több’. Származékai: tized, tizedes, tizedel,
tízes, tízszeres, tízszerez.
Iráni eredetű szó: óperzsa dasa. Nyelvünkbe egy nyugati középiráni
desz alak kerülhetett; a szókezdő d  t hangváltozásra példa
tehén, tej.
tizenéves – ’11-19 év közötti korú fiatal’.
A tizen- kezdetű számnevek önállósított előtagjából képzett
összetétel; ez a tíz számnév -n helyhatározói ragos alakja: ‘tízen
(felül) ennyi meg ennyi’. A szó mintája az angol teenager a
thirteen, fourteen… (’13, 14…’) számnevek önállósodott második
eleméből és az age (‘életkor’) szóból.
tó – ‘állandó medrű, a tengerrel összekötetésben nem lévő állóvíz’.
Származékai: tavi, tavas, tócsa, tócska, tavacska.
Ősi örökség az uráli korból: vogul tó, osztják toh, votják ti,
szamojéd tó (‘tó’). A tócsa kicsinyítő képzős származék (mint
szárcsa, vércse).
toalett – ‘divatos női ruha, öltözet’: elegáns toalettben jelent meg;
‘szépítkezés’: toalettet csinál; toalettszappan; ‘illemhely, mosdó’.
Nemzetközi szó a francia toilette (‘kis kendő, toalettasztal,
szépítkezés’) nyomán; ez kicsinyítő forma a toile (‘kendő’) szóból, a
latin tela (‘szövet, kendő’) folytatójából, amely eredetibb texla
alakja szerint a texere (‘sző’) folytatója. Mai jelentésköre abból a
kendőcskéből ered, amelyen a hölgy mosdó- és szépítőszerei álltak.
Más irányú fejlődés (‘szépítkező asztal’  ‘szépítkező helyiség’ 
‘intim célokra szolgáló kis helyiség’) vezetett az ‘illemhely’
jelentéshez. Lásd még textil(ia).
toboroz – ‘verbuvál, önkéntes jelentkezőkből (katonai) csoportot
gyűjt, állít ki’; ‘‹többeket› valamilyen célnak megnyerni igyekszik,
szervez’. Származékai: toborzás, toborzó.
E jelentéskörben a nyelvújítók alkották meg a ~ igét, a régi toborzó
(‘egyfajta tánc’) szóból való elvonásként, s abban a hiszemben,
hogy az a táboroz igével áll kapcsolatban. A 16. századból
feljegyzett toborzó valójában egy olyan *toboroz (eredetibb
alakjában *toporoz) igenévi származéka, amely a toporog ige (lásd
topog) némileg más képzésű változata, és talán a szóban forgó
tánc sajátos lépésformáit jelzi. Az új jelentés azért is tapadt
könnyen a szóhoz, mert a katonák verbuválása táncos mulatság
keretében folyt.
toboz – ‘a fenyő pikkelyes termése’.
A doboz alakváltozata; eredetileg egységnyi csomag fenyőszurkot,
fenyőgyantát jelentett. Mai jelentése talán a termés tok jellege
folytán, ‘doboz’  ‘tok’ úton alakult ki.
tobzódik – ‘dőzsöl, dorbézol’; ‘dúskál ‹valamiben›’.
Hangutánzó szó lehet, a tapos, topog, tombol köréből; visszaható
formájú képzése nem ritka cselekvő igékben, pl. játszódik.
toccata – [tokkáta] ‘zongorára vagy orgonára írt, szabad formájú
improvizációs zenedarab’.
Olasz szó, tkp. ‘érintés’ a toccare (‘érint, üt’) igéből; ez egy germán
tukk- tőből ered, amelynek leszármazottja az angol tuck (‘bedug,
betűr’) és a német zucken (‘üt, ránt’). Lásd még taccs.
tócsa – lásd tó
tocsog – ‘vízben vagy híg sárban lépkedve loccsanó hangokat kelt’.
Hangutánzó eredetű szócsalád a toccsan, tocskol formákkal együtt.
tódul – ‘özönlik, zúdul ‹folyadék›’; ‘nagy tömegben, tülekedve
nyomul ‹emberek sokasága›’. Kapcsolt alak: tódít.
A két ige alapja a told, ahogy a korai toldul, toldít alakok is
mutatják; a l kiesése az o megnyúlását okozta. (Ez fordítva történt
a hold1 esetében.) Az alapige ‘hozzátesz’ jelentése főképp a tódít
‘túlozva ad elő’ értelmében érhető tetten.
tóga – ‘bő felsőruha ‹az ókori Rómában›’; ‘talár, palást’.
A latin toga átvétele; ez főnévi származék a latin tegere, tectum
(‘fed, beborít’) igéből, így rokona tégla, teketória szavainknak is.
a achát
tohonya – tunya, lusta, lomha’.
A tunya játékos, hangfestő jellegű alakítása lehet.
tohuvabohu – ‘zűrzavar, összevisszaság’.
A bibliai héber tohu va-bohu kifejezésből, amely 1Móz 1,2-ben a
teremtés előtti állapot neve: ‘puszta és üres’.
tojás – lásd tojik
tojik – ‘‹madár, házi szárnyas› tojást rak’; ‘‹tréfásan› székletet ürít’.
Származékai: tojás, tojásdad, tojó, tojós.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi uráli örökség: vogul tól-, mordvin
tujemsz, finn tuoda, szamojéd tams (‘hoz, visz, ad’). A magyarban
talán egy ősibb monyat tojik, azaz ‘tojást ad, hoz’ szókapcsolat
értelme szűrődött át magába az igébe. A ~ ige főnévi tojás
származéka idővel teljesen kiszorította az ősibb mony szót.
tok1 – ‘burok, tartó’: hegedűtok; ‘termés védőburka’: toktermés;
‘ajtó, ablak falba épített tartója’. Származékai: tokos, tokmány.
Ismeretlen eredetű szó.
tok2 – ‘porcos vázú, íváskor a folyókba vándorló tengeri hal’.
Bizonytalan eredetű szó; talán valamelyik ótörök nyelvből való, de
az erre mutató adatok gyérek, pl. türkmén doki (‘viza’).
toka – ‘húsos zsírpárna az áll alatt’. Származékai: tokás, tokásodik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák tuk (‘zsír’) A szó
végén az -a megszilárdult birtokos személyjel (mint epe, orja,
vese).
tokány – ‘felvagdalt húsból hagymával és borssal készült húsétel’.
A román tocană átvétele, amely az a toca (‘aprít’) igéből származik.
A szóvégi a mint vélt birtokos személyjel elmaradt, az n
palatalizálódott.
toklász – ‘pázsitfűféle, rozsnok’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák stoklasa (‘zab,
rozsnok’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást a sz hang elhagyása
oldotta fel (mint a kadarka esetében), a szóvégi a mint vélt birtokos
személyjel maradt el.
toklyó – ‘egy-két éves juh’.
Ótörök eredetű szó: csagatáj, üzbég tokli, oszmán-török toklu. Az
eredetibb magyar toklóban palatalizáció történt.
tol – ‘nyomással mozdít, taszít, odébb helyez’. Származékai: tolás,
toló, tolat, tolul, tolong, tolakodik, tolakodás, tolonc, toloncol.
Ismeretlen eredetű szó; a tolonc nyelvújítási alkotás a lelenc,
tanonc, védenc s hasonlók mintájára. Lásd még told, tosz.
told – ‘hozzátesz, hozzáad, kiegészít’. Származékai: toldás, toldoz,
toldozó, toldozás, toldalék.
A tol igéből származik gyakorító -d képzővel (mint mond, kérd), az
alapszó ‘odébbhelyez’ jelentése nyomán.
tolerál – ‘eltűr, elvisel, elnéz’. – toleráns: ‘elnéző, türelmes’. –
tolerancia: ‘türelmesség, elfogadó készség mások nézetei, vallása,
életformája iránt’; ’tűréshatár’.
Nemzetközi szócsalád a latin tolerare (‘eltűr, elvisel’) és folyamatos
melléknévi igeneve, a tolerans, tolerantis nyomán; ez a tollere
(‘elvesz, felvesz, elismer’) ige gyakorító alakja.
toll – ‘a madár testét borító könnyű szaruképződmények egyike’; ‘ez
mint régi íróeszköz: tollat hegyez; ‘ez mint az írásművészet
metonimája’: a toll mesterei; ‘tintával, festékkel működő bármiféle
íróeszköz’: acéltoll, töltőtoll, golyóstoll, filctoll; ‘egyes tárgyak lapos
vagy fogazott része’: a nyíl, a kulcs tolla. Származékai: tollas,
tollasodik, tollászkodik, tollatlan, tollazat, tollnok.
Ősi örökség az uráli korból: vogul tol, osztják togel, mordvin tolga,
szamojéd to (‘toll, szárny’). Az eredetibb magyar tol véghangzója a
toldalékos helyzetekben geminálódott: tolam  tollam  toll.
tolmács – ‘beszédet más nyelvre lefordító, más nyelvűek közt
élőszóval közvetítő személy’; ‘más szavainak közvetítője,
érzelmeinek kifejezője’. Származéka: tolmácsol.
Ótörök eredetű szó: kun tolmacs, csagatáj, tatár, csuvas tilmacs,
oszmán-török dilmaç; ezek valószínűleg a til (‘nyelv’) származékai.
A német Dolmetsch a magyar szó átvétele.
toluol – ‘szerves oldószer, metilbenzol’.
Santiago de Tolú kolumbiai város nevéből, a latin oleum (‘olaj’) ol-
tövével.
tolvaj – ‘alkalmilag vagy rendszeresen lopó személy’. Származékai:
tolvajol, tolvajlás.
Ismeretlen eredetű szó.
tomahawk – ‘[tomahók] az észak-amerikai indiánok könnyű harci
bárdja’.
Angol szó, a delavár tamoihekan átvétele, amely talán a krí
dialektus otomahuk (‘üsd le’) igei alakjából ered.
tombol – ‘dühöng ‹haragos ember, vihar›’.
A tomb alapige a régiségben ‘szökdel, táncol’ értelmű volt:
Hazajött férjed, tombj, Kató (Körmöcbányai táncszó, 16. század), és
a topog tövének m járulékhangos származéka, amelyben ennek
folytán p  b zöngésülés történt: top-  tomp-  tomb-. A -l
gyakorító igeképzővel létrejött ~ korábbi jelentése ‘‹megvadult ló›
dobog, toporzékol’ volt, s ebből alakult ki fenti értelme.
tombola – ‘tárgysorsjáték’.
Olasz szó, talán a tombolare (‘legurul, lebukfencezik’) ige
származéka, de valószínűbb, hogy egy ettől független, ismeretlen
eredetű szó.
- 364 - oldal
tomizmus – ‘katolikus vallásfilozófiai iskola, amely az isteni
mindenhatóság és a szabad akarat ellentmondásában az előbbit
tekinti a döntő tényezőnek’.
Latin szó (thomismus) a fenti álláspont meghirdetőjének, Aquinói
Szent Tamás 13. századi teológusnak latin Thomas névalakjából.
tomográf – ‘rétegfelvételeket készítő röntgenberendezés’. –
tomográfia: ‘ilyen géppel végzett vizsgálat’; ‘ilyen gépen készült
röntgenfelvétel-együttes’.
Orvostechnikai szakszó a görög tomosz (‘szelet, metszet’) és
graphó (‘ír, rajzol’) elemekből; előbbi a temnó (‘vág’) ige
származéka. Lásd még anatómia, atom.
tompa – ‘nem hegyes vagy éles ‹eszköz›’; ‘kevéssé tisztán csengő
‹hang›’; ‘nehéz felfogású ‹agy›’; ‘közömbös, fásult’. Származékai:
tompaság, tompul, tompít.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát tup, szlovén top, szlovák tupý
(‘életlen, fásult, ostoba’). A magyarba egy régi, még nazális
magánhangzót tartalmazó szláv szó nőnemű alakja, kb. *tumpa
kerülhetett (mint a drága, puszta esetében). Lásd még tömpe.
tompor – ‘a csípő és farcsont közti domborulat, far’.
Denominális -r képzővel formált alak egy régi tomp (‘csípő, far’)
főnévből, amely vagy finnugor eredetű, a cseremisz tup (‘hát’)
távoli megfelelője, vagy a topog családjába tartozó régi top
(‘lábfej’) szóból ered; az utóbbi kevésbé valószínű. Mindkét esetben
m járulékhang lépett fel, mint a csíp–csimpaszkodik szópárban.
tonális – ‘hangnemi, a hangnemben maradó’. – tonalitás:
‘hangnemiség, az, hogy az adott zenemű valamely hangrendbe
illeszkedik’.
Zenei szakszók a latin tonalis nyomán, amely a tonus (‘hang’)
származéka; előzménye a görög tonosz (‘húr, hangmagasság’), a
teinó (‘feszít’) igéből. Lásd még atonális, tonika, tónus.
tondo – ‘kör alakú festmény, dombormű’.
Olasz szó, rövidült alak a rotondo (‘kerek, gömbölyű’)
melléknévből; ez a latin rotundus folytatója a rota (‘kerék’) alapján.
Lásd még rotáció, rund.
tonett – ‘hajlított fából készült bútorfajta’.
Első gyártója, az osztrák M. Thonet nevéből.
tonhal – ‘ízes húsú tengeri hal’.
A német Thunfisch részfordítása; ennek első eleme a francia thon,
olasz tonno, latin thunnus és görög thünnosz vonalán valamely
sémi nyelvhez vezethető el: föníciai tinnin, héber tannín (‘nagy
hal’).
tonic – [tonik] ‘kesernyés ízű, szénsavas üdítő ital’.
Angol szó, a tonic water (‘erőt adó víz’) szókapcsolatból. Forrása a
latin tonicus, illetve előzménye, a görög tonikosz (‘feszülni képes’),
eredetéről lásd tónus. Lásd még tonális, tonika.
tonika – ‘a hétfokú skála alaphangja, első foka’.
Zenei szakszó az olasz tonica nyomán; ez a latin tonicus (‘a
tónushoz tartozó’) nőnemű alakjának folytatója; eredetéről lásd
tonális. Lásd még tonic, tónus.
tonna – ‘súlymérték, 1000 kg’.
A középkori latin tonna, tunna (‘hordó’) átvétele, részben a
középfelnémet tonne közvetítésével. Sok nyelvben elterjedt szó
eredeti ‘hordó’ jelentésében, amely idővel űr- és súlymérték is lett;
végső forrása talán kelta szó, pl. óír tonn (‘bőr’), ebből ‘bőrtömlő’,
majd ‘hordó’. Fenti jelentése csak jóval a méterrendszer
bevezetése után rögzült.
tónus – ‘hangszín, hangárnyalat’; ‘beszédmód, hangnem, modor’;
‘színek minősége, árnyalata, összhangja’; ‘idegek, izmok
feszültségi szintje’.
Nemzetközi szó a latin tonus, illetve görög előzménye, a tonosz
(‘feszülés, húr, zenei hang, hangmagasság’) nyomán, a teinó
(‘feszít’) igéből. Lásd még tetanusz, tonika, tonális, tonic.
tonzúra – ‘egyes katolikus szerzetesek feje tetején kiborotvált kerek
kopasz folt’.
Latin szó (tonsura), a.m. ‘nyírás’, a tondere, tonsum (‘nyír’) ige
nyomán.
topán – ‘cipő, rövid bakancs’. Származéka: topánka.
A régi és nyelvjárási top (‘lépés’) szó származékai, amely igenévszó
volt; a ~ a feltehető igei jelentés (‘lép’) nyomán, deverbális -án,
ány képzővel alakult ki (mint foszlány, kötény). Avulóban lévő
szavak. Lásd még topog.
topáz – ‘átlátszó, sárgás vagy kékes színű drágakő’.
A német Topas átvétele, forrása a latin topazius, illetve előzménye,
a bizonytalan eredetű görög topadzion.
topless – [toplesz] ‘női fürdőruha vagy estélyi ruha, amely a melleket
fedetlenül hagyja’.
Angol szó, a.m. ‘felsőrész nélküli’ a top (‘tető, felsőrész’) nyomán.
Lásd még monokini.
topog – ‘lábát váltogatva emelgeti, talpával a földet verdesi’; ‘apró
léptekkel jár’. Származékok és kapcsolt szavak: toporog, toppan,
toppant.
Hangutánzó eredetű szócsalád, alapszava a tapos ősi eredetű
tövével, illetve a top igenévszóval (lásd topán) van szoros
összefüggésben. A ~ a top gyakorító képzős származéka, a toppan
mozzanatos képzés, míg a toporogban egy további gyakorító r elem
a achát
rejlik. Lásd még toboroz, tobzódik, toporzékol.
topográfia – ‘helyrajz, egy földrajzi terület leírása’; ‘a földfelszín
alakzataival, felmérésükkel foglalkozó földrajzi tudományág’. –
topográfus: ‘a topográfia szakembere’.
Tudományos szakszó a görög toposz (‘hely’) és graphó (‘ír, rajzol’)
elemekből. Lásd még topológia, toposz.
topológia – ‘a folytonosság törvényszerűségeivel foglalkozó
matematikai tudományág’.
Tudományos szakszó a görög toposz (‘hely’) és logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemekből. Lásd még topográfia, toposz.
toportyán – ‘farkas’; ‘‹régebben› medve’, toportyánféreg összetétel
tagjaként is.
Ismeretlen eredetű szó, elavult.
toporzékol – ‘indulatosan topog, lábával dobog’.
A szó a régi toborzék (‘tánc, ugrálás’) származéka denominális -ol
igeképzővel és b  p hangváltással. Ez a szó a toboroz főnévi
toborzó eredetének alakpárja, s végső soron a topog ige gyakorító
képzésű, ritkább toporoz származékából képződött (mint előzék,
fedezék).
toposz – ‘közismert, jellemző kép, helyzet, fordulat, amely
évszázadokon át műből műbe vándorol’; ‘egy nép, nemzet valós
vagy állítólagos jellemző sajátsága ‹pl. hogy a skót fukar, a spanyol
büszke›’.
Görög szó, tkp. ‘hely, helyzet, írott mű részlete’. Lásd még
topográfia, topológia.
toprongyos – ‘elhanyagolt külsejű, rongyos ruhájú’. Származéka:
topis.
A szó lehet összetétel, top- előtagja ez esetben a ‘hopp’ jelentésű
topp indulatszóval azonos; van hoprongyos, hatrongyos formája is.
Lehet továbbá egy régi toprong (‘szorult helyzetben dúl-fúl’) ige
származéka (toprongos), amely pl. a verembe esett farkas
tépettsége alapján, illetve a szónak a rongy analógiás hatására
létrejött ~ alakja révén nyerte fenti jelentését. Egyik magyarázat
sem meggyőző. A topis új keletű, játékos képzés.
tor1 – ‘lakodalom’: toroznak; ‘temetés, illetve disznóölés után
rendezett bőséges étkezés’: halotti tor, disznótor.
Bizonytalan eredetű szó; talán a torok tor- alapszavával azonos
annak folytán, hogy ez a szerve a nagy evésnek, a falánkságnak
(torkos!). Lásd még torol.
tor2 – ‘ízeltlábúak középső testtája a fej és potroh között’.
Nyelvújítási szóalkotás a görög thórax (‘mell, mellvért’) latin thorax
alakjának önkényesen elvont szótöve alapján.
tóra – ‘Mózes öt könyve’; ‘ezt tartalmazó, díszes tokban őrzött
tekercs mint zsidó szertartási tárgy’.
Héber szó, a.m. ‘tanítás’.
torero – lásd torreádor
tórium – ‘szürke, félkemény radioaktív fém’.
A latin thorium magyaros alakja, Thor germán vihar- és hadisten
nevéből.
torlasz – ‘mesterségesen emelt útakadály, barikád’. Származékai:
torlaszol, torlaszt.
Nyelvújítási eredetű szócsalád a torlódik torl- tövéből. A torlaszt ige
a szakaszt, száraszt, olvaszt mintájára született; a ~ elvonás az
igéből (a francia eredetű barikád magyarítására), belőle pedig a
torlaszol képződött.
torlódik – ‘fennakadva tömegbe gyűlik, felgyűl, halmozódik’.
Származékai: torlódás, torlat, torlik.
Vitatott eredetű szó. Talán a tol ige származéka a tőhangzó
geminációjával, majd elhasonulásával: tol  toll  torl; ami tolódik,
az könnyen összetorlódik. Más nézet szerint a torol igével
kapcsolatos, annak régi ‘hány’ jelentése alapján, de ez jóval
kevésbé valószínű. Lásd még torlasz.
torma – ‘csípős ízű gyökeréért termesztett konyhakerti növény’.
Származéka: tormás.
Ótörök eredetű szóvendég: oszmán, türk, ujgur, karakalpak turma,
tatár, baskír torma (‘retek’); a ~t a német és az angol is reteknek
tekinti: Meerrettich, horse radish, azaz ‘tengeri retek’, illetve
‘lóretek’.
torna – ‘testedzés, testnevelés’; ‘talajon és szereken bemutatott
gimnasztikai számokból álló sportág’; ‘mérkőzéssorozat’:
labdarúgótorna; ‘‹régen› ünnepi, sok résztvevős lovagi viadal’.
Származékai: tornázik, tornász.
A ~ nyelvújítási szólelemény, Dugonics András alkotta a középkori
latin tornamentum (‘lovagi torna’) első két szótagjának
elvonásával. Ez a szó az ófrancia tornoiement latinosított formája, a
tornoier (‘forgolódik, öklel, összecsap’) ige nyomán, amely a latin
tornare (‘esztergályoz, forgat, forog’) folytatója. A tornázik, tornász
későbbi származékok.
tornác – ‘falusi ház nyitott oldalú, gyakran oszlopos hosszanti
oldalfolyosója’; ‘teraszhoz vagy verandához hasonló előtér’.
Alighanem német eredetű szavunk. Vagy egy régi német, szláv
eredetű dornitz, turnitz (‘fűthető helyiség, szoba, étkezőterem’) szó
átvétele, vagy a francia eredetű középfelnémet terraß, tarraß
(‘terasz’) a forrása, ez esetben rr  rn elhasonulást és szóvégi sz
 c affrikálódást kell feltételeznünk. A ~ legkorábbi ‘előcsarnok,
- 365 - oldal
veranda’ jelentése mindkét fenti származtatást elfogadhatóvá eszi.
tornádó – ‘viharos forgószél’.
Angol szó (tornado) a spanyol tronado nyomán; ez a tronar
(‘mennydörög’) származéka, amely a latin tonare (‘mennydörög’)
igére vezethető vissza.
torok – ‘a szájüreg és a garat közötti rész’; ‘a nyak elülső része’;
‘üreg, cső nyílása’: barlangtorok, ágyútorok. Származékai: torkos,
torkosság, torkoskodik, torkolat, torkollik.
A ~ tor- alapszava ősi örökség az ugor korból: vogul tor, osztják tur
(‘torok’); a magyar szóvég denominális -k képzőt kapott, mint ajak,
farok, fészek, lélek. Lásd még tor1.
torol – ‘‹meg- igekötővel› megbosszul ‹bűntettet, sérelmet›’.
Származéka: (meg)torlás.
A tor1 igei származéka, ritkábban ‘tort ül’ értelemben is. A
középkorban olyan szolgálatra is értődött, amelyet felszabadított
szolga nyújtott az egyháznak ura halála után. Ebből a korai
‘viszontszolgálatot tesz’ jelentésből fejlődhetett ki később, amikor
az eredeti szokás már feledésbe merült, a ‘(rosszat rosszal)
viszonoz’, ‘megbosszul’ jelentés.
torony – ‘kis alapterületű, magas építmény’. Származékai: tornyos,
tornyosodik, tornyosul, tornyoz.
A német Turm középfelnémet turn, torn alakjának átvétele a
mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő feloldásával és a szóvég
palatalizációjával: torn  toron  torony. A német szó végső
forrása a latin turris (‘torony’) az ófrancia torn közvetítésével.
torpan – ‘‹meg- igekötővel› hirtelen megáll’.
Ismeretlen eredetű szó; egy korábbi torpad alak képzőcserés
változata.
torpedó – ‘szivar alakú, robbanóanyaggal töltött, önműködően
haladó víz alatti akna’; ‘zsibbasztó rája’.
Latin szó, tkp. ‘zsibbadás, bénulás’ a torpere (‘zsibbad’) igéből; már
az ókortól jelöli a villamos ütésével bénító tengeri halfélét, s innen
kapta nevét a víz alatti csapásmérésre való modern harci eszköz.
torreádor – ‘a bikaviadal főszereplője’.
Magyaros változat a nemzetközi toreadorból, amely spanyol
eredetű, a torear (‘bika ellen küzd’) származéka a toro (‘bika’)
nyomán; végső forrása a latin taurus előzménye, a görög taurosz
(‘bika’). A spanyolok egyébként ebben a jelentésben a rokon torero
formát használják.
torta – ‘krémmel rétegesen töltött, szeletekre vágva fogyasztott
sütemény’.
Az olasz torta (‘formában sült édes tészta’) átvétele; forrása az
azonos latin szó ‘fonott kalács’ jelentéssel; valószínűleg a torquere,
tortum (‘csavar’) igenévi származéka. Lásd még tortilla.
tortellini – ‘apró húsos derelyék sajtos paradicsommártásban’.
Olasz szó, a tortello (‘csavart sütemény, tészta’) kicsinyített
formájának többes alakja a torta nyomán; eredetéről lásd tortilla.
tortilla – [tortilja] ‘latin-amerikai kukoricalepény’.
Spanyol szó, a torta (‘torta, kerek lepény’) kicsinyített származéka;
ennek forrása a késő latin torta (‘fonott kalács’), a torquere, tortum
(‘csavar’) igéből. Innen ered a magyar torta szó is. Lásd még
tortellini, tortúra, torzió.
tortúra – ‘kínzás, kínvallatás’; ‘gyötrelem, kínszenvedés’; ‘sokáig
húzódó, kellemetlen eljárás’.
Nemzetközi szó a latin tortura (‘kínzás’) nyomán, a torquere,
tortum (‘csavar, kínpadon gyötör’) igéből. Lásd még retorta,
retorzió, tortilla, torzió.
tory – ‘az angol konzervatív párt’; ‘ennek tagja’.
Angol szó, az ír toiridhe (‘üldöző, martalóc’) származéka. A 17.
század második felében tűnt fel mint a királyi restauráció híveinek
gúnyneve. Lásd még whig.
torz – ‘idomtalan, helytelen, a normálistól visszataszítóan eltérő’.
Származékai: torzít, torzítatlan, torzul, torzulás.
Nyelvújítási alkotás a torzonborz első eleméből, illetve ennek
feltehető előzményéből.
torzió – ‘csavarás, csavarodás’: torziós inga.
Latin szó (torsio) a torquere, torsum (‘csavar’) ige származéka.
Lásd még retorta, retorzió, tortilla, tortúra.
torzó – ‘végtagok (és fej) nélküli szoborcsonk’; ‘töredék, befejezetlen
mű’.
Nemzetközi szó az olasz torso (‘csutka, torzsa’) nyomán, amely a
késő latin tursus (‘növényi szár’) folytatója; ez a latin thyrsus görög
thürszosz (‘repkénnyel körülfont bot, bakkhánsok jelvénye’)
előzményére megy vissza. Innen ered a magyar torzsa és talán a
törzs szó is.
torzonborz – ‘borzas’.
Sajátos összetétel a torzas-borzas, torza-borza ikerszavak
elemeiből. Ezek első eleme egy feltehető régi, hangfestő eredetű
torzan (‘ellenkezik, dacoskodik’) igével kapcsolatos, amelynek
torzaszt származéka ‘borzol’ jelentésű lehetett. Lásd még
torzsalkodik.
torzsa – ‘káposzta, saláta vastag csutkája’. Van hasonló jelentésű
tors alakja is: Lompos tyúkja kárál a torsra (József Attila).
Az olasz torso (‘vastag növényi szár, torzsa, csutka’) átvétele.
Ennek forrása a latin tursus (‘szár, torzsa’), ezé pedig a görög
a achát
thürszosz, a Bakkhoszt ünneplők szőlőindával befuttatott botja. Ez
a forrása torzó szavunknak is. Lásd még torzó, törzs.
torzsalkodik – ‘viszálykodik’.
A visszaható, illetve kölcsönös képzésű ige torzsal- tőalakja
valószínűleg a dörzsöl ige mély hangrendű változata; a
‘dörzsölődik’  ‘súrlódik’  ‘egyenetlenkedik’ jelentésfejlődés
kézenfekvő. A szóalakot a régi torzan (‘ellenkezik’) ige beleértése is
segített ilyenné formálni (lásd torzonborz). Lásd még torz.
tosz – ‘lök, taszít’; ‘‹toszik alakban› közösül’.
Ismeretlen eredetű, régies és nyelvjárási szó; lehet, hogy a tol
igével közös tőből származik. Lásd még taszít, tusakodik, tuszkol.
tószt – ‘pohárköszöntő’.
Az angol toast (‘pirított kenyér; pohárköszöntő’) átvétele; a francia
tostée révén a latin torrere, tostum (‘szárít, pörköl, pirít’)
leszármazottja. Az angolban másodlagos ‘pohárköszöntő’ jelentése
abból a régi szokásból ered, hogy ilyen alkalmakkor a szónok egy
darab pirított kenyeret tett borospoharába.
tót – ‘szlovák (személy)’; ‘‹régebben› szláv, szlovák, szlovén
(személy)’.
Egy korai tauti, touti alak fejleménye, de az átadó nyelv
bizonytalan. A szó beletartozik egy ‘nép’ jelentésű indoeurópai
szócsaládba: gót thiuda, ófelnémet tiut, teut, lett tauta, latin
Teutoni; ez a forrása a németek saját Deutsch nevének is. A
magyar szó előbb általában a szlávokat, majd azokat a szláv
népeket jelölte, amelyek magukat slovenskinek nevezték
(szlovének, szlovákok), s a 19. században szűkült le a jelentése
végleg a szlovákokra.
tótágas – a tótágast áll, azaz ‘(szétterpesztett lábbal) fejen vagy
kézen áll’ kifejezésben használatos.
Az ágas származéka, amely ferde ágcsonkjaival egy karjait
felemelő ember képzetét kelti (lásd ágaskodik). A tót előtag itt
‘rossz, torz, helytelen’ értelmű, tehát nem egyenesen, hanem
fejtetőn álló ágasra utal. Idegen nép nevét más szavakban is
megtaláljuk a csökkentértékűség jelzésére: cigánymeggy (‘apró,
savanyú meggyfajta’), cigányútra megy (‘rossz útra téved’).
totális – ‘teljes, mindenre kiterjedő’; ‘mindent ellenőrzése alá vonó’:
totális állam. – totalitás: ‘teljesség, összesség’. – totalitárius:
‘korlátlan hatalmon alapuló, diktatórikus’. – totál: ‘totálplán, az
egész színhelyet mutató, távoli felvétel ‹filmen›’: kistotál,
nagytotál; ‘‹határozóként, bizalmas nyelven› egészen, teljesen’:
totál kikészítettek.
Nemzetközi szócsalád a késő latin totalis (‘teljes, az egészet
érintő’) nyomán, a totus (‘egész, összes’) szóból. A totál mindkét
jelentésében a németből való. Lásd még totalizatőr, tótumfaktum,
tuti, tutti, tuttifrutti.
totalizatőr – ‘hivatalos lóversenyfogadó iroda (a versenypályán)’.
Francia szó (totalisateur) a totaliser (‘összesít’) igéből; ennek latin
előzménye azonos a totális szóéval. Lásd még totó, tótumfaktum,
tuti, tutti, tuttifrutti.
totem – ‘a törzs ősének tekintett, s ezért kultikus tiszteletben
részesülő állat természeti népeknél’. – totemizmus: ‘a totemek
kultusza’.
Angol szó az algonkin indián ototeman szóból, az ote (‘törzs,
nemzetség’) származékából.
totó – ‘sportfogadási játék labdarúgó mérkőzésekre’.
A német Toto átvétele; ez a totalizatőr német Totalisator alakjának
kezdőbetűiből keletkezett, a Lotto (lásd lottó) mintájára.
totojázik – ‘piszmog, bíbelődik’.
Gyermeknyelvi eredetű szó, eredetibb jelentése ‘dédelget’ volt,
amely megőrződött a totojgat, tutujgat alakváltozatban.
tótumfaktum – ‘mindenes’; ‘mindennek a mozgatója,
kézbentartója’.
Magyaros változat a latin totumfac (‘mindenes’) nyomán, ez a totus
(‘minden’) tárgyesetéből és a facere (‘csinál’) felszólító alakjából
tevődik össze, tehát ‘csinálj meg mindent’. A második elem a
magyarban a rokon eredetű faktum szóval cserélődött fel. Az
eredeti latin szónak factotum változata is van azonos jelentéssel,
az elemek fordított sorrendje alapján, s bár ritkábban, az ennek
megfelelő magyar faktótum alak is előfordul.
totyakos – ‘lomha, elhízott, lompos’.
Játékos képzés a totyog ige alapján.
totyog – ‘lomhán, nehézkesen jár’. Kapcsolt szavak: tottyan, tottyad.
Hangutánzó, hangfestő szócsalád. Lásd még totyakos, tutyimutyi.
tova – ‘el, messzebbre’: tovaszáguld. Származékai: tovább, továbbá,
további, továbbít.
Eredetibb tová alakja egy távolra mutató ősi *to-, *ta- névmásból
formálódott ki -á lativusi raggal (mint hová), majd ez megrövidült
(mint haza), a v pedig hiátustöltőként került a szóba. A névmás
maga ősi uráli örökség: osztják tom, votják, cseremisz tu, finn tuo
(‘az’), szamojéd tuo (‘oda’). Lásd még táv, tavaly, távol, távozik,
tehát, tékozol, túl.
tovaris – ‘elvtárs’.
Az orosz tovariscs (eredetileg ‘társ, barát, pajtás’) átvétele a
szóvég könnyített ejtésével. Az orosz szó szláv rokonaiból
származik társ szavunk.
- 366 - oldal
toxikus – ‘mérgező’. – toxikológia: ‘a mérgező anyagokkal foglalkozó
tudományág’. – toxikáció: ‘mérgezés, mérgezettség’.
Tudományos szakszócsalád a latin toxicum, illetve előzménye, a
görög toxikon (pharmakon) (‘nyílméreg’) nyomán, a toxosz (‘nyíl’)
szóból. Lásd még detoxikál.
tő – ‘növénynek a földben lévő vagy közvetlen afölötti része’; ‘hajnak,
szőrnek a bőrben lévő része’; ‘szó tovább nem bontható eleme’:
szótő; ‘földrajzi hely közvetlen közele’: a hegy tövében.
Származékai: töves, tövesedik.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén, votják din, finn tyvi, észt tüvi
(‘tővég, alsó vég’). Lásd még tőke, tőle, tönk.
több – ‘számban, mennyiségben nagyobb’. Származékai: többi,
többszörös, többes, többség, többségi, többlet.
Egy kikövetkeztethető ősi *tep, *töp (‘sok’) szó középfokú alakja,
amelyben a -b előtt zöngésülés következett be, mint a szép 
szepb  szebb esetében. Az alapszó finnugor kori örökség: zürjén
top (‘sűrű’), votják tupit (‘illő, kellő’). A ‘sűrű’  ‘sok’
jelentésfejlődést valószínűsíti, hogy a sok rokonnyelvi előzményei is
többségükben ‘sűrű’ jelentésűek.
tőgy – ‘tehén, kecske, juh emlője’.
Bizonytalan eredetű szó. Lehetséges rokonnyelvi előzményei, vogul
taljh, osztják toi (‘hegy, csúcs, felső folyás’), votják tulim
(‘ághegy’), finn tutka (‘csúcs’) főképp a távol eső jelentések miatt
kétségesek.
tök- – ‘‹egyes összetételek előtagjaként› egészen’: tökrészeg,
tökjózan, tökmindegy, tökjó.
A tökrészeg a részeg, mint a tök szóláshasonlatból keletkezett, s a
későbbiekben ezt az összetételt vették mintául; napjaink bizalmas
nyelvében mértéktelenül elszaporodtak az ilyen szóalakulatok,
különösen az ifjúsági szlengben. Lásd még tök. Kedveltségét talán
részben az magyarázza, hogy a tök ‘here’ jelentését kajánul bele
lehet játszani.
tök – ‘kúszó indájú, sárga tölcséres virágú növény’; ‘ennek különféle
termése’: főzőtök, sütőtök, takarmánytök; ‘here’; ‘ostoba ember’:
tökfej; ‘a magyar kártya egyik színe, tkp. csengettyű’.
Déli szláv eredetű szó: bulgár, szerb-horvát, szlovén tikva. A
magyarba egy régi tyky alak kerülhetett, amely a szóvég
elejtésével, labializációval és nyíltabbá válással fejlődött: tyky 
tyk  tük  tök. Lásd még tök-.
tőke – ‘(kivágott) fa töve’: favágó tőke; ‘tömör fa állvány
húsvágáshoz’: tőkehús; ‘szőlőtőke’; ‘pénzalap, kamatozó
pénzösszeg’: tőke és kamata; ‘ipari tőke, a kapitalista rend’:
Törékeny termetét a tőke / Megtörte… (József Attila). Származékai:
tőkés, tőkésít.
A tő származéka ‘fatő’ értelmében, kicsinyítő -ke képzővel.
Gazdasági jelentésköre a latin capitalis (tkp. ‘fejrész’)
magyarítására született, talán olyan szemlélet alapján, hogy a
pénztőkéből úgy hajt ki a kamat, ahogy a szőlőtőkéből a vesszők,
hogy termést hozzanak.
tőkehal – ‘az Északi-tengerben élő, ízes húsú hal’.
Tükörfordítás a német Stockfisch nyomán; a német Stock (‘tőke,
törzs’) itt arra utal, hogy ezt a halat régebben tőkeszerű
állványokon szárították szállítás előtt.
tökél – ‘‹el- igekötővel› elhatároz’; ‘‹régen› véghezvisz, teljessé tesz’.
Származékai: (el)tökélt, tökéletes, tökéletesség, tökéletesít,
tökéletesedik, tökéletlen, tökéletlenkedik, tökély.
Alighanem a tesz ige te-, tö- tőalakjának származéka gyakorító -kél
képzővel (mint szemerkél, járkál); a ‘(meg)tesz’  ‘tökéletes’
jelentésfejlődésre párhuzamot kínál a latin facere, factum (‘csinál’)
 perfectus (‘tökéletes’). Nem lehetetlen, hogy a k a tőhöz
tartozik; ez esetben megőrzött régiség az alapige finnugor
előzményei nyomán; végül az is lehet hogy a ~ nem a tesz
származéka, hanem ismeretlen eredetű.
tölcsér – ‘fordított kúp alakú, keskeny szárban végződő eszköz
folyadéknak szűk nyíláson át való betöltésére’; ‘ilyen alakú
természeti vagy más tárgy’: tölcsértorkolat, virágtölcsér,
gramofontölcsér.
A tölt ige származéka -ér képzővel. A cs vagy annak tulajdonítható,
hogy a képző az ige felszólító tölts alakjához kapcsolódott, vagy
pedig az s elem az igéhez kapcsolódó gyakorító képző lehet: *töltös
(mint futos, repes stb.); hasonló történt a hajcsár esetében.
tőle – ‘ama helytől, személytől el, belőle eredezve’.
A személyes névmás -től ragos alakja, amelyben egy önmagában
nem adatolható régi től határozószó rejlik, a tő ablativusi -l raggal.
tölgy – ‘erős, magas törzsű, karéjos levelű, makktermésű erdei fa’.
Származéka: tölgyes.
Bizonytalan eredetű szó; talán az oszét túldzs, toldzse (‘tölgy’) szó
távolra szakadt rokona. Ennek tol eleme szélesebb indoeurópai
összefüggésbe tartozhat, ha tl  dr megfelelést veszünk alapul:
óind daru, görög drüsz (‘tölgy’).
tölt – ‘telerak, teletesz ‹folyékony, szemcsés vagy légnemű
anyaggal›’; ‘önt ‹edénybe, pohárba›’: tölts nekem is; ‘rugalmas
burokba képlékeny anyagot nyom’: kolbászt tölt; ‘lőfegyverbe
lőszert helyez’; ‘‹időt› felhasznál ‹tartózkodásra›’: két hetet töltött
a tengerparton. Származékai: töltő, töltés, töltelék, töltet, töltény.
a achát
A teljes igei tel- alapszavának műveltető -t képzős származéka; a
tőbeli e  ö változás párhuzamos példái: kel  költ, al(szik)  olt.
A töltény nyelvújítási szóalkotás. Lásd még tölcsér.
töm – ‘anyagot üreges térbe nyomkodással tölt’; ‘valamit így
teletölt’: fogat, szalmazsákot töm; ‘telezsúfol’. Származékai: tömés,
tömött, tömít, tömköd.
Ősi örökség a finnugor korból: cseremisz temem (‘tölt, töm’). A
tőben m  p változás is zajlott, lásd töpörödik. Lásd még tömb,
tömeg, tömérdek, tömkeleg, tömlő, tömör, tömzsi.
tömb – ‘anyag súlyos, egybefüggő nagy darabja’: sziklatömb;
‘elemek zárt egysége’: tömbház, háztömb; ‘összefüggő lapok
együttese’: jegyzettömb; ‘politikai csoport, államok szövetsége’: az
atlanti tömb.
Nyelvújítási szó, Szemere Pál alkotta a töm ige tömeg, tömör
származékaiból kiindulva, s a gömb, domb alaki hasonlóságára,
mivel ezek is anyag tömörülésével keletkeznek. Lásd még tömeg,
tömör.
tömeg – ‘egyedek, tárgyak sokasága’; ‘embersokaság’; ‘nagy
mennyiségű anyag részeinek összessége’; ‘a test anyagbeli
mennyisége’: tömegvonzás. Származéka: tömeges.
Nyelvújítási szó a töm ige nyomán, Vörösmarty alkotta az
akkoriban divatos -g képzővel (mint adag, köteg, szöveg). Lásd
még tömb, tömör.
töméntelen – ‘rendkívül sok’.
A tömény tömén alakjának származéka régi ‘tízezer, nagyon sok’
értelemben; a -telen fosztóképzőt a számtalan (‘nagyon sok’)
mintája magyarázza.
tömény – ‘csaknem telített ‹oldat›’; ‘kevéssé higított ‹alkohol›’:
tömény szesz, tömény italok; ‘nagyfokú, színtiszta’: tömény
rosszindulat.
A szónak e melléknévi jelentésköre a nyelvújítóknak köszönhető,
akik a töm ige olyasféle származékának vélték, amely a divatos
-ény képzővel alakult (mint erény, idény). Valójában ótörök
eredetű: kun, türk, csagatáj, oszmán, ujgur tümen (‘tízezer’), s
eredetileg a magyar szó is ezt jelentette, majd tízezres értékű
bankjegyet, valamint nagy sereget. A ~ alakváltozat nyíltabbá
válással, nyúlással és szóvégi palatalizációval alakult ki: tümen 
tömen  tömén  tömény.
tömérdek – ‘igen sok, rengeteg’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a töm ige származéka, amit a szó
korai ‘vaskos, zömök, sűrű, terhes, súlyos’ jelentésköre
valószínűsít, ellene szól viszont, hogy a 19. század előtt csak
temérdek alakja fordul elő, valamint hogy az -érdek szórészt nem
tudjuk képzésként értelmezni. Az is lehet, hogy mai értelme a
töméntelen analógiás hatására alakult ki.
tömjén – ‘templomi füstölőszerként használt trópusi gyanta’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát tamjan, szlovák temjan
(‘füstölőszer’), ezek végső soron a görög thümiama (‘füstölőszer’)
szóra, a thüó (‘illatáldozatot mutat be’) származékára vezethetők
vissza. A magyarban hangrendi illeszkedés és labializáció formálta
ki a szóalakot: temjan  temjén  tömjén. Lásd még tuja.
tömkeleg – ‘‹eredetileg› kerti útvesztő’: Szép reményink
hajnalcsillagánál / A jövendő tündérkert gyanánt áll, / S csak midőn
a tömkelegbe lépünk, / Venni észre gyászos tévedésünk (Petőfi);
‘(zavaros) tömeg’.
Bizonytalan eredetű szó; lehet a töm származéka, de minthogy
-keleg elemét nem tudjuk sem önálló szóként, sem képzésként
értelmezni, ezt sem tekinthetjük bizonyítottnak. Korábbi értelme
idővel feledésbe merült, s a nyelvérzék a tömeg furcsa képzésű
változatának véli.
tömlő – ‘bőrből készült rugalmas tartály folyadéknak’: borostömlő;
‘gumi vagy vászon cső vízvezetékként’: tűzoltótömlő; ‘élőlény
szervezetében üreges képződmény’; ‘autó, kerékpár kerekének
belső, felfújható gumihengere’.
A töm ige származéka mint főnévvé vált folyamatos melléknévi
igenév; közvetlen forrása esetleg egy önállóan ki nem mutatható,
gyakorító képzésű *tömöl ige, de valószínűbb, hogy a szóalak az
emlő, himlő analógiájára alakult ki.
tömlöc – ‘börtön’: kit úr ez nopun ez homus világ timnücebeleül
mente (Halotti Beszéd).
Szláv eredetű szó: horvát, szlovén, szlovák temnica (‘börtön’), ez a
temen, temny (‘sötét’) származéka. A magyar szóalak hangrendi
illeszkedéssel, mn  ml elhasonulással és labializációval
formálódott ki: temnicas  temnece  temlece  tömlöce; a
szóvégi -e birtokos személyjelnek érződött, és ezért elmaradt.
Régies szó.
tömör – ‘zömök, tömzsi’; ‘belül nem üres’: tömör kocka; ‘sűrű
anyagú, állományú’; ‘a lényeget kevés szóval közlő ‹stílus,
előadás›’. Származékai: tömörül, tömörülés, tömörít, tömörség.
Nyelvújítási szóalkotás a töm igéből, az akkoriban kedvelt -r
képzővel (mint gunyor, tudor, vigyor). Eleinte főnévként is
használták ‘katonai ezred, vagyon’, illetve ‘tömeg’ jelentéssel.
tömpe – ‘életlen’; ‘széles, lapos ‹ujj, orr›’.
A tompa magas hangrendű alakváltozata.
tömzsi – ‘alacsony, zömök, kövérkés’.
- 367 - oldal
Tréfás képzés a töm igéből a kapzsi, kíváncsi s hasonló szavak
mintájára.
tönk – ‘fatuskó, favágó tőke’; ‘gomba szára’; ‘anyagi romlás’: a tönk
szélén áll.
A tőke szó származéka; előbb n járulékhanggal tönkő alak
keletkezett, amelyre sok régi adat van, majd ebből vonódott el a ~
forma. A fenti harmadik jelentés a tönkremegy, tönkretesz,
tönkrejut igekötő-szerű előtagjából keletkezett a nyelvújítás
korában. Ezek feltehetőleg a folyami hajózás szókincséből valók: a
víz alatti vagy vízbe sodródott farönkökre ráfutott hajó könnyen
elsüllyedhetett. Csak az a bökkenő, hogy a 19. század vége előttről
nincsen ilyenre utaló adat. Más nézet szerint arra a favágó tönkre
kell gondolni, amelyen a kidobásra szánt bútort felhasogatták – ám
ez sem több spekulációnál.
tönköly – ‘régebben termesztett búzafajta’.
A német Dinkel középfelnémet dünkel, tinkel alakjának átvétele. A
legkorábbi adatok tenkel formájúak, ebből labializációval és a
szóvég palatalizációjával lett ~.
töpörödik – ‘‹bőr, szalonna sütéskor› zsugorodik’; ‘‹gyümölcs
szárazságtól› aszik, fonnyad’; ‘‹személy› öregségtől ráncos,
roskadt, sovány lesz’: töpörödött anyóka. Kapcsolt szavak: töpped,
töppeszt.
A szócsalád alapja egy ma már önállóan nem élő töpik (‘aszik,
zsugorodik’) ige; ebből mozzanatos képzés a töpped és gyakorító,
visszaható a ~ (mint háborodik, kuporodik). Az alapige a töm
alakváltozata lehet tárgyatlanságát kifejező -ik végződéssel, ami
ugyanis összeaszik, összezsugorodik, az tömöttebbé, tömörebbé
válik. Eszerint a ~ a tömörödik igével párhuzamos képződménynek
tekinthető. Lásd még töpörtyű, töpreng, törpe.
töpörtyű – ‘kiolvasztott zsírszalonna összetöppedt darabja’. Mondják
tepertőnek is.
Elhomályosult folyamatos melléknévi igenévi alak a töpörödik
igéből, tkp. töpörödő; a szóvég a sarkantyúéhoz hasonló alakulat. A
tepertő illabiális változat (mint söpör–seper).
töpped – lásd töpörödik
töpreng – ‘hosszan gondolkodik, latolgat’. Származéka: töprenkedik.
A töpörödik ige töpör- tövéből keletkezett, előbb töprenkedik
formában, amelytől később vált csak külön a ma általánosabb ~. A
félelem és gond érzete nem ritkán kapcsolódik az összehúzódással,
a zsugorodással: aggódik (‘agg lesz, összeaszik’), szorong.
tör – ‘‹szilárd testet› szétzúz’; ‘ily módon egy darabot leválaszt’:
kenyeret tör; ‘benyomul’: utat tör a tömegen át; ‘küszködik
valaminek az elérésére’: a szépre, a jóra tör; ‘hibásan beszél
‹nyelvet›’: töri a németet; ‘‹betegség› rohamokkal kínoz’: töri a
frász, a nyavalya; ‘oszt’: három törve hattal; ‘kényszerítve szoktat’:
járomba töri az ökröket. Származékai: törés, tördel, tördelés, töret,
törik, törékeny, törékenység, töredék, töredékes, töredelem,
töredelmes, töredezik, töredezett, töretlen, törhetetlen, törmelék.
Bizonyára ősi szavunk, de eredetét homály fedi. Lásd még dörzsöl,
törek, törekedik, törleszt, töröl, tört, törtet.
tőr1 – ‘rövid, könnyű szúrófegyver’; ‘hoszszabb, vékony pengéjű,
szúrásra használt sportfegyver’: tőrvívás, párbajtőr.
Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból: votják ter (‘fejsze’),
cseremisz tür (‘él’), észt tera (‘csúcs, hegy’).
tőr2 – ‘madárfogó hurok’; ‘kelepce, csapda’: tőrt vet, tőrbe csal, tőrbe
ejt.
Sok keleti nyelvben otthonos vándorszó: ujgur, oszmán, tor, kirgiz,
mongol, perzsa tór (‘madárfogó háló’). Ezek egyike sem lehet
szavunk előzménye, mivel mély hangrendűek, de feltehetőleg volt
magas hangrendű alakváltozat valamelyik kelet-európai nyelvben,
amelyből még a honfoglalás előtt hozzánk került.
törek – ‘szalma és üres kalász csépléskor keletkezett törmeléke’.
A tör ige származéka deverbális -k képzővel (mint rejtek, érdek).
törekedik – vagy törekszik: ‘valamely cél elérésén fáradozik’.
Származékai: törekvő, törekvés.
A tör ige származéka gyakorító és visszaható -kedik
képzőegyüttessel (mint mosakodik), tehát a töri magát (valami
után) kifejezéssel azonos értelmű.
törköly – ‘a szőlősajtolás szilárd maradéka’; ‘ebből erjesztett s párolt
pálinka’: törkölypálinka.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a német Torkel (‘szőlőprés’)
átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel és a szóvég
palatalizálódásával; a német szó forrása a latin torculum, a
torquere (‘csavar’) ige származéka. Az egyeztetésnek hangtani
nehézsége, hogy a hangrendi kiegyenlítődés szabályszerűségei
alapján *torkály-féle alakot kellene várnunk, hiányoznak továbbá
olyan adatok, amelyek a ‘prés’, illetve ‘a présben lévő maradék’
jelentések hézagát áthidalnák.
törleszkedik – ‘hízelkedően dörgölődzik ‹valakihez, pl. macska›’;
‘feljebb állóknak hízeleg, kegyeiket keresi’.
A töröl származéka a ‘dörzsöl’ jelentés alapján, gyakorító és
visszaható képzőegyüttessel. Lásd még törleszt.
törleszt – ‘‹adósságot› részletekben visszafizet’; ‘sérelemért
(részben) bosszút áll’.
Nyelvújítási képzés a töröl igéből, annak ‘eltöröl’ jelentése alapján,
a achát
a műveltető -szt képzőegyüttessel (mint pl. fullaszt). Helmeczy
Mihály még ‘‹adósságot› eltöröl’ értelemmel alkotta, de hamarosan
a fenti jelentésben állandósult.
török – ‘ma tömegében Törökországban élő, altaji nyelvet beszélő
nép tagja, nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel
kapcsolatos’; ‘a régi oszmán-török birodalommal kapcsolatos’:
török hódoltság; ‘‹összetételek előtagjaként› a törökök révén
megismert, tőlük átvett ‹haszonnövény›’: törökbúza, törökbab,
törökparadicsom, törökszekfű. Származékai: törökös,
(el)törökösödik.
A türk törzsnév, amely az oszmán-törökök saját neve, megtalálható
a türk és türkmén népnevekben is, és ‘erő’ jelentésű. A magyarban
a mássalhangzó-torlódás feloldásával türük alak jött létre, amely
nyíltabbá válás révén nyerte el a ~ formát.
töröl – ‘kézzel vagy eszközzel dörzsöl, hogy szennyet vagy
nedvességet eltávolítson’: szárazra töröl, orrot töröl; ‘‹szövegrészt
áthúzással› kiiktat, kihagyandónak jelez’; ‘kihúz’: törlik a tagok
névsorából; ‘‹el- igekötővel is› érvénytelenít, megszüntet,
megsemmisít’: eltörölték a rabszolgaságot, Karthagót eltörölték a
föld színéről. Származékai: törlés, törlő, törölget, törölközik,
törölköző.
A tör ige származéka gyakorító -l képzővel (mint pl. döföl); az
alapige ‘szétzúz’ jelentése a ‘kiiktat, megszüntet, mgsemmisít’
jelentéskörben érezhető leginkább, míg a ’tisztít, szárít’ értelem
másodlagos, talán az eltörlő és a letörlő kézmozdulat hasonlóságán
alapszik. Lásd még dörzsöl, törleszkedik, törleszt.
törpe – ‘a növekedésben feltűnően visszamaradt, torz termetű
ember’; ‘apró termetű, emberi formájú mesebeli lény’; ‘a szokottnál
sokkal kisebb méretű’: törpebirtok, törpefenyő, törpeautó.
Származékai: törpeség, törpül, törpít.
A töpörödiknek is alapul szolgáló régi töpik (‘zsugorodik,
összemegy’) ige származéka, olyan folyamatos melléknévi igenév,
mint a csusza, hinta, hulla, penge szavak. A feltehető eredeti *töpe
forma r eleme inetimologikus járulékhang lehet; ilyen a bozót–
borzad, topog–torpan, szotyog–szortyog szókapcsolatokban is
megjelenik. Lásd még töpörtyű, töpreng.
tört – ‘két mennyiség egymással való osztását jelölő, illetve ennek
eredményét kifejező szám’: valódi tört, tizedes tört.
A nyelvújítási törtszám összetétel főnévként önállósult előtagja, a
tör befejezett melléknévi igeneve. Ezt a szót Maróthi György alkotta
a latin numerus fractus, illetve a neki megfelelő német Bruchzahl
tükörfordításaként.
történik – ‘megesik, végbemegy, bekövetkezik’: itt nem történik
semmi, mi történt veled? Származékai: történet, történetesen,
történés, történész, történelem, történelmi.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
törtet – ‘akadályokon keresztültörve halad előre’; ‘kíméletlenül
igyekszik pályáján előrejutni’. Származékai: törtető, törtetés.
A tör ige származéka gyakorító és műveltető szerepű -tet képzővel
(mint nyomtat); itt a műveltető értelem hiányzik, ami gyakori a
mozgást kifejező igék ilyen képzésénél: csörtet, léptet, vágtat.
törvény – ‘a társadalom életét irányító, az államhatalom által
lefektetett jogszabályok egyike’; ‘ilyen szabályok összessége’: a
törvény szelleme; ‘igazságszolgáltató hatóság’: a törvény elé állít;
‘az anyagi világban érvényesülő szabályszerűség’: a természet
törvényei; ‘ilyen szabályszerűség tudományos megfogalmazása’:
Kepler harmadik törvénye. Származékai: törvényes, törvényesség,
törvényességi, törvénytelen, törvénytelenség, törvénykezik,
törvénykezés.
Bizonytalan eredetű szó. Ótörök eredetére vallhatnának a
következők: türk, ujgur törü, kun, csagatáj, oszmán töre (‘törvény,
jog, szokás’). A jelentések pontosan megfelelnek, s szavunk tör-
eleme hangtanilag is levezethető belőlük, ám a ~ sajnos nem lehet
ennek -vény képzésű származéka, mert ez a képző kizárólag
igékhez járulhatott a régiségben.
törzs – ‘a testnek a fej és végtagok nélküli része’; ‘fának a
gyökerekből kinövő hengeres része’; ‘közös területen élő, azonos
származású és nyelvű nemzetségek közössége’: törzsfőnök;
‘katonai kötelék vezetése’: hadosztálytörzs, törzstiszt. Alakváltozat:
törzsök, ennek származéka: törzsökös.
Bizonytalan eredetű szócsalád. A ~ jelentéstani és hangtani
szempontok alapján lehetne a torzsa rövidebb torzs alakjának
magas hangrendű változata, a törzsök pedig ennek származéka
denominális -k képzővel (mint szemöld–szemöldök). Komoly gond
viszont, hogy a feltételezett származék több, mint négyszáz évvel
előbb bukkan fel írásos forrásainkban, mint a ~, így az utóbbit több
joggal tekinthetjük az ismeretlen eredetű törzsökből való kései
elvonásnak. Lásd még torzó.
tősgyökeres – ‘a nép jellemző tulajdonságait tisztán mutató’:
tősgyökeres székely.
A tő és gyökér szavak együtt a növény egészét jelentik.
tövis – ‘tüske’; ‘tüskés növény, ág’: töviskoszorú; ‘sérelem nyomán
maradt fájós érzés’: tövis maradt a szívében.
Egy elavult tövik (‘szúr’) ige származéka deverbális -s
melléknévképzővel (mint piros, tilos, szorgos), sokáig töüs, tüs
- 368 - oldal
alakváltozatokban is. Eleinte bizonyára ‘szúrós’ jelentésű melléknév
volt, de hamar főnévvé vált, mint pl. a lakos. Az alapszó ősi örökség
a finnugor korból: vogul tev- (‘szúr’), osztják togelte (‘betöm’),
zürjén toinisz (‘lök’). Lásd még tű, tüske, tűz1.
tőzeg – ‘mocsárban rothadó növényrészek tömege’: tőzegláp;
‘‹némely vidéken› tüzelőnek használt szárított trágya’.
Ótörök eredetű: türk, csagatáj, oszmán, azeri tezek, tatár tizek
(‘szárított trágya mint tüzelő’). A magyar szó első szótagja
labializálódott, majd a hangsúly hatására megnyúlt. Ritkább tőz
alakja egy tőzek formából vonódott el, a többes jelnek érzett -k
kivetésével. Lásd még tőzike.
tőzike – ‘nedves helyeket kedvelő, harangszerű virágzatú növény’.
Kicsinyítő képzés a tőzeg szó ritka tőz alakváltozatából.
tőzsér – ‘marhakereskedő’.
Vitatott eredetű szó. Talán a középfelnémet tiuschaere, régi német
täuscher (‘csaló, kereskedő’) átvétele a tauschen (‘cserél’), illetve
täuschen (‘becsap’) igék alapján, hangrendi kiegyenlítődéssel,
labializációval és s  zs hangváltozással (mint mozsár). Más nézet
szerint arab vendégszó, mely középkori izmaelita, böszörmény
kereskedők révén került hozzánk: tuddzser (‘kereskedő’). Az első
magyarázat valószínűbb, de a kérdést nem lehet bizonyossággal
eldönteni.
trabális – vagy drabális: ‘ormótlanul nagy, tagbaszakadt ‹ember›’.
A latin trabalis (‘gerendaszerű’) átvétele, forrása a trabs, trabis
(‘gerenda’). A tr  dr hangváltozás nem ritkaság, a tragacsnak is
van tájnyelvi dragacs változata.
trachoma – ‘idült, fertőző szemgyulladás’.
Görög szó (trakhóma) a trakhüsz (‘durva, szúrós, tüskés’)
melléknévből, a betegségneveknél gyakori -óma végződéssel (mint
mióma, szarkóma).
traccs – ‘terefere, fecsegés, pletyka’. Származéka: traccsol.
Az ausztriai német Tratsch (‘terefere’) átvétele; ez hangutánzó
eredetű szó. Lásd még trécsel.
tradíció – ‘hagyomány’. – tradicionális: ‘hagyományos’. –
tradicionalizmus: ‘túlzott ragaszkodás a hagyományokhoz, az
újítások ellenzése’. – tradicionalista: ‘a hagyományokhoz túlzottan
ragaszkodó (ember)’.
Nemzetközi szócsalád a latin traditio, traditionis (‘hagyomány’)
nyomán, a tradere, traditum (‘átad’) igéből, a tra(ns)- (‘át’) és dare
(‘ad’) elemek alapján.
trafál – ‘(el)talál’: eltrafál, beletrafál; ‘illik valamihez’.
A német treffen (‘talál’) szóból lett trefel  trefál  trafál
alakváltozással.
trafik – ‘dohányáruda’.
Az ausztriai német Tabaktrafik (‘dohányüzlet’) második eleme,
amely az összetétel értelmében önállósult az átadó nyelvben, és
így került a miénkbe. Forrása az olasz traffico (‘üzlet’), amely talán
az arab tarfik (‘kiskereskedés’) szóból származik, talán a
tisztázatlan eredetű késő latin traficare (‘átönt, átrakodik’) igéből;
az is lehet, hogy a két külön átvétel esett egybe. Lásd még trafikál,
trafipax.
trafikál – ‘mesterkedik, fondorkodik’.
Az olasz trafficare (‘üzletel, mesterkedik’) átvétele a traffico
(‘üzlet’) nyomán; ennek eredetéről lásd trafik.
trafipax – ‘a megengedett sebességnél gyorsabban hajtó járműveket
lefényképező és a sebességet rögzítő készülék’.
Mesterséges szó az angol traffic (‘forgalom’) és latin pax (‘béke’)
elemekből. Az angol szó eredetéről lásd trafik.
trafó – ‘transzformátor’.
A német Trafo átvétele; bizalmas nyelvi szó a két szóelem első
betűcsoportjából: TRAnsz-FOrmátor. Lásd még transzformál.
tragacs – ‘‹régen› talicska’; ‘ócska jármű ‹főleg gépkocsi›’.
A bajor-osztrák tragatsch átvétele; ez a cseh trakač szóból ered,
mindamellett bizonyára a német tragen (‘hord’) igével kapcsolatos;
valószínűleg oda-visszakölcsönzésről van szó a német és a cseh
között. Lásd még teher, trágár.
trágár – ‘durván szeméremsértő ‹beszéd›’; ‘ilyen beszédű ‹ember›’.
Származékai: trágárság, trágárkodik.
A német Träger (‘hordár, házaló kereskedő’) bajor-osztrák trager
alakjának átvétele; a szóvég hangrendi kiegyenlítődéssel a többi
német eredetű foglalkozásnév (pl. bognár, kalmár) alakjához
igazodott. Korábban jelentett csavargót, vándorkomédiást is; mai
jelentése bizonyára ezeknek a kétes egzisztenciájú embereknek a
viselkedésmódja nyomán alakult ki. Lásd még teher, tragacs.
tragédia – ‘szomorújáték, a kiváló embernek a világgal való
összeütközését és bukását bemutató, nagy szenvedélyeket
ábrázoló drámai mű’; ‘szerencsétlenség, gyászos esemény’.
Irodalmi szakszó: latin tragoedia, görög tragoidia, tkp. ‘kecskeének’
a tragosz (‘kecskebak’) és ódé (‘ének’) elemekből. Az elnevezés
alapja vagy az, hogy a görög színjátszás a Dionüszosz-ünnepségek
táncos-jelmezes karénekeiből bontakozott ki, amelyeken a kart
kecskebőrbe öltözött „szatírok” alkották; vagy az, hogy a színjáték
előtt bakokat áldoztak Dionüszosznak. Lásd még tragikomédia,
tragikus.
tragikomédia – ‘tragikus és komikus vonásokat egyesítő színmű’;
a achát
‘szomorú és egyben nevetséges esemény’. – tragikomikus:
‘szomorú és egyben nevetséges’.
Irodalmi szakszó a latin tragicomoedia nyomán; ez ún.
egyszerejtéses alak a teljes tragico-comoedia helyett. Lásd még
tragikus, komédia.
tragikus – ‘a tragédiával kapcsolatos, tragédiába illő’; ‘tragédiaíró’: a
nagy görög tragikusok; ‘megrendítő, megrázó’; ‘váratlan, ezért
megrázó ‹haláleset›’; ‘‹következményeit tekintve› végzetes,
gyászos’: tragikus tévedés. – tragikum: ‘tragikus jelleg ‹drámai
műben, eseményben›’. – tragika: ‘tragédiai szerepeket játszó
színésznő’.
Nemzetközi szócsalád a latin tragicus, illetve előzménye, a görög
tragikosz (‘tragédiai, magasztos, fenséges, fellengzős’) nyomán;
eredetéről lásd tragédia.
trágya – ‘állati ürülék, korhadó anyag, vegyi készítmény
talajjavításra’: istállótrágya, műtrágya.
A középkori latin tragea (‘ételízesítő’) átvétele, gy eleme úgy
keletkezett, mint a spongya szóban. Forrása a görög tragémata
(‘csemege, nyalánkság’) a trógó (‘rágcsál’) igéből. A ~ magyarul is
ételízesítőt, fűszert jelentett eleinte; mai értelme hasonlóság
alapján jött létre: a talajt úgy szórják meg trágyával, ahogy az ételt
az ízesítővel. Az alapszó későbbi, francián keresztül érkezett
átvétele a drazsé.
trajektória – ‘kilőtt vagy elhajított test pályája, röppálya’.
Latin szó (traiectoria) a tra(ns)- (‘át’) és iacere, iactum (‘dob’)
elemekből. Lásd még injekció.
trakta – ‘lakoma, bőkezű vendéglátás’. – traktál: ‘vendégel, jóllakat’;
‘‹érdektelen dolgok elbeszélésével› terhel’.
A latin tractare, azaz ‘hurcol, kezel, bánik (vele), vendégel’
átvétele; ez gyakorító alak a trahere, tractum (‘húz’) nyomán; a ~
magyar elvonás a traktál igéből. Lásd még pertraktál, traktátus,
traktor, traktus.
traktátus – ‘értekezés’.
Latin szó (tractatus) a tractare, tractatum (‘kezel, foglalkozik,
értekezik’) igéből, amely a trahere, tractum (‘húz’) gyakorító alakja.
Lásd még trakta, traktor, traktus.
traktor – ‘vontatásra, meghajtásra használatos mezőgazdasági
erőgép’.
Nemzetközi szó a latin tractor nyomán, amely a trahere, tractum
(‘húz’) származéka. Lásd még trakta, traktátus, traktus, trén.
traktus – ‘épületrész, épületszárny’: a hátsó traktus.
Nemzetközi szó a latin tractus (‘kiterjedés, fekvés’) nyomán, a
trahere, tractum (‘húz’) igéből. Lásd még trakta, traktátus, traktor.
trambulin – ‘ugródeszka’.
Az olasz trampolino átvétele a német Trampolin közvetítésével; az
olasz szó forrása a német trampeln (‘csörtet’). Lásd még trampli.
tramini – ‘zamatos fehér pecsenyebor’.
A dél-tiroli Tramin helység nevéből.
tramontana – [tramontána] ‘hideg északi, északkeleti szél Észak-
Itáliában’.
Olasz szó, a.m. ‘a hegyeken túlról jövő’, a tra (‘túl’) és monte
elemekből: latin trans és mons, montis.
trampli – ‘tenyeres-talpas, nagy termetű, esetlen mozgású nő’.
A német Trampel átvétele; ez elvonás a trampeln (‘csörtet,
csámpásan jár’) igéből. Lásd még trambulin.
trancsíroz – ‘felszel, szeletel, vagdos ‹húst›’.
A német tranchieren átvétele, a francia trancher nyomán; ez a latin
truncare (‘megnyes, levág’) folytatója a truncus (‘törzs, tőke’)
szóból.
tranquillo – [trankvilló] ‘nyugodtan, csendesen ‹adandó elő›’
Olasz zenei szakszó, a latin tranquillus (‘csendes, nyugodt’)
folytatója.
transz – ‘önkívület, öntudatlan állapot’.
Nemzetközi szó a francia transe nyomán, amely a transir (‘átmegy’)
származéka a latin transire igéből: trans- (‘át’) és ire (‘megy’). Lásd
még tranzit.
transzcendens – ‘érzékfölötti, a tapasztalatokon túli’.
Bölcseleti szakszó, a latin transcendere (‘áthág, meghalad’) ige
folyamatos melléknévi igeneve a trans- (‘át’) és scandere (‘hág,
emelkedik’) elemekből.
transzfer – ‘átvitel, áthelyezés, átutalás’; ‘turistacsoport szállítása
kisebb távolságra’; ‘‹lélektanban› régebbi érzelmek átvitele új
személyre’.
Angol szó (transfer), francia közvetítéssel a latin transferre
(‘átvisz’) folytatója a trans- (‘át’) és ferre (‘visz’) elemekből.
transzformál – ‘átalakít’. – transzformáció: ‘átalakítás, átalakulás’;
‘váltóáram feszültségének megváltoztatása’. – transzformátor:
‘áramátalakító berendezés’.
Tudományos és műszaki szócsalád a latin transformare,
transformatum (‘átalakít’) igéből, a trans- (‘át’) és formare (‘alakít’)
elemekből, a forma (‘alak’) nyomán. Lásd még trafó.
transzfúzió – ‘vérátömlesztés’.
Orvosi szakszó a latin trans- (‘át’) és fundere, fusum (‘önt’)
elemekből. Lásd még fundál, fúzió.
transzhumál – ‘télen sík vidéken, nyáron a hegyek közt legeltet’:
- 369 - oldal
transzhumáló pásztorkodás.
Mesterséges szó a latin trans- (‘át’) és humus (‘talaj, termőföld’)
elemekből. Lásd még humusz.
transzkripció – ‘átírás eltérő írásrendszerű nyelvről, a hangzás
alapján ‹például cirillről, kínairól latin betűsre›’; ‘zenemű átirata’.
Nemzetközi szó a latin trans- (‘át’) és scribere, scriptum (‘ír’)
elemekből.
transzliteráció – ‘átírás egy eltérő betűírású nyelvről betűk szerint,
a hangzásra való tekintet nélkül ‹pl. görögről latin betűsre›’.
Nyelvtani szakszó a latin trans- (‘át’) és littera (‘betű’) elemekből.
Lásd még literatúra.
transzmisszió – ‘közlőmű, meghajtó áttétel’: transzmissziós szíj;
‘erőátvitel’.
Műszaki szakszó a latin transmissio (‘átkelés’) nyomán, a trans-
(‘át’) és mittere, missum (‘küld, enged’) elemekből. Lásd még
misszió.
transzparens – ‘átlátszó, áttetsző’; ‘‹főnévként› világító reklám;
hordozható tábla vagy széles szalag jelmondattal’.
Nemzetközi szó a latin trans- (‘át’) és parere (‘megjelenik, feltűnik’)
elemekből, az utóbbi folyamatos melléknévi igenévi alakjával.
transzplantáció – ‘(szerv)átültetés’.
Orvosi szakszó a latin trans- (‘át’) és plantare (‘ültet’) elemekből.
Lásd még plánta.
transzponál – ‘‹zeneművet› más hangnembe tesz át’. –
transzpozíció: ‘átvitel, (zenei) áttétel’.
Zenei szakszavak a latin trans- (‘át’) és ponere, positum (‘helyez,
tesz’) elemekből. Lásd még komponál, póz, pozíció, pozitív.
transzport – ‘szállítás, szállítmány, fuvar’. – transzportőr:
‘szállítmányozó (cég)’; ‘szállítószalag’.
Nemzetközi szó az angol transport nyomán; ez a francián keresztül
a latin transportare (‘átvisz, szállít’) igére megy vissza a trans- (‘át’)
és portare (‘visz’) elemekből. A transzportőr a francia transporteur
átvétele részben német közvetítéssel. Lásd még export, import,
portó.
transzszexuális – ‘ellenkező neművé átoperált személy’.
Orvosi szakszó a latin trans- (‘át’) és sexus (‘nem’) elemekből. Lásd
még szex, szexuális.
transzverzális – ‘átlós, haránt irányú’; ‘a haladás irányára
merőleges’: transzverzális rezgés.
Tudományos szakszó a latin transversus (‘keresztben fekvő, ferde,
rézsútos’) nyomán, a trans- (‘át’) és vertere, versum (‘fordít,
fordul’) elemekből. Lásd még traverz, vers, verzió.
transzvesztita – ‘‹nemi rendellenességként› nőnek öltözött férfi
vagy férfinak öltözött nő’.
Orvosi szakszó a latin trans- (‘át’) és vestire, vestitum (‘ruház,
öltöztet’) elemekből, a vestis (‘ruha, öltözet’) alapján. Lásd még
invesztitúra.
tranzakció – ‘ügylet, vállalkozás, egyezség’; ‘az ügylet
lebonyolítása’; ‘egyezkedés, tárgyalás’. – tranzigens: ‘alkura,
egyezségre hajló, békülékeny’.
Nemzetközi szó a latin transactio (‘végrehajtás, üzlet, egyezség’)
nyomán, a transigere, transactum (‘keresztülvisz, megegyezik’)
igéből, a trans- (‘át’) és agere (‘űz, hajt’) elemek nyomán. Lásd
még ágens, akció, aktív.
tranzisztor – ‘félvezető kristály elektromos jelek erősítésére,
kapcsolására’.
Mesterséges angol szó (transistor) a TRANSfer (‘átvitel’) és
resISTOR (‘elektromos ellenállás’) szavak kiemelt betűiből. E szavak
latin eredetéről lásd transzfer, rezisztál.
tranzit – ‘átutazás ‹egy állam területén›’: tranzitvizum; ‘átmenő, két
ország közt egy harmadikon át lebonyolódó’: tranzitkereskedelem,
tranzitáru.
Az olasz transito átvétele a német Transit közvetítésével; forrása a
latin transitus (‘átkelés, átvonulás’) a trans- (‘át’) és ire, itum
(‘megy’) elemekből. Lásd még tranzitív.
tranzitív – ‘tárgyas ‹ige›’.
Nyelvtani szakszó a latin transire, transitum (‘átmegy’) igéből;
eredetéről lásd tranzit.
trapéz – ‘(cirkuszi) kötélhinta’; ‘négyszög, amelynek két párhuzamos
oldala van’. – trapezoid: ‘szabálytalan négyszög’.
Mértani szakszó a latin trapezium, illetve előzménye, a görög
trapezion (‘asztalka’) nyomán, amely a trapeza (‘asztal’)
kicsinyített alakja. Ennek tra-, illetve pez- elemei a tetra- (‘négy’) és
pusz, podosz (‘láb’) szavakkal rokonok, tehát eredeti jelentése
‘négylábú tárgy’. A trapezoid (‘trapéz-szerű’) -oid eleme az eidosz
(‘kép’) megfelelője. A ~ a német Trapez átvétele.
trapper – ‘észak-amerikai prémvadász’.
Angol szó, a trap (‘csapda’) származéka, mivel a ~ek főleg
csapdával ejtették el zsákmányukat, hogy az értékes szőrme ne
sérüljön.
trappista – ‘szigorú szabályzatú katolikus szerzetesrend, ennek
tagja’; ‘félkemény sajtféle’.
A franciaországi La Trappe város nevéről, ahol a rend első apátsága
épült; a ~ sajtot a rend gazdasága készítette először.
trappol – ‘‹ló› üget’; ‘‹ember› nagy lábdobogással fut’.
a achát
A hangutánzó német traben (‘üget’) bajor-osztrák trappen
változatából való magyaros szóalkotás.
trauma – ‘(lelki) sérülés’. – traumatikus: ‘(lelki) sérüléssel
kapcsolatos’: traumatikus élmény. – traumatológia: ‘baleseti
sebészet’; ‘a sebészetnek a sérülésekkel foglalkozó ága’.
Orvostudományi szakszócsalád a görög trauma, traumatosz (‘seb,
sérülés’) nyomán.
travertin – ‘mésztufa kő’.
Német vendégszó, forrása az olasz travertino, torzult alak a latin
lapis Tiburtinus (‘Tiburból, a mai Tivoliból való kő’) kifejezés
második eleméből.
traverz – ‘keresztgerenda’.
A francia traverse (‘keresztgerenda, rövidítő út’) átvétele német
közvetítés révén; latin forrása azonos transzverzális szavunkéval.
tré – ‘rossz, pocsék, vacak’.
Bizalmas nyelvi szó, a tréfli csonkult végű alakja.
trébel – ‘‹fém lemezt kalapálással› domborít’.
Művészeti szakszó az olasz trebbiare (‘csépel’) ige nyomán.
trecento – [trecsentó] ‘az olasz művészet és irodalom 14. századi
szakasza’.
Olasz szó, a.m. ‘háromszáz’ a latin tres (‘három’) és centum (‘száz’)
nyomán, tkp. ‘az (ezer)háromszáz(as évek)’.
trécsel – ‘cseveg, tereferél’.
Valószínűleg a régi terecsel, terécsel szavakból ered, amelyek első
eleme az ikerszó-szerű tereferél szóban is megvan; a terél, derél
talán a darál magas hangrendű változata, és a gyors, pergő
beszédet érzékeltető hangutánzó szó. A ~ alakra hathatott a
traccsol bajor-osztrák előzményének trätschen változata is.
tréfa – ‘nevettető célú mondás, viselkedés, tett’; ‘nem komoly
dolog’; ‘rövid humoros vagy szatirikus színpadi jelenet’: villámtréfa.
Származékai: tréfás, tréfaság, tréfál, tréfálódzik, tréfálkozik. Az
olasz truffa, trufa (‘móka, gúny, csalás’) átvétele; a magyar szóalak
magánhangzó-elhasonulással jött létre. Nyelvünkbe a középkori
olasz vásári mulattatók szókincséből került.
treff – ‘a francia kártya egyik színe, stilizált fekete lóhere’.
A német Treff átvétele; ez a franciából átvett Trefle, Treffle
rövidülése, amely a svájci németben következett be, ahol a -le
végződést kicsinyítő képzőnek érezték. A francia trčfle (‘lóhere’) a
latin trifolium folytatója a tres, tria (‘három’) és folium (‘levél’)
elemek alapján. Lásd még fóliáns, triád.
tréfli – ‘nem kóser, a zsidó vallás étkezési előírásainak meg nem
felelő’; ‘gyanús’; ‘silány, vacak’.
A jiddis treefe, treife hazai német treefl alakjából ered a szillabikus
l szokott feloldásával (mint sercli, tipli); forrása a héber töréfá
(‘rituálisan tiltott’).
trehány – ‘hanyag, rendetlen, gondatlan’.
A szlovák trhan (‘rongyos ember, csavargó’) átvétele a trhať (‘tép,
szakít’) iga nyomán, a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő
feloldásával és a szóvég palatalizációjával: trhan  trehán 
trehány.
tréma1 – ‘‹egyes nyelvekben› két pont magánhangzó felett annak
jelzésére, hogy az illető hangot ‹a nyelv általános szabályaitól
eltérően› önállóan kell kiejteni, illetve ki kell ejteni’. Pl. francia
Haďti [haiti] és nem [heti], spanyol Güell kb. [gvelj] és nem [gelj].
Görög szó, tkp. ‘lyuk, hézag’ a tetrainó (‘kilyukaszt’) igéből.
tréma2 – ‘remegés, félelem’: trémázik.
Bizalmas nyelvi szó, a német Trema átvétele, forrása a latin
tremere (‘remeg’) ige. Lásd még tremoló.
tremoló – ‘az énekhangnak vagy a hangszer hangjának
remegtetése’: vonóstremoló.
Olasz szó (tremolo), tkp. ‘reszkető’ a latin tremulus nyomán, amely
a tremere (‘remeg, reszket’) folytatója. Lásd még tréma2.
trén – ‘hadtáp, szállítóoszlop ‹szekerekből, gépkocsikból›’;
‘utánpótlás’.
A francia train (‘kíséret, szerelvény, igásállatok, szekerek sora,
vonat’) átvétele az ausztriai német közvetítésével. A francia szó a
traîner (‘vontat’) ige származéka; forrása a késő latin traginare
(‘vonszol’) a latin trahere (‘húz’) nyomán. Lásd még traktor,
tréning.
trend – ‘fő, jellemző irány, áramlat, fejlődési irányzat’; ‘a változás
tartósan érvényesülő fő iránya’.
Az angol trend (‘hajlat, elhajlás, irány’) átvétele.
tréning – ‘edzés ‹sportban›’; ‘előgyakorlat, felkészülés’. – tréner:
‘sportedző’.
Angol szavak (training, trainer) a train (‘oktat, felkészít, edz’)
igéből; ez a francia traîner átvétele, eredetéről lásd trén.
trepanáció – ‘koponyalékelés’.
Orvosi szakszó a francia trépanation nyomán; ez latinos képzés a
trépan (‘sebészi csontfúró eszköz’) szóból, a középkori latin
trepanum folytatójából, amelynek forrása a görög trüpanon (‘fúró’).
trezor – ‘páncélszekrény, értékmegőrző’; ‘‹régen› kincstár’.
A francia trésor átvétele német közvetítéssel; forrása a latin
thesaurus (‘kincstár’), lásd tezaurál. A szóeleji the  tre változásra
nincs elfogadható magyarázat.
triád – ‘hármas, hármasság’. – triász: ‘háromtagú csoport’: Byron,
- 370 - oldal
Shelley és Keats, a nagy angol romantikus költőtriász; ‘háromság,
hármasság’; ‘a földtörténeti középkor legkorábbi időszaka’.
Nemzetközi szócsalád a görög triasz, triadosz (‘hármas szám,
hármasság’) nyomán; a ~ a német Triad átvétele. Lásd még treff,
triangulum, tricikli, trícium, trifórium, triglif, trigonometria, trikolor,
trillió, trimeszter, triméter, trinitárius, trió, trióda, triola, triolett,
tripla, triptichon, triumvirátus, triviális.
triangulum – ‘háromszög alakra hajlított acélpálca mint egyszerű
ütőhangszer’.
Latin szó a tres, tria (‘három’) és angulum (‘szög’) elemekből. Lásd
még triád.
tribád – ‘homoszexuális nő’. – tribádia: ‘női homoszexualitás’.
Nemzetközi szó a latin tribas, illetve előzménye, a görög tribasz,
tribadosz (‘leszbikus nő’) nyomán, a tribé (‘dörzsölés’) szóból. A ~ a
német Tribad átvétele.
tribli – lásd dribli
tribun(us) – ‘néptribun, ókori római főtisztviselő, a köznép
érdekeinek védője’. – tribunál: ‘bírósági fórum, tanács’; ‘felsőfokú
bíróság’.
A latin tribunus (plebis), azaz ‘néptribun’ származékai; ennek
forrása a tribus (‘városrész, városharmad’), a tres, tria (‘három’)
számnév ablativusából alakult főnév; a tribunal a bírói szék,
emelvény neve volt. Lásd még tribün, triád.
tribün – ‘(szónoki) emelvény’; ‘lelátó (sportpályán)’.
A német Tribüne átvétele a szóvégi magánhangzó elhagyásával;
forrása a francia tribune, a latin tribunal középkori latin tribuna
alakjának folytatója; eredetéről lásd tribun(us). Lásd még triád.
tricikli – ‘háromkerekű bicikli’.
Az angol tricycle átvétele németes ejtéssel, a görög tri- (‘három’)
és küklosz (‘kör, kerék’) elemekből; a szóalkotás mintája a bicikli
volt. Lásd még triád.
trícium – ‘a hidrogén radioaktív izotópja’.
Latin név (tritium), a görög tritosz (‘harmadik’) nyomán, az elemek
nevében gyakori -ium végződéssel; az elnevezés arra utal, hogy a
~ atomsúlya háromszorosa a hidrogénének. Lásd még triád.
trifórium – ‘román és gótikus templomok oldalfalán, az ablaksor
alatt hármas osztású nyílásokból alakított árkádsor’.
Építészeti szakszó a latin tres, tria (‘három’) és foris (‘ajtószárny’)
elemekből. Lásd még triád.
triglif – ‘téglalap három függőleges vájattal a dór templom
párkányzatán’.
Építészeti szakszó a görög tria (‘három’) és glüphé (‘véset’)
elemekből; lásd hieroglifa. Lásd még triád.
trigonometria – ‘szögfüggvénytan, a derékszögű háromszög
oldalviszonyaival foglalkozó geometriai tudományág’.
Mértani szakszó a görög tria (‘három’), gónia (‘szög’) és metron
(‘mér’) elemekből. Lásd még triád.
trikó – ‘gépi kötésű pamut’; ‘ilyenből készült rövid ujjú ing,
alsónemű’.
A francia tricot (‘kötött kelme’) átvétele az eredeti kiejtés szerint;
forrása a tricoter (‘köt’) ige; ennek eredete tisztázatlan.
trikolór – ‘háromszínű nemzeti lobogó’.
Nemzetközi szó a francia tricolore nyomán, a latin tres, tria
(‘három’) és color (‘szín’) elemekből; elsőként a forradalmi
Franciaország kék-fehér-piros zászlóját jelentette, de más
háromszínű zászlóra (pl. az olasz vagy a magyar) is használatos
volt. Lásd még triád.
trikotázs – ‘kötöttáru’.
Francia szó (tricotage) a tricoter (‘köt’) igéből; ez a régi francia
estricot (‘pálca’) szó származéka a holland strikken (‘pálcával köt’)
nyomán.
trillió – ‘milliószor billió’; ‘billió ‹Amerikában›’.
A millió mintájára képzett számnév; a latin tres, tria (‘három’) tri-
eleme itt azt jelzi, hogy a ~ a millió harmadik hatványa. Lásd még
triád.
trimeszter – ‘negyedév’; a tanév egyharmada mint a tanulmányi idő
háromhavi egysége’.
Latin szó, a szemeszter mintájára keletkezett tres, tria (‘három’)
előtaggal. Lásd még triád.
triméter – ‘három jambuspárból álló görög verssor’.
Verstani szakszó a latin trimeter nyomán, a görög tria (‘három’) és
metron (‘mérték’) elemekből. Lásd még triád.
trimmel – ‘drótszőrű kutyák bundáját vágja, ritkítja’.
Az angol trim (‘egyenget, egyenletesre vág, csinosít’) átvétele.
trinitárius – ‘szentháromsághívő’; ‘a Szentháromságról elnevezett,
főleg betegápolással foglalkozó katolikus szerzetesrend, ennek
tagja’.
Latin szó, a trinitas (‘háromság’) továbbképzett alakja. Lásd még
triád.
trinitro-toluol – lásd trotil
trió – ‘háromtagú énekes vagy hangszeres együttes’; ‘három
hangszerre írt zenemű’: triószonáta; ‘középrész ‹dalban,
rondóban›’.
Olasz szó (trio) a tre (‘három’) nyomán; forrása a latin tres, tria
(‘három’). Lásd még triád.
a achát
trióda – ‘háromelektródos, egyrácsos elektroncső’.
Tudományos szakszó a görög tria (‘három’) és hodosz (‘út’)
elemekből. Lásd még triád.
triola – ‘három hangból álló csoport, amelyet két azonos értékű hang
ideje alatt kell megszólaltatni’.
A német Triole átvétele latinosított végződéssel; a latin tres, tria
(‘három’) származéka. Lásd még triád.
triolett – ‘nyolcsoros strófa, amelynek mindössze két ríme van, és a
kezdő sor háromszor, a második kétszer tér vissza’.
A német Triolett átvétele, ez pedig a francia triolet szóé, amely az
olasz trio származéka a -let kicsinyítő formában; végső forrása a
latin tres, tria (‘három’) számnév. Lásd még triád.
tripla – ‘háromszoros’. – triplett: ‘hármas alakzat’; ‘hármasan
összetett drágakő’. – triplex: ‘háromrétegű, háromszoros’.
Nemzetközi szócsalád a latin triplus (‘háromszoros’) nyomán,
amely a görög triploosz átvétele. A triplett franciás származék
(triplette), a triplex a latin tres, tria (‘három’) és plicare (‘hajtogat’)
elemekből áll. Lásd még triád.
tripper – ‘kankó, gonorrhoea, fertőző nemi betegség’.
Német szó, tkp. ‘csöpögő’ a tropfen (‘csepeg’) alnémet trippen
alakja nyomán; ez a betegség egyik tünetére utal.
triptichon – ‘hármas osztású oltárkép’; ‘háromrészes zenemű’.
A görög triptükhosz (‘háromrétű, háromszoros’) semleges alakjának
latinos formáján (triptychon) keresztül jutott hozzánk, német
közvetítéssel. Elemei a görög tria (‘három’) és ptükhosz (‘réteg,
ránc, hajtás’). Lásd még triád.
tritón – ‘embertörzsű és halfarkú tengeri istenség’.
Görög szó Tritónosz tengeristennek, Poszeidón fiának nevéből.
triumfus – ‘diadalmenet’; ‘ragyogó siker’. – triumfál: ‘diadalt ül,
ujjong’; ‘győzelmével hivalkodik’.
Nemzetközi szócsalád a latin triumphus (‘diadalmenet’) és
triumphare (‘diadalmenetet tart, ujjong’) nyomán; forrásuk a görög
thriambosz (‘Bakkhosz–Dionüszosz ünnepén énekelt ujjongó dal’),
amely eredetileg az istenség egyik mellékneve.
triumvirátus – ‘három személy szövetkezése a legfőbb hatalom
gyakorlására az ókori Rómában’. – triumvir: ‘triumvirátus tagja’.
Történelmi szakszó a latin triumvir nyomán, a tres, tria (‘három’)
birtokos trium alakja és a vir (‘férfi’) együtteséből, tehát ‘a hármak
férfija’. Lásd még triád.
triviális – ‘közönséges, útszéli’; ‘közkeletű’; ‘elkoptatott, lapos’. –
trivialitás: ‘elcsépelt, lapos kijelentés, közhely’; ‘otrombaság’.
A latin trivium (‘keresztút, piac’) származékai a szó középkori
értelme alapján: ‘a „hét szabad művészet” oktatásának alsó
szintje, grammatika, retorika és dialektika’. Ebből: ‘alapfokú’ 
‘túlontúl ismert’  ‘közönséges’. A trivium a tres, tria (‘három’) és
via (‘út’) összetétele. Lásd még triád, viaticum.
trófea – ‘győzelmi jelvény’; ‘elejtett állat szarva, agyara’:
vadásztrófea; ‘sportversenyen nyert díj tárgyi emléke ‹kupa,
érem›’.
A német Trophäe átvétele a szóvég latinosításával. Forrása a
francia trophée, a latin tropaeum folytatója, ez pedig a görög
tropaioné, amely az ellenség vereségére céloz: a tropé jelentése
‘megfordulás, megfutamodás, vereség’ a trepó (‘fordul’) igéből. A
szótőben lezajlott p  ph változásra, amely [f] kiejtést
eredményezett, nincs kielégítő magyarázat. Lásd még tropikál,
tropizmus, trópus.
tróger – ‘hordár, alkalmi rakodómunkás’: trógermunka;
‘semmirekellő, mihaszna (ember)’.
A német Träger bajor-osztrák trager alakjának átvétele a hazai
német troger ejtés alapján; német tragen (‘hord’). Lásd még
hózentráger.
troglodita – ‘barlanglakó’; ‘elmaradott, maradi ember’.
Nemzetközi szó a latin troglodyta, illetve előzménye, a görög
tróglodütész (‘barlanglakó’) nyomán, a tróglé (‘barlang’) és düó
(‘behatol’) elemekből.
trojka – ‘hármasfogatú orosz kocsi vagy szán’.
Orosz szó, a troje (‘három, hárman’) kicsinyítő képzős alakja a tri
(‘három’) nyomán.
trolibusz – ‘felsővezetékes, villanyhajtású autóbusz’.
Az angol trolleybus átvétele a trolley (‘kézzel tolt négykerekű kis
szállítóeszköz’) nyomán, amely a troll (‘gördül’) származéka; ez
esetben a ~ áramszedőinek görgős elemére utal, amellyel a
vezetéken csúsznak. A ~ hangalak az angolos ejtést tükrözi.
Második eleméről lásd omnibusz.
trombita – ‘magas hangú rézfúvós hangszer’. Származékai:
trombitás, trombitál.
Az olasz trombetta (‘kis trombita’) átvétele; ez kicsinyítő alak a
tromba (‘trombita’) nyomán, amely a hangutánzó eredetű germán
(ófelnémet) trumpa szóra vezethető vissza.
trombózis – ‘vérrög elakadása az érrendszerben’: agytrombózis.
Latin orvosi szakszó (thrombosis), a görög thrombószisz
(‘megalvadás’) megfelelője a thrombosz (‘alvadt vérrög’) szóból.
tromf – ‘adu ‹kártyában›’; ‘döntő érv’: letromfol.
A német Trumpf (‘adu’) átvétele, ez a Triumph (‘győzelem ‘)
származéka, eredetéről lásd triumfus.
- 371 - oldal
trón – ‘díszes uralkodói szék’; ‘az uralkodás vagy uralkodó
metonimája’: a trón támaszai. Származéka: trónol.
A német Thron átvétele; ennek forrása a latin thronus görög
előzménye, a thronosz (‘karszék, trón, jósszék’). Nyelvünkben
párhuzamosan él a latinból közvetlenül kölcsönzött, régebbi trónus,
de inkább képes értelemben: ő ül a szépség trónusán.
tropa – ‘nagyon fáradt, tönkrement’: tropára megy, tropára verik.
Mivel a szó eredeti jelentése ‘túl sok (vagyis 21-nél több) pont a
huszonegyes kártyajátékban’, ami a játszma elvesztését jelenti, az
olasz troppo (‘túl sok’) lehetett a ~ forrása közvetlenül, vagy a
szerb-horvát tropa közvetítésével. Az olasz szó a francia trop
átvétele; ez a trupp germán előzményére vezethető vissza.
tropikál – ‘könnyű nyári ruhaszövet’.
Márkanév az angol tropical (‘trópusi’) szóból, lásd trópus1.
tropizmus – ‘növények növekedési irányának megváltozása külső
inger hatására’: fototropizmus, geotropizmus (‘növekedés a fény
irányában, illetve a nehézségi erő irányával ellentétesen’).
Tudományos szakszó a görög troposz (‘fordulat, irány’) szó tövéből,
a trepó (‘fordul’) ige alapján. Lásd még trófea, tropikál, troposzféra,
trópus.
troposzféra – ‘a földi légkör legalsó rétege, az időjárási jelenségek
színtere’.
Meteorológiai szakszó a görög troposz (‘fordulat’) és szphaira
(‘gömbhéj, réteg’) elemekből; eredetükről lásd trópus1, szféra.
trópus1 – ‘a forró égöv’.
Nemzetközi szó a latin tropus, illetve görög előzménye, a troposz
(‘fordulat’) nyomán, a trepó (‘fordul’) igéből; a forró égöv ugyanis a
két térítő (a Ráktérítő és Baktérítő) közötti sávban fekszik,
amelyeken a Nap látszólagos útja megfordul. Lásd még atropin,
trófea, tropikál, tropizmus, trópus2.
trópus2 – ‘szókép, képes fordulat, szóalakzat’; ‘dallamfordulat a
gregorián énekben’.
Stilisztikai és zenei szakszó a latin tropus, illetve előzménye, a
görög troposz (‘fordulat, kifejezés, dallam’) nyomán (lásd trópus1).
trotil – ‘nagy hatású robbanóanyag, trinitro-toluol, TNT’.
A német Trotyl átvétele; márkanév a kémiai név, a trinitro-toluol
betűiből. Lásd trió, nitrogén, toluol.
trotli – ‘bárgyú, ügyefogyott alak’.
A német Trottel (‘félkegyelmű’) átvétele a szillabikus l szokott
feloldásával (mint betli, tipli); a trotteln (‘poroszkál, vánszorog’)
igéből. Lásd még trottőrcipő.
trottőrcipő – ‘félmagas sarkú női strapacipő’.
A német Trotteurschuh félfordítása a francia trotteur (‘ügető; gyors
és könnyű járásra alkalmas’) nyomán, a trotter (‘üget, járkál’)
igéből, amely valószínűleg germán eredetű, az angol tread és
német treten (‘lép, lépked’) közös ősére megy vissza. Lásd még
trotli.
tröszt – ‘ipari monopólium, amelynek vállalatai egységes irányítás
alá kerülnek’.
Az angol trust (‘bizalom, gondnoki letét, érdekszövetség’) átvétele.
trubadúr – ‘középkori lovagköltő; vándor énekmondó’.
Nemzetközi szó a francia troubadour nyomán; ez a provanszál
trobador módosult alakja. Az utóbbi a trobar (‘talál, kitalál, költ,
zenét szerez’) igéből való, tehát tkp. ‘költő, zeneszerző’. Forrása
egy feltehető, és tisztázatlan eredetű, késő latin *tropare (‘talál’)
ige, amelyből az olasz trovare és francia trouver (‘talál’) is ered.
Egy vitatható nézet szerint a feltett tropare ige a latin tropus
származéka ennek ‘vers’ értelme alapján (lásd trópus2), tehát
jelentése ‘verset, dalt, szerez’.
trucc – ‘dac, makacsság’: truccból, truccol.
A német Trotz (‘dac, ellenkedés, makacskodás’) bajor-osztrák trutz
alakjának átvétele.
trupp – ‘színházi vagy cirkuszi társulat’; ‘csoport’; ‘katonai egység’.
A német Trupp átvétele; forrása a francia troupe, a troupeau
(‘nyáj’) közeli rokona; előzményük a germán (ó-alsófrank) thorpe
(‘falu, csapat, nyáj, sereg’), tehát a német Dorf (‘falu’) és svéd,
norvég torp (‘tanya’) szavaknak is rokona.
trükk – ‘fogás, fortély’: bűvésztrükk; ‘technikai fogás képtelen dolgok
filmfelvételére’: filmtrükk.
Nemzetközi szó a francia truc (‘fogás, fortély, kártyaütés’) nyomán;
előzménye az óprovanszál truc (‘ütés’) a trucar (‘üt, lök’) igéből,
amely a népi latin trudicare révén a latin trudere (‘tol, taszít’) igére
megy vissza.
tuba – ‘galamb’; ‘‹kedveskedően› szerető, kedves’: tubám, tubicám.
Hangutánzó, részben állathívogató szó (tubi-tubi).
tubák – ‘burnót, dohánypor, amelyet az orrba szippantva élveznek’.
Származékai: tubákol, tubákos.
A spanyol tabaco nyomán sok nyelven elterjedt vándorszó, végső
forrása a haiti indiánok nyelvében rejlik. A magyarba a német
Tabak (‘dohány’) régi, nyelvjárási tobak, tubak alakjai révén jutott.
tubarózsa – ‘illatos fehér virágú dísznövény’.
A görög-latin botanikai név, Polyanthes tuberosa (‘sokvirágú
gumós’) második elemének átvétele; ennek forrása a latin
tuberosus (‘gumós, gümős’) a tuber (‘daganat’) nyomán; e tőről
fakad a tüdőgümőkor, a tuberkolózis neve is (lásd tébécé). A ~ alak
a achát
a népetimológia klasszikus példája, a virág ugyanis nem rózsaféle,
és a tubához sincs természetesen köze.
tuberkulózis – ‘tüdővész, gümőkór’.
Orvosi szakszó a latin tuberculum (‘gümő, dudor’) nyomán, amely a
tuber (‘daganat’) kicsinyített formája, a betegségeknél gyakori
-ózis végződéssel (mint pszichózis, trombózis).
tubus – ‘egyik végén lapított, másik végén csavaros fedelű cső
krémek számára’: fogkrémtubus; ‘‹régebben› távcső hengeres
csöve’.
A latin tubus (‘cső’) átvétele, régebbi jelentésében a német Tubus
(‘csőfoglalat, látcső’) közvetítését is feltehetjük.
tucat – ‘tizenkettő ‹mint régebbi számolási egység›’.
A német Dutzend bajor-osztrák tutsat alakjának átvétele. A német
szó forrása a francia douzaine (‘tizenkettőnyi’) a douze
(‘tizenkettő’) nyomán, amely a latin duodecim (‘tizenkettő’)
folytatója a duo (‘kettő’) és decem (‘tíz’) számnevek alapján.
tud – ‘ismerete, értesülése, tapasztalata van ‹valamiről›’; ‘ért és
beszél ‹valamely nyelven›’: tud franciául; ‘‹felkészülése nyomán›
képes végrehajtani’: tud úszni, zongorázni; ‘‹tárgyatlanul› okos,
felkészült, ért hozzá’: nagyon tud ez a gyerek; ‘képes ‹valamire›’:
nem tudom behajlítani a bal karomat. Származékai: tudás, tudós,
tudat, tudatos, tudatosít, tudattalan, tudatlan, tudatlanság,
tudomány, tudományos, tudomás, tudakozik, tudakozó, tudakozás,
tudakol, tudálékos, tudákos, tudákoskodik, (ki)tudódik, tudor.
Ősi örökség az uráli korból: zürjén töd-, votják tud-, finn tuntea,
szamojéd tumta (‘tud, megtud’). A ~ az uráli *tunta alapszónak
szabályos folytatója.
tufa – ‘megszilárdult vulkáni hamuból képződött puha kőzet’.
Olasz szó a latin tophus, illetve görög előzménye, a tuphosz
(‘horzsakő’) nyomán.
tuja – ‘örökzöld dísznövény’.
A botanikai latin Thuja átvétele; forrása a görög thüeia (‘illatos
cédrus’) a thüó (‘illatáldozatot mutat be’) igéből. Lásd még tömjén.
tukmál – ‘‹rá- igekötővel› rábeszél, ráerőltet’.
Magyar képzés az elavult tukma (‘alku, egyezség, szerződés’)
szóból, amely szláv eredetű: szlovén tekma, szlovák tokma
(‘verseny, ár’), ukrán tokma (‘egyezség’). A mai igei jelentés az
alkut kísérő kölcsönös rábeszélés elemével kötődik az
alapjelentéshez.
túl – ‘valaminél messzebb ‹térben vagy időben›’; ‘valaminek a
szembenlévő oldalán, átellenben’: a folyón túl; ‘valamilyen
mértéket meghaladva’; ‘‹összetételek előtagjaként› túlsó; túl nagy
fokú; túlontúl’: túlpart, túlvilág; túlerő, túlnépesedés; túlfeszített,
túlbuzgó. Származékai: túli, túlnan, túlsó, túlság, túlságos, túloz,
túlzó, túlzás.
A távolra mutató *to- névmási tő (lásd távol, tavaly, tova, tékozol)
megszilárdult alakulata az -l ablativusi raggal, felépítésében tehát
közeli rokona lehet a távolnak. Eredetileg honnan? kérdésre felelt,
mai locativusi értelme másodlagos. Ilyen funkcióváltás
névmásainkban gyakori (lásd távol), néha pedig fordítva zajlott le,
lásd pl. honnan, innen. A túlság, túloz nyelvújítási eredetűek.
tulajdon – ‘saját’: a tulajdon édesanyja sem ismerne rá; ‘‹főnévként›
az az anyagi vagy szellemi érték, amivel valaki sajátjaként
rendelkezik’: ez a ház az én tulajdonom; ‘birtoklás’: a ház az én
tulajdonomba került. Származékai: tulajdonság, tulajdonol,
tulajdonít, tulajdonos, tulaj.
Bizonytalan eredetű szócsalád. Feltehető tul- alapszava talán a tilt
ige til- tövének alakváltozata, amelyből a 16. században még élt
tulaj (‘egyedüli, kizárólag’) úgy származott, mint a szalad
elváltozott tövéből a szilaj. Ezután -d névszóképzővel egy *tulajd
(‘elkülönült, elkülönülő dolog’) főnév állt elő, amely végül -n
módhatározó raggal bővült. Ebből egyfelől melléknévi névmás lett,
amikor a tulajdon te házad (‘kiváltképpen a te házad’) kifejezés
helyett a te tulajdon házad (‘a te saját házad’) formát kezdték
használni, majd az így használt szóból úgy lett főnév, ahogy a
sajátból is lett: ez a ház az én sajátom.
tulipán – ‘kehelyvirágzatú, sok színben nyíló hagymás dísznövény’.
Vándorszó az európai nyelvekben az olasz tulipa, tulipano nyomán,
amely az oszmán-török tulbant (‘turbán’) átvétele; a névadás oka,
hogy a kinyílt virág hasonlít a keleti fejfedőhöz. A magyar szó
forrása talán a német Tulipan, de az olasz is lehetett. Lásd még
turbán.
tulipiros – ‘élénk piros’.
A szó tuli- előtagjának eredetét nem sikerült megfejteni.
túlium – ‘a ritkaföldfémek közé tartozó kémiai elem’.
Latinosan thulium, a legendás északi Thule szigetéről, az elemeknél
gyakori latinos -ium végződéssel (mint hélium, nátrium).
tulok – ‘ökör’; ‘ostoba ember’.
Ismeretlen eredetű szó.
tumor – ‘daganat’: agytumor.
Latin orvosi szó a tumere (‘dagad’) igéből. Lásd még tumultus.
tumultus – ‘lármás tömeg, zajos csődület’. – tumultuózus: ‘zajos,
kavargó, zűrzavaros’: tumultuózus jelenet.
Nemzetközi szócsalád a latin tumultus (‘lázongás, zűrzavar’)
nyomán, a tumere (‘dagad, fellobban, nyugtalankodik’) igéből. Lásd
- 372 - oldal
még tumor.
tundra – ‘gyér növényzetű, fagyos északi vidék’.
Nemzetközi szó az orosz tundra nyomán; ez talán a finn tunturi
(‘kopár hegy’) átvétele.
tunika – ‘ujjatlan ingszerű alsóruha az ókori Rómában’; ‘csípőig érő
öves női blúz’.
Latin szó (tunica); eredetibb ctunica alakja az arám kittuna
(‘köntös’) szóra megy vissza, s így a görög khitón oldalági rokona.
tunya – ‘lusta, lomha, közönyös’. Származékai: tunyaság, tunyul,
tunyálkodik.
Bizonytalan eredetű szó. Talán játékos, hangfestő képzésű szó,
akárcsak jóval későbbi továbbképzése, a tohonya.
tupamaró – ‘városi gerilla Uruguayban’.
Spanyol szó a 18. századi indián szabadsághős, Tupac Amaro
nevéből.
tupé – ‘álhaj, idegen fürt a haj dúsítására’. – tupíroz: ‘‹hajat› fésűvel
fellazít, tornyosra formáz’.
A francia toupet átvétele az eredeti kiejtés szerint, német
közvetítéssel; a tisztázatlan eredetű ófrancia toupe (‘sörény’)
folytatója. A tupíroz ige toupieren előzménye német szóalkotás.
túr1 – ‘a földet forgatja’; ‘vájkál, kotorász’. Származékai: turkál,
turkáló.
Bizonytalan eredetű szó. Esetleges finnugor eredetének tanúja
lehet a finn touria (‘váj, kiás’) ige. Lásd még turcsi, turzás.
túr2 – ‘fekély, sebhely, var’: közös lónak túros a háta (‘a kíméletlen
használattól kisebesedik’).
A szlovén tur, tvor (‘fekély’) átvétele; elavult szó, csak a fenti
közmondásban él.
túra – 'ismeretszerzésért vagy kedvtelésből megtett utazás gyalog,
kerékpáron, csónakon': magashegyi túra. – turista: 'utazó,
világjáró'; 'természetjáró' – turizmus: 'más tájakra, országokba
való utazás üdülés vagy szórakozás, világlátás céljából'.
Újkeletű latinos-görögös képzések az angolban: tourist és tourism a
tour ('körutazás, utazás, látogatás') szóból; ez az azonos
jelentéskörű francia tour átvétele; forrása a latin tornus
('esztergapad, forgatás') a görög tornosz ('esztergapad,
forgástengely') nyomán. Lásd még kontúr, turné, turnus.
turba – ‘a tömeget megjelenítő mozgalmas kórusszám passiókban,
oratóriumokban’.
Zenei szakszó a latin turba (‘tömeg, lárma, zűrzavar’) nyomán.
Lásd még turbina, turbó-, turbulens.
turbán – ‘kendőből csavart férfi fejfedő mohamedán országokban’;
‘ehhez hasonló divatos női fejfedő’.
Sok nyelvben elterjedt vándorszó az oszmán-török tulbant nyomán;
forrása a perzsa dulbánd. A magyar a német Turban szót
kölcsönözte. Lásd még tulipán.
turbékol – ‘‹galamb› jellegzetes burrogó hangját hallatja’; ‘enyeleg
‹szerelmes a társával›’.
Hangutánzó eredetű szó.
turbina – ‘áramló víz, gőz vagy gáz energiáját forgó mozgássá
alakító berendezés’.
A német Turbine átvétele a szóvég latinosításával. Forrása a latin
turbo, turbinis (‘forgás, pörgettyű, forgószél’) a turbare (‘zavar,
felkavar’) igéből. Lásd még turba, turbó-, turbulens.
turbó- ‘‹összetételek előtagjaként› turbinával meghajtott, vele
összekapcsolt’: turbódinamó, turbógenerátor, turbómotor,
turbóreaktor.
Az előtag a latin turbo, turbinis (‘pörgettyű, forgószél’)
leszármazottja (lásd turbina); az utótagok eredetéről lásd a
megfelelő címszavakat. Lásd még turba, turbulens.
turbolya – ‘ernyős virágzatú gyomnövény’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát trbulja, szlovén trebelje, szlovák
trebuľe (‘bürök, turbolya, baraboly’); a magyar szóban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönynyítő hang oldotta fel.
turbulens – ‘örvénylő’; ‘forrongó, zavargó’. – turbulencia: ‘folyadék
vagy levegő rendezetlen örvénylő mozgása benne haladó test
körül’.
Tudományos szakszócsalád a latin turbulentus (‘viharos, izgatott,
zavargó’) szóból, a turbare (‘zavar, felkavar’) igéből. A ~ ún.
visszaképzett alak (a tolerancia–toleráns és hasonló szópárok
analógiájára), mintha egy *turbulere ige folyamatos melléknévi
igeneve volna; hasonló történt a virulens esetében is.
turcsi – ‘pisze ‹orr›’.
A túr1 igéből való játékos képzés (mint hajcsi, röpcsi); elsőnek a
disznó orrára értődött, abból a hiedelemből kiindulva, hogy annak
turkáló életmódja formálta ilyenné az orrát.
turkológia – ‘az oszmán-törökök, tágabban más töröknyelvű népek
nyelvével, történelmével és kultúrájával foglalkozó tudományág’.
Tudományos szakszó a latin turcus (‘török’) és görög logosz
(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még türkiz.
turmalin – ‘magnézium-alumínium-bórszilikát, féldrágakő ásvány’.
A német Turmalin átvétele; forrása az angol tourmaline, ezé meg a
szingaléz turumali.
turmix – ‘daraboló-keverő gép, amely tejből és gyümölcsből
egynemű italt készít’; ‘ilyen ital’: eperturmix.
a achát
Az angol TURn (‘forog, forgat’) és MIX (‘kever’) igék kiemelt
betűiből.
turné – ‘körutazás’; ‘hangversenykörút, előadóművész körútja’;
‘sportcsapat portyája’.
A francia tournée (‘körutazás, ellenőrző út, kirándulás’) átvétele
német közvetítéssel, az eredetiének megfelelő kiejtésben; a
tourner (‘forgat, forog, körbejár’) származéka, latin előzménye a
tornus (‘esztergapad, forgatás’) a görög tornosz (‘esztergapad,
forgástengely’) nyomán. Lásd még turista, turnus.
turnus – ‘egymást felváltó csoportok egyike’; ‘műszak, munkacsapat,
váltás’: a négyórai turnusba osztottak be.
A középkori latin turnus (‘forgattyú, körforgás, ismétlődés’)
átvétele; forrása a tornus (‘esztergapad, forgatás’) a görög tornosz
(‘esztergapad, forgástengely’) nyomán. Lásd még turista, turné.
túró – ‘aludttejből készült tejtermék, a sajtkészítés alapanyaga’.
Származékai: túrós, túrósodik.
Ótörök eredetű szó: türkmén turak, csagatáj torak, csuvas turah;
ezek savanyított tejet, sajtot s szárított joghurtot jelentenek. A
magyarba egy ősi *turag alak kerülhetett.
turpisság – ‘ravasz, megtévesztő tett’; ‘titkolt csíny’: kiderült a
turpisság.
Képzett forma a régebbi turpis (‘csalárd’) melléknévből; ez a latin
turpis (‘csúf, ocsmány, gyalázatos, romlott’) átvétele.
turul – ‘sashoz vagy sólyomhoz hasonló ragadozó madár ‹az
ősmagyar mondákban›’.
Ótörök eredetű: csagatáj tugrul, oszmán-török togrul (‘sólyom’). A
magyarban túrul volt a szabályos fejlemény, de amikor a 19.
század elején az elavult szót felelevenítették mint az Árpád-törzs
totemállatának nevét, a régi írásos adatokat hibásan ~nak
olvasták.
turzás – ‘állóvizek partja mentén homokból lerakodott félsziget’.
A túr1 ige nyelvújítás kori származéka egy hasonló eredetű turz
(‘bányában ércet kutat’) ige alapján; az elnevezés alapja, hogy a ~
formája a bányakutatás során keletkező földhalmokéhoz hasonló.
tus1 – ‘rajzoláshoz, íráshoz használt tintaszerű festék’: tusrajz, tustoll.
A német Tusche bajor-oszták tusch változatának átvétele. Ez a
tuschieren (‘tussal rajzol’) igéből vonódott el; forrása a francia
toucher (‘érint, feketére fest ‘), ennek eredetéről lásd tus3.
tus2 – ‘zuhany’: letusolja magát.
A német Dusche (‘zuhany’) tájnyelvi tusch formájának átvétele. A
német szó a francia douche közvetítésével az olasz doccia
(‘ereszcsatorna, zuhany’) szóra megy vissza.
tus3 – ‘találat ‹vívásban›’; ‘kétváll ‹birkózásban›’: tussal győzött.
A francia touche (‘érintés’) átvétele a toucher (‘érint, eltalál’)
igéből; forrása egy népi latin *toccare (‘érint, üt’), az azonos olasz
igének is előzménye; ez egy germán tukk- tőből ered, amelynek
leszármazottja az angol tuck (‘bedug, betűr’) és a német zucken
(‘üt, ránt’). Lásd még tus1, tus4.
tus4 – ‘üdvözlésképpen, tósztiváskor játszott gyors akkordismétlés
vagy tremoló (cigány)zenekaron’: tust húztak.
A német Tusch (‘zenés üdvözlés’) átvétele; ez a francia touche
(‘érintés, ütés hangszerre’) szó megfelelője; eredetéről lásd tus3.
tus5 – ‘alsó, vastagabb vége ‹valaminek›’: puskatus.
Ismeretlen eredetű szó; tájnyelveken növényi torzsát, fatönköt is
jelent. Lásd még tuskó.
tusa – lásd tusakodik
tusakodik – ‘küzd, harcol’. Kapcsolt szavak: tusa, tusázik.
A ~ tus- alapszava talán a tuszkol tusz- tövének változata; sz–s
megfelelést találunk a visz és visel között is. A ~ tehát eredetileg a
kölcsönös lökdösődést, taszigálást kifejező ige. A tusa (‘küzdelem’)
nyelvújítási elvonás, amely öttusa, haláltusa szavainkban eleven,
különben, tusázik származékával együtt, régies és irodalmi szó.
tuskó – ‘fatönk’; ‘faragatlan, durva ember’.
A tus5 származéka -kó kicsinyítő képzővel, mint bunkó, mackó.
túsz – ‘kezes, zsarolás szándékával fogva tartott személy’.
Ismeretlen eredetű szó.
tuszkol – ‘nógatva, lökdösve menni késztet’.
A tusz- tő a tosz ige alakváltozata, gyakorító -kol képzője azonos az
iszkol, pocskol igékével. Lásd még taszít, tusakodik.
tutaj – ‘egymáshoz kötözött fatörzsekből, nádkötegekből álló
egyszerű vízi jármű’. Származékai: tutajos, tutajozik.
Ismeretlen eredetű szó.
tuti – ‘biztos’: tutira megy.
Bizalmas nyelvi szó, a bécsi német argó tutti (‘jó, szép, helyes,
rendben van’) átvétele; forrása az olasz tutti (‘mind’), erről lásd
tutti.
tutti – ‘a teljes zenekar belépése a magánszólam után’.
Olasz zenei szakszó, a tutto (‘egész, minden, összes’) többes alakja
a latin totus (‘egész, minden’) nyomán. Lásd még tuti, tuttifrutti.
tuttifrutti – ‘apróra vágott befőtt, nyers vagy cukrozott vegyes
gyümölcs ‹mint pl. fagylaltíz›’.
Az olasz tutti frutti, ‘minden(féle) gyümölcs’ átvétele; forrásuk a
latin totus (‘egész, minden’) és fructus (‘haszon, gyümölcs’) a frui
(‘hasznát veszi’) igéből.
tutyi – ‘posztópapucs’.
- 373 - oldal
Hangfestő szó, a totyog tövének játékos képzésű származéka.
tutyimutyi – ‘tehetetlen, gyámoltalan’.
A totyog és motyog igék játékosan alakított tövéből való ikerszó.
túzok – ‘pulyka nagyságú, sárgásbarna mezei vadmadár’.
Ótörök jövevényszó: csagatáj togdak, azeri togdag. A magyar szó
előzménye *togzak lehetett, ami ősi csuvas szó átvételére vall,
akárcsak a búza esetében.
tű – ‘varráshoz, tűzéshez használt hegyes fém eszköz’; ‘tűszerű
alkatrész’: injekciós tű, a tájoló tűje.
Az elavult tövik (‘szúr’) ige főnevesült folyamatos melléknévi
igeneve. Korai tő, töü, tű változatai közül a ~ azért lett köznyelvivé,
hogy a tő szóval való alaki egybeesés kiküszöbölődjék.
tüchtig – ‘alapos, gondos, rendes’.
Német szó, a középfelnémet tucht (‘használhatóság, alkalmasság’)
származéka; forrása a taugen (‘alkalmas valamire’) ige, lásd
tauglich.
tücsök – ‘ugrólábú, éles hangon cirpelő mezei rovar’.
A tájnyelvi prücsök változattal együtt a ~ hangutánzó szó, a rovar
cirregő hangját imitálja.
tüdő – ‘a légzés páros szerve a mellkasban’. Származékai: tüdős,
tüdőz.
Bizonytalan eredetű szó. Talán tü- alapszava ősi örökség az uráli
korból: zürjén, votják ti, mordvin tevlav, finn tävy, szamojéd tíji
(‘tüdő’). A magyar szóban kicsinyítő -d és -ő képzőket
tételezhetünk fel. A korai tidő alak lehetett az eredeti, az i
labializálódását a szóvégi ő segíthette elő.
tükör – ‘a fényt szabályosan visszaverő felület’: víztükör, síktükör,
homorú tükör; ‘valaminek a mása’: hű tükre a valóságnak;
‘útmutató uralkodók számára’: Fejedelmek tüköre, királytükör;
‘nyomtatott lapnak a szöveg által elfoglalt felülete’: tükörszélesség;
‘őz farának fehér foltja’. Származékai: tükrös, tükröz, tükröző,
tükrözés, tükröződik.
Ótörök eredetű szó lehet: mai csuvas töker (‘tükör, üveg,
szemüveg’). Ez a török nyelvekben általános, ‘kerek, kerék’
jelentésű szavak (csagatáj tekir, oszmán, azeri teker) körébe
tartozik. Lásd még tükörtojás.
tükörtojás – ‘forró zsírba ütött, ép sárgájával megsütött tojás’.
A német Spiegelei tükörfordítása; a névadás alapja talán az, hogy
az épen maradt sárgája domború tükörre hasonlít.
tülekedik – ‘tömegen át furakodik, lökdösődve tör előre’.
Nyelvújítási szóalkotás a dulakodik (lásd dúl) és a tülköl (lásd tülök)
alakjainak a keveredéséből, az utóbbinak régi ‘öklel’ jelentése
alapján, amely az alapszó eredeti ‘szarv’ értelméből magyarázható.
tüll – ‘hálószerűen szőtt, átlátszó fátyolszövet’.
A német Tüll átvétele; forrása a francia tulle, amely Tulle város
nevét viseli, mivel itt készítették először ezt a kelmét.
tülök – ‘szarv’; ‘kürt’. Származéka: tülköl.
A szócsalád korábbi türk, türköl formái alapján lehet gondolni, hogy
a kürt, illetve kürtöl hangátvetéses formáiról van szó. Ennek csak
az mond ellent, hogy a ~ és a tülköl esetében a ‘szarv’, illetve
‘szarvval öklel’ jelentések évszázadokkal korábbiak a hangadással
kapcsolatosaknál, a kürtnek pedig nem ismeretes ‘szarv’ jelentése.
tündér – ‘szép és jóságos, varázshatalmú mesebeli (női) lény’;
‘bájos, szép, jóságos (fiatal) nő’; ‘‹melléknévként, régen› múlékony,
változékony’: Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted
(Berzsenyi). Származékai: tündéri, tündérség.
A tűnik ige származéka annak ‘megjelenik’ jelentése alapján,
deverbális -ér főnévképzővel (mint pl. vezér); d eleme a tűnődik,
tündöklik igékből szervetlenül vonódott ide, azok
képzőegyütteséből. Legkorábbi értelme ‘jelenés, tünemény,
kísértet’ volt; melléknévi használata ritkább és másodlagos, az
alapige ‘eltűnik’ jelentéséhez kapcsolódik.
tündöklik – ‘ragyog, csillog ‹pl. csillag›’; ‘‹szépségével,
megjelenésével› kitűnik’; ‘sikerei csúcsán áll’: tündöklés és bukás.
Származékai: tündöklés, tündöklő, tündökletes.
A tűnik ige származéka a ‘látszik, feltűnik’ jelentés alapján,
gyakorító és visszaható képzőegyüttessel (mint fuldoklik,
haldoklik). Lásd még tündér.
tűnik – ‘(fel- igekötővel) megjelenik, élénk figyelmet kelt’: feltűnt az
ajtóban, mindenkinek feltűnt izgatottsága; ‘‹ki- igekötővel›
kiemelkedik, elismerést vív ki; kiderül’; kitűnt szorgalmával, kitűnt,
hogy ráadásul okos is; ‘‹el-, le- igekötővel, vagy nélkülük, de őket
odaértve› szem elől vész’: eltűnt a karkötője; tűnik már az éjszaka;
‘‹valamilyennek› látszik, tetszik’: ez a megoldás jónak tűnik; úgy
tűnik, hogy ebben hibáztam. Származékai: tünet, tüneti, tünemény,
tünedezik, tünékeny.
Ismeretlen eredetű szócsalád. A ~ alapjelentése a ‘látszik’, illetve
‘megjelenik’, ez főleg tündér, tündöklik, tüntet, valamint tünet,
tünemény származékaiban nyilvánvaló. Mai jelentésköre főleg
igekötős formáiban kristályosodott ki: feltűnik, kitűnik, előtűnik,
eltűnik. Önálló alakja az átlagos nyelvérzék számára az el- igekötős
származék jelentésével töltődött fel; ezért hibáztatják sokan,
történeti szempontból persze alaptalanul, az úgy tűnik, hogy…
fordulatot. Lásd még tűnődik.
tűnődik – ‘gondolataiba merül, töpreng, tanakodik’. Származékai:
a achát

tűnődő, tűnődés. Gyakran réjaszerűen alkalmazzák népdalokban, táncnótákban: ihaj-

A tűnik iktelen tűn változatából alakult gyakorító és (formálisan) lárom, tyuhaj-lárom.
visszaható képzővel (mint pl. sértődik); a tárgyatlan alapige tyúk – ‘egy fajta háziszárnyas nősténye’; ‘rokon madárfajok tojója’:
‘látszik, megjelenik, sejlik’ jelentéseinek logikai alanya nem annyira fácántyúk; ‘‹tréfásan vagy durván› nő’. Származékai: tyukos,
a tűnődő ember, mint az agyában feltünedező gondolatok. Lásd tyukász.
még tündér. Ótörök eredetű szó: kun, oszmán-török, üzbég tavuk (‘tyúk’). A
tüntet – ‘tiltakozását, állásfoglalását magatartásával, jelen- vagy magyarba egy ősi, csuvasos jellegű *tivuk alak kerülhetett, mert
távollétével, távozásával nyilvánvalóvá teszi’: távollétével tüntet, ebből lehet levezetni egyfelől a ~, másfelől a nyelvjárokban élő tík,
tüntetően kivonul; ‘tiltakozó vagy rokonszenvet kinyilvánító tik alakot: tivuk  tiuk  tjuk  tyuk, tyúk, illetve tivuk  tiuk 
tömegfelvonuláson részt vesz’: tüntettek a faji megkülönböztetés tík, tik. Lásd még tyúkszem.
ellen; ‘feltűnést igyekszik kelteni’: tüntetően festi magát. tyúkszem – ‘kerek, fájdalmas bőrkeményedés a lábujjakon vagy a
A tűnik ige műveltető képzős származéka az alapszó ‘látszik’ talpon’; ‘érzékeny, fájdalmas pont ‹átvitt értelemben›’.
jelentése alapján, értelme tehát ‘láttat, láthatóvá tesz’. Lásd még Az orvosi latin oculus pullinus kifejezés pontos fordítása; a
tündöklik. megnevezés feltehetőleg alaki hasonlóságon alapul. Ugyaninnen
tűr1 – ‘elvisel ‹fájdalmat, sérelmeket›’; ‘türelemmel várakozik’: tűrj és erednek egyes más nyelvek azonos jelentésű szavai, pl. német
bízva bízzál (Madách); ‘‹káros jelenségeket› elnéz’. Származékai: Hühnerauge, francia oeil de poule. Lásd még tyúk.
tűrés, tűrhető, tűrhetetlen, türtőztet, türelem, türelmes, türelmi, tyű – ‘indulatszó csodálkozás, megütközés, bosszúság kifejezésére’:
türelmetlen, türelmetlenség. tyűha!
Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: türk, kun, csagatáj töz-, Önkéntelen hangkitörésből keletkezett.
tatár tüz- (‘elvisel’); ezek alapján feltehető egy ócsuvas *tör- vagy
*tür- alak, amely szavunknak előzménye.
tűr2 – ‘‹ruha szélét› behajtja, begöngyöli’: feltűrt ingujjal.
Származékai: türemlik, türemkedik. U, Ú
Ótörök vendégszó: ujgur, türk, csagatáj tür-, tatár, baskír tör-
ubikvista – ‘a legkülönfélébb környezetben is megélő ‹élőlény›’.
(‘hajtogat’).
Biológiai szakszó a latin ubiqui (‘akárhol’) nyomán.
türbe – ‘mohamedán sírkápolna, síremlék’.
uborka – ‘a tökkel rokon, hosszúkás zöld termésű konyhakerti
Arab szó, hozzánk az oszmán-török közvetítette.
növény’; ‘ennek (többnyire kovászolva, ecetesen vagy savanyítva
türkiz – ‘zöldeskék színű féldrágakő’.
fogyasztott) termése’.
A német Türkis átvétele; forrása a francia turquoise, a turquois
Szláv eredetű szó: szerb-horvát ugorka, szlovén ugorek, szlovák
(‘török’) nőnemű alakja, amely a törökök saját türk nevéből ered.
uhorka (‘uborka’). A nyelvünkben is eredetibb ugorka g–k  b–k
Lásd még turkológia.
elhasonulással vette fel a ma általános ~ alakot. Lásd még
tüske – ‘tövis’.
uborkafa, uborkaszezon.
A tövis régi tüs változatának kicsinyítő -ke képzős származéka.
uborkafa – ‘érdemtelenül szerzett vagyon vagy magasabb beosztás’:
tüstént – ‘azonnal’. Származéka: tüsténkedik.
felmászott az uborkafára, lepottyant az uborkafáról.
Talán a tő szóból lett, annak ‘kezdet’ jelentése alapján,
Csak a fenti és erősen hasonló kifejezésekben élő, gunyorosan
módhatározói ragok halmozásával: -st (mint most, megest) és -ént
abszurd szóösszetétel, az uborka ugyanis lágy szárú kúszónövény.
(mint megint, szerint). A ‘kezdetül’  ‘már az elején’  ‘rögtön’
Az ~ részint a szerencsével vagy törtetéssel szerzett pozíció iránti
jelentésfejlődés hihető.
megvetés kifejezője, részint az ilyen helyzet ingatagságára céloz.
tüsző – ‘övre erősített erszény; széles (erszényes) öv’: Köti kardját
uborkaszezon – ‘eseménytelen időszak a közéletben ‹a sajtó
tüszőjére (Arany); ‘tasakszerű gennyes képlet nyálkahártyán’:
szemszögéből›’.
tüszős mandulagyulladás.
Az uborka és a szezon (‘időszak’) összetétele; régi keletű, humoros
Feltehetőleg egy ősibb tyüsző depalatalizált formája, amit gyüsző
utalás arra, hogy a parlamenti ülésszünet ideje egybeesik az
alakváltozatai is sejtetnek. Az egész Kelet-Európában elterjedt
uborka s általában a savanyúságok télire való eltevésének idejével.
kesze, kesza-féle szó (pl. oszmán kese, szerb-horvát kesa, román
Valójában a német Sauergurkenzeit (‘savanyúuborka-időszak’)
chiesa) a perzsán és arámin át az asszír kiszú (‘erszény’) szóig
mintájára született, keveredve az ugyanilyen értelmű francia
vezethető vissza. A magyar olyan nyelvből, illetve nyelvjárásból
saison morte által ihletett holtszezon kifejezéssel.
vehette át a szót, amelyben a ke-, kje szókezdet cs és ty közötti
uccu – ‘gyerünk, rajta!’.
hangként élt (ilyen a szerb-horvátban a ć-vel jelölt hang).
Biztatást kifejező indulatszó; eredetileg (vadász)kutyák uszítására
tüsszent – ‘az orr nyálkahártyájának ingerlésére hirtelen, csattanó
volt használatos. Régebben általános uszu, huszu formái alapján
hangú kilégzést végez’. Származékai: tüsszög, tüszköl.
feltehető, hogy a szó nem más, mint az unszol, uszít igék forrása;
Hangutánzó szócsalád, a prüszköl közeli rokonsága.
az ~ alak affrikálódással jött létre.
tütü – ‘merev, fodros tüllből készült rövid balettszoknya’.
udvar – ‘az épülethez tartozó telek beépítetlen és mezőgazdaságilag
A francia tutu kiejtés szerinti átvétele; ez játékos szóalkotás.
megműveletlen része’; ‘uralkodó székhelye, palotája és személyi,
tűz1 – ‘tűvel rögzít’: kokárdát tűzött a hajtókára; ‘látható díszítő
hivatali környezete’; ‘‹régebben› nemesi kúria’: udvarház; ‘kerek
öltésekkel szeg’: tűzött paplan; ‘vékony tárgyat beszúrva rögzít’:
tünemény fényforrás körül’: fényudvar, holdudvar. Származékai:
zászlót tűzött a sáncra, virágot tűzött a hajába; ‘kijelöl’: új célt
udvari, udvaros, udvarias, udvariasság, udvariatlan,
tűztünk magunk elé; ‘beiktat’: műsorra tűz; ‘égetően süt’: tűzött a
udvariatlanság, udvarol, udvarlás, udvarló, udvaronc.
nap. Származékai: tűzdel, tűzdelés, tűzöget, tűzköd.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák dvor (‘udvar’). A
Az elavult töv(ik) (‘szúr’) ige gyakorító -z képzős származéka (mint
szóeleji mássalhangzó-torlódást az u- előzékhang oldotta fel, a
hordoz, vonz); lásd még tű, tüzetes.
tőmagánhangzó nyíltabbá vált; más elképzelésről lásd udvarnok.
tűz2 – ‘égés mint hő- és fénytünemény’; ‘égő anyag’: tüzet kér;
Lásd még nádor.
‘tűzeset, tűzvész’: tűz van!; ‘tüzelés lőfegyverrel’: tüzet szüntess;
udvarnok – ‘az uralkodó udvarában szerényebb tisztséget viselő
‘ragyogás ‹drágakőben›’: mély tüzű gyémánt; ‘lelkesedés,
személy’; ‘‹az Árpád-korban› a királyi udvarnak kézműves
szenvedély’: tűzbe jöttünk. Származékai: tüzes, tüzesít, tüzesül,
munkával vagy terménnyel adózó szolgarendű személy’.
tüzel, tüzelés, tüzelő.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, cseh dvornik (‘főudvarmester,
Ősi örökség az ugor korból: vogul teüt, osztják toget; a szóvégi t 
udvarbíró, jószágigazgató’). A magyar szóban a szóeleji
z megfelelést példázza a ház, kéz.
mássalhangzó-torlódást az u- előzékhang oldotta fel, a
tüzetes – ‘beható, alapos, részletes’.
tőmagánhangzó nyíltabbá vált (akárcsak az udvar esetében), a
Nyelvújítási szóalkotás a tűz1 igéből, elvont ‘kitűz’ értelme alapján,
tisztséget jelző képzőszerű -nik pedig -nok formát öltött (lásd még
a kívánatos, tekintetes és hasonló szavak mintájára. Kezdeti
tárnok). Mivel a régi szláv adatokban udvornik forma is létezik mint
jelentése ‘célul kitűzött’ volt, de hamarosan mai értelmében
a prepozíciós u dvor(u), vagyis ‘az udvarnál’ kifejezés képzett
állandósult.
formája, elképzelhető, hogy nyelvünkbe is ilyen alak került. Ez
tweed – [tvíd] ‘mintás, kártolt vastag gyapjúszövet’.
esetben a magyar szó elején nem kell ejtéskönnyítő u belépését
Az észak-angliai Tweed folyó nevéről, amelynek völgyében először
feltételeznünk, sőt az is lehet, hogy ez a szóalak ihlette az udvar
gyártották.
magyar formáját analógiás módon. A szónak az Árpád-kori
twist – [tviszt] ‘divatos, gyors és lüktető ütemű tánc az 1960-as
jelentése magyar fejlemény; a fenti első, a szláv eredetikhez
évekből’.
közelebb álló jelentést a nyelvújítók tulajdonították az ~nak, részint
Angol szó, tkp. ‘csavarás’, a tánc vonagló, a felsőtestet ide-oda
az udvaronc, részint a -nok képzőjű udvari tisztségek (asztalnok,
csavaró mozdulatai alapján.
pohárnok, tárnok) analógiájára.
ufológia – ‘az UFO-nak nevezett tárgyak kutatásával foglalkozó új
keletű tudomány’.
Ty Az UFO betűszóból, amely az angol Unidentified Flying Objects
(‘azonosítatlan repülő tárgyak’) kifejezés kezdőbetűiből áll, a görög
tyuhaj – ‘szilaj jókedvet kifejező indulatszó’. logosz (‘vélemény, tanulmány’) szóból eredő -lógia utótaggal. Lásd
Önkéntelen hangkitörésből keletkezett; a csuhaj alakváltozata. még identifikál, objektum.
- 374 - oldal
a achát
ugar – ‘műveletlenül meghagyott vagy szántott állapotban
pihentetett föld’; ‘elvadult föld mint a tespedés, műveletlenség
jelképe’: A magyar Ugaron (Ady versének címe).
Szláv eredetű szó: bolgár, szerb-horvát ugar, szlovák uhor (‘ugar,
parlag’). Ezek a szavak a szláv ugoreti (‘leég’) igével
kapcsolatosak, eredetileg tehát az égetéssel nyert vagy égetés
útján trágyázott (szántó)földet jelentették.
ugat – ‘‹kutya› éles, jellegzetes hangját hallatja’. Származékai:
ugatás, ugatós.
Hangutánzó szó.
ugor – ‘a magyarokat, manysikat és hantikat (avagy vogulokat és
osztjákokat) magába foglaló finnugor népcsoporttal kapcsolatos’.
Nemzetközi szó, amely az orosz ugri (‘ugorok’) révén terjedt el, s
lett idővel nyelvészeti szakszó is. Forrása az ogur elem az ótörök
onogur (tkp. ‘tíz ogur’) szóból; ez egy bolgár-török nép neve volt,
amely nép egy ideig fennhatósága alatt tartotta a manysik, hantik
és az ősmagyarok Urál-vidéki őshazáját. A magyarok idegen
megnevezései, a szláv venger, latin Hungarus, német Ungar és
hasonlók mind az onogur–ongur névre vezethetők vissza.
ugrabugrál – ‘ugrál’. Kapcsolt szavak: ugrabugra, ugribugri.
Az ~ ún. osztódásos ikerszó az ugrál igealakból (lásd ugrik); az
ugrabugra ebből való elvonás, az ugribugri pedig játékos
melléknévi képződmény.
ugrik – ‘lábaival elrugaszkodva a levegőbe vagy mélységbe veti
magát’; ‘‹tárgy› rugalmasan felpattan’: az elütött labda hármat
ugrott; ‘‹lépést, fázist› kihagy’: itt ugorhatunk egyet; ‘‹szlengben›
odalesz, elvész’: ittas vezetésen érték, ugrott a jogsija.
Származékai: ugrál, ugrándozik, ugrat, ugratás, ugraszt.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
úgy – ‘olyan módon’; ‘olyan állapotban’: úgy maradt, ahogy volt;
‘olyan minőségben’: nem úgy mondom mint apád; ‘annyira’: úgy,
de úgy elfáradtam!; ‘akkor, tehát’: ha nem kell, úgy otthagyhatod;
‘körülbelül’: úgy öt felé érkeztünk. Származéka: ugyan.
Az az mutató névmás zártabb (o, u) tőhangzójából alakult; -gy
elemének eredetéről lásd így. Az ugyan módhatározói -n raggal
bővült ki, s eredetileg módhatározóként is értődött: Szeretsz,
rózsaszálam? Én ugyan (= úgy, annyira) szeretlek (Petőfi). Lásd
még ugyan-, ugye.
ugyan- – ‘‹összetett névmások nyomósító előtagjaként›
hasonlóképpen, szintén’: ugyanaz, ugyanő, ugyanúgy, ugyanott,
ugyanakkor ugyanannyi stb.
Az ~ eredetéről lásd úgy.
ugye – ‘nemde’.
Az úgy és az -e kérdőszócska együttese, eredetileg helyeslést kérő
mondatszó volt: Úgy (van)-e?
uhu – ‘nagy fülesbagoly’.
Hangutánzó eredetű szó, a huhog tájnyelvi uhog alakváltozatából.
új – ‘nemrég született, keletkezett, készült ‹lény, dolog, jelenség›’;
‘jelen állapotába nemrég került’: új kolléga; ‘az eddigit felváltó’: új
korszak; ‘az eddigihez többletként járuló’: új örömöknek néz elébe.
Származékai: újság, újonnan, újabban, újul, újít, újítás, újólag,
újdonat (új), újság, újságol, újráz, (meg)újhodik.
Ősi örökség a finnugor korból: cseremisz uu, mordvin od, észt uue
(‘új’). Lásd még újfent, vadonatúj.
újfent – ‘ismét’.
Az új melléknévvel alkotott összetétel; -fent elemének mibenléte
bizonytalan. Talán a fenn határozószó fent alakváltozata, és
nyomatékosító szerepet tölt be, akárcsak az ott a holott esetében.
ujj1 – ‘a kéz vagy láb öt-öt mozgékony nyúlványának egyike’.
Származékai: ujjnyi, ujjacska.
Ősi örökség az uráli korból: vogul tul, osztják tui, szamojéd taje(da)
(‘ujj, karikagyűrű’). A fenti alakokból bonyolult, de biztos
levezetéssel jutunk el ősibb uj szavunkig, amely magánhangzó-közi
helyzetben lett ~: ujam  ujjam  ujj.
ujj2 – ‘ruhának, kabátnak a kart fedő csőszerű része’: rövid ujjú ing.
Származékai: ujjas, ujjatlan.
Vitatott eredetű szó. Valószínűleg ősi uráli örökség: osztják tiit,
zürjén szoi, cseremisz soks, lapp suajj, szamojéd tijja (‘kar,
ruhaujj’). Az uráli alapforma *szoja lehetett, ebből vezethető le a
korábbi magyar uj alak, amely magánhangzó-közi helyzetben lett
~: ujak  ujjak  ujj. Kevésbé valószínű, hogy az ~ azonos lenne
az ujj1 szóval a kézujj és a ruhaujj némi alaki hasonlósága alapján.
ujjong – ‘hangos kiáltozással fejezi ki örömét’; ‘féktelenül örvend’.
Származéka: ujjongás.
Az örömet, jókedvet kifejező uj(j), ujjé indulatszóból ered; az -ng
igeképző gyakorító szerepű, mint lázong, szállong.
ukáz – ‘cári rendelet’; ‘önkényeskedő parancs, utasítás’.
Orosz szó, az ukazatj (‘megparancsol’) igéből.
ukrán – ‘a zömében Ukrajnában élő keleti szláv nép tagja’;
‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’.
Az ~ forma elvonás az országnév régi, latinos Ukránia formájából
(mint pl. Albánia  albán). Az orosz, ukrán Ukrajina jelentése ‘határ
menti’, a kraj (‘szél, határ’) főnév elöljárós u kraji (‘a határnál’)
formájából ered.
ulánus – ‘lándzsával felfegyverzett könnyűlovassági katona’.
- 375 - oldal
A német Ulan átvétele a szóvég latinosításával; a lengyel ulan
nyomán terjedt el, forrása az oszmán-török ogˇ lan [olan], tkp. ‘ifjú
ember’, amely szó végső fokon tatár eredetű.
uléma – ‘mohamedán egyházi jogtudós’.
Arab szó, az alim (‘tudós’) többes számú alakja.
ulti – ‘háromszemélyes kártyajáték, melyben az utolsó ütést az
aduszín legkisebb lapjával kell elvinni’.
Az ultimó becéző jellegű csonkulása.
ultimátum – ‘fenyegetéssel kísért utolsó figyelmeztetés’; ‘erélyes
diplomáciai jegyzék, amely egy követelés határidőn belüli
teljesítésére szólít fel, ennek megtagadása esetére súlyos
következményeket, pl. hadüzenetet helyezve kilátásba’.
Újkori latin szó, az ultimus (‘utolsó’) származéka; ez felsőfoka egy
önállóan nem használt ősi *uls, ultis (‘távoli, túlnan fekvő’) szónak.
Lásd még ultimó, ultra-.
ultimó – ‘‹régen› a hónap utolsó napja mint (fizetési) határnap’;
‘‹felsorolásban› végül, utoljára’; ‘utolsó ütés meghatározott
feltételekkel több kártyajátékban (‹tarokk, ulti)’.
Az olasz ultimo (‘utolsó’) átvétele német közvetítéssel, a latin
ultimus (‘utolsó’) nyomán; fenti harmadik jelentése a pagát ultimó
(lásd pagát) kártyás kifejezésből önállósult. Lásd még ulti,
ultimátum.
ultra – ‘párt, mozgalom szélsőséges irányzatának híve’.
A latin ultra- (‘túl’) megfelelője, olyan kifejezésekből önállósult,
mint ultranacionalista, ultrajobboldali, ultrabalos; lásd ultra-.
ultra- – ‹idegen összetételek előtagjaként› ‘mértéktelenül,
szélsőségesen’: ultramodern, ultranacionalista, ultrakolonialista;
‘valamin túli’: ultraviolett, ultraszonikus; ‘igen nagy mértékben,
felfokozottan’: ultrarövidhullám, ultracentrifúga, ultraszenzitív.
A latin ultra- (‘valamin túl’) megfelelője; ez középfokú határozói
alakja egy önállóan nem használt ősi *uls, ultis (‘távoli, túlnan
fekvő’) szónak. Lásd még ultimátum, ultramarin, ultramontán.
ultramarin – ‘a tenger színénél mélyebb kék’.
Nemzetközi szó a spanyol ultramarino (‘tengerentúli’) nyomán, a
latin ultra- (‘túl’) és marinus (‘tengeri’) elemekből, mely utóbbi a
mare, maris (‘tenger’) szóból való. Az ultra- elem vagy a tenger
színénél mélyebb árnyalatra utal, vagy arra, hogy az ilyen színű
festék alapanyagát a tengeren túlról szállították, lásd lazúr.
ultramontán – ‘pápapárti, a pápaság hatalmát és az adott ország
katolikus egyházának az ügyeibe való beleszólását támogató’.
Nemzetközi szó a francia ultramontain nyomán, a latin ultra- (‘túl’)
és mons, montis (‘hegy’) elemekből, tehát ‘hegyeken túli’.
Franciaországban, ahol ez a szó a 19. században született, az
Alpokon túli Itáliára utalt, s benne Rómára, a pápaság székhelyére.
Lásd még ultra, ultra-, ultramarin.
umlaut – ‘a tőbeli magánhangzó megváltozása a németben és más
germán nyelvekben a toldalékban megjelenő e miatt (a  ä, o  ö,
 u  ü), pl. német Buch–Bücher (‘könyv’), svéd fot–fötter (‘láb’).
Német nyelvtudományi szakszó az um (‘át’) és Laut (‘hang’)
elemekből.
un – ‘túl megszokottnak, érdektelennek, nehezen elviselhetőnek
érez, tart’. Származékai: untat, untalan, untig, unalom, unalmas,
unatkozik.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még undok, undorodik.
unanimitás – ‘teljes egyetértés, egyhangúság ‹szavazásban,
döntésben›’.
Latin szó (unanimitas) az unus (‘egy’) és animus (‘lélek, nézet,
akarat’) elemek alapján. Lásd még uniformis, unikális, unikornis,
unió, unisono, uniszex, unitárius, unitus, univerzum.
unberufen – ‘hogy el ne kiabáljam’.
Német szó, a tagadó értelmű un- előtagból és a berufen ige azonos
alakú befejezett melléknévi igenevéből. Az ige jelentése kb. ‘falra
festi az ördögöt’, az ~ tehát így értendő: ‘kimondatlan marad’,
nehogy a (nemkívánatos) dolog megtörténjék. A bizalmas nyelv
avuló eleme.
uncia – ‘tizenkettedrész ‹fontból, lábból›’;’súlymérték (28,3 g)’;
‘hosszmérték, egy hüvelyk, ill. coll’. – unciális: ‘görög és latin
nagybetűs írás a 4-8. században’.
Latin szó, eredete bizonytalan, talán a görög onkosz (‘tömeg, súly’)
átvétele. Az unciális a betűmagasságra (egy hüvelyk) utal.
underground – [andergraund] ‘földalatti vasút’; ‘az újbaloldal
mozgalma a fennálló (tőkés) viszonyokkal szembenálló életforma
és egy ellenkultúra megteremtésére’: underground színház.
Angol szó az under (‘alatt’) és ground (‘föld, talaj’) elemekből.
undok – ‘undorító, utálatos’. Származéka: undokság.
Az ~ spontán elvonás egy korábbi és kiveszett undokol (‘undoknak
tart’) igéből, amely az un származéka gyakorító képzőegyüttessel,
mint pl. bujdokol, esdekel. Lásd még undorodik.
undorodik – ‘visszataszítónak érez ‹látványt, ízt, szagot, személyt›’.
Származékok és kapcsolt szavak: undorodás, undor, undorít,
undorító.
Az un származéka; valószínűleg az undokol (lásd undok) igéből
elvont und- relatív tőhöz járul itt egy visszaható képzőegyüttes,
olyan, amilyen pl. a háborodikban szerepel.
uniformis – ‘egyenruha’. – uniformizál: ‘egységesít, egyöntetűvé
a achát
tesz’; ‘megszünteti a különbségeket, egyedi vonásokat’.
Az ~ latin szó, tkp. ‘egyforma’ az unus (‘egy’) és forma (‘forma’)
elemekből; az uniformizál a francia uniformiser átvétele. Lásd még
unanimitás, unikális, unikornis, unió, unisono, uniszex, unitárius,
unitus, univerzum.
unikális – ‘egyedi, egyetlen (példányban lévő)’. – unikum: ‘ritkaság,
különlegesség’; ‘párját ritkító jelenség’; ‘egyedülálló, egyetlen
dolog’.
A latin unicus (‘egyetlen, egyedüli, kiváló’) származékai az unus
(‘egy’) nyomán. Lásd még unanimitás, uniformis, unikornis, unió,
unisono, uniszex, unitárius, unitus, univerzum.
unikornis – ‘mondabeli egyszarvú állat’.
Latin szó (unicornis) az unus (‘egy’) és cornu (‘szarv’) elemekből.
Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unió, unisono, uniszex,
unitárius, unitus, univerzum.
unió – ‘szövetség, egyesülés’: Magyarország és Erdély uniója;
‘államszövetség’. – unionista: ‘az egyesülés híve’.
Nemzetközi szócsalád a latin unio, unionis (‘egység; magában álló
nagy gyöngy’) nyomán, az unus (‘egy’) számnévből. Lásd még
unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unisono, uniszex,
unitárius, unitus, univerzum.
unisono – [uniszónó] ‘egyszólamúan ‹adandó elő›’; ‘egyhangúlag,
egybehangzóan’.
Olasz szó, tagjainak latin előzményei unus (‘egy’) és sonus (‘hang’).
Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unió, uniszex,
unitárius, unitus, univerzum.
uniszex – ‘férfiak és nők által egyaránt viselhető ‹divatruházati
cikk›’.
Angol szó a latin unus (‘egy’) és az angol sex (‘nem’) elemekből.
Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unió, unisono,
unitárius, unitus, univerzum.
unitárius – ‘szentháromságtagadó, csak egyszemélyű Istent hirdető
protestáns felekezet’.
Latin szó, az unitas (‘egység’) továbbképzett alakja az unus (‘egy’)
számnévből. Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unikornis,
unió, unisono, uniszex, unitus, univerzum.
unitus – ‘egyesült, görög katolikus (egyház, személy)’.
A görögkeleti egyháznak a pápa fennhatósága alá visszatért,
„újraegyesült” részére utal a késő latin unire, unitum (‘egyesül’)
származékaként, az unus (‘egy’) számnévből. Lásd még
unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unió, unisono, uniszex,
unitárius, univerzum.
univerzum – ‘mindenség, világegyetem’. – univerzális: ‘egyetemes,
mindent átfogó’; ‘sokféle munkára alkalmas’: univerzális
konyharobot. – univerzáliák: ‘a legáltalánosabb fogalmak ‹a
filozófiában›’. – univerzitás: ‘‹régen› egyetem’.
Nemzetközi szócsalád a latin universus (‘együttes, egész, összes’)
nyomán; tkp. ‘egybe, egyfelé fordított’ az unus (‘egy’) és versus
(‘fordult’) elemek alapján, utóbbi a vertere, versum (‘fordít’) igéből.
Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unió, unisono,
uniszex, unitárius, unitus.
unka – ‘mély hangú kisebb béka’.
A német Unke átvétele; a szóvég hangrendi kiegyenlítődéssel
alakult ki.
unoka – ‘gyermekünk gyermeke’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát unuk(a), szlovén vnuk(a) (‘fiú-,
illetve lányunoka’). A magyarba bizonyára nőnemű unuka forma
került, de elképzelhető a hímnemű unuk átvétele is megszilárdult
birtokos személyjellel vagy -a kicsinyítő képzővel (mint pl. apa).
Lehetséges továbbá, hogy vnuk(a) alak került a nyelvünkbe, majd a
szókezdő v vokalizálódott, mint az oláh, olasz esetében. Lásd még
unoka-.
unoka- ‘‹összetett rokonságnevek előtagjaként› oldalági’:
unokatestvér, unokabáty, unokanővér; unokaöcs, unokahúg.
Nyelvújítási eredetű összetételtípus az unoka szó
felhasználásával,az unokatestvérek ugyanis abban közösek, hogy
mind egy bizonyos nagyszülőpár unokái. Ez a rendszer sajnos
felemás, mert az unokahúg, unokaöcs egyaránt jelenthet ifjabb
unokatestvért, tehát azonos nemzedékbe tartozót (angolul cousin),
valamint testvérünk lányát, illetve fiát, azaz egy nemzedékkel
lejjebb állót (angolul niece, illetve nephew).
unszol – ‘kérlel, rábeszéléssel nógat, biztat’. Származéka: unszolás.
Valószínűleg az uszít igével azonos eredetű; inetimologikus n eleme
olyan, mint pl. a kacsint–kancsal szópárban vagy a bogrács
tájnyelvi bográncs változatában.
untermann – ‘artistacsoport tagja, aki az egész embergúlát legalul
tartja’.
Német szó az unter (‘alul’) és Mann (‘férfi’) elemekből.
úr – ‘a hatalom birtokosa’: urak és szolgák; ‘férfi udvarias
megszólítása, címzése’: Molnár úr, uram!; ‘valamit kézben tartó,
irányító’: ura a helyzetnek, úrrá lett a nehézségeken; ‘férj’: az én
drága uram; ‘‹nagybetűvel› Isten, Krisztus, Jahve’: az Úr kegyelme,
Krisztus úr, az Úr népe. Származékai: úri, úrias, uras, uraság,
uraskodik, ural, uralkodik, uralkodás, uralkodó, uralom, uralmi,
uradalom, uradalmi, uraz, urizál.
- 376 - oldal
Bizonytalan eredetű szó. Talán finnugor örökségünk része: finn
uros, urhoon (‘férfi, hős’), lapp varesz (‘hím állat’). Mivel az
egyeztetés csak távoli rokon nyelveket érint, a megfelelés nem
teljesen meggyőző. Lásd még ország, úrbér.
urán – ‘a legnagyobb atomsúlyú természetes elem, radioaktív fém’.
Latinos formában uranium, nevét az Uránusz bolygóról kapta,
végső soron Uranoszról, az égbolt görög istenségéről.
urbánus – ‘városi, városias’; ‘a városi, polgári kultúrát és irodalmat
képviselő (alkotó) ‹Magyarországon, a „népies” írókkal
szembeállítva›’. – urbanisztika: ‘településtudomány, a
várostervezés és -rendezés elmélete és gyakorlata’, – urbanizáció:
‘városiasodás’; ‘a lakosság nagy tömegeinek a városokba
telepedése’.
Nemzetközi szócsalád a latin urbanus (‘városi’) nyomán, az urbs,
urbis (‘város’) szóból.
urbárium – ‘a jobbágy kötelező szolgáltatásai’; ‘az ezeket megszabó
oklevél’; ‘úrbéri földek telekkönyvi nyilvántartása’.
Középkori latin szó, tkp. ‘birtoknyilvántartás’, az ófelnémet urberan
(‘felhoz bányából, kitermel’) igéből; fenti első jelentése a
magyarországi latinságban alakult ki, talán az úr szó beleértésével.
úrbér – ‘a jobbágyi szolgáltatások összessége’.
Nyelvújítási szóalkotás az úr és bér elemekből a régebbi urbárium
(‘a jobbágy kötelező szolgáltatásai’; ‘úrbéri földek telekkönyvi
nyilvántartása’) magyarítására. Ez középkori latin szó, voltaképpeni
jelentése ‘birtoknyilvántartás’, az ófelnémet urberan (‘felhoz
bányából, kitermel’) igéből. A jobbágyi terhekkel kapcsolatos
jelentésköre a magyarországi latinságban alakult ki, éppen az úr
szó beleértése folytán.
urémia – ‘húgyvérűség, a szervezet mérgezettsége veseelégtelenség
miatt’. – uréter: ‘húgycső’. – urológia: ‘a vesével és a
húgyszervekkel foglalkozó orvostudományi ág’; ‘ilyen osztály
kórházban, szakrendelőben’. – urológus: ‘az urológia szakembere’.
Orvostudományi szakszócsalád a görög ureó (‘vizel’) és uréthra
(‘húgycső’) nyomán, valamint a haima (‘vér’) és logosz (‘vélemény,
tanulmány’) elemekből. Lásd még hematológia.
urna – ‘halott hamvait tartalmazó vázaszerű edény’; ‘szavazatgyűjtő
láda’: az urnákhoz járul az ország.
Latin szó, eredetileg ‘vizes korsó’, majd ‘hamvveder’; fenti második
jelentésének az az alapja, hogy sorshúzásra, szavazócédulák vagy
-golyók tartására régóta szokásos vázaszerű edényt használni.
uszály – ‘ruhának, szoknyának, palástnak hosszan a földön elnyúló
hátsó része’; ‘üstökös csóvája’; ‘vontatott teherszállító vízi jármű’;
‘valakit elvtelenül követők, kiszolgálók csoportja’: a főnök uszálya.
Nyelvújítási alkotás, az úszó alj (‘női ruhauszály’) összevonása; az
eredeti kifejezésben az úszik ige ‘lebeg’ jelentésében értendő.
úszik – ‘célszerű mozdulatokkal a víz felszínén vagy a víz alatt halad
‹ember, állat, szerkezet›’; ‘csekélyebb fajsúlya révén víz vagy
folyadék tetején lebeg’; ‘‹átvitt értelemben› valami körülveszi,
valamiben bővelkedik’: úszik a boldogságban, úszik az adósságban.
Származékai: úszás, úszó, úsztat, úszkál, uszony, uszadék, uszoda.
A szócsalád ú- alapszava gyakorító -sz képzőt visel, mint a játszik,
metsz. Az alapszó ősi örökség az uráli korból: vogul, votják uj-,
zürjén üj-, mordvin ujemsz, észt ujuma (‘úszik’). Lásd még uszkár.
uszít – ‘támadásra biztat ‹főleg vadászkutyát›’; ‘izgat, lázít
‹társadalmi, nemzeti, faji, vallási csoport ellen›’. Származékai:
uszító, uszítás.
Alighanem egy vadászkutyák biztatására használt uszu, huszu,
ucu, uccu kiáltásból ered (lásd még uccu); korábban gyakori volt a
huszít alak is. Lásd még unszol.
uszkár – ‘hosszú és selymes szőrű, különlegesen nyírt kutyafajta,
pudli’.
Nyelvújítási szóalkotás az úszkál igéből (lásd úszik), mivel ez a fajta
jól úszik, s eredetileg vízi vadászatra tenyésztették ki.
usztasa – ‘horvát jobboldali nacionalista fegyveres alakulat tagja’.
Horvát szó, a.m. ‘felkelés’, elsőként tehát a szervezet neve volt.
út – ‘szárazföldi közlekedésre kiépített sáv’: hodu utu (azaz ‘hadiút’ a
Tihanyi Alapítólevélben); ‘az a pálya, vonal, amelyen mozgó test
halad’: a lövedék útja; ‘menés, járás, utazás’: néhány órányi út;
‘folyamat, lefolyás’: a történelem útja; ‘cselekvés irányvonala’: az
erény útján halad; ‘tervszerű eljárás, módszer’: törvényes úton.
Származékai: úti, úttalan, utas, utazik, utazó, utazás.
Ősi örökség az uráli korból: vogul aht (‘csatorna’), osztják úgot
(‘földszoros’), szamojéd udo (‘út’), vuette (‘nyom’). Lásd még utal,
után, utasít, utó, utó-, utód, utol, utoljára, utolsó, útonálló, útszéli,
úttörő.
utal – ‘hivatkozik, felhívja a figyelmet ‹valamire›’; ‘függővé tesz’: rá
vagyunk utalva a segítségére; ‘írásos rendelkezéssel valahová
irányít’: kórházba utalták, a pénzt a fiának utaltatta. Származékai:
utaló, utalás, utalvány, utalványoz.
Az út származéka denominális -l képzővel, mint pl. földel; mai
jelentésköre elsősorban az alapszó ‘valamire vezető út, mód’
jelentéséhez kapcsolódik.
utál – ‘undorodik ‹valakitől, valamitől›’; ‘erős ellenszenvet érez
iránta’. Származékai: utálat, utálatos, utálatosság, utálkozik.
Bizonytalan eredetű szó. Valószínűleg gyakorító -ál képzőt visel; ut-
a achát

alapszava talán ugorkori örökség: vogul ajt-, osztják áget- (‘okád’). Első jelentésében a német Bahnbrecher tükörfordítása (Bahn tkp.
Az egyeztetés hangtani és jelentéstani nehézségekkel jár. ‘pálya’), az utolsóban körülbelüli fordítás a nemzetközi pionír szó
után – ‘valamely helynél távolabb, valamely időpontnál később’; nyomán, amely a francia pionnierből terjedt el, s a késő latin pedo,
‘mozgó tárgyat, személyt követve’: a többiek után ballag; pedonis (‘gyalogos, utász’) révén a pes, pedis (‘láb’) szóra
‘valaminek elmúltával’: heg maradt a seb után; ‘valamihez, vezethető vissza.
valakihez igazodva’: hallás után, Petőfi után szabadon; ‘végett’: uvuláris – ‘a nyelvcsappal képzett ‹beszédhang›’: uvuláris r (= a
pénz után jár. Származékai: utáni, utánoz, utánzó, utánzás, franciák jellegzetes “raccsoló” r hangja).
utánzat. Hangtani szakszó a latin uvula (‘nyelvcsap’) nyomán, amely az uva
Névutó, az út birtokos személyjeles alakja locativusi -n raggal, az (‘szőlőfürt’) kicsinyítő képzős alakja.
útján szerkezeti megfelelője: ‘a szekér útján megy’  ‘a szekér úzus – ‘használat, szokás, szokásjog’.
után halad’; az időhatározói s további jelentések másodlagosak. Latin szó (usus) az uti, usus (‘használ’) igéből. Lásd még utilitárius,
utasít – ‘paranccsal, rendelettel felszólít’; ‘utal, irányít’: ügyemben uzsora.
az osztályvezetőhöz utasítottak; ‘‹el- igekötővel› megtagad uzsonna – ‘könnyű délutáni étkezés’. Származéka: uzsonnázik.
‹kérést›, elküld ‹kérelmezőt›’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát užina (‘uzsonna’), szlovén južina
Az út főnév származéka denominális -s és -ít képzőegyüttessel, a (‘ebéd’), lengyel juzyna (‘uzsonna’). Ezek a jug (‘dél’) juzs-
tudósít, világosít mintájára. Tájszóból a nyelvújítók emelték tőváltozatából származnak, tehát eredetileg déli étkezést, ebédet
köznyelvi szintre, elsőként ‘eligazít’ jelentéssel. jelentettek; ‘uzsonna’ jelentésük másodlagos, ahogy a szlovén
utca – ‘általában házak közt haladó útvonal településen’. mala južina (‘uzsonna’, tkp. ‘kis ebéd’) kifejezés szemlélteti. A
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén ulica. Ebből a két nyílt magyar szó talán a horvátból ered, az ~ forma a hangrendi
szótagos tendencia jegyében ulca lett (lásd pl. málna), majd az l kiegyenlítődés, valamint a n magánhangzó-közi kettőződése révén
kiesése után úca; a népetimológia formált utcát belőle, mert a jött létre.
nyelvérzék az út kicsinyített származékát sejtette benne. uzsora – ‘(aránytalanul és jogtalanul magas) kamat’. Származékai:
utilitárius – ‘haszonelvű, mindent a hasznosság szempontjából uzsorás, (ki)uzsoráz.
elbíráló’. – utilitariánizmus: ‘angol társadalometikai tan, amely a A latin usura (‘a kölcsöntőke élvezete, haszna, kamat’) átvétele;
tett erkölcsi értékét azon méri, mennyiben hasznos a közjóra tkp. ‘használat’ az uti, usus (‘használ’) igéből. Magyar alakját a latin
nézve’. sz  magyar zs hangmegfelelés alakította (mint petrezselyem,
Nemzetközi szók a latin utilitas (‘haszon, hasznosság’) nyomán, az muzsika). Lásd még abúzus, utilitárius, úzus.
utilis (‘hasznos, használható’) révén az uti, usus (‘használ’) igéből.
Lásd még úzus.
utó- – ‘‹összetételek előtagjaként› utólag megjelenő; utolsóként álló’;
pótló, kiegészítő’: utóhatás, utóíz, utórezgés; utószó, utótag, Ü, Ű
utóvéd; utójáték, utókúra.
übercíher – ‘felöltő’.
A fenti összetételek nyelvújítási alkotások, általában a német Nach-
A német Überzieher átvétele az überziehen (‘felölt, felülre húz’)
előtagú összetételének mintájára születtek. Az ~ voltaképp elvonás
igéből: über (‘felül’) és ziehen (‘húz’). Avuló szó.
az utólagból; lásd utó.
übermensch – ‘felsőbbrendű ember, aki az erősebb jogán, önmaga
utó – ‘valaminek a vége’: nyárutó; ‘maradék’: a búza utója.
megvalósítása érdekében erkölcsi gátlás nélkül tör uralomra’.
Származékai: utószor, utólag, utólagos.
Német szó (Übermensch) az über (‘felül, felső’) és Mensch
Az út főnév származéka azzal az az -ó képzővel, amely a -só (-ső)
(‘ember’) elemekből, Nietzsche német író és filozófus elméletében.
képzőben is megvan; eleinte melléknév volt ‘útján, nyomán lévő’
űberol – ‘felülüt ‹kártyában›’; ‘lepipál, túllicitál’.
 ‘utolsó’ jelentéssel. Kevésbé hihető feltevés, hogy az utol
Kártyás szakszó a német über (‘felül’) elöljárószóból.
határozószó rövidült alakja. Főnévi jelentése, főleg mint valaminek
ücsörög – ‘tétlenül üldögél’.
az utója, a nyelvújítás korától él, amikor a már elavult és elfeledett
Játékos képzés az ül igéből, az ácsorog mintájára, ama téves
szót gyakorlatilag újra megalkották, elvonva az utóbb szóból. Lásd
vélekedés alapján, hogy ez az áll1 igével van leszármazási
még utó-, utód.
kapcsolatban.
utód – ‘leszármazott’; ‘olyan személy, aki tisztségében felvált
üdül – ‘kellemes környezetben néhány hetet tölt pihenéssel,
valakit’: zűrzavaros állapotokat hagyott utódjára. Származéka:
szórakozással’; ‘‹régebben› gyógyul, erőre kap’: Őrzeni a várat,
utódlás.
mostanra elég ez, / A többire nézve, majd ha üdül, végez (Arany);
Nyelvújítási alkotás, az előd mintájára formálták meg az utó
‘‹fel- igekötővel› felfrissül’. Származékok és kapcsolt szavak: üdülő,
alapján.
üdülés, üdültet, üdültetés, üdít, üdítő, üde, üdeség.
utol – ‘‹igekötőként› egészen a nyomába’: utolér; ‘‹régebben› hátul,
A szócsalád feltehető üd- alapszava ismeretlen eredetű; az üde
hátrább, utoljára’; ‘‹főnévként› vége, maradéka’: valaminek az
nyelvújítási szólelemény, úgy viszonylik az ~höz, mint a béna a
utolja. Származéka: utóbb.
bénulhoz, csak ott épp az utóbbi alakult az előbbiből.
Az út megszilárdult ragos alakulata ablativusi -l raggal; az ilyen
üdv – lásd üdvözít
szavakban gyakori módon (lásd pl. túl) az ablativusi jelleget
üdvözít – ‘a mennyei boldogságra juttat ‹keresztény hit szerint›’;
locativusi, majd lativusi váltotta fel. Főnévi használata az utó
‘boldogít’; ‘mindent megold, eligazít’: nem ez az egyedül üdvözítő
alakjával való keveredésnek (utója–utolja) tulajdonítható. Lásd még
megoldás. Származékok és kapcsolt szavak: üdvözítő, üdvözül,
utoljára, utolsó.
üdvözülés, üdvös, üdvösség, üdvöz, üdv.
utoljára – ‘végül’; ‘utolsóként’.
A szócsalád névszói üdvöz- alapszava ismeretlen eredetű.
A főnévi értelemben használt utol birtokos személyjeles alakjából
Alighanem köze van az üdül üd- alapszavához, az ige legősibb
(utolja) való határozószó, a jobbára, hevenyében s hasonlók
jelentése ugyanis ‘gyógyul’, az ~ értelme pedig ‘megment, lelkileg
mintájára. Lásd még utolsó.
éppé tesz’, s a kettő közti kapcsolatot a valószínű latin minták is
utolsó – ‘a legvégső’; ‘aljas, hitvány’: utolsó fráter.
sugallják: salvus (‘ép, egészséges’), salvare (‘meggyógyít,
Az utol főnévi megfelelőjéből alakult -só képzővel (mint alsó, első,
megment a kárhozattól, üdvözít’). Az ~ képzésmódja talányos; a -z
felső).
olyan melléknévképző, mint az igaz, száraz szavakban, a v elemről
útonálló – ‘utazókat megtámadó, kifosztó haramia’.
nem tudunk biztosat. Az üdv nyelvújítási elvonás, akárcsak az
Korábbi alakja útálló, vagyis ‘az utat elálló’ volt; az ~ formát talán
üdvös, végső soron mindkettő az üdvösségből eredeztethető,
az ajtónálló, kapunálló szavak analógiás hatása hozta létre.
amely igen régi származék, és valószínűleg az üdvöz-ség
utópia – ‘eszményinek elképzelt, de a gyakorlatban
hasonulásos változata. Lásd még üdvözöl.
megvalósíthatatlan társadalmi rendszer’. – utópista: ‘utópián
üdvözöl – ‘‹érkező, közeledő személyt› jókívánsággal köszönt’; ‘ilyen
alapuló’; ‘délibábokat kergető (személy)’. – utópisztikus: ‘utópia
köszöntését, jókívánságát levélben vagy más személy útján juttatja
jellegű’.
el’: szívélyesen üdvözlöm, üdvözlöm a kedves családot.
Nemzetközi szócsalád az angol Morus Tamás (Thomas More) Utópia
Származékai: üdvözlés, üdvözlet.
című írása nyomán, amelyben idális közösségi társadalom
Az üdvözít igében rejlő névszói üdvöz- alapszó származéka
hazájaként ír le egy ilyen nevű szigetországot. A név a görög u
denominális -l igeképzővel, valószínű értelme ‘üdvözt mond’, ami a
tagadószó és toposz (‘hely’) összetétele, tehát az ~ ‘nemlétező
régi üdvöz légy párhuzamos alakulata. Az ‘üdvözül’ és ‘üdvözöl’
hely’, ‘Seholország’.
latin megfelelői, salvari és salutare is összefüggnek a salvus (‘ép,
útszéli – ‘út menti’; ‘közönséges, durva, alpári ‹beszéd, hangnem›’.
egészséges’) tő révén.
Az út és szél2 összetételéből alakult melléknévi forma. A fenti
üdvözül – lásd üdvözít
második jelentés talán az útszéli kocsma szókapcsolatból szűrődött
üget – ‘‹ló› átlós lábaival egyszerre lépve gyorsan halad’; ‘‹ember›
át a jelzőbe, az ilyen helyeken megszokott faragatlan beszédmód
szapora léptekkel fut’.
alapján.
Bizonytalan, talán hangutánzó eredetű szó.
úttörő – ‘járatlan helyeken elsőként áthaladó (személy)’; ‘újító, új
ügy – ‘‹intézkedést kívánó› eset, helyzet, tényállás’: a
távlatokat nyitó (tudós, művész stb.)’; ‘ilyen jellegű ‹munkásság,
továbbtanulásunk ügyében döntenek; ‘közösség, szervezet
alkotás›’; ‘‹a pártállami időkben› a cserkészethez hasonló
életében adódó hivatalos tennivaló’: a hivatal csak halogatja a
gyermekszervezet tagja’.
telekügyek elintézését; ‘cél, eszme, ennek elérésére való törekvés’:
- 377 - oldal
a achát
Benned az emberiség űgye boszulva vagyon (Berzsenyi).
Származékai: ügyes, ügyesség, ügyeskedik, ügyeskedés, ügyetlen,
ügyetlenség, ügyetlenkedik, ügyész, ügyészség, ügyészi, ügyködik,
ügynök, ügynökség, ügynökösködik, ügyel, ügyelő, ügyelet,
ügyeleti, ügyeletes.
Bizonytalan eredetű szó. Esetleges finnugor származásának
egyetlen, és ezért nem perdöntő tanúja lehet a zürjén zilj (‘serény,
fürge’), amelyből szabályos levezetéssel igy alakhoz jutunk.
Valóban ilyen formát mutat az ~ a legkorábbi előfordulásaiban, s ez
megmaradt a belőle fakadt igyekszik igében is, amely jelentésében
a zürjén szó értelmét őrzi. Lásd még együgyű, ügyefogyott,
ügyvéd.
ügyefogyott – ‘gyámoltalan, tehetetlen, félkegyelmű’.
Alanyi összetétel az ügy és fogy szavakból (mint pl. agyalágyult,
inaszakadt). Értelme: ‘olyan, akinek az ügye, dolga fogyatkozást
szenvedett’, tehát ‘rosszul járt, bajban van’. Mai jelentése
másodlagos, eredetileg ‘sivár, reménytelen’ volt.
ügyvéd – ‘jogi képviselő’.
Nyelvújítási összetétel az ügy főnévből és a véd ige főnévként
használt tövéből, a honvéd mintájára.
ük – ‘távoli ős’; ‘‹rokonságnevek előtagjaként› nagyszülők
nagyszülője, illetve unoka unokája’: ükanya, ükapa, ükunoka.
Ősi örökség az ugor korból: vogul jüke (‘asszony’). A magyar szó
ősibb formája ik, amelyből labializáció formált ~öt. Korai jelentése
‘nagyanya’ volt, utóbb ‘női ős’, és csak a 19. századtól terjedt ki
mindkét nemre, illetve rögzült a déd-nél eggyel távolabbi
nemzedékre.
ül1 – ‘függőleges testének megtámasztott alsó részére helyezkedik
‹ember s némely állat›’: a lócára ült; ‘ilyen testhelyzetben van’;
‘börtönbüntetését tölti’: a váci fegyházban ül; ‘ellep, beborít’: köd
ül a völgyön. Származékai: ülés, ülésezik, ültet, ültetés, ültetvény,
ültő (hely), üldögél, ülep, ülepedik, ülepít, üledék, üledékes, ülnök.
Nyelvünknek bizonyosan igen régi eleme, ám eredetéről semmi
biztosat nem tudunk. Lásd még ücsörög, üldöz, üllő.
2
ül – ‘‹ünnepet› megszentel, megtart ‹meg- igekötővel is›’: abban az
esztendőben korán ülték a húsvétot; ‘vendégséget, lakomát tart,
rendez’: tort ül, menyegzőjét üli.
Abból az ősi és ismeretlen eredetű *id szóból való, amely egyház,
ünnep szavainkban is rejtve él, és ‘szent’ jelentésű. Régebbi üdl, ill,
üll alakjai elárulják, hogy az alapszó denominális -l képzőt kapott,
majd hasonulással és palatalizációval fejlődött tovább: idl  ill 
üll, végül a tőmássalhangzó megrövidült, alighanem az ül1
analógiás hatására. A ‘megszentel’  ‘lakomázik’ jelentésváltozás
abból érthető, hogy az egyházi ünnepek megszentelése is általában
bőséges étkezéssel járt együtt.
üldöz – ‘nyomon követ, kerget, űz’; ‘nyugtalanít, zaklat’: szerelmével
üldözi; ‘vesztére tör, ártani igyekszik neki’; ‘‹világi vagy egyházi
hatóság nem kívánatos tevékenységet, irányzatot› erőszakkal
elfojtani igyekszik’: üldözendő cselekmény, a protestánsok
üldözése. Származékai: üldöző, üldözés, üldöztetés.
Az ~ valószínűleg olyan szóalakulat, mint a kérdez, toldoz, vagyis
gyakorító -d és -z képzőket tartalmaz. Az ül- alapszó kétféleképp
magyarázható. Lehet az öl megfelelője zártabbá válással, eszerint
tehát az ~ tkp. ‘öldös’; a vadászat során valóban a leöldösés
szándékával űzik a vadat, s a különféle vallási üldözések áldozatai
is többnyire máglyán vagy bitón végezték. Más vélemény szerint az
alapszó az ül1 igével azonos, mivel a vadat lovon ülve vagy lesben
ülve igyekszenek elejteni. Egyik magyarázat sem teljesen kielégítő.
üllő – ‘tőkére erősített acéltömb, amelyen a kovácsok a tüzes vasat
verve alakítják’; ‘a belső fül hallócsontocskáinak egyike’.
Az ül1 ige folyamatos melléknévi igeneve, talán egy korábbi üllő
(ülő) vas szókapcsolatból önállósodva. Az alapigének a régiségben
volt üll alakváltozata; mivel az ül eredetét nem ismerjük, nem
dönthető el, hogy ez ősibb forma továbbélése-e, vagy utólagos
kettőződés.
ünnep – ‘kiemelt nap valamely esemény örömére vagy a rá való
emlékezésre’: állami, családi, egyházi ünnep; ‘ilyen alkalomból
beiktatott munkaszüneti nap’: vasárnap és ünnepnap zárva.
Származékai: ünnepel, ünneplés, ünneplő, ünnepi, ünnepség,
ünnepély, ünnepélyes, ünnepélyesség.
A korai idnep, üdnep, innep alakok tanúsága szerint az ~
elhomályosult összetétel a régi *id (‘szent’) és nap elemekből,
hangrendi kiegyenlítődéssel, hasonulással és labializációval: idnap
 idnep  innep  ünnep. Ugyanez az előtag rejlik az egyház, ül2
szavakban is; az utótag értelmének elhomályosulása folytán jelent
meg a voltaképp tautologikus ünnepnap összetétel.
ünő – ‘szarvas fiatal nősténye’; ‘‹régebben› fiatal tehén’.
Ótörök eredetű szó: kun, oszmán, ujgur inek (‘tehén’). A magyar
szó egy ősi ineg alakból vezethető le inő, majd labializációval ~
formában.
üpszilon – lásd ipszilon.
üreg – ‘üres tér szilárd anyagban, élő szervezetben’; ‘‹régen›
barlang’. Származékok és kapcsolt szavak: üreges, üres, üresség,
üresedik, üresedés, ürít, ürül, ürülés, ürülék, űr.
Ismeretlen eredetű szócsalád; feltehető ür- alapszava főnév,
- 378 - oldal
esetleg igenévszó lehetett. Az űr elvonás az ~ vagy üres alakokból.
üres – lásd üreg
ürge – ‘üregekben lakó mezei rágcsáló’; ‘‹a szlengben› pasas,
manus’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán az ótörök nyelvek altaji
csoportjában lelhető örke, örge (‘ürge’) szavakkal kapcsolatos; az
egyetlen gond, hogy ez az eredeztetés nem magyarázza
megnyugtatóan a régiségben itt-ott felbukkanó irge
alakváltozatokat.
üröm – ‘fészkes virágzatú, kesernyés ízű fűszernövény’; ‘keserűség’:
örömébe üröm vegyült. Származéka: ürmös.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ótörök jövevény: csuvas, tatár,
baskír erem (‘üröm’). Akárcsak az ürge esetében, itt is gond, hogy
ez az eredeztetés nem magyarázza megnyugtatóan a régiségben
itt-ott felbukkanó irem, irmes alakváltozatokat.
ürü – ‘herélt kos’.
Ótörök eredetű szó: oszmán irk, kirgiz irik (‘ürü’). A magyarba
ótörök *irig alak kerülhetett.
ürügy – ‘hamis ok, jogcím’: fogfájás ürügyével elkéredzkedett a
harmadik óráról; ‘‹divatos henye szóhasználatban› alkalom’: a
könyve megjelenésének ürügyén megszólaltatták a televízióban is.
Az örv1 eredetibb örü alakjából származik a kicsinyítő -d képző gy
változatával (mint jobbágy). A valami örvén és valami ürügyén
kifejezések máig azonos jelentésűek; az ~ viszont, szemben az örv
szóval, önállóan is szélesebb körben használatos: jó ürügy, ürügyet
keres, talál. Ez bizonyára annak tulajdonítható, hogy a nyelvérzék
az ür(es) és az ügy szavak összetételét véli benne.
üst – ‘nagyobb bogrács’; ‘lepárló berendezésben a folyadék
forralására való edény’. Származéka: (kis)üsti.
Ismeretlen eredetű szó; a kisüsti ‹pálinka› a kis üstben főtt (tehát
‘házi, nem gyári’) kifejezés összevonásából való.
üstök – ‘hosszú, dús férfihaj’; ‘a homlok felett nőtt hosszú haj(tincs)’;
‘üstökös csóvája’. Származéka: üstökös.
Ismeretlen eredetű szó.
üstöllést – ‘azonnal’.
Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó; esetleg van valami kapcsolata a
tüstént határozószóval, de ez formailag nem világos.
üsző – ‘fiatal, még nem borjazott tehén’.
Lehet, hogy ugorkori örökségünkhöz tartozik: osztják asz (‘anya,
anyaállat, jávorszarvastehén’). A feltehető ugor *isze alapformából
labializációval és -ő kicsinyítő képzővel (mint pl. Péter  Pető)
alakult ki az ~. Más vélekedés szerint az üzekedik szó felételezett
régi és tájnyelvi *üzik, üszik alakjaiból kell kiindulnunk, amelyeknek
az ~ folyamatos melléknévi igeneve, s egy üsző tehén-féle
szókapcsolatból önállósult főnévvé. Az utóbbi nézet a szó- és
jelentéstörténet szempontjából ingatag alapon áll.
üszög, üszök – ‘gomba okozta, fekete duzzanatként megjelenő
gabonabetegség’; ‘tüzes vagy hamvadó parázs’; ‘testszövet
elhalása sérülés vagy fertőzés következtében’. Származékai:
üszögös, üszkös, üszkösödik, üszkösödés.
Ismeretlen származású szó; eredeti jelentése a ‘parázs’ lehetett,
majd ‘elszenesedett maradvány’, amelyből mind a
gabonabetegség, mind az elhaló sebszövet értelme jól levezethető.
A valószínűleg eredeti üszög alakból szóvégi zöngétlenedéssel lett
az üszök forma. A nyelvtörténet során a két alak és a fenti
jelentések meglehetős szabadsággal kombinálódtak; a mai
köznyelvben az első jelentés az üszöghöz, a másik kettő az
üszökhöz kötődik.
üt – ‘erős lendülettel csapást mér’; ‘ezzel fájdalmat okoz’: fejbe üti,
üti a lovát; ‘erős csapással továbbít’: a hálóba ütötte a labdát;
‘kelt’: zajt, lármát üt; ‘bever’: szeget üt a falba; ‘‹óra› az időt
jelezve dallamos hangokat ad’: épp kilencet ütött; ‘‹kártyában›
erősebb lappal elviszi mások letett lapjait’; ‘‹szín› erősen eltér’:
ezek a színek ütik egymást; ‘‹leszármazás alapján› hasonlít’: az
apjára üt a gyerek. Származékai: ütés, ütő, ütöget, ütődik, ütleg,
ütlegel, ütközik, ütköző, ütközet.
Bizonytalan eredetű szócsalád. Talán ősi örökség a finnugor korból:
vogul jeht-, osztják évete (‘vág’), zürjén öktinö (‘kivág’). Az
egyeztetést kétségessé teszi, hogy a rokonnyelvi előzmények
nyomán magyar et volna várható. Az ütleg az ütlek igealak
főnevesült formájából való; így keletkezett a félsz vagy a mersz is.
Lásd még üteg, ütem.
üteg – ‘néhány lövegből (ágyúból) álló tüzérségi alegység’:
ütegparancsnok.
Nyelvújítási alkotás az üt igéből a divatos deverbális -g képzővel,
mint adag, köteg, löveg.
ütem – ‘ritmikai alapegység zenében, versben’; ‘folyamat egyik
szakasza’: az első ütemben a közművesítés készült el; ‘sebesség,
tempó’: jó ütemben halad a munka. Származékai: ütemes, ütemez,
ütemezés.
Nyelvújítási alkotás az üt igéből a divatos deverbális -m képzővel,
mint állam, áram, érem, eredetileg ‘típus’ értelemben; Arany János
alkalmazta először mai jelentésével, az ugyancsak nyelvújítási
üteny helyett.
üveg – ‘homok, mészkő és szóda megolvasztott keverékéből készült
a achát
kemény, rideg, átlátszó anyag’; ‘ennek sík táblája’: ablaküveg;
‘ebből készült palack’: három üveg sör. Származékai: üveges,
üvegesedik, üvegez.
Bizonytalan eredetű szó. Végső forrása alighanem az oszét avg
(‘üveg’) szóval kapcsolatos, de hangtani okokból nem valószínű,
hogy az alánból, a mai oszét őséből vettük volna át, így egy
harmadik, ismeretlen nyelv közvetítését kell feltételezni.
üvölt – ‘kiált, kiáltoz, ordít ‹fájdalmában, dühében›’; ‘nagy erővel fúj,
tombol ‹szél, vihar›’; ‘elnyújtott, mély hangot hallat ‹állat›’.
Származékai: üvöltő, üvöltés, üvöltöz.
Hangutánzó eredetű szó, képzésmódjára a süvölt is hathatott.
űz – ‘kerget, üldöz’; siettet, hajszol’; ‘rendszeresen,
foglalkozásszerűen folytat ‹tevékenységet›: ipart űz, sportot űz.
Ismeretlen eredetű szó. A fenti harmadik jelentés a német treiben
(‘űz, hajt, gyakorol’) hatását is tükrözheti. Lásd még száműz,
üzekedik, üzem, üzér, üzlet.
üzekedik – ‘‹állat› párosodik’.
Az űz ige származéka visszaható, voltaképp kölcsönösséget
kifejező -kedik képzőegyüttessel (mint huzakodik, verekedik) annak
alapján, hogy a párzó állatok az aktus előtt gyakran kergetőznek, a
hím űzi a nőstényt.
üzem – ‘gyár’; ‘szerkezet, készülék működése’: üzemben, üzemen
kívül van, üzemmód. Származékai: üzemi, üzemel.
Az űz ige származéka, nyelvújítási szóalkotás a divatos deverbális
-m képzővel, mint állam, áram, érem, ütem, az ige ‘tevékenységet
folytat’ jelentése alapján; voltaképp a német Betrieb fordítása a
treiben (‘kerget, folytat’) ige szerint.
üzen – ‘közvetítő útján közöl, tudat’. Származékai: üzenet, üzenő,
üzenget.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
üzér – ‘tiltott árukkal, értékekkel kereskedő, tisztességtelenül
nyerészkedő személy’: jegyüzér, valutaüzér. Származékai:
üzérkedik, üzérkedés.
Nyelvújítási alkotás az űz ige nyomán, a deverbális -ár, -ér képzővel
(mint búvár, titkár), az alapige ‘valamivel foglalkozik’ jelentése
alapján.
üzlet – ‘kisebb kereskedelmi vállalkozás, ennek bolthelyisége’;
‘kereskedelmi ügylet’: üzletet köt; ‘a kereskedelmi tevékenység
általában’: első az üzlet, üzleti körök; ‘nyereség lehetősége’: nem
lát benne üzletet.
Nyelvújítási alkotás az űz igéből, annak ‘valamit folytat’ jelentése
alapján, azzal a -let képzővel, amelyet tévesen vontak el az ámulat,
indulat, felelet szavakból (ezekben ugyanis az l a tőhöz tartozik), s
mind igékhez, mind névszókhoz alkalmazták (kereslet, képlet,
többlet).
V helyszíne’.
vacak – ‘ócska, hitvány, értéktelen (dolog)’. Származékai: vacakol,
vacakság.
A vacok főnév alakváltozata, amely annak ‘rongyos ruha,
szükséghálóhely’ jelentését vitte tovább, elsőként fenti főnévi
értelmében; a ma általános melléknévi jelentés legfeljebb száz éve
keletkezett.
vacillál – ‘habozik, tétovázik’.
A latin vacillare (‘ingadozik, dülöng’) igéből.
vackor – ‘vadkörte, vadalma’.
Ismeretlen eredetű szó.
vacog – ‘hidegtől vagy félelemtől reszket’; ‘‹fog› a reszketéstől
összeverődik’: Vacog a fogam s fütyörészek (Ady).
Hangutánzó szó, az összekoccanó fogak zaját érzékelteti.
vacok – ‘kisebb emlősállat fekvőhelye’; ‘szegényes emberi fekhely’;
‘nyomorúságos lakás’. Származékai: vackol, vackolódik.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a német Watsack (‘ruhazsák,
tarisznya’) valamely szláv származékából került nyelvünkbe:
lengyel wacek, szlovák vačok (‘oldaltáska, tarisznya’). A magyar
szó kimutatható legkorábbi jelentése megfelelne ezeknek az
előzményeknek, a maiak azonban nehezen vezethetők le belőle.
vacsora – ‘esti étkezés’. Származékai: vacsorál, vacsorázik.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák večera, szlovén večerja
(‘vacsora’). A magyar szó hangrendi illeszkedéssel formálódott ki,
mint pl. a család. Lásd még vecsernye.
vad – ‘természeti környezetben, erdőn-mezőn élő (állat)’: Vadat és
halat, s mi jó falat / Szem-szájnak ingere (Arany); ‘nem nemesített,
nem termesztett ‹növény›’: vadzab; ‘természeti állapotában
megmaradt’: vadvíz; ‘primitív, civilizálatlan, természeti (törzs, nép,
ember)’: vad népek; ‘bősz, indulatos, könnyen dühödő ‹ember,
állat›’; ‘féktelen, heves ‹indulat›’: vad harag, vad kacaj; ‘zord,
félelmetes ‹táj›’; ‘nem törvényesített’: vadházasság. Származékai:
vadas, vadász, vadászik, vadászat, vadul, vadít, vadító, vadóc,
vadonc.
Ősi örökség az ugor korból: vogul unt, osztják uont (‘erdő, vadon’);
az nt  d megfelelés szabályos, lásd ad, hód, lúd, tud. A jelentés
‘erdő’  ‘erdőben élő’  ‘nem szelidített’  ‘kiszámíthatatlanul
- 379 - oldal
viselkedő’ úton fejlődött, akárcsak a francia sauvage (‘vad’)
szóban, amelynek forrása a latin silvaticus a silva (‘erdő’) nyomán.
Lásd még vadon, vadonatúj.
vademecum – [vádemékum] ‘zsebkönyv, útikönyv’; ‘zsebben
hordható könyvecske feljegyzések számára’.
A latin vade mecum (‘járj velem’) kifejezésből: vadere (‘lép, megy,
jár’) és mecum (‘velem’).
vádli – ‘lábikra’.
A német Wade bajor-osztrák kicsinyített wadl alakjának átvétele, a
szillabikus l szokott feloldásával (mint kifli). Lásd még vall.
vádol – ‘tiltott vagy jogtalan tett elkövetését állítja ‹valakiről›’:
gyilkossággal vádolja; ‘‹ügyészség bűncselekmény miatt› bírósági
eljárást kezdeményez ‹valaki ellen›’. Származékok és kapcsolt
szavak: vádló, vádlott, vád, vádaskodik.
Szláv eredetű szó: óegyházi szláv, szlovén vaditi (‘följelent, vádol,
rágalmaz’). A vád utólagos elvonás a ~ igéből.
vadon – ‘vad, nem gondozott, sűrű erdő’; ‘‹melléknévként›
elhagyatott, zord, kietlen ‹vidék›’.
Alighanem a vad szó módhatározó ragos alakja, amely a vadon
nőtt, vadon tenyésző szókapcsolatokból az egész jelentést
képviselő melléknév lett, majd a vadon erdő jelzős összetételből
hasonló módon lett főnév. Lásd még vadonatúj.
vadonatúj – ‘egészen új’.
A vadonat előtag a vad szóból való -n és -t határozóragokkal; voltak
vadonnat és vadonnan formái is. Ezek részint alaki párhuzamot
mutatnak az újdonatúj előtagjával, nyomatékosító szerepüket pedig
megvilágítja a vadidegen szó, bár ez utóbbi nem lehetett közvetlen
minta, mivel jóval később bukkant fel a ~nál, s a német wildfremd
tükörfordítása.
vág – ‘éles eszközzel több darabra szel’; ‘éles eszközzel megrövidít’:
hajat, körmöt vág; ‘éles eszközzel öl’: csirkét vág; Levágva népünk
ezrei (Arany); ‘hirtelen vagy nagy erővel dob, tesz’: földhöz vág,
zsebre vág; ‘üt’: pofon vág; ‘megy, siet’: elémbe vágott;
‘megszakít’: szavába vág; ‘illik’: szakmájába vág. Származékai:
vágó, vágás, vágat, vágódik, vagdos, vagdal, vagdalt.
Ősi örökség az ugor korból: vogul vonk (‘üt, ver’). A nk  g
megfelelés szabályos, lásd ág, ég2, jég. Lásd még vágóhíd, vágtat.
vagabundus – ‘csavargó’.
Latin szó, a vagari (‘kóborol’) ige képzett alakja. Lásd még vágáns.
vágáns – ‘középkori vándorénekes, vándordiák’: vágánsköltészet.
Latin szó (vagans), a vagari (‘kóborol’) folyamatos melléknévi
igenévi alakja. Lásd még extravagáns, vagabundus.
vagina – ‘női hüvely’. – vaginizmus: ‘a hüvely záróizmainak görcse’.
Orvosi szakszavak a latin vagina (‘kardhüvely’) nyomán, ez a
vacuus (‘üres’) rokonságába tartozik. Lásd még vakáció, vákát,
vaku, vákuum.
vágóhíd – ‘nagyobb háziállatok leölésének és feldarabolásának
A német Schlachtbrücke tükörfordítása a vág igéből és a híd szóból;
ez az utóbbi arra utal, hogy a levágást többnyire patak vagy
vízfolyás fölé eresztett deszkázaton végezték.
vagon – ‘vasúti kocsi’. – vagoníroz: ‘vasúti teherkocsiba rak’.
A német Waggon és (ein)waggonieren átvétele; forrásuk az angol
waggon, ezé viszont a holland wagen (‘szekér’), s így a német
Wagennek is megfelelője. Lásd még bognár.
vágtat – ‘sebesen fut ‹ló, lovas›’; ‘sebesen halad ‹jármű›’.
Származékai: vágtató, vágtatás, vágta, vágtázik.
A vág ige származéka műveltető -tat képzővel, amely a mozgást
jelentő igéknél többnyire gyakorító értelmű: baktat, csörtet, léptet,
törtet. A vágta utólagos elvonás a sportnyelvben, részint a
nemzetközi galopp szó magyarítására, részint ‘rövidtávfutás’
jelentésben.
vagy – ‘választó mellérendelő kötőszó, párosan is’: ez vagy az, vagy
így, vagy úgy.
A van ige vagy alakjával azonos, amely eredetileg ‘van’ jelentésű
volt. Kötőszói szerepe az vagy (‘van’), (hogy) tetszik? az vagy
(‘van’) (hogy) nem? ‘  avagy tetszik, avagy nem  vagy
tetszik, vagy nem-féle szerkezetekben alakulhatott ki. Lásd még
vagyis.
vágyik – ‘erősen, sóvárogva kíván’. Származékok és kapcsolt szavak:
vágyás, vágyódás, vágyakozik, vágyódik, vágy.
Bizonytalan eredetű szó. Esetleges finnugor előzményei, a zürjén
vasot (‘űz’), finn vaatia (‘kényszerít’) nemcsak a hangfejlődés, de a
jelentés vonalán is problematikusak.
vagyis – ‘azaz, úgymint’: a baromfi, vagyis tyúk, kacsa, liba;
‘illetőleg, jobban mondva’: úgy akarjuk, vagyis úgy szeretnénk,
hogy…
A vagy kötőszó és a nyomósító szerepű is összetétele.
vagyon – ‘tulajdon, birtokolt javak összessége’: ingó és ingatlan
vagyon. Származékai: vagyonos, vagyontalan.
A van ige régi egyes szám harmadik személyű alakja, tehát ‘van’
jelentésű. Főnevesülésének jeles állomása a Károli-Bibliában talált
Jobb az vagyon az nincsennél mondat. A ~ tehát ‘az, ami van
(nekem)’. Lásd még vagy.
vahabita – ‘az iszlám egyik felekezete, amely Arábia uralkodó
a achát
vallása; e felekezethez tartozó személy’.
A felekezet alapítója, Abdul Wahhab nevéből.
váj – ‘‹üreget› kapar, ás, mélyít’; ‘‹hegyes dolgot› belemélyeszt’:
húsomba vájta a karmait. Származékai: vájat, vájkál, vájár.
Bizonytalan eredetű szó; talán a vás olyan alakpárja, mint az ejt,
fejt az esik, feslik igéé.
vaj1 – tejszínből köpült zsiradék. Származékai: vajas, vajaz.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul, votják voj, mordvin vaj, finn
voi (‘zsír, zsiradék, vaj’).
vaj2 – ‘ó bár’: vajha eljönnének!
Önkéntelen hangkitörésből eredő indulatszó. Lásd még vajákos.
vajákos – ‘kuruzsló, jós’.
Egy vajákol, vajakol, vahákol ige származéka; ezek a vaj2 indulatszó
származékai (mint nyivákol, miákol), és jelentésük ‘varázsszavakat
kiabál’. A ~ az igéből elvont *vaják névszó -s képzős származéka
(mint énekel  ének  énekes).
vajda – ‘tartományi fejedelem, vezér’: Havasalföld vajdája; ‘‹a
végvári harcok idején› kapitánynak megfelelő rang’: Hadnagyokat,
vajdákat előhívatá (Zrínyi); ‘nagyobb cigánycsoport vezetője’:
cigányvajda. Származéka: vajdaság.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, vojvoda, orosz vojevoda
(‘hadvezér, főparancsnok, fejedelem’); ezek tkp. ‘had-vezető’
jelentésűek. Talán az óoroszból vettük át, a korai alakok erre
vallanak. A két nyílt szótagos tendencia kétszeres hatása és a
nyíltabbá válás formálta ki a magyar szót: vojevoda  vojvoda 
vojda  vajda.
vájdling – ‘mosogatódézsa’.
A bajor-osztrák weitling (‘mély cserépedény’) átvétele.
vajon – ‘(úgy van)-e?’ vajon látom-e még?: ‘ki tudja?’: vajon hányan
emlékeznek rám?
A van ige val- tövéből eredő elhomályosult igealak, a felszólító mód
-j jelével, és a harmadik személyre utaló -n raggal (mint teszen,
leszen, mégyen), valjon  vajjon  vajon fejlődéssel. Eredeti
értelme tehát ‘legyen’ volt, és megengedő, ráhagyó mondatszó
lehetett; az ismert adatok fényében nem értjük pontosan, hogyan
fejlődött kérdőszóvá.
vajúdik – ‘a szülés fájdalmait szenvedi’; ‘nehezen, lassan alakul ki’: a
terv még csak vajúdik.
Ismeretlen eredetű szó.
vak – ‘világtalan, látásra képtelen (ember)’; ‘sötét’: Vak homály ül
bércen, völgyön (Arany); ‘‹régen› a kocka legkisebb értéket mutató
lapja’: hatra-vakra (‘így is, úgy is, mindenképp’); ‘gondolkodás
nélküli’: vak engedelmesség; ‘irányítatlan’: vak véletlen.
Származékai: vakság, vakul, vakít, vakító, vakoskodik, vaksi,
vaktában.
Bizonyára régi, de ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még vak-,
vakmerő, vakondok.
vak- – összetételek előtagjaként: ‘nem igazi’: vakszem, vakablak,
vakbél, vaktöltés; ‘nem látó, vaktában működő’: vaksors,
vakszerencse, vakeset; ‘elvakult, gondolkodás nélküli’:
vakbuzgóság, vakhit, vakfegyelem; ‘téves’: vaklárma, vakriadó,
vakhír.
A vak szó jelentésköréből magyarázhatók a ~ árnyalatokban eltérő
jelentései is; az összetételek egy része német minták
tükörfordítása, pl. Blinddarm (‘vakbél’), blinder Alarm (‘vaklárma,
vakriadó’). Lásd még vakmerő.
vakáció – ‘iskolai szünidő’.
Latin szó (vacatio), tkp. ‘mentesség, szabadság, váltság’ a vacare,
vacatum (‘üresen áll, mentes, szabad’) igéből. Lásd még vagina,
vákát, vaku, vákuum.
vakar – ‘kapar, dörzsöl ‹viszkető testrészt enyhítésül›’; ‘‹írást, foltot
kaparással› eltüntet’: kivakarta a szöveget. Származékai: vakarás,
vakargat, vakarózik, vakarék, vakarcs.
Ismeretlen eredetű szó.
vákát – ‘üres oldal ‹nyomtatott könyvben›’.
Nyomdai szakszó, a német Vakat átvétele, forrása a latin vacat
(‘hiányzik, üres’) a vacare (‘üresen áll’) igéből. Lásd még vagina,
vakáció, vaku, vákuum.
vakkant – ‘‹kutya› éles, erős hangot hallat’.
Hangutánzó szó.
vakmerő – ‘meggondolatlanul merész’; ‘túlzó’: vakmerő remények.
Származékai: vakmerőség, vakmerősködik. A vak összetétele a
mer2 ige folyamatos melléknévi igenevével, amely eredetileg
‘merész’ jelentésű volt. A ~ tehát mellérendelő összetétel, tkp.
‘vak-merész’, s nem jelöletlen határozói, azaz ‘vakon merő’.
vakondok – ‘föld alatti járataiban élő, fekete bundájú rovarevő
emlős’.
A vak származéka kicsinyítő elemekből álló -ndok, -ndék
képzőegyüttessel, mint a lepke tájnyelvi lependék, lepenték formái,
tehát ‘vakocska’, a néphit szerint ugyanis ez az állat nem lát. Mai
köznyelvi vakond alakja a 19. században született elvonás a többes
jelnek vélt -ok kivetésével (mint szemöldökből szemöld).
vaku – ‘fényképészeti villanófénylámpa’.
A német Vakuumblitz (‘villanófénylámpa’) rövidült alakja a latin
vacuum (‘üresség’, lásd vákuum) és Blitz (‘villám’) elemekből, a
- 380 - oldal
készülék ugyanis a villanást légüres térben való elektromos
kisüléssel hozza létre. Lásd még vagina, vakáció, vákát.
vákuum – ‘légüres, légritkított tér’; ‘‹összetételek előtagjaként›
légritka vagy légüres térrel működő, azt előállító’:
vákuumszivattyú, vákuumcső, vákuumcsomagolás,
vákuumtechnika.
Nemzetközi szó a latin vacuum (‘üresség’) nyomán; ez a vacuus
(‘üres, megürült, szabad’) semleges alakja a vacare (‘üresen áll’)
igéből. Lásd még vagina, vakáció, vákát, vaku.
vala- – ‘határozatlan névmások előtagja’: valaki, valami, valaha,
valahol, valahogy, valamikor stb.
A van ige val- tőalakjából képződött folyamatos melléknévi igenév,
a való alakváltozata, mint a csusza, hulla, penge a csúszó, hulló,
pengő mellett. Kezdetben a ~ jelzői szerepet játszott ‘létező, való’
értelemben, majd elvesztette konkrét jelentését, s a
határozatlanság kifejezője lett.
valag – ‘ülep, far, fenék’.
Ismeretlen eredetű szó. Legkorábbi ismert jelentése ‘női
szeméremtest’, majd értelme a szomszéd testtájra vonódott át.
válasz – ‘felelet’; ‘levél írott viszonzása’; ‘‹melléknévi előtagként›
választó’: válaszfal.
A válik ige származéka olyan deverbális -sz főnévképzővel, mint
eresz, szakasz. Lásd még választ.
választ – ‘‹több lehetőség közül› egyik mellett dönt’: a jobbik részt
választotta; ‘szavazással dönt képviselői vagy más tisztség
betöltéséről’; ‘‹el- igekötővel is› elkülönít’: egy világ választ el
minket; választóvíz; ‘szoptatását abbahagyja’: elválasztotta a
kicsit. Származékok és kapcsolt szavak: választás, választék,
választékos, választmány, választmányi, válogat, válogató,
válogatás, válogatós, válogatott.
A válik ige származékai műveltető -szt, illetve gyakorító -ogat
képzővel. Lásd még válasz.
valcer – ‘keringő’.
Német szó (Walzer) a walzen (‘hengerel’) igéből, a Walze (‘henger’)
alapján. Lásd még valcol.
valcol – ‘‹mesterlegény szakmai tapasztalatszerzés okából› külföldön
vándorol’.
A német walzen (‘hengerel, körben jár’) igéből; elavult szó. Lásd
még valcer.
valdens – ’12. századi dél-franciországi eretnekmozgalom; ennek
tagja’.
Latinos szóalak a mozgalom alapítójának, Pierre Valdo lyoni
kereskedőnek a nevéből.
valentine – [velentájn] ‘Bálint-napi ajándék’.
Angol szó, azonos a Valentine (magyarul Bálint) névvel, a latin
Valentinus folytatójával; ez a valens, valentis (‘jó erőben lévő’)
származéka a valere (‘jó erőben van, egészséges, befolyásos,
hatalmas’) igéből. Lásd még devalvál, valéta, validitás, valőr,
valuta.
valeriána – ‘idegcsillapító gyógyszer macskagyökérből’.
A növény latin Valeriana nevéből; ez vagy egy Valerius
személynévvel, vagy az ókori hispániai Valeria tartomány nevével
kapcsolatos.
valéta – ‘erdészeti, bányászati főiskolák végzett hallgatóinak
ballagása’.
A németből átvett Valete latinosított szóvégű alakja; valójában latin
szó, a vale! (‘élj boldogul, légy jó egészségben’) köszöntés többes
alakja (valete) a valere (‘jó erőben van, egészséges’) igéből. Lásd
még valentine, validitás, valőr, valuta.
validitás – ‘érvényesség, joghatály’.
Latin szó a validus (‘erős, hathatós’) nyomán, a valere (‘jó erőben
van, egészséges’) igéből. Lásd még valentine, valéta, valőr, valuta.
válik – ‘valamivé ‹mássá› lesz’: a vér nem válik vízzé; ‘alakul,
fejlődik’: kiváló zenész válik még belőle; ‘házasságát felbontani
készül’: válik a férjétől; ‘‹más részeitől› elkülönül’: háromfelé válik.
Származékai: válás, váladék.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul vail, cseremisz valem
(‘leereszkedik, leszáll’), finn valka (‘átkelő’), lapp vuol(get) (‘válik
valamivé’). A magyar szó jelentésköre a rokonnyelvi ‘elmegy’-től a
‘különmegy, elkülönül’ irányában fejlődött. Lásd még kiváló, kivált,
kiváltság, megvált, válasz, választ, válság, vált, váltig, váltó.
valkűr – ‘a skandináv mondák félistennője, aki a csatában az
elesendő hősöket kiszemeli, és a Valhallába viszi’.
A német Walkür átvétele; forrása az óskandináv valkyrja a valr
(‘elesett, meghalt’) és kyrja (‘kiválaszt’) elemekből; az utóbbi
német származékáról lásd kűr.
vall – ‘meggyőződéssel hisz, hirdet’: az egy igaz Istent vallja;
‘‹vádlott bíróság előtt› bűnösségét beismeri’: vallott a gyilkosság
gyanúsítottja; ‘titkait feltárja’: legbensőbb érzéseiről vallott;
‘‹dolog, tény› árulkodik, jellemez’: ez a pimaszság rád vall;
‘elszenved’ kárt vall, kudarcot vall. Származékai: vallás, vallási,
vallásos, vallástalan, vallomás, vallat, vallató, vallatás.
A vádol ige alakváltozata, a vádl- tő dl  ll hasonulásos formája
(mint hall1, villa1). A vádolnak a régiségben volt ‘beismer’ jelentése
is, akárcsak szláv előzményeinek; ez a jelentéskör teljes egészében
a achát
a ~ alakváltozaté lett.
váll – ‘páros testrész a nyak és a felkarok töve között’; ‘a vállat fedő
ruharész’: ingváll. Származékai: vállas, vállasodik.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul vojlab (‘vállszíj’), finn olka,
lapp oalge (‘váll’). A magyar ~ egy finnugor *volka származéka
lehet. Lásd még vállal.
vállal – ‘‹kötelezettséget, terhet› magára vesz’: vállalta az
unokaöccse tanítási költségeit; ‘megbízást, megrendelést elfogad’:
házfelújítást vállalunk; ‘sajátjának elismer’: vállalta balkézről való
fiát. Származékai: vállalás, vállalat, vállalati, vállalkozik, vállalkozó,
vállalkozás.
A váll származéka denominális -l képzővel (mint ölel, kezel), tehát
‘‹képletesen› vállára vesz’.
vallon – ‘az Észak-Franciaországban és Dél-Belgiumban élő,
romanizált keltákból és germánokból lett, francia nyelvű nép tagja’;
‘e néppel kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a francia vallon nyomán; ez valószínűleg germán
eredetű név.
való – ‘létező, valóságos, igazi’: a való életben; ‘‹valahonnan›
származó’: Sopronba való(si); ‘illő, alkalmas’: szavalásra való vers,
pörköltnek való hús; ‘határozói jelző kiegészítője’: a munkához való
jog; ‘‹főnévként› lény, lényeg’: egész valója elborzadt a gondolatra;
‘valóság, való helyzet’: ébredj a valóra. Származékai: valóban,
valóság, valóságos, valósággal, valótlan, valós, valójában,
(meg)valósul, (meg)valósít.
A van ige val- tőalakjának folyamatos melléknévi igeneve. Lásd
még alattvaló, vala-, valószínű.
valószínű – ‘igaznak tetsző, lehetséges, várható’. Származékai:
valószínűség, valószínűsít, valószínűtlen.
Nyelvújítási szó, alighanem Toldy Ferenc alkotása a német
wahrscheinlich (‘valódinak, igaznak tetsző’) mintájára, a való és
szín2 elemekből.
valőr – ‘érték, minőség’; ‘színhatás’.
Francia szó (valeur) a valoir (‘ér valamennyit’) igéből, ez a latin
valere (‘jó erőben van, egészséges’) folytatója. Lásd még valentine,
valéta, validitás, valuta.
válság – ‘súlyos helyzet, amelyben jó vagy kedvezőtlen kimenetel
egyaránt lehetséges’: a beteg válságos állapotban van; ‘feszült,
zavaros, nehéz és súlyos következményekkel fenyegető helyzet
egyén vagy közösség életében’: lelki válság, belpolitikai válság,
gazdasági válság. Származéka: válságos.
Nyelvújítási szóalkotás a válik igéből deverbális -ság képzővel (mint
pl. nyugság), a görög eredetű krízis magyarítására, amely a krinó
(‘elválaszt’) igéből ered.
vált – ‘cserél’: ruhát vált, alakot vált, irányt vált; ‘pénzt azonos
értékben kisebb címletekre vagy más pénznemre cserélt(et)’; ‘kap
és ad’: levelet váltanak, csókot váltanak; ‘vesz, lefoglal’:
repülőjegyet vált; ‘átveszi ‹más helyét, szerepét›’: őrségváltás; ‘‹ki-
igekötővel› megszerez’: kiváltja az útlevelet. Származékai: változik,
változás, változó, változtat, változtatás, változatlan, változat,
változatos, változékony, változékonyság, váltság, váltakozik,
váltogat.
A válik ige származéka -t műveltető képzővel, amely itt voltaképp
tárgyatlanból tárgyast képez, mint az esik–ejt, nyílik–nyit, fél–félt
igepárok második tagjában. Lásd még váltó.
váltig – ‘sokáig és gyakran (de hiába)’: váltig mondtam, hogy ebből
baj lesz.
A válik ige -t képzős főnévi származékából lett -ig raggal, tkp.
‘elválásig’ értelemben, ebből így értve: ‘mindvégig, amíg csak
lehet’.
váltó – ‘fizetési kötelezettségről kiállított, aláírt értékpapír’.
A vált ige származéka, a folyamatos melléknévi igenév főnevesült
alakja egy korábbi váltólevél összetételből, amely a német
Wechselbrief tükörfordítása.
valuta – ‘(külföldi) pénznem, fizetőeszköz’. – valutáris: ‘a valutákkal
kapcsolatos’.
Olasz szó, tkp. ‘érték’ a valere, valuto (‘ér valamennyit’) ige
nyomán, amely a latin valere (‘jó erőben van, egészséges’)
folytatója. Lásd még devalvál, valentine, valéta, validitás.
vályog – ‘agyag mint házfal anyaga’; ‘sárból és törekből gyúrt, napon
szárított tégla’: vályogtégla.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát valjak, szlovák vaľok, ukrán valjok
(‘égetetlen tégla, sárcsomó’), ezek egy valjati (‘dagaszt, gyúr’) ige
származékai. A magyarba a szlovák vagy ukrán szó került, a szóvég
zöngésedett.
vályú – ‘állatok itatására való hosszú, vájt csónakhoz hasonló fa
tartály’.
Ótörök vendégszó: türkmén oluk (‘teknő, csónak’), tatár, baskír,
ujgur ulak, csuvas valak (‘csatorna’); mindezek alapján feltehető
egy ócsuvas *valug forma, amelynek a régi magyar válu szabályos
folytatója lehet; a mai alak a l palatalizációja révén állt elő.
vám – ‘szállított áruk után állam, régebben város határán fizetendő
illeték’; ‘a vámfizetés helye’: megállították a vámnál. Származékai:
vámos, vámol.
Iráni eredetű szó: perzsa vám (‘tartozás, kölcsön’).
- 381 - oldal
vamp – ‘a „végzet asszonya”, erotikusan vonzó, de hideg és számító
nő’.
Angol szó, a vampire csonkított alakja; lásd vámpir.
vámpír – ‘nagy testű denevérfajta’; ‘a babonás hiedelem szerint
sírjából kiszálló kísértet, aki alvók vérét szívja ki’.
Nemzetközi szó a szerb-horvát vampir nyomán; ez valószínűleg ősi,
nazális magánhangzót tartalmazó változata egy általánosabb upir
alaknak. Forrása talán az ősi török uber (‘boszorkány’). Lásd még
vamp.
van – ‘létezik, (valahol) található’; ‘birtokában található’: Van már
kenyerem, borom is van (Kosztolányi). Származéka: volta (pl. az
ügy bizalmas volta miatt).
A magyar létige valódi töve a val-, ahogy a vala, való, volna, volt
alakok tanúsítják, és ez a tő ősi örökség a finnugor korból: vogul
alam (‘leszek’), osztják olda, zürjén vol-, votják vel-, finn olle
(‘van’). Az első és második személyű igealakok (vagyok, vagy,
vagyunk, vagytok) töve palatalizálódás útján keletkezett: val  valj
 vaj  vagy, mint hajma–hagyma, jer–gyere. A többes harmadik
személyű alak vagynak  vannak hasonulással jött létre, és ebből
vonódott el az egyes számú ~ a jönnek–jön, fonnak–fon
analógiájára. A vala–volt alakok viszonya olyan, mint a (meg)hal–
holt, tele–tölt szópároké. Lásd még vagy, vagyon, vajon, vala-, való,
voltaképpen.
vanádium – ‘acélszürke, kemény fémes elem’.
Latin szó Vanadis germán istennő nevéből, az elemeknél szokásos
-ium végződéssel (mint hélium, nátrium).
vandál – ‘germán nép, amely az ókor végén betört Itáliába, és
kifosztotta Rómát’; ‘oktalanul romboló, pusztító ‹ember›’. –
vandalizmus: ‘oktalan rombolás, a kultúra értékeinek pusztítása’.
A ~ nép neve alighanem az ősi germán wandjon (‘megfordul’) ige
származéka, s kapcsolatos lehet az ófelnémet wandalon (‘kóborló’)
szóval.
vándorol – ‘gyalogosan hosszabb utat tesz meg’; ‘járja a világot’:
vándorlegény; ‘‹madár› költözik’: vándormadár; ‘egyik embertől a
másikhoz kerül’: vándorol a pohár. Származékok és kapcsolt
szavak: vándorló, vándorlás, vándor.
A német wandern (‘gyalogol, vándorol’) átvétele hangrendi
illeszkedéssel. A vándor későbbi elvonás az igéből.
vánkos – ‘párna’.
A középfelnémet wangkuss (tkp. ‘arc-párna’) átvétele a g
kivetésével és szóvégi sz  s hangváltozással.
vánszorog – ‘vonszolja magát, erőtlenül jár’.
A ványol igében lelhető vány- tő származéka gyakorító -szorog
képzővel (mint ácsorog, nyöszörög). Az eredetibb ‘satnyul’
jelentésben, amely a ványad révén jól érthető, elavult; mai értelme
talán a vonszol beleértésének tulajdonítható.
ványad – ‘satnyul, soványodik, sápad’. Származéka: ványadt.
Gyakorító d- képzős származék a ványol vány- tövéből; az
ütögetéssel kallózott gyapjú zsugorodik, tömörödik; ebből jött a ~
jelentésköre állati, emberi testre vonatkoztatva. Lásd még
vánszorog.
ványol – ‘kallóz, gyapjúszövetet ütögetéssel tömörít, nemezel’; ‘bőrt
ütögetéssel puhít’
Az ige vány- alapszava alighanem ősi örökség a finnugor korból:
finn vanua (‘zsugorodik’), vanuttua (‘kallóz’), észt vanuma
(‘zsugorodik’). Lásd még vánszorog, ványad.
vápa – ‘talajmélyedés, gödör, árok’; ‘a csípőizület árka’.
Szláv eredetű szó lehet: szlovén vapa (‘tócsa’); ez a jelentés
található néhány magyar nyelvjárásban is, innen jött a ‘tócsa
gödre’, majd ‘gödör, mélyedés’.
vaporettó – ‘a helyi tömegforgalmat lebonyolító kisebb (gőz)hajó,
ma inkább vízibusz Velencében’.
Olasz szó (vaporetto), a vapore (‘gőz’) kicsinyítő képzős
származéka, ‘gőzöske’, a latin vapor (‘pára, gőz’) nyomán.
var – ‘gyógyuló seben képződő kéreg’. Származékai: varas,
varasodik.
Bizonytalan eredetű szó; lehet, hogy a varr ige eredetibb alakja, és
a feltehető ősi igenévszó (‘egybetold’–’a toldás helye’) névszói ágát
folytatja, a ~ ugyanis a szétnyílt testszövetek összeforradásának
helyét jelzi. Lásd még varangyos.
vár1 – ‘egy jövendő esemény bekövetkezése él tudatában’: levelet,
gyermeket vár, várja a nyugdíjat; ‘nem mozdul, nem távozik, amíg
be nem következik valami’: itt várok rád; ‘remél’: sokat várok az új
módszerünktől. Származékai: várás, várakozás, várakozik, váratlan,
várható, várandós, várományos.
Ősi örökség az ugor korból: vogul úri (‘vár, őriz’); az alapnyelvi
forma vara lehetett.
vár2 – ‘erődítmény’; ‘erődített helyen épült uralkodói vagy főúri
palota’.
Iráni eredetű szó: aveszta vára (‘fedezék’), középperzsa var
(‘erődítmény’).
varacskos – lásd varangyos
varangyos – ‘bibircsókos bőrű’: varangyos béka.
A varangy, akárcsak varacsk változata, a var származéka. A -cs
kicsinyítő képző, a varacsk alak a tövisk formai megfelelője,
a achát
voltaképp kétszeres kicsinyítés. A varacsból lett varagy, amely a
göröngy, konty, rongy szavakhoz hasonlóan kapta szervetlen n
hangját.
varázsol – ‘természetfölötti hatalmak segítségével tesz, előidéz,
elváltoztat valamit’. Származékok és kapcsolt szavak: varázslat,
varázslatos, varázslás, varázsló, varázs, varázsos.
Szláv eredetű szó: szlovén vražiti, szlovák vražiť (‘varázslást művel,
igéz, kuruzsol’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejjéskönnyítő
hang oldotta fel. A varázs elvonás az igéből.
varég – ‘normann, viking’.
Az orosz varjag átvétele; ez azoknak a normannoknak a
megnevezése volt, akik a mai Oroszország területén, folyók mentén
kereskedtek.
varga – ‘csizmadia, cipész’.
Bizonytalan eredetű szó. Feltehetőleg a varr igéből ered, hisz a
lábbelikészítés fontos eleme a varrás, de képzésmódját, a g
szerepét nem tudjuk értelmezni. A latin suere (‘varr’) és sutor
(‘sarukészítő’) kapcsolata is támogatja a fenti származtatást. Lásd
még vargabetű.
vargabetű – ‘kerülő(út)’: vargabetűt csinál.
A kifejezés valószínűleg azokra a kacskaringós vonalakra utal,
amelyeket a varga rajzol a bőrre, amelyből a lábbeli elemeit
kivágja, és amelyek némiképp betűre hasonlítanak.
vargánya – ‘ízletes, nagy gombafajta’.
Szerb-horvát eredetű szó: vrganj. A magyar szóban a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta; a szóvég
tanúsága szerint nyelvünkbe egy birtokos vrganja alak került.
variál – ‘váltogat’; ‘más-más formában ismétel’; ‘‹szlengben›
ügyeskedik, manipulál’. – variáció: ‘változat, változatosság’; ‘zenei
téma módosult alakja’: Variációk egy rokokó témára (Csajkovszkij
zenekari műve). – variáns: ‘változat, szövegváltozat’; ‘biológiai
válfaj’.
Nemzetközi szócsalád a latin variare, variatum (‘változtat, változik’)
igéből, a varius (‘tarka, pettyes, sokféle, változatos’) nyomán. Lásd
még varieté.
varieté – ‘tarka szórakoztató műsort kínáló színház’.
Francia szó (varieté), tkp. ‘változatosság’, a latin varietas folytatója
a varius (‘tarka, sokféle, változatos’) nyomán. Lásd még variál.
varjú – ‘fekete tollú, nagy testű madár’. Alakváltozatok: varnyú,
vargyú, vartyú.
A feltehető var- alapszó hangutánzó eredetű az uráli korból:
mordvin vartsi, finn varis, szamojéd bare. A magyar szó -jú eleme
egy ősi denominális névszóképző maradványa.
varkocs – ‘hajfonat, copf’.
Szlovák eredetű szó: vrkoč, tájnyelvi varkoč.
város – ‘nagyobb település’. Származékai: városi, városias, városka.
A vár2 származéka ellátottságot kifejező -s képzővel; egy váras
hely-féle szókapcsolatból önállósult főnévként, az o kötőhangos
formában (mint lábas  lábos).
varr – ‘tűvel, cérnával egymáshoz erősít ‹textil vagy bőr darabjait›’;
‘ily módon készít’: szoknyát varr. Származékai: varrás, varrogat,
varrat, varró, varroda, varrottas.
Ősi örökség a finnugor korból: zürjén vurni-, votják vur-, cseremisz
urgem (‘varr’). Az alapszó talán igenévszó volt, lásd var. A szóvégi
rr hangzóközi kettőződés eredménye lehet. Lásd még varga.
varsa – ‘vesszőfonatú, tölcsérszerű halfogó eszköz’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák vrša. A szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel.
várta – ‘őrhely, őrség’.
A német Warte azonos alakú középfelnémet előzményének
átvétele a szóvég hangrendi illeszkedésével. A német szó a warten
(‘vár, ‹régebben› figyel, ügyel’) igéből ered.
vartyog – ‘‹béka› brekeg’; ‘fecseg’.
Hangutánzó szó.
vas – ‘szürke színű, mágnesezhető, nedvességtől rozsdásodó fémes
elem’; ‘bilincs’: vasra ver, talpig vasban; ‘‹bizalmas nyelven›
pénz(darab)’: nincs egy vasam se. Származékai: vasas, vasal,
vasaló.
Ősi örökség az uráli korból: cseremisz vazs (‘érc’), votják ves (‘ón’),
finn vaski (‘érc, réz’), szamojéd baza (‘vas’). Az uráli alapforma
*vaske lehetett, első jelentése pedig ‘réz’, majd a név átvonódott a
később megismert fémekre is. Lásd még vaskos, vastag, vasút.
vásár – ‘kijelölt helyen időszakosan tartott, nagyobb arányú
adásvétel’: hetivásár, vásártér; ‘árengedményes időszaki árusítás’:
nagy hűtőláda-vásár; ‘üzletkötés’: jó vásárt csináltunk.
Származékai: vásáros, vásárol, vásárló, vásárlás.
A perzsa vázár (‘piac’) átvétele; ez bazár szavunk előzményének
alakváltozata. Lásd még pazarol, vasárnap.
vasárnap – ‘a hét hetedik (vagy első) napja, a heti pihenőnap’.
Jelöletlen birtokos összetétel a vásár és a nap szavakból: eredetileg
a hetivásár napját jelentette, amelyet célszerűen a heti
pihenőnapon tartottak s olyan helyen, ahova templom is vonzotta
az embereket. A szó ragtalan időhatározóként is használatos
(vasárnap jövünk), akárcsak a tegnap, holnap.
vásik – ‘simára kopik ‹tárgy súrlódástól›’; ‘‹fog savanyú ételtől›
- 382 - oldal
kellemetlenül érzékennyé válik’. Származéka: vásott.
Ősi örökség lehet a finnugor korból: vogul ask- (‘levakar’), votják
vust- (‘vakar, kapar, reszel’).
vaskos – ‘széles, vastag’; ‘nagy, erős’: Vaskos lábnyomától messze
reng a parlag (Arany); ‘durva, erős’: vaskos gorombaság.
Alighanem a vas származéka olyan képzőegyüttessel (-kos), mint a
nehézkes. Lásd még vastag.
vastag – ‘hosszméretéhez képest nagy átmérőjű, keresztmetszetű’;
‘vaskos, kövér’; ‘sűrű’: vastag itt a füst; ‘mély, öblös ‹hang›’.
Származékai: vastagság, vastagít, vastagodik.
Bizonytalan eredetű szó. Nagy valószínűséggel a vas származéka,
de képzésmódja talányos, főleg t elemét nehéz értelmezni; a -g
olyan denominális névszóképző lehet, mint a balog, kéreg
szavakban.
vasút – ‘acél sínekből épített pálya tömegközlekedési járműveknek’;
‘vasúti szerelvény’; ‘vasúti szállítást végző vállalat’: a vasút
alkalmazta.
Nyelvújítás kori összetétel nemzetközi példák nyomán: német
Eisenbahn, olasz ferrovia, francia chemin de fer.
vászon – ‘lenből, kenderből egyszerű szövéssel készült textília’;
‘vetítővászon’.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még vászoncseléd.
vászoncseléd – ‘nőszemély’.
A vászon és cseléd szavak összetétele. Az előbbi az egyszerű nők
viseletére utal, s a szó ritkább ‘fehér’ jelentése is érződik itt, vagyis
a ~ a fehérnép, fehérszemély (‘nő’) párhuzama; a cseléd régebbi
‘családhoz tartozó (nő)személy’ értelmében szerepel.
vatelin – ‘vattaszerű puha bélésanyag’.
Ausztriai német szó (Watteline), a német Watte (‘vatta’)
származéka, a francián át egy északi germán vadd (‘tömés’) szóból
ered. Lásd még vatta.
vátesz – ‘ókori római jövendőmondó’; ‘látnoki erejű, ihletett költő’:
Magyar és vátesz, ez éppen elég, / Hogy honi késsel szent sziven
döföljék (Ady).
Latin szó (vates), amely már az ókorban megkapta ‘költő’
jelentését.
vatta – ‘gyapotszálakból álló laza, puha, fehér anyag’. Származékai:
vattás, vattáz.
A német Watte átvétele szórendi kiegyenlítődéssel; a sok nyelvben
otthonos vándorszó tisztázatlan eredetű. Lásd még vatelin.
váz – ‘‹régen› madárijesztő’: Szép zászlónk, az ország, váznál nem
egyéb volt (Arany; ‘kísértet’: Nagy zajjal egy dúlt férfi váza /
Csörtet fel… (Arany); ‘emberi, állati test megtámasztására való,
szilárd anyagú szerkezet’: csontváz; ‘építmény összefüggő
elemekből álló tartószerkezete’; ‘fő gondolatmenet’: a regény váza.
Származékai: vázol, vázlat, vázlatos.
Ismeretlen eredetű szó. Korai jelentésfejlődése: ‘madárijesztő’ 
‘ijesztő jelenés, kísértet’  ‘csontváz mint a halál ijesztő
ábrázolása’. E jelentéskör elhalványodása nyomán, a 19.
században a csontváz szó második elemét már ‘tartószerkezet’
értelmében fogták fel, s így ruházták rá a ma eleven jelentést,
amely aztán átvitt értelemben is használatos lett; származékaiban
már ez a jelentés él.
váza – ‘lakás díszítésére használt virágtartó edény’.
Nemzetközi szó a latin vas (‘edény’) alapján; nyelvünkbe a francia
vase került a német Vase közvetítésével; a szóvég latinossá
formálódott.
vazallus – ‘hűbéres, kapott birtok fejében urának katonai szolgálattal
tartozó személy’; ‘csatlós, függő helyzetben lévő személy’.
Nemzetközi szó a késő latin vassallus (‘szolga’) nyomán; ez kelta
eredetű, pl. breton, walesi gwaz (‘szolga’).
vazelin – ‘szénhidrogénekből és olajokból álló halványsárga kenőcs’.
A német Vaseline ausztriai Vaselin változatának átvétele;
mesterséges szó a német Wasser (‘víz’) és görög elaion (‘olaj’)
elemeiből.
vazomotorikus – ‘az erek tágulását és összehúzódását szabályzó
‹idegek›’.
Mesterséges élettani szakszó a latin vas (‘edény’, az újkori latinban
‘véredény’) és motor (‘mozgató’) elemekből, utóbbi a movere,
motum (‘mozgat’) ige származéka, lásd motor. Első eleme a végső
forrása váza szavunknak is.
vécé – ‘(vízöblítéses) illemhely’: vécékefe, vécépapír.
Betűszó a W.C. alapján; ez az angol water closet (‘vizes fülke’)
rövidítése. Ennek második eleme a forrása klozett szavunknak is
(német közvetítéssel); francia eredetű (tkp. ‘zárt, szűk helyiség’),
és végső soron a latin claudere, clausum (‘bezár’) szóra vezethető
vissza. Lásd még klauzúra, klozett.
vecsernye – ‘délutáni vagy esti katolikus templomi ájtatosság’;
‘‹eredetileg› a papi zsolozsma esti része’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén večernja; ez a vecser
(‘este’) főnév származéka, amelyből vacsora szavunk is ered. A
magyar szóvéget a hangrendi illeszkedés formálta ki.
véd – ‘óv, őriz ‹veszélytől, támadástól, káros hatástól›’; ‘‹ügyvéd
ügyfelének› érdekeit képviseli ‹bíróság előtt›’; ‘‹vitában
álláspontot› érvekkel támogat’; ‘‹összetételek előtagjaként›
a achát
védelmező’: védszent, védangyal, védegylet. Származékai: védő,
védés, védelem, védelmez, védelmező, védekezik, védekezés,
védtelen, védtelenség, védenc, védnök.
Ősi örökség lehet az ugor korból: osztják vanta (‘megnéz’). Az ugor
alapforma *vente lehetett. A ‘megnézi’  ‘figyel rá’  ‘őrzi’ 
‘védi’ jelentésfejlődés elképzelhető, hasonló zajlott le a vigyáz
esetében is. Lásd még honvéd.
vedel – ‘mohón iszik’.
A víz származéka egy d-re végződő tőváltozatból, amilyen a
nyelvjárási vides (‘vizes’) szóban lelhető; a két szóalak viszonya
olyan, mint a bűz–büdös szópár tagjaié.
veder – lásd vödör
védikus – ‘a Védákkal, az óind irodalom szent gyűjteményével
kapcsolatos’.
Tudományos szakszó a szanszkrit Veda (‘tudás’) nyomán; ez távoli
rokona az angol wit (‘elme’), svéd veta (‘tud’), orosz vedom
(‘tudott, ismert’) szavaknak.
vedlik – ‘‹állat› időszakonként leveti bőre felső rétegét, szőrét,
tollát’: vedlő kígyó.
Alighanem a vet ige származéka gyakorító -l képzővel, hasonló
alakulat, mint a foszlik, fejlik, hámlik; a képző előtt a
tőmássalhangzó zöngésült.
vég – ‘határpont térben vagy időben’; ‘pusztulás, megsemmisülés’:
mindennek vége; ‘‹többes számban› a török hódoltság korában a
török birodalom határán álló várak rendszere’: A végek dicsérete
(Balassi versének címe); ‘cél’: mi végre, mivégre. Származékai:
végső, véges, végtelen, végtelenség, végez, végzés, végzős,
végzet, végzetes, végtére, végig, végleg, végleges, véglegesség,
véglegesít, véglegesítés.
Talán ősi örökség a finnugor korból: finn viime (‘utóbbi, utolsó’). Az
egyetlen rokon nyelvből való példa és a hangtörténeti nehézségek
miatt az egyeztetés nem meggyőző. Lásd még végett, végig.
vegetál – ‘‹ember› tengődik’; ‘‹növény› tenyészik, terem’. –
vegetáció: ‘növényzet, növénytakaró’; ‘tenyészet’.
Nemzetközi szócsalád a latin vegetus (‘erős, mozgékony, eleven’)
származéka, a vegetari, vegetatus (‘tenyészik’) ige nyomán;
forrása a vegere (‘mozgat’) ige. A ~ ma általános jelentése a
német vegetieren igével együtt került nyelvünkbe, s bizonyára így
értődik: ‘úgy él, mint a növény, nem emberi életet él’. Lásd még
vegetárius, vegetatív.
vegetárius, vegetariánus – ‘csak növényi eredetű eledelt fogyasztó
(személy)’.
Mesterséges szóalakok a késő latin vegetarius (‘növényi’) szóból, a
vegetari (‘tenyészik’) származékából. Lásd még vegetál, vegetatív.
vegetatív – ‘az egyedi élet fennmaradását szolgáló’: vegetatív
szervek; ‘az akarattól független belső folyamatokkal kapcsolatos’:
vegetatív idegrendszer; ‘ivartalan’: vegetatív szaporodás.
Élettani szakszó a latin vegetari, vegetatus (‘tenyészik’) igéből, a
vegetus (‘erős, mozgékony, eleven’) nyomán. Lásd még vegetál,
vegetárius.
végett – ‘céljából, érdekében’; ‘‹pontatlanul› okából’.
Névutó, a vég locativusi -tt ragos alakja a szó ‘cél’ értelme alapján.
vegzál – ‘zaklat, nyaggat, háborgat’.
A latin vexare (‘rángat, gyötör, háborgat’) átvétele; ez gyakorító
származék a vehere (‘mozgat, húz’) igéből. Lásd még vehemens,
vektor.
vegy- – ‘‹összetételek előtagjaként› vegyészeti(leg)’: vegytan,
vegyszer, vegyjel, vegyrokonság; vegytiszta, vegyelemzés,
vegytisztító.
A ~ nyelvújítási elvonás a vegyít igéből.
vegyít – ‘kever, elegyít’. Származékai: vegyes, vegyest, vegyül,
vegyület, vegyülék, vegyész, vegyészet.
A szócsalád alighanem másodlagos alakulat. A ~ az ismeretlen
eredetű elegyít ige régebbi és ritka elvegyít alakváltozatából
született, az igekötőnek érzett el- szótag elhagyásával. A vegyes,
vegyül, valamint az összetételi előtagként használt vegy- mind a
nyelvújítás korában jött létre.
vehemens – ‘heves, indulatos’. – vehemencia: ‘hevesség,
hirtelenség’.
Nemzetközi szócsalád a latin vehemens, vehementis (‘tüzes,
heves’) nyomán, amely a vehere (‘mozgat, húz, visz’) és mens
(‘értelem, érzület, lelkület’) elemekből tevődik össze. Lásd még
mentális, vegzál, vektor.
vejsze – ‘nádfonatú halfogó rekeszték’.
Ismeretlen eredetű szó.
véka – ‘gabonaszemek tartására, mérésére való kosár vagy fa
edény’: véka alá rejt; ‘ez mint régi űrmérték’: hét véka ezüstért,
hét véka aranyért.
Alighanem szláv eredetű szó a honfoglalás előtti időkből: orosz
tájnyelvi veko (‘kosár’). A szóvég alakulására lásd széna, villa1.
vekker – ‘ébresztőóra’.
A német Wecker átvétele a wecken (‘ébreszt’) ige nyomán.
vekni – ‘cipó’.
A német Wecken (‘cipó, zsömle’) átvétele a szillabikus n szokott
feloldásával (mint kalucsni, spulni).
- 383 - oldal
vékony – ‘csekély átmérőjű vagy vastagságú’; ‘sovány’; ‘‹főnévként,
többnyire véknya alakban› az alsó bordák s a csípőcsont közti
testtáj’. Származékai: vékonyul, vékonyodik, vékonyít, vékonyka.
A szócsalád feltehető vék- alapszava ősi örökség a finnugor korból:
zürjén vekni (‘keskeny’), votják vekcsi (‘vékony’). A magyar szó
képzésmódja a kemény, kicsiny, sovány, szegény szavakéhoz
hasonló.
vektor – ‘iránnyal és nagysággal bíró mennyiségek ábrázolására
szolgáló irányított egyenes szakasz’. – vektoriális: ‘vektorral
kapcsolatos, vektorra jellemző’.
Matematikai szakszócsalád a latin vector (‘vivő, szállító, utazó’)
nyomán, a vehere, vectum (‘mozgat, húz’) igéből.
vél – ‘‹valamilyennek› gondol, tart, tekint’; ‘hisz, képzel’: Ha zörren
egy levél, / Poroszlót jőni vél / Kanizsa, Rozgonyi (Arany);
‘magyaráz, értelmez’: Mire véljem a dolgot? Származékai:
vélekedik, vélekedés, vélelem, vélemény, véleményez.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi örökség a finnugor korból: zürjén
velav(ni), votják valal- (‘megért, felfog’).
veláris – ‘a lágy szájpadláson vagy közelében képzett ‹beszédhang›’:
veláris zárhang.
Latin nyelvtani szakszó (velaris), a velum (‘vitorla; lágy szájpalás’)
melléknévi származéka.
vele – ‘a mondott személlyel vagy dologgal’.
A személyes névmás társ-, illetve eszközhatározói formája. A vel-
tő, amely ma a -val, -vel ragpár egyik tagja, egy ve- alapszóból jött
létre ablativusi -l raggal. Az alapszó alighanem ősi örökség a
finnugor korból: vogul vev, cseremisz és mordvin vij, finn väen
(‘erő’), a vel- tehát ‘valaminek erejétől, erejével, általa’
alapjelentést őriz.
velin – ‘különlegesen finom pergamenszerű vékony papír’.
A francia vélin átvétele német közvetítéssel; forrása a késői latin
pella vitulina (‘borjúbőr’) szókapcsolat második eleme, a latin
vitulus (‘borjú’) származéka.
velocipéd – ‘korai kerékpártípus aránytalanul nagy első kerékkel’.
Nemzetközi szó a francia vélocipčde nyomán, a latin velox, velocis
(‘gyors’) és pes, pedis (‘láb’) elemekből.
velő – ‘hengeres csont üregének puha szövetállománya’; ‘(állati)
agyvelő’: vese velővel: ‘belső’: velejéig romlott társadalom;
‘lényeg’: a mondókád veleje az, hogy több pénzt akarsz.
Származéka: velős.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul velam, osztják velem, zürjén,
cseremisz vem, votják vijem (‘agyvelő’).
veltelini – ‘jó minőségű borszőlő-fajta’.
Az olasz Valtellina völgy nevéből.
velúr – ‘bársonyszerűen bolyhozott szövet’.
A francia velours átvétele német közvetítéssel; ez az ófrancia
velous folytatója inetimologikus r-rel bővülve; forrása a latin
villosus (‘bozontos, szőrös’) a villus (‘szőr, haj, bozont’) nyomán.
vén – ‘öreg, régi’. Származékai: vénség, vénséges, vénül, vénít.
Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi örökség a finnugor korból: zürjén
vener (‘igen régi’). A példa egyetlen rokonnyelv egyik
nyelvjárásából ered, így csekély a bizonyító ereje.
véna – ‘gyűjtőér’; ‘költői, írói tehetség’.
Latin szó (vena), a.m. ‘vérér, bányaér, költői tehetség’; az utóbbi
jelentés a bányában rejlő nemesfém erének átvitt használatából
való.
vend – ‘a szlovének egyik népcsoportjához tartozó személy’;
‘‹melléknévként› e népcsoporttal kapcsolatos’.
A német Wende (‘szláv, szorb’) átvétele; ez végső soron a latin
Veneti (‘venét’) népnévre megy vissza, és régebben barbárt,
vandált is jelentett.
vendég – ‘látogatóba érkezett személy’; ‘szálloda, vendéglő
szolgáltatásait igénybe vevő személy’; ‘alkalmilag fellépő
‹művész›’: vendégénekes, vendégszereplő; ‘nem eredeti, utólag
alkalmazott’: vendéghaj, vendégoldal. Származékai: vendégel,
vendégeskedik.
Ismeretlen eredetű szó.
vendetta – ‘vérbosszú’.
Olasz szó, a latin vindicta (‘büntetés, bosszú’) folytatója. Lásd még
vindikál.
venerológia – ‘az orvostudománynak a nemi betegségekkel
foglalkozó ága’. – venerológus: ‘a nemi betegségek szakorvosa’. –
venereás: ‘nemi ‹betegség›’.
Orvosi szakszócsalád a szerelem istennőjének, Venusnak nevéből,
Vener- tőalakján át.
ventilátor – ‘villamos meghajtású szellőztető’. – ventiláció:
‘szellőztetés, légcsere’.
Nemzetközi szócsalád a latin ventilare (‘gabonát szelel’) nyomán, a
ventus (‘szél’) származékából; az ige csak az újkori latinban nyerte
el mai jelentését.
vény – ‘orvosi recept’.
Nyelvújítási szóalkotás a vesz ige ve- tőalakjából az akkoriban
kedvelt deverbális -ny főnévképzővel, a lény, tény mintájára, a latin
eredetű recept, recipe magyarításaként, ezek ugyanis ‘véve’,
illetve ‘végy’ jelentésűek a recipere (‘vesz’) ige alapján.
a achát
venyige – ‘szőlővessző’; ‘rőzse’: Egy eladó lány a tűzre venyigét rak
(Arany).
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén vinjaga (‘kerti szőlő’),
a vino (‘bor’) származéka; a magyar szó a magas hangrend
irányában egyenlítődött ki, mert alakilag (és jelentésben is) hatott
rá az ugyancsak délszláv (szlovén) vejnik (‘rőzsenyaláb’).
vér – ‘emberi és állati testben keringő, a tápanyagot, oxigént és
salakanyagokat szállító piros folyadék’; ‘szenvedély, indulat’: hajtja
a vére, felforr a vére; ‘(vér)rokon’: Véreim, magyar proletárok
(Ady); ‘rokoni kötelék’: vér szerinti atyafiak, egy vérből valók; ‘az
átöröklés hordozója ‹régebbi hiedelem szerint›’: Korcs volt anyja
vére (Kölcsey), az apja vére ütközik ki belőle. Származékai: véres,
vérzik, vérzékeny, (össze)vérez, vértelen, vérmes, vérség, vérségi,
vérengzik, vérengző, vérengzés, vérbeli.
Ősi örökség a finnugor korból: vogul vur, zürjén vir, cseremisz,
mordvin ver, finn veri, lapp virre (‘vér’). Lásd még félvér, fivér,
nővér, telivér, testvér, vércse, vérhas, vérszem, vörheny, vörös.
ver – ‘ismételten és erősen üt’; ‘ütlegel, ütésekkel büntet,
fegyelmez’; ‘dobog’: gyorsabban ver a szíve; ‘ütésekkel rögzít’:
szöget ver a falba; ‘ütésekkel készít’: pénzt ver, hidat ver, sátrat
ver, csipkét ver, kötelet ver. Származékai: verő, verés, veret,
vereség, verődik, vergődik, vergődés, verdes, verekszik,
verekedés, veretlen, veretlenség.
Bizonyára ősi szavunk, de eredetéről semmi biztosat nem tudunk.
Lásd még verejték, verőfény.
verbális – ‘szóbeli, szóban, beszédben megnyilatkozó’: verbális
kommunikáció. – verbalizmus: ‘szószaporítás, a lényeg elsikkadása
a szavak áradatában’.
Nemzetközi szócsalád a késő latin verbalis (‘szóbeli’) nyomán, a
verbum (‘szó, ige, üres beszéd’) főnévből.
verbunkos – ‘toborzó, régi magyar tánc’; ‘ennek zenéje’.
A ~ verbunk (‘katonatoborzás’) töve a német Werbung (‘hirdetés’,
régen ‘katonatoborzás’) átvétele a werben (‘megnyer valakinek,
valaminek’) ige alapján. Lásd még verbuvál.
verbuvál – ‘‹katonát› toboroz’.
A szerb-horvát verbovati vagy a szlovák verbovať (‘toboroz’)
átvétele; forrásuk a német werben (‘toboroz’) ige. A ~ alak (a
várható verbovál helyett) a rokon eredetű verbunk u-jának a
hatását sejteti.
vércse – ‘galamb nagyságú ragadozó madár’.
A vér származéka kicsinyítő -cse képzővel (mint szárcsa, tócsa), a
veres tőalakjából, a madár háttollazatának vöröses színe alapján.
verdikt – ‘bírósági döntés’; ‘az esküdtszék döntése’.
Az angol verdict átvétele a német Verdikt közvetítésével. Az angol
szó az ófrancia verdit folytatója a szóvég tudákos latinosításával.
Forrása a késő latin vere dictum (‘igazán kimondva’) jogi formula a
latin verus (‘igaz’) és dicere, dictum (‘mond’) elemekből. Lásd még
diktál, verifikál, verizmus.
veréb – ‘apró, szürkésbarna, az emberi környezetben tömegesen élő
madár’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák vrabec. Ez
kicsinyítő képzésű forma egy feltehető *varb vagy *verb tőből; a mi
szavunk korábbi vereb alakja is egy ilyesféle szóból eredeztethető.
verejték – ‘izzadság’. Alakváltozat: veríték. Származékai: verejtékes,
verejtékezik.
A ver ige származéka, deverbális képzés egy önmagában nem
lelhető, műveltető képzős *verejt, verít igéből (mint veszejt–veszít):
lásd kiveri a víz, az izzadság.
verem – ‘gödör’. Származékai: vermes, vermel.
Iráni, mégpedig alán eredetű lehet: oszét verm, orm (‘gödör’).
vérhas – ‘dizentéria’.
A vér és has összetétele, a betegséggel járó véres széklettel
kapcsolatos. Lásd még vérszem.
verifikál – ‘igazol ‹állítást›’; ‘állítás igazát ellenőrzi, meggyőződik
róla’.
Latin jogi szakszó (verificare) a verus (‘igaz’) és facere (‘tesz
valamivé’) elemekből. Lásd még verdikt, verizmus.
verizmus – ‘az olasz irodalmi és zenei naturalizmus neve a 19.
század végén’. – verista: ‘a verizmus jegyében alkotó (művész)’;
‘a verizmus alapján álló’.
A ~ latinosított alak az olasz verismo nyomán, amelynek töve a
vero, illetve latin verus (‘igaz’). Lásd még verdikt, verifikál.
verkli – ‘sípláda, kintorna’.
Az auszriai német Werkel (‘zeneszerszám, kintorna’) átvétele a
szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, tipli); ez a szó a
német Werk (‘mű’) kicsinyített formája.
vermut – ‘ürmösbor’.
A tisztázatlan eredetű német Wermut (‘abszint, keserűség,
ürmösbor’) átvétele.
vernisszázs – ‘festménykiállítás ünnepélyes megnyitója’.
Francia szó (vernissage), tkp. ‘firniszelés’ a vernisser (‘firnisszel
beken’) igéből; a vernis a késő latin veronix folytatója, amely a mai
Bengazi ókori Beroniké nevéből ered, a finom gyantát ugyanis
innen importálták a középkorban. A ~ fenti jelentése onnan ered,
hogy régebben a festményeket a kiállítás megnyitása előtti este
- 384 - oldal
lakk védőréteggel vonták be a festő jelenlétében, aki erre az
alkalomra meghívta legszűkebb baráti körét, hogy másoknál előbb
láthassák meg a kiállított képeket. Idővel a ~ szó átment a
tényleges megnyitóra.
verő – lásd verőfény
verőce – ‘kis rácsos ajtó’: A kisajtó, a kalantyus kapu, / A csak
fakilincs-záratu / Verőcék… (Illyés). Alakváltozatok: verece, verice,
veréce.
Szláv eredetű szó: szlovén, szlovák, cseh dverce (‘kis ajtó’),
kicsinyítő képzés a dverj (‘ajtó’) nyomán. A szóeleji mássalhangzó-
torlódást a d kivetése, a szóbelsejit e, é, i, ő toldalékhang oldotta
fel. Tájnyelvi szó.
verőfény – ‘erős, ragyogó napsütés’.
A ver igenévi alakjából és a fényből összetett szó, a tájnyelvi ver a
nap, napverte oldal kifejezések szemlélete alapján. A verő elem
főnévvé önállósult a költői nyelvben: Hol álmodoztam déli verőn
(Ady).
vers – 'költemény'; 'a bibliai szöveg legkisebb egysége'.
Származékai: versel, verselés, verselmény, versezet.
A latin versus ('barázda; sor, verssor, költemény') átvétele az -us
végzet elhagyásával (mint az apostol, angyal szavakban), a korai s-
ező ejtés szerint (mint sors). A latin szó a vertere, versum
('megfordít') ige származéka, és eredetileg az ekének a barázda
végén való visszafordítására utalt. Lásd még vertikális, verzál,
verzátus, verzifikál, verzió.
verseng – ‘vetélkedik, versenyez’. Származékok és kapcsolt szavak:
versengés, verseny, versenyez, versenyző.
Ismeretlen eredetű szócsalád.
vérszem – csak a vérszemet kap (‘felbátorodva túl követelővé válik,
elszemtelenedik’) kifejezésben használatos.
A ~ mint a vér és szem összetétele, tkp. ‘véres szem’, s arra utal,
hogy a hirtelen indulat, nekibuzdulás gyakran a szem vérbe
borulását idézi elő.
verszt – ‘orosz mérföld, 1067 méter’.
Orosz szó.
vért – ‘mellpáncél’; ‘‹eredetileg› pajzs’: Vértes (a hegység neve, ahol
a monda szerint 1051-ben a német katonák pajzsaikat elhányva
menekültek Béla herceg csapatai elől). Származékai: vértes,
vértez, vértezet.
Alán eredetű szó: oszét vart (‘pajzs’), ez az óiráni veretra (‘pajzs’)
szóra vezethető vissza.
vértanú – ‘mártír’.
Tükörfordítás a német Blutzeuge nyomán, amely a görög martüsz,
martürosz szót „értelmezi”. Ennek eredeti jelentése ugyanis ‘tanú’,
de az ókeresztény irodalomban kialakult új értelme: ‘az, aki kiontott
vérével tesz tanúságot hitéről’.
vertikális – ‘függőleges’; ‘alá- és fölérendeltségen alapuló’; ‘a
termelési és értékesítési folyamatok egymásutánjával kapcsolatos’.
Nemzetközi szó a késő latin verticalis nyomán, a vertex, verticis
(‘az égi sark’) szóból, amely a vertere (‘fordít’) származéka, az
égbolt látszólagos körforgásának ugyanis ez a tengelypontja. Lásd
még verzál, verzátus, verzifikál, verzió, verzó.
verzál – ‘nagybetű ‹nyomtatásban›’.
A német Versal átvétele; forrása a középkori latin versalis
(‘verssorhoz tartozó’), a verssorokat ugyanis nagy kezdőbetűvel
írták. A versus (‘verssor, vers’) a vertere, versum (‘megfordít’) ige
származéka. Lásd még vers, vertikális, verzátus, verzifikál, verzió,
verzó.
verzátus – ‘jártas, gyakorlott ‹valamiben›’; ‘sokfele járatos,
világlátott’.
Latin szó (versatus) a versari, versatus (‘forgolódik, valahol időzik,
valamivel foglalkozik’) igéből, amely a vertere, versum (‘fordít’)
gyakorító származéka. Lásd még vertikális, verzál, verzifikál,
verzió, verzó.
verzifikál – ‘költöget, verseket írogat’; ‘megversel, versbe önt’. –
verzifikátor: ‘versfaragó, fűzfapoéta’.
A latin versificare származékai a versus (‘verssor, vers’) és facere
(‘csinál’) elemekből. A versus a vertere, versum (‘fordít’)
származéka, tehát ‘fordulat’  ‘az íróvessző sorvégi fordulása a
táblán’  ‘új sor, verssor’  ‘vers’. Lásd még vertikális, verzál,
verzátus, verzió, verzó.
verzió – ‘változat’; ‘szövegváltozat’; ‘esemény, történet vagy tény
értelmezésének, előadásának, beállításának (egyik) módja,
változata’.
Nemzetközi szó a késő latin versio (‘megfordítás, változat’)
nyomán, a vertere, versum (‘fordít’) igéből. Lásd még averzió,
vertikális, verzál, verzátus, verzifikál, verzó.
verzó – ‘írott vagy nyomtatott lap hátoldala’; ‘érem hátlapja’.
Latin szó, a verso folio (‘a megfordított lapon, túloldalt’) kifejezés
önállósult első eleme a vertere, versum (‘megfordít’) igéből. Lásd
még vertikális, verzál, verzátus, verzifikál, verzió.
vés – ‘szilárd anyagba szerszámmal lyukat, vájatot mélyít’: falat vés;
‘vésővel kialakít’: kőbe vésett fájdalom; ‘‹emlékezetbe› rögzít’:
eszébe vés, elméjébe vés. Származékai: véső, véset, vésődik.
Ősi örökség a finnugor korból: osztják vas- (‘hasít’), zürjén vezs(ini)
a achát
(‘levág’), finn veistää, észt vestma (‘farag’).
vese – ‘a vizelet kiválasztásának páros belső szerve’; ‘állati vese mint
étel’: vese velővel; ‘a lélek mélye’: a vesédbe látok.
Alighanem ősi örökség az ugor korból: vogul vesig (‘hímvessző’). A
jelentés átvitele az egymáshoz közeli vagy egymáshoz kapcsolódó
testrészek között mindennapos jelenség (lásd picsa, valag); a
finnben és az ófelnémetben a here (muna, illetve niero), a latinban
az ágyék (renes) lett a vese névadója. A magyarban egy eredetibb
vesből a birtokos személyjel („az ő vese”) megtapadásával jött
létre a ~ (mint epe, zúza).
vesperás – ‘vecsernye, a papi zsolozsma esti része’.
Az egyházi latin ad vesperas horas (‘az esti órákra’) kifejezésből, a
vesper (‘esthajnalcsillag, este’) nyomán, amely a görög Heszperosz
megfelelője.
vész – ‘elpusztul, tönkremegy’: több is veszett Mohácsnál; ‘‹el-
igekötővel › elkallódik’; ‘‹össze- igekötővel› összekülönbözik’;
‘eltűnik’: ködbe vész, távolba vész; ‘‹meg- igekötővel› veszetté
válik’: megveszett a kutyájuk; ‘‹főnévként, régebben pusztulás’:
sertésvész, dögvész; ‘vihar’: A vész kitört… / És folyton folyvást
ordított a vész (Vörösmarty); ‘csapás, katasztrófa’: a mohácsi vész;
‘‹összetételek előtagjaként› veszély esetére való, veszélyre
figyelmeztető’: vészcsengő, vészfék, vészharang, vészkijárat;
‘‹bizalmas nyelven› baj, gond’: semmi vész, én is veled megyek.
Származékai: veszély, veszélyes, veszélyeztet, veszedelem,
veszedelmes, veszendő, veszte.
Bizonytalan eredetű szó, az esetleges finnugor eredetnek egyetlen
bizonyítéka a zürjén vez- (‘elhordja magát’). A ~ egyike kevés
megmaradt igenévszóinknak, és napjainkban ez a jellege is
halványul, mert igei szerepében az egyes harmadik személyű ~
formát a köznyelv régiesnek, költőinek érzi, és az ikes veszik
változatot kapta fel, ezáltal a köztudatban a ~ a vesz ige
etimológiai körébe csúszik át. Lásd még jajveszékel, veszekedik,
vesződik, veszt, veszteg, veszteget, vezekel.
vesz – ‘megfog ‹hogy használja, tartsa, megegye›’: tollat vesz,
karjába veszi a gyereket, vesz a húsból; ‘‹valahogy› értelmez,
felfog’: könnyen veszi a dolgot, semmibe veszi a tanácsot; ‘szerez’:
elégtételt vesz; ‘vásárol’: vettem egy pár új cipőt; ‘társul fogad’:
feleségül vesz, alkalmazásba vesz. Származékai: vét, vétel,
vételez, vevő.
A visz ige szóhasadással elkülönült alakpárja. Lásd még húsvét,
részvét, vény.
veszekedik – ‘civakodik, pörlekedik’; ‘‹tájnyelveken› mohón
kívánkozik, bomlik ‹valaki után›’: veszekszik érte. Származékai:
veszekedés, (meg)veszekedett.
A vész ige származéka gyakorító és visszaható, valójában
kölcsönösséget kifejező -kedik, -kszik képzővel, értelme tehát
‘egymást pusztítják’. A fenti második jelentés a megvész érte,
elpusztul érte kifejezésekhez kapcsolódik. Lásd még vesződik.
veszik – lásd vész
veszít – lásd veszt
vesződik – ‘fáradságosan, hosszan foglalkozik ‹valakivel, valamivel›’;
‘gyötrődik, tépelődik’; ‘bajlódik’. Származékai: vesződés,
vesződség, veszkődik, veszkődés.
A vész ige származéka visszaható -ődik képzővel, azaz ‘magát
pusztítja’. E jelentéskörben gyakori a ‘magát kínozza’ értelmű szó:
emésztődik, tépelődik, gyötrődik. Lásd még veszekedik.
vessző – ‘fa vagy cserje hosszú, vékony hajtása’; ‘ilyen mint fenyítő
eszköz’: megvesszőzték; ‘ilyen alakú tárgy’: nyílvessző,
varázsvessző; ‘írásjel tagmondatok és mondatrészek között’.
Származékai: vesszős, vesszőz, vesszőzés.
A ~ vesz- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul vosa,
osztják vasa (‘rúd’), cseremisz vaze (‘veszsző’). A magyar szó -ő
eleme kicsinyítő képző, tőhangzója intervokális helyzetben
kettőződött meg. Lásd még vesszőfutás, vesszőparipa.
vesszőfutás – ‘régi katonai büntetés, futás katonatársak kettős
sorfala között, akik mind ráhúznak a futóra a puskavesszővel’;
‘megalázó helyzetek, események sorozata’.
A vesszőt fut (‘‹katona› vesszőzők közt fut’) kifejezésből vonódott
össze. Lásd még vessző, vesszőparipa.
vesszőparipa – ‘vessző, bot, amellyel gyermekek lovacskáznak’;
‘valakinek szüntelenül emlegetett kedvenc gondolata’: a sómentes
étkezés a vesszőparipája.
A német Steckenpferde tükörfordítása; a fenti második jelentés is
az átadó nyelvből ered, s rajta keresztül az angol hobby horse-ból;
így is mondjuk: már megint a hülye ötletén lovagol.
veszt – vagy veszít: ‘‹régen, veszejt alakban is› megöl, kivégez’:
vesztőhely; ‘elpusztít’: nemzetvesztő; ‘‹küzdelemben, perben,
sportmérkőzésen› alulmarad’: pert vesztett, három kettőre
veszített; ‘‹valamijében› megfogyatkozik’: vesztett a súlyából; ‘‹el-
igekötővel› valakije meghal, valamije elkallódik, más tulajdonába
kerül’: elvesztette az édesanyját, a pénztárcáját, a vagyona felét.
Származékai: veszte, vesztés, vesztes, veszteség, veszteséges.
A vész ige származékai műveltető -t, illetve -ít képzővel.
veszteg – ‘nyugodtan, mozdulatlanul, csendben’: maradj veszteg!;
‘‹régebben› tétlen, szótlan’: vesztegséget (=némaságot) fogadtak;
- 385 - oldal
‘‹régen› hallgat’: Mondá a nagyobb Szent Jakab: Vesztegj te János,
csoda, hogy szólhatsz! (Apostolok vetélkedése, 16. század).
Származékai: vesztegel, veszteglés.
Vitatott eredetű szó. Talán a vész ige főnévi veszte származékából
való -ig raggal, ‘halálig, mindvégig’ jelentésben, és *vesztig tagad,
*vesztig hallgat-féle szókapcsolatokból önállósult, magába véve a
szókapcsolat értelmét. E vélekedés ellen szól, hogy vesztig alakot
csak igen késői adatból ismerünk, és hogy nem vezethető le belőle
a ‘tétlen, tétlenkedik’ jelentés. Nem sokkal meggyőzőbb
magyarázat, amely szerint a ~ előzménye a szerb-horvát ves tich
(‘egészen csendes’) szókapcsolat volna vagy ennek más szláv
nyelvből való megfelelője. Itt is az a gond, hogy a feltett forrás csak
jóval későbbről mutatható ki a szóba jöhető szláv nyelvekben, mint
a ~ a magyarban. Ennyi bizonytalanság közt azt sem állapíthatjuk
meg, hogy az igei, melléknévi vagy esetleg a határozói funkció volt
az elsődleges.
veszteget – ‘fecsérel’: csak az idejét vesztegeti; ‘‹el- igekötővel is›
értékén alul ad el’: húsz forintért vesztegették az almát; ‘‹meg-
igekötővel› pénzzel vagy felajánlott előnynyel hivatali
kötelességének megszegésére bír rá’: megvesztegették a
döntőbizottság tagjait. Származékai: vesztegetés, (meg)vesztegető.
A veszt származéka gyakorító -get képzővel. A fenti első két
jelentésben ez kézenfekvő, a harmadik esetében kevésbé; itt talán
az ‘erkölcseiben megront’ értelem rejlik, a veszt eredetibb ‘pusztít’
jelentésének megfelelően.
vét – ‘bűnt, hibát követ el’: vét az Isten ellen, vét a szabályok ellen;
‘ártalmat, kárt okoz’: a légynek sem vét; ‘‹el- igekötővel› elhibáz’:
elvétette a lépést. Származékai: vétek, vétség, vétkes, vétkezik,
vétlen.
Ismeretlen eredetű szó.
vet – ‘dob, hajít’: gerelyt vet, árnyékot vet, pillantást vet; ‘növényi
magvakat a megmunkált földbe szór’: kukoricát vet; ‘juttat
valahová’: börtönbe vet; ‘készít, kész állapotba hoz’: vályogot vet,
ágyat vet; ‘okol’: magadra vess; ‘‹meg- igekötővel› lenéz,
alábecsül’; ‘‹sokféle kifejezés elemeként’: gáncsot vet, számot vet,
ügyet vet stb. Származékai: vetés, vető, vetemény, vetődik,
vetődés, vetetlen, vetület, vetít, vetítés.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy ősi örökség a finnugor korból:
cseremisz üdem, mordvin videmsz (‘magot vet’); az összevetés
sem hangtani, sem jelentéstani szempontokból nem meggyőző.
Lásd még okvetlen, számkivet, vedlik, vetélkedik, vetélő,
vetélytárs, vetemedik, vetít, vetkőzik.
vetél – ‘‹életképtelen magzatot› idő előtt világra hoz’. Származéka:
vetélés.
A vet ige gyakorító képzős származéka (mint dobál), s ebben a
jelentésében kapcsolatos az alapige tájnyelvi ‘ellik’ értelmével: a
koca tíz malacot vetett. Az életképtelen magzatokat lehet úgy
tekinteni, hogy az anyaállat „eldobálta magától”. Emberi
viszonylatra az ige másodlagosan alkalmazódik. Lásd még
vetélkedik, vetélő, vetélytárs.
vetélkedik – ‘verseng, erejét összeméri ‹másokkal›’; ‘‹vetekedik
formában› felér vele’: teljesítménye a legjobbakéval vetekedik.
Származékai: vetélkedő, vetélkedés.
A vet ige származéka; gyakorító és visszaható, vagy inkább
kölcsönösséget jelző -kedik képzővel alakult részint közvetlenül az
alapigéből (ez a vetekedik forma), részint a gyakorító vetél
származékából. A ~ és vetekedik legkorábbi jelentése ‘tudományos
vitát folytat’, illetve ‘veszekszik, vitatkozik’ volt, tehát a
kölcsönösen egymásnak vetett érvekre, illetve szitkokra kell
gondolnunk. Lásd még vetélytárs.
vetélő – ‘szövőgép alkatrésze, amely a vetülékfonalat a kifeszített
láncfonalak közé befűzi’.
A vetél ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve, ezt az
alkatrészt ugyanis folyamatosan jobbról balra és vissza dobálják.
vetélytárs – ‘azonos célért vetélkedő személyek egyike’: szerelmi
vetélytárs.
Nyelvújítási szóalkotás; vetély- elemét a vetélkedik igéből elvont
vetél- tő nyomán képezték úgy, mint a kételkedikből a kételyt. Lásd
még vetél.
vetemedik – ‘elfajzik, bűnre szánja el magát’: gyilkosságra
vetemedett; ‘‹meg- igekötővel› eltorzul, elgörbül, alakját veszti’:
megvetemedett deszka. A hasonló eredetű vetemül csak az
elvetemült (‘erkölcsileg lezüllött, mindenre képes’) származékában
él.
A vet ige származéka mozzanatos -m és -d képzőkkel (mint
folyamodik, futamodik); ikes formája révén visszaható értelmet
nyert, s így ‘magát félreveti’ a jelentése.
veterán – ‘öreg, kiszolgált katona’; ‘egy mozgalomnak érdemes régi
harcosa’.
Nemzetközi szó a latin veteranus (‘kiszolgált katona’) nyomán, a
vetus, veteris (‘régi, öreg’) szóból. A ~ a német Veteran átvétele.
vetkőzik – ‘ruháit leveti’. Származékai: vetkőzés, vetkőztet.
A vet származéka a gyakorító és visszaható -kőzik képzővel.
vétó – ‘ellenszavazat, amely megsemmisít egy testületi döntést’:
vétót emel, vétójog.
a achát
A latin veto (‘nem engedem, megtiltom’) átvétele a vetare
(‘akadályoz, tilt’) ige nyomán; eredetileg a néptribunok joga volt e
szóval megsemmisíteni a szenátus határozatát.
vezekel – ‘bűnéért engesztelésül szenvedést, önsanyargatást vállal’.
Származékai: vezeklő, vezeklés.
Nyelvújítási szóalkotás, eredetileg ‘sirat’ értelemben; voltaképp egy
16. századi adat téves olvasatából ered, ahol a veszékel ige
szerepel (lásd jajveszékel) a régies wezekel írásmódban. A ‘bűnét
siratja’  ‘bűnét engeszteli’ jelentésváltozás kevéssel utóbb
kapcsolódott az „új” szóhoz.
vezényel – ‘katonai egységet parancsnokként vezet’; ‘katonai
paranccsal irányít valahová’: a fővárosba vezényelték az ezredet;
‘zenekart kézmozdulatokkal irányít’: vezényelt Toscanini.
Nyelvújítási szó a vezér, vezet igék vez- tövéből, a kicsinyel,
igényel szavakból önkényesen elvont -nyel végződéssel mint
képzővel.
vezér – ‘hadvezető’; ‘közösség, mozgalom irányítója’. Származékai:
vezérel, vezérlő, vezérlet.
A vezet ige vez- tövének származéka -ér képzővel.
vezet – ‘előtte haladva irányít ‹személyt›’; ‘rajta vagy benne ülve
irányít, kormányoz ‹járművet›’; ‘mozgalom, intézmény
tevékenységét tiszténél fogva irányítja’; ‘‹anyag fizikai hatást›
magán átenged’: a fém vezeti a hőt, az áramot; ‘folyamatos
feljegyzésekből összeállít’: naplót vezet; ‘‹tárgyatlanul› verseny
során éppen a legjobb az eredménye’: az első félidő végén még
vezettünk. Származékai: vezető, vezetés, vezetőség, vezeték,
vezetékes.
A ~ vez- alapszava (lásd még vezér) ősi örökség a finnugor korból:
cseremisz videm, mordvin vetamsz, észt vedamsz (‘vezet’). A
finnugor *vete- alapforma szabályos származéka a vez-; a tőbeli t–z
megfelelésre példa a ház, fazék, kéz, víz.
vezír – ‘államtanácsos, miniszter, az uralkodó helyettese egyes
mohamedán országokban’.
Nemzetközi szó az arab vazír nyomán, amely a vazara (‘terhet
hord’) igéből való, a ~ ugyanis az állam terheit „hordja a vállán”.
vézna – ‘sovány, szikár, vékony csontú’.
Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy véz- alapszava finnugor
örökségünkhöz tartozik: vogul vis (‘kicsi’), osztják vas (‘keskeny’),
cseremisz vetsz(kez) (‘vékony’). A magyar szó -na eleme szokatlan
képződmény, a rokonnyelvi egyezések sem biztosak hangtani
okokból.
viadukt – ‘völgyhíd’.
Nemzetközi szó az angol viaduct nyomán; ennek forrása a latin via
ducta, azaz ‘(völgy vagy folyó felett) átvezetett út’ a via (‘út’) és
ductus (‘vezetett’) elemekből; az utóbbi a ducere, ductum (‘vezet’)
származéka. Lásd még duce, duktus, indukál, konduktor, redukál;
triviális, viaticum.
viasz – ‘a méhlép könnyen olvadó, főleg gyertyaöntéshez használt
anyaga’. Származékai: viaszos, viaszkos, viaszol.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén régi vojsk. Ebből
ejtéskönnyítő magánhangzóval, nyíltabbá válással és a  i
elhasonulással fejlődött ki a magyar szóalak, amely pl. a viaszkos
vászon szókapcsolatban él: vojsk  vojoszk  vajaszk  viaszk . A
köznyelvi ~ úgy jött létre, hogy a viaszkgyertya s hasonló
összetételek határán a mássalhangzó-torlódást a k kivetése oldotta
fel, majd e hang végleg elmaradt a szóvégről.
viaticum – [viatikum] ‘haldoklónak kiszolgáltatott oltáriszentség és
utolsó kenet’.
Latin szó, tkp. ‘útravaló, útiköltség’ a via (‘út’) nyomán. Lásd még
triviális, viadukt.
vibrafon – ‘ütőhangszer behangolt fémlapokból s alájuk helyezett
rezonátorcsövekből’.
Mesterséges szó a latin vibrare (‘rezeg’) és görög phóné elemekből,
a szaxofon s hasonló hangszernevek mintájára. Lásd még vibrál,
vibrato.
vibrál – ‘rezeg, remeg’. – vibráció: ‘rezgés, rezgő mozgás’. – vibrátor:
‘rezgéskeltő berendezés’.
Tudományos szakszócsalád a latin vibrare, vibratum (‘rezegtet,
reszket’) nyomán. Lásd még vibrafon, vibrato.
vibrato – [vibrátó] ‘a hangok lebegtetése csekély
magasságkülönbséggel’.
Olasz zenei előadási utasítás a vibrare, vibrato (‘rezeg’) igéből;
latin előzményéről lásd vibrál.
vicc – ‘csattanós rövid, párbeszédes tréfa, élc’; ‘ugratás, nem komoly
dolog’: ez csak vicc volt; ‘fortély, mesterség’: nem nagy vicc ezt
megcsinálni. Származékai: vicces, viccel, viccelődik.
A német Witz (‘elmésség, elmeél, élc’) átvétele; ez egy germán
witti (‘értelem, tudás, bölcsesség’) szóra megy vissza, akárcsak az
angol wit (‘értelem, szellem, szellemesség’).
vice- – ‘‹összetételek előtagjaként› al-, helyettes’: viceadmirális,
viceházmester, viceispán.
A csonka ragozású latin vicis (‘fordulat, felváltás, helyettesítés’)
ablativusi alakja: ‘helyett, mint…’. Lásd még vicomte, vikárius,
viktimológia.
vicinális – ‘helyiérdekű vasút’.
- 386 - oldal
Latin szó (vicinalis), tkp. ‘szomszédi, a szomszédságot érintő’ a
vicinus (‘szomszéd, szomszédos’) nyomán, amely a vicus (‘tanya,
falu, házsor, utca’) melléknévi származéka.
vicomte – [vikomt] ‘francia nemesi rang a báró és a gróf között’.
Az ófrancia visconte folytatója, forrása a középkori latin vicecomes
(‘a gróf helyettese’) a vice (lásd vice-) és comes, comitis (‘gróf’,
tkp. ‘kísérő, t.i. a királyé’) elemekből.
vicsorog – ‘‹dühében› csikorgó fogait mutatja’; ‘‹tájnyelven›
vigyorog’. Származékok és kapcsolt szavak: vicsorít, vicsorgó,
vicsori.
A ~ a vigyorog alakváltozata, tájnyelven azonos jelentésben; a
fenti köznyelvi jelentés részint annak tudható be, hogy a dühtől
eltorzult arcon ugyanúgy széthúzódnak az ajkak, mint a széles
gúnyos mosolynál, részint annak, hogy a csikorog értelme
beleérződött a hasonló hangzású igébe. A gy  cs elváltozás az
agyar és acsarkodik példájával is szemléltethető.
vidám – ‘víg, jókedvű’. Származékai: vidámság, vidámít, vidít, vidító,
vidul, vidor.
A szócsalád feltehető vid- alapszava ismeretlen eredetű, bár lehet,
hogy az ugyancsak ismeretlen eredetű víg alakváltozata; tőbeli d 
g hangváltozásra mindenesetre nemigen van példa. A vidor
nyelvújítási szóalkotás, talán a bátor mintája alapján.
vidék – ‘valamely tekintetben egységes terület’: dombvidék,
hegyvidék; ‘környezet, közel fekvő terület’: Debrecen és vidéke; ‘az
ország más részei a fővárossal szembeállítva’: vidékre költözött,
vidéki írók.
Ismeretlen eredetű szó.
video- – ‘‹összetételek előtagjaként› a televíziós képtechnikával
kapcsolatos’: videojel, videokazetta, videomagnó, videotelefon.
A latin video (‘látok’) szóból, a videre, visum (‘lát’) ige ragozott
alakjából. Lásd még audiovizuális, vizavi, vízió, vizit, vizuális,
vízum.
vídia – ‘forgácsolószerszámok élében használt igen kemény
fémötvözet’.
Német ipari márkanév a WIe DIAmant (‘mint a gyémánt’) kifejezés
kiemelt betűiből, a német kiejtés szerint. Lásd még wipla.
vidra – ‘halevő ragadozó állat’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén vidra, szlovák vydra.
víg – ‘vidám’. Származékai: vígság, vigasság, vigalom, vigalmi, vigad,
vigadó, vigadalom, vigadozik.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még vidám, vigasztal.
viganó – ‘régi divatú, egybeszabott női selyem felsőruha’: Apja földje
és tinója / Mind fölment már viganóra (Arany).
Maria Vigano bécsi olasz táncosnőről, aki a 18-19. század
fordulóján az ilyen ruhát divatba hozta.
vigasztal – ‘‹valaki› bánatát, szomorúságát szavaival enyhíteni
igyekszik’. Származékok és kapcsolt szavak: vigasztalás,
vigasztaló, vigasztalódik, vigaszt, vigasz.
A szócsalád alapja, a kihalt vigaszik (‘meggyógyul’) alighanem a víg
származéka gyakorító -sz képzővel; az ugyancsak elavult vigaszt
(‘gyógyít’) műveltető forma, mint a maraszt; a további gyakorító
képzővel ellátott ~ (mint marasztal, magasztal) a ‘lelki sebet
gyógyítgat’ értelmet vette föl. A vigasz nyelvújítási elvonás.
vigéc – ‘kereskedelmi utazó, ügynök’.
A német Wie geht’s Ihnen? (‘Hogy van?’, tkp. ‘Hogy megy Önnek?’)
köszöntés első két elemének kiejtés szerinti átvétele. A múlt
században a jobbára osztrák vagy hazai német áruügynökök így
köszöntötték az ügyfelet, ezért ragadt rájuk ez a név.
vigília – ‘nagyobb egyházi ünnep előestéje’; ‘ilyenkor szokásos,
imádságokkal töltött éji virrasztás szerzetesi közösségekben’.
Latin szó, tkp. ‘virrasztás, őrt állás, éberség’ a vigil (‘éber, ébren
őrködő’) nyomán, a vigere (‘jó erőben van, eleven’) igéből. Lásd
még vigoroso.
vigoroso – [vigorózó] ‘erőteljesen ‹adandó elő›’.
Olasz zenei szakszó, a vigore (‘erő’) nyomán, forrása a latin vigor
(‘erő, elevenség’) a vigere (‘virul, jó erőben van’) igéből. Lásd még
vigília
vigyáz – ‘éberen figyel, ügyel ‹hogy a bajt elkerülje›’: vigyázz
magadra, vigyázz az útkeresztezéseknél; ‘őriz, kímél’: vigyáz a
ruhájára; ‘ügyel, felügyel’: ő vigyáz a kistestvéreire; ‘őrködve
figyel’: a gyümölcsöst vigyázza; ‘félreáll’: vigyázz innen!
Származékai: vigyázat, vigyázatos, vigyázatlan, vigyázó, vigyázz.
A ~ vigy- alapszava ősi örökség a finnugor korból: zürjén vidzsni
(‘őriz, gondoz’), votják vozs- (‘fenntart’), észt viisime (‘megles,
figyel’). A ~ -z eleme gyakorító képző (mint néz, nyúz).
vigyorog – ‘fogait mutatva, gúnyosan vagy ostobán mosolyog,
hangtalanul nevet’. Származékok és kapcsolt szavak: vigyorgás,
vigyorít, vigyori, vigyor.
Alighanem hangfestő eredetű szó, a hasonló jelentéskörű vicsorog
alakpárja.
viháncol – ‘hangosan nevetgélve ficánkol’.
A vihog játékos képzésű származéka; a gyakorító -áncol
képzőegyüttes folytán a hasonló hangzású hancúroz, ficánkol
jelentése is beleszűrődött a szóba.
vihar – ‘(nagy esővel, villámlással, dörgéssel kísért) heves szél,
a achát
égiháború’; ‘társadalmi felzúdulás’: vihart kavart az újabb
korrupciós botrány; ‘érzelmek heves kavargása’: vihar dúlt a
szívében.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát vihor, szlovén vihar, szlovák víchor
(‘forgószél, vihar’). Szűk körben ismert nyelvjárási szóból a
nyelvújítás korában emelkedett köznyelvi szintre, addig a vész volt
használatos helyette.
viheder – ‘bányalég, sújtólég’:…lelkének komor / Bányáiból a bú
vihedere kereng fel (Tóth Árpád).
Bizonytalan eredetű szó. Talán a szerb-horvát vjetar, szlovák vietor
(‘szél’) szavak átvétele, a tájnyelvekben elsőként ‘vihar, felfordulás’
értelemben. A vietor  vieter  vieder  viheder hangfejlődésben
a hangrendi kiegyenlítődés, zöngésedés, valamint hiátustöltő h
belépése játszott szerepet.
vihog – ‘bántóan, élesen, idétlenül nevet’. Származékai: vihorog,
vihorász.
Hangutánzó szó, a szaggatott, kellemetlenül éles hangú nevetést
imitálja.
vijjog – ‘‹sas, vércse, sirály› éles, sivító kiáltást hallat’: Mért vijjog a
saskeselyű? (Arany).
Hangutánzó szó.
vikárius – ‘helynök, a megyéspüspök helyettese’.
Latin szó (vicarius), a.m ‘helyettes’, a vice- latin forrásának
változata.
víkend – ‘hétvége, hétvégi pihenés, szórakozás’: víkendház,
víkendtelek.
Angol szó (weekend) a week (‘hét’) és end (‘vég’) elemekből.
viking – ‘normann hajós; a mai skandináv népek kalózkodó középkori
őseinek elnevezése’.
Nemzetközi szó az óskandináv víkingr nyomán, amely talán
‘öböllakó’ értelmű a víkr (‘öböl’) főnévből; más nézet szerint egy
‘háború’ jelentésű ősi germán víg szóra vezethető vissza.
vikomt – lásd vicomte
viksz – ‘viaszos padló- és cipőkenőcs’: Vikszos bajszom úgy áll, mint
az / Öreg bika szarva (Népdal); padlót vikszel.
A német Wichse (‘cipőfényesítő kenőcs’) átvétele; ez végső soron a
Wachs (‘viasz’) származéka.
viktimológia – ‘a bűnelkövetőnek és áldozatának kapcsolatát feltáró
vizsgálat elmélete’.
Újkeletű tudományos szakszó a latin victima, korábban victuma
(‘áldozati állat’) szóból, a tudományok nevében használatos, görög
eredetű -lógia végződéssel. A latin szó talán a vice (‘helyett’) és
tueri (‘megőriz, táplál’) elemekből való, mivel az áldozati állat
mintegy helyettesíti az áldozót.
viktoriánus – ‘‹Angliában› a 19. század második felére jellemző
‹közfelfogás, építészet, művészeti stílus›’.
Viktória királynő nevéből, aki 1837 és 1901 között uralkodott. A név
a Viktor női párja a latin victor (‘győztes, győző’) főnévből: vincere,
victum a. m. ‘győz’.
vikunya – ‘az Andokban honos lámafajta; ennek gyapja’.
Spanyol szó (vicuńa) a kecsua indián nyelvből.
világ – ‘a tudatunktól létező valóság a maga teljességében’: a világ
keletkezése; ‘a földkerekség’: a világ szénkészlete; ‘az emberiség’:
magára vonta a világ figyelmét; ‘hasonló lények, dolgok,
jelenségek összessége’: állatvilág, a művészet világa, a számok
világában; ‘‹régen és tájnyelvekben› világosság, fény’: napvilágnál,
a szeme világa, világot gyújt. Származékai: világi, világias, világos,
világosság, világosodik, (fel)világosít, (fel)világosítás,
(fel)világosult, (fel)világosodás, világol, világít, (ki)világlik.
A ~ -g eleme olyan főnévképző, mint csillag, kéreg szavainké, a vil-
alapszó pedig ősi örökség a finnugor korból, az előzmények
tekintetében azonban nem egységes a tudomány. Lehet, hogy a
cseremisz volgedo, mordvin valda (‘fényes’), finn valkea, észt
valge, lapp vilkit (‘fehér’) köre jelzi az eredetet; más nézet szerint a
vogul valg-, zürjén volavni (‘fénylik’), finn valea (‘világos’)
csoportjára kell figyelnünk. Mivel a szó kezdettől hangfestő jellegű
lehet, a döntés nehéz, illetve lehetséges, hogy a két eredetvonal
végső soron azonosnak tekinthető. A magyar szó elsődleges
jelentése mindenképp ‘fény’ volt; erre nemcsak a rokonnyelvi
előzmények mutatnak, hanem az is, hogy a magyar származékok
túlnyomó többsége is ezt a jelentést hordozza. A ‘fény’  ‘mindaz,
amit a nap fényénél látni lehet’ jelentésfejlődésre más nyelvekben
is van példa: sok szláv nyelv svet, sviet, swiat szava, továbbá a
román lumea mind ‘fény’, egyszersmind ‘világ’ értelműek. Lásd
még villám, villamos, villany, villog, villong, virág, virány, virrad,
virul.
vilajet – ‘tartomány a hajdani török birodalomban’.
Török szó, forrása az arab veláje (‘körzet’).
villa1 – ‘vékony fogakban végződő nyeles eszköz szénahányásra’:
favilla, vasvilla; ‘ilyen alakú evőeszköz’: villásreggeli; ‘ilyen alakú
tárgy’. Származékai: villás, villáz.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén vile, szlovák vidla. A
tájnyelvekben gyakori vidla, vedla forma tanúsága szerint
nyelvünkbe a szlovák szó került, köznyelvi formáját dl  ll
hasonulás hozta létre.
- 387 - oldal
villa2 – ‘kertes lakóház, nyaraló’.
Nemzetközi szó a latin villa (‘vidéki ház, tanya, földbirtok’) nyomán.
villám – ‘nagy erejű, fényjelenséggel és dörgéssel kísért légköri
elektromos kisülés’; ‘felvillanás’: villámokat szórt a szeme.
Származékai: villámlás, villámlik.
A villog ige vill- tövéből származik deverbális -m névszóképzővel
(mint futam, hullám). Lásd még villamos, villany.
villamos – ‘elektromos’: villamos áram; ‘‹főnévként› városi
elektromos vasút’. Származékai: villamosság, villamosít,
villamosítás.
A villam (‘elektromosság’) alapszó nyelvújítási alkotás a villám vill-
tövéből, az állam, dallam s hasonló szavak mintájára. A ~ ennek -s
képzős formája; e szó főnévi jelentése a villamos vasút
szókapcsolatból önállósult. Az alapszót utóbb a villany kiszorította.
villan – lásd villog
villanella – ‘pásztordal, pásztortánc; különféle olasz és francia
versformák neve’.
Olasz szó, a villana (‘falusi lány’) kicsinyítő képzős alakja a latin
villa (‘tanya’) alapján. Francia formája villanelle.
villany – ‘elektromosság, áram’: bevezették a villanyt; ‘elektromos
világítás, lámpa’: felgyújtja a villanyt; ‘‹összetételek előtagjaként›
elektromos árammal kapcsolatos, azzal működő’: villanykapcsoló,
villanyszámla; villanymotor, villanymozdony.
Nyelvújítási szóalkotás a villám vill- tövéből, az akkoriban népszerű
-ny képzővel (mint alany, higany, horgany). A melléknévi villanyos
származék idővel háttérbe szorult a villamos mögött, maga a ~
viszont kiszorította annak alapszavát, a villamot.
villi – ‘tündér’: De most eláll a szél. / De most a csönd beszél. / De
most jőnek a villik (Babits).
A német Willi átvétele; ez a szlovák vila (‘tündér’) többes vily
alakjából ered. Lehet, hogy ide tartozik a villő is, amely a
népszokások körébe tartozó téltemetés leányformájú bábúja, és
amelyet sárral dobálnak és vízbe vetnek. A ~ az irodalmi nyelv
szava maradt.
villog – ‘‹fény› sorozatosan felvillan’; ‘‹szem› elszántságtól csillog’;
‘‹bizalmas nyelvben› szavaival, tetteivel köztetszést arat’: villogtál
a tegnapi partin. Származékok és kapcsolt szavak: villogás, villogó,
villan, villanó, villanás, villant, villantó, villódzik.
A ~ alapszava a vill-, amely azonos a villámével, és mindkettő a
világ vil- tövének változata; ősi finnugor eredetükről is lásd ez
utóbbit. A ~ képzője gyakorító -g, a villané mozzanatos -n. Lásd
még villong.
villong – ‘perlekedik, tusakodik, viszálykodik’: pártvillongások.
Vitatott eredetű szó; talán hangutánzó eredetű, a civakodással
együtt járó hangokat érzékelteti; ám lehet, hogy a villog
alakváltozata szervetlen n hanggal kiegészülve (mint bolyong,
szorong), és a viszálykodók haragtól villámló szemére utal. Egyik
magyarázat sem igazán meggyőző.
villő – lásd villi
vimedli – ‘pattanás’.
A bajor-osztrák wimmerl átvétele, ez kicsinyítő képzős alak a német
Wimmer (‘fa görcse’) nyomán. A szóvég alakja mint hokedli,
nokedli szavainkban.
vincellér – ‘szőlő gondozását, szőlőmunkások felügyeletét ellátó
szakképzett alkalmazott’.
A középfelnémet winzer (‘szőlőmunkás’) átvétele a
foglalkozásnevek gyakori -ár, -ér képzőjével megtoldva (mint
bodnár, pintér, pincér); a vincerér  vincelér  vincellér
hangfejlődésben r  l elhasonulás és intervokális kettőződés
játszott szerepet. A német szó forrása a latin vinitor a vinum (‘bor’)
nyomán.
vinil – ‘szerves kémiai gyök az etilalkoholból’: vinilgyanta, polivinil-
klorid (PVC).
Vegyi szakszó (vinyl) a latin vinum (‘bor’) és görög hülé (‘anyag’)
elemekből, az etilalkohol ugyanis borszesz. Lásd még vinyetta.
vinkli – ‘szöglet, a (futball)kapu sarka’; ‘derékszög, szögletmérő’:
vinklivas.
A német Winkel (‘sarok, szöglet’) átvétele a szillabikus l szokott
feloldásával (mint spakli, tipli).
vinkó – ‘silány, savanyú bor’.
A szlovák vínko (‘borocska’) átvétele mint a vino (‘bor’) kicsinyített
alakja; gúnyos jelentésárnyalata magyar fejlemény.
vinyetta – ‘fejléc, keretdísz’; ‘felragasztható címke’.
A francia vignette (‘keretezett könyvdíszítő motívum’) átvétele
német közvetítéssel, a szóvég latinosításával. A francia szó a vigne
(‘szőlővessző’) kicsinyítő képzős alakja, forrása a latin vinea a
vinum (‘bor’) nyomán. A ~ fenti jelentése onnan ered, hogy a
nyomdai díszítményeken gyakori az indás, szőlőkacs-szerű növényi
motívum. Lásd még vinil.
vinnyog – ‘‹állat› fájdalmasan nyöszörög, nyüszít’.
Hangutánzó eredetű szó.
viola – ‘különféle színekben termő illatos kerti virág’; ‘‹tájnyelveken›
ibolya, árvácska’; ‘szerelmes kedveskedő megszólítása,
megnevezése’: Tetőled, violám, csak a halál old el (Népdal).
A latin viola (‘ibolya, ibolyaszín’) átvétele. Lásd még ibolya.
a achát
violál – ‘megsért, megszeg ‹törvényt, törvényes jogot›’.
A latin violare (‘megsebez, megsért’) igéből. Ennek eredete
kétséges. Mivel van ‘vörösre fest’ értelme is, lehet, hogy a viola
virágnév származéka, s így ‘vörös viola színére fest’  ‘véresre
ver’  ‘megsebez, megsért’ úton jutott későbbi jelentéséhez. Más
nézet szerint egy feltehető *violus (‘erőszakos’) szóból ered
(akárcsak a violencia), s így végső soron a vis (‘erő’) származéka.
violencia – ‘erőszak okozta jogsérelem’.
A latin violentia (‘erőszak’) átvétele a violens, violentis (‘erőszakos,
heves, sebes’) nyomán. Ez folyamatos melléknévi igenévi alaknak
tetszik, de nem vezethető le a violare (‘megsért’) igéből (lásd
violál); talán egy feltehető *violus (‘erőszakos’) szóból ered, s így
végső soron a vis (‘erő’) származéka.
vipera – ‘rövid termetű, hazánkban is honos mérges kígyó’; ‘gonosz,
áskálódó nőszemély’.
A latin vipera átvétele; ez utóbbi egyszerejtéses alak a vivipera
(‘elevenen szülő’) nyomán, a vivus (‘élő, eleven’) és parere (‘szül’)
elemekből; az előbbi forrása a vivere (‘él’) ige.
virág – ‘fejlett növények színes, gyakran illatos szaporító szerve’;
‘virágos növény’: mezei virágok; ‘a legerőteljesebb időszak’: élete
virágjában érte a halál; ‘kedveskedő megszólítás’: világ világa,
virágnak virága (Ómagyar Mária-siralom). Származékai: virágos,
virágzik, virágzás, virágzat.
A ~ ősmagyar kori szóhasadás nyomán jött létre a világ szóból,
annak ‘fény, világosság’ jelentése szerint. A l  r hangváltozásra
példa fullánk  fúró (lásd fúr); a ~ alakváltozat ‘fény’  ‘fénylő,
fehérben vagy színekben tündöklő jelenség’  ‘virágzás, virágzat,
virág’ jelentésfejlődés végén különült el végleg a világtól. Az orosz
szvjet (‘világosság’) és cvjet (‘virág’) is etimológiai kapcsolatban
áll.
virány – ‘üde, virágos mező, táj’: Itt, a kék Balaton partja virányain, /
Hol minden mosolyog, mint az arany világ (Berzsenyi).
Nyelvújítási alkotás a virág’ vir- tövéből -ány képzővel (mint
nyitány, sétány, talány); elavult szó.
virbli – ‘kavarodás, zűrzavar’.
A német Wirbel (‘forgás, forgatag’) átvétele a szillabikus l szokott
feloldásával (mint svindli, tipli).
vircsaft – ‘‹rossz, ügyetlen› gazdálkodás, ügyvezetés’: szép kis
vircsaft.
A német Wirtschaft (‘gazdaság, gazdálkodás’) kiejtés szerinti
átvétele; forrása a Wirt (‘gazda, háziúr, fogadós’).
virgács – ‘fenyítésre való vesszőnyaláb’; ‘ennek stilizált, aranyozott,
szaloncukorral díszített mása mint Mikulás-napi ajándék’;
‘‹szlengben› női láb’: jó virgácsai vannak.
A latin virga (‘vessző’) többes virgas tárgyesetéből lett a szóvég
affrikálódásával (mint grádics).
virginál – ‘csembalószerű billentyűs hangszer’.
Angol szó, a latin virginalis (‘szűzi’) folytatója a virgo, virginis
(‘hajadon, szűz’) nyomán; az elnevezés arra utalhat, hogy főként
ifjú hölgyek játszottak ilyen hangszeren. Kevésbé valószínű, hogy a
~ a latin virga (‘vessző, rőzse’) származéka volna.
virilista – ‘a legtöbb adót fizető helyi polgárok egyike, aki ezen a
jogcímen tagja volt a helyi önkormányzatnak’.
A hazai latin nyelv szava a virilis (‘férfias, állhatatos; tehetség
szerinti’) nyomán, a vir (‘férfi’) szóból. Lásd még virtuális, virtuóz,
virtus.
virrad – ‘hajnalodik’; ‘‹valamire› ébred’: esős napra virradtunk; ‘‹jobb
korszak› kezdődik’: virradt már a magyarnak. Származékai:
virradat, virradóra, virraszt, virrasztó, virrasztás.
A ~ a világ és a virág közös eredetű vil-, illetve vir- tövei közül az
utóbbiból való, amelynek tőhangzója a mozzanatos, illetve kezdő -d
előtt megkettőződött. Az alapszó ‘fénylik, világos’ jelentése a
domináns. A virraszt műveltető képzőt visel, az éjszakát ébren töltő
ember mintegy ‘meghozza a reggeli világosságot’, addig le nem
pihen.
virsli – ‘marhahúspéppel töltött vékony, kolbászforma húsárú,
amelyet főzve fogyasztanak’.
A német Wurst (‘kolbász’) ausztriai német, kicsinyített würstl, virstl
alakjából lett, a mássalhangzó-torlódást a t kivetésével oldva, a
szillabikus l szokott feloldásával (mint pl. kifli).
virtigli – ‘igazi, hamisítatlan, tősgyökeres’: virtigli sváb gyerek.
A német wirklich (‘valóságos, tényleges’) magyar népnyelvi
alakváltozata.
virtuális – ‘lehetőségként ‹valamiben› benne rejlő’; ‘lappangó’;
‘látszólagos, nem való’: virtuális kép (lencsében, tükörben).
A francia virtuel (‘erőkifejtésre képes, de nem működésben lévő’)
átvétele német közvetítéssel, a szóvéget latinosítva. Forrása a latin
virtus (lásd virtus). Lásd még virilista, virtuóz.
virtuóz – ‘káprázatos technikájú (zenei) előadóművész’;
‘‹melléknévként› utolérhetetlen, páratlan (ügyességű)’.
Olasz szó (virtuoso), a virtů (‘erény, képesség, ügyesség’)
melléknévi származéka; latin forrásáról lásd virtus. A magyar szó a
német Virtuose átvétele a szóvég elhagyásával. Lásd még virilis,
virtuális.
virtus – ‘bátorság, hősiesség’; ‘a bátorság és férfiasság fitogtatása, a
- 388 - oldal
veszélyt lebecsülő vakmerőség’: virtuskodik; ‘‹régebben› erény’:
Látja a Virtust letapodva nyögni, / Látja a Bűnnek koronás hatalmát
(Berzsenyi).
Latin szó, a.m. ‘férfiasság, bátorság, erény’, a vir (‘férfi’) képzett
származéka. Lásd még erény, virilis, virtuális, virtuóz.
virul – ‘‹növény› virágzik’; ‘‹ember› ereje és szépsége teljében van’:
él és virul; ‘‹intézmény, jelenség› virágzik’: virul a feketegazdaság.
Származékok és kapcsolt szavak: virulás, virít, virító.
A virág vir- tövéből képzett ige; -ul, illetve -ít képzős formái a tanul–
tanít s hasonló igepárok analógiájára alakultak ki.
virulens – ‘fertőzőképes’; ‘még ártani képes’; ‘‹helytelenül értve›
életképes; korához képest jó erőben lévő’: virulens öregúr. –
virulencia: ‘fertőzőképesség’; ‘megmaradt károkozó képesség’: a
fasizmus virulenciája.
Nemzetközi szócsalád a latin virus (‘méreg, mérgező nyálka’) szó
virulentus (‘mérgező’) származékából, amelyből a virulentia lett. A
~ ún. visszaképzett alak (a tolerancia–toleráns és hasonló szópárok
analógiájára), mintha egy *virulere ige folyamatos melléknévi
igeneve volna; ez történt a turbulens esetében is, és hasonlóképp
áll a szegmens szóval. A ~ fenti harmadik jelentése, amely a
köznyelvben egyre általánosabb, a magyar virul ige naiv
beleértésének tulajdonítható. Lásd még vírus.
vírus – ‘a baktériumoknál jóval kisebb, egyszerű szerkezetű kórokozó
élőlény’.
Orvostudományi szakszó, a latin virus (‘méreg, mérgező nyálka’)
megfelelője új jelentésben. Lásd még virulens.
visel – ‘‹öltözéket, szakállt, szemüveget stb.› hord’; ‘‹terhet› hordoz,
tart’; ‘‹költséget, felelősséget, gondot› magára vállal’: gondot visel;
‘folytat’: hadat visel; ‘‹el- igekötővel› eltűr ‹szenvedést, bajt›’;
‘‹valamilyen› magatartást tanúsít’: jól viseli magát. Származékai:
viselet, viselős, viselkedik, viselkedés, viseltet, (el)viselhető,
(el)viselhetetlen.
A visz ige rövid vi- tövéből alakult ki -sel gyakorító
képzőegyüttessel (mint pl. tapsol, kuksol vagy, zöngésült
formában, horzsol, perzsel).
visít – ‘éles, magas hangot ad’. Származékok és kapcsolt szavak:
visítás, visong, visongat, visongás.
Hangutánzó szócsalád a sivít, süvölt családjából.
viskó – ‘szegényes házikó’.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még vityilló.
visz – ‘hordoz, szállít ‹valahová›’; ‘vezet, kísér’: iskolába viszlek;
‘eltávolít’: vidd innen ezt a vackot; ‘magával visz, sodor’: viszi a víz
a ladikot; ‘juttat’: túlzásba visz, diadalra visz; ‘vezet ‹valamire›’:
nem visz ez jóra; ‘jut valamire, elér’: ez a gyerek még sokra viszi.
Származékai: vitel, vitet, (ki)vitel, (ki)vitelez, (ki)vihetetlen.
A ~ rövidebb vi- töve (pl. vi-het, vi-vő) ősi örökség a finnugor
korból: vogul vij, osztják vejem (‘vesz’), votják vaj-, mordvin vije-
(‘hoz’), észt viima (‘hoz’); a feltehető finnugor *víke alapforma talán
rokonítható ilyen értelmű indoeurópai szavakkal: óind váhati
(‘vezet, visz’), latin vehere (‘húz, visz’). A ~ből igen régen hasadt le
és vált külön a vesz. Lásd még visel.
viszálykodik – ‘ellenségeskedik’. Elvont származéka: viszály.
A ~ a vissza határozószó régi visza alakjából képződött a
visszaható formájú, de a magatartásra utaló -lkodik
képzőegyüttessel (mint bővelkedik, alamizsnálkodik). Itt a vissza
régi ‘szemben, ellen’ jelentésében szerepel, a viszálkodik tehát
‘ellenkedik, ellenségeskedik’. A l később palatalizálódott; ebből az
alakból vonták el a nyelvújítás korában a viszályt az igének
megfelelő ‘békétlenség’ értelemben, de utóbb a viszontagság
jelentésével is: És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után
(Vörösmarty).
viszket – ‘kellemetlenül, izgatóan bizsereg ‹bőr, seb, kiütés,
rovarcsípés›’. Származékai: viszkető, viszketés, viszketeg.
Ismeretlen eredetű szócsalád. Lehet, hogy visz- töve azonos a
viszolyog igéével.
viszkózus – ‘sűrű, nyúlós ‹folyadék›’. – viszkozitás: ‘az anyagok
belsejében az alakváltoztatással szemben ható súrlódási erő’.
Késő latin szó (viscosus), tkp. ‘enyvszerű’, a viscus (‘fagyöngy;
ebből főzött madárlép’) nyomán; a viszkozitás a francia viscosité
átvétele visszalatinosított alakban.
viszolyog – ‘irtózik, húzódozik, undorodik ‹valamitől›’. Származékai:
viszolygás, viszolyogtat.
Ismeretlen eredetű szó. Lehet, hogy visz- töve azonos a viszket
igéével.
viszonoz – ‘kapott jó (vagy rossz) fejében ugyanazt adja vissza’;
‘‹régebben› felel’: Helyes, viszonzá a gróf. Származéka: viszonzás.
Nyelvújítási szóalkotás a viszont korábbi, egyszeres lativusi ragos
viszon alakváltozatából -z igeképzővel. Lásd még viszony.
viszont – ‘hasonlóképp, kölcsönösen’: viszont kívánom; ‘fordítva,
ellenkezőleg (is)’: én utálom őt, ő meg viszont; ‘ismét, újra’: mikor
látunk viszont?; ‘‹kötőszóként› ellenben, pedig’: mi korán kelünk,
ők viszont hajnalban kerülnek ágyba; ‘‹összetételek előtagjaként›
viszonzásképp való’: viszontszolgálat, viszontlátogatás,
viszontválasz.
Az ismeretlen eredetű, talán ‘hátoldal, túloldal’ jelentésű visz-
a achát
alapszóból keletkezett (akárcsak a vissza), -n és -t locativusi
ragokkal. Lásd még viszontag.
viszontag – ‘viszont, viszonzásul, válaszul’: Amely kéz fölemelt, az
sújt most porba viszontag (Berzsenyi).
A viszont régebbi megfelelője a nyomósító szerepű -g raggal (mint
éppeg, szintég). Elavult forma; lásd még viszontagság.
viszontagság – ‘hányattatás, a sors különféle, főleg kedvezőtlen
fordulatainak egyike’: sok viszontagság után elérte célját.
Származéka: viszontagságos.
A viszontag főnévi származéka; a viszont ‘kölcsönösen’, illetve
‘ellenkezőleg’ jelentése alapján a ~ az embert oda-vissza vető,
illetve a várakozásaival ellenkező eseményekre értődik.
viszony – ‘személyek egymással való kapcsolata’: baráti, üzleti,
ellenséges viszonyban állnak; ‘dolgok, jelenségek kapcsolata’:
oksági viszony, jogviszony; ‘házasságon kívüli nemi kapcsolat’:
viszonya van a titkárnőjével. Származékai: viszonyos, viszonyul,
viszonylik, viszonyít, viszonyítás, viszonylag, viszonylat.
Nyelvújítási szóalkotás; a ~ voltaképp elvonás az ugyancsak
nyelvújítási viszonyos (‘kölcsönös’) melléknévből, amely a viszont
korábbi, egyszeres lativusi ragos viszon alakváltozatából
formálódott a hiány, általány, magány megfelelő származékainak
(pl. hiányos, magányos) mintájára. Lásd még viszonoz.
vissz- – ‘‹összetételek előtagjaként› visszafelé tartó, visszatérő;
kölcsönös’: visszáru, visszér, visszfény, visszhang.
A nyelvújítás korában, a vissza csonkításával alkotott előtag.
vissza – ‘korábbi helye felé’; ‘korábbi időbe’; ‘korábbi állapotba’;
‘viszonozva’: visszaköszön; ‘fonákul, helytelenül, ellenkezőleg’:
visszaél, visszatetsző; ‘‹főnévként› fonák oldal’: színe és visszája;
‘‹régen› ellenkezés, szembeszegülés’: Olyha te is visszát vonsz
vala (Bornemisza Péter, 16. század), A szent rokonvérbe feresztő /
Visszavonás tüze közt megálltál (Berzsenyi). Származékai:
visszakozik, visszára, visszás, visszásság.
A ~ egy ismeretlen eredetű visz alapszóból -á lativusraggal jött
létre, majd a szóvég megrövidült (mint a hazá  haza esetében), a
tőhangzó pedig intervokális helyzetben megnyúlt: visza  vissza. A
visz alapszót találjuk a viszont, viszonoz szavakban; a ~ visza
alakjából lett a viszálykodik, vissz-.
vitális – ‘életbevágó, létfontosságú’: vitális érdek. – vitalitás:
‘elevenség, életerő, életrevalóság’. – vitalizmus: ‘az
életjelenségeket egy nem anyagi természetű, titokzatos „életerő”
működésével magyarázó elmélet’. – vitalista: ‘a vitalizmus híve’.
Nemzetközi szócsalád a latin vitalis (‘az élethez tartozó’) nyomán, a
vita (‘élet’) szóból. A vitalitás a francia vitalité átvétele
visszalatinosított formában; a vitalizmus alapja a vis vitalis
(‘életerő’) szókapcsolat második eleme. Lásd még vitamin.
vitamin – ‘a szervezet belső folyamatait szabályozó szerves anyag,
amelyből sokféle található a táplálékokban’ (A-vitamin, C-vitamin
stb.).
Mesterséges szó a latin vita (‘élet’) és az amin (lásd aminosav)
elemekből; az utóbbi tévesen került a szóba, mert az
aminosavaknak nincs általános szerepe a ~okban.
vitat – ‘‹vitában› állítást kétségbe von’; ‘vitát folytat ‹valamiről›’.
Származékok és kapcsolt szavak: vitatás, vitatható, vitathatatlan,
vitatkozik, vita, vitás, vitázik.
A vív rövidebb ví alakjának származéka a -tat műveltető képzővel,
eredetileg vítat formában és ‘egymás ellen feltüzel’ jelentéssel. A
fegyveres összecsapásról később az érvek viadalára vonódott át a
szó értelme; az igéből elvont vita is egy ideig párharcra,
viaskodásra értődött.
vitéz – ‘hős; bátor ember’; ‘(bátor) katona’: vitéz uram; ‘a Horthy
alapította vitézi rend tagja’; ‘‹melléknévként› bátor, hősies’.
Származékai: vitézi, vitézlő, vitézség, vitézkedik.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén vitez (‘lovag, hős’); a
szó germán eredetű, és talán a vikingek nevével kapcsolatos.
vitorla – ‘árbocon kifeszített vászon, amely a szél erejét kihasználva
vízi jármű mozgását segíti elő’; ‘szélmalom szárnya’.
Déli szláv eredetű szó: bolgár, szlovén vetrilo (‘vitorla, ventilátor’);
ez a vetr (‘szél’) származéka. A magyar szóban hangáthelyezés és
hangrendi illeszkedés következett be: vetrilo  veterlo  vitorla.
vitrázs – ‘keretre erősített fehér, alig átlátszó függöny’.
Francia szó (vitrage), tkp. ‘üvegfal, üvegdíszmű’ átvétele az eredeti
kiejtés szerint, német közvetítéssel, a vitre (‘üveg’) nyomán, amely
a latin vitrum (‘üveg’) folytatója. Lásd még vitrin.
vitrin – ‘üvegfalú szekrény apró dísztárgyak számára’; ‘kiállítási
tárló’.
Nemzetközi szó a francia vitrine nyomán, amely a késő latin
vitrinus (‘üvegből való’) folytatója; forrása a latin vitrum (‘üveg’).
vitriol – ‘tömény kénsav’.
Francia szó, a középkori latin vitriolum (‘gálickő’) folytatója; ennek
forrása a latin vitrum (‘üveg’) vitreus (‘üvegből való, átlátszó’)
származéka. A gálickő vegyileg rézszulfát, a kénsav előállításának
alapanyaga.
vitustánc – ‘az arc és a test izmainak heves rángásában
megnyilvánuló idegbetegség’.
Az elnevezés szent Vitus mártírra utal, akinek a szobra előtt, a
- 389 - oldal
szent ünnepén, a középkor óta népszokás volt táncot lejteni, amely
a babona szerint jó egészséget jelentett a következő évre. Ez a
tánc helyenként eksztatikussá fajult, ezért lett ~ az idegrángásos
betegség neve.
vityilló – ‘szegényes kunyhó’.
Az ismeretlen eredetű viskó tréfás továbbképzése.
vív – ‘fegyveres harcot folytat’: Hogy vítt ezerekkel, hogy vítt
egyedül! (Arany); ‘‹várat› ostromol’: Szabács viadala (15. századi
vers címe); ‘veszélytelen karddal sportszerű vívást folytat’.
Származékai: vívás, vívó, vívmány, viadal, viador, viaskodik,
viaskodás.
Ismeretlen eredetű szó, noha bizonyára régi eleme
szókészletünknek, alakilag ugyanis jórészt az ősi eredetű hív, szív
igékkel azonosan viselkedik, pl. hí, szí, ví. Lásd még vitat.
vivárium – ‘állatkertben kialakított, az eredeti élőhelyet utánzó
mesterséges környezet hüllők és kétéltűek tartására’.
Új keletű szakszó a latin vivus (‘élő, eleven’) nyomán, az akvárium,
terrárium mintájára. Lásd még vivát, vivipara, viviszekció, vivőr.
vivát – ‘éljen, éljenzés’:…víg hanggal ekhózik a Mátra / Az egész
országban harsogó vivátra (Csokonai).
Latin szó (vivat), a.m. ‘éljen’ a vivere (‘él’) igéből. Lásd még
vivárium, vivipara, viviszekció, vivőr.
vivipara – ‘elevenszülő’.
Biológiai szakszó a latin vivus (‘eleven’) és parere (‘szül’)
elemekből. Lásd még vivárium, vivát, viviszekció, vivőr.
viviszekció – ‘élveboncolás’.
Latin élettani szakszó (vivisectio) a latin vivus (‘eleven’) és secare,
sectum (‘metsz, vág’) elemekből. Lásd még szekáns, szekció,
szekta, szektor, vivárium, vivát, vivipara, vivőr.
vivőr – ‘élvhajhász ember’; ‘életművész’.
Francia szó (viveur), tkp. ‘az, aki él’, a vivre (‘él’) igéből, a latin
vivere folytatójából. Lásd még vivárium, vivát, vivipara, viviszekció.
víz – ‘a Föld nagy részét borító, az élethez nélkülözhetetlen színtelen,
szagtalan folyadék’; ‘ivóvíz, fürdővíz’; ‘folyékony vegyi anyag’:
királyvíz, választóvíz, kölnivíz. Származékai: vizes, vizetlen, vízi,
vizez, vizesedik, vizel, vizelés, vizelet, vizenyő, vizenyős, vízhatlan.
Ősi örökség az uráli korból: vogul vit, cseremisz vet, finn vesi, vete,
szamojéd vit (‘víz’). Az uráli *vete- alapszó indoeurópai szavakkal is
kapcsolatba hozható: gót wato, szláv voda, görög hüdór (‘víz’). A
finnugor t  magyar z hangváltozás a tővégen szabályszerű, lásd
fazék, ház, kéz, vezet. Lásd még víziló, vízkereszt.
viza – ‘íváskor a folyókba vándorló, hatalmasra megnövő tokhal-féle’.
Balkáni vándorszó, végső forrása tisztázatlan, talán van valami
köze a latin és középfelnémet huso alakhoz. A magyarba talán a
szlovén viza közvetítette.
vizavi – ‘‹határozóként› szemközt, átellenben’: srég vizavi; ‘a
szemközti, a szemben ülő, álló személy’.
A francia vis-ŕ-vis (‘szemben’) átvétele kiejtés szerint; tkp. ‘arc arc
felé’, az ófrancia vis (‘arc’) a latin visus (‘látás, tekintet’) folytatása
a videre, visum (‘lát’) alapján. Lásd még video-, vízió, vizit, vizuális,
vízum.
vizigót – ‘nyugati gót’.
A latin Visigothi szóból; ennek visi- eleme talán ‘nyugat’ jelentésű a
germán west, késő latin ueste nyomán. Bár az etimológia nem
meggyőző, ezt a nézetet támogatja, hogy a keleti gótok neve
Ostrogothi volt, amelynek ostro- eleme már kétségtelenül a
germán ‘keleti’ jelentést hordozza: angol eastern, óskandináv
austr, svéd östra.
víziló – ‘nagy testű, folyamokban élő afrikai patás állat’.
A latin hippopotamus szabad fordítása, az ugyanis a görög
hippopotamosznak felel meg a hipposz (‘ló’) és potamosz (‘folyó’)
elemek alapján.
vízió – ‘látomás, jelenés’. – vizionál: ‘víziókat lát, képzelődik’. –
vizionárius: ‘látnoki képességű (személy)’.
Nemzetközi szócsalád a latin visio nyomán, a videre, visum (‘lát’)
igéből. Lásd még video-, vizavi, vizit, vizuális, vízum.
vizit – ‘(udvariassági) látogatás’; ‘orvosi szemle kórházban’:
nagyvizit. – vizitel: ‘udvariassági látogatást tesz’; ‘‹orvos a
kórházban› vizitet tart’. – vizitál: ‘meglátogat’; ‘ellenőrzés céljából
fölkeres, megvizsgál’. – vizitátor: ‘ellenőrző szemlét tartó személy’.
Nemzetközi szócsalád a latin visitare (‘gyakran lát, szemlélget,
meglátogat’) nyomán; ez a videre, visum (‘lát’) gyakorító
származéka. Lásd még video-, vizavi, vízió, vizuális, vízum.
vízkereszt – ‘Háromkirályok ünnepe, január 6.’.
A szerb-horvát Vodokršče tükörfordítása a voda (‘víz’) és krštiti
(‘keresztel’) elemek nyomán. A szláv elnevezés vagy a keleti
egyházban ilyenkor szokásos vízszentelésre utal, vagy Jézus
megkeresztelkedésére (ezt is ünnepelték január 6-án), vagy arra,
hogy régebben e napon kereszteltek víz alá merítéssel.
vizuális – ‘látási, a látáson alapuló’: vizuális inger.
Latin élettani szakszó (visualis) a visus (‘látás’) nyomán, a videre,
visum (‘lát’) igéből. Lásd még video-, vizavi, vízió, vizit, vízum.
vízum – ‘láttamozás ‹útlevélben›’; ‘ez mint engedély idegen országba
való belépésre’: vízumkérelem, vízummentesség.
Latin szó (visum), a visum est (‘látva van, láttam’) kifejezés első
a achát
eleme a videre, visum (‘lát’) igéből. Lásd még video-, vizavi, vízió,
vizit, vizuális.
vizsgál – ‘alaposan megfigyel, tanulmányoz ‹hogy mibenlétét,
állapotát megállapítsa›’. Származékai: vizsgálódik, vizsgálat,
vizsga, vizsgázik, vizsgáztat.
Bizonytalan eredetű szó; alighanem kapcsolatos a szintén
homályos származású vizsla családjával, de formai összefüggésük
problematikus. A vizsga nyelvújítási elvonás.
vizsla – ‘hosszú lábú, lógó fülű, ügyes vadászkutya’;
‘‹melléknévként› éles szemű, kutató fürkésző’: vizsla tekintetet
vetett rá. Származéka: vizslat.
Bizonytalan eredetű szó; a horvát, szlovén vižel és szlovák vyžla
(‘vadászkutya’) tetszetős bizonyítékok lennének az esetleges szláv
származásra, de szó- és jelentéstörténeti szempontok
meggondolásra késztenek. Feltehető a vizsgál igével való kapcsolat
is, ám ezt is nehéz bizonyítani.
vocativus – ‘megszólító eset’.
Nyelvtani szakszó a latin vocare, vocatum (‘hív, szólít’) nyomán, az
esetnevek jellegzetes képzőjével (mint ablativus, dativus).
vodka – ‘gabona- vagy burgonyapálinka’.
A cseh vagy szlovák vodka átvétele; megvan más északi és keleti
szláv nyelvekben is, és a voda (‘víz’) kicsinyítő képzős alakja.
vogul – ‘a manysi nép nemzetközi megnevezése’.
Orosz szó, az osztják tőből való Vogulka folyónévből származik,
amelynek mentén a manysik egy része lakott.
vokál- – ‘‹összetétel előtagjaként› énekes, énekesekből álló’:
vokálegyüttes, vokálkvartett.
A német Vokal átvétele; eredetéről lásd vokális.
vokális – ‘énekhangra írt’: hangszeres és vokális művek; ‘‹főnévként›
magánhangzó’. – vokalizál: ‘magánhangzóvá változtat’. –
vokalizmus: ‘egy nyelv magánhangzóinak sajátos rendszere,
összessége’.
Tudományos szakszók a latin vocalis (‘hanggal bíró, hangzó’)
nyomán, a vox, vocis (‘hang’) szóból. Lásd még vokál-, voks.
voks – ‘szavazat’.
A latin vox (‘hang, szó, beszéd’) átvétele magyaros ejtéssel (mint
taxare  taksál); a szónak a hazai latinban lett ‘szavazat’ jelentése.
Lásd még vokális.
volán – ‘autókormány’.
A francia volant (‘szélmalom szárnya; autókormány’) származéka; a
szó tkp. ‘repülő’ a voler (‘repül’) igéből, a latin volare folytatójából.
volapük – ‘az első valamennyire sikeres mesterséges nemzetközi
nyelv’.
A F. Schleyer által kidolgozott nyelv a természetes nyelvek szavait
használta igen egyszerű formára nyesve; a vola-pük tkp.
‘világnyelv’ az angol world (‘világ’) és speak (‘beszél’) ~
megfelelőiből.
volfrám – ‘ezüstfehér, kemény, magas olvadáspontú fémes elem’.
Német eredetű (Wolfram), tkp. ‘farkaspiszok’ a Wolf ‘farkas’ és
Rahm (‘piszok, korom’) elemekből; ez eredetileg ónbányászok
csúfneve volt a volfrám egyik ércére, amely akkor még
értéktelennek számított a hozzá nagyon hasonló ónérchez képest.
Hasonlóképp kapta nevét a kobalt és a nikkel.
volontőr – ‘‹régen› fizetés nélküli gyakornok’; ‘önkéntes jelentkező’.
A francia volontaire (‘önkéntes’) átvétele a német Volontär
közvetítésével; forrása a latin voluntarius (‘önkéntes’) a voluntas
(‘akarat’) nyomán, a velle, volui igéből. A magyar -őr szóvégződés
egyes (más eredetű) francia szavaink (pl. fezőr, vivőr, voltizsőr,
szabotőr) analógiás hatását mutatja. Lásd még voluntarizmus.
volt – ‘az elektromos feszültség mértékegysége’.
Alessandro Volta olasz fizikus nevéből.
voltaképpen – ‘valójában, tulajdonképpen’.
A van ige főnévi volta (‘valója, léte, lényege’) származékából
alakult a -képpen (‘szerint, gyanánt’) határozóraggal.
voltizsőr – ‘cirkuszi akrobata, műugró, aki vágtató ló hátán
szaltózik’.
Nemzetközi szó a francia voltigeur (‘kötéltáncos, lovas akrobata;
elit gárdista’) nyomán, a voltiger (‘szálldos, kering’) igéből; forrása
az olasz volteggiare (‘kanyarog, köröz’) a volta (‘fordulat’) szóból,
végső soron a latin volvere, volutum (‘forgat’) igéből. Lásd még
revolver, volumen, voluta.
volumen – ’térfogat, terjedelem’; ‘mennyiség’: nagy volumenű
szállítás; ‘‹régen› könyvkötet’. – voluminózus: ‘terjedelmes, nagy
kiterjedésű’.
Nemzetközi szócsalád a latin volumen (‘kanyarodás, körpálya,
könyvtekercs’) nyomán, a volvere, volutum (‘forgat’) igéből. Lásd
még revolver, voltizsőr, voluta.
voluntarizmus – ‘filozófiai irányzat, amely az akaratot elsődlegesnek
tekinti a tudatunktól független törvényszerűségekkel szemben’; ‘a
valós helyzettel számot nem vető, saját akaratát mindenképp
keresztülvinni akaró gyakorlati, politikai ténykedés’.
voluntarisztikus: ‘a voluntarizmussal kapcsolatos, arra
emlékeztető’.
Tudományos szakszócsalád a latin voluntarius (‘önkéntes,
akaratlagos’) nyomán, amely görögös képzőkkel a voluntas
- 390 - oldal
(‘akarat’) származéka a velle, volui igéből. Lásd még volontőr.
voluta – ‘csigadísz ión oszlopfőn’; ‘csiga alakú barokk oromdísz’.
Latin szó, tkp. ‘tekert’ a volvere, volutum (‘forgat, teker’) igéből.
Lásd még revolver, voltizsőr, volumen.
von – ‘húz’; ‘‹be- igekötővel› beterít, beburkol’: tortabevonó máz;
‘‹le- igekötővel› kisebbít’: vonj le belőle ötöt. Származékai: vonás,
vonakodik, vontat, vonogat, vonakodik, vonakodás, vonó, vonós,
vonaglik, vonszol, vonszolódik.
Ismeretlen eredetű szócsalád; a vonszol kétszeres gyakorító
képzés, az boncol, hurcol, unszol alaki megfelelője. Lásd még
vonal, vonat, vonatkozik, vonul, vonít, vonz.
vonal – ‘egy kiterjedésű térbeli alakzat, pontok sora’; ‘mozgó tárgy
nyoma felületen’: vonalat húz; ‘két helyet összekötő képzeletbeli
egyenes’: a Győr–Sopron vonaltól délre; ‘test körvonalai’: vigyáz a
vonalaira; ‘útvonal (egy szakasza)’: vonaljegy; ‘katonák, hadi
eszközök sora’: az első vonalban esett el; ‘politikai irányzat’: a párt
vonalát követi. Származékai: vonalas, vonaloz, vonalzó.
Nyelvújítási alkotás a von igéből, deverbális -l névszóképzővel
(mint fonal, huzal, lepel).
vonat – ‘vasúti szerelvény’; ‘menetrend szerint közlekedő vasúti
járat’: a kora reggeli vonattal érkezett. Származéka: vonatozik.
Nyelvújítási alkotás a von igéből deverbális -t főnévképzővel (mint
hit, huzat, nézet); kezdetben jelentett húzást, arcvonást, huzatot,
vonulatot, kivonatot is.
vonatkozik – ‘‹valamivel› kapcsolatban van, azt illeti, érinti’: ez rád
is vonatkozik. Származékai: vonatkozás, vonatkoztat, vonatkozólag.
A von ige származéka a mozzanatos és visszaható elemekből álló
-tkozik képzőegyüttessel (mint csalatkozik, szövetkezik, unatkozik).
Korábbi értelme ‘elhúzódik, vonakodik’ volt; mai jelentésével a
nyelvújítás korában ruházták fel, talán a német sich beziehen (tkp.
‘odavonódik’) mintája alapján.
vonít – ‘‹állat› elnyújtottan üvölt’.
A von ige származéka mozzanatos -ít képzővel, a hasonló
hangadásra használatos nyüszít, sivít, nyerít szavak mintájára. A
régebbi nyelvben a ~ az alapige valódi mozzanatos formájaként is
szerepelt: Hidegen vonítasz a dologra vállat (Arany).
vonul – ‘tömegben, csoportban, kísérettel halad’; ‘így hadba megy’:
a török ellen vonultak; ‘lép ‹valamilyen állapotba›’: magányba
vonul, nyugdíjba vonul; ‘húzódik’: magas hegyek vonulnak arra.
Származékai: vonulás, vonulat.
Nyelvújítási szóalkotás a von igéből, visszaható -ul képzővel (mint
járul, merül, nyomul).
vonz – ‘közeledésre késztet ‹fizikai vagy szellemi, érzelmi hatással›’:
a mágnes vonzza a vasat, vonz az orvosi pálya, vonzó női arc; ‹szó›
egy bizonyos nyelvi alakot kíván maga mellé: a tetszik ige
részeshatározói esetet vonz. Származékai: vonzó, vonzás,
vonzalom, vonzat, vonzódik, vonzódás.
A von ige gyakorító -sz képzős vonsz származékából (pl. vonszol)
alakult ki a képző zöngésülésével.
votják – ‘az udmurt nép nemzetközi megnevezése’.
Orosz szó, vot- eleme talán a nép saját nevének ud- elemével
kapcsolatos.
vő – ‘leányunk férje’.
Ősi örökség az uráli korból: cseremisz vinge, mordvin ova, finn
vävy, lapp vivv, szamojéd bí (‘vő, sógor’). A magyar vejem alak a
fő, nő–fejem, nejem alakpárok analógiájára jött létre.
vöcsök – ‘hosszú nyakú, hártyás lábú tavi madár’.
A vöcs- alapszó ősi örökség a finnugor korból: vogul váz, zürjén
vezs, votják vatszi, észt vais (‘kacsa, réce’). A magyar szótő
magánhangzója magas hangrendűvé vált a cs tőhangzó előtt; a
szóvég denominális -k főnévképzőt kapott (mint fazék, lélek).
vödör – ‘víz merítésére, tartására, hordására való füles edény’.
A szó eredeti illabiális veder alakja szláv eredetű szó: szerb-horvát,
szlovén, szlovák vedro. Ez alighanem többes birtokos vedr
alakjában került nyelvünkbe, ahol a mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő e oldotta fel.
vőfély – ‘a vőlegény nevében a menyasszonyt kikérő, majd a
lakodalmat irányító férfi’. Alakváltozatok: vőfény, bőfény, főfény,
vőfi, vőfir, vőfér, lőfény, fővély stb.
Összetett szó, eredetileg vőfél, a vő (régen ‘vőlegény’ is) és a fél 2
elemekből, a ~ tehát ‘a vőlegény (segítő)társa’. Több tucatnyi
alakváltozata javarészt a népetimológiának tulajdonítható,
egyszersmind annak, hogy összetett voltát s elemei jelentését a
beszélők többsége régóta nem ismeri fel.
vőlegény – ‘menyasszonyával eljegyzett férfi’; ‘leendő férj az
esküvője napján’.
Összetett szó; a vő- előtag eredete kétféleképp magyarázható.
Lehet azonos a vő szóval, amelynek már a 14. század óta ismeretes
‘vőlegény’ jelentése; ez esetben a ~ úgynevezett tautologikus
összetétel, ahogy voltaképp a menyasszony is az. Lehet továbbá,
– hogy a vő a vesz ige folyamatos melléknévi igeneve a puszta ve-
tőből, vevő helyett, ahogy a hű ered a hiszből (hivő helyett) vagy a
kesztyű eredeti tő eleme (tevő helyett). A vőlegény a
jegyajándékkal valóban „megvette” a menyasszonyt, erre utal
bizonyára az eladó lány kifejezés is. Az utóbbi nézetet támogatja az
a achát
is, hogy a ~ formát másfélszáz évvel régebbről lehet kimutatni,
mint a vő szó ‘vőlegény’ jelentését.
völgy – ‘két hegy közötti, alacsonyabban fekvő terület’. Származéka:
völgyes.
Ősi örökség az uráli korból: vogul vuolj (‘folyókanyar’), zürjén vu
(‘folyó’), szamojéd vej (‘egyenes folyószakasz’). A magyar szó első
jelentése is ‘folyószakasz, folyóvölgy’ lehetett, s később terjedt ki
más hasonló földtani alakzatokra.
vörheny – ‘skarlát, vörös kiütésekkel járó gyermekbetegség’.
Nyelvújítási elvonás a régi és tájnyelvi vörhenyő, vörhenyeges
(‘pirosas, vöröses’) szóból. Ezek a vér származékai, akárcsak a
vörös. A -heny- képzőelem kissé szokatlan; a -h bizonyára azonos a
bűnhődik, hírhedt megfelelő elemével.
vörös – ‘piros, pirosas, vérszínű’; ‘a bolsevista forradalommal
kapcsolatos’: vöröskatona, Vörös Hadsereg. Származékai:
vörösség, vöröslik, vörösödik.
Eredetibb veres formája a vér származéka, a véres alakpárja,
amely igen régtől elkülönült a fenti jelentésben. A köznyelvben
elterjedtebb ~ labializációval alakult ki (mint veder  vödör, seper
 söpör).
vukli – ‘göndörített hajfürt, tincs’.
Az ausztriai német wuckel átvétele a szillabikus l szokott
feloldásával (mint rapli, tipli); forrása a francia boucle (‘karika,
göndör fürt’), ennek eredetéről lásd buklé.
vulgáris – ‘közönséges, alantas’; ‘‹népszerűsítés céljával› túlzottan
egyszerűsített, felszínes’: vulgáris materializmus. – vulgarizál:
‘tudománytalanul egyszerűsít ‹tant, elméletet›’. – vulgarizmus:
‘‹nyelvtanban› durva, közönséges szó, kifejezés’.
Nemzetközi szócsalád a latin vulgaris (‘általánosan ismert, köznapi,
közönséges’) nyomán, a vulgus (‘nép, köznép, sokaság, tömeg’)
szóból. Lásd még vulgó.
vulgó – ‘azaz, vagyis, közönségesen szólva’: A híres eszmény, vulgo:
ideál (Arany).
Latin szó (vulgo), a vulgus (‘nép, tömeg, sokaság’) ablativusa, tkp.
‘tömegestől, általában, rendszerint’. Régies szavunk. Lásd még
vulgáris.
vulkán – ‘tűzhányó’. – vulkanikus: ‘vulkáni eredetű’; ‘elemi erejű,
kirobbanó’. – vulkanizmus: ‘a földmélyi izzó anyag felszínre törése,
vulkáni tevékenység’.
Tudományos szakszócsalád a tűz és kovácsmesterség ősi latin
istenének, Vulcanusnak a nevéből. Lásd még vulkanizál.
vulkanizál – ‘kaucsukot kénporral hevít, hogy gumit nyerjen’; ‘gumit
forraszt magas hőfokon’.
Az angol vulcanise átvétele; ez mesterséges szó a tűz ősi római
istenének, Vulcanusnak a nevéből. Lásd még vulkán.
vulva – ‘a külső női nemi szervek, szeméremajkak’.
Latin anatómiai szakszó; tkp. ‘burok, anyaméh’.
vurstli – ‘vidámpark’.
Az ausztriai német Wurstelprater önállóan átvett előtagja a
szillabikus l szokott feloldásával (mint tipli, virbli, vukli). A német
szó a bécsi Prater ama részének a neve, ahol régebben
bábszínházak álltak, s ahol Wurstel vagy Hanswurst, a német
Paprikajancsi (tkp. ‘Kolbász Jancsi’) figurájával szórakoztatták a
közönséget. Lásd még extravurst.
W igéből; ez oldalági rokona az azonos értelmű görög pheró, latin
walkman – [volkmen] ‘sétálómagnó’.
Angol szó, a.m. ‘járóember’ a walk (‘jár’) és man (‘férfi, ember’)
elemekből.
watt – ‘az (elektromos) teljesítmény mértékegysége’.
James Watt angol fizikus nevéből.
western – [vesztern] ‘vadnyugati témájú film’; ‘húros hangszerrel
kísért amerikai népdalfajta’.
Angol szó, a.m. ‘nyugati’ a west (‘nyugat’) melléknévi alakja.
whig – [vig] ‘az angol liberális párt neve 1832 előtt’.
Akárcsak a velük szemben álló párt tory neve, ez is eredetileg
gúnynév volt, a skót whiggamore (‘lótolvaj’) rövidült alakja.
whisky – [viszki] ‘az angolszász népeknél elterjedt gabonapálinka’.
Angol szó, a gael uisge-beatha (‘az élet vize’) első elemének
átvétele: uisge (‘víz’), beatha (‘élet’); az utóbbi a latin vita oldalági
rokona.
whist – [viszt] ‘négyszemélyes kártyajáték francia kártyával, a bridge
elődje’.
Angol szó, jelentése ‘pszt’, a ~játék közben ugyanis nem szabad
beszélni. A ~ korábbi neve whisk (‘lesöpör, elkap’) volt, ami talán
az ütésben szerzett lapok gyors „besöprésére” utalt.
wipla – ‘fogászati fémötvözet koronák és műfogak készítésére’.
Német ipari márkanév a WIe PLAtine (‘mint a platina’) kifejezés
kiemelt betűiből. Lásd még vídia.
wurlitzer – [vurlicer] ‘pénzbedobásos automata lemezjátszó’.
A gyártó cég alapítójáról, az amerikai R. Wurlitzerről.
- 391 - oldal
X
xenofóbia – ‘idegengyűlölet’.
Nemzetközi szó a görög xenosz (‘vendég, idegen’) és phobosz
(‘rettegés’) elemek alapján, utóbbi a phobeó (‘rémít’) igéből.
xenon – ‘a nemesgázok egyike, kémiai elem’.
A görög xenosz (‘idegen’) szóból, mivel angol felfedezői a kriptontól
választották el mint idegen anyagot.
xerox – ‘elektrosztatikus fénymásoló berendezés’; ‘ilyen gépen
készült másolat’.
Ipari márkanév a görög xerosz (‘száraz’) nyomán, mivel ez az
eljárás kiküszöbölte a hagyományos fotókópiák előhívó és rögzítő
oldatait.
xilofon – ‘hangolt falemezekből álló ütőhangszer’.
Nemzetközi zenei szakszó (xylophon) a görög xülon (‘fa’) és phóné
(‘hang’) elemekből. Lásd még xilográfia.
xilográfia – ‘fametszet’.
Művészeti szakszó a görög xülon (‘fa’) és graphó (‘ír, rajzol’)
elemekből. Lásd még xilofon.
Y
yard – [jard ‘angol hosszmérték, 0,914 méter’.
Angol szó, tkp. ‘pálca’; nincs köze az ‘udvar’ értelmű yard szóhoz.
yuppie – [jupi] ‘jól kereső és fényűző életmódot folytató nagyvárosi
fiatal’.
Az amerikai angolban keletkezett betűszó a Young Urbane
Professional Person (kb. ‘fiatal városi diplomás személy’) kifejezés
kezdőbetűiből, a becéző -ie végződéssel.
Z
zab – ‘takarmánynak használt gabonaféle’. Származékai: zabol,
zabos.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zob. A ~ nyíltabbá
válással jött létre. Lásd még zabál, zabigyerek, zabla.
zabál – ‘fal’; ‘mértéktelenül sokat eszik’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zobati (‘zabot eszik’),
szlovák zabať (‘magot szemelget’). Ezek az igék a zab szláv
eredetijéből képződtek, amely több nyelvben általánosabb ‘mag,
szem, madáreleség’ jelentésű. Lásd még zabla.
zabigyerek – ‘törvénytelen, házasságon kívül született gyermek’.
A zabi (‘zabból való’) előtag arra utal, hogy az ilyen gyereket nem
tekintették igazinak, teljes értékűnek; a zab több régi és tájnyelvi
kifejezésben fejez ki lebecsülést.
zabla – ‘a lószerszámnak a ló szájába illesztett (vas) része’, zabola
formában is.
A szlovén zobalo átvétele; ez a zabál szláv igei előzményéből való,
a ~t ugyanis a ló „eszi, rágja”. A korábbi zabala, zabola alakokból a
két nyílt szótagos tendencia alapján lett ~. Lásd még zab.
zabrál – ‘fosztogat, harácsol’.
Az orosz zabratj (‘elvesz, elvisz’) átvétele a bratj (‘vesz, visz’)
ferre és angol bear igéknek.
zacc – ‘üledék’: kávézacc.
A német Satz (‘mondat, tétel, üledék’) kiejtés szerinti átvétele; a
setzen (‘tesz, ültet’) származéka, amely műveltető változat a sitzen
(‘ül’) igéből.
zaci – ‘zálogház’.
Becéző forma az igénytelen városi köznyelvben. Lásd zálog.
zacskó – ‘kis papírzsák’: egy zacskó cukorka. Alakváltozatok:
szacskó, bacskó, gyakcsó, zsecska, acsku, acska, acskó stb.
A zsák szó kicsinyített alakja -csó képzővel (zsakcsó), amely
hangátvetéssel (így történt a szöcske esetében is) zsacskót
eredményezett, majd képzéshely szerinti elhasonulással (zs–cs 
z–cs) jött létre a ma köznyelvi ~ forma. A tájnyelveken gyakori
acskó a névelős formában bekövetkezett szóhatár-eltolódással állt
elő: a | zacskó  az| acskó.
zafír – ‘a korund átlátszó, kék változata, drágakő’.
A német Saphir átvétele; a latinon és a görögön (szappheirosz) át a
héber szappírig vezethető vissza; végső soron valószínűleg indiai
eredetű.
zaft – ‘húslé, lé, mártás’: zaftos.
A német Saft (‘nedv, lé’) átvétele.
zagyva – ‘zavaros, értelmetlen’. Származéka: zagyvál.
Ismeretlen eredetű szó.
zaj1 – ‘zörejek egybefolyó, zavaros keveréke’: nagy a zaj itt az utcán.
Származékai: zajos, zajong, zajongás, zajdul, zajtalan.
Ősi hangutánzó szó a finnugor korból: vogul szuj, osztják szaj
(‘zaj’), finn soida (hangzik). A szaj forma régi forrásainkban is
megtalálható, a sz utóbb zöngésült, mint pl. a zarándok, zománc
a achát
szavakban.
zaj2 – ‘jégzajlás’. Származéka: zajlik (‘jégzajlás folyik’; ‘‹valami
fordulatosan, viszontagságosan› végbemegy’).
Alighanem ősi örökség a finnugor korból: vogul sai (‘zajló jég’), lapp
csuokke (‘jégkéreg’). A magyar szókezdő hang sz zöngésülésével
jött létre (mint a zaj1 esetében is.
zakatol – ‘ütemes kattogó hangot ad’: zakatol a vonat, a malom.
Hangutánzó eredetű szó.
zaklat – ‘ismételten zavar, háborgat ‹kéréssel, követeléssel›’; ‘izgat,
feldúl’: zaklatott lelkiállapotban.
Ismeretlen eredetű szó.
zakó – ‘kiskabát, öltöny kabátrésze’; ‘verés ‹szlengben›’: akkora
zakót kapsz, hogy…
A német Sakko átvétele; ez olaszos képzés a Sack (‘zsák’) nyomán,
az amerikai angol sack coat (‘bő hátú zsákkabát’) ihletésére.
zálog – ‘kölcsön biztosítékául a hitelezőnek átadott vagy lekötött
vagyontárgy’; ‘kapcsolat bizonyítéka, jelképe’: szerelmünk záloga
legyen ez a gyűrű. Származékai: zálogos, zálogosdi, (el)zálogosít.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zalog, szlovák záloh
(‘zálog’); ezek egy zalozsiti (‘elhelyez, letesz’) igének a tövével
kapcsolatosak.
zamat – ‘jellegzetes, kellemes íz ‹gyümölcsben, italban›’.
Származéka: zamatos.
A szimatol ritka szamatol változatából vonódott el; a szóeleji sz úgy
zöngésült, mint a zaj1, zarándok esetében. Az illat és zamat között
kézenfekvő a kapcsolat.
zambó – ‘fekete apa és indián nő gyermeke Brazíliában’.
Nemzetközi szó a portugál zambo nyomán; ez bonyolult úton egy
feltehető népi latin *strambus (‘felemás’) folytatója a latin strabo
(‘kancsal’) nyomán.
zanót – ‘pillangós virágú cserje’: tüskés zanót.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zanovet (‘zanót’), szlovák
zanovit (‘mézfű’). A magyar szóban, szokatlanabb módon, a
harmadik szótag kiesése szüntette meg a két nyílt szótagot:
zanovet  zanovt  zanout  zanót.
zanza – ‘összezsugorított emberfej mint latin-amerikai indiánok
trófeája’; ‘irodalmi mű elnagyolt változata’: zanzásít.
Az Amazon menti indiánok nyelvéből.
záp1 – ‘megromlott, rossz szagú’: záptojás. Származéka: zápul.
Ismeretlen eredetű szó.
záp2 – ‘nagy őrlő ‹fog›’: zápfog.
Alighanem ismeretlen eredetű szó; gyenge lábakon áll az
magyarázat, amely szerint a záp1-pal azonos szó, mivel ezek a
fogak hamarabb romlanak a többinél.
zapateado – [szapateádó] ‘spanyol népi tánc, amelynek ütemét a
táncos a sarkával veri ki’.
Spanyol szó a zapatear (‘sarkával kopog’) igéből, a zapata (‘kurta
csizma’) nyomán.
zápor – ‘sűrű, zuhogó, gyorsan elvonuló eső’. Származéka: záporozik.
Bizonytalan eredetű szó; talán a szapora megfelelője, ennek szláv
előzményéből a hímnemű alak átvétele, és a szapor(a) eső
szókapcsolatból önállósult főnévvé. A szókezdő sz zöngésült, mint a
zaj1, zarándok esetében.
zár1 – ‘csukott állapotban rögzít’; ‘szolgáltatásait szünetelteti’: a bolt
este hétkor zár; ‘‹embert, állatot› zárt helyre rekeszt’: ketrecbe zár,
börtönbe zár; ‘bevégez’: zárom soraimat. Származékai: záras,
záros, zárol, zárlat, záródik, zárul, záradék, zárda, zárka.
A zár2 főnévből keletkezett elvonással: zárol  zárl  zár; ez a
folyamat főképp a mássalhangzós kezdetű toldalékokban indult el,
ahol a mássalhangzó-torlódást a l kivetése oldotta fel: zárltam 
zártam  zár. Ilymódon a zár nyelvünk újkeletű igenévszójává lett.
zár2 – ‘szerkezet ablak, ajtó, fedél stb. csukott állapotban való
rögzítésére’; ‘fényképezőgép lencsenyílását elfedő szerkezet’:
redőnyzár; ‘hatósági zárlat’: zár alá vették ingóságait.
Származékai: zárol, záros, zárlat, závár(zat).
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zavor, szlovák závor
(‘zár’). A magyarban az átvett szó előbb závár lett (ez él még a
puska elsütő szerkezetének nevében), majd egyszerejtéssel alakult
ki a ~. Lásd még zár1.
zarándok – ‘távoli szent helyre, búcsújáró helyre gyalog igyekvő
hívő’. Származékai: zarándokol, zarándoklás, zarándoklat.
Szláv eredetű szó: óbolgár, óorosz sztrannik (‘idegen’), orosz
sztrannik (‘vándor, búcsújáró’); ezek a sztrana (‘ország, vidék’)
szóból erednek. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-
torlódást a t kivetése és ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel,
később hangrendi kiegyenlítődés, valamint nn  nd elhasonulás
játszott szerepet, végül a szó elején zöngésedés zajlott le:
sztrannik  szrannik  szarannik  szarannok  szarándok 
zarándok.
zargat – ‘hajszol, zaklat’.
A zavar és kerget igék alakjainak keveredéséből jött létre.
zarzuela – ‘spanyol nemzeti daljáték’.
A Madrid melletti királyi kastély, a Palacio de la Zarzuela nevéből,
ahol az első ~-előadásokat rendezték a 17. században.
zászló – ‘színekkel (és ábrával) festett, rúdra erősített kelme mint
- 392 - oldal
ország, sereg vagy más közösség jelképe’; ‘hasonló tárgy mint
jelzőeszköz’: a hajó zászlójeleket adott le; mozgalom vagy eszme
metonimája: felesküdtek a szabadság zászlajára. Származéka:
zászlós.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák zastava
(‘lobogó’); ez a zastaviti (‘megállít, felállít’) ige származéka. A
magyar szó végén először az a maradt el (mint beszéd, kolbász),
majd a v vokalizálódásával av  au  ó, és végül szt  szl változás
zajlott le (mint a poroszló esetében): zasztava  zasztav  zasztau
 zásztó  zászló.
zátony – ‘a vízből kiemelkedő vagy épp a felszín alatt húzódó, a
hajózást nehezítő homokpad folyóvízben’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zaton (‘sziget’), szlovák
zatoň (‘sekély víz, gázló’) A szláv szavak -ton eleme tanya szavunk
előzményeinek rokonságába tartozik.
zavar – ‘háborgat’; ‘kényelmetlenséget okoz’; ‘eltereli a figyelmét’;
‘nehezíti a vételét’: zavarják a rádióadásokat; ‘kerget, hajszol’:
kizavarta őket a házából; ‘‹főnévként› szabálytalanság,
rendellenesség’: vérkeringési zavarok; ‘elfogódottság’: zavarában a
zsebkendőjét gyűrögette. Származékai: zavaró, zavarás, zavarog,
zavargás; zavaros, zavartalan.
Ismeretlen eredetű szócsalád; a ~ a mai nyelvállapotban
igenévszóként viselkedik.
zebra – ‘fekete-fehér csíkos afrikai patás állat’; ‘párhuzamos
csíkokkal megjelölt gyalogátkelőhely’.
Nemzetközi szó a portugál zebra nyomán; végső forrása
ismeretlen. A magyarba a német közvetítette. A fenti második
jelentés humoros névadás.
zecchino – [cekkínó] ‘régi itáliai aranytallér’.
A régebbi olasz zecco kicsinyített alakja, forrása az arab szikka
(‘aranypénz’).
zefír – ‘enyhe, frissítő nyugati szellő’: Nincs rózsás labyrinth s
balzsamos illatok / Közt nem lengedez a Zephyr (Berzsenyi);
‘könynyű pamutfonál; ilyenből szőtt szellős kelme’.
Nemzetközi szó a görög dzephürosz (‘nyugati szél’) nyomán, a latin
zephyrus közvetítésével; a magyarba a német Zephyr került.
zeke – ‘durva gyapjúból szőtt rövid férfikabát’.
A régi német sege (‘ruhadarab’) vagy a középfelnémet schecke
(‘tűzött kiskabát’) átvétele; a magyar szóalak alapján az első a
valószínűbb forrás, a latin sagum (‘katonaköpeny’) többes saga
alakjára vezethető vissza.
zeller – ‘erős illatú, gyökeréért és leveléért termesztett zöldségféle’.
A német Sellerie bajor-osztrák zeller változatának átvétele; az
olaszon és latinon át a görög szelinonra megy vissza.
zelóta – ‘Róma-ellenes fegyveres zsidó felkelők pártjának tagja az
Kr.u. első században’.
A latin zelota a görög dzélótész (‘lelkes, rajongó párthíve
valaminek’) megfelelője a dzélosz (‘buzgalom, igyekezet,
féltékenység’) nyomán. A görög szó az arám kanan (‘buzgó, lelkes’)
fordítása. Lásd még zsalugáter.
zene – ‘a hangok művészete a ritmus, dallam és harmónia
eszközeivel’. Származékai: zenei, zenél, zenés, zenész, zenede.
Nyelvújítási szóalkotás, a zenebona első elemének elvonásából és
önállósításából (mint monda, zűr).
zenebona – ‘zaj, lárma, zajos veszekedés’.
Hangutánzó eredetű ikerszó, valószínűleg a zeng-bong igepár
ikerszói használatából eredezik, ezek zen-, illetve bon- eleméből;
esetleg ezek folyamatos melléknévi igenevei rövidebb alakban
(mint csúszó  csusza, pengő  penge). Lásd még zene, zeng.
zeng – ‘‹fémes tárgy megütve› tiszta, erős hangot ad’; ‘erősen
hangzik’: zeng az ég, zeng az egész ház; ‘‹ének› szól, cseng’: zeng
az ének. Származékok és kapcsolt szavak: zengő, zengés, zengzet,
zengzetes, zengedez, zendül, zendülő, zendülés, zendít.
Hangutánzó eredetű szócsalád, alakváltozataival a cseng, kong,
peng mintáját követi. Lásd még zenebona, zongora.
zenit – ‘az égboltnak épp fölöttünk lévő, legmagasabb pontja’;
‘tetőpont, csúcspont, delelő’: pályájának zenitjén érte a halál.
Nemzetközi szó a francia zénith, illetve előzménye, az olasz zenit
nyomán; ez íráshibás változat az arab zemt (‘út, irány’) szóból, a
zemt-ar-rasz (‘a fej iránya’) kifejezés első eleméből.
zeolit – ‘üreges szerkezetű, víztartó szilikátfajta’.
Ásványtani szakszó a görög dzeó (‘forr’) és lithosz (‘kő’) elemekből.
zeppelin – [cepelin] ‘merev vázú, kormányozható léghajótípus’.
Feltalálója, a német Ferdinand Zeppelin gróf nevéből.
zerge – ‘kőszáli kecske’.
Bizonytalan eredetű szó; végső soron a török nyelvekből ered:
csagatáj, kazár, karakalpak szerke, tuvai serge, ám nem tudjuk
biztosan, melyik nyelv közvetítésével jutott a magyarba.
zéró – ‘nulla’.
Nemzetközi szó az olasz zero nyomán; ez összevont alak a korábbi
zefiro helyett, amely az arab szifr (‘üres, nulla’) átvétele. Lásd még
cifferblatt, cifra, sifríroz.
ziccfleis – ‘türelem, kitartás’: nincs hozzá ziccfleisem.
A német Sitzfleisch (‘türelem, nyugalom’) átvétele a bizalmas
nyelvrétegben. A német szó maga is tréfás használatú; voltaképp
a achát
‘ülőgumó, fenék’ a Sitz (‘ülés’) és Fleisch (‘hús’) elemekből; aki
nem tud egy helyben megülni, arra mondják, hogy „nincs ~e”.
zigóta – ‘megtermékenyített petesejt’.
Latin élettani szakszó (zygota), a görög dzügótosz (‘egybefogott’)
nőnemű dzügóté alakjából, a dzügosz (‘járom, iga’) nyomán.
zihál – ‘nehezen lélegzik, fújtat’.
Hangutánzó eredetű szó.
zilál – ‘kuszál’.
A szil1 igéből való gyakorító -l képzővel; a szóeleji sz  z változásra
példa a zarándok, zugoly.
zimankó – ‘förgeteges, hóviharos idő’. Származéka: zimankós.
Ismeretlen eredetű szó.
zimáz – ‘alkoholos erjedést előidéző enzim’.
Tudományos szakszó (zymase) a görög dzümé (‘kovász’) nyomán,
az enzimeknél szokásos -áz végződéssel.
zivatar – ‘zápor mennydörgéssel, villámlással, viharos széllel’.
Bizonytalan eredetű szó. Talán a szerb-horvát zli vetar (‘rossz szél’)
szókapcsolatból forrt össze a l kivetésével és hangrendi
illeszkedéssel; erre vall, hogy korábbi jelentése ‘szélvész’ volt.
zizeg – ‘súrlódva halk zörgő hangot ad’: Majd a földre hintik a zizegő
szalmát (Arany). Származéka: zizzen.
Hangutánzó szó.
zloty – [zloti] ‘a lengyel pénznem’
Lengyel szó, a.m. ‘arany’.
zodiákus – ‘állatöv’.
Latin szó (zodiacus), a görög dzódiakosz küklosz (‘állati kör’)
szókapcsolat első eleme nyomán. Forrása a dzódion (‘kis állat,
állatfigura; az állatöv valamelyik alakja’), a dzóon (‘élőlény, állat’)
kicsinyített formája. Lásd még zoo-, zoológia.
zokni – ‘bokáig vagy térdig érő rövid harisnya’.
Az ausztriai német Socken tájnyelvi sokn alakjának átvétele a
szillabikus n szokott feloldásával. Forrása a francia socle (‘lábazat’)
a latin socculus (‘cipőcske’) nyomán, amely a soccus (‘cipő’)
kicsinyített származéka.
zokog – ‘hevesen, rázkódva sír’.
Hangutánzó szó, az el-elfulladó, csuklásszerű lélegzetvételt imitálja.
Lásd még zokon, zokszó.
zokon – csak a zokon vesz (‘megsértődik rajta, rosszul esik neki’)
kifejezésben.
Nyelvújítási képzés a zokog elvont első eleméből. Lásd még zokszó.
zokszó – ‘panasz, szemrehányás, tiltakozás’: zokszó nélkül átvette a
felmondó levelet.
Az összetétel előtagja a zokog igéből való; kora nyelvújítási
lelemény a 18. század derekáról.
zománc – ‘agyag- vagy fémtárgyakra ráégetett sima, fénylő, üveges
bevonat’; ‘a fog koronáját borító védőbevonat’.
A középfelnémet smalz, smelz (‘zománc’) átvétele; ez a smelzan
(‘olvaszt, olvad’) igéből való, a zománcot ugyanis olvasztással
viszik fel a fém felületre. A szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő hang oldotta; a szóvégen l  n változás zajlott le
(mint sül  sün): smalz  zmalc  zomálc  zománc.
zóna – ‘éghajlati övezet’: sivatagi zóna; ‘közlekedési díjövezet’:
zónahatár; ‘kis adag’: zónapörkölt.
Nemzetközi szó a latin zona, illetve előzménye, a görög dzóné (‘öv’)
nyomán.
zongora – ‘billentyűk mozgatta kalapácsokkal megszólaltatott,
vízszintes szekrényű nagy húros hangszer’. Származékai: zongorás,
zongorázik, zongorista.
Nyelvújítási szóalkotás a zeng igéből, a tambura régebbi tambora
alakjából önkényesen elvont -ora végződéssel mint képzővel; az
első szótag a hangrendi illeszkedés jegyében változott el.
zoo- – ‘‹tudományos szóösszetételek előtagjaként› állat-’: zoofóbia
(‘irtózás állatoktól’), zoolátria (‘állatimádás’), zoomorf (‘állatalakban
ábrázolt’), zoopszichológia (‘állatlélektan’).
A ~ elem a görög dzóon (‘élőlény, állat’) szóból való, a dzaó (‘él’)
származékából; az utótag eredetére nézve lásd fóbia, idolátria,
morfológia, pszichológia.
zoológia – ‘állattan. – zoológus: ‘az állattan tudósa’.
Nemzetközi szó, elemei a görög dzóon (‘élőlény, állat’) a dzaó (‘él’)
igéből és logosz (‘vélemény, tanulmány’). Lásd még zodiákus, zoo-.
zord – ‘kemény, rideg, mostoha, kíméletlen’: zord tél; ‘komor,
barátságtalan’.
Nyelvújítási elvonás egy korábbi, ismeretlen eredetű zordon
alakból, amelyet olyan képzésnek éreztek, mint a vadon a vadból.
zökken – ‘‹mozgó jármű kisebb akadálytól› megrándul, ugrik’;
‘rándulással valamilyen helyzetbe jut’: kizökken, visszazökken.
Hangutánzó eredetű mozzanatos ige; gyakorító zökög, zököd,
zökön formái nyelvjárási szinten maradtak.
zöld – ‘a növényi levelekkel azonos színű’; ‘a magyar kártya stilizált
levelekkel jelzett színe’: zöld ász; ‘‹főnévként› erdő, mező,
természeti környezet’: kirándulás a zöldbe; ‘valaminek zöld leveles
része’: petrezselyem zöldje. Származékai: zöldell, zöldül, zöldes,
zöldít, zöldség, zöldséges.
Bizonytalan eredetű szó. Esetleg alán szóvendég: oszét zelde
(‘fűféle’); a régebbi magyar zeld alakok valószínűvé teszik ezt a
- 393 - oldal
származtatást.
zöm – ‘nagyobb rész, többség’: a választók zöme délig leszavazott.
Nyelvújítási szóalkotás a zömök szó csonkításával.
zömök – ‘tömzsi’; ‘alacsony és izmos testalkatú’.
Hangrendi átcsapással létrejött alak egy szláv eredetű, elavult
zomok, zomak (‘kurta kígyó’) főnév nyomán lett zomok (‘tömzsi’)
melléknévből.
zönge – ‘hangrezgés ‹magánhangzó ejtése közben›’: zöngés és
zöngétlen hangok.
Nyelvújítási szóalkotás a zeng ige labiális zöng formájából.
zörög – ‘szaggatott, érdes zajokat hallat’. Származékok és kapcsolt
szavak: zörgés, zörget, zörgetés, zördít, zördül, zörömböl, zörren,
zörgettyű, zörej.
Hangutánzó eredetű szócsalád.
zötyög – ‘‹jármű› rázódva és zörögve halad’; ‘ilyen járművön utazik’:
másfél órát zötyögtünk hazáig.
Hangutánzó eredetű szócsalád.
zrí – ‘ramazúri, hangos veszekedés’.
Korábbi ‘rendőr, rendőrség’ jelentése alapján biztos, hogy ez a
tolvajnyelvi szó a Zrínyi név első szótagjával azonos, és a hajdan a
Zrínyi utcában állt budapesti rendőr-főkapitányságra utalt a 20.
század elejétől.
zuáv – ‘francia gyalogos katona az egykori észak-afrikai
gyarmatokon’.
Francia szó (zouave), eredetileg az algériai kabilok egyik törzsének
neve volt zuaua formában.
zubbony – ‘egyenruha testhezálló kabátrésze’; ‘csípőig érő bő
(vászon) munkakabát’.
Az oszmán-török zuban (‘gyermekkabátka’) vagy a szerb-horvát
zubun (‘zeke’) átvétele; forrásuk az arab dzsubba (‘pamut
alsóruha’). Az eredetibb zubon palatalizálódással és a b
kettőződésével lett ~.
zubog – ‘‹forrásban lévő víz› mély, tompa hangot adva kavarog’.
Hangutánzó eredetű szó.
zuboly – ‘szövőszék hengere’.
Ismeretlen eredetű szó.
zúdul – lásd zúg
zúg – ‘folyamatosan átható, mély hangot hallat ‹szél, gépezet›’;
‘zajong’: Miért zúg a tömeg? / Kívánja eskümet? (Arany);
‘kellemetlenül kábult’: zúg a feje. Származékok és kapcsolt szavak:
zúgó, zúgás, zúgolódik, zúdul, zúdít.
Hangutánzó eredetű szócsalád, alighanem a zuhog elkülönült
alakpárja (mint suhog–súg), amely a szóbelseji h kiesésével
keletkezett; a zúg–zúdul-zúdít kapcsolat olyan, mint leng–lendül–
lendít.
zug – ‘nehezen hozzáférhető szöglet, sarok ‹helyiségben,
szekrényben stb.›’: a ház minden zugát átkutattuk; ‘szűk, sötét kis
szoba’: egy dohos zugban laktam; ‘félreeső hely’: az ország egy
távoli zugában; ‘‹összetételek előtagjaként› engedély nélkül, tiltott
módon végzett vagy működő’: zugkereskedés, zugügylet,
zugügyvéd, zugkocsma, zuglap, zugnyomda.
Ősi örökség az ugor korból: osztják szong (‘sarok’). A magyar szó
sokáig szug formában élt, s csak későn zöngésedett a szókezdő
hang (lásd zarándok, zilál). A ~ mint összetételi előtag a zugban
(‘félreeső helyen, titkon, feketén’) határozó jelentéstartalmát sűríti.
zuhé – ‘záporeső’.
A bizalmas nyelv szava, a zuhog családjába tartozik. Eredetileg a
zuhanó tárgy becsapódását festő indulatszó-féle volt, mint pl. az
usgyé, hoppá.
zuhog – ‘‹víz› ömlik, árad, zúdul’: zuhog alá a vízesés; ‘‹eső› ömlik’.
Két napja így zuhog, s hogy ablakom nyitom… (Radnóti); ‘sűrűn
ütődik, csapódik’: zuhogtak rá az ütések. Származékok és kapcsolt
szavak: zuhogás, zuhogó, zuhint, zuhan, zuhanás, zuhatag, zuhany,
zuhanyoz, zuhanyozó.
Hangutánzó szócsalád, a sebes folyású vagy magasról lezúduló víz
zúgását imitálja. A zuhatag és zuhany nyelvújítási képzések. Lásd
még zúg.
zupás – ‘továbbszolgáló ‹altiszt›’: zupás őrmester. Származéka:
(be)zupál (‘továbbszolgálatra jelentkezik’).
A zupa (‘rántott leves mint katonák reggelije’) származékai; aki ~
vagy bezupál, az saját elhatározásából eszi tovább a silány
katonakosztot. A szó forrása a német Suppe (‘leves’), a
középfelnémet suppen (‘hörpöl, szürcsöl’) igéből. Lásd még szupé.
zúz – ‘összenyom, összetör’; ‘zúzódást, sebet okoz’. Származékai:
zúzódik, zúzódás, zúzalék, zúzda.
Talán hangutánzó szó, kemény tárgyak összetörésének hangjait
idézi. Valószínűleg régi igenévszó, lásd zúza.
zúza – ‘madarak zúzógyomra’.
Egy ősibb zúz alak megszilárdult ragos származéka 3. személyű
birtokos személyjellel: ‘az ő zúza’; hasonló alakulat az epe, gége,
vese is. A zúz ősi igenévszó lehetett: lásd zúz.
zúzmara – ‘hosszú, tű alakú jégkristályok tömege, amelyek a télen
túlhűlt tárgyakra lecsapódó ködből képződnek’.
A ~ előzménye egy régebbi zúzmaráz alak: Képemen kél
búbarázda, / Főmön a tél zúzmaráza (Arany). Ez úgynevezett
a achát
tautologikus összetétel egy ismeretlen eredetű régi zúz (‘dér’) és az
azonos jelentésű maráz szavakból. Az utóbbi szláv eredetű: szerb-
horvát, szlovén, szlovák mraz (‘dér, fagy’), a szóeleji
mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő a oldotta fel. A szó mai
köznyelvi alakja úgy jött létre, hogy az igének érzett zúzmarázból
elvonták a vélt ~ tövet a csigáz–csiga, formáz–forma szópárok
analógiás hatására; ilyesmi történt az ábra esetében is.
zuzmó – ‘kéregszerű, kezdetleges növényi telep fa oldalán, sziklán’.
Nyelvújítási szóalkotás a régi zúz (‘zúzmara’) szóból -mó képzővel,
mint a koszmó (‘lepedék’) szóban; a szürkészöld ~telep valóban
hasonlít a zúzmarához. Lásd még zúzmara.
züllik – ‘erkölcsileg hanyatlik, romlik’: züllött nőszemély; ‘mulatozik,
lumpol’; ‘‹szét- igekötővel› szétszóródik’: szétzüllött a hajdan dicső
sereg. Származékai: züllő, züllés, zülleszt.
Ismeretlen eredetű szó.
zümmög – ‘‹repülő rovar szárnya mozgatásával› halkan zúgó hangot
hallat’; ‘csukott szájjal halkan dúdol’: egy dalt zümmögött.
Származéka: zümmögés.
Hangutánzó szó.
zűr – ‘kavarodás, zűrzavar’; ‘hangos jelenet’: ebből még nagy zűr
lehet!; ‘‹régen› káosz’: S hajh! mielőtt aláhaladna / – Hol majd a
zűrbe nyugoszik – / Az örökkévalóság napja / Mintha megállott
volna itt (Vajda).
Nyelvújítási szóalkotás, a zűrzavar első elemének önállósítása. A
‘káosz’ jelentésre ötlötték ki, a szó mitológiai értelmében, de mára
a bizalmas nyelvbe került prózaibb jelentéskörével. Hasonlóképp
született a monda, zene.
zűrzavar – ‘zavaros helyzet, kavarodás, felfordulás’. Származéka:
zűrzavaros.
A ~ eredetileg igei ikerszó volt ‘összezavar’ jelentéssel; első eleme
egy hangutánzó zurbol (‘kever’) ige zur- elemének magas
hangrendű párja. A zavar igenévszói jellege folytán idővel a ~
főnévi jelentése szilárdult meg. Ennek folytán a ~ úgynevezett
tautologikus összetétel lett, mint a búbánat, perpatvar, szóbeszéd.
Lásd még zűr.
Zs
zsába – ‘idegfájdalom’: derékzsába.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák žaba (‘béka’);
ezeken s más szláv nyelvekben a szó különféle betegségeket is
jelent: szívgörcsöt, nyakdaganatot, ínydaganatot, nyelvrákot. A
betegségeknek állatnevekkel való jelölésére más nyelvekben, így a
mi nyelvünkben is sok példa van: rák, bőrfarkas, torokgyík, ínpók
stb. A ~ fenti jelentése a magyarban alakult ki.
zsabó – ‘mellfodor’.
Nemzetközi szó a francia jabeau (‘madárbegy; mellfodor’) nyomán.
zsák – ‘különféle anyagokból, főleg durva vászonból készült
hosszúkás, egyik végén nyitott tartó’; ‘ilyen alakú természetes
képződmény vagy mesterséges készítmény’: zsákállat, légzsák.
Származékai: zsákos, zsákol.
A német Sack ófelnémet előzményének átvétele. A latin saccus,
illetve előzménye, a görög szakkosz révén, a héber sak
közvetítésével egészen az asszír sakku (‘zsák, vezeklőruha’) szóig
vezethető vissza; származékai a legtöbb európai nyelvben
megtalálhatók (francia sac, angol sack, olasz sacco, szerb-horvát
žak stb.). A szóeleji z  zs hangváltozásra példa a zsellér, zsineg.
Lásd még iszák, szák, zacskó, zakó , zsákmány.
zsakett – ‘elöl rövid és kerekített szárnyú, hátul hosszabb alkalmi
férfizakó’.
Nemzetközi szó a francia jaquette nyomán; ez a jaque (‘zubbony’;
‘páncéling’) kicsinyítő képzős származéka. Eredete tisztázatlan;
valamiképpen köze van a Jacques férfinévhez.
zsákmány – ‘háborúban vagy más körülmények között, erőszakkal
szerzett holmi, préda’; ‘vadászat, halászat során elejtett állat’.
Származéka: zsákmányol.
A régi és tájnyelvi német sackmann (‘zsákos ember; zsákmánylás,
rablás’) középfelnémet előzményének átvétele; az összetétel
előtagja azonos zsák szavunk előzményével. A ‘zsákmánylás’ 
‘zsákmányolt holmi’ jelentésváltozás már a magyarban ment
végbe.
zsalugáter – ‘állítható lécszerkezettel ellátott ablaktábla, zsalu’.
A bécsi német schallu-gatter átvétele s  zs zöngésüléssel ; első
eleme a francia eredetű német Jalousie (‘zsalu’) népnyelvi
változata, a második a német Gatter (‘rács, keret’). A francia
jalousie (‘féltékenység’) az olasz gelosia átvétele, és az olaszban
alakult ki a ‘féltékenység’ mellett a ‘résre nyitható ablaktábla’
jelentés is (amelynek résein át a féltékenykedő betekinthet).
Forrása a geloso (‘féltékeny’) a késő latin zelosus (‘buzgó,
féltékeny’) nyomán; ez a görög dzélosz (‘buzgalom, irigység,
féltékenység’) szóra megy vissza, a dzéloó (‘törekszik, irigykedik,
féltékenykedik’) ige származékára. Lásd még zelóta.
zsálya – ‘illatos, lila virágú kerti dísz- és gyógynövény’.
A latin salvia átvétele; ez a salvus (‘ép, egészséges’) melléknévből
- 394 - oldal
ered, s a növény gyógyító erejére utal. A magyarban a v kiesése
folytán salja-féle alak állt elő, ez szóeleji zöngésülés révén lett ~.
Lásd még szalutál, szalve.
zsámoly – ‘lábtámaszként vagy ülésre használható támla nélküli,
alacsony szék’.
A német Schemel középfelnémet, illetve bajor-osztrák schamel
alakjának átvétele hangrendi illeszkedéssel, szóeleji zöngésüléssel
és szóvégi palatalizációval: schamel  sámol  zsámol  zsámoly.
A szó későbbi átvételéből ered bizalmas nyelvi sámli szavunk.
zsandár – ‘csendőr’.
A német Gendarm ausztriai német schandarm alakjának átvétele a
torlódást okozó szóvégi m mássalhangzó kivetésével; így a szó
még könnyebben beilleszkedett foglalkozást jelölő, -ár végződésű
szavaink (bodnár, bognár, kasznár) sorába. Forrása a francia
gendarme, a régebbi gens d’armes (‘fegyveres emberek’)
változata; ennek latin előzményei: gens (‘törzs, nép’) és arma
(‘fegyverek’).
zsanér – ‘csuklópánt’.
A német Scharnier átvétele s  zs zöngésüléssel ; forrása a francia
charničre, a népi latin cardinaria folytatója a cardo, cardinis (‘ajtó
sarokvasa’) nyomán. Lásd még kardinális.
zsáner – ‘jelleg, típus’; ‘valakinek tetsző személy’: nem az én
zsánerem. – zsánerkép: ‘életkép’.
A francia genre (‘fajta, jelleg’) átvétele német közvetítéssel; forrása
a latin genus, generis (‘nem, fajta’). A zsánerkép a német
Genrebild átvétele részfordítással (Bild a.m. ‘kép’).
zsarátnok – ‘(hamvadó) parázs’.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát žeratak (‘parázs’); ez a szláv
zsar (‘hőség, parázs’) tő származéka. A magyar szóban hangrendi
kiegyenlítődés történt; a zsarátok  zsarátnok változást az
asztalnok, pohárnok és hasonló szavak analógiás hatása okozta. A
nyelvújítás korában vonták el belőle a zsarát alakot; akárcsak az
alapszó, mára ez is az irodalmi nyelvbe szorult vissza.
zsargon – ‘egy társadalmi réteg vagy szakma sajátos
nyelvhasználata, különösen szókészlete’: műszaki zsargon.
Francia szó (jargon), tkp. ‘madárcsivitelés’, ebből ‘érthetetlen
beszéd’; hangutánzó eredetű.
zsarnok – ‘egyeduralkodó, önkényúr’; ‘hatalmaskodó személy’: a
család zsarnoka. Származékai: zsarnoki, zsarnokság,
zsarnokoskodik.
Nyelvújítási képzés a zsarol ige tövéből, az akkor már főképp
foglalkozást jelölő -nok képzővel (mint tollnok, titoknok,
hivatalnok).
zsarol – ‘erőszakkal vagy fenyegetéssel megszerez’: szerelmet
zsarol; ‘kompromittáló titok birtokába jutva hatalmában tart
‹valakit›’. Származékai: zsaroló, zsarolás.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még zsarnok.
zsaru – ‘rendőr’.
Bizonytalan eredetű szó, talán a zsandár (‘csendőr’) játékos
továbbképzéseként került a tájnyelvekből a 19. század végének
tolvajnyelvébe.
zsázsa – ‘apró fehér virágú gyomnövény’.
Ismeretlen eredetű szó.
zseb – ‘ruhának kisebb, zacskószerű öble’. Származékai: zsebes,
zsebel.
Török eredetű szó: oszmán-török ceb [dzseb]; forrása perzsa
közvetítéssel az arab dzsaib (‘ruha öble, zseb’). A dzs  zs
hangváltozást az indokolja, hogy az átvétel korában (16. század)
nyelvünkből még hiányzott a dzs hang (lásd még zsiger, zsivány).
zsebrák – ‘fosztogató zsoldoskatona (a Felvidéken a 15. században)’.
A cseh žebrák (‘koldus’) átvétele; a magyarban jelentett zsugori
embert is.
zselatin – ‘állati csont, bőr főzetéből nyert színtelen kocsonya’.
Nemzetközi szó az olasz gelatina nyomán, amely a gelato
(‘megfagyott, megdermedt, fagylalt’) kicsinyített származéka a
gelare (‘megfagy’) igéből, a latin gelu (‘jég, fagy’) alapján. A
magyarba a francia gelatine jutott német közvetítéssel. Lásd még
zselé.
zselé – ‘gyümölcskocsonya’.
Francia szó (gelée) a geler (‘megfagy, megdermed’) igéből; ez a
latin gelare folytatója a gelu (‘jég, fagy’) nyomán. Lásd még
zselatin.
zsellér – ‘telketlen jobbágy’; ‘mezőgazdasági bérmunkás’: Koldus,
rossz álmú zsellér ébred, / Lompos, bús kutya csahol (Ady).
A középfelnémet seldner (‘bérlő, napszámos’) átvétele; forrása a
selde, sölde (‘parasztház’). A magyarban a mássalhangzó-torlódást
a d kiejtése oldotta, majd ln  ll hasonulás következett be; a
szóeleju z  zs hangváltozásra lásd zsák, zsemle, zsineg.
zsémbel – ‘zsörtölődik’. Származéka: zsémbes.
A német schimpfen (‘szid, szitkozódik’) középfelnémet
előzményéből, a schimp (‘gúnyolódás’) szóból ered a szókezdet,
illetve a p zöngésülésével; az előbbi párhuzama a zsemle, zsindely,
zsinór, zsuppol.
zsemle – ‘kis cipószerű péksütemény’.
A német Semmel középfelnémet semele előzményének átvétele;
a achát
forrása a tisztázatlan eredetű latin simila (‘finomliszt’). A magyar
szó a két nyílt szótagos tendencia jegyében zemle, majd z  zs
változással (mint zsák, zsineg) ~ lett.
zsén – ‘kínos zavar’: nagy zsénben voltunk. – zsenánt – ‘kínos,
kellemetlen, zavaró ‹helyzet, ügy›’. – zseníroz: ‘feszélyez, zavarba
ejt’.
A francia gęne (‘kínos zavar’), gęnant (‘zavaró’) és gęner (‘zavar,
kínoz’) átvétele német közvetítéssel. A gęne a géhenne
(‘gyehenna’) összevont alakja, tehát eredetileg ‘pokol, szenvedés’.
A Jézus példabeszédeiben emlegetett gyehenna a héber Gé-
Hinnom (‘Hinnom völgye’) névből való; ez a völgy Jeruzsálem
közelében húzódott, s az alvilág bejáratának képzelték, talán mert
régebben ott mutatták be a gyermekáldozatokat a pogány kánaáni
istenségeknek.
zsendül – ‘‹növény› fejlődésnek indul’: zsendülő vetés.
Ismeretlen eredetű szó. Lásd még zsenge.
zsenerőz – ‘nemeslelkű, nagylelkű, bőkezű’.
A német generös átvétele, ez meg a francia génereux szóé, a latin
generosus (‘nemes származású; nemes lelkű’) folytatójáé; forrása a
genus, generis (‘nem, faj’). Lásd még generózus.
zsenge – ‘korai, zsendülő, fiatal ‹növény›’; ‘korai ‹termés›’; ‘fiatal,
friss’: zsenge kukorica; ‘‹főnévként› első, korai termés; fiatalkori
mű’: Petőfi zsengéi.
A ~ melléknévi igenévi alak (mint csusza, hinta, penge) egy igei
zseng alakból, amely egy tőről fakad az ismeretlen eredetű zsendül
igével.
zseni – ‘lángelme, lángeszű ember’. – zseniális: ‘lángeszű, roppant
tehetséges’; ‘lángészre valló’: zseniális gondolat.
A ~ a francia génie átvétele, ez pedig a latin genius (‘védő
szellem’) szóé. A zseniális visszalatinosított forma a francia géniale-
ból, a közvetlenül a latinból átvett geniális szavunk mintájára,
amely viszont más jelentésű volt (‘szívderítő, vidám’).
zseton – ‘játékpénz ‹kaszinóban›’; ‘pénz helyett bedobható érme’.
Francia szó (jeton) a jeter (‘bedob’) igéből; előzménye a latin
iactare (‘dobál’), a iacere (‘dob’) gyakorító alakja.
zsibbad – ‘‹végtag vérkeringési zavar miatt, más testrész
érzéstelenítő injekció hatására› érzéketlenné válik’. Származékok
és kapcsolt szavak: zsibbadás, zsibbadozik, zsibbaszt, zsibbasztó,
zsiborog.
Hangfestő eredetű szócsalád.
zsibong – ‘‹tömeg› összefolyó zajjal zúg, zajong’. Származéka:
zsibongás.
Hangutánzó szó.
zsibvásár – ‘ócskapiac’.
Az összetétel zsib- eleme, amely a zsibárus szóban is jelen van,
alighanem egy tisztázatlan eredetű régi sib, zsib (‘tolvaj, gazember,
komédiás’) szavunkkal azonos.
zsidó – ‘a világszerte szétszórtan, Izraelben saját államában élő nép
tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. Származékai:
zsidós, zsidóság, zsidózik, zsidózó.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén židov; ez a latin Iudaeus
révén a héber Juda, tkp. Jehuda (‘áldás’) törzsnévre vezethető
viszsza. A magyar szóvégen ov  ou  ó hangváltozás ment
végbe.
zsiger – ‘a belső szervek valamelyike’. Származékai: zsigeri,
(ki)zsigerel.
Az oszmán-török çiger (‘máj, tüdő és szív együtt’) régi dzsiger
alakjának átvétele a szerb-horvát džiger közvetítésével; perzsa
zsigar előzménye oldalági rokona a latin iecur (‘máj’) szónak. A
magyar szóban dzs  zs hanghelyettesítés történt (mint a zseb,
zsivány szavakban).
zsilip – ‘vízszintszabályzó berendezés’. Származékai: zsilipes, zsilipel.
Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát žlijeb, szlovén žleb (‘csatorna’);
a magyarba ‘vízimalom csatornája’ jelentéssel került, mai jelentése
másodlagos fejlemény. A magyarba került zslib forma a szó elején
ejtéskönyítő i hangot kapott, a szóvég pedig zöngétlenné lett: zslib
 zsilib  zsilip.
zsinagóga – ‘zsidó imaház, templom’.
Nemzetközi szó a latin synagoga, illetve előzménye, a görög
szünagógé (‘gyülekezet’) nyomán, a szün- (‘össze, együvé’) és
agógé (‘vezetés’) elemekből; utóbbi az agó (‘visz, hajt, vezet’)
származéka.
zsinat – ‘egyes keresztény egyházak törvényhozó gyűlése, testülete’;
‘lárma, zsivaj’. Származéka: zsinatol.
A latin synodus átvétele; ez a görög szünodosz (‘összejövetel’) szó
folytatója a szün- (‘együtt, együvé’) és hodosz (‘út’) elemek
alapján. Az -us végzet elmaradt ‹mint pl. angyal, apostol›, a
szókezdet zöngésült (mint pl. zsálya) és a szóvég zöngétlenedett:
synodus  sinodus  sinod  zsinad  zsinat . A második jelentés
részint a nagyobb gyűléssel járó hangzavarra utalhat, részint a
hangutánzó zsibong, zsivaj szavak naiv beleértésének
tulajdonítható. Lásd még szinódus.
zsindely – ‘tetőfedésre használt hosszú, keskeny falemez’.
Származéka: zsindelyez.
A német Schindel azonos középfelnémet előzményének átvétele a
- 395 - oldal
szókezdet zöngésülésével (mint zsemle, zsinór, zsuppol) és a
szóvég palatalizációjával. A német szó forrása a latin scindula, a
scindere (‘hasít’) ige kicsinyítő képzős származéka. Lásd még
abszcissza.
zsineg – ‘madzag, zsinór’.
A régi népnyelvi sing (‘hosszmérték, fonal’) sineg formájából ered a
szókezdő hang zöngésülésével; a sing  sineg olyasféle, mint az
ing  imeg, ümög vagy ring  remeg kapcsolat.
zsinór – ‘sodrott, font vagy vert zsineg’. Származékai: zsinóros,
zsinóroz.
A német Schnur átvétele nyíltabbá válással, a szóeleji
mássalhangzó-torlódás feloldásával és a szókezdet zöngésülésével:
schnur  snór  sinór, zsinór. Lásd még snúrozás.
zsír – ‘állati eredetű zsiradék’. Származékai: zsíros, zsírtalan, zsíroz,
zsiradék.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén žir (‘makk, táplálék’),
szlovák žir (‘zsiradék, háj’). A szlávban talán a zsiti (‘él’)
származéka, s ‘eledel’  ‘disznóeledel, makk’  ‘disznó
zsiradéka’ jelentésfejlődésen ment át.
zsiráf – ‘igen hosszú nyakú és lábú afrikai patás emlősállat’.
Nemzetközi szó az olasz giraffa, illetve a francia girafe nyomán;
ennek forrása az arab zarráf, amely valamely afrikai bennszülött
nyelvből eredhet. A magyarba a német Giraffe közvetíthette
franciás kiejtéssel.
zsirardi – lásd girardi
zsivaj – ‘lárma, zsibongás’. Származékai: zsivajog, zsivajgás.
A hangutánzó zsib- tő (lásd zsibong) zsiv- változatából való a tompa
hangokat jellemző -j képzővel (mint dörej, moraj, robaj).
zsivány – ‘haramia, betyár’. Származékai: zsiványság, zsiványkodik.
Vitatott eredetű szó. Lehet zöngésült forma a silány régi sivány
(‘gazember’) alakváltozatából; az is elképzelhető, hogy a perzsa
dzsaván (‘legény’) oszmán-török civan [dzsivan] származékából
való szóvégi palatalizációval és szóeleji dzs  zs
hanghelyettesítéssel (mint pl. zseb).
zsizsik – ‘apró bogár, gabona vagy borsó, bab kártevője’.
Szláv eredetű szó: horvát, szlovén žižek, szlovák žižik; ezek
hangutánzó szavak.
zsoké – ‘hivatásos versenylovas’.
Az angol jockey átvétele franciás kiejtés szerint; ez a Jack becéző
Jackey formájának északangol és skót változata.
zsold – ‘katona illetménye’. Származéka: zsoldos.
Sok nyelvben otthonos vándorszó a latin nummus solidus
(‘aranypénz’, tkp. ‘tömör érme’) második eleméből, ennek késői
latin soldus formájából. A magyarba az olasz soldo, esetleg a
német Sold közvetítette; a szó eleje úgy alakult ki, mint a zsák,
zsellér, zsineg szavaké. Lásd még szoldateszka.
zsolna – ‘zöld harkály’: A zsolna is, ha férget fog magának, /
Féltékenyen körülnéz, s azt hiszi, / Hogy a világon ez legjobb falat
(Madách).
A szlovák žolna átvétele; a szó a želeny (‘zöld’) melléknévvel
kapcsolatos.
zsolozsma – ‘papok, szerzetesek naponként elmondandó közös
imádságainak összessége’.
Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák služba (‘szolgálat,
hivatal’), az óegyházi szlávban ‘istentisztelet’ is; ez szolga szavunk
szláv előzményének származéka. A zsb  zsm hangváltozás ment
végbe a legkorábban; utóbb a szóeleji mássalhangzó-torlódást
ejtéskönnyítő o oldotta fel; a korábbi szolozsma alak a szóbelseji zs
hatására solozsma, majd ~ alakot vett föl. A fenti jelentésben a
szláv szó a latin officium (‘zsolozsma’, tkp. ‘szolgálat, hivatal’)
fordítása.
zsoltár – ‘az ószövetségi Biblia egyik könyvébe foglalt 150 vallásos
ének egyike’. Származékai: zsoltáros, zsoltároz.
A német Psalter középfelnémet salter változatának átvétele
hangrendi kiegyenlítődéssel és szóeleji sz  zs hangváltozással
(mint zsák, zsellér, zsindely, zsineg). A német szó forrása a latin
psalterium (‘zsoltárkönyv; hárfaféle hangszer’) közvetítésével a
görög pszaltérion (‘hárfa’).
zsombék – ‘lápból kiemelkedő füves halmocska’. Származéka:
zsombékos.
Ismeretlen eredetű szó.
zsong – ‘‹repülő rovar› zümmög, zúg’; ‘felsejlik a tudatban’: fejében
egy dallam zsongott.
Hangutánzó eredetű szó.
zsonglőr – ‘bűvész, egyensúlyozó művész, kézügyességével dolgozó
artista’.
Nemzetközi szó a francia jongleur nyomán; ez az ófrancia jogleur
révén a latin ioculator (‘vásári mulattató’) szóra megy vissza, ennek
forrása pedig a ioculus (‘tréfa’), a iocus (‘játék’) kicsinyítő képzős
alakja. Lásd még dzsóker, giocoso. jokulátor.
zsorzsett – ‘kreppfonallal készült könnyű női ruhaszövet’.
A francia Georgette átvétele kiejtés szerint, német közvetítéssel; ez
a Georges (‘György’) férfinév női változata, görög Georgiosz
eredetije ‘földművesi’ jelentésű a gé (‘föld’) és ergon (‘munka’)
elemek alapján.
a achát

zsöllye – ‘(drágább) nézőtéri ülőhely’; ‘‹régebben› párnázott

karosszék’.
Latin eredetű szó: sella (‘trónszék’), hasonulásos forma a sedere
(‘ül’) *sedla származékából. A magyar szóalak hangrendi
kiegyenlítődéssel, palatalizációval, labializációval és szóeleji
zöngésüléssel alakult ki: sella  selle  sellye  söllye  zsöllye.
zsörtölődik – ‘morgolódik, elégedetlenkedik, zsémbel’. Kapcsolt
szavak: zsörtöl, zsörtös.
Hangutánzó eredetű szó.
zsúfol – ‘szűk helyre szorít, behelyez ‹sok személyt, tárgyat›’.
Származékai: zsúfolt, zsúfolás(ig).
A zsúp régi zsúf alakváltozatának származéka; a tetőfedésre szánt
szalmát vagy nádat szoros nyalábokba kötik, ebből ered a szó átvitt
értelmű használata.
zsuga – ‘kártya’. Származékai: zsugás, zsugázik.
Ma bizalmas nyelvi szó, alighanem elvonás egy régebbi zsugál
szóból, ez pedig a román a juca [zsuka], azaz ‘játszik’ átvétele
lehet.
zsugorodik – ‘össszehúzódás folytán térfogata, kiterjedése csökken’.
Származékai: zsugorodás, zsugorog, zsugorgat, zsugorít, zsugori,
zsugoriság.
A szócsalád valószínű zsugor- alapszava ősi ugor örökség: vogul
sunker- (‘zsugorodik’). A -r gyakorító képző ezek szerint már
megvolt az ugor alapnyelvi szóban is; a magyar szókezdet aránylag
későn zöngésült. A zsugorgat, zsugori éppúgy az összehúzódással
jellemzi a fösvénységet, mint a kuporgat ige.
zsúp – ‘tetőfedéshez használt szalmaköteg’. Alakváltozatok: supp,
zsupp, zsufa, zsúf. Származéka: zsúpol.
A német Schaub középfelnémet schup, schof alakjainak átvétele a
szókezdő s zöngésülésével. Lásd még zsúfol.
zsuppol – ‘‹ki- igekötővel› kitoloncol’.
A német Schub (‘toloncolás’) átvétele; ez a schieben (‘tol’) ige
főnévi származéka.
zsupsz – ‘indulatszó esés, zuhanás megjelenítésére’: zsupsz! bele a
vízbe.
Hangutánzó szó, kapcsolatos a régi és tájnyelvi suppan (‘esik,
pottyan’) igével.
zsúr – ‘háznál rendezett társas összejövetel uzsonnával’.
A francia jour (‘nap; vendégek fogadására kijelölt nap’) átvétele
német közvetítéssel; forrása a latin diurnus (‘napi’) a dies (‘nap’)
nyomán. Lásd még azsúr, zsurnaliszta.
zsurló – ‘spórákkal szaporodó, érdes tapintású gyomnövény’.
A súrol ige folyamatos melléknévi igeneve, amely zöngésedéssel és
a két nyílt szótagos tendencia jegyében nyerte mai alakját: súroló
 súrló  zsúrló. A névadás alapja, hogy a növény érdes szára és
levelei folytán alkalmas volt edények kisúrolására.
zsurnaliszta – ‘újságíró, közíró’.
A francia journaliste átvétele német közvetítéssel. Ez a journal
(‘napilap, hírlap’) származéka; forrása az újkori latin diurnalis a
diurnus (‘naponkénti’) nyomán; eredetéről lásd zsúr.
zsűri – ‘versenybíróság’; ‘művészi, pályázati bírálóbizottság’;
‘‹régebben› esküdtszék’.
Nemzetközi szó az angol jury (‘esküdtszék’) alapján; ez a francia
juré (‘esküdt, felesküdött’) átvétele a jurer, illetve latin előzménye,
a iurare (‘esküszik’) nyomán, a ius, iuris (‘jog’) szóból. A ~ a
franciába visszaszármazott jury kiejtését követi.

- 396 - oldal
a achát

Magyar szavaink közül ide tartozik az elegendő és okvetlen; ezek

eredeti formája elegedendő, illetve okvetetlen volt. A jelenség
Kislexikon görög eredetű neve haplológia.
ejtéskönnyítő magánhangzó – olyan magánhangzó, amely
összetorlódott mássalhangzók elé kerül vagy közéjük furakszik, és
ablativus – a latin névszóragozás ötödik esete, a honnan? miről?
ezzel megkönnyíti a kiejtést a magyar beszélő számára. Nyelvünk
kivel, mivel? kérdésre felelő határozó. A magyarban honnan?
ugyanis nehezen tűri a mássalhangzó-torlódást, különösen a szó
kérdésre felelő helyhatározói eset. Legősibb ragja a -l, amely ott
elején; ott már kettő is sok neki, a német Stall, latin schola, szerb
található az összetett -ból, -ról, -tól, -ról ragok és az elől, alól, felől,
slak ezért magyarul istálló, iskola, illetve szulák formára alakult.
fölül névutók végén.
Más nyelvekben is van példa ilyesmire; a latin schola megfelelője
affrikálódás – dörzshanggá válás. A dörzshangok (c, dz, cs, dzs)
spanyolul, portugálul és franciául escuela, escola, illetve école.
vagy latin nevükön affrikáták voltaképp összetett hangok, egy
Mindez csak a régen meghonosodott szavainkra érvényes;
zárhang elem kapcsolódik bennük egy réshang elemmel: t+sz=c,
manapság mindenki könnyedén kimondja, hogy strici, pszichológia
d+z=dz, t+s=cs, d+zs=dzs. Az affrikálódás vagy affrikáció az a
vagy pneumatikus.
hangváltozás, amikor sz hangból c lesz (ez a leggyakoribb), vagy s-
elhasonulás – a hasonulással ellentétes, annál feltétlenül ritkább
ből cs stb. Saját nyelvünkből példa rá: szláv broszki – magyar
nyelvi jelenség. A szóalak változásaiban néha az a törekvés
barack, régi német schiur [sűr] – magyar csűr. Az elnevezés a latin
érvényesül, hogy azonos vagy hasonló hang ne ismétlődjék meg. A
affricare (‘hozzádörzsöl’) igéből ered. Lásd még dezaffrikálódás.
mássalhangzók közül az r, l, n és m körében a leggyakoribb ez a
alnémet – a német nyelv északi és északnyugati nyelvjárásainak
jelenség: latin armarium  magyar almárium, latin calamellus 
összefoglaló neve; szemben áll vele a felnémet, amelyhez a
magyar karamella; latin capella  magyar kápolna. Van
középső, déli és keleti nyelvjárások tartoznak. Az alnémet
elhasonulás a magánhangzók világában is: ótörök dzsarta 
hangrendszere az angolhoz s főképp a hollandhoz áll közelebb; a
magyar gyertya. A jelenség latin eredetű neve disszimiláció.
holland maga nem is más, mint az irodalmi nyelv, amely az
eufemisztikus – az eufémia, azaz jóhangzás kedvéért való. A
alnémet néhány régi nyelvjárásából fejlődött ki. Néhány példa:
nyelvek világában ezt nem a hangzók kellemes csengésére értjük,
felnémet Apfel – alnémet, holland appel, angol apple (‘alma’);
hanem arra, hogy a durvának, illetlennek vagy bántónak érzett
felnémet zwanzig – alnémet twentig, holland twintig, angol twenty
megnevezések helyett igyekszünk szépítő formákat alkalmazni. A
(‘húsz’).
nyelvi illem régebben a káromlást, Isten nevének emlegetését
analógia – hasonlóság, részleges egyezés, párhuzamosság két dolog
kárhoztatta, így lett istenfáját, istókuccse az Isten f…át, Isten úgy
között. A nyelvi szerkezetek kialakulásának és változásának egyik
segéljen helyett. Kényes téma a halál, a meghal helyett ma is
legfőbb mozgatóereje a beszélők ösztönös törekvése, hogy hasonló
elhuny, eltávozik, megboldogul, kiszenved járja; anyagcserénk
jelenségeket hasonló formákban fejezzenek ki. Így alakult ki
végtermékeinek körében is finomkodunk, árnyékszékről,
nyelvünkben a falusi és tanyasi melléknév: a városi szót vették
illemhelyről, székletről és vizeletről beszélünk, ha épp nem
mintául, amely voltaképp város|i tagolódású. Hiába, hogy nincs
bizalmas társalgást folytatunk. A görög eredetű szó az eu (‘jól’) és
falus vagy tanyas alapszó, az analógia ez esetben erősebben hatott
phémi (‘beszél’) elemekből áll.
a beszélt nyelvre, mint a szóelemzés elve.
félfordítás – idegen szó átvétele olyanformán, hogy annak csak
bajor-osztrák – a délnémet és ausztriai német nyelvjárások
egyik elemét fordítjuk le, a másikat eredeti, vagy ahhoz erősen
összefoglaló elnevezése. A hozzánk földrajzilag legközelebb eső
hasonló alakban átvesszük. Így lett a német Passatwindből
német nyelvi régió ez, ráadásul ebből a körből származik a hazai
passzátszél, Plexiglasból plexiüveg. Nevezzük részfordításnak is.
németek jórésze is, akiket népszerűen és pontatlanul sváboknak
felnémet – a déli és keleti német nyelvjárások összefoglaló neve,
neveznek. Ezek folytán a bajor-osztrák a mi német
amelyek Németország nagyobb részében, Svájcban és Ausztriában
jövevényszavainknak a legfontosabb forrásnyelve. A bajor-osztrák a
használatosak, valamint a kelet-európai német szórványokban. Az
felnémet nyelvtípusba tartozik.
ófelnémet nyelvben, a 7-10. század során ment végbe az a
csuvasos – a csuvas nyelv hangtani jellegzetességeit mutató. Az
nagyarányú változás, amely a felnémet hangrendszerét annyira
úgynevezett törökös népek (lásd köztörök) nagy táborától a csuvas
különbözővé formálta nem csupán az alnémetétől, de az összes
némileg elkülönül abban a tekintetben, hogy bizonyos hangok
többi germán nyelvétől is. Ennek példáiról lásd alnémet. Az
szabályszerű eltérést mutatnak benne az összes többi törökös
újfelnémet, kb. a 16. századtól, lényegében azonos a német
nyelvhez képest. Azok z-je helyett például a csuvasban többnyire r
irodalmi nyelvvel. Ebbe a nyelvi rétegbe tartozik a bajor-osztrák is.
áll, s ilyen szabályos hangváltakozás még a d–z, illetve l–s. Mivel a
finnugor kor – az a kor, amelyben közeli nyelvrokonaink, a finnugor
honfoglalás előtti korban a magyarság egy ideig közelebbi
népek feltehetőleg egyetlen őshazában éltek, nagyjából Kr.e. 2000-
kapcsolatban volt a csuvasokkal, mint más törökös népekkel, az e
ig. A finnek, észtek ősei messze nyugatra vonultak, az ugorok (lásd
körbe tartozó kölcsönszavaink közül jónéhány a csuvas révén került
ugor kor) közel maradtak az Urál környéki őshazához, a két
nyelvünkbe. Így például a borjú, ökör, tenger megfelelői más török
végpont közti területen élnek máig a zürjének, votjákok,
nyelvekben buzagu, öküz, tengiz formát vagy hasonlót mutatnak.
cseremiszek és mordvinok.
Ezért bizonyosra vehetjük, hogy fenti szavaink hajdani csuvas
frank – a nyugati germán nyelvek egyik ága, alnémet jellegű volt;
jövevények, még akkor is, ha a mai csuvasból – mint a tenger
szókincséből merített a francia nyelv is.
esetében – már nem tudjuk az ide tartozó szót kimutatni.
gael – a kelta nyelv „szigeti ága”, Írországban és Skócia északi
denominális – névszóból való; olyan képzőkre használjuk, amelyek
részén beszélik, ma már csak igen kevesen.
névszókhoz járulnak, hogy igét (denominális igeképző) vagy másik
geminálódás – mássalhangzó kettőződése vagy megnyúlása; lásd
névszót (denominális főnévképző, melléknévképző) alkossanak
még intervokális. A latin gemini (‘ikrek’) szóból.
belőlük. Denominális igeképzés: tag|lal, sár|oz, fehér|ít, rossz|all.
gerundivum – a latin nyelv egyik főnévi igeneve, általában -andum,
Denominális főnévképzés: tag|ság, jel|zet, fehér|ség. Denominális
-endum végződésű.
melléknévképzés: ház|i, erdő|s, kék|es. A szó a latin nomen,
gót – a keleti gótok nyelve, amely a keleti germán nyelvek régóta
nominis (‘név’) származéka.
kihalt ágát képviselte. Egy gót bibliafordítás révén, amely a 6.
depalatalizálódás – a palatális jelleg elvesztése mássalhangzók
századból maradt fenn, a nyelvet rekonstruálni lehetett; ez az
esetén, vagyis gy, ty, ny és ly átalakulása d, t, n, illetve l hanggá.
egész germán nyelvcsalád legkorábbi nagy terjedelmű
Így lett a pöttyből pöttöm, a fegy(elem) tövéből pedig fedd. Lásd
nyelvemléke.
még palatalizáció.
hangáthelyezés – egy beszédhang, általában mássalhangzó
deverbális – igéből való; olyan képzőkre értjük, amelyek igékhez
odébbhelyezése a szóban, többnyire a kiejtés megkönnyítése
járulnak, hogy egy másik igét (deverbális igeképző) vagy névszót:
céljából. A szilva forrása például a számos szláv nyelvben található
főnevet, melléknevet (deverbális főnévképző, melléknévképző)
szliva. A szl mássalhangzó-együttes a szó kezdetén idegen a
formáljanak belőlük. Deverbális igeképzés: fut|kos, lát|tat, bír|
magyar hangrendszertől, nehéz kiejteni, ezért a nyelvfejlődés az l-t
kózik, kel|eszt. Deverbális főnévképzés: véd|elem, dob|ás, vét|ség,
az i magánhangzó másik oldalára helyezte át.
zár|lat. Deverbális melléknévképzés: kap|ós, men|ő, hisz|ékeny,
hangátvetés – két szomszédos vagy közel álló mássalhangzó
őriz|etlen. A szó a latin verbum (‘ige’) származéka.
helycseréje a szóban a nyelvfejlődés során. Szöcske szavunk
dezaffrikálódás – a dörzshangúság elvesztése mássalhangzók
például a szök(del) igéből lett -cse kicsinyítő képzővel (mint
esetén a nyelvfejlődés során. Az affrikátákból (c, cs, dz, dzs)
gyermekcse), eredetileg tehát szökcse volt. Részint ejtéskönnyítés
ilyenkor egyszerű réshangok (sz, s, z, zs) lesznek, mint pl. a
okából, részint a fecske, kecske és hasonló szavak hatására (lásd
serpenyő esetében, amely szláv cserpnya szóból ered. Lásd még
analógia!) a k és cs hang végül helyet cserélt. A fogalom ismert
affrikálódás.
görög eredetű neve metatézis.
egyszerejtés – az a nyelvi jelenség, hogy az egymás mellé került két
hangfestő – a szóhangulatot beszédhangokkal megjelenítő
azonos vagy erősen hasonló szótag, illetve hangcsoport közül az
szóalkotás jelzője. A hangfestés nem áll messze a hangutánzástól.
egyik kiesik, és így jön létre a szó végleges formája. A kamilla
Az utóbbi egyszerű és kézenfekvő dolog: mint a neve is mutatja,
virágnév forrása a latin camomilla; a mo-mi együttesből eltűnt a
természeti zörejek, állathangok, általános emberi hangadások (pl.
mo-. A tragikomédia mint műfaji megjelölés is előbb tragiko-
köhögés, tüsszentés, jajdulás) utánzása. Az ilyen szavak szinte
komédia volt, a ko-ko ismétlődést már a latin nyelv kiküszöbölte, s
nyelvtől függetlenek, hisz a kakukk pl. mindenütt ugyanúgy szól,
a szó ilyen formán jutott hozzánk a francián és németen keresztül.
- 397 - oldal
a achát
ezért majdnem azonosan nevezi meg a legtöbb nyelv: latin cuculus,
görög kükkosz, angol cuckoo, német Kuckuck, francia coucou, olasz
cucců, spanyol cuclillo, orosz kukuska, lengyel kukuľka. – A
hangfestés bonyolultabb, áttételesebb dolog. Magyar neve, amely
kissé szolgai fordítás a német Lautmalereiből, megtévesztő: nem
hangokat festünk, hanem hangokkal; láthatóvá vagy érzékelhetővé
teszünk valamit, ami túlmutat a puszta jelentésen. Ha azt mondjuk
valakiről, hogy elmegy, keveset tudtunk meg; az odébbáll ehhez
annyit tesz hozzá, hogy az illető valami okból jobbnak látta, ha
távozik. De ha azt halljuk, hogy elsompolyog, elsomfordál, akkor
már szinte látjuk magunk előtt, ahogy emberünk fülét-farkát
behúzva, megszégyenülten, a lehető legkisebb feltűnést keltve
igyekszik eltűnni a színről. Mindezt a szavak puszta hangtestével
(somp, somf) értük el. Nem éppily láttató-e a bámul, bamba,
bambul, banga, báva, bárgyú, amely mind a szájtátást jeleníti meg?
A hangfestés eszközei többnyire egy adott nyelvközösség tagjai
körében hatnak igazán, néha azonban nehéz eldönteni, hogy
hangutánzásról vagy hangfestésről van szó.
hanghelyettesítés – szókölcsönzés esetén előfordul, hogy a
forrásnyelv valamelyik hangja hiányzik az átvevő nyelvből. Ilyenkor
a kérdéses hang helyébe egy másik kerül, amely a képzés helye
vagy módja alapján közel áll hozzá: ez a hanghelyettesítés.
Nyelvünkből például hiányzik az a két ajakkal képzett v-féle hang,
amelyet a mai angolban a w betű jelez. Hat-hétszáz évvel ezelőtt a
velünk érintkező német nyelvterületen így ejtették a mai v-t,
elődeink ezt viszont b-nek hallották, s azzal helyettesítették. Így
lett a régi német wognerből bognár, wachterből bakter, wilkomból
billikom.
hangrendi átcsapás – az a ritka jelenség, amikor egy szó a mély
hangrendű magánhangzóit magas hangrendűre cseréli, vagy
fordítva (lásd hangrendi illeszkedés). Példának okáért bödön
szavunk kezdetben bodon volt, mivel egy délszláv badanj szóból
került hozzánk; a régi kövecs (tkp. ‘kis kő, kövecske’) ma leginkább
kavics formájában használatos, és hasonló viszonyban áll a kondor
és göndör szópár két tagja egymással.
hangrendi illeszkedés, hangrendi kiegyenlítődés – az
úgynevezett magánhangzó-harmónia következménye. A finnugor
és török nyelveknek – ennélfogva a magyarnak is – az a sajátsága,
hogy egy szóban vagy csak magas, vagy csak mély magánhangzók
fordulnak elő, illetve hogy ennek a magánhangzó-harmóniának a
megőrzésére a ragoknak és képzőknek legtöbbnyire két alakjuk
van, egy magas és egy mély hangú: ért-elm-es-ség-ünk-kel, ám til-
alm-as-ság-unk-kal. Az idegen nyelvekből átvett szavak – főleg a
régebben meghonosultak – gyakran úgy módosítják alakjukat, hogy
megfeleljenek a magyar hangrendnek. A szláv obedből ebéd lett,
cseladból egyfelől család, másfelől cseléd; a német wagnerből
bognár, a latin angel(us) ból angyal, petrosiliumból petrezselyem,
Catherinából Katalin. A frissebb átvételekben ez a szabályszerűség
már jóval kevésbé érvényesül; egyebek közt erről ismerszik meg az
idegenségük.
hasonulás – az a jelenség, hogy a szomszédos vagy egymáshoz
közel álló hangok (általában mássalhangzók) közül a fejlődés során
egyik a másikhoz hasonlóvá lesz, vagy a képzés helye, vagy a
képzés módja szerint, olykor pedig mindkettő szerint, vagyis
azonossá lesz vele. A párlik (‘párolódik’) igealak ma pállik,
eredetileg könny szavunk könyv volt, a pasas pedig az ausztriai
német Passachier kiejtés szerinti [paszasir] formájából vonódott el.
A jelenség latin neve asszimiláció.
hiátus, hiátustöltő – a hiátus latin szó, tkp. ‘hézag’; nyelvi
értelemben akkor áll elő, ha a szóban két magánhangzó kerül
egymás mellé, mégpedig olyanok, amelyek nem alkotnak
kettőshangzót (ezért pl. az autóban nincs hiátus). Ez a „hézag” a
kiejtésben némi nehézséget okoz, ennek okáért a legtöbb nyelv
igyekszik valamiképp a hiátust kiküszöbölni. Gyakori módszer, hogy
a két magánhangzó közül az egyiket kiejtjük: így állt elő a
gazduram, jójtszakát a gazda|uram, jó|éjtszakát helyett. Még
szokványosabb megoldás hiátustöltő mássalhanzót közbeiktatni. Ez
legtöbbnyire v, h vagy j, mint a piac tájnyelvi piharc változatában, a
bú ige kétféle, búvik, illetve bújik alakjában; a német kurz
nyelvjárási kuarz formájából pedig egyenest három magyar
változat lett: kuharc, kuvarc és kudarc, míg – szokatlan módon – az
utóbbi, a d-s változat lett köznyelvivé.
igenévszó – olyan szó, amely azonos alakjában névszó is és a hozzá
értelmileg tartozó ige is: fagy (‘fagypont alatti hőmérséklet’, illetve
‘megfagy’), les (‘lesállás’, illetve ‘leskelődik’), nyom (‘láb nyoma’,
illetve ‘nyomást gyakorol’), vész (‘vihar, pusztulás’, illetve ‘elvész’),
zár (‘zárószerkezet’, illetve ‘bezár’), zavar (‘zavarodottság’, illetve
‘zavart okoz’). Az igenévszó latin neve nomenverbum.
illabiális – lásd labiális
inetimologikus – azaz nem etimologikus: olyan hangra mondjuk,
amelynek megjelenését valamely szóban nem tudjuk
megmagyarázni a hangfejlődés, illetve a hangváltozások
törvényszerűségeivel. Így lép fel a l hang a korábbi bódog, bőcs,
hód szavakban, hogy boldog, bölcs, hold legyen belőlük, vagy az n
a bozontosban, amely a bozót származéka. Honnan kerültek oda?
- 398 - oldal
Nem tudjuk, rejtély – ezért nevezzük inetimologikusnak, a
szószármaztatás szabályaival ellentétesnek.
intervokális – két magánhangzó között álló (mássalhangzó). Az ilyen
helyzetből fakadhat a szóban forgó mássalhangzó megkettőződése,
mint pl. a kisebb szó s hangja a kiejtésben; ritkábban a
zöngésülése: pl. latin basilicum, petrosilium  magyar basalikom,
petreselem  bazsalikom, petrezselyem. A latin inter (‘között’) és
vocalis (‘magánhangzó’) elemekből.
ismeretlen eredetű szavak – a magyar alapszókincs néhány
százalékát teszik ki azok a szavak, amelyeknek a származásáról a
nyelvtudomány semmi biztosat nem tudott kideríteni. Sok olyan
szavunk szerepel ebben a kategóriában, amelyek igen fontos és
gyakran használt elemei beszédünknek, és ez, valamint
származékaik sokasága sejteti, hogy nyelvünk ősi rétegébe
tartoznak. Igaz, hogy a finnugor rokonnyelvekből ez ma már nem
bizonyítható, ám alkalmasint azért nem, mert a mi szavunk
megfelelője kiveszett belőlük. Gondolnunk kell arra, hogy minden
nyelv igen sokat változik, különösen annyi évezred folyamán.
Legfőbbképpen abban az időszakban, amikor az írásbeliség még
nem konzerválja a meglévő nyelvi formákat – márpedig rokon
nyelveink nagy többsége alig egy-két évszázada ismerte meg az
írást. Az is lehet továbbá, hogy a kérdéses szavak egy része az
ősmagyar kor első másfélezer éve alatt került nyelvünkbe, és
eredete azért ismeretlen, mert nem tudjuk, és bizonyára soha nem
is fogjuk megtudni, hogy e hosszú idő alatt, a néhány ismerten túl,
mely népekkel érintkezhettek őseink.
két nyílt szótagos tendencia – a magyar hangfejlődés egyik
szabályszerű törekvése, hogy a három vagy annál több szótagú
szavak lehetőség szerint megrövidüljenek, mégpedig olymódon,
hogy az egymás mellett álló két nyílt (azaz magánhangzóra
végződő) szótag közül az egyik elveszti magánhangzóját, tehát a
szó egy szótaggal rövidebb lesz. Különösen gyakran fordul ez elő
szláv eredetű szavaink fejlődése során: pojatapajta,
malinamálna, palicapálca, pijavica  pióca.
késői latin – a latin nyelvnek a császárkor végétől a 7-8. századig
terjedő korszaka. Ekkor már a klasszikus latin nyelvtani minták
felbomlóban voltak, nagy számban jelentek meg germán és kelta
szójövevények, és a szóképzésnek új módjai terjedtek el. Az újlatin
nyelvek (az olasz, francia, spanyol, portugál, román) törzsökös
szókincse ebből a nyelvi rétegből alakult ki.
középkori latin – a latin a késői középkorban már régen nem beszélt
nyelv, az egyház, az oktatás, a politika és a tudomány használja a
klasszikus nyelvtani szabályoknak megfelelően, kevésbé
művészien, de a tömegével felmerülő új fogalmaknak is nyelvi
keretet teremtve. A nemzetközi tudományos latin szókincs
javarészt ebből a korból eredezik.
köztörök – a magyar nyelvtani irodalomban a törökös nyelvek nagy
többségét nevezzük így a csuvassal szembeállítva. Ezek: az
oszmán-török (a mai Törökország nyelve), a türk, türkmén, tatár,
baskír, kazah, kipcsak, azeri, karakalpak, valamint a kihalt kun,
besenyő és kazár.
labiális, labializáció – a két szó a magánhangzók világában az
ajakkerekítéssel kapcsolatos, vagyis az a, o, u, ö, ü ama vonásával,
hogy ajkainkat kerekre formálva ejtjük ki őket. A hangfejlődés
során előfordul, hogy illabiális, azaz széthúzott ajakkal ejtett hang,
leginkább e, i helyett az ugyanott képzett ajakkerekítéses hang (ö,
ü) lép fel, amint pl. a német nyelvjárási perel, pinkest a magyarban
pöröly, pünkösd lesz; ezt nevezzük labializációnak. A szó forrása a
latin labium (‘ajak’).
lágy g – a g helyén ejtett, de nem felpattanó, hanem réshangszerű
zöngés mássalhangzó. Megvolt az ősmagyar nyelvben és megvan a
törökös nyelvek nagy részében is. A fejlődés során szóvégen u-féle
hanggá vokalizálódott, azaz magánhangzó lett belőle, amely az
előtte álló a, e véghangzóval au, eü kettőshangzót, végül -ó, -ő
szóvéget adott. Így lett az 1000-ben feljegyzett szamtag
szavunkból hamarosan szántó. Két magánhangzó között
egyszerűen kiesett ez a hang, így lett a török agaccsiból ács.
latin eredetű szavak – az egyház, az állami élet és a tudomány
nyelve sok-sok évszázadig a latin volt nálunk, nem csoda hát, hogy
nyelvünk szókincsébe is szép számmal kerültek szavak ebből a
nyelvből. Ezen nem a latin eredetű nemzetközi műveltségszavakat
értem, hanem olyanokat, amelyekről a mindennapok embere ma
nem is sejti az idegen eredetet, mint pl. ostya, papiros,
petrezselyem, zsálya. Lásd még népi latin, késői latin, középkori
latin.
lativus – hová? kérdésre felelő helyhatározói névszóeset. Legősibb
magyar ragja -i, amely a véghangzókkal -á, -é-vé olvadt össze (rá,
hová, felé), majd megrövidült: hazáhaza. Latin szó, tkp. ‘vivő’
jelentésű: ferre, latum (‘visz’).
locativus – hol? kérdésre felelő helyhatározói névszóeset. Ősi
magyar ragja -t, illetve -n volt, előbbi az itt, ehelyt szavakban és a
Kolozsvárt, Győrött, Pécsett helynévi határozókban lelhető, az
utóbbi ma is eleven rag külső helyviszonyra: égen, földön, továbbá
kinn, fenn, lenn. A latin locus (‘hely’) locare (‘elhelyez’)
származékából.
a achát
mássalhangzó-torlódás – lásd ejtéskönnyítő magánhangzó
metonima – olyan tárgy, amelyet gondolattársítás révén egy vele
kapcsolatos, de átfogóbb, elvontabb fogalom helyett használunk:
párta (‘leányság, szüzesség’), korona, trón (‘királyság, királyi
hatalom, az uralkodó jogköre’), szoknya (‘nő, nők’): pártában
marad; a korona birtokai; szoknyavadász. Görög szó, tkp. ‘áttételes
név’.
nazális – magánhangzók esetében orrhangúságot jelöl, vagyis azt,
hogy az illető hang kiejtésekor az orrüreg nyitva van a garat felől,
és a levegő az orron át is távozik. Ilyen hangok vannak ma egyebek
közt a franciában, a portugálban és a szláv nyelvek közül a
lengyelben. Mintegy ezer éve más szláv nyelvek is őrizték még
eredeti nazálisaikat, ami sok szláv jövevényszavunk alakján
érződik. A mi szent, péntek, szombat, korong szavaink a mai
horvát, szlovén, szerb nyelvben svat, patek, subota, krug
formájúak, mert régóta elvesztették hajdani orrhangúságukat. E
vonást a magyar átvételek a szótagvégi orrhangú mássalhangzók
(n, m) formájában őrizték meg. A nazális a latin naso (‘orr’)
melléknévi származéka.
német eredetű szavak – nyelvünk kölcsönszavainak tekintélyes
csoportja. Az Árpád-kori szász telepítésektől a 17–18. századi bajor
(„sváb”) betelepülésig németek milliói jutottak közénk, gyakran
fejlettebb ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági kultúrát hozva
magukkal, és ez szókincsünkre is nagy hatást gyakorolt. Nyelvi
réteg tekintetében a bajor-osztrák volt a legjelentősebb; lásd még
alnémet, felnémet.
népetimológia – ösztönös szószármaztatás; a szófejlődésnek az a
formája, amikor az idegenből átvett szavakat a naiv beszélők úgy
alakítják át, hogy a maguk nyelvén is „értelme legyen”.
Nyelvünkből jó példa erre a szláv szamosztrel (‘önlövő’) számszeríj
formája és az arab forrásból való régi alkermes (‘bíborfesték’)
helyett az álkörmös; a latin tuberosa (‘gumós’) nyomán így lett
tubarózsa, és cinterem a latin coemeteriumból, ami nyugvóhelyet
jelent.
népi latin – a késő köztársaságkor és kora császárkor Rómájának
köznapi nyelve, és nem is csak az írástudatlan parasztoké és durva
katonáké vagy a városi szegényeké. Még az iskolázott emberek
beszéde is jobban hasonlított ehhez, mint ahhoz a végletekig
csiszolt írott nyelvhez, amelyet Horatius versei vagy Tacitus
történeti munkái, Cicero körmondatos szómoklatai őriztek meg
számunkra.
nyelválláscsere – az a jelenség, amikor a szó fejlődése során két
egymáshoz közeli hang közül mindegyik megőrzi a képzésmódját,
de átveszi a másik képzéshelyét, és viszont. Jó példa erre a csízió
(lásd a szótárban). A latin (circum)cisio második eleme a
magyarban szabályosan cizsió lett: a c fognál képzett dörzshang, a
zs pedig ínynél képzett réshang. A csízióban ezzel szemben ínynél
képzett dörzshangot (cs) és fognál képzett réshangot találunk.
nyíltabbá válás – magánhangzók esetében a zártabbak (i, ü, u) felől
a középső nyelvállásúak (e, ö, o) felé való lépést, továbbá az oa
változást nevezzük nyíltabbá válásnak. A magyar nyelvtörténet
utóbbi ezer esztendejében ez a tendencia volt a legerőteljesebb a
magánhangzó-rendszer fejlődésében. Elég, ha legelső
nyelvemlékeinkből vesszük ezeket a szavakat: aruk tüe (‘árok
töve’), pukulnak (‘pokolnak’), lilki (‘lelke’), mundoa (‘mondá’), igy
(‘egy’), nopun (‘napon’).
ófelnémet – lásd felnémet
ómagyar kor – a magyar nyelvtörténetnek a kereszténység
felvételétől és az államalapítástól, tehát az ezredfordulótól kb.
1350-ig terjedő időszaka. Ennek eseményeit már írásos emlékekből
követhetjük, egyebek között a Tihanyi Alapítólevél (1055), a Halotti
Beszéd (kb. 1195) és az Ómagyar Mária-siralom (kb. 1300) révén.
Ezalatt tűntek el nyelvünkből a névszók véghangzói, amelyek még
jelen voltak 1055-ben: varu, hodu, liku (vár, had, lik); korábbi
névutókból kialakultak az új határozóragok: utu reá  útra, világ
bele  világba, búja belől  bújából.
ótörök eredetű szavak – a magyar nyelvészeti irodalomban azokat
a vendégszavainkat nevezzük ótörök eredetűnek, amelyeket a
honfoglalás előtti időkben kölcsönöztünk a csuvasból és a köztörök
nyelvekből – az utóbbiak közül leszámítva a kunt és az oszmán-
törököt, mivel ezekkel a népekkel a 13., illetve a 16. században
került kapcsolatba a magyarság.
ősmagyar kor – az az időszak, amely az ugor testvérnépektől való
különválás és az új hazában való megtelepedés között telt el.
Ennek első másfél évezredét (kb. Kr.e. 1000–Kr.u. 500) az uráli
őshaza környékén töltötte az önálló magyarság, s megismerkedett
a nomadizáló életmóddal. Ezalatt alakult át jelentősen a
mássalhangzó-rendszer. A finnugor zöngétlen zárhangok jórészt
réshangokká fejlődtek: pf, mély magánhangzók előtt kh,
tővégen tz, ahogy a finn pota, kala, cseremisz kit magyar faz(ék),
hal, kéz megfelelői jelzik; megjelentek továbbá a zöngés zárhangok
az mp, nt, nk kombinációkból: vugul kump, finn lintu, hanka 
magyar hab, lúd, ág. A kor második szakasza a vándorlás kora, dél
és utóbb nyugat felé, sűrű érintkezés a törökös népekkel, a
törzsszövetség kialakulása, és végül a honfoglalás, letelepedés és
- 399 - oldal
államalakítás. Ebből az időből származik ótörök eredetű
szókészletünk, s a vége feléről a szláv eredetű szavak legősibb
rétege.
palatalizáció – az a jelenség, hogy a n, t, d, l hangok kiejtésekor a
nyelv a szájpadláshoz (latinul palatum) közelít, és lényegében ny,
ty, gy és lj hang jön létre. Így lett nyelvünkben az ótörök kürenből
görény, a régi német fridből frigy, a tikból tyúk. Lásd még
depalatalizálódás.
részfordítás – lásd félrfordítás
szillabikus – szótagalkotó; olyan mássalhangzóra értjük, amely
(egyes nyelvekben) magánhangzó módjára viselkedhet, azaz egyéb
mássalhangzók társaságában szótagot alkothat. Erre leginkább a l,
r és n alkalmas: lásd cseh Vltava, horvát Krk, német Leben (kiejtve
[lébn]). A magyarban az újabb kori német átvételek közt sok olyan
szó van, amely az átadó nyelvben szillabikus l-re vagy n- re
végződik, pl. Hockerl, Dübel, Schmarren, Socken, kiejtve [hokerl,
dűbl, smarn, zokn]. A magyarban nem lévén szillabikus
mássalhangzó, az utolsó szótagot hozzátoldott -i alkotja meg az
átvett szavakban: hokedli, tipli, smarni, zokni. A szó forrása a görög
eredetű latin syllaba (‘szótag’).
szláv eredetű szavak – jövevényszavaink egyik legnagyobb rétegét
alkotják. A honfoglaló magyarság leginkább szláv népelemeket
talált a Kárpát-medencében, s vagy ezer éven át egy állami
keretben élt a szerb, horvát, szlovén és szlovák nyelvet beszélők
millióival. Szláv kölcsönszavaink túlnyomó része természetes
módon ezekből a nyelvekből származik. E szavak átvételének a
korát olykor az orrhangúság kérdése dönti el: lásd nazális.
szóhasadás – az a jelenség, hogy egy szó két alakváltozata közül
mindegyikhez más-más jelentés kötődik, s ily módon idővel külön
szavakká válnak. Példa rá a kerek és kerék, a kéj és kény, a jel és
jegy.
tautologikus összetétel – olyan összetett szó, amelynek mindkét
eleme azonos jelentésű, tehát közeli szinonimák: búbánat,
perpatvar, szóbeszéd, zűrzavar. A tautológia görög szó, voltaképp
‘ugyanazt mondás’.
tükörfordítás – olyan szóalkotás, amely egy idegen összetételt vesz
mintául, annak elemeit fordítja le és illeszti össze. Ennek magyar
példái: német ein|sehen, aus|giebig  be|látni, ki|adós, angol sky|
craper  felhő|karcoló.
ugor kor – az az időszak a finnugor kor után, amikor őseink a
legközelebbi rokonokkal, a vogulokkal és osztjákokkal (saját
nevükön a manysikkal és hantikkal) éltek együtt, már különválva a
többi rokonnéptől, az Urál északi vidékén. Ez az időszak Kr.e. 1000
táján ért véget, ekkor kezdődött az ősmagyar kor.
újfelnémet – lásd felnémet
uráli kor – a finnugor kor előtti időszak, amelyben e népcsoport még
együtt élt legközelebbi rokonaival, a szamojéd népekkel, amelyek
ma Szibéria északnyugati részein kis lélekszámban élnek. Az uráli
kor mintegy hatezer éve zárulhatott le.
veláris i – az i-hez hasonló, de hátrahúzott nyelvvel ejtett
magánhangzó, amely a hangrendben a mély magánhangzókhoz
számít. Megvan a legtöbb finnugor és törökös nyelvben, valamint
az oroszban (az úgynevezett jeri vagy jerü) és a románban (î). A
magyarban is sokáig élt, majd a honfoglalás utáni időkben
fokozatosan átadta helyét a mai (úgynevezett palatális, elöl ejtett)
i-nek. Ám nem tűnt el nyomtalanul; ma is nagyjából biztosan
megállapítható, mely szavakban volt valaha veláris i, ezek ugyanis
máig mély hangrendűek, ilyen toldalékokat vesznek magukhoz. Azt
mondjuk: szívek, szíves, de szívok, szívós; színekkel, de kínokkal;
hírek, de bírok.
vokalizálódás – mássalhangzók magánhangzóvá válása. A mi
nyelvünk történetében ez főleg a lágy g-vel esett meg (lásd ott).
Ugyancsak gyakran vokalizálódott a v szóvégen vagy
mássalhangzó előtt, főképp szláv eredetű szavainkban: akov,
potkov  akou, potkou  akó, patkó. A latin vocalis
(‘magánhangzó’) igei származéka; lásd még intervokális.
zöngésülés – mássalhangzók zöngéssé válása a nyelvfejlődés során.
A zöngésségen azt értjük, hogy a hang képzése közben a
gégefőben rezgés keletkezik, mint a b, d, g, v, z, zs, dz, dzs
hangoknál, míg az ugyanott és ugyanúgy képzett p, t, k, f, sz, s, c,
cs esetében a fenti vonás hiányzik, ezeket tehát zöngétlen
hangoknak hívjuk. A zöngésülést többnyire a szomszédos zöngés
hangok miatti hasonulás idézi elő, mint a kondorgöndör szópár
esetében, de lehet oka az intervokális helyzet (latin basilicum 
magyar basalikum  bazsalikom), s ritkábban az analógia: török
kalpak (‘szőrmesüveg’)  magyar kalpag, a köpenyeg hatására.