STEFAN NIEMAYER

A NÁCIK ARANYA

Borító: Frigya
ISBN 963 375 123 3
Anno Kiadó, 2000
Felelıs kiadó az Anno Bt. vezetıje
Copyright: Nemere István ©
Készült a Megapress 2000 Kft. nyomdájában
Felelıs vezetı: Kerekes Ferenc

TARTALOM

Honnan szerezték?

Amikor fordult a kocka

„Aranyláz"

Rejtekhelyek és rejtegetık

A hajsza folytatódik

„Megvan...!"

Keringenek a sakálok

Ködbe veszı nyomok

Ragadós kezek szövetsége

Odafönt csönd lett

Más kincsek sorsa

A tó titka

Fél évszázad eseményei

Aranyvonatok kálváriája
 Honnan szerezték?

Ez a könyv azon összeharácsolt, összerablott és más módokon szerzett

kincsnek a sorsáról szól, amit 1945-ben a szövetséges hatalmak a nácik tulajdonában
találtak Ez a megfogalmazás persze így eléggé általános, de amikor majd odaérünk,
részletesebben is beszámolunk ezekrıl a - nemegyszer igen különös - körülményekrıl.
Nem kevésbé különös, olykor vérlázító viszont az is, hogyan került annyi arany,
drágakı, valuta és más érték a fasiszta Harmadik Birodalomba. Egyet szögezzünk le
mindjárt az elején. Itt elsısorban, sıt egyáltalán nem arról az aranyról lesz szó, ami
már 1938 - a nagy hódítások végsı soron rövid, de annál intenzívebb -korszaka elıtt
már a Német Állam, vagy más szóval a Deutsche Bank tulajdonában volt.
Minket az összerablott kincsek érdekelnek. A hitleri hadsereg 1938-tól kezdve számos
európai országot szállt meg, sıt katonai tevékenységét Észak-Afrikára és részben
Ázsia határvidékére is kiterjesztette (Kaukázus). Ennek során nem egy országot
gyakorlatilag totálisan kifosztottak a németek. A harcoló alakulatokat szoros
közelségben speciális alakulatok és csoportok követték, ezek tagjai olykor nem is
viseltek egyenruhát. A megszállt keleti, szláv országokban elıttük a partizánvadászok,
az SS és a Gestapo speciális tömeggyilkos alakulatai követték - de utánuk ott is
felbukkant ez a „második hadoszlop". Nyugaton nem jöttek gyilkosok, helyettük a
mőkincsvadászok, aztán a gazdasági hiénák követték. Köztük lapultak az
aranyvadászok is. A gazdasági hiénák a fejlett országokban követték a sereget és ahol
jól felszerelt üzemet, gyárat, tudományos kutatóintézetet találtak, annak gépeit,
berendezéseit egyszerően leszerelték és Németországba szállították. Tehát korántsem
csak azonnal pénzzé tehetı értékekre vadásztak a megszállók, nem! Sokkal hosszabb
távra terveztek.
Elfogadható statisztikák szerint 1943 végéig tizenegy ország: Csehország,
Lengyelország, Hollandia, Luxemburg, Dánia, Franciaország, Görögország, Norvégia,
Jugoszlávia, Belgium és a Szovjetunió részbeni vagy teljes lerohanása után a német
állam 80 milliárd birodalmi márka értékre tette rá a kezét. Ez hatalmas összeg volt,
ma dollárban is a sokszorosát érné. Az már csak „hab a tortán" és tragikusan
ironikusnak is nevezhetı tény, hogy ebbıl a gigantikus összegbıl a német nép semmit
sem látott. Hiszen a zsákmány nagyobb része a háborúra ment el, ami a németeknek is
több millió fıs veszteséget hozott - halottakban. És akkor még nem is számoltuk a
sokkal több sebesültet.
De nem veszett el minden összerablott kincs!
Messze nem ment el minden a háborúra. Hiszen a fenti statisztika csak az 1943 végéig
szerzett aranyra és más kincsekre vonatkozott. Utána is rengeteget zsákmányoltak
még és annak tekintélyes része már nem a háborúra ment el. 1944 második felétıl
kezdve igen sok vezetı náci, sıt egész körök gondoltak arra, hogyan biztosítják
maguknak a túlélést.
Több tíz tonna aranyról, sok mázsányi ékszerrıl és drágakırıl és rengeteg mőkincsrıl
volt szó. Mindezek felületes számítások szerint is legalább tíz milliárd aranymárkát
értek akkori áron számítva. 1944 nyarán Strassburgban a beavatott náci (javarészt
gazdasági) vezetık egy titkos tanácskozást rendeztek. Erre már július 20-a, a Hitler
elleni emlékezetes bombamerénylet után került sor. Fennmaradt néhány jegyzıkönyv.
Az ott szereplı értékek - ezek elrejtésérıl és majdani újrafelhasználásáról döntöttek az
ott megjelentek - csak töredékükben kerültek elı a háború után. Pedig nincs okunk
feltételezni, hogy a strassburgi tanácskozók hazudtak volna. Vagy ha igen, hát
mindenki a maga intézménye, szervezete nevében inkább valamivel kevesebbet
mondott be, mint amennyi valóban a rendelkezésére állt. Biztosan arra gondoltak, nem
árt egy kis „plusz" is, hiszen a háború végéig még sok minden történhet, no és a saját
zsebükrıl sem feledkeztek meg.
Persze abban a kincsben azért - legalábbis részben - akadt német vagyon is. Hiszen a
háború elején a nácik hoztak egy törvényt, amelynek értelmében minden német
állampolgár köteles volt aranytárgyait beszolgáltatni az államnak. Ez alól csak néhány
„családi jellegő" tárgyra adtak felmentést, azokat megtarthatták.
Ismerve a németek általános és szinte feltétel nélküli törvénytiszteletét - no és a mohó
náci rezsim kutakodó kedvét, lehetıségeit és a kegyetlen megtorlást -hát szinte
hihetetlen mennyiségő és értékő aranyat szedtek el a nácik a saját polgáraiktól is. Mint
az késıbb az egyik nürnbergi perbıl kiderült (különbözı szakmák és érdekcsoportok
pereit egymástól függetlenül, szintén Nürnbergben rendezték meg), a Birodalmi
Bankban 1939 elején csak az aranykészlet értéke akkori áron 500 millió márkát tett ki.
A kimutatások szerint 1945 februárjában - amikor a Birodalom földrajzilag már nem
is egész Németországra, csak annak egy kisebb részére zsugorodott - ugyanabban a
bankban az arany- és devizakészlet együtt alig 77 millió márkára rúgott. Ezt mind a
háborúra használták el, vagy...? Nos igen, ennek egy jelentıs része akkor már úton
volt ahhoz, hogy „elbújjon" mindenféle félprivát zsebekben.
A nácik szándéka az volt, hogy a kincs egy részét átmentik a háború utáni idıkre, és
ebbıl így vagy úgy feltámasztják a rezsimet. Különleges gazdasági kapcsolatok
kiépítésével, hitelekkel, elınyös szerzıdésekkel és mindenekfölött ezzel a kellı
idıben elıvett arannyal valóban el is érték volna ezt a célt. De hát más idık jöttek, a
kincs sorsa is különféleképpen alakult...
Az elsı, akit a nácik kifosztottak, saját állampolgáraik egy csoportja: a gazdag zsidók
voltak. 1938 novemberében a hírhedt „Kristályéjszaka" során az egész nagy országban
a náci párt által erre felkészített, felhatalmazott és irányított csıcselék kifosztotta a
zsidók tulajdonában lévı áruházakat és boltokat. Több száz millió márka értékben
rabolták ki a tulajdonosokat. Késıbb majdnem pontosan 20 ezer tehetıs zsidót
tartóztattak le. Elıtte és utána még a protekciósok egy rétege hatalmas harács árán
kimenekülhetett az országból. Ezek gyakorlatilag otthagyták egész vagyonukat,
mindent a német államra írattak rá, akkor elmehettek családjukkal együtt. De ık
kevesen voltak.
A nagyon gazdagok letartóztatása egyet jelentett vagyonuk elkobzásával. Itt már nem
lehet kiszámítani, mennyi érték szállt ekkor a Birodalomra. Ezzel sem ért véget a
dolog. A német zsidóságra kollektív sarcot vetettek ki - pár nap alatt egymilliárd
márkát kellett nekik összegyőjteniök és beszolgáltatniok az államkincstárba. Aztán
1938 decemberében a gazdasági minisztérium egyszerő rendelettel elkobozta a német
zsidók teljes vagyonát.
A náciknak a hadianyag-gyártáshoz nyersanyagra volt szükségük. Ezeket
nagyobbrészt csak külföldön lehetett beszerezni, ám azért arannyal vagy devizával
kellett fizetni. Sok tehetıs zsidót a Gestapo kínzókamráiba vittek és kiszedték belılük
titkos svájci bankszámlájuk jelszavát vagy számát. Aztán német ügynökök utaztak
Svájcba és felvették a bankszámlán lévı, nemegyszer milliós összegeket... A zsidók
azt hitték, ezzel megmentették szintén lefogott családjukat, sıt talán ha már elvették
mindenüket, elengedik ıket külföldre. De a Gestapo, az SD és végsı soron az SS
gondoskodott arról, hogy ezek az emberek élve már ne kerüljenek szabadlábra. Így a
svájci bankárok soha nem tudták meg, mennyi zsidó tulajdont adtak ki mit sem sejtve
a náciknak.
A német államban a nácik ellenségeit - nem csak zsidókat - tömegesen tartóztattak le.
Voltak olyan eleve bőnösnek kikiáltott kategóriák, csoportok, amelyek tagjait kivétel
nélkül kényszermunkatáborokba vagy megsemmisítı táborokba hurcolták. Ilyenek
voltak a zsidókon, kommunistákon, cigányokon kívül a szellemi fogyatékosak, a
homoszexuálisok, a Jehova Tanúi és más valláscsoportok tagjai, vagy például az
eszperantó nyelv hívei (ez utóbbiakat két okból üldözték: mert a nyelv feltalálója
zsidó volt, és mert ık élénk nemzetközi kapcsolatokat tarthattak éppen e nyelvismeret
révén. Egyetlen diktatúra sem szereti azokat a polgárait akiknek nagy kitekintésük van
a nemzetközi világba és akik bármikor kapcsolatba léphetnek a külfölddel - az
eszperantistákat Sztálin is a gulág-táborokba vitette.. )
A letartóztatottak általában nem tudták, hová kerülnek. Kevés vagy semmilyen
poggyászt nem vihettek magukkal. Akinek volt, az értéket: aranyat vagy drágaköveket
vitt magával, remélve, azért cserébe majd könnyíthet helyzetén a rácsok, szögesdrótok
mögött. Nos, a nácik ezt tudták és általában már a kezdet kezdetén elkobozták az
emberektıl ezeket a vagyontárgyakat.
A zsidóktól minden mást is elvettek, amikor azokat a táborokba hurcolták. A tömeges
kivégzések, az elgázosítás után még egyszer átkutatták a holttesteket, az áldozatok
elızıleg nem rejtettek-e a testnyílásaikba aranyat vagy mást? Utána az állkapcsaikból
tördelték ki az aranyból készült pótlásokat, mőfogakat.
Ezzel a módszerrel a legnagyobb „halálgyárban", Auschwitzban napi 12 kiló aranyat
„termeltek"! Ez éves átlagot számítva csaknem 4,5 tonna aranyat jelent egyetlen
táborból. De a szláv területeken a megszállás után rendezett razziák, zsidóelfogások és
elszállítások során is hihetetlen értékhez jutottak, amelyek nagyságrendje több száz
millió birodalmi márkára rúgott (akkoriban ez a pénznem igen erıs volt nemzetközi
összehasonlításban). Csak a Lublin környéki zsidók „pacifikálása" után tíz tonna
ezüstöt, két tonna aranyat, félmillió dollárt, rengeteg drágakövet és egyéb nemesfémet
zsákmányoltak, ami szintén a Birodalmi Bankba került.
De persze nem csupán a magánszemélyek szenvedték meg a rabló hordák
felbukkanását. A megszállt országok nemzeti bankjai - amennyiben azok idıben nem
tudták kimenteni aranyukat, ahogyan tették azt a lengyelek vagy a franciák - akkor
ezerszámra vesztették el az aranyrudakat és egyéb értékeket.
Ahogyan összeszedték az aranyat, úgy szedték össze a mőkincseket is. A
történelmileg ismert legszebb festményektıl a porcelánig, a bútoroktól a szobrokig, a
szınyegektıl az étkészletekig mindent „győjtöttek" a nácik. Államilag is, és a
nevezetesebb SS-fıemberek és egyéb vezérek magánemberként is harácsoltak. Mind
azt hitték, a háború végén a nácik egyéb módszerektıl sem riadtak vissza. Még a
háború végén is árulták a zsidókat - például 1945 tavaszán fejenként 1000 dollárért
vittek ki Svájcba foglyokat a koncentrációs táborokból. Vagy éveken át nyugati és
keleti pénzeket hamisítottak valódinak látszó papíron, az eredetihez igen közelálló
technikával. Ha sikerült volna sok millió angol bankjegyet piacra dobniok, bizony
komoly veszélybe hozták volna a nyugati szövetségesek pénzügyi egyensúlyát.

Hová kerültek a kincsek?

Errıl persze külön fejezetet írhatnánk, de nem tesszük. A következı részekben

úgyis éppen elégszer szóba kerülnek majd a részletek. Itt és most általánosan csak
annyit írhatunk, hogy a nácik a kincs egy részét svájci bankokban helyezték letétbe.
Más részét tavakba, bányákba süllyesztették. Sóbányákba került több ezer festmény és
más értékes mőtárgy (ezeket hamar kihozták onnan a háború után). De kerültek
értékek más külföldi intézményekbe és náci magánszemélyeknek, valamint velük
szimpatizáló más nemzetiségőeknek is jutott ezekbıl.
Ellenırizhetetlen feltételezések szerint a háború utolsó heteiben két irányba „mentek"
a megmentett értékek, fıként az arany, a drágakı és a valuta. Az egyik egy soha
igazán nem ellenırzött és utólag fel nem derített útvonal volt, amely állítólag Dél-
Amerikába vezetett volna. Ide az utolsó idıkben tengeralattjárókon jutott volna el a
kincs, amit szintén az oda menekült vagy akkor menekülı nácik mentettek ki saját
túlélésük érdekében.
A másik csatorna Európa néhány pontjára vezetett és a cél is hasonló volt.
Olaszországba, Spanyolországba és Portugáliába ment volna az arany és más érték,
hogy aztán - nem kis részben éppen a Vatikán hathatós segítségével, amellyel
bizonyítottan Adolf Eichmannt, a zsidók tömeggyilkosát is kicsempészték Európából
- a leginkább veszélyeztetett SS-tagokat és más tiszteket biztonságba helyezzenek.
Voltak, akik a szintén fasizáló, de a háborúban részt nem vevı országok
(Spanyolország, illetve Portugália) felé vették útjukat és ott telepedtek le. Nem adták
ki ıket a szövetséges hatalmaknak, de azokat elvileg el sem hagyhatták, hisz félniök
kellett volna a letartóztatástól. Ám ennek ellenére számosan azok közül, akik például
spanyol földre menekültek, bukkantak fel 3-5-10 évvel késıbb Argentínában,
Chilében, Brazíliában (doktor Mengele, például).
Rövidre fogva: az összerabolt értékek egy részét tehát az ODESSA és a Spinne (pók)
nevő két szervezet vette át. Mindkettı a náci háborús bőnösök kimentését vagy
elrejtését szolgálta a háború után és nemcsak a szövetségesek, hanem az egész
emberiség érdekei ellen hatott.
És most lássuk, hol, mit, mennyit és milyen körülmények között találtak meg a
szövetségesek és annak mi lett a sorsa...?

Amikor fordult a kocka

Erre ugyan csak 1945 tavaszán került sor, de azért egy pillanatra ugorjunk
vissza az idıben... 1939-re. Az addigi pénzügyminiszter, Schacht - miután több ízben
összeveszett Hitlerrel és ezek a nézeteltérések egyre tágabb szakadékká lettek - végül
is lemondott. İ maga úgy állította be, hogy lemondott - más források szerint Hitler
váltotta le, amikor látta, nem jut vele dőlıre. Schacht ugyanis nem volt igazi náci, és
látta, mi készül. Úgy vélte, a Birodalom nem lesz képes akkora fegyverkezési
programot végrehajtani, amekkorát Hitler megálmodott. Ez szerinte túl nagy terhet
rakna a nemzetgazdaság, az ország és persze végsı soron a lakosságvállára, amit az
majd nem fog bírni.
A Führert természetesen nem tudta eltántorítani terveitıl. Hitler úgy okoskodott, hogy
amit nem tud idıben elıállítani a német nép, azt megszerzi hódító hadjáratokkal.
Nyersanyagot, munkaerıt és élelmiszert inkább a keleti területek hódításával akart
szerezni és egy ideig úgy látszott - igaz, akkor már 1942-t írtak - hogy ez sikerül, és
neki volt igaza.
A gazdasági ügyeket dr. Walther Funk vette át, akinek nem voltak olyan gátlásai, mint
elıdjének.
A gazdasági miniszter immár hagyományosan a Reichsbank - Birodalmi Bank -
igazgatója is volt. Mint ilyen, erısen kézben tarthatta az ország pénzügyeit.
A Reichsbank ebben az idıben - 1939 és 1945 között - kezdett foglalkozni olyan
„náci pénzügyekkel" is, amelyekkel azelıtt természetesen egyetlen magára valamit is
adó bank sem foglalkozott. Sötét ügyek voltak ezek. Mint az elsı részben céloztunk
rá, itt zajlottak a gyanús ügyletek a keleti területekrıl érkezı lefoglalt, lopott,
összerablott aranyakkal, mőkincsekkel és drágakövekkel kapcsolatban. Ide futott be
naponta több tíz kiló arany, amikor kiépült a koncentrációs táborok láncolata és
beindult a zsidók tömeges elszállítása, majd kivégzése.
Ezenfelül a megszállt országok nemzeti bankjaiból - ha sikerült - is elvitték az ott
maradt kincseket. 1945-ös árakon számolva 2,6 millió dollár értékő aranyat hurcoltak
el a Cseh Nemzeti Bankból és 32,2 millió értéket a Magyar Nemzeti Bankból. Elvitték
az ottani banki aranykincsek egy részét Albániából, Hollandiából és persze a
meghódított szovjet városokból, ha azt nem sikerült idıben kimenekíteni.
Franciaország északi és nyugati részének elfoglalása során 226 millió dollár értékő
aranyra tettek szert. (Ezek az összegek ma talán nem tőnnek olyan nagynak, de
legalább tízzel kell szorozni ahhoz, hogy a dollár mai értékében érthessük az akkori
összegeket...) A franciáknál elrabolt arany egy része eredetileg a belgáké volt, akik a
német invázió hírére az államkincstári aranyukat - korábbi kétoldalú megállapodás
alapján - francia területre menekítették. De hiába, mert a németek utolérték a konvojt
és a belga aranyat Berlinben egyszerően beolvasztották. Olyan aranyrudakat
készítettek belılük, amelyek már... német banki jelzést és azonosító számokat
viseltek! Az „RB" betőket ugyanis a bankvilágban közmegegyezéssel a „Reichsbank",
Birodalmi Bank jeléül fogadtak el. Hogy még furfangosabb legyen a dolog és a
rablásnak ne maradjon nyoma - az 1940 tavaszán történt „szerzés" zsákmányára...
1938-as évszámot nyomtak!
Amikor késıbb az olaszok átálltak a szövetségesek oldalára, a német csapatoknak
pedig észak felé kellett visszavonulniok a partra szállt amerikaiak, angolok és franciák
elıl, rátették kezüket az olasz bankok elérhetı kincseire is. Innen 100 millió dollár
értékben hurcolták el a sárga fémet. Amikor a legtöbb aranyzsákmány a bankba került,
akkor - bizonyos szakértık becslése szerint - mai értékben 6,5 milliárd dollárnyi arany
feküdt a földalatti trezorokban!
Mellesleg 1943 után már nem minden aranyat vittek Berlinbe. A kincseket ugyan
továbbra is a Reichsbank ırizte, de az aranyat a maga fizikai valóságában
szétosztották több városban, több bankban. Nyilván azért, mert akkor már sokasodtak
Németország fölött az ellenséges bombázók és attól tartottak a nácik, hogy ha a
Reichsbankot nagy bombázás éri, nehezen férhetnek majd hozzá az aranyhoz (ez 1945
február elején be is következett, ekkor a bank óvóhelyein 5 ezer ember szorongott és
minden, ami a Reichsbankból a föld felszínén volt, az rettenetes károkat szenvedett - a
föld alatti gigantikus páncélszekrények, trezorok viszont akkor még sértetlenek
maradtak).
A Reichsbank a kellı idıben egyezséget kötött az SS gazdasági hivatalának
vezetıjével, Pohl tábornokkal. Ennek alapján amit az SS külföldön zsákmányolt -
valutát, ékszert, nemesfémeket, stb. - szintén ide hozták és értékében jóváírták. A
„cég" - vagyis az SS -nagy gazdasági vállalkozás is volt egyben. (Errıl lásd Stefan
Niemayer Az SS története c. hézagpótló mővét, magyarul is megjelent - a szerk.
megjegyzése.) Hasonlóképpen a Canaris-vezette német katonai hírszerzés, az Abwehr
is szerzıdött a Birodalmi Bankkal. De természetesen hasonlóan alakult a helyzet a
szárazföldi hadsereggel, a Wehrmachttal, számos minisztériummal és más fontos
intézménnyel. Ide kerültek a zsákmányolt értékek a koncentrációs táborokból is,
elsısorban persze Auschwitzból. 1943-ban a németek pénzt is hamisítottak, és ezeket
is a Reichsbankon és annak igazgatóján keresztül Svájcban hozták forgalomba.
Mindenféle ügyletekben tehát Hitler nagy hasznát vette a banknak - arról nem is
szólva, hogy idekerült például a táborok megölt foglyainak fogaiból kiszedett és ott
elızıleg gondosan beolvasztott arany is.
Ami most már nagyon is érdekel minket - az a légitámadások következménye volt.
Miután 1945 elején már gyakorlatilag tarthatatlanná vált a helyzet Berlinben, egyik
tőzvész a másikat érte és mindenütt sokasodtak a romok - megszületett a döntés, hogy
a bank tartalékait, kincseit több másik városba, rejtekhelyekre viszik át. Ez persze
vonatkozott a személyzet egy részére is. Még ki sem hőltek a parázsló romok a bank
épületében, amikor megszületett a döntés.
A hivatalnokokat Weimarba és Erfurtba vitték, az adminisztrációs munkákat is oda
helyezték át. Az aranyat és a dollárt a thüringiai Merkers bányáiba kellett átszállítani.
Ezek Berlintıl délnyugatra több mint 300 kilométerre találhatók és még a
legközelebbi nagyobb várostól - a légitámadások esetleges célpontjától - is csaknem
félszáz kilométer választotta el ıket.
Mindent tökéletesen összecsomagoltak - mondhatjuk, igazi német alapossággal
szervezték meg a transzportokat és persze ügyeltek a titoktartásra is. Pár nappal a nagy
bombázás után már átvittek Merkersbe több millió dollárt és vagy ezer zsákocska
német márkát - fémpénzeket. Mivel ez hamar és biztonságosan célba ért, a következı
szállítmány már 200 millió dollárt érı aranyat szállított! Hogy tudjuk, mennyi volt ez
akkoriban: 100 tonnát nyomott a színarany, amit abban a szállítmányban Merkersbe
vittek. A szállítás vasúton történt, az aranyat 13 vagonban vitték, majd a legközelebbi
vasútállomáson az átrakodták 20 darab, egyenként tíztonnás teherkocsira, és így az
oda-vissza utakkal együtt, a bányában a kirakodást is számítva pontosan három teljes
napig tartott. A megbízottak éjjel-nappal dolgoztak. A merkersi bányák egymástól
több kilométerre helyezkedtek el, ezt a kincset a Kaiseroda nevő tárnába vitték. Attól
kezdve a legértékesebb náci-német kincsek 750 méterrel a föld alatt egy káliumbánya
hővös termeiben pihentek.
Nem sokáig lehettek azonban nyugodtak az illetékesek Berlinben. Mire eljött március
második fele, a német front szétszakadozott, a nyugati szövetségesek elıretörtek.
Patton tábornok harmadik hadteste meglepı hadmozdulatokkal érte el a Rajnát, majd
április elején már tovább robogott keletre. Máris Thüringiában voltak az amerikaiak.
Akkor már a németek sem voltak azok katonailag sem, akik régebben. Nem reagáltak
kellı gyorsasággal, napról napra gyengült ellenállásuk, fogyóban volt az ember és a
hadianyag. Nem tudtak már szembeszállni a minden irányból közeledıkkel. A
legtöbbjüknek Berlintıl keletre csak az járt az eszében, hogyan meneküljön nyugat
felé, ahol aztán ezerszer inkább a nyugatiak, a civilizált katonák fogságába kerüljön.
Igazuk volt, hisz akiket az oroszok ejtettek fogságba, azok nagyobb része vagy
belehalt a szibériai telekbe, vagy több mint tíz éves rabszolgamunka után került csak
haza.
Amikor a Reichsbank illetékesei látták, hogy a front éppen ezen a szakaszán
váratlanul meglódult és gyorsabban fog odaérni, mint arra számítottak - a szó szerinti
utolsó órákban kapkodva szerették volna a kincseket - vagy legalább egy részüket -
visszaszállítani Berlinbe. De akkor már késı volt - a vasútvonalakat nagyobbrészt
szétbombázta az ellenség. (És nem az történt, amit egy angolszász szerzıpáros állított:
hogy a „húsvéti ünnepek miatt" torlódás volt a német vasutakon... E botcsinálta
„történészeknek" - az egyikük elızıleg utazási bédekkerek szerzıje, a másik
teherautósofır volt - fogalmuk sem lehetett arról, mi volt és hogyan nézett ki
Németország 1945 áprilisában és miféle körülmények uralkodtak ott akkor. Kinek
jutott eszébe egyáltalán, hogy húsvét van...?)
Hamarosan látható lett, hogy ez már nem fog menni. Az aranyat nem lehet elhozni a
bányákból, mivel a bankjegynyomdát is szétbombázták, az országban hiányzott a
bankjegy. Ezért úgy döntöttek, legalább a német márkákat, a fémpénzeket és
bankjegyeket visszaviszik Berlinbe. Ezer zsák vízhatlanul csomagolt márka-
bankjegybıl négyszázötven zsákkal sikerült még kihozniok és vonatra rakniok. A
másik 550 zsáknyi ottmaradt a föld alatt. Ezt a bánya fıtárnájának alján hagyták és
mivel már a fejük felett zúgtak az ellenséges gépek, a hivatalnokok menekültek, ki
merre látott.
Merkerst és környékét az amerikaiak április 4-én foglalták el - és másfél nappal
késıbb már tudtak a föld alá rejtett aranyrudakról. A dolognak tehát híre mehetett a
környékbeliek között is, mert nem csupán az ottani németek, hanem az ott
dolgoztatott és most kiszabadult külföldi munkások is tudtak róla. így vagy úgy, az
amerikaiak értesültek arról, hogy a káliumbányákban érdekes dolgokat találhatnának...
Rövid nyomozást rendeztek pár száz ottani lakos és kényszermunkás között, és
hamarosan jelentették is a vezérkarnak, mirıl lehet itt szó. Már nem volt kétséges,
hogy a berlini Reichsbank egész aranyát ide rejtették a németek.
Nem ígérkezett könnyő munkának átkutatni a bányát - csak a tárnák hossza 48
kilométert tett ki a föld alatt és öt különbözı helyen voltak a bejáratok. Végül az
amerikaiak kezdték komolyan venni a dolgot, egy tankszázadot és egy kb. 700 fıs
gyalogos ezredet bíztak meg a terep biztosításával. Ezek körülvették és elállták a
bánya összes bejáratát.
Április 7-én szállt le a fıaknába egy kétszintes liften az elsı tiszti csoport. Az elsı
menet alkalmával vittek magukkal ott dolgozó német bányászokat is. A fıakna alja
630 méterre volt a felszíntıl. A jelenet olyan lehetett, mintha az Ezeregyéjszaka
elevenedett volna meg - egy hatalmas földalatti teremben mesebeli kincsekre
bukkantak. A történelem során még soha nem esett meg, hogy egy hadsereg harc
közben ilyen mérhetetlen értékekre bukkant volna. Ott volt a már említett 550 zsák
papírpénz, összesen körülbelül egymilliárd (!) márka. Aztán az egyik tárnában, egy
majdnem egyméteres téglafal mögött, fém széf-ajtókon áthaladva (ezeket
berobbantották) elıbb aranypénzekkel teli zsákok ezreit látták. Megtalálták a 100
tonna aranyat, összesen 8527 rúdban. Volt még több mint 110 millió dollár, az
aranypénzek pedig 126 millió dollárt értek. Persze több milliárd francia frank, svájci
frank és egyéb valuta is hevert ott zsákszámra. Minden tizedik zsákban amerikai
dollárok hevertek...
Az aranyrudak és aranypénzek együttesen majdnem 250 tonnát nyomtak!
És akkor még hevert ott rengeteg arany és ezüst ékszer és egyéb tárgy, amiket
szemmel láthatóan egész Európából raboltak össze a nácik. Sok arany és ezüst tárgy
és pénz már tartályokba volt készítve - innen egyenesen a beolvasztóba vitték volna,
ha marad rá idejük. Találtak több zsák kivert aranyfogat és aranyhidat - ezeket már
nem volt idejük az SS-eknek beolvasztani, amikor feladták a koncentrációs táborokat
és csak a legértékesebb tárgyaikkal menekültek Berlinbe...
A késıbbi értékmegállapítás szerint csaknem 260 millió akkori dollárt ért mindez.
Más tárnákban más kincseket találtak. Volt vagy 400 tonna értékes mőkincs,
nagyobbrészt festmények. Akadt köztük világhírő is. (Minderrıl viszont ajánljuk
Stefan Niemayer A náci mőkincsrablók címő, 1999-ben magyarul is megjelent
könyvét - a szerk. megjegyzése.) Volt ott Tiziano, Renoir, Dürer és Rembrandt is,
békés egyetértésben hevertek a különbözı korokból és különbözı európai
múzeumokból, mőgyőjteményekbıl származó felbecsülhetetlen értékő mestermővek.
Merkers más bányáiban is találtak egyet és mást. Egy-két kilométerrel a
káliumbányától az arannyal egyenértékő dolgokra bukkantak. Az egyikben például
400 tonna találmányi és mőszaki dokumentációra leltek, ezekkel 30 vasúti vagont
tölthettek meg. Amikor elszállították az értékes anyagot, több katonai szervezet,
köztük a német szárazföldi sereg vezérkara (OKW) irattára is elıkerült.
Az amerikai fıvezérek, Eisenhower, Patton és mások személyesen rohantak a
merkersi bányákba megcsodálni ezt a csodálatos zsákmányt. Félreértés ne essék, itt
nem arról volt szó (legalábbis nem akkor), hogy „ezt most elvesszük a németektıl és
mi használjuk fel", hanem arról, hogy kicsavarták az ellenfél kezébıl az egyik
legértékesebb fegyverét, amelyért még akkor is vásárolhatott volna magának
nyersanyagokat, tovább erısíthette volna a védelmét. Akkor még senki sem sejtette a
bányába leszálló öt amerikai tábornok közül, hogy ennek a kincsnek egy tekintélyes
része ilyen-olyan úton-módon sokak kezéhez ragad majd...
El kellett dönteni, hogy mi legyen a kinccsel? Eisenhower ellenezte, hogy itt tartsák,
mert akkor az legalább egy ezred katonáját köti le, azokra pedig a fronton lesz
szükség. Ezért inkább úgy döntöttek, hogy a kincseket Frankfurtba szállítják. Ott van
is egy, az ırzésére igen alkalmas hely - a Reichsbank ottani fiókja... mert azt majdnem
sértetlenül foglalták el.
Április 14-én indult az elszállítás. Igen nagy biztosítással dolgoztak, nehogy bárki és
lecsapjon a szállítmányra vagy annak részeire. A bányában egyéb szállítóeszközök
híján a lifttel levitt katonai dzsipek pótkocsikkal vitték a kincseket a tárnákból az
aknákhoz, a feljáró lifthez. A pótkocsikat begördítették a liftbe, felvitték, ahol más
dzsipekhez csatolva szállították tartalmukat. Hogy a környék német lakossága ebbıl
mennyit látott, nem tudható. De az biztos, hogy tisztában voltak vele, mit találtak az
amerikaiak. Egy rövid leltár után a szállítmány harmincegynéhány tíztonnás
teherautón megindult Frankfurt felé. Öt század gyalogos, két századnyi géppuskás
alakulat, tíz légvédelmi löveg kísérte, a levegıbıl pedig repülıgép fürkészte haladását
és amerikai vadászbombázók is el-elszálltak fölötte. Frankfurtban a gyalogság elıbb
körülvette a Reichsbank ottani épületét, csak azután kezdték meg a lerakodást.
A pletyka szerint - amelyet még az ötvenes években is lehetett hallani Frankfurt
környékén - az egyik teherautó tele aranyrudakkal valamilyen módon „kitört" vagy
„elveszett" a konvojból és a katonák azóta is vígan élnek a zsákmányból valahol
Latin-Amerikában... Ez persze nem igaz. De az sem kevésbé kalandos, ami ezt
követıen történt a kincsekkel.
Az amerikaiak és a britek - akik hamarosan pénzügyi szakértıket küldtek Frankfurtba
- nem hitték, hogy ez lenne az összes német aranytartalék, amire most rátehették a
kezüket. Ebben megerısítették ıket azok az elfogott német bankhivatalnokok is,
akiket ez ügyben kihallgattak. Beindult hát egy sajátos, lázas kutatás a többi kincs
után is...

„Aranyláz"

Mint utólag kiderült, a merkersi arany elveszítése szinte kibírhatatlan csapást

jelentett a német állam- és hadvezetés számára. Nagyon számítottak rá, és ez még jó
ideig lehetıvé tette volna ellenállásukat a négy nagyhatalom csapataival szemben is.
Mindenki azt hitte Berlinben, hogy Hitler tajtékzani fog és minimum a fejét veteti a
gazdasági miniszternek és másoknak, akik annak idején eldöntötték, hogy a kincseket
elszállítják Berlinbıl. De a Führer éppen ellenkezıleg cselekedett. Hagyta magát
rábeszélni, hogy a történtek ellenére ismét kivigyenek kincseket Berlinbıl! Talán
tudta már, hogy ez a város mindenképpen elveszik? És hogy a jelek szerint az oroszok
kezére jut?
Akkor már az is jobb, ha a kincseket az általa szintén - de nem annyira - megvetett
angolszászok vagy franciák kapják, semmint a győlölt bolsevikok, a kommunisták?
Ezt ma már csak találgathatjuk.
A németek között ekkor bukkant fel valaki, akinek késıbb nagy hatása volt a kincsek
sorsára. Josef Rauchnak hívták, 1906-ban született és rendır lett, aminthogy az apja is
rendırfelügyelı volt. Már 1922-tıl tagja volt a náci pártnak, ami jó ajánlólevélnek
számított 1933, Hitler hatalomra kerülése után. Már csak azért is, mert a párt Hitler-
féle újjászervezésben alig 1920 óta létezett és késıbb nagy becsületük volt ott
mindazoknak, akik már az „ısidıkben" beiratkoztak. Részt vett Hitler sikertelen
müncheni puccskísérletében is. Igazi, meggyızıdéses náci volt, a nemzetiszocialista,
fajvédı eszméket elvtársainál is hangosabban, lelkesebben hangoztatta. Csaknem két
méteres sportember lévén nem sokat töprengett, viszont hivatali felettesei minden
utasítását gondolkodás nélkül teljesítette. 1940 után már a berlini kancellári Hivatal
biztonsági ügyeiért felesıs egyik tiszt lett. Persze belépett az SS-be is, majd Hitler
saját testırezredébe, a szemléken is gyakorta látható elitalakulatba került. Rövid ideig
szolgált több fronton. 1944-ben maga Hitler nevezte ki rendırezredessé.
Nos, ez az ember, megrögzött náci és Hitler lelkes híve azt találta ki, hogy a
Birodalom összes kincset az úgynevezett Alpesi Erıdbe kéne vinni. A nácik 1944
végén, 1945 elején úgy tervezték, hogy ott. a megközelíthetetlen osztrák-német
hegyvidéken, az Alpokban bevehetetlen erıdrendszert építenek ki. Oda menekítik
legjobb tartalékaikat - anyagiakat és az „élıerı" legjobb alakulatait is - valamint a
vezetık családját. Komolyan hitték sokan, köztük maga Hitler is, hogy ott
átvészelhetik a még hátralévı idıt. Miben reménykedtek? Elsısorban Hitler
csodafegyvereiben, amelyek „megváltoztatják a háború kimenetelét" és gyızelmet
hoznak - meg abban, hogy a nyugati szövetségesek összevesznek Sztálinnal és
egymásnak esnek... Ha mégis elveszne a háború, az elrejtett kincsekbıl ismét
feltámasztják az ellenállást, a hadsereget, és folytatják a háborút!
Egyesek úgy képzelték el, hogy majd az amerikaiakkal közösen fordulnak szembe az
oroszokkal. Ez ugyan valóban megtörtént, csak már évekkel a háború után és persze
egészen másféle körülmények között.
Csak az volt a baj, hogy az Alpesi Erıd úgy igazán... nem is létezett!
Az amerikai felderítés itt-ott hallott róla valamit. A németek is tervezték megépítését.
Úgy tervezték, hogy még az észak-olasz Alpok egy része is belekerül, és a bajor
hegyek között lesz a központja. Csaknem 50 ezer négyzetkilométernyi területet
akartak megerısíteni. De mire hozzáfogtak volna, megfogyatkoztak a Birodalom erıi
és tartalékai. De ezt a nyugati szövetségesek nem tudhatták, akkor még nem. Szentül
kezdték hinni, hogy a hegyek között több százezer remek német katona védelmezi
majd azt a különálló kis „országot" és ott bizony semmire sem mennek velük
szemben. 1945 áprilisában - amikor történetünk éppen zajlik - már az amerikai
hadvezetés is komolyan számolt azzal, hogy az „Alpesi Erıdben" nemcsak reguláris
náci hadsereggel, hanem ott kiképzett partizánokkal is szembetalálja magát!
Némi erıdítési munkálatokat ugyan elkezdtek ott a németek, és ebbe a régióba
telepítettek ki számos berlini minisztériumot. A náci vezetés részvényeket, értékeket,
valutát is mentett ki az országból már 1944 nyarától kezdve. Svájcba, Argentínába,
általában Latin-Amerikába és a szövetséges, de nem harcoló országokba:
Törökországba, Portugáliába, Spanyolországba csordogált az addig szerzett vagyon.
Az állam pénze volt ez, arra szolgált volna, hogy a vesztes háború után legyen mibıl
újrakezdeni a náci birodalom szervezését, létrehozását.
Mire eljött a vég, elrejtették azt, amit nem tudtak vagy nem akarjak külföldre juttatni.
És persze ez volt a több, az igazi nagy kincs. Bajorországban és Ausztria egyes
részein az RSHA - a Birodalmi Biztonsági Fıhivatal - fınökei számos kisebb és
nagyobb rejtekhelyet kerestek és találtak. Drágakövek, értékes mőtárgyak, igazi és
általuk hamisított nyugati pénzek kerültek régi bányákba és magánházakba. Volt, amit
hegyi tavakba süllyesztettek.
Rengeteg szállítmány indult el dél felé. Ez a vidék lett a haldokló Birodalom
kincsestára. A Biztonsági Fıhivatal persze - német alapossággal - ezúttal is készített
leltárokat és legalább egy-két példányban meg akarták ırizni a listákat. Csakhogy
tudják, mi hol van, és mennyit rejtettek oda?
Volt olyan szállítmány, amely 50 darab, egyenként 45 kilós ládából állott - és ezekben
kizárólag aranypénzek és aranytárgyak voltak!
De volt olyan szállítmány, amelyben 8 kisebb ládát vittek el egy bányába. Hogy mi
volt bennük...? Kizárólag gyémántok és más drágakövek!
A mőkincs-szállítmányok némelyike 6-10 millió birodalmi aranymárkát ért. Ez
gigantikus összeg volt. De olyasmi is elıfordult, hogy valamelyik éjszaka a
légitámadások fényében és veszélyében egy kisebb SS-különítmény 100 kiló súlyú
aranyrúddal indult dél felé...
Ráadásul jó, ha tudjuk, hogy Rauch és Funk gazdasági miniszter nyomására nem
csupán a Birodalmi Bank hatalmas kincsei kezdtek dél felé vándorolni. Vitték az
RSHA (tehát a Gestapo, az SD, az Abwehr és más kém és rendırszervezetek),
valamint a fontosabb minisztériumok aranyát, valutáját és egyéb kincseit is. Ekkor
még az említett és nem említett urak, a döntéshozók között talán senki sem akadt, aki
arra gondolhatott volna: késıbb ebbıl neki személyes haszna is lesz. Mindnyájan
meggyızıdéses nácik voltak és csakugyan azt hitték, így lesz jó a Birodalom számára.
Más kérdés, hogy amikor a Birodalom már nem létezett, egyre többen gondoltak
önmagukra is...
Mindegy végül is, mi és hogyan történt. Tény, hogy amikor áprilisban Merkejs az
amerikaiak kezébe jutott, ott volt a Birodalom ismert kincseinek 93 százaléka! Alig
hét százalék maradt hát az egyéb rejtekhelyeken, a nem létezı „Alpesi Erıdben" és
másutt.
Április közepén kellett mindent, ami még Berlinben maradt, Münchenbe szállítani,
hogy majd onnan vigyék tovább a déli hegyek közé. Két különbözı berlini
pályaudvaron két, álnévvel jelölt szerelvény várta a szállítmányokat. Persze akkor is
éppen légitámadás zajlott, bombák robbantak mindenfelé, így haladtak a bankból a
teherautó-konvojok a pályaudvarra. Bombatölcséreket és aknákat kerülgettek - három
hét volt csak hátra a háború végéig, vagy annyi sem. Az oroszok már egyáltalán nem
voltak olyan messze és iszonyatos tempóban -emberéleteket nem kímélve törtettek,
hogy elıbb érjék (és foglalják) el Berlint, mintsem a nyugati szövetségesek
odaérnének.
Itt említjük meg, hogy ami kincset a nácik nem délre vagy nyugatra, hanem délkeletre
vittek, hogy ott rejtsék el - az az utolsó ládáig a szovjet Vörös Hadsereg kezére jutott.
Ezeket soha többé senki sem látta. Nagyobb részüket szétlopták maguk a katonák és a
tisztek, akiknek - a huszadik században! - rangjuk szerint meghatározott szabadrablási
joguk volt! A kisebb rangú tisztek egy-egy bıröndnyi, a magasabb rangúak egy-egy
ládányi aranyat, valutát, mőkincset, használati tárgyat stb. küldhettek haza ingyenesen
a hadsereg eszközeivel és annak költségére. A hátországban a tisztek családja egészen
jól élhetett, míg mások éheztek... Például a közkatonák rokonai, családtagjai. A
szovjet tábornokok havonta egy tele vasúti vagont küldhettek családjuknak ingyen és
bérmentve!
Nem csoda, hogy a szovjetek rátették a kezüket mindenre, ami csak mozdítható volt.
A primitív katonák a vízcsapokat is kiszedték a falból, mert azt hitték: ha azokat
bárhol ismét beütik a falba, akkor itt víz csordul majd...
A Berlin-München távolságot máskor a gyorsvonatok néhány óra alatt tették meg, ám
most a hadi helyzetben mindez majdnem... két hétig tartott! Így aztán mire az újabb
„adaggal" délre érkeztek a Reichsbank emberei és a kísérı katonák, már majdnem
véget ért a háború. Ezt persze ık még nem tudták. A legtöbben meg voltak gyızıdve,
hogy ez csak egy ideiglenes állapot, nem létezik, hogy a Harmadik Birodalmat így
tönkreverték. Majd minden visszaáll a régi kerékvágásba és a Führer megmutatja az
ellenségnek, hol a helye...!
Persze akadtak realisták, akik már régóta tudták, ez a háború elveszett. Biztosan el-
eltöprengtek ezen és megfordult a fejükben: mi lesz a kincsek sorsa? Ha pedig
megszőnik létezni a Birodalom, a nácik is elvesztik hatalmukat. Minden fınök
kisember lesz, sıt egyes nagyon exponált személyek talán „le is merülnek",
elbujdokolnak. Akkor pedig talán nem ártana valamennyit eltenni a kincsekbıl is.
Amikor pedig már tíz napra, sıt többre nıtt a két szerelvény késése, nemegyszer
útközben rekviráltak egy-egy teherautót és a katonák egy részével elindították azt
München felé. Tudták, a szállítmány egy része hamarabb odaér. Arra már
türelmetlenül vártak a müncheni Reichsbank-fiókban, hisz egyszerően elfogyott a
német készpénz, fıleg a papírpénz. A szállítmány egy része pedig éppen ebbıl állt.
A szállítmány egy része már Berlinbıl is 5-6 teherautón jött - ez nagyobbrészt arany
volt. Végül is egy Münchentıl 80 kilométerre délre lévı rejtekhelyet választottak
célpontként. Egy helyi ólombánya tárnáira és aknáira gondoltak a hivatalnokok. Ekkor
még mindig 10 tonna (!) arany, tízmillió igazi amerikai dollár, több láda aranyrúd,
vagy 100 zsák idegen valuta volt a szállítmányban. De ott voltak a bankjegynyomó
fémmatricák is, sıt némi bankjegynyomó papír a speciális hamisíthatatlan vízjelekkel.
Ám mire az ólombányához ért a szállítmány, kiderült, hogy a tárnákat elöntötte a víz,
mert egy légitámadás tönkretette az elektromos áramszolgáltatást és így I" szivattyúk
sem mőködhettek. Így aztán a nyomómatricákat és a bankpapírt visszavitték
Münchenbe, a többit továbbküldték egy hegyivadász-ezred laktanyájába.
Közben á két szerelvény is megérkezett Münchenbe, de akkor már április vége volt.
Nem érdemes részletesen felsorolni, a szállítmányok melyik része hová került.
Müncheni bankokba is jutott belılük. Jelentéktelen részeit pedig itt-ott eldugták.
Mindenesetre ekkor már éppen az történt, amire fentebb céloztunk. Hol itt, hol ott tőnt
el néhány zsák pénz, néhány kisebb doboz ékszer. Olykor egyik-másik magasabb
rangú banktisztviselınek is nyoma veszett ezekkel a szállítmányokkal. Biztosat senki
sem tudhatott - annyi volt a légitámadás, emberek százai haltak meg, estek el naponta
a nagyvárosban és környékén. Amikor az egyik banktisztviselı -aki kitartott még
Hitler és a Reichsbank mellett - késıbb az aranyat szállító teherautó-konvoj után
kutatott, csak annyit tudott meg, hogy az elhajtott „valahová délre, a hegyek közé".
Érthetı okokból a konvoj vezetıi nem mesélték el mindenkinek, hová mennek. Sıt,
ezt inkább mindenki elıl elhallgatták - mi több, olykor maguk sem tudták! Csak
menekültek a kincsekkel és remélték, hogy valahol találnak egy bányát vagy más
rejtekhelyet.
Arra már senki sem számíthatott, hogy Berlinbıl értelmes utasításokat kap. Egyrészt a
telefonvonalakat is szétbombázták, másrészt április 20-a - Hitler születésnapja! - után
minden alvezér, aki még a fıvárosban táborozott - Bormann és Göbbels kivételével -
elmenekült onnan. Hitler maga döntött úgy, hogy a Kancellária romjai alatt végzi be
életét. İ tudta a legjobban, hogy semmiféle „csodafegyverre" nem számíthat. Akik
még el tudtak menekülni - repülıgéppel és éjszaka - azok azt megtették.
A bankárok hát ott álltak Münchenben vagy az Alpok között egy-egy értékes
szállítmánnyal, és nekik kellett dönteniök annak sorsáról. Április 22-e után Himmler
utasította az SS összes intézményét, hogy minden értéket győjtsenek össze, amit csak
találnak bárhol. Nagyban folyt a terhelı dokumentumok és irattárak égetése. Az SS a
saját kincseit külön is mentette és persze rátette kezét olyasmire is, ami nem volt az
övé. De már ebbıl a kincsbıl is el-eltünedezett, méghozzá Himmler közvetlen
beosztottjai, számos értéket magas rangú SS-tisztek, sıt fıtisztek loptak el. Ez
megkönnyítette menekülésüket, némelyik ezzel fizette ki mindazokat, akik hosszú és
bonyolult módon kijuttatták ıket Dél-Amerikába.
Ma már nehéz elképzelni, milyen nyüzsgés indult be a náci vezetésben április 22-e
után. Azon a napon vagy tíz repülıgéppel menekültek el a fontos személyek a
fıvárosból. Az egyik gépet lelıtték az oroszok, a másik kilenc utasaival együtt
biztonságosan földet ért még német kezekben lévı területen. A legnagyobb
„forgalmat" az SS bonyolította le. Menekült mindenki és menekítettek: az SS egyik
akkori vezetıje, az RSHA fınöke (Heydrich utóda), Ernst Kaltenbrunner személyesen
fosztotta ki a Reichsbank még megmaradt és aránylag ép széfjeit Ugyanez történt
Münchenben is, ahol egy SS-alakulat egyszerően berohant az ottani bankfiókba és
magasabb érdekekre, utasításokra hivatkozva elvitt sok ezer márka értékő külföldi
valutát. Valakinek igen sürgıs lehetett a menekülés...
De az SS a berlini bankból 23 millió márka értékő - akkor ez hatalmas pénz volt! -
aranyat és valutát vitt magával. Minden náci vezetı repülın, vonaton, autón
igyekezett dél felé. Már csak arra mehettek a keletrıl erısen nyomuló oroszok és a
nyugatról keletre hatoló szövetségesek között maradt folyosón. Ez a sajátos
„korridor" napról napra keskenyebb lett, végül megszőnt létezni, amikor az oroszok
Berlint bekerítették.
Az SS-nek a berlini kincseket sikerült Salzburgba menekíteni repülıgépen, de -április
vége volt - onnan már sehová sem vihette tovább, a szövetségesek (angolok és
franciák, de fel-felbukkantak amerikaiak is) már nagyon közel voltak. Odahallatszott a
tüzérségi tőz. Ezért hárman'- mind mégbízható párttagok! - két különbözı helyen
elásták a kincset egy közeli erdıben.
Persze nem mind jutott erre a sorsra. Az SS-tisztek. fıleg a Salzburgba menekült
Gestapo-tisztek azzal az ürüggyel, hogy a kincseket „át kell menteni" a jövıre, maguk
között hatalmas összegeket osztottak el és az ékszerek, aranyérmék, drágakövek vagy
aranyrudak egy része is erre a sorsra jutott. Akkor és ott jutott egy valóságos kincshez
a nácik „nemzeti hıse", Otto Skorzeny, aki késıbb ebbıl alapozta meg életét spanyol
földön. A kétméteres, sebhelyes arcú szuperkommandós - annak idején Mussolinit
szabadította ki a fogságból - önéletírásában errıl egy szót sem szól. Valahogy úgy néz
ki a dolog, hogy Skorzeny szerint 1945. április 11 - ekkor hagyta el az oroszoktól
ostromolt Bécset - és április 30 között, amikor megtudta, hogy Hitler állítólag
öngyilkos lett - semmi sem történt vele! Azt sem említi, hogy közben hol és merre
járt. Más források pedig arról beszélnek, hogy ı és adjutánsa átvettek ebbıl a kincsbıl
nem is keveset. Nyilván elrejtették és amikor késıbb kiszabadultak a fogságból, érte
mentek. Hiszen a szuperkommandós nem egy garas nélkül kezdte új életét
Spanyolországban.
A fentebb felsorolt kincsek egy részét késıbb az amerikaiak megtalálták - nem
kétséges, hogy a fellelık is elosztották egy részét egymás között. De sohasem került
elı, amit Skorzeny és társai dugtak el valahol az Alpokban. Több SS-tiszt két dolgot
tett, miután az amerikaiak elkapták. Az idıközben szerzett kisebb rangjelzéső
egyenruhában altisztnek vagy legfeljebb hadnagynak adva ki magát igyekezett
névtelennek maradni a tömegben. Nem adta ki igazi személyazonosságát, hisz akkor
háborús, emberiségellenes bőnökért vont k volna felelısségre. Másrészt igyekezett
visszavásárolni a szabadságát azzal, ha elmondta: „látta", amint magas rangú németek
itt és itt kincseket ástak el. Akadt olyan is, aki egyenesen az amerikai katonai
felderítéshez (C.I.C. = Counter Intelligence Center - Elhárító Központ) fordult ezzel
és azt állította, hogy az értékek között biztosan voltak német kém-iratok is. Ezzel
remélte meghatni elfogóit. Volt olyan rejtekhely, ahova ily módon sikerült az amerikai
kémszolgálatnak 10 kilónyi aranyat, másutt sok százezer értékben valutát
visszanyerni. Egymás után nyíltak fel az erdei rejtekhelyek, ártatlan külsejő
parasztházak padlásain vagy kéményében, netán istállókban elrejtett kincsek.
De az amerikaiak olyan rejtekhelyre is akadtak, ahol mindenféle „kincs"
összekeveredett, úgy, ahogyan azokat elrabolták. Még ördögien sokkoló, halott rabok
szájából durván kitépett, itt-ott még csontos, véres aranyfogak is akadtak. Meg
karórák, régi arany- és ezüstpénzek, érmék, győrők, zenélı órák is...
Miután az SS „kimentett" szinte mindent, az oroszok bezárták a győrőt Berlin körül.
Mondjuk ki kereken: egy még nagyobb rabló érkezett napkeletrıl. A Berlint ostromló
szovjet csapatok eleve úgy mőködtek, hogy a behatoló, a városban harcoló
csapatoknak ellátmányt, lıszert stb. hozó szekeres-autós alakulatok csak odafelé
mentek megrakva katonai felszereléssel - visszafelé a bázisaikra rablott holmit vittek.
Gyakorlatilag totálisan kifosztották Berlint még mielıtt teljesen elfoglalták volna a
várost. A Vörös Hadseregben a szabadrablás teljesen elfogadott dolog volt. Mit sem
számított, hogy ezt a középkor óta senki sem gyakorolta rajtuk kívül. Hasonlóan
viselkedtek a szovjet katonák számos magyar városban 1956 ıszén, ahol is a
„gyızelem" után több órás legális szabadrablást engedélyeztek a katonáknak. Ilyenkor
bármelyik házba, lakásba bemehettek és elvihették, ami megtetszett nekik. Ha valaki
ellenállt, akkor azt lelıtték mint „ellenforradalmárt".

Nos, Berlinben sem volt ez másképpen. Két hét sem telt bele, hogy elfoglalták a
várost, az oroszok már ismerték a Reichsbank összes alkalmazottjának nevét és címét.
Akit elı tudtak keresni Berlinben vagy az általuk elfoglalt területen, azt bevitték a
tönkrebombázott bankba és kinyittatták velük a széfeket.
Az oroszoknál mindezt a GRU, a katonai felderítés irányította. Általában elmondható,
hogy a nagy pénzek eltüntetésében és elıkeresésében minden oldalról nagy szerepet
játszottak a kémek. Megbízható - vagyis nem orosz, hanem német banki forrásokból -
ma úgy tudjuk, hogy az utolsó idıszakban még 90 aranyrúd volt a széfekben. Ezeket
az RSHA vezetıi nem vitték magukkal, feltehetıen a súlyuk miatt. De hagytak ott
ezenfelül kb. mai tízmillió dollárnak megfelelı összeget és több millió akkori dollár
értékő ékszert és aranyvalutát. Ezek értékét is tízzel kell szoroznunk, hogy utolérjük a
nyugaton nem annyira tekintélyes, 45 év alatt is csak ekkorára duzzadó inflációt.
Tény, hogy miután a németek jelenlétében összeszámolták a széfek tartalmát, azokat
visszacsukták és az oroszok elvették a kulcsokat. Ettıl kezdve nyugodtan állíthatjuk,
hogy a civilizált világban soha többé senki sem látta azokat az értékeket! Pedig
nyilván késıbb kikerültek nyugatra, különösen a dollárbankjegyek és talán a többi
érték is. De az aranyat az oroszok minden valószínőség szerint beolvasztották,
lehagyva róluk az RB (Reichsbank) jelzést.
Eddig nem sok szó esett arról, hogy a széfekben voltak nyugati értékpapírok is,
amelyek még évtizedeken át nem vesztették el az értéküket. Ezek a következı fél
évszázadban számtalanszor felbukkantak Európában és a két Amerikában. Mondjuk
ki nyíltan: utoljára 1998-ban találkoztak velük a nemzetközi pénzügyi szakemberek,
akkor éppen Közép-Amerikában kerültek elı. Nem kétséges, hogy a Szovjetunió
ezeket szép csöndesen piacra dobta olykor-olykor, ha valutára volt szüksége vagy
valamilyen tartozását így fizette ki. De nemcsak a kommunisták tettek így, hiszen a
fentebb említett utolsó dátum már erısen az Orosz Köztársaságra utal. Vagyis annak
vezetıi szemrebbenés nélkül átvették és használták a kommunisták által lopott
értékeket...
Valóságos kalandregényeket lehetne írni arról, hogy 1951-tıl kezdve ezeket a
németországi, bemutatóra szóló értékpapírokat a szó szoros értelmében milliószámra
(csak az egyik fajtából 275 millió példány került az oroszok kezére!) juttatták ki
nyugatra és orosz ügynökök hamis személyi okmányokkal árulták ıket bankoknak és
más intézményeknek, befektetıknek és magánszemélyeknek. Az ügynökök
Angliában, Izraelben, Hollandiában és másutt idınként elıjöttek ezekkel a papírokkal.
Majdnem aláásták ezzel a német értékpapírok piacát is, amikor százmilliós értékekben
bukkantak fel. Néha akár tíz évig is csönd volt - mert ilyenkor a különleges amerikai
ügynökök nyomoztak szerte a világban a papírok és eladóik után - aztán késıbb, ha
elcsitultak a visszhangok, valahol ismét pénzt csináltak belıle az oroszok, az NSZK (a
nyugat-német állam) rovására. Hiszen aki egy ilyent bemutatott, annak a német
kormány régi kötelezettségei alapján kénytelen volt kifizetni az értékét. Végül amikor
már gyanús kis amerikai bankok is árultak ilyeneket, az FBI, a Scotland Yard és az
Interpol is nyomozott az ügyben. De mint fentebb említettük, gyakorlatilag mind a
mai napig bukkannak fel ilyen értékpapírok abból a kincsbıl, amit a német bankosok
utoljára 1945. május 16-án a romba dılt Reichsbank pincéiben, a széfekben láttak
utoljára.
Ez volt mellesleg a történelemben az egyik legnagyobb, egy idıben és helyen
végrehajtott rablássorozata. Ahogyan elıbb az SS fıtisztjei, aztán az oroszok
kifosztották a berlini Reichsbankot, úgy ritkán bántak el a történelemben bármilyen
pénzt ırzı intézménnyel. Talán mondani sem kell, hogy a háború utáni elsı években
többek között ezért sem volt képes rögtön talpra állni a német gazdaság. Egyrészt
értékes intézményeket, forrásokat, nyersanyaglelıhelyeket és iparvidékeket veszített el
keleten, amelyek a hamarosan erıszakkal kialakított állállamban, a „Nemet
Demokratikus Köztársaságban" (NDK) testesültek meg. Ez a Moszkvából irányított
formáció még rosszabbul járt, hiszen a következı évtizedekben mutatkozott meg,
mennyire lemaradt nemcsak általában a nyugati, kapitalista világ, de saját
napnyugaton élı honfitársai mögött is.
Viszont az elrablott kincsek alaposan lendíthettek volna mindkét Németország sorsán
- ha ott maradnak. Többek között ezért volt szükségük a németeknek egy Marshall-
tervre, vagyis hihetetlen mértékő amerikai tıke-injekcióra, amely az óceánon túlról
áramlott a romba döntött országba és ami hozzájárult ahhoz - a németek szorgalmas
munkáján kívül is - hogy ismét „egyenesbe hozzák" a gazdaságot, kezdetben
viszonylagos, késıbb igazi jólétet biztosítanak a polgáraiknak. Paradox, de a
Marshall-segély összegeiben így vagy úgy feltehetıen ott volt egy része annak a
kincsnek, ami 1945-ben veszett el. Mert határozottan állíthatjuk, hogy egy része
amerikai és általában nyugati kezekbe, intézményekbe került és ott fiadzott tovább -
bizony még elég sokáig... És van olyan összeg, amely ma is ott „dolgozik" névtelen
vagy nem is annyira névtelen tulajdonosai számára.

Rejtekhelyek és rejtegetık

Nem nehéz földrajzilag behatárolni, hogy a németek, a menekülı nácik

kincseik nagyobb részét hol rejthették el.
Már csak azért sem, mert ismerve, hol álltak a frontok 1945 áprilisában és május
elején - amikor ugyan papíron véget ért a háború, de a déli végeken még százezer-
számra kóboroltak német katonák, akik csak május közepén vagy késıbb (!) adták
meg magukat a nyugati szövetségeseknek - tudható, hogy hol volt akkor még olyan
térség, amit a Harmadik Birodalom a magáénak mondhatott. Ahol még a náci
törvények érvényesültek, ahol még volt német helyırség, német hivatalok utasítgatták
a lakosságot és ahol feltétlen tiszteletet ébresztett egy-egy sujtásos egyenruha vagy
horogkeresztes karszalag, nem is szólva a katonai vagy SS rangjelzésekrıl.
Említettük már a berlini rendırség teherautóit, amelyek a berlini Reichsbank
kincseinek egy részét vitték el áprilisban a fıvárosból. Ezek lejutottak délre és április
20-a után érkeztek meg az osztrák-német (akkor ugyan eltörölt, nem létezı) határra.
Mittenwald városkában volt az alpesi hegyivadászok egyik kiképzı központja, ezek a
katonák kapták a feladatot, hogy vegyék át és ırizzék a kincseket. Parancsnokaik
közölték velük, úgy el kell rejteniök, hogy az ellenség számára a fellelése szinte
lehetetlen legyen. A kísérı legenda szerint az Alpesi Erıd megállítja a szövetségesek
támadását, mi több, afféle bajor szabadállam alakul majd ki amely éppen e kincsek
révén késıbb politikai vagy gazdasági (de nem katonai) úton-módon
„felszabadíthatja' Németország többi, addigra elfoglalt részét is!
A cél oly nemes - gondolhatták a tiszt urak - hogy azért valóban érdemes egy kicsit
fáradozni.
A teherautók éjjel érkeztek és a felkészült tisztek egy tiszti kaszinó régi bowling-pálya
(kuglizó) padozata alá rejtették a papírpénzeket, aranyrudakat, ékszereket,
drágaköveket, értékpapírokat, arany valutákat tartalmazó zsákokat. A berlini
fegyveres rendırök, akik idáig hozták a kincset, elmehettek. Nem derült ki, hogy
tudtak-e a rejtekhelyrıl, vagy azt csak a kincset fogadó katonák ismerték. Feltehetıen
így volt, mert a rendırök késıbb már nem bukkantak fel a kincskeresık,
nyomravezetık között.
A kinccsel együtt ott maradt három magas rangú Reichsbank-tisztviselı is, náluk
voltak a pénznyomó fémmatricák, azokat nem adták ki a kezükbıl. A szó szoros
értelmében azokkal aludtak és éjjel-nappal felváltva szemmel tartották a táskába
rakott, talán még az aranynál is értékesebb kincseket. Nem árt megjegyeznünk, hogy
mint egy gyors leltár során kiderült: máris nyoma veszett néhány aranyrúdnak! Hogy a
berlini rendırök tették-e el, vagy átrakodás közben ragadt valaki kezéhez - soha nem
derült ki. Mindenesetre akkor és ott 728 aranyrúd maradt, egynek a súlya 11 kiló volt,
értéke akkor 10 millió, ma minimum 100 millió dollárt tett ki!
Aztán a katonai helyzet igen gyorsan változott. Április végére mindenki számára
nyilvánvaló lett - ezt még Eisenhower tábornok, az amerikaiak parancsnoka is
megértette - hogy el kell vágni az „Alpesi Erıdöt" Németország többi részétıl. A
Duna völgyében hatoltak be az amerikaiak Prága és Bécs felé. Nem tudhatták, hogy az
„Erıd" inkább afféle rablótanya csupán, ahol nem kell komoly katonai ellenállásra
számítani. Ahol inkább csak a „nagykutyák" rejtıznek és a kezük sem üres, nem
bizony...
Tény, hogy az amerikaiak olyan gyorsan rohamoztak és hatoltak elıre, hogy a
németek ellenállása mindenképpen megtört és semmivé olvadt. Kinek volt még kedve
harcolni, ha a Birodalom összeomlott? Sokak számára csak két kérdés maradt: hogyan
mentse meg az életét, és ha az sikerül, hogyan mentse meg az összerablott kincseit?
Volt olyan nap, hogy csak az amerikai hadsereg 24 óra leforgása alatt közel 30 német
várost foglalt el! Szétesıben volt minden. A párttagok elégették igazolványaikat, a
katonák szintén (erre parancsot is kaptak). Az SS-ek sejtve, hogy lakolniok kell majd
bőneikért, civil ruhákba öltöztek. Nem voltak többé közhivatalok, és aki úgy érezte,
hogy bajba kerülhet, az a hegyekbe menekült. A kicsiny katonai erık még összefogva
sem lettek volna képesek számottevı ellenállást tanúsítani -ezért általában meg sem
tették. A Wehrmacht katonái alig várták az elsı amerikaiakat, hogy megadhassák
magukat. Nemegyszer két-három amerikai katona egész német századokat
fegyverezhetett le és kísérhetett a fogolytáborokba, mert azok is ezt akarták.
Április utolsó hetében annyira szorult már a hurok, hogy a nagy kincs ırzıi az
erdészek segítségét kérték. Kénytelenek voltak bevallani nekik - no nem a teljes
igazságot - hogy komoly értékeket rejtegetnek itt, de nekik sokkal jobb rejtekhelyre
lenne szükségük. Rauch, a berlini rendırfelügyelı is sikeresen eljött bajor földre és
szervezte a dolgot a katonák mellett, olykor helyett. Két erdei vadászházat jelöltek ki,
ahol magas rangú nácikat is „eldughattak", ha úgy hozta a szükség (például volt
hitlerista minisztereket). De arra is gondolniok kellett, hogy azok a távoli erdészházak
még hóban voltak - arrafelé nagyobb magasságban április végén bizony néhol még
derékig ér a hó. Nehéz volt olyan vezetıket szerezni, akik ismerték az odavezetı
utakat. Azonfelül ha ilyen nagy a hó, akkor eleve reménytelen lenne teherautókkal
elindulni. Márpedig a kincseket gyalog cipelni sem volt kedvük és idejük. Mit
tegyenek hát?
Végül is csak ideiglenes rejtekhelyet kerestek, remélve, hogy késıbb majd felviszik az
aranyat a hegyekbe. Ismerjük mindazok neveit, akik ebben a dologban akkor nyakig
benne voltak. Pfeiffer ezredes és a hegyivadászok egyik ezredének gyakorlatilag az
egész tisztikara. Nekik kellett elrejteniük a kincseket, ha lehet, a föld alá.
Végül is a Walchen tó melletti Einsiedl-ben egy elhagyott panzió közelében találtak
egy Erdei Háznak nevezett, teljesen fából emelt épületet. Minden szempontból
megfelelt, hiszen félreesı helyen feküdt a hegyekben, ahová véletlenül nem
tévedhetett be senki. Alig lakott tájék volt az, tehát a rejtegetık joggal remélhették,
senki sem fogja észrevenni az akciót. Közben hol hoztak még a hegyivadászok
laktanyájába újabb, Berlinbıl kimentett kisebb szállítmányokat Münchenen keresztül
- hol meg ellentétes parancsok jöttek és vissza is vittek belılük. Hogy, hogy nem,
minden ilyen alkalommal el-eltőnt valami - hol 5 ezer dollár, hol több ezer márka...
Ami csak azt bizonyítja, hogy a kincsekhez hozzáférı banki alkalmazottak, és nem a
kísérı katonák „nyúlták le" az összegek egy részét.
Április 25-én a katonák kiszedték a kuglizóban elrejtett zsákokat és nehéz ládákat,
teherautókra rakták ıket. Az egyik katona menet közben találkozott helyi ismerısével
és szót ejtett az aranyról. Így aztán nem csoda, hogy már másnap az egész környéken
azt suttogták, a katonák rengeteg aranyat rejtegetnek itt valahol...
Baklövés volt, amely késıbb sokba került a náciknak.
A teherautó - mert már csak egyetlen egy maradt - többször fordult, az erdei lak
mögött egy istállóban rejtették el a több tucat ládát és sok szürke zsákot. Az
aranyrudak ez utóbbiakban lapultak. Egyes bankárok, a Reichsbank alkalmazottai ide
is elkísérték a szállítmányt. Szóba sem került, hogy megszabaduljanak tılük. Éppen
ellenkezıleg, a katonáknak nagyon is kapóra jöttek. A bankárok voltak a tanúk, hogy
ık nem nyúltak a szállítmányhoz.
Ennek ellenére amikor az erdei lakban a kísérı bankárok ismét gyorsleltárt csináltak,
semmi sem egyezett. Sem a szállítmány részeinek mennyisége a papírokkal, sem a
valós helyzettel. Kiderült, nem is írták fel) legutóbb mennyit vittek el ebbıl
Münchenbe, no és két zsák aranyrúdnak is lába kelt. A különbözı forrásaink más és
más mennyiségeket adnak meg arról, mennyi is volt az a kincs, mielıtt elásták
volna. Annyi látszik bizonyosnak, hogy még mindig volt ott 728 aranyrúd, fele annyi
zsákban, ugyanis egy-egy zsákban két-két rudat tartottak, nehogy kiszakadjanak. 23,
24 vagy 25 kisebb ládában is aranyrudak voltak - állítólag. Különbözı zsákokban és
kisebb dobozokban dán és más nemzetiségő (nyilván onnan zsákmányolt)
aranypénzek és érmék lapultak. Volt még 150 kilónyi arany, nem tudni, milyen
formában. Plusz 18-24 (nem egyeznek a források) kisebb faláda, ezekben is úgymond
közelebbrıl meg nem határozott „aranypénzek" lapultak, bár egyik forrásunk szerint
ezek ezüstpénzek voltak. Volt ott majdnem 2,5 millió dollárnyi készpénz 90 zsákban,
aztán nem közölt mennyiségő zsákban - vagy más „csomagolásban"? - sok millió
dollár értékő angol, palesztin, török, egyiptomi, norvég, svéd, olasz, portugál, holland,
svájci, francia és angol valuta.
Mielıtt ismét elrejtették volna, a kísérı bankárok aláíratták volna az egész akciót
vezénylı Pfeiffer ezredessel a leltárt. Aki azonban - nagyon helyesen - ezt nem tette
meg:
- Én a valóságban nem láttam egyetlen aranyrudat vagy pénzt sem - jelentette ki, és
csakugyan. Minden folyton be volt csomagolva, sıt a zsákokat elızıleg még
Berlinben le is plombálták. Német alapossággal holmi szállítási papírokat is vittek
magukkal, azokon viszont semmi sem utalt a szállítmány igazi tartalmára. így már
érthetı, miért nem vállalta az ezredes a kincs átvételét a leltárok alapján.
A bankárok a még náluk lévı pénznyomó lemezeket a tóba süllyesztették, persze
éjszaka, a közepén, egy csónakról. Így körülbelül 200 méteres mélységbe merültek a
harmadik Birodalom bankjegygyártó matricái - azóta is ott vannak. Senkinek sem volt
rájuk szüksége, hiszen a háború után másfajta pénzt vezettek be Németországban.
Egy nappal késıbb az összes tiszt közkatonának öltözött, rangjelzések nélküli
egyenruhában ástak az erdıben gödröket, sıt robbantottak ki dinamittal kisebb-
nagyobb barlangokat, mélyedéseket. Még éjszaka is dolgoztak, lámpafénynél. A hely
egy sőrő erdıben volt, vagy félórányi járásra az erdei háztól. Mint mondták késıbb,
két vagy három (?) kisebb barlangot, rejtekhelyet ástak ki a sziklás földben. Szobányi
lyukak voltak ezek, másfél-két méter magasak és valamivel szélesebbek, hosszabbak.
Nem sokkal messzebb, de egy másik helyen külön rejtekhelyet készítettek a zsákos
valutának. Ezek több helyet igényeltek ugyan, viszont a súlyuk kicsi volt, ezért azt az
emberek akár kilométereken át cipelhették a kezükben. A barlangokat olajozott
gerendákkal „falazták ki", és tetıt is készítettek nekik, mielıtt ismét visszaszórták rá a
földet. Még arra is gondoltak, hogy a kiásott földet az összes rejtekhelytıl elvigyék
elég messzire és ott szétszórják - ne tőnjön fel senkinek. Az alkony és a sötétség,
valamint a pirkadat leple alatt-öszvérekkel vitték fel a több mint 11 tonnát nyomó
arany- és érme-rakományt a hegyi erdıbe. Azok a katonák, akik az öszvéreket
vezették a sötétben, nem lehettek közel a rejtekhelyekhez. A tisztek biztonságos
távolban vették át tılük a szállítmányt és ık vezették tovább, a katonáknak pedig
vissza kellett térniök.
Mindez három nappal azelıtt történt, hogy az amerikaiak odaértek. Miközben ezek az
éjszakai szállítások folytak, a Volksturmnak nevezett „népfelkelık" - általában
kiszolgált katonák, vagy a szolgálatra eleve alkalmatlan fiatal fiúk és idıs férfiak -
fegyveres osztagai állták körül az egész vidéket. Ugyan ıket sem avatták be, mi folyik
ott, de a lakosság a nagy „felhajtás" láttán még inkább pletykált holmi kincsekrıl...
1945. április 28-án virradóra minden el volt rendezve. A katonák visszatértek a
hegyrıl, a kincsek földalatti barlangokban nyugodtak, méghozzá úgy, hogy azokat a
felszínrıl megtalálni aligha lehetett. Visszaültették az elızıleg gondosan kiszedett
füvet, egyéb növényzetet is...
Közben a hegyivadászok, vagyis a kitőnı katonai alakulat részére kiderült: nem csak
ık tudnak a kincsrıl. A környéken nyugtalanító suttogások keletkeztek és Pfeiffer
ezredes nem bízott a bankárokban sem. Végül úgy döntött, hogy civilbe öltöztetett
tisztjeit több csoportra osztja és azok sem fognak tudni egymásról. Alig pár nap telt el,
amikor az ezredes úgy látta, szét kellene kapni a kincseket és több kisebb, újabb
rejtekhelyre vonni mindent.
Ez meg is történt, aztán az amerikaiak valóban nagyon közel voltak már, hát a
hegyivadászok úgy döntöttek, elrejtıznek a környékbeli falvakban. Egy idısebb,
leszázalékolt százados maradt csak kint a hegyen és a hideg éjszakákon át is ırizte a
környéket. Mint mondották neki - ırszolgálata „meghatározatlan ideig" fog tartani...
Élelmet a figyelınek az erdei házból vittek ki minden nap, amit a megbeszélt
rejtekhelyrıl ı éjszaka vitt el. Távcsıvel láthatta az erdei házat és tudta, milyen
ruhadarab fog megjelenni a szárítókötélen, ha már ott lesznek az amerikaiak. Ez volt a
jel.
Április 29-én már közeledtek az amerikaiak, elfoglaltak számos bajor várost, a német
ellenállási mozgalom is megélénkült. Távoli, még mőködı vezérlési pontokról
megparancsolták a hegyivadászoknak, hogy tartsanak ki és ne engedjék át az
ellenséget az „Alpesi Erıd" területére. A jelek szerint a már szilánkokra szakadt, nem
is igazán létezı német hadvezetésben egyesek még az utolsó két napban is úgy
viselkedtek, azt a látszatot akarták kelteni saját embereik elıtt, mintha az „Alpesi
Erıd" valóban létezne.
De semmiféle komoly ellenállásra nem került sor, mert a német Wehrmacht-katonák
általában belátták: az ellenállásnak egyrészt nincs értelme, hiszen az amerikaiak nagy
túlerıben vannak - másrészt sajnálták volna azokat a festıi bajor és tiroli
kisvárosokat, amelyeket egy-egy nagyobb támadás során a tüzérség és/vagy a légierı
megsemmisített volna.
Pfeiffer ezredes sem tett semmit, hogy megállítsa az amerikaiakat. Ezért a háború
utolsó napján még elvileg halálra is ítélték, de ezt akkor már senki sem vette
komolyan. İ is csak jóval késıbb, utólag szerzett tudomást az ítéletrıl. A front oly
gyorsan száguldott el, hogy az övéi, a megszállott náci hadvezérek már nem árthattak
neki. És másoknak sem. Csak annyit tett az ezredes, hogy az utolsó pillanatban civil
ruhát szerzett embereinek, egy korábbi utasítás értelmében fegyverrel és lıszerrel látta
el ıket és majdnem felküldte ıket a hegyekbe, hogy majd „partizánháborút"
viseljenek a megszállók ellen. De nem siettek ezzel sem, így aztán április 30-án -
ekkor esett el München, vagy mondjuk így: felszabadult a város? - már senki sem
gondolt ellenállásra. Az ezredes hazaküldte embereit, ı maga viszont a hegyekben
maradt.
Nem tudta, mihez kezdjen. Körülbelül 200 millió (mai) dollár volt a kezében, ami a
német állam tulajdonát alkotta. De lesz-e még német állam? És kiknek kéne odaadnia
mindezt, ha egyáltalán jelentkeznének érte? És akik jönnek majd, vajon csakugyan
jogosultak lesznek rá? Csak abban volt bizonyos, hogy az amerikaiaknak semmi
közük a pénzhez. De arról fogalma sem volt, mi lesz a pénz - és a saját - sorsa?
Április végén ugyan volt néhány melegebb nap, de utána hirtelen ismét havazni
kezdett, ami a magas Alpokban egyáltalán nem olyan ritkaság. Az utakon jégréteg
képzıdött, ónos esık tették járhatatlanná a hegyeket. Az amerikaiak Shermann-tankjai
elakadtak. Igaz, már nem is kellett különösebben „hajtaniok", hiszen a háború
gyakorlatilag véget ért. Május 2-án Berlin megadta magát (az oroszoknak), és
hamarosan elcsitultak a harcok mindenütt. Egy héttel késıbb, 1945. május 9-én már
hivatalosan is véget ért a háború (Európában - mert a távol-keleten még szeptemberig
tartott).
Pfeiffer még az amerikaiak érkezése elıtt közölte az „aranyos embereivel" - vagyis
akik ismerték a rejtekhelyeket - hogy ha elfogják és vallatják ıket, azt kell
mondaniok: ık valóban elrejtették a kincset, de pár nappal késıbb érkezett egy SS-
alakulat, hozta a parancsot, azok kiástak mindent és elvitték valahová az Alpesi
Erıdbe, többet nem tudnak. Ugyanakkor az egyik tiszt hét évvel késıbb azt
nyilatkozta egy (német) újságírónak, hogy ki akarták szedni legalább az amerikai
valutát, hogy ha bajba kerülnek, azzal vesztegessék meg az óceánon túlról érkezett
hadsereg illetékes tagjait.
Mindenesetre ezekben a napokban voltaképpen ez a körülbelül 10-12 személy tudta
csak - beleértve két-három bankárt is - hogy hol lapulnak a Reichsbank, vagyis a
szétesett Harmadik Birodalom kincsei. Az amerikaiak még nem rendezkedtek be,
német helyi közigazgatás és felsıbb hatalom nem létezett már. Sem katonai, sem
polgári vezetés nem volt és senki sem kereste a kincseket. Az ır fent aludt és élt a
hegyen, figyelte a környéket és az erdei ház ablakát.
Eltelt néhány hét és május folyamán már mindenkit elfogtak az amerikaiak, akit
akartak. Úgy a legfelsı vezetés tagjai kerültek börtönbe (és késıbb a nürnbergi
tárgyalóterembe), mint a környéken még bujkáló volt katonák és SS-ek, közlegények
és tisztek vegyesen. Lebukott Walther Funk is, a Reichsbank vezetıje és élenjáró náci
fınök. Találtak nála két aranyrudat és különféle valutákat - de késıbb ennek a
pénznek már az amerikaiak között veszett nyoma...
Néhány környékbeli illetı a németek között sem lehetett ártatlan. Akadt,' aki attól
kezdve igen gazdag lett és évtizedekig élt még úgy, hogy soha nem derült ki, mitıl
gazdagodott meg a háború végén.
Akik késıbb utána jártak Funk pénzügyeinek és az április végén tett útjainak, több
gyanús motívumot leltek. Funk gyakorta részeg volt, úgy várta a bukást, nem
emlékezett arra sem (állítólag), merre járt és hová lett a nála lévı vagyon, közben
annak egy része - bár be lett szolgáltatva az amerikaiaknak - eltőnt-Számos náci
vezetıt fogtak el ezen a vidéken május elején. Mindnyájan turistának álcázták
magukat, akik passzióból járják a hegyeket. Köztük volt maga Göring marsall is, vagy
Hans Frank, a Lengyelországot uraló német vezetés fıembere, Hitler ottani helytartója
(késıbb a lengyelek kivégezték). No és Hitler környezetének több prominens tagja.
Több marsall, SS-tábornok és a késıbb szintén kivégzett Kaltenbrunner, a birodalma
biztonsági fıhivatal akkori vezetıje. A Gestapo és más rémisztı szervek fınökének
kertjében csak aranypénzekbıl... 75 kilónyit ástak ki! Kaltenbrunner ugyan azt
mesélte, hogy ez az államkincstár része, amit nála rejtettek el - de minden okunk
megvan feltételezni, hogy ha nem fogják el, akkor ebbıl próbált volna Dél-Amerikába
menekülni és a kincsek egy részét nyilván oda is vitte volna magával, hogy új életet
kezdhessen.
Az már nagyon érdekes, hogy sem ezekrıl a kincsekrıl, sem azokról nem kérdezték
meg Kaltenbrunnert, amelyeket a Reichsbankból éppen az ı utasítására, az ı emberei
vittek el pár héttel a háború vége elıtt. Ami egyszerően hihetetlen, de ily módon nem
derült fény a kincs sorsára és arra sem, hogy milyen rugók mozgatták a háttérben ezt
az embert és az államhatalmat. Kik vittek el még a kincsbıl, mikor, mennyit és
hová...? Talán Kaltenbrunner beszélt volna errıl, különösen miután halálra ítélték?
Hiszen neki már nem volt vesztenivalója, viszont ha megszólal, talán reménykedhetett
volna az ítélet enyhítésében. Ám minderre - ismétlem - nem került sor és a férfit
Nürnbergben felakasztották.
Tudnunk kell, hogy a szövetségesek, elsısorban az angolok és az amerikaiak nagyon
készültek már a háború befejezésére. Tudták, hogy miután Németország földjére
teszik a lábukat, ott nagyon sokféle feladat vár rájuk. Például a kémszervezetek
segítségével el kell kapniuk azokat az embereket, akik nagyon fontos szerepet
játszottak a náci rendszerben. De nem csupán a politikai, katonai vagy titkosszolgálati
körökre gondoltak - messze nem csupán!
Mindenekelıtt el kellett fogniok azokat, akik a hitleri „csodafegyvereken" dolgoztak.
Így került kezükbe Werner von Braun, a rakétaprogram atyja (és lett késıbb az USA
őrkutatási és Hold-programjának feje...) és több száz munkatársa. Ki kellett kutatniok,
hol ırzik a tervrajzokat, a prototípusokat, a szerkezeteket, stb. Ugyanígy egy másik
csoportjuk nyomozta, vajon meddig jutottak el a németek az atomkutatásban vagy
kísérletezésben (szerencsére alaposan lemaradtak). De az amerikaiak név szerint
keresték az elsı pillanattól kezdve mindazokat, akik a nácik számára a nagy pénzeket
elıteremtették: Hitler gazdasági „gurui" is egymás után kerültek kézre. Természetesen
az is érdekelte a szövetségeseket, hol tartott a háború végén a német gazdaság és
milyen készletekkel rendelkezett? Ugyanígy keresték az archívumokat, a katonai és
polgári kormányzat fennmaradt struktúráit, a háborús bőnös civileket, no és persze
egész osztagok keresték a szintén elrejtett mőkincseket (e témát illetıen lásd a szerzı
A náci mőkincsrablók c. kötetét - a szerk. megjegyzése.)
Keresték hát a nácik, az SS és végsı soron az állam hadizsákmányait is. Amit a
németek törvénytelenül raboltak el a megszállt vagy éppen szövetséges országokból,
mindnek a nyomára szerettek volna jutni. Így nem csoda, ha az amerikaiaknál volt egy
Goldcup (aranycsésze) fedınevő részleg, amely a G-2-es (katonai felderítés)
csoporttal közösen nyomozott az elsı pillanattól kezdve, hogy az USA serege német
földre tette a lábát. Hoztak magukkal bankárokat is az USA-ból, lehetıleg olyanokat,
akik bírták a német nyelvet. Ezek szorosan az elırenyomuló sereg nyomában járva
lecsaptak az irattárakra, a bankokra, elıásták a könyvelést és megállapították,
mekkora készlet volt bennük legutóbb. így derült fény arra is, hogy a Reichsbank
tartalmát majdnem teljes egészében elvitte az SS.
És azokkal a kincsekkel mi lett? - kíváncsiskodtak az amerikaiak.
Merthogy ık is pontosan tudták: akinél a pénz, annál a hatalom, vagy legalább annak
egy része. Hiszen ha a németeknek sikerült elég sok értéket elrejteniük, akkor késıbb
abból újrakezdhetik az ellenállást. Vagyis tisztán katonai szempontból is fontos volt
megtudni, mennyivel rendelkeztek és ami megmaradt, az most hol lehet..,? A
szövetségeseknek már csak önvédelembıl is rá kellett tenni a kezüket minden értékre,
nehogy az a németeknél maradjon és a legyızöttek esetleg a náci célok érdekében
használják fel.
Azt már tudták, hogy a merkersi bányában ugyan nagyon sokat szereztek, de
korántsem mindet. Akkori értékben még legalább 18 millió dollárnyi hiányzott. Ez
volt az, amelynek elrejtésével az elızı lapokon ismerkedtünk meg. A Goldcup-
csoport tagjai háromezer kilométert utaztak a már megszállt német földön, bejutottak
minden bankba, elıkeresték az ottani tisztviselıket - már akik túlélték a csatákat és
szınyegbombázásokat - és segítségükkel rekonstruálták a helyzetet. Minden jel arra
mutatott, hogy a náci vezetés még az utolsó órákban is rendelkezett nem kevés
kinccsel és azokat elrejtette.
De hol...?
Különösen kevert társaságok jöttek így össze. Az amerikai katonai vezetés, a
felderítés, az aranykeresı csoport és a hazulról hozott bankárok dolgoztak együtt
német bankárokkal és tisztviselıkkel. Még a Reichsbank helyettes vezetıje és több
más magas rangú tisztviselı is alkalmazkodott az új viszonyokhoz és igyekezett
segíteni a megszállókat. Hiszen ık olyan igazi, pedáns, pontos, német tisztviselık
voltak, akik a mindenkori felsıbbség utasításait követték. Mit számított az, hogy most
éppenséggel a csillagos-sávos lobogó alatt fészkelt ez a felsıbbség?
Sajátos aranyláz volt ez, ahol nem mindenkit főtött csupán a kötelességtudat vagy a
hatalom iránti tisztelet. Nyilván akadtak itt olyanok, akik szerettek volna átmenteni
némi aranyat a saját zsebükbe is.
A kevert bizottságok és különös, kis létszámú nyomozó csoportok nem is jártak ám
eredménytelenül! Számtalan városban fedeztek fel ide-oda elrejtett kisebb valuta-
csomagokat, érméket, vagy éppenséggel hamis nyugati bankjegyek készleteit. Még
némi aranyra, egykét aranyrúdra is szert tettek. De ezenközben is sejtették, hogy az
igazi nagy kincs még valahol lapulhat.
Május közepén az amerikaiak már annyira komolyan vették ezt az ügyet, hogy egy
ideig Pfeiffer ezredest jobban keresték, mint sok háborús bőnöst. Ne feledjük, akkor
még - egészen 1945 ıszéig! - a szövetségesek abban sem voltak biztosak, hogy Hitler
valóban meghalt-e a berlini bunkerben. Ezért a Führert egész 1945 során hivatalosan
körözték az egész világon! (Aki errıl többet akar tudni, olvassa el a szerzı Hitler
rejtélyes eltőnése c. Budapest, 1998-as kötetét.)
Ilyen háttér elıtt kell értékelnünk azt a tényt, hogy a kincseket elrejtı ezredes
nyomában loholtak a szövetséges titkosszolgálatok és egyéb szervezetek.
Mert hát hiába is remélte az ezredes - és megbízói - hogy mindez titokban marad.
Ahogyan május elsı hetében és valamivel késıbb kezdtek lebukni az emberei, kinyílt
a szájuk is. Ehhez tudni kell, hogy a szövetségesek kivétel nélkül minden egyes
fogságba esett német katonát kihallgattak. Több ezer németül remekül beszélı férfi és
nı jött velük. Egykori német bevándoroltak, vagy azok második generációs
leszármazottai voltak. Jól ismerték már a háborús ország helyzetét. Néha elég volt, ha
egy közkatona kinyitotta a száját és mozdulatairól, beszédmodoráról megállapították:
az illetı valójában tiszt volt, talán elég magas rangú is, aki rangjelzések nélküli
egyenruhában próbált elvegyülni a több millió egyszerő hadifogoly között. Mivel nem
egy háborús bőnös, például a Birodalom belügyminisztere, az SS létrehozója és
parancsnoka, Heinrich Himmler is így bujkált egy ideig, míg el nem kapták (lásd a
szerzı Himmler, a tömeggyilkos, Budapest 1999 c. kötetét) - hát alaposan
„megkapartak" minden hadifoglyot.
Így hát Pfeiffer sem gondolhatta komolyan, hogy a szövetségesek nem szereznek
tudomást az utolsó hetek eseményeirıl. Eljött tehát a május közepe, amikor már
minden dél-németországi amerikai, angol és francia egységnél tudták: az ezredest el
kell kapni, mert a szövetségesek számára roppant fontos információk birtokában van.
Közben azért nélküle is mentek valamire. Hiszen többek között a Reichsbank egyik-
másik osztályvezetıje is „átállt" és együtt keresték az aranyat. Ezek a német
tisztviselık úgy vélték: jobb, ha a kincs elıkerül, akkor van remény arra, hogy
legalább egy részérıl kiderül: a nácik nem rabolták valahonnan, hanem az a német
nép jogos tulajdona. Ebben az esetben ezeket a tincseket az ország újjáépítésére
használhatják fel.
Halle városában az aranycsoport nyomozói több mint 60 aranyrudat találtak, de ezek
nem viselték magukon a Reichsbank jelét. Vagyis nem tudni pontosan, honnan
származtak. Lehet, afféle „házilagos" gyártmány volt? Aranyfogakból, vagy más
elkobzott tárgyakból öntötték ıket? Ugyancsak Halléban elıkerült 65 zsák amerikai
valuta, ez már a birodalmi bank tulajdona volt - azelıtt. Egy kisvárosban csaknem 40
kisebb zsáknyi aranypénzre leltek. Egy másik kisvárosban rábukkantak „Himmler
kincsére". A Reichsführer der SS, vagyis az SS birodalmi vezetıje utasítására ott 82
aranyrudat ıriztek. Ezt követıen a háború utolsó napjaiban Magdeburgban fedeztek
fel 6 ezer (!) kis ezüst-rudat és majdnem 500 kisebb láda ezüstöt. Ez mind a Magyar
Nemzeti Bank kincse volt, gyakorlatilag ez volt Magyarország egész ezüstkészlete.
Egy harmadik kisvárosban, besúgás alapján - minden csoportban akad áruló - egy
tyúkól alól 82 aranyrudat ástak ki. Azután Coburgban is találtak 82 darabot - úgy
látszik, valamilyen központi akaratra ez volt az a mennyiség, amit egy-egy helyre el
kellett vagy lehetett rejteni. A szövetséges aranykutatók rájöttek: a legegyszerőbb
minden gyanús városban megkeresni a Reichsbank helyi igazgatóját, aki általában
szép villában lakott. A kincsek nagyobb részét általában a házban vagy kertben
elrejtve találták meg...
Amikor átkutatták a Reichsbank nürnbergi fiókját, onnan sem jöttek ki üres kézzel.
Érdekes módon ott is olyan kincsre leltek, ami voltaképpen nem a Reichsbank
tulajdona volt. Egy tonna arany lapult ott ládákba csomagolva. Látszott, a szállítmány
készen állt arra, hogy baj esetén tovább vigyék. De az amerikaiak gyorsabbak voltak.
Magyar aranyat találtak 32 millió dollár értékben egy vidéki vasútállomáson. Ez a
hatalmas kincs szintén Magyarországé volt. A kincsgyőjtés a háború utolsó két
hetében kezdıdött és folytatódott utána is. Minden zsákmányolt aranyat és egyéb
értéket Frankfurtba szállítottak, amely kevésbé szenvedett az elızı évek
bombázásaitól. Itt találtak ırzıhelyet is. Megalakult a DWO, az idegen valuták
depozitóriuma. Mellesleg az épület éppen a Reichsbanké volt azelıtt... Nap mint nap
érkeztek a szállítmányok Ausztriából, Bajorországból, a hegyekben lapuló
kisvárosokból. Nemegyszer megesett, hogy az aranyrudak százait egyszerő katonai
teherautókon hozták, de fegyveres osztagok, légelhárító egységek és tankok kísérték!
Még mindig attól féltek, hogy valahol szervezett, erıs német egységek lapulhatnak.
Tudjuk, hogy május 9-én nem minden alakulat adta meg magát, és olykor-olykor még
eldördültek a fegyverek. Frankfurtban hamarosan fél milliárd dollár - mai értékben 5
milliárdnyi! - kincset ıriztek. Érthetı, hogy nemcsak magát a Reichsbank épületét
vigyázták nagyon, de az egész háztömböt szögesdrót-kerítéssel vették körül, amelyet
itt-ott géppuskafészkek szakítottak meg. Az épület tetején légelhárító egység kapott
helyet, a bejárat elıtt pedig egy tank is készenlétben, „csıre töltve" várta az esetleges
német támadást. Amire persze soha nem került sor.
Nem kétséges, hogy a kincseket győjtı DWO lett az elsı idıkben a megszállt
Németország legerısebb intézménye - már persze a tisztán katonai szervek, és
erıszakszervezetek után. Itt dıltek el a gazdasági kérdések. Mire lesz pénz, mire
adnak ki a frankfurti pincékbıl ennyi vagy annyi aranyat vagy valutát, és mire nem
adnak? Mindent, amit Németországban találtak és lett légyen az bárkié, bárhonnan
zsákmányolt kincs - mind-mind Frankfurtba került.

A hajsza folytatódik

Kettıs eseménysorozat zajlott azokban a májusi hetekben.

Az egyik: a Goldcup-csapat szaglászott és kereste a többi kincset. Ezenközben
azonban rajtuk kívül erık is találtak kincseket és azok folyamatosan áramlottak a
frankfurti bank-pincékbe. Hiszen nemegyszer mintegy véletlenül leltek nagyobb
kincsekre teljesen váratlan helyeken. Így került horogra a magyar aranyvonat,
amelyrıl még lesz szó könyvünkben
Mind több aranyrúd került elı. Nem csoda, hogy nagy hatást gyakorolt a látvány arra a
kevés hivatalos személyre akit beengedtek a pincékbe. A föld alatti betonfalak között
vakítóan csillantak az aranyrudak. Mindegyik 11,3 kilogramm súlyú volt, egynek-
egynek az akkori értéke 15 ezer dollárt tett ki (ma legalább 150 ezer dollár). Egy
másik teremben álltak a náci külügyminisztérium aranypénz-kincsei, amely szintén
hatalmas értéket képviselt. Egy harmadikban ott volt Magyarország gyakorlatilag
egész aranykészlete, de volt olyan helyiség is, amelyet az SS hozott el a koncentrációs
táborokból és ez nem volt más, mint... kitördelt aranyfogak tízezrei!
Volt olyan terem is, ahol csak ládákba zárt gyémántokat és más drágaköveket ıriztek -
ezrével! Másutt igen drága nemesfémeket győjtöttek. Indium, palládium, platina
hevert ott. Megint másutt a zsákmányolt koronaékszereket vigyázták, például a
Hohenzollerekét (a német uralkodó dinasztia) vagy a magyar koronát.
Úgy igazán senki sem tudhatta, mennyit ér mindez. Eleinte még pontos leltár sem volt
a kincsekrıl! Ezért nem tudunk szabadulni attól a feltételezéstıl, hogy a nácik rablott
kincseit az amerikaiak is megdézsmálhatták. Hiszen ennyi gazdagság láttán szinte
mindenki elveszti a fejét. Köztük is akadt ilyen, biztosan.
Leltárt már csak azért sem tudtak készíteni, mert erre egyszerően nem volt hozzáértı
személyzet. Sok mindenre gondoltak az amerikaiak, mielıtt átkeltek az óceánon, és
nagyon sokféle embert hoztak magukkal. Köztük olykor egészen keskeny témára
specializált embereket is. De drágakı-értékbecslıkkel, vagy régi európai pénzek
szakértıivel bizony nem rendelkeztek. Ám ha vannak is ilyenek - ilyen hatalmas
értéktömeggel sok hónapig sem birkóztak volna meg! Mondjuk ki kereken: ami akkor
a frankfurti bank pincéiben összegyőlt, az a legnagyobb kincs volt egy helyen és
idıben, ami az emberiség történetében valaha is összegyőlhetett!
Nem csoda hát, hogy e két dolog a dézsmálok kezére játszott. Nem volt értékbecslés,
és nem volt leltár sem. Vagyis senki sem tudta, mibıl mennyi van. Nem egy fejben
fordulhatott meg a gondolat: „ha elviszek ebbıl vagy abból egy kicsit, soha nem
derülhet ki...!" És csakugyan így lett: el is vittek, és nem is derült ki.
Pedig hát a vezetık megtettek mindent, hogy megnehezítsék a hozzáférést a
kincsekhez. Aki átjutott a külsı védelmi vonalakon, az belül is csak speciális
engedély birtokában mozoghatott, amit maga a depozitórium fınöke írt alá. Rejtjeles
ajtókat szereltek fel, a kincsestárba csak azok juthattak be, akik ismerték a kódot, vagy
a kódok birtokosai felhatalmaztak a belépésre. Egyedül soha senki nem léphetett be a
kincseskamrákba, a mindenkori ügyeletes tisztek kísérték az arra feljogosított
belépıket.
A krónikák mégis két lopást jegyeztek fel - ezeket az itt dolgozó polgári személyek
követték el, de lebuktak. Pár ezer dollár értékő aranypénzt vagy valutát akartak
elvinni. Természetesen a le nem bukott tolvajok többen is lehettek és kétségtelenül
ügyesebbek voltak.
Az „aranycsapat" nem tréfált. Minden városban letartóztatták a Reichsbank ottani
tisztviselıit, kihallgatták ıket és ha sikerült, összeszedték a hivatalos papírokat is. A
banki adatok egyértelmően mutatták, hogy több helyrıl és persze fıleg Berlinbıl
összeszedtek minden értéket és az valahová elindult. A merkersi zsákmány már
Frankfurtba került - de hol lehet a többi? Amikor már sejtették, hogy még 17 millió
dollárnyi kincsnek kell valahol lennie, néhány hét során ebbıl megszereztek 3
milliónyit. Még mindig hiányzott 14 millió (akkori) dollár értékben, ami önmagában
is hatalmas kincs volt, különösen a háborús idıkben.
A csapat intenzív kutatása hozott is eredményeket. Fél millió dollár értékő aranyat
Regensburgban leltek fel, és kiderült, hogy 3,5 milliós értékben aranyrudakat
zsákmányoltak... a szovjetek, Berlinben! Tehát volt még olyan része a Reichsbank
értékeinek, amit bár elindítottak a fıvárosból, az onnan már nem juthatott ki és így a
szovjetek karmaiba került. Természetesen mindenki tudta, hogy erre már keresztet
vethetnek, ez soha nem fog visszakerülni Európába. Magdeburghan találták az elsı
biztató nyomot. Né-hány iratból kiderült, hogy 1945 áprilisának elsı felében a
Reichsbank hat vidéki fiókja felé indították el a megosztott szállítmányokat. Az is
világos lett, hogy a küldemények valahová le délre indultak el. A Goldcup-csapat
figyelme ekkor ismét és egyre erıteljesebben fordult az Alpok vidéke felé.
Az aranycsapat Alpokban nyomozó részlegét egy Herbert G. DuBois nevő fiatal
amerikai hadnagy vezette ekkor. Különös, hogy az illetı csak néhány hétig volt ezen a
poszton, aztán minden információ megszakad róla. Gyakorlatilag ez az ember úgy
eltőnt utána, mintha soha nem is lett volna az amerikai hadsereg tagja. Természetesen,
mivel amúgy is felderítéssel foglalkozó emberekrıl van szó, több verziót is
feltételezhetünk. Az egyik: valami olyan titok nyomára jutott, és egyben nagy
szolgálatot is tett az USA kormányának, hogy emiatt hazahívták és új
személyazonosságot kapott - nehogy a miatta-általa pórul járt nácik bosszút álljanak
rajta. De az is elképzelhetı, hogy csak egyszerően áthelyezték egy másik frontra és
azért nem bukkant fel többé Európában. Bár ennek nyoma kellett volna maradjon. A
harmadik változat sem kevésbé valószínő -lehet, hogy szerzett egy részt valamelyik
kincsbıl és azért tőnt el? Mindenesetre tény, hogy DuBois folyékonyan beszélt
németül, nincs kizárva, hogy francia volt tulajdonképpen (elıtte Párizsban dolgozott a
szövetségesek egyik szervezetében), majd miután megírta a kincskeresés történetét,
azt az okiratot 35 évre titkosítva helyezték el az irattárakba. Nem különös, hogy a
témával elıttünk foglalkozó más szerzık több évtized során sem akadtak a nyomára?
Május közepe sem volt még igazán, amikor a romba döntött Münchenben az
amerikaiak egyik hadiszállásán megkezdıdött a kihallgatások sorozata. A Goldcup
tisztjei - mindnyájan tudtak németül is, élükön az imént említett DuBois-val -
keményen megszorongatták az elfogott fı-bankárokat. Ott volt például az a Mielke,
aki Mittenwaldban még leltározta is a kincseket és tudott az erdei házról is. De ezt
óvakodott elmondani a szövetségeseknek. Arról is hallgatott, hogy a szállítmány egy
részét, azt a bizonyos 5 ezer dollárt ı lopta el útközben. Persze, addig kérdezgették,
míg végül többet mondott el, mint amennyit szeretett volna nyilvánosságra hozni.
DuBois hadnagy hamarosan ismerte a kulcsszavakat. A személy- és helységneveket.
Tudott Pfeiffer ezredesrıl és Mittenwaldról, sıt az einsiedli erdei házról is.
Kicsit olyan volt ez, akár egy detektívregény. Az „aranycsapat" tagjai a háborús
körülmények - lebombázott városok, hiányzó hidak, az utakon özönlı menekültek és a
koncentrációs táborokból hazatérı foglyok, valamint a vonuló gyıztes csapatok és a
máris nyári hıség - közepette kis dzsipjeiken eljutottak végre Mittenwaldba. Az
egykori hegyivadász-laktanyában most amerikai katonai kórház volt, de akadt tanú,
aki emlékezett az elızıleg ott tárolt rengeteg zsákra. A következı állomás Einsiedl
volt, vagyis az „erdei ház". A lakók mind egyhangúan megerısítették, hogy jó
nyomon járnak - huszonnégy óráig itt tárolták a hegyivadászok és bankárok a
kincseket, de aztán elvitték valahová. Hogy hová...? Hát azt nem tudják.
Elhangzott az a történet is, amit Pfeiffer talált ki az ismeretlen SS-katonákról, akik
felsıbb parancsot lobogtatva vitték el a kincseket. Ezt a ház gazdája, a mindenbe
beavatott erdész adta elı. Ráadásul már tudván, hogy az említett napon az amerikaiak
szinte minden irányból közeledtek, a ravasz férfi egy irányt adott meg a
nyomozóknak. Amerre egy feltételezett csapat teherautókkal csakugyan kijuthatott
még a győrőbıl. Ezzel egészen hamis földrajzi tájra, tavakkal teleszórt erdıs vidékre
terelte az amerikaiakat. DuBois hadnagy azt hallotta a környéken, hogy ott még német
katonák kószálnak fegyverrel a kézben, akik nem adták meg magukat. Ezért ı is
katonai kíséretet kért a vezérkartól. Kíséretet viszont nem tudtak adni, máshol volt
szükség a katonákra. így aztán a társaság dolgavégezetlenül tért vissza Münchenbe.
Közben azért a fogságban tartott bankárok „emlékezete visszatért" és az általuk közölt
adatokból kiderült: minimum 10 millió dollár értékő kincset bíztak Pfeiffer ezredesre.
Az aranycsapat ekkor ismét fellelkesült, hiszen sejtették: ezzel a hiányzó német
kincsek nagyobb részét megszerezhetik! Csak azt kellett kideríteniök, hová rejtették a
németek? Nem volt tanácsos egyedül vagy pár fegyveressel bemenni a hegyekbe, az
erdıkbe. Sok megrögzött náci bujkált ott, nem is szólva az SS-ekrıl, akik sejtették,
hogy a múltban elkövetett tetteikért elıveszik ıket. Arra vártak, hogy egy kicsit
lankadjon a megszállók ellenırzı kedve és akkor valahogyan hazaszivároghatnak
eredeti lakhelyükre, majd észrevétlenül beleilleszkednek a civil életbe. De a
fegyvereiktıl még nem szabadultak meg...
Pár nappal késıbb sikerült katonákat szerezniök és elindultak a hegyekbe. A csapat
Walter Funkot kereste, akinek a környéken egy húszszobás villája volt, de nem találta
meg és állítólag senki sem hallott róla a háború utolsó szakaszában. Többen állították,
hogy tél óta nem járt otthon, folyton Berlinben volt, talán most is ott van...? De hát az
aranycsapat tagjai már tudták, hogy nemrégen itt járt, éppen a kinccsel kapcsolatban.
De rálelt a Reichsbank igazgatójának feleségére és alaposan kikérdezte az asszonyt-
Itt derült ki, hogy Funkot éppen akkor ejtették foglyul az amerikaiak valahol másutt,
amit a müncheni katonai rádió is bemondott. Napok teltek el, míg az aranycsapat
rátalált Funkra az egyik jól ırzött fogolytáborban, ahová a nevesebb nácikat
szállították. Végre egymással szemben ülhettek azok, akik közül az egyik sokat tudott
a kincsrıl, a másik meg csak annyit, hogy az valahol létezik. Ki lesz az erısebb,
megszerzik-e az amerikaiak a szükséges információkat...?
Funk sejtette, hogy hamarosan a szövetségesek bírósága elé kerül azért, hogy ı
szerezte a nagy pénzeket a náci pártnak és személyesen Hitlernek. Egyike volt
azoknak a gazdasági szakembereknek, akik nélkül nem mőködhetett volna a
Harmadik Birodalom, nem lett volna pénze hadianyaggyártásra, hadseregfejlesztésre
és háborúk indítására. Mindez elégséges volt ahhoz, hogy mint a nácik egyik
vezéralakját vádolják meg majd Nürnbergben. Funk mindezt elıre sejtette, és mivel
ráadásul nagyon beteg is volt, valahogy nem izgatta különösebben, mi lesz az
összeharácsolt kincsek sorsa. Nem ragaszkodott hozzájuk, már nem érezte ıket a
magáénak is. A Harmadik Birodalom tönkrement, összeomlott, megszőnt létezni.
Minek ırizgetnék tovább a kincseit...? Ráadásul valószínőleg arra számított, hogy ha
mindent elmond, az amerikaiak ezt valamiképpen betudják majd, amikor ítéletet kell
hozni fölötte.
Walther Funk hát beszélni kezdett.
Elmesélte az egész szállítmány útját Berlintıl vidékig, a sikertelen ólombányás
kísérlettıl addig, hogy végül a kincset átadták Pfeiffer ezredesnek a hegyivadászok
laktanyájában. Csak azt nem tudta - állította határozottan - hogy a kincs jelen
pillanatban hol lehet? Sugallta, hogy Mittenwald közelében található egy másik
ólombánya, talán oda rejtették, miután a szállítmány és az útjai szétváltak.
Ámde az amerikaiak kezébe került a notesze, amit eléggé vigyázatlanul még hetekkel
a harcok befejezése után is magánál hordott. Ott találtak néhány nevet, köztük olyant
is, aki a környéken erdészkedett egy gazdag embernek. Funk három héttel korábban ıt
akarta rávenni, hogy mutasson nekik jó erdei rejtekhelyet... Ezt az embert németül
folyékonyan beszélı amerikai elhárítótisztek (CIC) keresték fel és megfenyegették:
mondjon igazat, különben másképpen fognak vele tárgyalni és az elsı, amire
számíthat, az egy amerikai katonai börtön lesz, ahová az együtt nem mőködı, sok
mindennel vádolható németeket zárják... Ez hatott.
De hát az erdész sem tudhatta, végül is hová került az arany. Annyira nem volt
beavatva.
A kincsek felıl még az idıközben szintén elfogott Hermann Göring marsallt is
kérdezték. Kevesen tudják ugyanis, hogy a légimarsall éveken keresztül a gazdasági
ügyeket is felügyelte a náci kormányban, a négyéves terv az ı szeme elıtt zajlott és
mint ilyen, fınöke volt a Reichsbank igazgatójának is. Volt olyan kihallgatás
aranykincs-ügyben, ahol Göringet és Funkot együtt, egyszerre kérdezték a kincsek
felıl. Göring valóban nem tudhatta, hová rejtették a szállítmányt. Főnk pedig kitérı
válaszokat adott és persze azt állította, fogalma sincs a rejtekhelyrıl.
Késıbb azt mondta, valamilyen „barlangba" vitték a kincset, de ezt csak utólag
hallotta az egyik beavatottól. Hogy ki az, „nem emlékezett" mindenesetre a közös
kihallgatáson váratlanul Göring is úgy tett, mint aki tud valamit. Elkapta Funk fonalát
és ı is hevesen bizonygatta: annyit tud a dologról, hogy valahol Mittenwald
környékén egy barlangban rejtették el a kincset.
A következı hetekben az amerikaiak tettek még néhány kísérletet, hogy kiszedjenek
valamit mindkettejükbıl, különösen Funkból. De mindez zátonyra futott. Funk még
azt is tagadta, hogy valaha is részt vett volna az ügyben, pedig szembesítették olyan
katonákkal, teherautósofırökkel, akiket személyesen utasított az aranyszállítások
ügyében.
Az aranycsapat elıször hitt Funk sugallatainak és átkutatták a Mittenwald környéki
ólombányákat. Persze semmit sem találtak, és ekkor már május második felében
jártak. Hetek teltek el a háború vége óta és még mindig hiányzott a Reichsbank
kincseinek tekintélyes része. És ismét csak teltek a napok. A Goldcup-csoport tagjai
még telefonálni sem tudtak saját feletteseiknek, hiszen az Innsbruck-Mittenwald-
Garmisch-Parten-kirchen háromszögben a vonalakat is lerombolták. Aminthogy a
hidakat is. Míg a nehezen megközelíthetı bányák környékén kutakodtak, érezniük
kellett: senki sem szereti ıket azon a vidéken (sem). A megszállóktól a németek
igyekeztek megtagadni minden információt. Kicsi volt az esély, hogy megtudnak
valamit a ki tudja, hol elrejtett kincsekrıl...?
Az „Alpesi Erıd" ugyan csak virtuálisan létezett mint katonai intézmény, de azért
voltak „védıi" is. Olyanok, mint Pfeiffer ezredes. Aki elıbb közkatonáit, majd a
kincset elásva tisztjeit is szélnek eresztette és csak annyit követelt tılük, hogy ne
mondják el senkinek, hová rejtették az aranyat. Utána egyedül vándorolt és a szabad
ég alatt aludt, erdei bogyókat evett. Olykor összefutott ugyanilyen módon élı, a
háború elvesztésétıl még mindig sokkos állapotban lévı katonákkal és tisztekkel.
Nem mutatkoztak be egymásnak. Ma már lehetetlen megállapítani, merre járt az
ezredes - ı maga késıbb legalább három, egymásnak tökéletesen ellentmondó
változatot adott elı különbözı alkalmakkor. Feltehetı viszont, hogy sehová sem ment
el, ottmaradt a környéken és ırizte a kincset. Hiszen azt rábízták! Nem, Pfeiffer
ezredes nem volt megrögzött náci és nem azért ragaszkodott a feladat, a parancs
végrehajtásához akkor is, amikor már véget ért a háború. Az ezredes egyszerően
német volt, ennek minden következményével. Egyrészt mivel elızıleg azt
parancsolták neki, hogy rá van bízva a kincs, hát vigyázott rá - Befehl is Befehl (a
parancs az parancs). Másrészt talán ı is remélte egy ideig, hogy ha nem is a fasiszta
Harmadik Birodalom, de legalább a német nép feltámad valamilyen formában és
akkor odaadhatja neki a rábízott értékeket.
Az is tény - és ezt sejthette erdei magányában is - hogy az amerikaiak elıbb-utóbb
megtudják a nevét és szerepét az ügyben. Attól kezdve tehát keresni fogják ıt név
szerint. Világos volt, hogy a nyomain haladnak majd és ha néhány embere a kezükbe
kerül, azok elmondhatják, hogy ı még mindig az erdıben bujkál. Ha ugyan tudják
ezt?
Közben a keresése teljes erıvel folyt. Kiadták az országos körözést Franz Pfeiffer
ezredes ellen, titkos informátorok figyelték az összes pontot - köztük a felesége
otthonát is - ahol csak felbukkanhatott. De akkor nem került kézre, mert elıkelı
származású ismerısei, a diplomata von Blücher (az egykori waterloo-i gyıztes
leszármazottja) házában bújt meg május végétıl. Itt találkozott a titokban értesített
Rauch-hal, a volt berlini rendırfınökkel, aki a kincs egy részét az Alpokba kísérte. A
Blücher-fivérek, két huszonéves, élénk esző és csöppet sem nácibarát fiatal
katonatiszt - most már ık is civilben - szintén beavatottak lettek. A férfiak ugyanis
arról tanácskoztak: mit tegyenek a kinccsel? Német kormány nem alakult, amelynek
átadhatták volna - ahogyan állítólag eredetileg tervezték a berlini urak.
Az urak elıször arra gondoltak, maguk szerveznek egy titkos, földalatti bajor
kormányt, afféle illegális államszervezetet. De ezt persze hamar elvetették, ostoba
ötlet volt. Volt, aki azt javasolta, hogy hozzanak létre valamilyen gazdasági társulást
és azon keresztül dobják piacra, mossák tisztára az ölükbe hullott vagyont. De akkor
sem akarták a kincset saját maguknak eltenni. Maga az ezredes azzal az ötlettel állt
elı, hogy ássák ki a kincset és valahogyan juttassák el a... Vatikánba! És majd a
karitatív egyházi intézmények révén támogassák vele a háborús özvegyeket és
árvákat. Mivel ez sem volt nyerı, azt javasolta, hogy a kincset ássák ki és rejtsék el
másutt. Hiszen ha valamelyik embere beszél az amerikaiaknak, vagy összeállnak
néhányan, hogy maguk tegyék rá a kezüket a kincsre, akkor azt nehezen tudnák
megakadályozni. Csak akkor, ha összeszedik a különbözı rejtekhelyekrıl és oda
teszik, amelynek helyét csak ık ismerik egyedül...!
Napokig tartott, míg egyik fantasztikus terv után - ezek közös jellemzıje az volt:
hogyan juttassák ki az aranyat Svájcba? - végre leragadtak egy olyannál, amely már
reálisabbnak látszott. Még mindig csak Pfeiffer ezredes tudta pontosan, hol a kincs, a
két Blücher-fivért é,s Rauchot akarta csak beavatni. Úgy vélték, többeknek igazán
nem kell tudniok az ötletükrıl és még kevésbé a kincsrıl. Úgy döntöttek, az aranyat
egyelıre ott hagyják, ahol van, de kiszedik a fontosabb és itt, most nagyon is
használható valutákat, különösen az amerikai és brit bankjegyeket. Az összes valuta,
mint emlékezünk rá, csaknem 90 zsákban hevert a föld alatti rejtekhelyeken.
Garmisch-Partenkirchenbıl a Walchensee nevő tóig kb. 25 kilométert kellene
megtenniök gyalog, méghozzá éjszaka, nehogy amerikai katonai ırjáratokkal
találkozzanak. Így kellett volna elkerülniök az utakon felállított ellenırzı pontokat is.
Itt a katonaköteles német férfiakat általában mindenféle igazoltatás nélkül rögtön
elfogták és a legközelebbi fogolytáborba vitték, hogy ott majd szép lassan
„megkapirgálják" ıket az erre hivatott tisztek.
Ha pedig ez sikerülne, akkor - szintén éjszaka - fel kéne menniök a tó környéki
hegyvidékre és megint csak észrevétlenül kiásni a rejtekhelyeket. Ahol is huzamosabb
idıt kellene tölteni, már csak azért is, mert a rejtekhelyek felsı széle majdnem 2
méterre van a felszíntıl. Négy férfinak hát lesz ott elég ásnivalója. Utána kiválogatni
az értékesebb valutát és azt négy hatalmas hátizsákban, megint csak a sötétség leple
alatt, visszahozni gyalog Garmischba.
És megcsinálták!
Ráadásul nem is egyszer! Sok éjszakán egymás után. Nem tudom utólag elképzelni,
mekkora szerencséjük volt. Egy ember egyetlen éjszaka - de még egy teljes nap alatt is
- nehezen járna végig 2x25, vagyis 50 kilométert. Az ügyet késıbb nyomozó
müncheni rendırök - ezek már németek voltak, és csöppet sem rokonszenveztek a
nácikkal (igaz, az itt emlegetett négy tettes sem) - normálisnak tartották, hogy attól
kezdve éjszakánként Rauch és Pfeiffer elmentek, majd visszajöttek két-két hátizsák
pénzzel. Ezt a beavatottak a villa egyik helyiségében aztán fél délelıtt számolták,
Fıleg amerikai dollárt hoztak, feltehetıen több milliót (!), no és brit fontot.
Számolták, kötegelték a bankjegyeket, majd nem fém edényekbe rejtették, vízhatlanul
becsomagolták és elásták a veteményeskertben. A nem fém edényekre azért volt
szükség, nehogy késıbb az amerikaiak vagy bárki más fémkeresı detektorokkal
fellelje a kincset.
Amikor ezzel is készen voltak, a négyesfogat - Pfeiffer, Rauch, Lüder és Hubert von
Blücher - úgy döntött, további rejtekhelyeket keres, de már nem a saját házuk
környékén. Egy ötödik barátjukat is beavatták, de csak részben. Ez a volt katonatiszt
kisebb birtokkal rendelkezett a környéken. Neki azt hazudtak, hogy van némi állami
dollárkészletük, azt kellene megırizni addig, amíg majd a közeli jövıben a sebesült
német katonák segélyezésére fordítják. Ez persze tetszett az illetınek és egy gazdasági
épületben elástak egy csomó dollárt. Neki soha nem beszéltek aranyról, sıt még más
valutáról sem.
Érzésünk szerint a „négyesfogat" nem akarta a kincseket saját javára felhasználni. Bár
mint utólag kiderült, némelyikük fejében meg-megfordult egy ilyen kósza gondolat.
Közben a munka tartott, jó ideig szinte minden éjjel mentek, kiástak, hazacipeltek,
aludtak, míg a többiek számoltak, és másnap este minden kezdıdött elölrıl. Mindezt
onnan tudjuk, hogy az ügyrıl könyveket író szerzık és újságírók csak az 1970-es évek
végén, az 1980-asok elején találták meg a „négyesfogat" egyes tagjait és segítıiket.
Akkor elmondták, amit akartak, bár olyan is akadt (Rauch), aki még ekkor sem
tartotta szükségesnek, hogy nyilatkozzon.
Még mindig 1945 májusában zajlik a történet. A DuBois hadnagy vezette Goldcup-
csoport természetesen nem adta fel a küzdelmet és május folyamán több kísérletet tett
a kincs megszerzésére. Azt már tudták, hogy körülbelül hol lehetnek a
rejtekhelyek - egy 50x50 kilométeres, nagyjából négyzet alakú területet rajzoltak a
térképre. Mi ma már tudjuk, hogy csakugyan ebben volt az összes rejtekhely. Az
amerikai katonai hatóságok számára akkoriban derült ki, hogy azért akadtak
náciellenes érzelmő németek a Birodalomban, akik valahogyan átvészelték Hitler
uralmát. Mi több, olyanok is voltak közöttük, akik ezenközben a brit vagy amerikai
titkosszolgálatnak dolgoztak, Svájcon keresztül. Ezek a németek - nagyon kevesen
voltak - most leleplezték magukat az idegen hatalom elıtt és felajánlották
együttmőködésüket. Elsısorban persze bujkáló náci háborús bőnösök felkutatásában
segédkeztek, de egyéb feladatokra is kaphatók voltak.
A CIC, tehát a katonai elhárítás és az aranykincsek után nyomozó Goldcup-csoport is
kapott néhány ilyen német polgárt. Azok megértették: a Reichsbank elrejtett kincseit
mindenképpen meg kell találni és beszolgáltatni a megszállóknak, ellenkezı esetben' a
bujkáló nácik felhasználják a pénzt. Vagy arra, hogy külföldre meneküljenek, vagy
egy illegális és roppant veszélyes, mert fegyverrel könnyen ellátható tömegszervezetet
hoznak létre és megkísérlik majd visszaszerezni a hatalmat. Ezt nyilván nem kívánták
ezek az emberek és elismerték: az arany után kutatni van legalább olyan fontos, mint a
bujkáló bőnösöket kajtatni és leleplezni. Mellesleg az aranyvadászat kedvéért errıl a
másik tevékenységrıl sem mondtak le.
A német ellenállók segítettek kideríteni, hol lakik Pfeiffer felesége és anyja. Ezek a
nyomok fontosnak tőntek - volna, ámde az ezredes sem volt ostoba és ebben a lázas
idıszakban eszébe sem jutott jelentkezni ezeken a címeken. Így a német és amerikai
civil ügynökök hiába figyelték a két lakást, ott Pfeiffer ezredest nem kaphatták el.
Május vége felé aztán nagy nyomozás indult az ügyben, ahol már a G-2-nek nevezett
amerikai katonai felderítés is besegített. Rengeteg civilt és hadifoglyot kérdeztek ki.
Például kiválogatták azokat a hegyivadászokat, akik Pfeiffer ezredes alatt szolgáltak a
mittenwaldi hegyivadász-kiképzöben és külön-külön elmondatták velük, mit is tudnak
a szállítmányról. Kerestek olyan civileket is, akik azon a bizonyos napon az „erdei
házban" mint városi lakásukból kibombázott menekültek laktak. Ezek egyike látott
egy öszvérkaravánt, amely a hegyekbe indult. Az öszvérek hátukon nagy zsákokat
cipeltek...
Mindez persze azt sugallta, hogy valóban valami hegyi barlangba vitték a kincseket -
ahogyan Funk igazgató állította már korábban. Az amerikai katonai nyomozók egy
napon elindultak az erdei háztól arra, amerre azok a bizonyos öszvérek mentek, bár a
nyomaikat már elmosták az esık. Elıbb egy kicsiny fegyverraktárát találtak a földben,
ezt alighanem a figyelem elterelése miatt ásták oda. Ha az esetleges keresık a
nyomukba erednek, ezt feltalálva azt higgyék, ennyi volt csupán a „kincs" és
elégedetten felhagyjanak a további kutatással.
De persze az aranycsapat nagyon jól tudta, mit keres, hát tovább kerestek fent a
hegyen. Egy helyen öszvérpata-nyomokra, felásott földre leltek, mi több, még
dinamitos robbantások nyomait is fellelték. De egyelıre mást nem leltek.
A környezı kisvárosokban ekkor letartóztatták Pfeiffer ezredes még szabadlábon élı
tisztjeit. Ezek a háború végén hazamentek, civil ruhát öltöttek és nyugodtan (?) éltek
heteken át. Remélték, az amerikaiak nem keresik ıket, hisz nem voltak háborús
bőnösök, sem magas rangú katonák. İrnagyok és századosok voltak mindössze. Ám
egy május végi napon amerikai katonák és egyenruhás CIC-ügynökök bukkantak fel,
bekísérték ıket és azonnal megindultak a kihallgatások. A hat embert egymástól
elszigetelték, senki sem tudhatta, mit mondtak a többiek. Döbbenten hallgatták, hogy
az amerikaiak már pontosan tudják, melyikük vezette a teherautós szállítmányokat és
ki volt a fınöke az öszvérkaravánnak. A kihallgatók a lakosságtól elcsípett és
szolgálatkész németek által jelentett pletykákból már azt is tudták, hogy a tisztek
közlegény-egyenruhákba öltözve maguk rejtették el a kincseket a hegyen.
- Beszéljen! Mondjon el mindent! - csattantak a szavak. És sehonnan sem várhattak
segítséget.
Azzal vádolták ıket a megszállók, hogy a kincs rejtegetése legalább olyan nagy bőn,
mint amiért Himmlert, Göringet, Keitelt és a többieket fogják felelısségre vonni.
Talán a lelkük mélyén érezték is az érvelés helyességét. Feladták hát nekik a leckét az
amerikaiak, akik persze a kihallgatások során soha egy ujjal nem nyúltak hozzájuk.
Elfogták az erdei ház urát, az erdészt, és nagy erıkkel keresték tovább Pfeiffert, de
sehol sem találták. Pedig május végén - feltehetıen egy hamis bejelentés alapján, bár
erre nem derült fény - még a környékbeli katonai kórházakat is átkutatták. Ezt
fegyver- és lıszerkeresésnek nevezték, talán mellesleg azt is kerestek - de a fı
célpontot, az ezredest sehol sem találták, pedig akkor már jó fényképeik is voltak a
körözött tisztrıl.
Mivel a CIC-nek egyre több információja volt arról, kik vettek részt a kincsek
szállításában bajor földön és tudhattak valamit - hát megindultak a letartóztatások.
Rémület szállt Garmisch-Partenkirchen és Mittenwald környékére. Elkaptak néhány
berlini banktisztviselıt, akik a háború vége óta itt rejtıztek - ık is a szállítmányokkal
érkeztek. İk hárman - Januschewski, Netzeband és Will kulcsfiguráknak tőntek,
pedig hát csak annyit tudhattak, mi történt a kincsekkel, amíg a laktanyába vagy az
erdei házba érkeztek velük. Egyikük késıbb azt mondta, hogy már vagy egy héttel
korábban figyelték ıt civil ügynökök, de mivel nem volt gyakorlata az efféle
dolgokban, hát azt hitte, képzelıdik.
Januschewskivel társai nem beszéltek - ıt gyanúsították annak a bizonyos két
aranyrúdnak az eltulajdonításával. - és továbbra is arra gyanakodtak, hogy képes
besúgni ıket a megszállóknak. Mindenesetre mindent tagadtak. Civilruhás nyomozók
társaságában felvitték ıket a hegyekbe, hogy mutassák meg a rejtekhelyet. De ık mind
azt állították, hogy „nem találják meg", mert nem voltak ott, amikor elásták a
kincseket. Könnyen lehet, hogy éjszaka, a katonáktól vezetve valóban nem tudtak
tájékozódni, hiszen mindhárman nagyvárosi hivatalnokok voltak, akik erdıt csak
nyári vakációjukon láttak.
Az aranycsapat nyomására nem engedték ıket szabadon, továbbra is lakat alatt
maradtak, a nyomozás - vagy hajsza a kincsek után, - pedig folytatódott.
Mégpedig soha nem látott méretekben! Garmisch-Partenkirchen összes házát és
lakását átkutatták az amerikai katonák, ami valóságos sokkot okozott a tisztes
polgároknak. Ilyesmivel még a hitleri korszakban sem találkoztak, persze azért nem,
mert megbízható környéken laktak és az SD vagy a Gestapo úgyis mindent tudott
róluk. Tehát nem volt szüksége ilyen drasztikus intézkedésekre. Itt viszont most
idegenek uralkodtak, akik valami nagyon fontosat kerestek, és nem haboztak
megmutatni erejüket, bevetni a rendelkezésükre álló eszközöket.
Természetesen egy ilyen kutatócsoport a Blücher-villa kapuját is megzörgette. Persze
az ott lakók már tudtak errıl és mivel a ház a városka szélén, az erdı mellett volt, a
két Blücher-fívér (az ezredes egy másik villában, egy barátjuk házában rejtızött
akkor) addigra eldugta az éppen számolt dollárkötegeket és kiugrott a ház hátsó
oldalán. Mire az amerikai katonák bejárták a házat, ık már a közeli erdıben lapultak.
A motozók semmit sem találtak, a házkutatás eredménytelen maradt. De azért
mindenki sejtette az ottani németek között, hogy elıbb-utóbb nem így végzıdik majd
a dolog. Egyszer valaki beszélni kezd és akkor végük van - ha csak nem rejtik el a
kincsekbıl eddig elhozott részt.
Az érdekeltek a sok letartóztatás és házkutatások láttán megijedtek és egyelıre
felhagytak a kincsek részleges „exhumálásával" (saját szavaik). A dolog veszélyesnek
látszott, örültek, hogy az addig kiásott dollárokat sikerült elrejteni (többek között a
Blücher-villa konyhakertjének paradicsompalánta-ágyásába). Az amerikaiak fent a
hegyekben azt a rejtekhelyet találták meg, amelybe Pfeifferék elsı alkalommal dugták
a kincsek egy részét, de pár nappal késıbb másképpen döntöttek és kiásták onnan,
máshová rejtették. Mindenképpen világos volt, hogy a CIC és az aranycsapat szagot
kapott, már nyomon van - most nem lehetett könnyelmősködni, kockáztatni.
Hát nem is tették, lapultak és vártak. Pfeiffer ezredes számba véve a lehetıségeket és
azt, hogy az amerikaiak eddig már több mint tíz embert tartóztattak le ez ügyben - úgy
döntött, elmenekül a környékrıl. Hát nekivágott a hegyeknek és éjszaka haladva
hamarosan Ausztriában volt. Ezt akkor kezdték már nem a volt Harmadik Birodalom
részének, hanem önálló és náci uralom alól felszabadított országnak tartani. Itt
remélte, hogy könnyebben elvegyülhet az emberek között és az „aranycsapat"
nyomozói nem találnak rá.

„Megvan...!"

Egy pillanatra húzzuk szét az objektívet. Akár egy filmfelvevıben, most

kiszélesedik a kép és sokkal többet láthatunk, mint eddig.
1945 májusában a szövetségesek - elvileg mind a négyen, bár a Szovjetunió ezt is
másképpen csinálta - azzal a feltett szándékkal érkeztek Németországba, hogy
mindent bajt megszüntetnek és „helyre teszik" mindazt a rosszat, amit a náci vezetés
elkövetett. Vagyis el voltak tökélve arra, hogy minden nemzetnek, országnak,
intézménynek visszaszolgáltatják azokat a javakat, amelyeket Hitler és cinkosai
elraboltak. Itt elsısorban a mőkincsekre, másodsorban az arany- és valutakészletekre
gondoltak. Ezek elıbb-utóbb mind Berlinbe kerültek, miután a németek valahová
betették a lábukat.
A szovjet módszer annyiban tért el ettıl, hogy az orosz katonák szervezett
szabadrablást hajtottak végre nemcsak a német területeken, hanem már útközben is
mindenfelé, ahol a németektıl elızıleg megszállt és kifosztott népeket, országokat is
alaposan kirabolták. Berlinbe érve, és megszállva az ország keleti felét, gyakorlatilag
elvittek minden mozdíthatót: egész gyárakat, üzemeket szereltek le, közlekedési
eszközöket, energiatelepeket stb. szállítottak el haza. Mindehhez volt ideológiájuk is
és ezt az egész folyamatot „hadikárpótlásnak" nevezték és azzal magyarázták, hogy a
hitleristák meg az 1941-42-ben elfoglalt orosz területeket rabolták ki.
De most minket a nyugati szövetségesek érdekelnek. Történetünkben - a német
lakosság szerencséjére - csak ık szerepeltek. 1945 májusától kezdve tehát hatalmas
erıket, az amerikaiak például végsı soron több ezer katonát és civil szakértıt - hoztak
át az óceánon túlról, és alkalmaztak helyben is - hogy megkeressék azt a több millió
darab fontos és értékes mőkincset, amit a nácik eltulajdonítottak Franciaországtól
Ukrajnáig és Norvégiától Görögországig. Ugyanígy érkeztek pénzügyi szakértık, akik
gazdasági nyomokat kutattak. Minden banki ügylet érdekelte ıket. Ez a csoport
vezényelte az elrejtett banki tartalékok és összerablott kincsek után a nyomozást is. A
nemzetközi pénzügyi detektívek csapatát egy fiatal brit vezérkari tiszt, Michael F.
Waring vezette.
Május végén ık vették át Pfeiffer ezredes hajszolását. Kikérdeztek ezernyi embert és a
nyomába eredtek át az Alpokon. A katonák, ha több nap késéssel is, de feltehetıen a
tiszt nyomában voltak. Átkutatták az összes pásztorkunyhót, helyi legelıt, minden
sőrőbb bokros részt, figyelték az ösvényeket és hegyi utakat. Helyieket próbáltak meg
rávenni, hogy jelentsék, ha látnák ezt az embert - és osztogatták a fényképét. Egész
Bajorországot felforgatták, még a szokásos úti ellenırzéseket tartó katonai rendırök
kezében is ott volt Pfeiffer ezredes fotója. Figyelték összes ismerıse és családtagjai
házát.
Az ügy különleges voltára való tekintettel engedélyezték Waring „brigadérosnak"
(ilyen régimódi rangja volt), hogy az amerikai megszállási övezetben is
tevékenykedjen embereivel, természetesen szorosan együttmőködve az amerikaiakkal.
Mellesleg ez is jelzi, hogy a Reichsbankból hiányzó kb. 14 millió dollár értékő kincs -
sejtették, hogy csak aranyból van ott legalább tíz tonna! - nagyon hiányzott a
szövetségeseknek. Nem alhattak nyugodtan, míg ezt az ellenség kezében tudták.
Akkor is, ha idıközben véget ért a háború. Sıt annál szégyenteljesebb volt a dolog,
hiszen katonailag az egész hatalmat már a kezükben tartották - ám itt valakik
packáztak velük! Továbbra is eltitkoltak valami fontosat és mindent megtettek azért,
hogy a megszállók ne jussanak hozzá a készletekhez.
Vannak itt lélektani indokok is. Pfeiffer és társai feltehetıen nem tudtak arról, hogy a
kincs egy - nagyobb? - része voltaképpen nem a német népé, aminthogy jogilag nem is
volt a Reichsbanké vagy a náciké. Nem tudták, hogy azt úgy rabolták el idegen
országokban, vagy fıleg a koncentrációs táborokban nagyüzemi módszerekkel
elpusztított emberektıl. İk nem az SS mindenre kész és mindenben részt vett tagjai
voltak. Egyszerő katonatisztek egy vidéki laktanyából, és bankárok - ugyan minden
hájjal megkent bankárok - a fıvárosból, de azokat sem értesítette senki a kincs
eredetérıl.
Ezzel nem mentegetni akarjuk ezeket az embereket, csak megmagyarázni, miért
tartottak ki a rejtekhelyek eltitkolása mellett. Komolyan hitték, hogy ebbıl a kincsbıl
majd a pórul járt németeket kárpótolják valamilyen formában, hogy a háború testi és
lelki sérültjeit fogják istápolni.
Május végére a dolog annyira a körmükre égett az amerikaiaknak, hogy háromhatalmi
irodát hoztak létre. Ebben Waring képviselte a briteket a maga teljes szervezetével a
háta mögött. De benne volt az amerikai CIC és G-2, vagyis a katonai elhárítás és
felderítés, valamint a francia Deuxiéme Bureau, vagyis a párizsi titkosszolgálat
katonai szárnya.
Pfeiffer nem jutott messzire és osztrák területen sem talált menedéket. Továbbra is a
szabad ég alatt vándorolt és aludt, hol evett, hol nem, hisz alig jutott élelemhez. Néha
találkozott volt katonabajtársaival, azoktól tudta, hogy már nem csupán az amerikaiak,
hanem a britek és franciák közösen keresik ıt és valóságos hajtóvadászatot tartanak.
A férfi ekkor - 1945 június eleje volt - már hajlott arra, hogy valamiféle feltételek
teljesítése esetén feladja magát és mindent elmond a kincsrıl.
Nem látott más esélyt, hiszen nem jelentkeztek felhatalmazott személyek a kincsekért,
és ı sem tudta azt kinek átadni. Ugyanakkor hallotta, hogy egyre több embert
tartóztatnak le és vetnek börtönbe csak azért, mert valamit tudott, valamilyen módon -
akár véletlenül is, mint ı maga! - kapcsolatba kerültek a szállítmányokkal. Szerette
volna elérni, hogy ı és tiszttársai szabadok maradhassanak, és talán egyéb feltételeket
is forgatott a fejében. Mellesleg alighanem elege volt már ebbıl a hat hete tartó
bújócskából, normális életre vágyott maga is. Mint minden katona, aki hozzá
hasonlóan elıtte hat éven át háborúzott, többször megsebesült és sohasem volt náci
érzelmő, csak egyszerő német katona. Most a nácik aranya miatt járjon rosszul...? Ezt
igazságtalannak érezte és ráadásul lelkiismeretfurdalása is volt, hiszen bajtársai miatta
kerültek bajba.
Waring és kis csapata - DuBois hadnagyról többé nincs hírünk! - Mittenwaldba
költözött, egy kis hotelben szálltak meg és kihallgattak sok környékbelit, valamint a
már régebben elfogott bankárokat. Különösen Netzeband és Will érdekelte ıket,
sejtették, hogy ezek többet tudnak, mint amennyit eddig mondtak. Csak az utóbbi
ismerte, hol is vannak a rejtekhelyek, de mivel vagy három évtizede dolgozott a
Reichsbanknak, már csak a cég és a német nép érdekében is tartotta a száját. Talán
még nagy hazafinak is képzelte magát, aki lám, egy nyolcórás kihallgatás során sem
pisszent egyetlen szót sem arról, hová rejtették a kincset. A kincset, amelynek
összetételérıl, mennyiségérıl viszont idıvel megnyilatkozott és fejbıl is aránylag
pontos adatokkal szolgált. Pár nappal késıbb ismét kihallgatták ıket, de akkor sem
mondtak többet.
1945 júniusa volt már, és a szövetségesek még mindig csak annyit tudtak, hogy a tíz
tonna arany „valahol itt van". Sokszor nézték a térképet, de az nem árulhatta el nekik
a rejtekhelyeket. Ezt csak embereik tudták. Halványan sejtették, hogy talán valamelyik
bankár is tudja ezt, csak hallgat. Abban azonban bizonyosak voltak, hogy Pfeiffer
ezredes az események kulcsszereplıje, ı nyilván mindent pontosan tud. De hol lehet?
Pfeiffer ekkor azon mesterkedett, hogy közvetítı útján felvegye a kapcsolatot Waring
ezredessel (végsısoron így is nevezték a rangját az amerikaiak). Nem tudta, hogy a
lelkiismeretfurdalások egyik bajtársát, Heinz Rüger századost még korábban elviszik
ugyanerre az ösvényre. Igaz, Rüger is kitartott pár kihallgatáson át, de látta, a dolog
reménytelen és csak még több letartóztatásra lehet számítani, ha a szövetségesek nem
kapják meg a kincsekét.
Június 5-ét írták akkor. A kincs április vége óta, tehát több mint öt hete hevert a
rejtekben. A szövetségesek is legalább azóta kutatták, merre lehet...? Most
kirajzolódni látszott a megoldás, mert Rüger százados bejelentette: kész megmutatni,
hol ásták el az aranyat és a többi értéket.
Június 7-re az amerikaiak megszervezték az expedíciót, amelyben természetesen a két
másik nyugati szövetséges képviselıi is részt vettek. Rüger százados mellett több
olyan helyi németet is magukkal vittek, vagy legalábbis kikérdeztek indulás elıtt, aki
annak idején ilyen vagy olyan formában látta a szállítmányt - ha akkor nem is tudta,
mi a tartalma.
Vittek egy aknakeresı csoportot és sok katonát is. A hivatalos verzió az volt, hogy a
környéken még német náci „partizánokat" láttak, és állítólag aknás terepre is
számíthatnak. A dolog mellesleg igen egyszerően, szenzációmentesen zajlott le. Rüger
százados meredek hegyi terepen vezette ıket - néhol a dzsipek sem jutottak tovább,
olyan nehéz volt az út - eljutottak fel a hegyes vidékre és egyszercsak a százados azt
mondta, most bekapcsolhatják az „aknakeresıket". A fémdetektoroknak itt kell
jelezniök - mutatott a földre egy helyen, amely semmiben sem különbözött a többitıl
azon a környéken. Alig kezdtek vizsgálódni az amerikai katonák, az egyik készülék
máris éles hangon jelezte, hogy fémet talált odalent.
Még negyedóra és lokalizálták az elsı rejtekhelyet. Hamarosan ásni kezdtek a katonák
és a laza, szemlátomást nemrégen megmozgatott földbıl elıkerültek az elsı zsákok.
Nem voltak éppen könnyőek, hiszen mindegyikben két aranyrúd lapult. Vagyis
minden zsák valamivel több mint 22 kilót nyomott - egy-egy aranyrúd súlya valamivel
meghaladta a 11 kilót. A zsákok természetesen a Reichsbank feliratot viselték.
Egymás után több száz zsák került elı. A katonák tudták már, mi a tét és egyre
izgatottabban ástak tovább, majd leszállva a csaknem két méter mély verembe sorban
adogatták fel a zsákmány darabjait. Végsı soron 364 zsákban 728 aranyrudat emeltek
ki, ennek értéke akkor 10 millió dollár lehetett. A katonák az egykori feljegyzések
szerint úgy örültek, mint a gyerekek - és mintha a saját kincsüket lelték volna fel...
örömtáncot jártak, fényképezték egymást kezükben az aranyrudakkal.
Végül is kilenc tonna aranyat találtak, amit még aznap teherautókra raktak és elvittek
az amerikaiak. A következı napokban a zsákmányt katonák ırizték Garmisch-
Partenkirchenben, az ottani amerikai katonai parancsnokság udvarán. Azt a parancsot
kapták, hogy vigyék a szállítmányt Münchenbe... Az akció nem volt egyszerő, mert
nagy védelmet kellett biztosítani az aranynak. Amerre a teherautók elhaladtak, minden
útkeresztezıdésben tankok álltak és a forgalmat természetesen leállították. Végül is
június 10-én jutott el a küldemény Frankfurtba. Ahol is természetesen az általunk már
korábban leírt, erıdítményhez hasonlatos DWO-raktárban helyezték el.
A kísérı katonákat háromszor is megmotozták, csak ezután távozhattak. Az
aranyrudakat többször átszámolták. Utána két hétig hallgattak - ennek feltehetıen
taktikai okai voltak. Nem akarták kiadni az informátort és nem akarták azt sem, hogy
a lakosság túl korán szerezzen tudomást az esetrıl. Csak jóval késıbb közölték hát,
hogy megtalálták a kincset és hogy annak helyét egy „SS-tábornok" árulta el. Ilyen
SS-tábornok a valóságban nem létezett.
Csak egy bökkenı volt - az amerikaiak azt hitték, ez volt az összes kincs, amit Pfeiffer
ezredes és társai ott a hegyekben elástak.
Pár héttel késıbb ugyanazon a környéken, egy másik bejelentés alapján egy másik
amerikai osztag megtalálta a hiányzó aranyrudakat is. Ebben a földbe ásott mély
aknában legkevesebb egy tonna arany volt elrejtve, a helyet állítólag több fogságba
esett német tiszt árulta el.
Az a helyzet, hogy ezt a két rejtekhelyet késıbb összekeverték és általában egyetlen
esetnek könyvelték el. Polgári szervek nem is tudtak arról, hogy elıkerült a másik
kilenc tonna arany is. Az ötvenes-hatvanas években még valamelyik Guiness
Rekordok Könyvében is szerepelt, mint „a világ legnagyobb értékő rablása". Mert
akik nem tudtak arról, hogy a nagyobb kincs is elıkerült, sokáig - évtizedeken át -
meg voltak gyızıdve, hogy valakik ezt is simán „lenyúlták".
Érdekes, hogy erre 30-40 évvel késıbb kezdett fény derülni, amikor egyes kutatók, az
ügyben nyomozó újságírók megkeresték a világban szerte még élı résztvevıket. Volt,
akiért Ausztráliába kellett elmenni, a legtöbben persze vagy Németországban, vagy az
Egyesült Államokban éltek azóta is. A két csoport tagjai csak saját embereiket és a
kincs-kiásás körülményeit ismerték fel a fennmaradt fotókon. Mert mindkét
helyszinen boldogan fotózták egymást a katonák az aranyrudakkal... Nem kétséges
tehát, hogy 1945 júniusában két helyen két különbözı csoport két egymástól teljesen
eltérı rejtekhelyen ásta ki az aranyakat.
Csak egy baj van: ez az arany sohasem jutott el Frankfurtba!
Méghozzá olyan módon tőnt el, ami a tolvajok, zsenialitását bizonyítja. Nem, nem
játszottak bújócskát és nem foglalkoztak azzal, hogy elemeljenek a szállítmányból egy
vagy két aranyrudat. Egy rúd értéke akkor 15 ezer dollárt tett ki, ma lenne vagy 160-
170 ezer dollár. Ha ezt teszik, biztosan kiderül a dolog, de hogyan derülne ki bármi is,
ha egy egész szállítmánynak nyoma veszik?
Az ötlet csakugyan remek volt. Nem mintha a rablóknak szurkolnánk, de el kell
ismerni, lélektanilag is megalapozott volt a dolog. Amikor ez a tonna arany elıkerült,
már mindenki arról a másik kilenc tonnáról beszélt, amit szintén ugyanott, majdnem
ugyanott ástak elı. De nem ugyanazok a tisztek, nem ugyanazok a személyek voltak
az ügyben. Ezt a tonnát elvitték Münchenbe, onnan aztán egyszercsak eltőnt - és senki
sem kereste!? Mert mindenki arról a másik szállítmányról beszélt, annak örült. Akik
pedig Münchenbe vitték az egy tonnát, azt is hihették, hogy a két zsákmányt
egybeolvasztották és így lett az összesen kilenc tonna.
Annyit tudhatunk, hogy az egytonnás szállítmány Münchenig eljutott és ott papírt is
kiadtak, róla annak a Singleton ırmesternek, aki katonáival ott leadta a szállítmányt.
Eddig tehát rendben van a dolog. De mi történt késıbb?
A sok millió dollár értékő küldeményt valahol München és Frankfurt között valakik
„eltérítették" és elvitték. Mivel mindez 1945 kora nyarán történt, amikor roppant
zavaros körülmények uralkodtak, voltaképpen nem is csodálatos dolog. Akinek egy
kicsit helyén volt az esze és nem félt a lebukástól - nem is találhatott volna ideálisabb
körülményeket egy tonna arany „meglovasítására". Óriási zőrzavar uralkodott
mindenütt. Senki sem volt biztos semmiben, nem léteztek még civil hatóságok.
Mindenütt az amerikaiak voltak az urak, de még ık sem szervezték meg a
közigazgatást. Viszont értelemszerően, aki amerikai volt és katonai egyenruhát
hordott, az szabadon mozoghatott mindenfelé. Ha pedig volt hozzá jármőve és írásos
parancsa, akkor gyakorlatilag azt tehetett, amit akart. Egy titkos szállítmányt vihetett
egy vagy két teherautón, kellett hozzá egy dzsip és legalább egy tiszt - bár ha mondjuk
a katonai rendırség ırmestere volt az illetı, olyan messzire juthatott, amilyen
messzire csak akart!
Hát valahogy így eshetett meg, hogy 3-5 amerikai katona felrakta a rakományt és nem
Frankfurtba vitte, hanem máshová. Megért ez nekik annyit, hogy ezért vállalják a
katonaszökevények szerepét is. Vagy nem is szöktek el? Eleve hamis adatokat
mondott be a tisztjük, amikor elindultak, mert már tudta, mit fognak tenni,
De az is elképzelhetı, hogy útközben a legénység lázadt fel, lelıtte a tisztet, majd
egyikük felöltötte annak egyenruháját és átvette személyazonosságát, így haladt aztán
a szállítmány valahová. Nincs kizárva, hogy elrejtették valahol, és folytatták addigi
életüket, majd a háború után visszamentek érte...
A legnagyobb baklövés természetesen az, hogy az amerikai katonai hatóságok nem is
kerestették a kincseket! Merthogy nem is tudtak elrablásukról. Olyan zőrzavar
uralkodott akkor, hogy ha Münchenbıl meg is eresztettek egy telefont, a frankfurti
kincsespincék ırzıi válaszolhatták azt: igen, megérkezett a kilenc tonna Mittenwald
környékérıl. Akik kérdezték, nem tudhatták, hogy a kilenc tonnában benne van-e az
általuk kiküldött egy tonna is...?
Arról nem is szólva, hogy 1945 júniusában komoly bajok voltak még a
Németországon belüli telefonösszeköttetéssel, rádión pedig ilyen ügyeket nem
tárgyaltak, Így hetek is beleteltek, mire valaki utánakérdezett volna a dolognak. Ám
mint fentebb vázoltuk, csak efféle magabiztos, de nem értékelhetı választ kaphatott.
Ezt mintha tudták volna a tolvajok is, ami nem csoda, hiszen benne éltek ebben a
kolosszális rendetlenségben.
A náci aranykincsek történetében évtizedek múltak el anélkül, hogy valaki igazán
foglalkozott volna ezzel az esettel. Csak a hetvenes évek vége felé kezdett világossá
válni, hogy két rejtekhelyrıl volt szó, két azt kiásó csoportról, két külön útról,
amelyek a kincsekkel együtt Münchenbe vezettek. De Frankfurtba már csak az egyik,
a nagyobbik szállítmány érkezett, a másiknak nyoma veszett. Amikor jó harminc
évvel késıbb újságírók nyomoztak az ügyben, kiderült még több, már nem olyan
jelentıs különbség is. A nagyobbik kincs kiásásánál voltak német civilek is, a
kisebbiknél nem. Ahhoz, hogy az egyik (a nagy) rejtekhelyet megtalálják,
Mittenwaldból úgymond „jobbra", a másikhoz viszont „balra" kellett indulniok a
kincskeresıknek.
Aztán nem elhanyagolandó körülmény az sem, hogy a háborút évtizedekkel túlélı
egykori kincskeresık (az amerikaiak), a két csoport tagjai nem ismerték fel egymást a
fotókról. Mindkét csoport teljesen legális volt, mindkettı kiásott aranyat, ırjöngött
örömében látva az aranyrudakat, lefényképeztette magát. Az, hogy nem ismerték fel
egymást a fotókról, nem is csoda, hiszen az egyik kincsesgödörbıl az amerikai 55-ös
zászlóalj páncélos utászai szedték ki a kincseket, a másikból az 54-es zászlóalj
hegyivadász utászai.
Az egyik, a nagyobbik szállítmány útja jól van dokumentálva és senki sem
kételkedhet abban, hogy az csakugyan eljutott Frankfurtba. A másikról teljes
bizonyossággal állíthatjuk, hogy oda soha nem jutott el. Az egyiket nagy erıkkel
kísérték - mint leírtuk - a másikat, a kisebbet sok furcsaság övezte. Mintha erre már
eleve nem fordítottak volna olyan nagy figyelmet, nem ırizték annyira.
Még az is felmerül bennünk, hogy ezt valamilyen huszáros csínnyel, haditettel...
visszaszerezték a németek!
Bizony nem zárható ki, hogy egy angolul jól beszélı kisebb egység egy hamis
parancsot lobogtatva vitte el a müncheni raktárból az aranyat. Mielıtt valaki
túlságosan fantasztikusnak találná ezt az ötletet, hadd emlékeztessem valamire, ami
ezt valószínősítheti.
1944 nyarán és ıszén, a normandiai partraszállást követıen a németek összeszedték
azokat a katonákat, akik azelıtt Amerikában éltek. Ilyenekbıl akadt vagy száz. Ezek
olyan náci érzelmő, elsı vagy második generációs németek voltak, akik Hitler
hatalomra kerülését követıen visszatértek az Államokból, hogy részt vegyenek
Európában egy nagy és dicsıséges náci Birodalom építésében. A partraszállás után
egy különleges egységet hoztak létre belılük, amely amerikai egyenruhákban és ottani
fegyverekkel, zsákmányolt dzsipekkel száguldozott a front mögött. İk kapták
feladatul Eisenhower tábornok és egy brit katonai vezetı megölését. Állítólag egy
„Eisenhowert" meg is öltek, de késıbb kiderült, hogy az csak az amerikai hadvezér
egy hasonmása volt, akit éppen ezért dobtak be az akcióba. Késıbb ezeket az álnok ál-
amerikaiakat részben „levadászták" a szövetségesek, de nyilván nem teljesen. A
leszerelt, bujkáló német katonák alapos szervezés nyomán vállalkozhattak egy ilyen
akcióra.
így tehát ne higgyük, hogy okvetlenül amerikai katonák lopták és ásták el az aranyat.
A tettesek lehettek német „ellenállók", de éppenséggel német vagy más nemzetiségő
civilek is. Akik valahol München és Frankfurt között figyeltek fel a kíséret nélküli
nagyobb teherautó rakományára és talán azt gyilkosságok árán szerezték meg. Az
eltőnt katonákat pedig a harci cselekmények, aknarobbanások stb. számlájára írhatták
1945 júniusában.
Természetesen nem tudjuk, mi történt valójában. Gyanús ugyanakkor, hogy két olyan
szervezet is mőködött, amely a náci fıembereket és SS-tiszteket, mentette ki semleges
országokba és Dél-Amerikába. Mindkettınek igen sok pénze lehetett, hiszen több ezer
nácit sikerült kijuttatnia illegálisan Németországból a következı minimum öt évben!
Mert például a híres Eichmannt is ık vitték Argentínába és nem elıbb, mint csak
1950-ben! Addig ıt is, másokat is eltartottak valahol a szervezet pénzén.
Lehetséges talán, hogy az egy tonna arany e földalatti német szervezetek kezébe
került?
Csak három évvel késıbb kerültek szóba a náci aranykincsek, amikor néhány, ez
ügyben érintett ember végre bíróság elé került. Csak 1948-ban született ítélet. Rauch
egyik barátja, a hitleri Birodalmi Kancellária vezetıje, Lammers 20 évet kapott, az
egyik SS-tábornokot, aki 1945 áprilisában elvitte az aranyak egy részét Berlinbıl,
hogy elrejtsék a hegyekben, 25 évre ítélték.
Közben arra is fény derült, hogy nemcsak a Reichsbanknak, de a náci
Külügyminisztériumnak is voltak illegális aranykincsei, amelyeknek végsı
mennyisége a háború végére tizenöt tonnára nıtt! Ez is csak részben került elı.
Egyesek azt gyanítják, hogy az a bizonyos egy tonna voltaképpen 100 aranyrúd volt a
Ribbentrop-féle minisztérium kincsébıl. Az aranyrudakat négyesével csomagolták
erıs faládákba, tehát 25 láda volt. Egy amerikai katonai újság 1945 júniusában bizony
meg is emlékezik „25 láda aranyról", amit Mittenwald környékén találtak.
De minket úgysem az érdekel, hogy pontosan melyik náci szervezet aranya volt az a
szállítmány, aminek nyoma veszett? Tudjuk, hogy a tizenöt tonnából mennyi hová
került. Az is világos, hogy ennek tekintélyes része kiszivárgott diplomácia postával és
más utakon egyrészt Svájcba (ott élt Ribbentrop sógora...) és más európai országokba,
fıként Olaszországba, Spanyolországba, Svédországba és Írországba, no és persze
amit lehetett, azt Dél-Amerikába vittek. De került ebbıl Törökországba és
Portugáliába is. A háború utolsó évében tonnaszámra mentették ki az aranyat, nyilván
azért, mert jól tudták, hogy mi lesz a háború vége és részben saját céljaikra, részben
úgymond „a Birodalom számára" „tartalékoltak". Az egyik bírósági jelentésbıl, amit
az amerikai fıvádló készített 1949 májusában, világosan kiderül: a szövetségesek
soha nem vetették egybe az innen-onnan származó jelentéseket és nem ellenırizték,
végül is a külügy tizenöt tonna aranyából mennyi került a kezükbe? Nem csoda hát, ha
ilyen rendetlenség mellett sem akkor, sem késıbb nem tőnt fel egy tonna arany
„elpárolgása"...
Ha pedig csak ennyire érdekelte ıket a külügy jelentése, nem lehet furcsállni, ha a
Reichsbank aranyainak összevetése sem készült el.
De menjünk csak tovább egy kicsit a külügyi aranyak nyomán! Mindössze körülbelül
4 tonna került elı három rejtekhelyrıl, mindegyik a Svájccal határos Bodeni-tó
környékén, magánlakásokban volt. Ami azt jelenti, hogy a külügynél még több, mert
körülbelül 11 tonna arany tőnt el. Mint írtuk fentebb, sokat sikerült még a háború alatt
külföldre menteni, de azért maradt szépen német földön is. Például valahol
Ausztriában - ahová 1945 tavaszán vitték - lába kelt 6,5 tonnának! Ez akkor csaknem
8 milliót, manapság pedig kb. 100 millió dollárt érhet.
Pedig ezt az aranyat Martin Bormann egyik közeli munkatársánál találták meg és tıle
vették el amerikai katonák, amire több tanú is van. Itt hatszor annyi aranynak veszett
nyoma, mint amennyi a mittenwaldi második, kisebb rejtekhelyrıl származó kincs
volt. És errıl még kevesebbet tudni, mint a mittenwaldi kincsrıl!
A hat és fél tonnás kincsrıl csak annyit tudni, hogy azt átadták „a harmadik vagy a
hetedik amerikai hadseregnek". Már ez is elég sok bizonytalanságot feltételez.
Akiknél lefoglalták a kincset, azoknak valamiféle nyugtát adtak? Felmerül a gyanú,
hogy amikor az átvevı amerikai tisztek és katonák meglátták mirıl van szó, azonnal
megszületett agyukban az ötlet: ha a hetedik amerikai hadsereg tisztjei voltak ık
akkor az ausztriai Fuchl várában (a helység neve hivatalosan Schloss Fuchl), már a
megfelelı okmányok kiállításánál tudatosan félrevezették az arany átadóit: a harmadik
hadsereget írták az átvevı papírokra, és talán a saját nevük helyett is mást írtak. Így
terelték el a figyelmet, mi több, egyszer s mindenkorra elvágták a nyomokat. Ha
valaki késıbb kereste a hetedik amerikai hadsereg tisztjeit, csak annyit tudott meg
róluk, hogy ık a harmadik sereghez tartoztak, és a hamis nevek alapján sem lehetett
már azonosítani ıket. Az aranyat pedig teherkocsikra rakodták és elvitték. Egy
amerikai katonai teherautó 2,5 tonna rakományt vitt el akkoriban.
Errıl a hat és fél tonnáról az utolsó nyom 1945. június 15-érıl származik és éppen egy
ilyen nyugta-szerő irat az mindössze.
Errıl az aranyról még 1950-ben is szó volt - nem másutt, mint Washingtonban, az
Egyesült Államok kongresszusának (parlamentjének) egyik bizottsága elıtt. Egy
képviselı - az említett sovány adatokra hivatkozva - követelte a kormánytól, derítse
ki, mi is történt azzal a hat és fél tonna arannyal, aminek egy ausztriai városban
nyoma veszett, pedig azt állítólag már átvette az amerikai hadsereg?
De semmilyen információhoz nem jutott a bizottság és az ügyet szép lassan
elfelejtették. Az ötvenes évek végén egy hivatalos személy is megerısítette - akkor
kezdıdtek a „tavi kincskeresı kalandok" Ausztriában - . hogy még sok arany lehet
elásva itt és ott, az osztrák vagy bajor hegyekben.
A két esetbıl összesen hét és fél tonna aranynak veszett nyoma, ami mindmáig nem
került elı.
Kis fejezetünk címe tehát - „Megvan...!" - nem csupán az amerikai megszálló
hatóságok örömkiáltását van hivatva jelezni. Hanem a másik oldalnak is akadt oka
efféle boldogságos kitörésre: „megvan!" Megvolt nekik is, csakugyan. Majdnem
feleannyi, mint amennyit 1946 áprilisa és júniusa között a megszállók összeszedtek.
Mert bár a mittenwaldi arany elıkerült, azért akadt ott nagyon, nagyon sok bankjegy
és egyéb kincs is. Különösen az idegen, valuták, amelyekre az amerikaiak akkor még
nem tehették rá a kezüket. Tudták persze az elfogott bankároktól - ezt végsı soron
maga Funk, a Reichsbank igazgatója és vezetı társai sem titkolták -hogy az arany
mellett sok száz zsáknyi német és idegen pénz került különbözı, „általuk ismeretlen"
rejtekhelyekre. Mindez akkori értékében csaknem a felét tette ki annak az
aranykincsnek, amit az amerikaiak felfedeztek és Frankfurtba szállítottak.
Ugye mondanunk sem kell: ezek a kincsek is éppen úgy eltőntek, mint az a hét és fél
tonna arany?
Bizony a bankjegyeknek is lábuk kélt. 1945 júniusában, amikor a fenti események az
aranykincsekkel lejátszódtak, a bankjegyek zsákjai még szinte érintetlenül hevertek a
rejtekhelyeken. Csak annyi hiányzott, amit a két Blücher-fivér, Rauch és Pfeiffer
ezredes éjszakánként titokban, hátizsákokban lehoztak az egyik megnyitott
rejtekhelyrıl. Az ezredes helyzete semmit sem változott attól, hogy nem rajta
keresztül, hanem egyik bajtársa nyomán jutottak el az amerikaiak a nagyobbik
aranykincshez. Pfeiffer már június elején elszánta magát, hogy jelentkezik a
megszállóknál is „bizonyos feltételek teljesítése fejében" átadja nekik a kincset. Ez
nem sikerült, legalábbis akkor nem. De a neve továbbra is szerepelt a körözési
listákon, az amerikai és német ügynökök figyelték a felesége és az anyja lakását.
Tudta, hogy az a Waring nevő brit „tábornok" (brigadéros) sokat adna, ha ıt a kezébe
kaphatná. De Pfeiffer persze nem félt az amerikaiaktól - inkább az izgatta, hogy mint
hallotta és látta, a rejtekhelyekrıl folyamatosan tőntek el a kincsek. Pedig azokat
rábízták és elvileg - valaki, de kicsoda? - ıt vonhatták volna felelısségre mindezért.
Pfeiffer nem volt gyáva ember. Elutazott Bad Tölzbe, a harmadik amerikai hadsereg
fıhadiszállására. Ott az utcán felismerték és letartóztatták - ı azt állította, hogy éppen
úton volt a parancsnokságra, hogy feladja magát. Így vagy úgy történt is, mindenesetre
most amerikai fogságban volt. Hat héttel a háború befejezése után az amerikai G-2-es
katonai titkosszolgálat emberei kihallgatták.
Pfeiffer mindent megtett, hogy társait ne árulja el. De azon kívül letartóztatói úgy
látták, hogy lelkileg ronccsá lett az elmúlt hetekben. A sok vándorlás a hegyekben, a
nélkülözés és az a tudat, hogy a rábízott értékek egyre csak fogynak, valósággal
kikészítette ıt pszichikailag. Attól is félt, hogy a szövetségesek majd úgy tüzük ki a
megszállási övezetek határait, hogy Mittenwald is az oroszok kezére kerül... Azt nem
viselte volna el -jelentette ki - hogy a szovjetek tegyék rá a kezüket a német nemzet
kincseire. Akkor már inkább az amerikaiak...!
Az ezredes még aznap éjszaka és a következı napon több hegyi rejtekhelyet mutatott
meg az amerikaiaknak. Azok már az elsı fordulóban egy két és fél tonnás teherautót
színültig megtöltöttek - éppen amerikai! - bankjegyekkel. Pfeiffer egy hosszú
láncolatot mutatott nekik, de elhallgatta elılük azt a két helyet, ahol még többet
találtak volna. Az egyik Garmisch-Partenkirchenben volt - egy bizonyos Bremme
nevő illetı házát, aki a Blücher-fiúk barátja volt. Ott a gazdasági épületben még a
Blücherekkel együtt rejtettek el igen sok zsák bankjegyet. És persze arról is hallgatott
az ezredes, hogy a Blücher-házban mennyi valutát dugtak el, amiben ö személyesen is
részt vett.
Ettıl függetlenül az amerikaiak így is „elájultak" a rengeteg pénz láttán. Több millió
dollár került elı mindenféle forgalomban lévı címletben. Állítólag nyolc millió volt
ott - annyi, mint az akkori hat és fél tonna arany értéke!
Azt most hagyjuk, milyen meglepetést okozott egyes katonai vezetık számára ez a
rengeteg bankjegy. Az aranyat még csak el tudták vinni Frankfurtba - ez valahogy
automatikusan jutott eszükbe - de a bankjegyekkel senki sem akart közösködni.
Hosszú lenne leírni ennek a sok zsák dollárnak a történetét. Mindenesetre utólagos
nyomozások arra derítettek fényt - persze 35-40 évvel késıbb, amikor a dolognak már
nem volt tétje, némelyik vádlott nem is élt már, és persze nem hatóságok, hanem csak
szenzációra vadászó szerzık és újságírók nyomoztak - hogy hol itt, hol ott tőnt el a
szállítmány egy része. Persze ha a hatóságok hivatalosan azonnal megszámolják,
leltárba veszik és átveszik a pénzt, mindez nem történik meg. De a legtöbb katonai
intézmény teljesen tanácstalanul állt a váratlanul odahullott dollármilliók elıtt. Erre
nem volt semmiféle elızetes utasítás és nem is tudták, mit kezdjenek vele. Látva a
habozásukat, azok, akiknek kezükben volt a pénz, kezdtek apránként hozzányúlni.
Hiszen amíg át sem vették tılük, gyakorlatilag „ömlesztve" kapták és senki sem tudta,
pontosan mennyi is van az egyik, a másik vagy a tizenötödik zsákban...!
A szarkák valóságos paradicsoma volt ez. Múltak a hetek, sıt a hónapok és mivel a
bankjegyeket még mindig nem vette át senki, hát a készlet szépen apadt...
Végsı soron elmondható, hogy senkinek sem származott haszna a nagy valuta-
rejtekhelyekbıl. Az amerikai hadsereg elvesztette a pénzt, az szép lassan, de
hatásosan szétfolyt. Pfeiffer ezredesnek annyi haszna volt, hogy az amerikaiak
tartották a szavukat, nem vetették börtönbe, sıt olyan igazolványt kapott, amellyel
nemcsak az amerikai, de a francia (Ausztria) megszállási övezetben is szabadon
mozoghatott. Ezzel az USA katonai elhárítása, a CIC is egyetértett.
Így Pfeiffer ezredes odüsszeája a jelek szerint véget ért. Hazament, együtt lakott
feleségével Ausztriában, a megszálló hatóságok ismerték és bizonyos értelemben
tisztelték is ıt, mint a hegyi harcok kiváló ismerıjét. Késıbb a francia megszállók
rávették, menjen fel a hegyekbe és az ı nevükben hozza le onnan a még ott
fegyveresen, kiéhezetten grasszáló német katonákat, akik addig a hadifogságtól félve
nem mertek lejönni a völgyekbe. Az ezredes teljesítette a megbízást. Néhány hónap
alatt több ezer embert sikerült leszerelnie és visszatérítenie a civil életbe.
Ezenközben odafönt a hegyekben nem csitult az aranyláz. Olykor valaki feladott egy
rejtekhelyet. Pfeiffer volt tisztjei vagy a beavatott erdészek sem voltak angyalok - és
állítólag az is megesett, hogy valamelyik rejtekhelyet (amelyrıl az amerikaiak még
nem tudtak) maguk a németek fosztották ki. így fogyott a kincs, ezért volt belıle egyre
kevesebb.

Keringenek a sakálok

Nem csak Pfeiffernek jutott eszébe, hogy amit tud, azt - legalább részben -
közli az amerikaiakkal. Az aranyrudakon kívül - mint emlékszünk - április végén
elástak a hegyekben sok láda aranypénzt és sokfelé bankjegyeket is.
Az ezredes tisztjei - már akik még szabadlábon voltak - erdıkben bujkáltak. Hegyi
rejtekükön azért voltak bizonyos találkozási helyek, ahol elıre megbeszélt napokon
néhányan találkoztak, vagy küldönc által üzentek egymásnak. Most az a parancs jött,
hogy mivel az aranyat az amerikaiak már kiásták, sıt többeket hadifogságba vetettek,
jöjjenek le és adják meg magukat. Persze közülük nem is egy gondolt arra, hogy a
szabadságát, mi több, a megszálló hatóságok elismerését azzal vásárolja meg, ha
kiadja nekik az általa ismert rejtekhelyet. Így tett Neuhauser százados is, aki a
franciáknál jelentkezett, de addig erısködött, míg átszállították az amerikaiakhoz és
nekik mutatott meg egy rejtekhelyet.
Ahol is - ez már június végén történt - húsz darab lepecsételt, acélszalagokkal
összefogott faládát ástak elı. Ezekben aranypénzek voltak, mindegyik 35-45 kilót
nyomott egyenként. Talán mondanom sem kell, hogy ez a húsz láda is igen kalandos
sorsot ért meg. Ugyanis végsı soron és nagyobbrészt ennek is nyoma veszett.
Mi több, gyakorta keverték össze azzal a 25 ládával, amelyben a már oly sokat
emlegetett 100 aranyrúd volt.
Ebben azonban 716 kilogramm aranypénz lapult, amelyek értékét a megtalálás idején
az amerikaiak több mint 800 ezer dollárra becsülték. 2000 körül ennek értéke minden
bizonnyal meghaladta a 7 millió dollárt!
Nem kell mondani, hogy késıbb sokan összekeverték a 20 láda aranypénzt a 2-5 láda
aranyrúddal - olykor célzatosan is. A hatóságok, a késıbbi firtatok mind-mind
megtették ezt vagy azért, mert félrevezették ıket, vagy mert ık akartak félrevezetni
másokat. Ezt is Mittenwald környékén találták, erre is júniusban derült fény - hát
persze, hogy nem mindenki tudta szétválasztani a két ügyet. Már csak azért sem, mert
akkoriban az információáramlás nehézkes és szaggatott volt, egyeseknek pedig ez
nagyon is megfelelt.
Rauch ezredes, aki szintén kezdettıl a kincsek közelében volt és hónapok óta bujkált -
emlékszünk rá, a Blücher-fivérekkel és Pfeifferrel kiásott és elrejtett több millió dollár
értékő valutát - most szintén elérkezettnek látta az idıt, hogy elıbújjon rejtekébıl.
Csak hát olyan kategóriába tartozott, amelyet azonnal letartóztatás és majdani bíróság
elé állítás fenyegetett, így hát nem sietett. Bonyolult úton-módon, ismerısökön és
üzengetések révén jelezte szándékát az amerikai katonai hatóságoknak.
Aztán június utolsó napjaiban Rauch és több "német civil" társa - a valóságban mind
volt nácik és magas rangú SS-tisztek - végre az amerikaiak kezébe kerültek. Rauch
ezredes folyton azt hangoztatta, hogy ı csak eszköz volt, parancsot kapott a kincs
elrejtésére és azt nem is ı tervezte ki. Hogy milyen naivak voltak az amerikaiak (már
akkor is), jelzi: még az éjszaka folyamán minden ırizet nélkül elengedték az ezredest,
maga ássa ki a kincset és hozza el nekik...!
Így hát nem csoda, ha feltételezzük, hogy Rauch, ez az elsı osztályú gazember, aki
mindig közel volt Hitlerhez, sıt jó ideig annak biztonságáért is ı felelt, eltett magának
egy-két zsák pénzt... Azt a rejtekhelyet ásta ki, amit a Blücher-fivérekkel többször
megdézsmáltak pár héttel korábban. Totálisan érthetetlen, hogy az amerikaiak miért
engedték el ıt egyedül erre az éjszakai kirándulásra, de még inkább az, hogy
egyáltalán elengedték - hiszen körözött háborús bőnös volt!
Jó, ha tudjuk: Rauch akkor és ott összesen hat rejtekhelyrıl tudott! Ebbıl egyet most
adott ki az amerikaiaknak, kettırıl pedig azok már másoktól tudomást szereztek és
kiürítettek. Mindenképpen maradt még ott legalább három, tele kincsekkel,
amelyekrıl egyelıre nem tudott a megszálló hatóság.
Amely hatóság a következı napokban - a botrány egyre feljebb terjedt - döbbenten
állapította meg a történteket és hullottak a büntetések. Ma már tudjuk, hogy Rauch
akkor éjjel minimum 23, mások szerint vagy 30 zsákot hozott el a rejtekhelyrıl és
elıször nem az amerikaiakhoz, hanem egy barátja házához ment... Hát napnál
világosabb a dolog. Az általa elhozott kincs egy része már eleve nem kerülhetett a
katonai hatóság kezébe.
Miután Rauch és barátai kifosztották a legértékesebb rejtekhelyeket, a maradék
értéktelenebbeket - mind a hármat - megmutatták az amerikaiaknak. Azok persze azt
hitték, aranyrudakkal teli ládák tucatjait találják ott. De csak négy aranyos láda került
elı - ezek alighanem túl nehezek voltak Rauch számára aki egyedül nem bírta ıket
elvinni, vagy nem is tudta, hogy az egyik rejtekbe, a bankjegyekkel tömött zsákok alá
ilyent is elrejtettek a bankárok.
Egy amerikai tisztet és egy altisztet még azokban a napokban rajtakaptak, hogy egy-
egy, amerikai dollárokkal teli zsákot „félretettek" maguknak. Hazaküldték volna a
pénzt katonai csomagokban, a családjuknak... A hadsereg nyomozói a következı
hetekben még sokszor elıvették azokat a katonákat, akik ott voltak a kincsek
kiásásánál. Találtak is lopásra utaló nyomokat, de ártatlanokat is meghurcoltak.
Nemcsak a CIC, vagyis a katonai titkosszolgálat, de még a sereg nyomaiban járó FBI
tisztjei is számtalan kihallgatást rendeztek annál az egységnél. Úgy tőnik, a katonai
hatóságok - jelentıs késéssel - kezdték felfogni, hogy itt hatalmas vagyonoknak kel
lába.
Mindez már esı után köpönyeg volt - hiszen mint felmérték, végsı soron a három
rejtekhelyrıl négy láda és két zsák aranypénz és 49 zsák deviza került a hatóság
kezébe. Ez tekintélyes mennyiség így is - ám tudták, hogy addig már 17 zsák
valutának veszett nyoma! Az ügynek folytatása lett, a harmadik amerikai hadsereg
egész vezérkara nyugtalankodott miatta. Attól is rettegtek, hogy a sajtó tudomást
szerez róla, de attól is, hogy az ügynek folytatása lehet a legmagasabb, szövetségi
szinten. Hiszen legalábbis elvileg minden hadizsákmány közös. Ezt a megállapodást
persze elsısorban éppen a szovjetek nem tartották be, de az amerikaiak féltek a britek
vagy a franciák reakciójától is.
A fent említett ládákban és zsákokban, mint késıbb végre megszámolták, végül is
összesen körülbelül másfél millió (ma vagy tizenöt-tizennyolc millió) dollár érték
lapult. Csak az aranypénzek nyomtak majdnem 120 kilót!
Ezt a kincset aztán, sok hivatalos huzavona után július elsı hetében sikerült
biztonságosan Frankfurtba szállítani. Neuhauser százados és Rauch ezredes végsı
soron összesen 72 zsák valutát, 6 láda valutát, 20 láda aranypénzt, négy másik láda és
két másik zsák aranypénzt juttatott a frankfurti DWO félelmetes földalatti raktáraiba.
Végsı soron Frankfurtban úgy látták, hogy a berlini bankároktól említett 25 láda
aranyrúd elıkerült, csak éppen nem 25, hanem 24 láda és két zsák volt, és nem
aranyrúd, hanem aranypénz volt benne.
Így aztán azok az ismeretlen tettesek, akik júniusban München és Frankfurt között
ellopták a 25 láda aranyrudat, máris nyugodtan alhattak. A frankfurti „kincsesház"
amerikai tisztviselıi hajlamosak voltak azt hinni, hogy a berlini bankárok tévedtek és
voltaképpen ezekrıl a kincsekrıl beszéltek, nem az aranyrudakról. Még egy ok, amiért
azt a több mint egy tonna aranyat soha senki sem kereste...!
A sajátos hiány persze nem csak ennyi volt. Pfeiffer ezredes késıbb említette, hogy
világosan látott 11 ovális alakú ládát, amelyeket az „erdei házba" vittek fel. Az
egyiket ı maga is segített lerakni a teherautóról, Nagyon nehezek voltak, de nem
tudja, mit tartalmaztak. Soha, sehol nem bukkantak késıbb ezekre, sehol sem
említették, hogy elıkerültek volna! Pfeiffer szerint ezekben is arany volt, de érdekes
módon a bankárok listájáról is hiányoztak. Könnyen lehet, ez Walther Funk
valamiféle saját zsákmánya volt, vagyis a lopás már akkor kezdetét vette, amikor
ezeket a kincseket elhozták Berlinbıl és még senki sem tudta, hová fogják ıket
elrejteni.
Valami egyéb suskus is lehet az ügyben, mert csak dollárból jóval több volt a
rejtekhelyeken, mint amennyit a berlini értéklisták, leltárok készítésénél feljegyeztek.
Vagyis valakik már eleve azt tervezték, hogy a pénz, az idegen valuták egy tekintélyes
részét elteszik maguknak. Egy másik, közkelető vélemény - és a háború után terjengı
pletykák - szerint az utolsó pillanatban a Mittenwald környékén elásott kincsek közé
még odasorolták a náci katonai titkosszolgálat, az Abwehr és néhány nagy, híres SS-
alakulat összerabolt kincseit is, de ezekrıl akkor már idıhiány miatt senki sem
készített leltárt. Nem zárható ki, hogy így volt. Mindenesetre az amerikaiaknak
eszükbe sem jutott, hogy több kincset keressenek vagy akárcsak létezését gyanítsák,
mint amennyi a Reichsbank irataiban szerepelt... Ezek a tényezık így együtt remek
terepet és még jobb zsákmányt kínáltak az önjelölt kincsvadászoknak.
Arról nem is szólva, hogy mivel szakértık híján voltak a frankfurtiak, a mittenwaldi
aranykincsek és valuták egy tekintélyes részének egy teljes évet kellett várniok, míg
pontosan összeszámolták és felértékelték ıket! Erre csak 1946 júliusában került sor,
vagyis tizenhárom hónappal azután, hogy a kincsekre az amerikai katonai hatóságok
rátették a kezüket. És akkor még senki sem foglalkozott az ékszerek, drágakövek,
nemesfémek és egyéb értékes tárgyak felbecslésével.
Erre csaknem két évvel késıbb, 1947 tavaszán került sor véglegesen.
De a frankfurti nagy és állítólag oly jól ellenırzött kincstárban is grasszáltak tolvajok!
Ugyanis két évvel késıbb, amikor végre készen állt a leltár, a kincstár vezetıi a
fejükhöz kaptak.
Innen is eltőnt számos érték 1945 nyara és 1947 márciusa között!
Ráadásul a tettesek legjavát már nem lehetett megtalálni, mert ezen idı alatt többször
is változott a felelıs személyzet. A kincsekhez hozzáférı magas rangú katonák és
civilek azóta más beosztásban dolgoztak vagy eleve nem is tartoztak a hadsereg
kötelékébe. Hiszen amint véget ért a háború, számos katonát és tisztet leszereltek és
azok visszatértek a polgári életbe.
Sok jel mutat arra, hogy Rauch ezredes, akit háborús bőnösként le kellett volna
tartóztatni, ehelyett még évek múlva is szabadlábon élt - lopott pénzzel kent meg
valakiket és ezért úszta meg a büntetést. Neuhauser százados senkit sem vesztegetett
meg. Ezért keresték a 17 eltőnt zsákot (a bankárok szerint az elásott 89-bıl csak 72
került elı) éppen rajta. Több hónapig ült egy katonai börtönben. De régi egyezségüket
megszegve a britek és amerikaiak ismét bebörtönözték Pfeiffer ezredest, mert tudták,
hogy valahol van még kincs, amit az ı tudtával vagy részvételével rejtettek el. Ez igaz
is volt, mindamellett nem menti fel ıket az alól, hogy megszegték írásban is adott
ígéretüket.
Állítólag az ezredesnek már elege volt az újabb, több napig tartó kihallgatásokból és
pincebörtönökbıl. Végsı soron ismét egyezséget kötött, ezúttal az amerikai
titkosszolgálattal. A CIC embereit aztán elvezette barátai, a Blücher-fivérek házához.
Erre 1945. augusztus 1-én került sor és az ügy nagy hullámokat vetett Garmisch-
Partenkirchenben. Sok német meggyőlölte az ezredest, aki lám, kiadta még a jó
barátait is!
A fivérek nem tagadhattak, hiszen Pfeiffer már mindent elmondott, mi több, egy
térképet is készített arról, hová rejtették a kincseket. Ma már azt is tudjuk, hogy az
odaérkezett amerikai titkosszolgálati tisztek között is akadt olyan, aki szívesen rátette
volna kezét az egész pénzre. Például egy Neumann (Newman) nevő, német zsidó
származású amerikai tiszt, aki fennen hangoztatta, hogy a németektıl elvett pénzekbıl
kéne segíteni a hamarosan létrehozandó Izrael államot - de minden jel szerint a saját
zsebére dolgozott...
Még azon az éjszakán elmentek a Bremme-birtokra is, hiszen oda is juttattak a
kincsbıl. Ott egy istálló alatt ásták el a zsákok egy részét. Végsı soron mai értékben
vagy 20 millió (!) dollárnyi valuta került elı. Errıl még emlék-fényképet is készítettek
a résztvevık, amelyen több amerikai látható jókora dollárhalom elıtt. A harmadik
amerikai hadsereg hivatalosán vissza is igazolta a pénz átvételét, de...
Ez sem jutott el soha, sehová!
Igen, a Bremme-gazdaság istállója alól kiásott, akkori értéken 400 ezer dollárnak is
lába kelt. Vajon Neumann „lovasította meg" valamilyen izraeli szöveggel, vagy
minden ideológia nélkül? Sokkal valószínőbb, hogy elég sokan megosztoztak rajta.
Ezért a pénzért akkor élete végéig dızsölhetett egy ember, elosztva mondjuk 4-6
részre is tekintélyes summát tett ki. Ebbıl otthon többen is megalapozhatták az egész
életüket, ha visszatértek a frontról.
Nem árulunk zsákbamacskát. A következı napokban feltúrták a Blücher-ház
veteményeskertjét és a már említett paradicsomok alatt, és másutt szintén nem kevés
pénzt ástak ki.
Ez sem került Frankfurtba!
Arról nem is szólva, hogy eleve nem mindet ásták ki, mert a Blücher fivérek a kincsek
egy részét simán eltagadták elılük. Tehát annak egy nem kis része ott maradt a föld
alatt a konyhakertben, késıbb persze kiásták és „kezdtek vele valamit"... Itt is
keringett az a bizonyos Neumann, a pénz egy része az ı kezében volt órákon át,
mielıtt megjöttek a katonai csendırök és elvitték a ... maradékot.
Igaz, nem adták fel az amerikaiak, a következı napokban még többször visszajöttek
és ástak a kertben, találtak is kisebb zsákokat és csomagokat. Néhányszor fenyegetıen
felbukkant Neumann és megfenyegette a Blücher-fivéreket: az összeg még mindig
nem egyezik, a banki leltárakban sokkal többrıl van szó... Ilyenkor azzal tömték be a
száját, hogy mutattak neki egy-egy újabb ágyást, ahol kiáshatott megint egy-két kisebb
zsákot. Vígjátékba illı jelenetek játszódtak le, ugyanis a fivérek már elfelejtették,
hová is ástak el és mennyit, Így néha hosszan ásogattak a kertben a titkosszolgálati
tisztek és Neumann figyelı tekintete elıtt, de nem mindig találtak újabb kincsre.
Végül már a nagy befıttesüvegekbe rejtett dollárkötegek is elıkerültek a föld alól.
Neumann százados ennek egy részét mindenképpen maga tette el. Hiszen gyakorta
volt egyedül a pénzzel, amit a megfélemlített és lényegében börtönnel zsarolt Blücher-
fivérek és Bremme, valamint végül is Pfeiffer ezredes adtak át neki.
A dolog odáig fajult, hogy a háború után évekkel és évtizedekkel sokan kételkedni
kezdtek még Neumann létezésében is! Úgy tőnt nekik, a német exkatonatisztek csak
kitaláltak egy diabolikus és meglehetısen rejtélyes figurát, akire rákenhetik a saját
sikkasztásaikat, rablásaikat. Mint DuBois hadnagynak, úgy késıbb Neumannak is
nyoma veszett. Mindez most már - eddigi értesüléseink alapján - arra enged
következtetni, hogy Neumann is megszedte magát és hamarosan befejezte pályafutását
a hadseregben. 1945 végéig követhetı ennek a nagyszabású tolvajnak a tevékenysége
(továbbra is a katonai felderítésnél szolgált, de sorban indultak ellene a fegyelmik, ez
talán kényelmes ürügy volt számára, hogy távozzon).
Nyugodtan bevallhatjuk most már, hogy a Blücher-fivérek és barátaik sem adtak oda
minden pénzt az amerikaiaknak. Sem a hatóságoknak, sem a szemtelenül követelıdzı
Neumannak. Errıl akkoriban - 1946 tavaszától kezdve különösen - sokat pletykáltak
az emberek Garmisch-Partenkirchenben. Hiszen látták, amit láttak. És beszélték, amit
suttogva hallottak másoktól. Hogy egy nagyobb esı után a Blücher-ház csatornájából
dollárkötegek csúsztak le, hogy miközben a háború utáni idıkben a német lakosság
nélkülözött és nyomorgott -valóban így volt - a Blücherek egészen fényőzı módon
éltek. " Mindenesetre Hubert von Blücher még harminchét évvel késıbb, már idıs
üzletemberként is tagadta a vádat, amelyrıl természetesen nem hallott. Hogy 1946
telén az amerikai hatóságoknak is fülükbe jutott a pletyka, bizonyítja: a fivéreket
titkosszolgálati módszerekkel figyelték akkoriban. Az volt a szerencséjük, hogy nem a
szovjet megszállási övezetben történt mindez. Mert az oroszok az egész családot,
beleértve idıs anyjukat, a cselédeket és minden barátjukat Szibériába hurcoltak volna
és onnan egyikük sem tér vissza élve - soha.
A hatóságok gyanakvása csak 1950-ben aludt ki, de ezalatt a fivérek már remek
üzleteket kötöttek, elindították karrierjüket és senki sem állíthatta meg ıket. Majdnem
fél századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a washingtoni irattárakban ezek az akták is
kutathatók legyenek. Ezekbıl viszont mintha az derülne ki, hogy az eltőnt több mint
400 ezer (akkori) dollár ügyében nem is annyira a rejtélyes Neumann százados vagy a
Blücher-fivérek, hanem más a sáros.
Tény az is, hogy Patton tábornok parancsára - aki maga is bevallotta, hogy ettıl tart -
nyomozni kellett a németek között, nehogy valaha is felmerüljön a vád: az aranyat és
egyéb kincseket a harmadik hadsereg tisztjei, vezetıi, sıt netán... maga Patton vágta
zsebre! Ezért aztán bevetették az összes létezı katonai titkosszolgálatot, kémeket,
elhárítókat, a jogi osztályt, a bőnügyi osztályt, az FBI-t stb., stb. Még a katonai
csendırség (MP) is tudott az ügyrıl.
Talán mondani sem kell, hogy a tolvajoknak kedvezett minden. Egyrészt az, hogy az
elfoglalt országot négy megszálló hatalom vette birtokba és ezáltal az négy katonai
övezetre oszlott. A nyugatiak természetesnek tartották, hogy az ı övezeteik között
normális forgalom zajlik - az oroszok meg azt tartották természetesnek (már ötszáz
éve...) hogy ami az „övék", azt rögtön szögesdróttal kell elkeríteni másoktól és az „ı
németjeik" persze nem hagyhatták el többé a keleti szektort. A nyugati szövetségesek
és az oroszok között azonnal ki is törtek az egyenetlenkedések és azok aztán
évtizedeken át tartottak.
Ráadásul az amerikai övezetben is felemás állapotok uralkodtak, eleinte senki sem
tudta biztosan, mi a hatásköre, az meddig terjed és mit foglal magában? Rengeteg új
intézmény alakult. Katonai kormányzók különféle intézményeket alapítottak és azokat
felruházták ilyen-olyan jogokkal. A németeknek sokat kellett kilincselniük, míg
megtalálták a megfelelı engedélyezıket. Természetesen - ahogyan az a világ minden
hadseregében szokás - megnıtt a korrupció. Pénzért mindent el tudtak intézni a
németek, és ez fordítva is igaz volt: különféle elınyökért, élelmiszerekért, édességért
a németek is hajlandók voltak bármire.
Mindezt azért említettük meg, mert ezek után elképzelhetı, hogy a nyomozó szervek
sem tudták, hol van tevékenységük határa. Hol egymással ütköztek, hol meg a
törvénnyel, hiszen azért az ı hatalmuk sem volt feltétlen a német civil lakossággal
szemben. Ráadásul felsı szinten gyakorta nem koordinálták a lépéseket, ebbıl hol
mulatságos, de inkább tragikus tévedések alakultak ki és mindenki kellemetlen
helyzetbe került.
Nos, képzeljük el, ilyen hónapok, sıt évek következtek 1945 nyara után, és ilyen
körülmények között kellett kideríteni, mi lett a nácik aranykincsével!
Ráadásul a kémszervezetek tele voltak németül tudó amerikaiakkal - ez természetes,
erre a nyelvismeretre szükség volt. De sajnos meg kell mondani, hogy ezek a
személyek nagy többségükben osztrák és német zsidók voltak, akik Hitler elıl
menekültek az óceánon túlra és a háború végén értesültek arról, mit tettek
hittársaikkal a nácik Auschwitzban és másutt. Érthetı győlölettel viseltettek hát
minden német iránt és ott ártottak nekik, ahol csak lehetett. Így ezek az emberi
indulatok nagyon gyakran egészen más irányba vitték a nyomozásokat (nem csak az
aranyügyben, sıt nem is ott elsısorban), mint ami az igazság felé mutatott volna.
Ráadásul mint az a seregben szokás, idınként minden ok nélkül leváltottak
embereket, áthelyezték ıket máshová, a helyükbe lépıknek pedig kezdetben fogalmuk
sem volt az aktuális ügyekrıl. Mire azok is megtanulták a dörgést, ismét áthelyezték
ıket... így nem csoda, hogy az aranyügyben is kevés eredményt tudtak felmutatni.
Egyszóval valóban minden a német és amerikai tolvajok javát szolgálta. Ilyen
körülmények között csak nagyon kezdı aranytolvaj bukhatott le, az is inkább csak a
saját ostobaságából, semmint a nyomozók munkájának eredményeképpen. Már csak
azért is, mert rémisztı történeteket lehetne mesélni ezekrıl a nyomozókról és
képességeikrıl - vagy inkább azok hiányáról.
Hatalmas intézmények szálltak be az ügybe, mint fentebb soroltuk is ıket - de az
eredmény ehhez képest jelentéktelen volt. A tolvajok, és tılük függetlenül a háborús
és háború utáni események zajlása szinte tökéletesen eltüntette a nyomokat. Ahogy
mondani szokták, sok bába között elveszett a gyerek. A legnagyobb akadályt itt is az
információk hiánya jelentette.
Hiszen továbbra sem tudták, hogy mi veszett el! Hiába volt meg a Reichsbanknak az
elfoglalt Berlinben megszerzett leltára. Hiába mesélte el Funk és a többi, bajor és
osztrák földön elfogott bankvezetı, mi volt egyik-másik szállítmányban - ha az
elrablott kincsek egy tekintélyes része nem szerepelt ezeken a listákon! Mert például a
náci külügyminisztérium vagy az SS hatalmas kincsei is ezekre a rejtekhelyekre
kerültek, olykor együtt a bank vagyonával - de „papír" nem volt róluk. Ki is készített
volna dokumentációt vagy leltárt akkor, amikor rohanvást kellett menekülni a
közeledı ázsiai hordák elıl, miközben a „nyugati civilizált demokráciák" éppen
szınyegbombázták a német városokat? Ráadásul már csak azért sem lett volna jó
írásba adni, hogy ezek a vagyonok melyik intézmény tulajdonát képezik - mert ha
késıbb kiderül, hogy honnan lopkodták, rabolták össze mindazt...?
Szóval a nyomozó hatóságok olykor teljesen légüres térben mozogtak, ha pedig
találtak valami nyomot, az gyakran megszakadt. 1945 után egy olyan országban kellett
mozogniok, ahol a tizenhat és ötvenöt év közötti férfi lakosság tekintélyes hányada
elesett. Más része nyugati hadifogolytáborokban ült - igaz, ott maximum néhány
hónapig tartózkodtak. Sok százezer katona pedig akkor már szovjet fogságba került és
minimum 1955-ig, vagy tovább „élvezte az oroszok vendégszeretetét", vagyis sokan
közülük örökre ott maradtak. Fizikai kényszermunkával, kínzással, éheztetéssel és az
orvosi ápolás hiányával álltak rajtuk bosszút Hitler miatt.
Vagyis a nyomozók soha nem tudhatták, hol van az, akit keresnek? Még ha 1945
nyarán az illetıt sokan látták is mondjuk München környékén - attól az már régen
Dél-Amerikába menekülhetett hamis papírokkal, különösen ha SS-katona vagy tiszt
volt azelıtt. A Vatikán vagy hetvenezer embert mentett ki ily módon Európából, és
gondosan elsöpörte nyomaikat. De késıbb is áttévedhettek a szovjet megszállási
övezetbe, és többé nem kerültek vissza. Vagy bujkáltak - volt, aki az ıt körözı
amerikai hatóságok orra elıtt más néven és iratokkal öt-tíz évig is jól elvolt és
legálisan élt!
Többeket a feltételezett tettesek közül ugyan letartóztattak, de nem ezen ügy miatt,
hanem - mint Rauch ezredes is - magas rangú nácik, SS-fıemberek voltak és mint
ilyeneket szinte automatikusan börtönbe kellett vetni, amint horogra akadnak. Utána
meg az történt, hogy az egyik intézmény nem tudta, az általa keresett személy a másik
fogságában van és hosszú hónapokon át kerestette az illetıt... Máshol ez kabaréba
illenék, itt viszont ez is a tolvajok malmára hajtotta a vizet.
Már ahhoz is vagy fél év kellett, mire a nyomozók belátták: Mittenwaldba
valószínőleg kétféle arany érkezett. Az egyik szállítmány aranyrudakat, a másik
zsákos aranypénzeket tartalmazott. Bizony, csak ennyi volt az eredmény! De azt is
megtudták - ha ugyan nem csak. szóbeszéd volt - hogy állítólag az egyik amerikai
titkosszolgálat, az OSS két embere ment el egy két és fél tonnás teherautóra rakott
aranyrudakkal, mutattak is valami parancsot, de az nyilván hamis volt - aminthogy az
ügynökök sem voltak valódiak. Soha többé senki sem látta ıket*..
Ráadásul a nyomozókra - némi jutalom vagy egyéb kiváltságok reményében -
valósággal tapadtak a hamis informátorok. Mindegyik jólértesültségét - fitogtatta, több
hamis térképet is eladtak nekik jó pénzért, amelyek az állítólagos rejtekhelyek pontos
megtalálási helyeit ábrázolták. Egy helyen csak szerény családi étkészletet találtak
elásva - valaki kileste a háború vége felé az „akciót", és ezt a „rejtekhelyet" adta el a
naiv amerikaiaknak mint a Reichsbank egyik földalatti kincsestárát!
Közben persze a pletykák is terjedtek. A már említett Neumann-félé eseten túlmenıen
- vagyis hogy a Reichsbank ellopott kincseibıl hamarosan Izrael állam részesül - még
egyéb hírek is szállongtak. Mindegyiknek az volt a végkicsengése, hogy maguk az
amerikaiak lopták el a több tonna aranyat és vagy az olasz maffiának adták el, vagy
Svájcba csempészték át, vagy hazavitték az USA-ba. Persze azt is hitték sokan, hogy
az aranyat a náci földalatti mozgalmak egyike, az ODESSA vagy a Spinne („Pók")
mentette ki, feltehetıen Latin-Amerikába.
Megnehezítette a nyomozást, hogy mivel nem tudták eldönteni, kinek is a
kompetenciája úgy igazán a nyomozás - hát az ügyiratok, akták nemegyszer
hónapokig feküdtek valamelyik hivatal páncélszekrényében és akkor senki sem
foglalkozott velük. Az élet azonban ment tovább, akik rátették kezüket az aranyra,
már régen elrendezték a zsákmány sorsát. Ha meg a nyomozók dolgoztak, nemegyszer
egymás sarkát taposták; a G-2-esek (katonai felderítés) a gazdasági nyomozókkal
ütköztek, az FBI a katonai nyomozó hivatallal, és így tovább. A végén már nem csak
Németországban, hanem Londonban is nyomoztak (Scotland Yard), mert úgy vélték,
az ügy bonyolult gazdasági szálai oda is elvezettek.
Közben az amerikai hadseregtıl - mivel véget ért a háború - több millió katona szerelt
le, ezek hazamentek és a legtöbbjükrıl nem tudtak többé semmit, otthoni címüket
senki sem ismerte. Tehát sem az ügyekben érintett amerikaiakat, sem a hiányzó
németeket nem lehetett kihallgatni. Nem csoda hát, ha sokszor elment a kedvük a
nyomozóknak az egész ügytıl.
. Volt itt még egy aspektus, amirıl vagy nagyon kevés szó esik, vagy egyáltalán nem
is említik a náci arannyal foglalkozó munkákban. A szovjet kormány is szagot kapott,
a maguk területén elfogott németek olykor információkat adtak nekik, ezzel remélvén
visszanyerni szabadságukat (e reményeik természetesen nem teljesültek). Így
Garmisch-Partenkirchen környékén, az osztrák-német határon, ahol az amerikai
katonák és az elhárítás még éveken keresztül próbálta elkapni a határokon át
illegálisan távozó nácikat - rutinfeladattá vált az onnan beszivárgó szovjet kémek
elfogása is. Mint a méhek a virágra, úgy jöttek az arany „szagára", hírére. A moszkvai
kormánynak is égetıen szüksége volt az eltőnt hét és fél tonnára, no és arra a többire
is! Merthogy a környékbeliek még évtizedeken át pletykálták, hogy valahol arrafelé,
meg tavakba süllyesztve bizony akad még rengeteg elrejtett arany...
Az oroszok cseh ügynököket is küldtek a negyvenes évek második felében az USA
megszállási övezetébe. Ezek olyannyira elszaporodtak, hogy az amerikai elhárítást
arrafelé eleve egy cseh származású amerikaira bízták, aki sikerrel vette fel a harcot. A
szovjetek különben felforgató ügynököket is küldtek, hogy valamiféle népfelkelést
robbantsanak ki a megszállók ellen, de ez nem járt sikerrel.
A titkosszolgálat egy idıben annyira komolyan vette azért a feladatot, hogy néhány
garmischi lakásban az ott élık tudta nélkül lehallgató-berendezéseket helyezett el,
hátha egymás közti beszélgetéseikben kimondják, mi is történt valójában az ellopott
arannyal? Vagy netán újabb, még fel nem fedezett rejtekhelyekre bukkannak a
módszer révén?
Annyit megtudtak az amerikaiak, hogy az emberek valamiféle „Göring aranyáról" is
beszélnek. Vagyis egy addig nem hallott kincs-fajta is elıkerült? Vagy csak
összetévesztették Ribbentrop (ellopott) kincsével? Erre sem derült fény.
Viszont felmerült a gyanú, hogy az ottani nyomozók egy része többet tudott, mint
amennyit elmondott, és hogy ezek az amerikai ügynökök nemcsak ismerték a német
civileket - az ügy gyanúsítottjait - de valamiféle kapcsolatban is álltak velük. Csak
lefizették ıket, hogy „hanyagolják" a nyomozást, vagy netán maguk is részt vettek a
kincsek elrejtésében, elsikkasztásában?
Valahol persze - ha kellı távolságból nézzük az ügyet, és mi, akik 2000 után olvasunk
róla, már idıben és térben elég messze vagyunk mindettıl - mulatságos, hogy végsı
soron senki nem tudott meg semmit. Sem a pletykaéhes német polgárok, sem az
amerikai katonai vagy egyéb hatóságok sem szereztek soha bizonyságot arról, mi is
történt a hét és fél tonna arannyal, és hová tőnt a valuták egy tekintélyes, mai értékben
szintén százmilliós része?
Van olyan vélekedés is, hogy voltaképpen semminek sem kelt lába, Neumann is
becsületesen leadta a 400 ezer dollárt és mások is mindent elvittek Münchenbe. Csak
ott tőntek el a kincsek.
Merthogy az itt emlegetett összegek, aranyak, pénzek, drágakövek soha nem kerültek
el Frankfurtba az Idegen Valuták Depozitóriumába. A Németországban zsákmányolt
amerikai dollárokat soha nem jegyezték be a new yorki illetékes pénzügyi irodában,
merthogy oda sem jutottak el. Szinte minden, amit hivatalos úton és megfelelı
nyugták ellenében Münchenbe juttattak el, az onnan nem ment tovább Frankfurtba.
Mindig mindenki - a hivatalos iratokban is - csak a Merkersben zsákmányolt, valóban
hatalmas kincsrıl beszélt és írt. Ráadásul kiderült, hogy valahol még léteznek olyan
kincsek is, amelyeket nem vittek Bajorországba, hanem azok valahol útközben
elakadtak Németország különbözı részein, miután a légitámadások vagy a frontok
közelsége miatt a szállítmányok már nem haladhattak tovább. Ezekrıl sem voltak
biztos hírek. Nyilván akadt olyan kincs, amire az oroszok tették rá a kezüket, és volt,
aminek a nyugati szektorokban kelt lába anélkül, hogy a megszálló katonai vezetés
valaha is tudomást szerzett volna
róluk. Egyforma az esély, hogy azt náci érzelmő németek, vagy éppenséggel amerikai,
brit vagy francia katonák tették zsebre.
Az sem volt rossz trükk a tolvajok részérıl, hogy elhintették: nem is volt annyi kincs
bajor földön! Azt kezdték rebesgetni, és végül ez amerikai hivatalos iratokba is
bekerült - hogy néhány eltőnt aranyrudat és más értéket azért keresnek hiába, mert
azok végsı soron Berlinben maradtak és ott köztudottan az oroszok kezébe kerültek.
Annyira szemtelenek lehettek egyesek, hogy még 1948-ban is ezt írták olyan
aranyrudakról, amelyeket pedig 1945 nyarán Mittenwaldból szállítottak Münchenbe
és errıl papírok is voltak, amelyeken még az aranyrudak pontos súlyát és a beléjük
ütött nyilvántartási számokat is feltüntették!
Vannak szerzık, akik vastag könyveket írtak a náci aranyak sorsáról és azokban
hosszan, részletesen taglalták, kik, mikor mennyit nyomoztak és milyen eredményre
jutottak e papírmunka során. De akárhogy csőrjük-csavarjuk is a dolgot, egy dolog
biztos: ami elveszett, az többé nem került elı.

Ködbe veszı nyomok

Ha ellenırizzük - mert ma már ezek nyilvánosak - a hadsereg németországi

tevékenységérıl fennmaradt dokumentumokat (ezek száz és száz tonna számra
győltek fel az illetékes archívumokban), akkor be kell látnunk: sem az 1945-46-os
idıszakban, sem 1950-ig vagy késıbb nem kerültek elı a kincsek. Nem szerezték
vissza ıket és nem továbbították a hatóságok, a kincstárak a német vagy amerikai, erre
kijelölt bankok páncélszekrényeibe.
Minden furcsa jel Münchenre mutat. Ami oda beérkezett, az csak részben vagy
egyáltalán nem ment tovább Frankfurtba vagy máshová. Mi történt hát vele?
Talán nem lep meg senkit, ha közöljük: a müncheni ideiglenes bank, amely a
begyőjtött kincsek depozitóriuma volt pár éven át, tele volt egykori náci német
tisztviselıkkel és olyan amerikaiakkal, akik ezekkel barátkoztak. Az amerikai
vezetésnek volt csak joga rendelkezni e pénzek és értékek felett. Ezek között pedig
többen is akadtak, akik jó barátságban voltak a Garmisch-Partenkirchenben oly
ismert... Blücher-fivérekkel és azok baráti körével!
Sıt, azok az emberek, akiknek felügyelni kellett volna a bankok, depozitóriumok
közti szállításokat, azok is barátkoztak a nácikkal.
Az sem volt rossz trükk, hogy mint azt 1947 táján egyszer, és 1948-ban még egyszer
megállapították - a müncheni bankban szorgosan ırizgettek lepecsételt és soha fel
nem nyitott német birodalmi jelzéső értékzsákokat. Ezekkel takarózhatott a hivatal
éveken át, mondván, vannak ott értékek, tessék megnézni, de nincsenek felnyitva,
mert kevés az értı szakember, aki felbecsülné a tartalmukat. Sugallták, hogy ezekben
is lehetnek aranyrudak, aranypénzek és nagyon értékes valuták. Végül majdnem
három és fél évet sikerült ezzel nyerniök, mert csak 1948 végén nyitotta ki egy
bizottság a zsákokat. Nos, néhány aranyrúd valóban elıkerült, de a zsákok
többségében csak ott és akkor már teljesen értéktelen valuták voltak: például lengyel
zloty, magyar pengı és orosz rubel... Egyik sem volt már használható, hiszen
mindhárom országban kicserélték a forgalomban lévı pénzeket a háború után. Ezek
mind értéktelen papírhalmazok voltak - mázsaszámra!
Ami értékes pénz pedig mégis akadt a gyanús zsákokban, annak eredete már
kideríthetetlen volt. A bizottság nem utasíthatott, hát csak tanácsolta, hogy az értékes
részeket küldjék tovább Frankfurtba. De ez nem történt meg.
1949 januárjában az amerikai katonai hatóságok egy hadihajón New Yorkba küldtek
minden dollárt, amit szereztek a háborúban (elég késın határozták el magukat, nem?)
Biztosak lehetünk benne, hogy azok a dollárok, amelyeket Pfeiffer ezredes, a Blücher-
fivérek és az ügyben érintett más személyek kezén mentek át nem voltak ott a hajón.
1949-ben megszőnt a megszállás és Németország ismét független állam lett Német
Szövetségi Köztársaság néven (területéhez nem tartozott viszont a szovjet megszállási
övezet, amely hamarosan „Német Demokratikus Köztársaság" néven egy Moszkvától
minden tekintetben függı bábállammá alakult.) Attól kezdve ugyan néhány német
hivatal tett halvány kísérletet arra, hogy megtudja, voltaképpen mi is történt az
amerikaiak által lefoglalt értékekkel, de igazából évtizedeken keresztül sem jártak
sikerrel. Utána meg már minek is kérdezısködtek volna az egykori ellenfélbıl
idıközben erıs szövetségessé változott Amerikától?
A nyomok szépen hőltek. Mini hamarosan látni fogjuk, egyre kevesebb remény volt
arra, hogy bármit is elıkeressenek, kinyomozzanak az ügyben. Arról pedig, hogy azt
vissza is szerezzék és az új német állam javára elkönyveljék, már nem volt esély.
Végsı soron mennyi érték tőnt el?
Elıre bocsátjuk, hogy listánk nem teljes és nem is lehet az. Sok értéknek már 1945
áprilisában nyoma veszett, amikor még volt valamicske a Harmadik Birodalomból
területileg és hatalmilag. Miután Berlinbıl legalább hat irányban elindultak a
teherautó-konvojok és a vasúti szerelvények, attól kezdve egyre homályosabb a kép
egészen a háború végéig. Nem is szólva arról, mi történt a sikeresen elrejtett
kincsekkel, mielıtt megtalálták ıket az amerikaiak, és utána is...
Elıször is lássuk, mi maradt Berlinben, ami az oroszok kezébe került? Csaknem 100
(egyesek szerint pontosan 90) aranyrúd és 4,6 millió aranypénz. Ez manapság harminc
millió dollárt érhet.
Említettük azokat az értékpapírokat, amelyekre a szovjet katonai kémszolgálat, a
GRU tette rá a kezét. Ezek ma csaknem négy milliárd (!) dollárt érnének.
Aztán volt csaknem százezer svájci frank, amit az RSHA, a Birodalmi Biztonsági
Fıhivatal vitt el a Reichsbank egyik fiókjából, felsıbb parancsra hivatkozva. Aztán
eltőnt egy egész teherautó valuta, ami már az amerikaiak kezében volt és akkor is 8
milliót ért, ma legalább 75 millió dollárt érne - ha elıkerülne. De nem került elı.
Aztán eltőnt az általunk e könyvben is annyit emlegetett egy tonnánál is több arany,
11 ládában, ezek ma 17-18 milliót érnének. Nem is szólva a szintén sokat emlegetett
és még sokkal többet érı 25 ládáról, amelyek az emlékezetes 100 aranyrudat
tartalmazták. Aminthogy lába kelt a Ribbentrop-féle külügyi hat és fél tonna
aranyrúdnak is.
Aminthogy soha nem került elı az a 17 zsák valuta sem, amit Pfeiffer ezredes és
Rauch szedtek ki és vittek el a Blücher-házba. Igaz, ennek egy része megkerült, de
utána Münchenben megint lába kélt...
A listát még folytatni lehetne. A kisebb - 5-10 ezer (akkori) dollár értékő -
tolvajlásokat most figyelmen kívül hagyjuk, csak annyit jegyzünk meg, hogy mai
értékben mindaz, amit így vagy úgy, ekkor vagy akkor egyesek az amerikai oldalon
elloptak a német birodalmi bank készleteibıl, az most közel négy milliárd dollárt
érne!
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez volt a legnagyobb rablás az emberiség
történetében. Persze, csak akkor, ha nem vesszük figyelembe, hogy még többet
raboltak maguk a nácik szerte Európában 1933 és 1945 között. (Azért nem 1939-tıl, a
háború kitörésétıl számítjuk a rablás kezdetét, mert a nácik már röviddel hatalomra
kerülésük után hozzáfogtak e sajátos „győjtögetéshez. Otthon, a saját országukban,
saját polgártársaikat fosztották ki. A zsidóktól elragadott vagyonokkal kezdıdött ez a
rabló hadjárat és folytatódott aztán más földek lerohanásával és kifosztásával, majd ért
véget a koncentrációs táborokban kivégzettek aranyfogainak kitördelésével...)
Lássuk most röviden, mi történt azokkal az emberekkel, akik annakidején ott forogtak
a nagy pénzek körül?
Bremme, akinek istállója alá ásták el az elrabolt 17 zsák valuta egy részét, nem került
börtönbe. Pedig a valuta rejtegetéséért minimum kaphatott volna pár évet, annál is
inkább, mert 1945 májusától a rendelkezések értelmében német állampolgárok nem
birtokolhattak idegen valutákat... Egyik közeli barátjával, aki szintén benne volt az
ügyekben, hisz ült is ezek miatt, majd késıbb a müncheni amerikai pénzügyi
emberekkel, tisztekkel barátkozott - fogták magukat és Argentínába emigráltak.
Nehéz elképzelni, hogy ott mindent elölrıl kezdtek és teszem azt cipıpucolásból
éltek. Nyilván volt elıre kimentett, vagy magukkal vitt vagyonuk. Nem is kicsi.
Rauch volt berlini rendırezredes és SS-tiszt végsı soron csak horogra került. Nem a
pénzek, hanem a múltja miatt csaptak le rá 1945 vége felé. Az amerikai katonai
kémszolgálat, a CIC különleges ügynökei kapták ıt el. De mivel nem az eltőnt pénzek
ügyében fogták le, hát arról kihallgatói nem is kérdezték... Így aztán körülbelül egy
évvel késıbb szabadlábra is helyezték. Sok nácinak sikerült megszöknie a
fogolytáborokból, még abból is, amit Dachauban rendeztek be a náciknak. Az
amerikai ırszemélyzet ugyanis meglehetısen hanyagul látta el feladatát. Rauch nem
szökött meg, hanem elengedték. Még több mint két évig élt Németországban, de
semmilyen munkát nem vállalt.
Akkor hát mibıl élt?
Jó a kérdés, a választ csak sejthetjük. A tanúk késıbbi visszaemlékezései szerint
egyáltalán nem keltette szegény ember benyomását. Aztán 1948 táján, amikor már
elérkezettnek látta az idıt és nyilván valakik segítettek is elıkészíteni számára az
idegen terepet - ı is Argentínába menekült! Hogy valami nem volt tiszta az ügyben,
azt bizonyítja, hogy oly sok náci fıemberhez hasonlóan ıt is illegálisan, római,
feltehetıen vatikáni közremőködéssel mentették ki Németországból. Tudjuk az utána
folytatott privát nyomozásból, hogy 1948 februárjában már munkát is vállalt egy
Buenos Aires-közeli vállalkozásnál. Az állampolgárságra sem kellett sokáig várnia.
Egyrészt segítettek ebben a már ott lévı náci barátok, másrészt mivel „José Federico
Rauch" mintegy 150 ezer dollárnak (!) megfelelı tıkével szállt be az üzletbe,
mondhatni tárt karokkal fogadták az argentin iparban. Ismert üzletember, iparbáró lett
belıle hamarosan.
Pfeiffer ezredes 1948 végéig maradt Ausztriában, ahová az ismertetett események
után költözött. Ott a francia seregnek dolgozott, ott is hegyivadász zászlóaljakat
képezett ki. Mígnem egyszer - szintén eddig tartott az elıkészítés? - három és fél
évvel az események után fogta magát és... ı is kivándorolt Argentínába!
Vajon miért?
Hiszen Franz Pfeiffer ezredes nem volt náci. Éppen ellenkezıleg, nem értett egyet az
ordas eszmékkel és azzal sem, hogy a hadsereget behálózzák a náci ideológiát valló
szervezetek. Kényszerbıl persze - hisz a háború alatt semmit sem tehetett - elviselte
ezeket a körülményeket. Az ember azt várná el egy ilyen férfitól, hogy ha már több
sebesülés árán élve megúszta a háborút és egy náci-mentes idıszak köszöntött
hazájára, akkor itt marad. Arról nem is szólva, hogy Ausztriában élt, ahol a
nácizmusnak azért sohasem volt akkora hagyománya és visszhangja, mint
Németországban. Vagy éppen és különösen bajor földön, ahol addig élt az ezredes a
családjával együtt.
Kiderült, hogy az addig feddhetetlennek hitt férfi életében sem minden volt rendben.
Kezdve azon, hogy két különbözı rendırség: a német és az osztrák más és más
születési dátumot adott meg róla. Az egyik szerint 1907 májusában Bécsben, a másik
szerint 1907 októberében Münchenben született! Nem, nem két Pfeifferrıl volt szó,
hiszen a további életút egyezett egészen 1948-ig. A mittenwaldi hegyivadász-
laktanyának csak egy parancsnoka volt, nem kettı... És vajon miért kapta meg az
argentin vízumot a... svájci argentin konzultól...? Miért nem kérvényezte azt
otthonában, Ausztriában?
Tény ugyanakkor, hogy egész idı alatt nem hitték róla, hogy meggazdagodott volna a
háború után. Szerényen éltek feleségével. Igaz, amikor Argentínába indultak, akkor
Cannesból egy luxusgızösön utaztak Buenos Airesbe. Mindenki tudta akkoriban,
hogy aki német nyelvterületrıl érkezik Argentínába, az nem turista és nem fog a
nevezetességek megtekintése után" hazamenni. Így is lett. A jövevény Francisco G.
Pfeiffer néven argentin állampolgárságért folyamodott: és milyen érdekes - éppen ott
telepedett le, ahol Rauch lakott, mi több, ugyanannál a cégnél vállalt munkát! Az
argentin rendırség jelentése szerint ı sem jöhetett üres kézzel, mivel körülbelül 100
ezer dollárnak megfelelı argentin valutával növelte a cég tıkéjét... Ez egyben azt is
jelenti, hogy ı is társtulajdonossá lett.
És még van itt valami érdekes... Pfeiffer ezredes az argentin okiratok kiállításánál öt
évvel fiatalabbnak mondta magát! Talán valamiféle nyomokat akart eltörölni maga
után? Ez mániája lehetett, hiszen mint említettük, más és más dátumokat tudtak róla
Európában is. Vagy arra számított, sok a Pfeiffer nevő személy a németek között, így
talán késıbb sem fognak rátalálni?
Ha így van, vajon mit akart elrejteni? És ki elıl? Nem kétséges ezek után, hogy
legalább 100 ezer dollárnyi valutát tett el abból a Reichsbank-készletbıl, amit
éjszakánként Rauch-hal és a Blücher-fiúkkal ástak ki és szortíroztak oly szorgosan
1945 kora nyarán. Lassan kezd kialakulni a kép. Akik igazán benne voltak a
dologban, azok vagy mind tehetısen éltek késıbb otthon, vagy vagyonukat külföldre
mentették - önmagukkal együtt, természetesen.
Az akkori 100 ezer dollár ma közel egy milliót érne, vagyis az ezredes gyakorlatilag
milliomosként jött ki az ügybıl.
Harmincöt évvel késıbb az ügyben nyomozó újságírók megtalálták a már idıs férfit
Argentínában és kikérdezték az ügy felıl. Felháborodottan állította, hogy soha
életében nem volt ennyi pénze, nem is szállt be az üzletbe. Persze érdekes módon azt
is állította, hogy semmi köze sem volt a Rauch-céghez, mi több, soha nem járt
Svájcban sem...! Vagyis akkor hogyan kapott Bernben argentin vízumot, amiért
személyesen kellett jelentkezni? És honnan van az a mai gyára, amibıl még az 1980-
as években is jól megélt?
Rauchot 77 évesen „kapták el" az újságírók, de egyetlen szót sem tudtak belıle
kihúzni. Inkább az érdekelte, ki vezette ıket az ı nyomára? És ki állhat az ügy
mögött, amibe lám, most ıt is be akarják húzni? Állította, hogy soha semmi köze sem
volt az itt tárgyalt eseményekhez, ami nyilván nem igaz.
Talán kezd unalmas lenni a dolog - de ki kell jelentenünk, hogy az akkori garmisch-
partenkircheni csoport másik tagja, Hubert von Blücher is elutazott. Kitalálják-e,
hová...? Hát persze. Természetesen Argentínába! Nem érdektelen megjegyezni, hogy
erre is 1948 ıszén került sor. Mintha az ügyeskedık, a tolvajok elızıleg olyan
megállapodást kötöttek volna, hogy 1948 során mindnyájan Buenos Airesben
találkoznak és odahozzák az „átmentett" pénzt. Azt sem zárhatjuk ki, hogy nemcsak
100-150 ezer dollárt csíptek le a Reichsbank kincsébıl, hanem többet. Talán kétszer
annyit, és csak a fele jutott nekik privát használatra. A másik felét le kellett adniok
még vagy Európában a nácikat kimentı szervezetek egyikének, vagy Argentínában
volt valamilyen pénzalap, amit a szökött nácik kezeltek. Tudjuk, hogy voltak ilyenek,
bár létüket bizonyítani sohasem sikerült. De nyilván azért is szükség volt
nagymennyiségő közös pénzre Argentínában, mert nem minden náci tudott pénzzel
együtt menekülni. Az ı egzisztenciájukat kellett megalapozni a tengerentúli országban
- éppen az efféle, így átmentett pénzekbıl. De ez csak gyanú.
Hubert von Blücher svéd útlevéllel állított be Buenos Airesbe. Fennmaradtak az
akkori rendırségi akták. Hubertünk, ez a kedves fickó, aki percek alatt bárki
bizalmába tudott férkızni, svédnek adta ki magát és a nevén is változtatott valamit,
most Huberto Blucher-Cirellnak nevezte magát és azt állította, szakmája szerint
fényképész. Németországról és ottani katonai szolgálatáról és bizonyos kém-
intézményekkel fenntartott kapcsolatairól szó sem esett.. -
Nem változott meg a természete és az életmódja sem. Azonnal a legbefolyásosabb
körökben kezdett mozogni, magas ismeretségei lettek. Igaz, eleinte csakugyan
fényképészként dolgozott - már amikor valóban dolgozott. Késıbb az USA-ba
távozott, ahol többek között hollywoodi filmekhez írt forgatókönyveket és egyéb
szövegeket. A hatvanas évek elején rövid idıre visszatért Argentínába, majd onnan
vissza Európába, éppenséggel... Németországba. Nocsak - elfogyott a pénz, vagy
valakiktıl új feladatot kapott? Német földön regényeket írt és ipari cégeknek is
dolgozott.
A másik Blücher-fivér, Lüder nem ment sehová - jó ideig. Évtizedeken át
Németországban maradt, a jelek szerint mindig csillogó testvére árnyékában volt és a
pénzbıl sem jutott neki. Ám elgondolkoztató, hogy végül ı is elhagyta az országot,
Dél-Afrikában vásárolt egy hatalmas farmot... Vajon mibıl, ha a család a háború miatt
elvesztette minden vagyonát (ahogyan ezt a Blücherek mindig hangoztatták)?
Természetesen nem zárható ki, hogy ık is - mint oly sok millió más német - a háború
utáni évek feketepiacán gazdagodtak meg, vagy legalábbis tekintélyes vagyonra tettek
szert. Ebben a kereskedelemben - ha szabad így nevezni - voltak olyan ügyek is,
amelyekre ma senki nem emlékezik szívesen. Például arra, hogy a szerte Európában
szolgáló és haza (még) nem térı lengyel katonák kábítószert és minden egyebet
csempésztek, de német, lengyel, olasz és más származású amerikai katonák és tisztek
is hatalmas összegeket „kaszáltak" az efféle kereskedéssel.
A másik dolog az volt, hogy a koncentrációs táborokból szabadult zsidók és más
foglyok egy része szinte rávetette magát a feketekereskedelemre és sokan közülük így
alapozták meg a maguk és családjuk fényes jövıjét nemcsak a Szövetségi
Köztársaságban, hanem Európában és Amerikában is. Hihetetlen mértékő illegális
kereskedelem folyt azokban az években nemcsak német, de a háborútól nehezen
magához térı más országokban is. Ezt itt csak azért jegyeztük meg, mert valóban
nincs kizárva, hogy az ügyben szereplı egyéb érintett személyek, akik nem
vándoroltak ki külföldre, ilyen módokon is nagy pénzekhez juthattak. Tehát nem
mindenki okvetlenül részesült a nácik aranykincsébıl.
Már csak azért sem szabad elfeledkeznünk a dologról, mert Garmisch környékén a
háború utáni években nem szőntek keringeni a pletykák az aranykincsek sorsát
illetıen.
Az emberek tudni vélték, hogy végsı soron az amerikaiak kezébe csak a kincsek egy
része jutott - nem tudni, a nagyobb vagy a kisebb része? Mindenki „tudta", hogy
egyrészt sokan részesültek abból, ami elıkerült - és még szívesebben mesélték, hogy
valahol a hegyekben több, még érintetlen rejtekhely is található.
Olyannyira erıs volt ez a sajátos nyomás, hogy a katonai felderítés, a CIC még
elemzést is készített 1946-ban. Ebben próbálták megállapítani, hogy ha a lakosságnak
igaza van, akkor mennyi érték lapulhat itt-ott? Végsı soron akkor 100 ezer, mai
értékben több mint 1 millió dollárra becsülték a rejtezı értéket.
Nem hiányoztak azok a vélemények - és ezt a háború utáni években a lassan
feltámadó német sajtó is szívesen hangoztatta - hogy az amerikaiak az elrejtett
kincsnek csak kisebb részét kaparintották meg. Ezzel próbálták kárpótolni magukat a
vereségért. Mi már tudjuk, hogy igenis több mint a háromnegyede Merkersbıl
egyenesen a frankfurti amerikai kincsestárba került. Akadtak sokan, kik a
bennfentesek titokzatoskodó mosolyával suttogták: biztos forrásból szereztek
értesüléseket, hogy X. vagy Y. sok százezer dollárt csempészett át Svájcba, Z. viszont
akkoriban szinte hetente járt át - persze, erre csak és kizárólag az amerikai katonai
hatóságok engedélyével kerülhetett sor. Külföldre akkoriban csak az a német
utazhatott - legálisan! - akit az illetékes szervek már ellenıriztek és megállapították,
hogy múltja tiszta, nem volt náci és nem követett el emberiség elleni bőntetteket.
Persze ha valaki mindenáron pénzt akart Svájcba kiküldeni, mindig talált ilyen
embereket és azok természetesen vállalták is a kockázatmentes utazást.
A CIC persze figyelte Garmisch-Partenkirchen lakosságát. Mindenkirıl tudtak, aki
közvetlenül a háború után hirtelen meggazdagodott és erre nem volt megfelelı
magyarázat. Akik váratlanul szép házat vettek, drága kocsikkal futkostak és szeretıket
tartottak, felkerültek a CIC listájára. Nem egyszer nyomoztak is olyan németek után,
akik tíz-húsz évvel korábban kiadott brit és amerikai pénzekkel fizettek itt-ott.
Kiderült, még olyan amerikai bankjegyek is forgalomba kerültek, amelyet a XIX.
században nyomtak az óceánon túl!
Mivel közvetlenül a háború után és még 1946-ban sem voltak bankok, nem is lehetett
ezeket a pénzeket német márkára cserélni. Viszont ott volt a virágzó feketepiac, hát
ezek a pénzek ott cseréltek gazdát. Ilyen körülmények között azonban az
amerikaiaknak nagyon nehéz volt követniök a nyomokat - sokszor el is vesztették
azokat. Ködbe veszni látszottak.
A rejtekhelyekrıl származó dollár-bankjegyek áramlása nem szőnt meg. Mi több,
annyi volt belılük, hogy ezért a tolvajok könnyedén megvesztegethettek amerikai
tiszteket is! Akik nemegyszer szinte csak vártak erre, és nap mint nap megesett, hogy
amerikai katonai jármővön, amit amerikai tiszt vezetett, vitték át a kivételezett
helyzető németek a kimentett pénzeket Svájcba, hogy ott helyezzék el a bankokban
nyitott folyószámláikon. Megdöbbennénk, ha tudnánk, hogy hány háború utáni nagy
vagyon eredete származtatható onnan.
Nem tudni, hogyan számították ki, de utólag a CIC elemzıi arra a belátásra jutottak:
körülbelül 3 millió dollár került ki Garmisch környékérıl Svájcba. Rengeteg különös
esetet mesélhetnénk, amit fıként a német sajtó írt meg azokban az években és még
késıbb, 1950 és 1960 között is. A hatvanas években az osztrák „tavi események"
miatt ismét felélénkültek e közlések, de akkor már csak rövidített változatban
mesélték el a sztorikat. Tény, hogy nagyon sok pénz hullámzott akkor Felsı-
Bajorországban és még Németország más tájaira is jutott belılük. A pénzszagra - mint
említettük - odagyőltek a szovjet ügynökök is, mert Moszkva imádott a zavarosban
halászni. De az ügyet kibogozandó nemcsak az amerikai, hanem a brit és francia
katonai és polgári titkosszolgálatok emberei is ott lebzseltek - éveken át!
Kiderült az is, hogy miután az amerikaiak elvitték a kincseket a Blücher-házból, pár
nappal késıbb egy tiszt - a leírás szerint alighanem Neumann százados - azt követelte,
hogy adják vissza azt a nyugtát, amit az elvitt pénzösszegekrıl (dollárkötegek a
paradicsomágyásból és a befıttesüvegekbıl...) adtak elızıleg. Azt hazudtak, hogy a
szövegben hiba van, majd kijavítják vagy írnak másikat. Világos volt, mire megy ki a
játék. Ha megkaparintják a nyugtát, elviszik vagy széttépik és többé semmi nyoma
sem lesz az egész elkobzásnak - mi több, még annak sem, hogy ez a kincs egyáltalán
létezett! Akkor aztán az elkobzó amerikaiak teljesen „tiszták" lesznek, azt csinálnak a
nagy pénzekkel, amit akarnak, a németek pedig szintén hallgatni kényszerülnek.
Illetve nem lesz a kezükben semmilyen bizonyíték.
Szerencsére (?) a Blücher-fivérek okosak voltak és a háború utáni körülmények
ellenére - hiszen például a film mint nyersanyag éppen úgy hiánycikk volt, mint bármi
egyéb - amint kézbe kapták a nyugtát, azonnal lefényképeztették azt és több
példányban sokszorosították. Az amerikaiak állítólag dühösen távoztak.
Akkoriban Garmisch környékén számos azonosíthatatlan halottat találtak. Ezek
mindig férfiak voltak. Aligha németek lehettek, mert a környékbıl senki sem
hiányzott. Vagy mégis...? Hiszen sokan csempésztek, sokan hadifoglyok voltak.
Lehet, valaki hazajött és máris belekerült az eseményekbe, aztán valahol leszámoltak
vele elégedetlen cinkosai vagy a konkurens banda tagjai. A legtöbb alighanem
hontalan kelet-európai vándor volt. Ezek százezerszámra csavarogtak akkor az
országban, mert nem akartak, nem mertek vagy nem tudtak hazamenni, ahol
nemegyszer az új „népi demokratikus" hatóságok börtöne vagy kivégzıosztaga várt
rájuk.
De Garmischban azt is suttogták, hogy az ismeretlen halottak között akadtak olyanok
is, akiknek a megtalált kincsek miatt kellett meghalniuk. Néha nevek is felmerültek, a
CIC és egyéb amerikai katonai hatóságok nyomoztak is - de a nyomok minden esetben
a semmibe vezettek. Késıbb, a negyvenes évek második felében már német rendırség
is alakult, ezen a környéken vissza-visszatérı feladata volt a „Reichsbank-pénzek" és
„Reichsbank-aranyak" utáni kutatás. Persze, ahogyan az lenni szokott, a hatóságok
legtöbbször csak egymást akadályozták a nyomozásban. Ezenfelül versenyeztek is, és
a szerzett információkat eltitkolták a többiek elıl.
Vagy rosszindulatból, versenyszellembıl - vagy mert a szolgálati szabályzat nem írta
elı a kellı fokú együttmőködést a többi féllel.
Mindenesetre egyszercsak néhány Suttogás valósággá változott. Az amerikaiak egész
Nyugat-Európában hajszoltak néhány olyan férfit, akik ugyan maguk nem voltak ott,
amikor 1945 júniusában az egyik rejtekhelyet valakik kiásták (kilétükre nem teljes
mértékben derült fény késıbb sem), de tudtak arról, hol van a kincs most.
Elkaptak közülük kettıt, és azok végül is beszéltek. Az egyik elmondta, hogy egy
gármischi kocsmának a kuglizójában van elrejtve egy csomó arany. Méghozzá úgy,
hogy a kuglipálya végén, ahol a bábuk szoktak állni, egy kisebb kamrányi részt
elfalaztak finoman, gyengén, hogy ne tőnjön fel. Nagyon vékony az a fal, állították az
informátorok. Akik csak szorult helyzetükben vallották be a dolgot. Az egyiknek - bár
ez késıbb semmiképpen sem volt bizonyítható - penthatol-injekciót, vagyis
úgynevezett „igazságszérumot" adtak. Hogy aztán tıle tudták-e meg az igazat az
amerikai titkosszolgálati tisztek, vagy a másiktól, aki állítólag „önként" vallott - nem
tudható. Az injekció ügye kissé hihetetlen és késıbb csak maga az áldozat, vagyis az
informátor mesélte - persze évtizedekkel késıbb és sok ezer kilométerre Európától.
Így vagy úgy, 1947 februárjában állítólag ilyesmire vetemedtek az amerikai tisztek és
a velük együttmőködı CIA-ügynökök. Akik azért voltak ott, mert a megszállási
övezet akkoriban közjogilag is amerikai területnek számított. Ez tette lehetıvé - mint
már volt róla szó - hogy az arany ügyében nyomozzon ott az FBI is, holott normális
körülmények között ez a szervezet csak az Egyesült Államok területén dolgozik. Így
volt ez majdnem a 2000. évig, aztán ez a koncepció is megváltozott.
Amint megtudták, mi a helyzet, ravasz tervet eszeltek ki. Nem mintha az
informátorokat szerették volna védeni, ám erre is gondolniok kellett. Nekik sem volt
mindegy, vajon ezeket az embereket késıbb elteszik-e láb alól a hoppon maradt
cinkosok, vagy sem? Hiszen ha ez történik, újabb hosszan elhúzódó és bonyolult
nyomozásokra kell számítani, ami a kevés emberrel dolgozó hatóságoknak nem
hiányzott. De nyilván szerepet játszott itt az is, hogy az informátoroknak megígérték:
nem esik bántódásuk. Ugyanakkor arra aztán igazán nem volt sem pénzük, sem
emberük, hogy valamiféle komolyabb védelmet biztosítsanak ezeknek az embereknek.
Egyszerő, de szinte zseniális módszert agyaltak ki tehát. Olyan terv született, amely a
kincseskamra felfedezését a „véletlennek" tulajdonítja majd, így a kincs ideiglenes,
akkori gazdái senkit sem okolhatnak a dologért. És azonnal hozzáfogtak á
megvalósításához. Egy este aztán a garmisch-partenkircheni kocsmába beállított
néhány amerikai katonai rendır, élükön egy ırmesterrel. Szabadidısök voltak és
mulatni akartak. Ittak is rendesen, aztán - ahogyan „illik" - belekötöttek a német
civilekbe, néhányat állon vágtak, kettıt kidobtak az utcára. A „szórakozás" csak akkor
vette kezdetét. Az egész botrányt az ırmester provokálta - sejthetıen ı volt az
egyetlen, akit a CIC tisztjei beavattak a dologba.
Néhány ırjáratot mindenesetre a közelbe rendeltek és a garmischi katonai elhárítás is
készenlétben volt azon az estén. (Ezt ugyan az amerikaiak késıbb tagadták, de
ellenırizhetıen így történt.)
Mindenesetre amikor a hangulat a tetıfokára hágott, és már nem volt kivel verekedni,
az amerikai katonai rendırök kuglizni vágytak. Az ırmester maga vette kezébe az
egyik nehéz golyót és úgy tett, mint aki az italtól már nem is tud rendesen célozni, sıt
dobni sem. A nagy erıvel elhajított golyó egyenesen átszakította a hátsó falat és...
eltőnt.
Ez már érdekelni kezdte az amikat, odamentek és benéztek. A német személyzetet
sem avatták be azok, akik odarejtették a kincset, így hát ık is csodálkoztak.
Bevilágítottak a kis helyiségbe, ahol egy halom kis faládát és hat darab dobozt
találtak. Ezek pont akkorák voltak és úgy néztek ki, mint a cipıs dobozok.
Szirénázva jöttek a katonai rendırök, valamint a CIC egyenruhás és civil tisztjei.
Megtalálták, amit majdnem két éve kerestek! Nem csoda, hogy nagy reklámot
csináltak a „véletlennek". Mi több, az ırmestert falból meg is büntették, amiért
civilekkel verekedett és összetörte a kocsma berendezésének egy részét - a hírt
lehozatták a német sajtóban is. Teljes volt tehát a megtévesztés - a lakosság meg volt
gyızıdve, hogy az amerikaiak - bár oly kitartóan keresték - végül a kincs egy részét
csak a véletlennek köszönhetıen lelték meg.
Mert hát ez tényleg az a kincs volt!
A faládákban aranyrudak lapultak! A „cipıs dobozokban" pedig morbid leletre
bukkantak. Présgépben összenyomott, doboz-formára préselt aranyfogak ezrei
lapultak ott hat dobozban. A morbiditást az jelentette, hogy az esetek egy részében
nagyon is látszott a sietség. Ugyanis némelyik aranydarabban még ott volt a fog is,
amit vele együtt törtek ki a koncentrációs táborok éppen kivégzett foglyainak
szájából...
Az aranyrudak mennyiségérıl is egymásnak erısen ellentmondó hírek keltek lábra. A
garmischi lakosság természetesen hatalmas kincsekrıl regélt, amelyek valóságos
„hegyben" álltak a rejtekhelyen. Tudván, hogy csupán kicsiny kamráról volt szó,
amiben a hely nagyobb részét a faládák foglalták el, nem szárnyalhatunk ilyen
magasan. Az a gond, hogy a hatóságok részérıl sem hangzottak el egyértelmő adatok.
Mi több, a kincs útját is szándékosan homályossá tették.
Tudjuk egy olyan katonai személyiség, méghozzá az egyik amerikai titkosszolgálat
vezetıjétıl - akit szintén érdekelt a dolog és úgymond „hivatalból" akart utánajárni
mindennek 1947 márciusában, vagyis pár ' héttel a kincs „csodálatos és véletlen"
megtalálása után - hogy a legfurcsább dolgok történtek vele. Bár része volt a
dolognak, mi több, az egyik kitervelıje az ırmester kocsmai verekedıs akciójának -
alig lelte fel a megszerzett aranyrudak nyomát. Úgy tudta, hogy a kincs teljes
mennyisége a katonai rendırséghez került. De ott csak egyetlen ládikót talált, benne
aranyrudak (kár, hogy nem mondta meg, hány volt egy ládában? Szerinte, a katonai
rendırök szerint és a valóságban mennyit tettek bele a német hatóságok a háború
végén?). Onnan viszont a katonai vezetéshez kellett mennie, amely a civil lakosság
ügyeivel foglalkozott. Ott is volt egy láda... még több intézményhez jutott belıle.
Az elosztott arany körül különös homály uralkodott. Az ügyek közös jellemzıje egy
ijesztı tény volt:
Sehol nem volt dokumentálva, melyik intézmény mennyi értéket szerzett a kincsbıl!
Így aztán nem csoda, ha rögtön felmerült a gyanú: az aranyrudak útja voltaképpen
követhetetlen. Mi van, mi lesz, ha egyszer itt, másszor meg amott vesznek ki valakik
egy-egy rudat és a kicsiny szállítmány anélkül megy tovább? Hisz ha nincs leltár,
utólag már soha senki sem lesz abban a helyzetben, hogy ellenırizze, nem loptak-e el
valamennyit.
Vagy éppenséggel sokat is - tesszük hozzá mi.
A legfurcsább, hogy az egyetlen személy, aki a legtöbbet tudhatta a kincs
mennyiségérıl, egy olyan német személy volt, akit abba senki sem avatott bele.
Vagyis nem más, mint a kocsma tulajdonosa! Aki rendre esküdözött a nyomozóknak,
hogy fogalma sem volt az? egészrıl, nem tudja, hogyan kerültek oda azok az arannyal
teli ládák. Mi több, még esküt is tett erre! Furcsa, hogy ezt elfogadták mint
„bizonyítékot". Sıt, az illetıt szabadon is engedték.
Ami csak azért különös, mert pár héttel késıbb az illetınek nyoma veszett, a kocsmát
pedig jó idıre bezárták. Mivel gyızte meg az a férfi az általában hiszékeny
amerikaiakat? Azzal, hogy ı csak nemrégen vette meg a kocsmát és nem tudta, hogy
ott a fal mögött van egy rejtekhely? Azt beszélték, hogy az amerikaiak letartóztatták
és börtönbe vetették. De éppen az amerikaiak keresték ıt, és nem lelték. Így hát arra
kell gyanakodnunk, hogy két okból tőnhetett el. Az egyik: vagy tudott mindent, a
kincset rábízták és most félt, hogy bosszúból megölik rejtegetı cinkosai. Jobbnak látta
elmenekülni...
De van egy másik lehetıség is. Be volt avatva, sıt a kincs egy részét félretette
magának máshová, még jóval korábban. Most nem várva a további zaklatásokat sem
az egyik, sem a másik oldal részérıl, átment a zöldhatáron és valahol a világ másik
végén próbált szerencsét. Akkoriban sokan mentek el így és évtizedekkel késıbb sem
derült fény a sorsukra.
Akik késıbb utánajártak az ügynek - többek között német újságírók 1960-61-ben -
azok is több különös magyarázattal találkoztak. A kocsma tulajdonosának sorsa éppen
úgy magyarázat nélkül maradt, mint az ott talált aranyrudak mennyisége... A katonai
rendırség azt állította, ık nem tartóztatták le a kocsmárost, viszont a bőnügyet és a
további nyomozást átadták a német rendırségnek. Az viszont írásba adta, hogy ezzel
az üggyel soha nem találkozott és így a kocsmárossal nem is foglalkozott.
Ismétlem, ennél már csak az arany sorsa homályosabb. Az ugyanis még nagyobb
mértékben tőnt el, mint az eddigi meglelt szállítmányok.
Az újságírók utólagos nyomozása nyomorúságos „eredményt" hozott. A polgári
ügyekkel foglalkozó amerikai katonai hatóság azt állította, hogy a kocsmában lelt
kincseket a katonai rendırségre bízta. Ám a Military Police tiltakozott, náluk az
ügynek nincs semmilyen dokumentuma, szerintük igenis az a bizonyos polgári
igazgatóság vette kezébe az ügyet, és persze a kincseket is.
A polgári igazgatóság újfent azt állította, nincs semmilyen papír, ami ezt az állítást
igazolná. Különös, hogy míg jelentéktelen papírokat a hadseregben akár ötven (vagy
több!) éven át gondosan ıriznek, addig az aranyrudak hollétérıl szóló okmányokat, az
átadástátvételt igazoló nyugtákat már néhány évvel késıbb sem találták sehol!
És az aranyat sem.
Végül az amerikai katonai hatóságok azt állították, hogy az aranyrudakat tartalmazó
ládákat és a fogaranyat átadták a... német bőnügyi rendırségnek! Ami azért keltett
némi meglepetést, mert egyrészt ez addig nem volt szokásuk, másrészt nem is lett
volna logikus. 1947 elején még bıven az amerikaiak uralkodtak Németországban és
nem volt semmilyen rendelkezés vagy egyéb ok, ami miatt a náciktól visszaszerzett
kincseket be kellett volna szolgáltatniok a német polgári hatóságnak vagy bármelyik
erıszakszervezetnek.
Még az is elhangzott, hogy konkrétan a bajor rendırség müncheni parancsnokságának
hivatalába, mondhatni fıhadiszállására vitték a szállítmányt. Egy név is elhangzott,
mint aki állítólag aláírta az átvételt. Talán mondanom sem kell, hogy az illetı
felügyelı, akit megneveztek, abban az idıpontban már nem élt. De a legjobb barátja
és kollégája még igen, és az közölte az újságírókkal, hogy ha ilyesmi történt volna,
akkor arról biztosan tudna. Nem mindennap bíznak az ember barátjára tucatnyi
aranyrudat és ezer ember szájából kitépkedett aranyfogat sem...!
Akik hivatalosan nyomoztak és átkutatták a hozzáférhetı aktákat, azok is arra a
belátásra jutottak, hogy ez az arany mintha egyszerően szétfolyt volna a levegıben.
Semmi nyoma nem maradt sem a frankfurti DWO, az Idegen Valuták Depozitóriuma
aktáiban, sem másutt. Egy biztos: Frankfurtba ilyen szállítmány nem érkezett sem
1947 tavaszán, sem késıbb. Nem szerepel a DWO arany-leltárában, sem az ott
dolgozó egyéb hivatalok fennmaradt aktáiban. Nem árt megjegyezni, hogy az utolsó
fellelhetı nyomok Münchenbe vezetnek. Mint az efféle ügyekben már annyiszor. És
ott megszakadnak, vagyis nem tudni, Münchenben kinek a kezébe kerültek a
szállítmányok és onnan hová jutottak tovább?

Ragadós kezek szövetsége

Nehezen hihetı, miféle akciók játszódtak le 1947-ben és késıbb a fenti eltőnt

szállítmánnyal és egyebekkel kapcsolatban. Olyan kiterjedt összeesküvés volt ez, amit
a felsıbbség sem tudott megszüntetni, sıt egyáltalán átvilágítani, felderíteni. Pedig
elhihetjük, hogy a legjobb embereket és hozzáértı, mert igazi kémeket vetettek be
ellenük. A titkosszolgálatok egyes ügynökei azonban szintén megvásárolhatóknak
bizonyultak.
Hatalmasak lehettek azok a kincsek, amelyek soha nem kerültek elı! Vagy amelyekre
a németek, a nácik utódjai és beavatottjai rátették a kezüket. Mert mi mással
magyarázható, hogy bár nagyon sokan tudtak akkoriban Bajorországban a garmischi
rejtekhelyekrıl, igazából soha senkit nem sikerült a falhoz szorítani és ennek nyomán
bármit is megszerezni a kincsbıl? A CIC utolsó ilyen sikere az elızı fejezetben
ismertetett kocsmai akció volt - de mint láttuk, annak eredménye is enyhén szólva
kétes. Hiszen csak annyi történt, hogy az addig német bőnözık kezén lévı arany
átment az...amerikai bőnözık kezébe.
Mert nem lehet másképpen nevezni azokat a tiszteket, akik kezükbe kapván az
aranyrudakat rögtön „más megoldásra" gondoltak. Mielıtt persze erkölcsileg
elítélnénk ıket, szálljunk magunkba egy pillanatra. Olyannyira biztosak vagyunk
magunkban? Ma, 2000 után is megszédülhetnénk, ha igazi súlyos aranyrudak
kerülnének a kezünkbe és tudnánk-sejtenénk, hogy a dolog „megoldható", hiszen vagy
nem tudja senki, hol vannak a rudak, vagy ha tudják is, nincs róla papír és utána
bármit állíthatunk, nem bizonyíthatják ránk a dolgot...!
Azt hiszem, sokan megtévednének és rátennék kezüket a kincsre, kezükbe vennék
sorsuk irányítását. Kiszámítanák, mennyire megváltozna az életük ekkora vagyontól
és kevesen lennének képesek ellenállni a csábításnak...
Pedig most békeidı van, aránylag biztonságban élünk. Tegyük hozzá ehhez, hogy
1945 után Németország, maga volt a nyomor és kétségbeesés. Ilyen állapotban élı
emberek számára a kincsnek egy kicsiny része is megváltást jelentett, azonnal
normális életet, biztonságot adhatott. Hát nem csoda, ha megtévedtek.
Most nem azokról beszélünk, akik eleve ilyen lelki alkatúak lévén a kincseket
bőnözésre használták fel. Ezekbıl sem volt kevés mindkét - a német és amerikai -
oldalon.
De az is igaz, hogy messze nem mindenki volt ilyen. Az amerikai katonai vezetést
aggasztották az aranyak eltőnésérıl szóló hírek és több nyomozást is indítottak. Ezek
vezetıi rendre nagy ellenállásba ütköztek mindkét oldalon. A meggyanúsított,
kihallgatásra berendelt németek vagy „nem tudtak semmit", vagy eleve megszöktek és
igyekeztek eltőnni a zőrzavarban. Inkább otthagyták jól fizetı, biztonságos állásukat,
de nem merészeltek szerepet vállalni az arany-ügyben.
Mások meg ott akadályozták a nyomozást, ahol csak tudták - és értelemszerően ezek
éppen ugyanannak a hadseregnek tagjai voltak, mint a nyomozók. Még az is megesett,
hogy egészen magas rangú tisztek „szóltak le" a nyomozás vezetıjének, hogy X., vagy
Y. ellen ne emeljen vádat, mert az illetıre szükségük van, „jó emberük". Ebben még a
bajorországi amerikai katonai parancsnok, Clay tábornok is élenjárt!
Voltak itt érthetı aggodalmak és indokolt közbenjárások is. Talán nem is mind
függött össze az eltőnt arannyal. A CIC és a többi titkosszolgálat nem engedhette meg
magának azt a luxust, hogy saját ügynökeit, vagy a németek között számukra dolgozó
civil személyeket bíróság elé állítsák, hisz akkor óhatatlanul leleplezıdött volna
szerepük. Így a CIC is mindent megtett, hogy ezek az emberek valahogyan
kimásszanak a csávából - akkor is, ha véletlenül ıket is arany-ügyben akarták
kihallgatni.
Még az is megesett, hogy a rejtélyes és voltaképpen, soha fel nem derített arany-banda
nemcsak tudomást szerzett arról, hogy Garmischban számos lakást és telefont
lehallgatnak az amerikaiak - keresvén a náci kincseket - de arról is tudomást
szereztek, hol fészkelnek ezek a lehallgatók és kik azok! Biztos tudomásunk van arról,
hogy két ilyen lehallgatót komoly összegekkel vagy értékekkel „megkentek". Attól
kezdve ezek a tisztek furcsa mód túl gyakran hivatkoztak arra, hogy „mőszaki hibák"
miatt ezt vagy azt a beszélgetést nem tudták igazán lehallgatni, vagy csak a
semmitmondó beszélgetéseket rögzítették. Mellesleg ennek az éveken át tartó
lehallgatási akciónak azért sem volt - és nem lehetett - nagyobb eredménye, mert
számos gyorsírással feljegyzett és a szalagokról már letörölt beszélgetést egyszerően...
elloptak. Nyilvánvaló, hogy a titkos katonai irattárakba akárki nem mehetett be és
onnan nem hozhatott ki titkos aktákat. Azoknak mégis nyoma veszett.
Ebbıl is sejthetjük, hogy a háttérben igen nagy összegek mozoghattak. Még azt is meg
lehetne kockáztatni, hogy Garmisch környékén nem a Reichsbank, hanem más náci
szervezetek vagyonából talán több tíz tonna aranyat rejtettek még el, amirıl az
amerikaiak nem tudtak. Már csak azért sem tudhattak, mert semmilyen irat, leltár vagy
egyéb nyom nem maradt fenn.
Tévednek hát azok, akik azt hiszik: folyamatosan csak annak az aranynak a nyomát
kellene kutatnunk, amelyet a Reichsbank készleteibıl ástak el a környéken. Dehogy!
A jelek szerint legalább annyi, vagy még több keringhetett ott és akkor, aminek az
amerikaiak soha nem jutottak a nyomára. Legalábbis nem hivatalosan, intézményesen.
De egyes amerikaiak, a megszállás hivatalnokai és érdekeltjei itt-ott lecsíphettek
belıle. Azért, mert szemet hunytak, vagy aktívan segédkeztek e kincsnek tisztára
mosásában, külföldre juttatásában. Vagy csak azért, hogy ne akadályozzák az aranyak
és valuták felhasználását a feketekereskedelemben.
Akadt olyan tiszt is, aki ki tudja, honnan, de szerzett egy komplett hamis amerikai
katonai iratkészletet és ha „sáros" ügyben járt el, ahol rátehette a kezét egy kis aranyra
vagy bármi másra - például drágakövekre - akkor mindig a hamis nevén tüsténkedett.
Miután megvesztegették, vagy „hivatalosan lefoglalt" egy bizonyos értéket, ezt a
hamis igazolványt mutatta fel...
Jellemzı volt az is, hogy a CIC müncheni regionális igazgatósága minden felelısséget
elhárított és féltékenyen vigyázott, idegenek ne nyomozhassanak Garmischban. Ha ez
mégis megtörtént - és megtörtént - mert a parancsnokság küldött valakit az arany-
ügyben, akkor mindent megtettek, hogy az kellı falakba ütközzön, szélhámosokat
küldtek rá, töményen félrevezették. Attól sem riadtak vissza, hogy az ügyben
nyomozó tiszteket besározzák, hamisan vádolják és ürügyekkel eltávolítsák vagy a
nyomozati anyag, a bizonyítékok mellıl, vagy éppenséggel a városból, a környékrıl
is!
Így aztán hiába tudták meg, kik azok a megvesztegetett amerikai tisztek, akik a svájci-
német határ egyes szakaszainak ırzéséért voltak felelısek és szereztek bizonyítékokat,
hogy ezeket az embereket a földalatti náci mozgalom vagy a feketekereskedelem cápái
megvesztegették. Valamilyen ürüggyel ezek sem kerültek hadbíróság elé. A
nyomozást zavarta az is, hogy már évek teltek el a háború vége óta és a kialakult új
viszonyok között az arany-ügyre rárakódtak egyéb bőnügyi események és folyamatok
is. Az arany nagyobb része bekerült a feketekereskedelembe, az amerikaiak pedig -
akik ebbıl részesedtek - meglepıen sokan voltak és jelentıs erıt képviseltek. Ha baj
volt, összetartottak.
Az sem könnyítette meg a nyomozást, hogy sok katonát és tisztet leszereltek még
1945 második felében vagy legkésıbb 1946-ban. Mint már egyszer említettük, ezek
hazamentek az Államokba és ott „szétfolytak", eltőntek a civil polgárok százmilliós
nagyságrendő tömegében. Mivel nem voltak már a hadsereg tagjai, a katonai
nyomozók sehol sem hallgathatták ki ıket - sem otthon Amerikában, sem
Németországban. Ma már megállapíthatatlan, hogy mennyi valutát, aranyat,
drágakövet küldtek és vittek haza, és azokból mennyi származott a náci kincsekbıl?
A Garmischban és környékén, valamint egyes müncheni amerikai katonai
hivatalokban dolgozó személyek ellen mégis pereket készítettek elı 1947 nyarán.
Mindnyájuknak sok volt a füle mögött, összesen minimum 15-20 amerikai tisztet -
volt köztük még tábornok is! - lehetett volna vádolni, és vagy 40 németet. Ez utóbbiak
között akadtak volt náci érzelmő helyi politikusok és mások is.
Ehhez képest döbbenetes, hogy amikor már minden készen állt, a nyomozást lezárták
és vártak a perekre - ehelyett valami más következett. A katonai vezetés más
megoldás mellett döntött. Több Garmisch-Parten-kirchenben aktuálisan „uralkodó"
katonai vezetıt leváltottak és máshová helyeztek. A bajorországi amerikai katonai
kormányzót - aki szintén „vastagon sáros volt", egyenesen hazaküldtek az USA-ba a
helyettesével együtt. Egy hét leforgása alatt mindenütt új arcok bukkantak fel, ami
nem jelenti, hogy az áthelyezetteket legalább lefokozták volna. Semmilyen egyéb
büntetés nem érte ıket, akadt olyan is, akit a napfényes Olaszországba helyeztek
(hiszen akkor még ott is voltak amerikai megszálló csapatok) és szépen élhetett a
bajor földön szerzett illegális vagyonból.
Nem kell okvetlenül arra gondolni, hogy a legfelsıbb katonai vezetést is megfertızte
az arany, hogy nekik is jutott belıle. (Bár ki tudhatja...?) Gyanítjuk, inkább a mundér
„becsületét" akarták védeni. Nem örültek volna neki, ha számos csúnya dolog derül ki
az US Army magas rangú tisztjeirıl. Sajnos azt kell mondani, hogy ez sok
intézménynél van így és feltehetıen a világ minden hadseregében ugyanígy tettek
volna.
Ezekkel a széthelyezésekkel azt is lehetetlenné tették, hogy a nyomozás folytatódjon.
A második lépés az volt, hogy a nyomozást vezetı Smith ezredest is visszahívták
posztjáról. A többi nyomozót is diszkréten figyelmeztették, ne ugráljanak sokat, mert
az aranyügybe belekeveredett rengeteg CIC-tiszt, sıt a polgári közigazgatást ellátó
amerikai katonai hivatal vezetése és állítólag „még egészen magasan" is részesültek a
tévutakra jutott aranyrudak hasznából!
Az egyik nyomozó évtizedekkel késıbb azt mondta: szerinte a legmagasabb
hadvezetésnek minimum a felét kellett volna bíróság elé állítani. Rövidre zárva, mi is
történt 1945 tavaszától jó néhány éven keresztül német földön? Hát csak az, amit az
oroszok nyíltan és brutálisan, állami hatalommal a hátuk mögött tettek és tehettek:
összeharácsolni annyit, amennyit csak lehet. Az amerikaiak ezt valamivel
civilizáltabban, de voltaképpen továbbra is ugyanúgy csinálták. Mindenki, aki csak
hozzáfért valamilyen értékhez, rögtön" arra gondolt: ezt elteszi magának késıbbre,
abból pénzt csinál, hazajuttatja és a háború után majd felhasználja. Nem is sejtjük,
hány százezren alapozták meg késıbbi civil életüket abból, amit a németektıl raboltak
el!
Persze ne sajnáljuk a németeket, hiszen az elrablott kincsek java részére ık is
illegálisan tettek szert. Kirabolták ellenségeiket, aztán még szövetségeseiket is. Vér és
könny, tömérdek szenvedés tapadt azokhoz az aranyrudakhoz, de még a valutákhoz is,
amit elrejtettek különbözı helyeken. És akkor még nem is szóltunk a kitört
aranyfogakról vagy arról, hogy a kincsek egy része - valuták, drágakövek, ékszerek
stb. - olyanoktól származtak, akiktıl a náci hatalom jogtalan módon vette el azokat.
Mindenesetre 1947. július végén elrendelték a nyomozás megszüntetését. Mi több,
még számos addig keletkezett nyomozati aktát is elégettek, szintén Clay tábornok
vezérkarának parancsára. A nyomozók mindebbıl azt sejtették, hogy már nagyon
közel jártak az ügy igazi mozgatóihoz és haszonélvezıihez. A nyomozóknak
megparancsolták, menjenek vissza az elızı munkahelyükre, és ismeretlen magas
rangú tisztek érkeztek azzal a paranccsal, hogy átvegyék tılük az aktákat. Amikor ez
megtörtént, a nyomozók elkullogtak. De késıbb rákérdeztek, mi lett az aktákkal - azt
a választ kapták, hogy azokat is elküldték Frankfurtba (ott volt a megszálló sereg
parancsnoksága). Ám késıbb kiderült, hogy nem vitték sehová, hanem ott helyben
nekiálltak elégetni ıket...
Így aztán nem csoda, hogy akik késıbb kezdtek nyomozni - a hetvenes, nyolcvanas
években! - azok már szinte semmilyen írásos nyomra sem leltek ebben az ügyben.
Mintha 1946-47-ben minden a legnagyobb rendben ment volna az amerikai sereg
Bajorországot megszálló részében és soha semminek nem kelt volna lába...
Itt-ott meredekebb dolgok is történtek. A CIC egyes ügynökeitıl is megszabadultak,
méghozzá igen csúnya módszerekkel. Volt, akit nevetséges indokkal vádoltak, akadt,
akit visszaküldtek az USA-ba. Az volt a legrosszabb, hogy az ügyben nyomozó,
olykor magasabb rangú ügynökökkel sohasem közölték az igazi vádat. De végül is egy
olyan légkör alakult ki körülöttük, mintha az ı bőnük lenne minden - fıképpen az,
hogy kiderült: az Egyesült Államok hadseregében komoly hiányosságokra derült fény!
Nem tudtak védekezni, mert sehol sem hozták ıket olyan helyzetbe. Ugyanakkor
mindent megtettek - beleértve a zsarolást, a hozzátartozók megfélemlítését is! - hogy
hallgatásra késztessék ezeket a beavatott tiszteket. Hol valamilyen mézesmadzagot
húztak el a szájuk elıtt, hol jelképesen szólva bekötötték a szemüket, hol acsargóan
fenyegettek.
Végül is oda jutottak, hogy akik 1947-ben az amerikai hadsereg részérıl a náci
aranykincsek további sorsáról nyomoztak Németországban, azok pár hónappal késıbb
a világ fı folyamataitól távol esı latin-amerikai és ázsiai államokban találták
magukat. Itt valamilyen mondvacsinált, valójában érdektelen és unalmas munkát
sóztak rájuk, csakhogy jó ideig távol tartsák ıket az eseményektıl.
Mielıtt valaki arra gondolna, hogy ezt maguk a tolvajok rendezték így, hogy továbbra
is biztonságban legyenek - tiltakoznunk kell. Hiszen sejthetıen például azok, akik azt
a bizonyos hat és fél tonna aranyat „lenyelték" valahol München és Frankfurt között,
aligha voltak érdekeltek ebben. İk már régen nem voltak a seregben. Akik pedig részt
vettek a valuták és más értékek elsikkasztásában - ha még mindig egyenruhát viseltek,
aligha voltak olyan magas posztokon, hogy mozgathassák a CIC, a többi
titkosszolgálat, az egész amerikai katonai vezetés szálait.
Azok kerültek túlsúlyba 1947-48-ban, akik a hadsereg jó hírét féltették és ezért a szó
szoros értelmében szinte bármire képesek voltak.
Ki kell mondani: ennek eredményeképpen a tolvajok is biztonságban érezhették
magukat. Hiszen azokat, akik a nyomukban jártak, akik elıtt már-már kezdett
kirajzolódni az aranytolvajlások vonulata és egyes eseményekhez éppen kezdtek volna
konkrét neveket is kapcsolni - szétszórattak a világban. ,E sajátos „minidiaszpóra"
képviselıi nemcsak Németországtól, de egymástól is jelentıs földrajzi távolságra
kerültek, ami lehetetlenné tette a kapcsolattartást. Szem elıl vesztették egymást és ami
fájdalmasabb - az ügyet is. Tehetetlenségre ítélték İket, aztán viharos sebességgel
múlni kezdtek az évek és évtizedek. Amikor aztán a náci aranyak sorsát olykor-olykor
felmelegítı újságírók évtizedekkel késıbb kinyomozták ıket és jöttek a kérdések -már
nem mindenre emlékeztek, összekeverték a helyszíneket, dátumokat és neveket.
Vagyis elmondható: akik el akarták törölni az aranylopások nyomait azért, hogy az
amerikai hadsereg tisztaságán esett foltról se szerezzen tudomást a világ -
tulajdonképpen elérték céljukat. Igaz, ahogyan az ilyen sötét ügyeknél lenni szokott,
ha azokba felsıbb hatalom avatkozik - a fürdıvízzel együtt kiöntötték a gyereket is.
Megmaradt az amúgy is kétes becsület (a világ melyik hadserege becsületes és
tiszta...?), de ezzel egérutat, biztonságot nyújtottak a szemtelen tolvajoknak, a kicsi és
nagy gazembereknek is.
Késıbb pedig krimibe illı események is történtek. Talán nem véletlen, hogy a
bajorországi aranyügy nyomozását végzı tisztek legtöbbjét - amennyiben akkor még a
seregben szolgáltak - behívták a koreai háborúba is. Ott aztán egyre másra vesztek
oda. Vajon mindez belefért az amerikai sereg „normális" veszteségeibe, vagy
dolgoztak itt más erık is? Természetesen jobb, ha nem esünk valamiféle paranoiába.
De tény, hogy egyesek üldözési mániában szenvedtek, amikor kiderült, hogy nemcsak
a hadszínterekén, hanem otthon sincsenek biztonságban.
Volt olyan egykori nyomozótiszt - 1947-ben ı is bajor földön, konkrétan Garmisch-
Partenkirchenben kutatta az ellopott aranyak nyomát! - aki az 1970-es években gyanús
gyilkosság áldozatául esett. A dolog az USA-ban, az illetı saját lakásában történt.
Állítólag ismeretlen tettes betört a lakásába és ennek következtében az illetı
szívinfarktust kapott és ott azonnal meghalt. Csak az a furcsa, hogy a betörı nem a
ház értékeiért jött - az egyetlen, amit elvitt, a náci arany ügyekrıl beszámoló
aktacsomó volt...
És most egy kis meglepetés. Ugyanazokban az években folyt egy másik nyomozás is!
Ezt akkoriban meglehetısen titokban tartották. Egy külön nyomozóbrigádot vettek át
a hadsereg más egységeitıl, kiegészítették néhány igazi CIA-„nagyágyúval" és ezeket
eresztették az eltőnt arany nyomába!
Hogy ezeket a nyomozókat viszont komolyan vették, annak csak egy oka volt:
mindenképpen szerették volna visszakapni az ellopott aranyat! Ez volt akkor a
legfıbb szempont. A hadsereg vezetıi Frankfurtban csak egy dolgot szerettek
volna elérni: senki se vádolja ıket tolvajlással, ugyanakkor a tolvajokat megtalálják
akkor is, ha azok a hadsereg aktuális vagy volt tagjai.
Mondani sem kell, hogy ezt a másik nyomozást nem reklámozták sehol.
És itt már némi eredményt is fel tudtak mutatni. Igaz, a nyomozócsoport a külvilág
felé csupán kábítószerek és terjesztıik, csempészeik után nyomozott (ezek a szerek is
együtt járnak az egyenruhások tömegével szerte a világban...). A valóságban azonban
- mint azt a csoport egyik vezetıje az 1980-as években újságíróknak elmondta - errıl
szó sem volt. Csak az aranyrudak, valuták, aranyfogak, ékszerek, drágakövek ügyében
folytattak intenzív nyomozást. Ha olykor látványosan elıtártak némi kis kokaint is,
csak e fedıtevékenység igazolását szolgálta.
Különös azért, hogy e nyomozásnak szinte kivétel nélkül csak egyetlen célpontja volt.
Egy meg nem nevezett ezredes aki valamelyik Garmisch-környéki amerikai
alakulatnál szolgált és a maga területén afféle „helytartó", kormányzó volt ott. A nevét
a máig túlélı nyomozók sem közölték. Ezt az ezredest - nyilván nem ok nélkül - a
felsıbb hadvezetés dobta oda a nyomozóknak mint azt a személyt, aki a legtöbb
aranyat ellopta. Talán igaz, talán nem - de hozzátették, hogy menekülése elıtt számos
katonai aktát is magával vitt. Ilyesmit inkább kémek szoktak tenni, vagy azok, akik az
aktákban (azok „bomba" tartalma miatt) afféle életbiztosítást látnak.
Különös, hogy nem került elı az ezredes neve. A nyomozás 1948 elején már teljes
gızzel haladt. Az urak feladata az volt, hogy bebizonyítsák: az elmenekült ezredes
vitte magával az aranyat mázsaszámra, sıt továbbra is „bejárása" volt egynémely
garmisch-közeli náci rejtekhelyekre. Azt sugallták tehát, hogy az illetı hosszabb ideig
győjtögette a mások tulajdonát (az aktákban az volt a vád, hogy „elsikkasztotta vagy
más módon kihasználta a német nemzet tulajdonát képezı anyagi erıket"), a
rejtekhelyekre úgymond „rájárt" és amikor eleget győjtött, meglépett.
Sokfelé járhatott aztán, mert az 1948-as évben a nyomozók igen sokfelé
megfordultak. A volt katonai kormányzót keresve gyakorlatilag bejárták egész
Európát - az akkori szóhasználattal persze ez csak Észak-, Nyugat- és Dél-Európát
jelentette, a szovjetektıl megszállt területre nem jöhettek. Ezt Moszkva - az amerikai
kérés ellenére - nem engedélyezte. Hiszen lényegében már zajlott a hidegháború.
1948. február 3-ig az enigmatikusan „32-es nyomozócsoportnak" nevezett urak
bejárták a skandináv országokat, aztán többször megfordultak Svájcban is. Döbbenten
észlelték - amerikaiak lévén addig errıl nem értesültek - hogy az alpesi országban
szigorú a banktitok és a hatóságok sem értesülhetnek X. vagy Y. bankszámlájának
tartalmáról. Ráadásul tavasszal úgy értesültek -. bár ez az információ nem nyert
megerısítést -hogy az ezredes Svájcban tartózkodik. Hogy milyen minıségben, azt
nem lehetett tudni. De az biztosnak látszott, hogy aligha egyszerő menekült a státusza,
valamint az is, hogy állampolgárságot nem kapott (még). A „32-es csoport" azt
igyekezett megakadályozni, hogy az illetı ott ragadjon, vagy továbbengedjék
harmadik országba. Mivel még nem volt svájci állampolgár, kérték kiadatását
Svájctól.
Azonban nem csupán a svájci banki törvények, hanem a kiadatási elıírások sem
kedveztek az amerikaiaknak. Így a nyomozók minden alkalommal dolguk
végezetlenül tértek vissza Frankfurtba.
Késıbb sokat panaszkodtak a svájciakra és voltaképpen az alpesi ország hatóságait
okolták a kudarcért. Svájc szokása szerint hallgatott és idegeneknek nem, vagy alig
engedett betekintést a saját ügyeibe. Az amerikai nyomozók egyike az 1980-as
években úgy emlékezett az ottani hatóságokkal folytatott sok hónapos huzavonára,
mint élete egyik legrosszabb idıszakára. Leveleket írtak, telefonáltak, személyesen
kopogtattak be számos berni hivatalhoz, sıt egy idı után az egyik kanton vezetéséhez
is (ebbıl gyanítható, hogy legalábbis kantonális szinten lokalizálták a bujkáló
ezredest).
Persze ez idı alatt otthon sem lustálkodtak. A nyomozást kiterjesztették az USÁ-ra is.
Az ezredes ottani családja körül szimatoltak. Az amerikai bankban természetesen
azonnal megkaptak minden adatot a katonai ügyészség támogató fellépése nyomán -
de abból semmi sem derült ki. Amerikából nézve az ezredes teljesen „tisztának"
látszott.
1948 közepén, kétségbeesésüket és reménytelenségüket palástolandó, még Franz
Pfeiffer ezredest is elhívták Ausztriából - tudna-e segíteni? A volt hegyivadász
azonban közölte, elege van az egész ügybıl, annak idején mindent elmondott, nincs
mit hozzátennie. A kör bezárulni látszott.
Most megjegyezhetjük: alighanem nagy hiba volt a hadvezetés részérıl, hogy nem
merte nyíltan vállalni az ügyet. Ha kihirdetik - legalább a hadseregen belül! -hogy aki
adatokkal szolgálhat a garmisch-i náci aranykincsekkel kapcsolatban, az jelentkezzen
- többre jutnak. Ha ráadásul büntetlenséget biztosítanak a kisebb halaknak,
megfoghatták volna a cápákat, vagy legalábbis igen jó nyomokat kaptak volna.
Azokon elindulva közelebb kerülhettek volna a tettesekhez.
De nem, inkább titokban akartak tartani mindent, nehogy „folt essen a becsületen". A
másik hibájuk az volt, hogy egyetlen embert állítottak célként a „32-es csoport"
nyomozói elé. Mintha kutyákat uszítottak volna egy „csibészre", és csak arra. Minden
más szálat gondosan elnyestek akkor is, ha a 32-es csoport nyomozása közepette
ilyenekre fény derült. Szemmel láthatóan egyetlen bőnbakot akartak produkálni, aki
azért meglehetısen magas rangú legyen, viszont maradjon egyedül.
Ráadásul az ezredes valóban bőnös volt! Nagyon sok aranyrúddal lépett le, amit csak
maga által ismert módon, talán több alkalommal is, vitt át Svájcba. Nyilván sokakat
megvesztegetett és mivel ı volt a környék katonai parancsnoka, hát gyermekjáték volt
számára mindezt hivatalos papírokkal igazolni. Mondhatni tökéletes biztonságban
cselekedett.
A sokat emlegetett Neumann százados ismét látótérbe került. İ még 1947-ben
leszerelt és kilépett a seregbıl. Az a bizonyos 404 ezer dollár - amit a Blücher-fivérek
kertjében oly emlékezetes körülmények között ástak ki és amit Neumann elıbb a még
nem is létezı
Izrael állam javára szeretett volna elkobozni, aztán inden jel szerint a saját zsebébe
helyezett - ismét elıtérbe került és újabb nyomozás tárgya lett.
Különös fordulatot vett az ügy - 1948 elején a nyomozók a legjobb ügynöküket a
napfényes Kaliforniába küldték, hogy kövesse Neumannt. Mi több, még egykori
sofırét, egy ırmestert is megfigyeltettek. Az amerikai pénzügyminisztérium külön
nyomozóit is rájuk küldték, ellenırizzék anyagi viszonyaikat. Nem találnak-e ott
ismeretlen eredető jövedelmeket, eltitkolt vagyont? Megnézték azt is, mennyi pénzt
adtak ki az elmúlt évben és nem volt-e gyanúsan nagy kiadásuk?
Még a san francisco-i FBI-t is bevonták. Abban reménykedtek, hogy sikerül valami
összefüggést találni Frederick Siegfried Neumann és a rejtélyes, meg nem nevezett
katonai kormányzó között. A gyanú - mert egyelıre nem vád, csak gyanú! - „állami
vagyon eltulajdonítása" volt. A harmadik amerikai hadsereg elhárító részlegének
egykori tisztje körül szorult a hurok.
Mai értékben körülbelül 2 millió dollárért folyt az utólagos harc. Alighanem valaki
állt a háttérben, mert Neumannak semmi baja sem lett. Az FBI nem tartóztatta le, az
anyagi körülményeit vizslató ügynököket is visszahívták egy idı után. Egy idıre
nyoma veszett, legalábbis ebbıl az ügybıl kifolyólag senki sem kereste. Fred
Neumann „százados" különben 1970 júniusában egy denveri zsidó kórházban halt
meg tüdıbajban. Soha nem derült ki, hová tette, egyáltalán mi lett a sorsa a Blücherek
kertjébıl kiásott 404 ezer dollárnak.
Mellesleg több bajorországi amerikai katonai kormányzó is volt közvetlenül a háború
után. Az egyiket Melwyn W. Nitz-nek hívták, de ı csak ırnagyi rangban szolgált
akkor (bár lehet, hogy késıbb ezredessé lépették elı, mielıtt még kiderült volna az
aranylopás?). A másik kormányzó viszont eleve tábornoki rangban szolgált: Walter J.
Müller volt a neve. Az nem kétséges, hogy aki az egész eltussolást kitervelte, nem
volt más mint Lucius Clay tábornok.
Egy másik gyanúsítottjuk, John McCarthy ravasz ellenfélnek bizonyult. Kétségtelenül
sok vasat tartott a tőzben és neki is köze lehetett az eltőnt kincsekhez. A megszálló
amerikai hadsereg polgári ügyekkel foglalkozó osztályán dolgozott, a pénzügynél. így
tehát rálátása volt az elıkerült kincsekre és kétségtelenül „benne volt" sok kincs
eltőnésében. Kapcsolatot tartott német feketézı maffiákkal is. Amikor a nyomozók
látóterébe került és megindult ellene a kutatás, errıl hamarosan tudomást szerzett.
Megfenyegette az érintetteket: aki beszél róla vagy ügyeirıl, azt elintézik a német
maffiák. Így tanút nem találhattak ellene, és arról is tudomást szerzett, hogy
lehallgatják a telefonját. Egyszerően lefizetett valakit az illetı osztályon és megtudta.
Akkor máshová költözött, és szenzációsan ügyes trükköt alkalmazott, hogy
meghiúsítsa az egész nyomozást. Mint a pénzügyi részleg embere, nyilatkozott az
amerikai katonai és a német polgári sajtónak. Bejelentette, hogy a volt náci kincsekbıl
sok került elı, de még nem minden, és hogy ez ügyben nagy nyomozást folytatnak az
amerikaiak saját becstelennek bizonyult bajtársaik elfogására!
Ezzel több legyet ütött egy csapásra. A közvélemény megtudta, hogy nagy kincsek
kerültek az amerikaiakhoz - ami a német lakosság egy részét ellenük hangolhatta.
Másrészt mindenki azzal foglalkozik majd, hogy hol lehetnek a még rejtezı
kincsek...? Harmadszorra pedig úgy állította be a dolgot, hogy ha attól kezdve ıt
„bántják" a nyomozók, mindig mondhatja majd: azért kellemetlenkednek neki, mert
nyilvánosságra hozta a tényeket...
Eltelt egy év vagy annyi sem, és kiderült, hogy bár a legjobb koponyákat győjtötték
össze a csapatban, sok nyomot is találtak - semmire sem mentek mindezzel!
A kudarcnak sok egyéb mellett az is oka lehetett, hogy a CIC és a többi titkos és
kevésbé titkos szolgálat - csakúgy, mint az egész hadsereg - igen korrupt volt. A
bürokrácia mindenfelé elharapózott, az emberek utálták egymást és ez fokozottabban
vonatkozott az intézményekre. Ezek ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak
akartak. Így nem csoda, ha gyakorlatilag minden, becsületességre, tisztaságra, a káosz
rendezésére irányuló kezdeményezésnek törvényszerően meg kellett buknia. Azokra
pedig, akik afféle Herkulesként vállalkoztak az istálló kitakarítására, nemegyszer még
rosszabb sors várt. Gyanús balesetek, leváltások, áthelyezések követték egymást. Így
aztán - bár nem mondható, hogy a „32-esek" sorsa azonos lett volna az elsı
nyomozócsoport tagjainak sorsával - voltaképpen ez a próbálkozás sem járhatott
sikerrel. A hadsereg becsületén esett foltot nem lehetett kimosni, mert az a folt már
maga volt az egyenruha, nem maradt rajta egyetlen tiszta négyzetcentiméter sem.
1948-ig az amerikai katonai hatóságok azt is megakadályozták, hogy a hazai sajtó
beszámoljon Bajorországról és Garmischról, amely akkor minden kétséget kizáróan
Európa egyik legrosszabb vidéke volt. A táj hemzsegett a bőnözıktıl és kémektıl. Az
osztráksvájci-német határ közelsége, a régi kincsek legendája, a valóban meglévı
lehetıségek odacsábították Európa minden aljanépét. Nagyban folyt a
kábszercsempészet - Svájcba is! - de fıleg az amerikai megszálló hadsereg
kiszolgálására. Egyes-kettes- és hármasügynökök adtak egymásnak találkozót,
rengeteg csehnek álcázott szovjet kém ténfergett erre. Ezek többek között földalatti
német kommunista pártot hoztak létre és azzal csábították a mőveletlenebb németeket
az alapszervezetekbe, hogy „az amerikaiak elpusztítják országukat, hát tegyenek
ellene valamit". Természetesen ehhez a Szovjetunió nyújtotta volna a nagy és önzetlen
segítséget... A feketepiac hihetetlen méreteket öltött, cigarettacsempészetbıl hónapok
alatt milliomossá válhatott valaki, nem is szólva a kábszerrıl. Akik annakidején
hozzájutottak a náci aranykincsek egy részéhez, ebbe fektették és nem is jártak
rosszul. Persze azért naponta történtek rejtélyes és kevésbé rejtélyes gyilkosságok,
nemegyszer amerikai áldozatokat is követelt a feketepiaci maffiák harca a piacokért.
Titkosügynököket is gyilkoltak más ügynökök, zajlott az élet. Az alvilág ülte torát a
városban még évekkel a háború befejezése után is.
De eljött az idı, amikor egynémely újságírónak -jegyezzük fel a nevüket: Ed Hartrich
és a magyar származású Tom Agoston (Ágoston Tamás - a szerk. megj.) - és mások is
kezdtek minderrıl írni az amerikai lapokban. Az amerikai hadvezetés cenzúrája attól
kezdve nem érvényesült annyira, bár még mindig titkoltak sok mindent, ami
Németország amerikai megszállási övezetében történt. Persze elsısorban az akkor
sokkal aktuálisabb narkó-problémáról és a hatalmas csempészetrıl írtak, de már az
elsı, 1948. január 12-én a New York Herald Tribüne hasábjain megjelent cikkükben
felbukkant a náciarany-motívum. Ugyanis mint magától értetıdı tényt említették a
cikkben, hogy a bajor-német feketepiac jelenlegi koronázatlan királyai feltehetıen
abból az aranyból, valutából, fogaranyból építették ki birodalmukat, amelyet 1945
tavaszán és nyarán szedtek ki a rejtekhelyekrıl...
Ami nagy merészségre vall. Neveket is említettek, méghozzá amerikai tiszteket, akik
belekeveredtek mindebbe. Leíródott például John McCarthy ırnagy neve is. Név
nélkül említik ezt a bizonyos amerikai ezredest, aki a hatalmas vagyonnal Svájcba
menekült, és egynéhány nagyobb összeget is, amelyeknek nyomuk veszett, miután az
amerikai hadsereg képviselıi kezükbe kaparintották az értéktárgyakat. Célozgattak rá,
hogy e vagyonok egy része talán már beépült az USA gazdaságába is.
Több sem kellett a kelet-európai kommunista sajtónak és a semleges vagy nyugati
országokban is létezı vörös, baloldali médiának. Azonnal felkapták a témát és hozzá
is tettek sokat - a legtöbbet természetesen az ujjukból szopták. Itt az volt a minimum,
hogy az egész amerikai hadvezetést a német csempészek cinkosainak állították be - ez
utóbbiak természetesen mind egy szálig volt vezetı nácik és egyéb fasiszták voltak.
Hamarosan már azzal vádolták a „kapitalistákat", hogy egész Németországban
leánykereskedelmet folytatnak, kokainnal látják el a lakosságot, „hogy az ne érezze a
szörnyő rendszer elnyomását".
Mindenesetre most már a világ keleti vagy nyugati felében nem lehetett tovább
tagadni, hogy a náci aranyakkal valami nincs rendben. Majdnem három és fél évig
sikerrel jártak az amerikai hatóságok ezen a téren. De miután a vezetı hazai napilap is
megpendítette a dolgot, számíthattak rá, hogy egyre több újságíró bukkan majd fel és
egyik sem akar hazamenni Amerikába - üres kézzel. Ha nem találnak anyagot, hát a
fantáziájukra bízzák magukat. Ez lett volna a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy elég
ott bárhol megpiszkálni bármit, és feltör a bőz. Bárki információkhoz juthat a
helyszínen, nem csak Münchenben vagy Frankfurtban, hanem Bajorországnak ebben
az elátkozott, arannyal és valutával meghintett sarkában is.
Mindenesetre a hadsereg tagadott. Washingtonból indult egy vizsgálat, nem
kifejezetten és csak a náci aranyak eltulajdonítása ügyében, hanem általában több mint
száz olyan vádponttal kapcsolatban, amit állítólag a hadvezetés elkövetett gazdasági
és egyéb ügyekben. Minden érintett tagadott, természetesen (?). Elismerték, hogy
1945-ben feltehetıen számos amerikai tiszt és katona úgy vélte, „a zsákmány a
gyızteseké", de ezt nem szabadna általánosítani. Mint írták Washingtonba afféle
igazoló jelentés keretében, az „ilyesmire csak egy szők réteg gondolt és még
kevesebben voltak azok, akik ennek szellemében jártak volna el". Vagyis semmit sem
ismertek el!
Feltőnı, hogy az Európából, a hadsereg vezetésétıl érkezett viszontválaszban
mennyire kerülni igyekeztek a náci arany kérdését. Látható, hogy azt erınek erejével
igyekeztek begyömöszölni, mintegy „eldugni" a szövegben, jelentéktelenné tenni és
elfeledtetni.
A feketepiacot és csempészetet mint a háború utáni nélkülözések és körülmények
természetes velejáróját említették, ezzel mintegy feloldozva nemcsak a német
bőnözıket és maffiákat, de azokat az amerikai tiszteket is, akik ebbe belekeveredtek,
vagy abban éveken át intenzíven részt vettek. Ugyanakkor jelezték Washingtonba,
hogy az ügy bizony nagyon megviseli az európai hadvezetés presztízsét és ez bizony
nem tetszik Frankfurtban. Ugyanakkor halványan mintha ígérték volna, hogy a
jövıben majd igyekeznek „visszaszorítani a káros jelenségeket"...
És ezek az erık gyıztek. Nyilván Washingtonban is belátták, hogy senkinek sem
használ, ha tovább firtatják az ügyet. Így aztán a náci aranyak; a még esetleg meglévı
rejtekhelyek sorsa ismeretlen maradt.
Így aztán nem csoda, hogy a sereg a saját akaratából felállított „32-es csoport"
nyomozását is fékezte. Már nem érdekelte a hadvezetést, milyen eredményre is jutnak
és elkapják-e azt a rejtélyes ezredest, aki a kincsek egyik - vagy nagyobb? - részét
külföldre mentette. A 32-esek vezetıjét hamarosan áthelyezték, és a csoport lassan
kezdett szétszóródni, munkájuk pedig mind rendszertelenebbé vált. Végsı soron
teljesen eredménytelen volt a mőködése - egyetlen embert sem tartóztattak le és
egyetlen cent értékő rablott kincset sem szereztek vissza.
Nem tudták megállapítani, honnan gazdagodott meg oly sok garmischi német és
honnan van számos amerikai tisztnek oly sok jövedelme? Az aranynak nyoma veszett
- talán örökre?

Odafönt csönd lett

Az a legnagyobb baj, hogy a hatóságok az 1945 májusát követı idıkben furcsa

viselkedésükkel, a tettesek takargatásával, sıt nemegyszer kimentésével nemcsak a
hadsereg sosemvolt becsületét védték. Ez a magatartás lehetıséget és leplei adott a
tolvajoknak is. Máig az a meggyızıdésünk, hogy a sok apró halacska mellett úszkált
ott néhány nagyon nagy cápa is. Még a Blücher-fivérek is kishalak voltak, nem is
szólva azokról a balekokról - mint Pfeiffer ezredes - akiket csak kihasználtak és
igazából a kincsnek csak a töredékéhez jutottak hozzá.
Valakik - nem lehettek sokan, maximum talán három személy volt! - megszerezték az
amerikaiak által megkaparintott kincs nagyobb részét. Tudjuk, hogy az a bizonyos,
soha meg nem nevezett ezredes, aki Svájcba menekült a kincs egy részével -
tekintélyes mennyiségre tett szert. Jónéhányan lehettek még, akik az egyszeri hat és
fél tonnából, a másodszori egy tonnából részesültek az amerikai oldalon. Nem
kevesen lehettek azok az amerikaiak és németek, akik így vagy úgy hozzájutottak a
kincs kisebb részeihez, mondhatnánk az „apróhoz".
Ámde kevesen gondoltak akkor arra, hogy a mittenwaldi erdıkben több rejtekhely
volt, mint amennyit az amerikaiak megtaláltak'.
És itt arra céloztunk, hogy míg az eddigi fejezetekben ismertetett összes esemény
zajlott és eltelt csaknem négy év (1945 tavasza - 1948 koratavasza), addig valahol a
homályos háttérben még ezeknél is fontosabb dolgok történhettek! Még az eddig
emlegetett aranykincseknél is nagyobb értékek bukkanhattak fel, kerültek arra nem
hivatott kezekbe!
Hiszen nem csak a Reichsbank kincseit rejtették el a hitleri korszak utolsó heteiben.
Emlékezhetünk rá. hogy a Birodalmi Bank is hat városba küldte be értékeit, a berlini
gigantikus páncéltermek majdnem kiürültek a háború végére. Nyilvánvaló, hogy más
náci intézmények is hasonlóképpen cselekedtek. Erre az eddigi részekben is találtak
utalásokat - emlékezzenek csak a Waffen-SS vagy Himmler „saját" kincseiként
emlegetett aranyakra, avagy Göring állítólagos kincseire. Nem is szólva a Ribbentrop-
vezette Külügyminisztérium szintén nem kevés, mert több tonnát nyomó aranyaira.
És ezzel még nincs vége a felsorolásnak. Két dologról kell itt tudnunk. Az egyik: a
háború utolsó hónapjaiban sok központi és vidéki német-náci intézmény járt el
hasonlóan. Kisebb vidéki bankfiókok az ellenség közeledésének hírére kénytelenek
voltak szembenézni a ténnyel: az amerikaiak, oroszok, franciák, britek bizony el
fogják kobozni ezeket az értékeket, mert fennáll a gyanú, hogy azokat a németek
illegálisan szerezték. A szövetségesek német nyelvő rádióadásaikban, a ledobott
röpcédulákban stb. elég egyértelmően jelezték elıre, mit fognak tenni, ha elfoglalják
az országot. Innen tudhatták Göbbels vagy Himmler vagy Eichmann, milyen sors
várhat rájuk - hiszen a háborús bőnösök nemzetközi hadbíróság elé kerülnek majd,
mint azt is jelezték. Elkoboznak minden rablott vagyont - ez is egyértelmően
köztudott volt elıre.
A másik dolog: a nácik magánvagyona. Több ezer magas rangú tisztviselı, a hitleri
erıszakszervezetek közepes és felsı vezetésének tagjai, parancsnokai is hatalmas
vagyonokra tettek szert 1939 és 1945 között. Vagy legálisan (osztoztak az általuk
megszállt országokban szerzett „zsákmányon"), vagy féllegálisan tehették rá kezüket a
lengyel, orosz, francia, cseh, magyar, görög stb. vagyonokra. Könyvünk hátralévı
részében még találkoznak majd ilyen valós eseményekkel. Ezek mind-mind azt
bizonyítják, hogy a nácik sokszor még 1945 tavaszán is szorgalmasan, jobb ügyhöz
méltó buzgalommal győjtötték be a... mások értékeit, kincseit.
Tehát csak megjegyezzük: ez a könyv voltaképpen messze nem ölelhette fel az összes
kincs történetét, merthogy azokról - talán az összesnek a felérıl! - nem szereztünk
tudomást sem mi, sem mások (mindeddig). Nagyobbrészt már örök titokként kell
elkönyvelnünk azokat az elásott, befalazott, majd késıbb vagy az el-rejtık, vagy
mások által fellelt és ismét felhasznált kincseket, amelyekrıl nem maradtak fenn
hírek.
Csak jelezzük: ezek értéke is sok lehetett és ezek is bekerülhettek a háború utáni
feketekereskedelembe, majd így vagy úgy belefolytak a német gazdasági életbe és
feloldódtak (tisztára mosódtak) abban, amit német gazdasági csodának is neveztek a
XX. század ötvenes-hatvanas éveiben. Hogy mennyi jutott ezekbıl az aranyakból,
valutákból, drágakövekbıl más országok gazdaságába, az még csak nem is sejthetı.
És most lássuk, mi történt tovább az ismert náci aranyak ügyében?
A 32-seket végsı soron szép csöndben szélnek eresztették, majd a kormányzat
titokban készített egy jelentést. Tudták, kikre kell bízni az elkészítését és csak olyan
ügyekhez engedték közel az illetıket, amelyekben sikerült a sereget valamiképpen
aránylag tisztára mosni. Így aztán nem csoda, hogy az 1948 május elején
nyilvánosságra hozott jelentés nem erısítette meg a sajtó és más személyek
„áskálódásait és rágalmazó kijelentéseit" - éppen ellenkezıleg! A sereg olyan tiszta
lett, mint a most hullott hó. A felelısséget szétmosták, az esetleges „hibákat"
kijavítani ígérték, amúgy pedig minden a legnagyobb rendben volt az Európába
küldött amerikai csapatoknál... Beszélték ugyan, hogy két jelentés készült, az egyik a
titkos, a valódi - amely igen kedvezıtlen lett a szárazföldi sereg számára. A másik
volt az, amely 1948. május 6-a után részletekben vagy egészben megjelent több
újságban. Természetesen egyetlen szó sem esett már a garmisch-partenkircheni
maffiákról és a náci aranyakról, amelyek rejtélyes úton-módon eltőntek. Voltaképpen
elmondható, hogy az amerikai közvéleménynek négy évvel a háború befejezése után
még fogalma sem volt arról, hogy hány tonna aranynak veszett nyoma az amerikai
sereg sajátos és kétértelmő „közremőködésével"...
Nem csoda, hogy az amerikai sajtó nem nagyon vette komolyan a hivatalos jelentést.
A lapok egyharmada egyáltalán nem is nyomtatta ki a jelentést, a szerkesztık
sejtették, hogy itt valami nincs rendben és nem akarták magukat nevetségessé tenni
olvasóik elıtt.
Persze nem feledkezhetünk meg a nemzetközi helyzetrıl sem. Akkor már javában dúlt
a hidegháború, a szabad Nyugat és a rab Kelet ura, Moszkva között. Németországot
mindenképpen meg kellett tartani - ha már elızıleg elvesztették annak keleti
negyedrészét - és nem lett volna diplomatikus dolog, ha a sok csúnya részletet, a
„szennyest" kitálalták volna a német és a hazai közönségnek. Az amerikai seregek
német földön most már a németeket védték a bolsevizmus ellen és csak manapság,
2000 után visszatekintve tudjuk, milyen sok múlott rajtuk. Ha akkor nem állnak ott a
vártán, a kommunisták elfoglalják az országot, aztán talán egész Nyugat-Európát.
Manapság, amikor ismerjük már a volt kelet-német - valójában szovjet -
titkosszolgálat mőködését, nem csodálkozhatunk semmi efféle állításon. A Stasi
behatolt a német élet minden területére, sok ezer ügynöke dolgozott a szovjet-
kommunista érdekekért. És ez így volt már 1948-ban is, amikor az NSZK és az NDK
(vagyis az önálló nyugat-német és a kelet-német bábállam) még formálisan meg sem
alakult.
Mindenkinek az volt az érdeke, hogy minél gyorsabban elfeledkezzenek a garmischi
maffiákról és mindarról, ami a kincsek körül történt a háború vége óta.
Most a hısies szövetségesek - és nem a feketepiacon együttmőködı tolvajok - képét
kellett kidomborítani a világ közvéleménye elıtt. És mivel itt találkoztak az érdekek,
hát egy kimondatlan, de elfogadott konszenzus diadalmaskodott.
Mindent irattárakba helyeztek és ezekhez még az 1990-es években sem volt könnyő
hozzáférni - némelyik iratot mind a mai napig nem adták ki. Ez is azt bizonyítja, hogy
azokban a hadsereget terhelı adatok és tények találhatók. A Pentagon urai a jelek
szerint 50-55 évvel késıbb is azt felelik az újságírók kérdéseire, hogy „nincs anyag"
az 1945-ös és azt követı garmischpartenkircheni aranylopásokról! Miközben fél
évszázada, sıt azon is túl szorgosan ırizgetnek ennél sokkal jelentéktelenebb aktákat.
Katonák által elkövetett ékszerlopások Németország más tájain ma is szigorúan ırzött
anyagok ezekben az irattárakban - de az évszázad lopásáról, a náci aranykincsek
eltőnésérıl valóban ne lenne egyetlen oldal sem..,?
Hasonló a helyzet a speciális szervek archívumaiban. A CIC, az FBI, az akkori Secret
Service, az amerikai pénzügyminisztérium nyomozati részlege, a külügyminisztérium,
a CIA; a katonai rendırség parancsnoksága vagy a katonai ügyészség minden
megkeresésre azt válaszolta az eddigi érdeklıdıknek, hogy nem tud segíteni ez
ügyben. Márpedig az újságírók gyakorta kérdezısködnek, persze ez az érdeklıdés
messze nem tömeges mértékő. És ahogyan megyünk elıre az idıben, mind kevesebb
ember tud egyáltalán minderrıl, így érthetıen csökken az érdeklıdés is.
A hetvenes-nyolcvanas években az egykori tábornokok és mások - akik még éltek az
1945-ös nemzedékbıl, mint pl. az igen kétes szerepet játszó Clay tábornok és mások -
valami ilyesmiket feleltek az ıket kérdezıknek:
„Nem, az lehetetlen. Tudtunk volna róla."
„Három millió akkori dollár értékben tőntek volna el kincsek? Amelyek az amerikai
állam tulajdonát képezték? Gondolja, hogy ezt bárki is megúszta volna büntetlenül?"
„Semmi ilyesmire nem emlékszem azokból az évekbıl."
„Arany, kábítószerek, valuták...? Nem hallottam róluk. Önök honnan vették ezt a
maszlagot?"
„Ez nekem teljesen új!"
De hagyjuk a hazudós tábornok urakat és lássuk, mi minden esett meg e téren.
Érdekes az is, ami a Guiness Rekordok könyvével történt. Ugyanis a népszerő
„ismeretterjesztı" irodalomból, lexikonokból és egyéb kiadványokból még mindig
hiányzott ez az egész történet, eseménysorozat. A nagyvilágnak az elsı igazi jelzést
világszerte csak az említett Rekordok Könyve 1957-es kiadása hozta.
Ott ugyanis a sajátos rekordok között említette „a legnagyobb rablást", hozzátéve,
hogy azok között veszi számba, amelyek tetteseit nem derítették ki. Képzelhetjük,
hogy a könyv szerkesztıi 1956 során mennyit ügyködtek az amerikai hivatalos
szerveknél, hogy információkat szerezzenek! Állítólag a washingtoni Fehér Házhoz,
vagyis az elnöki hivatalhoz is fordultak, miután az összes megkeresett minisztérium
és egyéb intézmény mélyen hallgatott és kérdéseikre nem válaszolt. Márpedig a
nyugati, különösen angolszász világban azért a Guiness Rekordok Könyve valóságos
fogalom, majdnem annyira ismert, mint a londoni Times vagy az oxfordi egyetem.
Sok olvasó felfigyelt a cikkre, de mivel a „másik oldalon" mindig hallgatás volt a
válasz, a dolog majdnem húsz évre ismét elaludt. A hetvenes évek közepén volt egy
érdekes összetőzés is ez ügyben. A szárazföldi hadsereg szóvivıjének Washingtonban
újságírók elıtt kellett válaszolnia az elrablott kincsek ügyében feltett kérdésre. Mivel
a Guiness szerkesztıi továbbra sem kaptak semmilyen információt, évrıl évre
megjelentették a „világtörténelem legnagyobb, ismeretlen tetteses rablásáról" szóló
cikket a Rekordok Könyvében.
A szóvivı elismerte, hogy több mint tíz alkalommal kaptak kérdést a
szerkesztıségtıl, de egyszer sem válaszoltak. No és miért?
- Mert a hivatalos dokumentációt ugyan többször átnéztük, de soha semmilyen
anyagot nem találtunk azt állítólagos rablásról.
- És mi a véleményük a Guiness-cikkrıl? - harsogták a felajzott újságírók. A szóvivı
azonban nemcsak megırizte nyugalmát, de sajátosan „humoros" beszólásra is tellett
tıle:
- Alaptalan vádaskodásnak tartjuk a cikket. Különben pedig megkérdezném, mi újság
a Loch Ness-i szörnnyel?
Roppant viccesnek képzelte magát az illetı. Holott - manapság már tudjuk - azért a
Loch Ness-i „szörny" sem csupán legenda. A világtörténelem legnagyobb kincsrablása
és annak oly ügyes eltüntetése pedig még inkább része volt a valós, fizikai
világunknak.
Pedig hát nagyon egyszerő lett volna a megoldás, ami talán az efféle katonai
szóvivınek is érthetı érvelés lehetne. Össze kellett volna hasonlítani a Reichsbank
német tisztviselıi által készített 1945 áprilisi leltárát azzal, ami 1945 végére - vagy
1946-ra, 1947-re - Frankfurtba az Idegen Valuták Depozitóriumába került.
Egy általános iskolás is kiszámíthatta volna, hogy mai értékben minimum 450 millió
dollárt tett ki, ami hatalmas összeg.
Ez vajon hová tőnt? És csakugyan nincs errıl semmiféle dokumentum? És akkor még
nem beszéltünk az egyéb, a Reichsbank leltárában nem szereplı kincsekrıl, amelyek
legalább még ennyit tettek ki.
Komolyan senki sem hiheti, hogy a lefolytatott nyomozásokról, az eltőnt összegekrıl
semmiféle jelentés nem maradt fenn. Tömérdek ember ellen folyt nyomozás - ezek
éppen úgy voltak amerikaiak, mint németek és egyéb nemzetiségőek - hová lettek a
kihallgatási jegyzıkönyvek, az áthelyezések, leszerelések vagy éppen börtönbe
„utalók" indoklásai, szövegei?
Úgy látszik, ami 1947-ben vagy 1948-ban kötelezı volt - a hadsereg becsületének
megırzése - az az álláspont jottányit sem változott 1975-ben vagy 1990-ben sem.
Röviden szólva arról van szó, hogy a Guiness Rekordok Könyvében helyesebb lett
volna talán nyitni egy másik rovatot is: „A világtörténelem legnagyobb eltussolásai"
vagy „elhallgatásai" címmel. Mert hiszen az Egyesült Államok kormánya immár több
mint fél évszázada hallgat, és ezzel fedezte az összes tettest. A múlt idı használata
azért indokolt, mert a huszonegyedik századot a biológia kérlelhetetlen törvényei
folytán a legtöbb tettes már meg sem érte (feltéve, hogy a katonák 1945-ben és a
következı pár évben maximum huszonévesek, a bőnügyekben érintett, résztvevı
tisztek is 30-40 évesek lehettek).
Ami más szóval azt is jelenti, hogy akarva vagy akaratlanul (de inkább szándékosan,
persze nem miattuk vagy az ı érdekükben) büntetlenséget biztosítottak számukra
ezzel a nagy állami hallgatással!
Lássunk néhány „karriert", vagyis további sorsot. Mi lett azokkal, akik ebben az
ügyben oly sokat tettek - a szó pozitív vagy negatív értelmében? Talán feltőnt
önöknek, hogy sok esetben nem is említettünk neveket. Bizony még ma is
beperelhetnének bennünket a túlélık - ha vannak olyanok - merthogy „sárba tiportuk a
nevüket és a becsületüket". Ez elsısorban az esetleges tettesekre vonatkozik, akiket az
amerikai katonai kormányzat hibás lépései miatt soha nem kaptak rajta semmin, nem
is ítéltek el. Ezért bármikor „jogosan" tiltakozhatnának állítólagos becsületük
elvesztése miatt. Ez már az elmúlt évtizedekben is megkeserítette, gyakorta pedig
egyenesen akadályozta sok, az ügyben nyomozó újságíró és könyvszerzı munkáját.
Persze ne higgyük, hogy valahol a háttérben azért nem folyt leszámolás. A katonai
felsıbbség nehezen tőrte el, hogy egyes bajtársak meggazdagodtak és tehetetlen
társaik szemébe röhögtek. Azt sem tőrték el odafönt - ha éppen nem voltak érintettek
maguk a vezetık, parancsnokok is! - hogy egyesek ilyen rossz hírét költötték a
seregnek. Lehettek persze egyéb, fegyelmi okok is. Aki hagyta magát megvesztegetni
és ezt tudták róla, azzal nem mindig játszották el a szokásos hadbírósági, fegyelmi
procedúrákat - simán áthelyezték vagy egyéb módokon bántak el velük. De ismétlem,
ezek mindig a kisebb „halak" voltak, sohasem az igazán felelısek, a „nagykutyák".
Meg kell értenünk, hogy ugyanakkor, mindezzel együtt, az 1944-ben Európában partra
szálló és a világrész egyik felét felszabadító amerikai hadsereg sem kizárólag
alattomos tolvajokból és más gazemberekbıl állt. A többség itt is becsületes volt és
nem kedvelte az efféle alakokat. Saját érdekükben, a további lopásokat,
sikkasztásokat, rablásokat megelızendı is meg kellett szabadulniok néhány
alkalmatlan személytıl.
A Németországban állomásozó, fıként müncheni és garmischi, tehát bajorországi
amerikai hadvezetésbıl repültek a legtöbben. A polgári közigazgatási osztályon
csaknem ötven fıtıl szabadultak meg. A nagy vizsgálatra persze nem közvetlenül az
elsı disznóságok kiderülése után, hanem csak... 1948-ban került sor. A tisztek egy
részének azt vetették a szemére, hogy rontotta a szolgálat, a hadsereg hírnevét, a
többieknek konkrét bőnügyeket is a szemükre hánytak. Volt egy érdekes jelenség - a
legtöbb embert a szállítási osztályról dobták ki. Vagyis azokat akarták büntetni,
legalábbis csoportosan, akiknél furcsa dolgok történtek 1945-ben. Úgy emlékszünk rá,
hogy egész teherautók tőntek el az aranyakkal együtt? Amikor nyoma veszett a hat és
fél tonna aranyrúdnak, több teherautó rakterében foszlottak köddé a kincsek. Amikor
eltőnt az az egy tonna, ott is legalább egy teherautó és egy dzsip, más források szerint
két teherkocsi vált köddé. Ami érthetı is, hiszen azon volt az értékes szállítmány.
Ezeket a jármőveket senki sem kereste többé - nos, most az efféle eseteket emlegették
fel az elbocsátott személyeknek.
Persze azért ne higgyük, hogy itt két, egymással gyökeresen ellentétes nézet és
cselekvés ütközött. Hiszen fentebb írtunk arról, hogy az Egyesült Államok kormánya
és a szárazföldi hadsereg vezetése évtizedeken át eltussolta az igazságot. Nem volt itt
ütközés - az imént említett nagy helyi „tisztogatás" sem volt olyan véresen komoly,
mint hinnénk. Végsı soron csak öt amerikai tiszt került hadbíróság elé, egy pedig
polgári bírái elıtt felelt tetteiért.
De a dolog „szétmosása" már itt is megfigyelhetı. Azért ekkora visszhangot nem
akartak az illetékesek. Némelyik vádlottnak megengedték, hogy leszereljen, és akkor
eltörölték az ellene folytatott hadbírósági eljárást. Az illetıket sikkasztással és az
USA vagyonának eltékozlásával vádolták - volna. Másik három nem várta meg a
tárgyalást, hanem felszálltak egy hazafelé tartó katonai gépre és otthon gyorsan
leszereltek, mielıtt az otthoni katonai hatóságok értesültek volna az ellenük folyó
eljárásról. Vajon ez is maguktól jutott eszükbe, vagy valakik finoman „segítettek"
ebben - csakhogy az esetleges bírósági tárgyaláson ne derüljenek ki még nagyobb
disznóságok az eltőnt kincsekkel kapcsolatban? Végül egy, csak egy legény maradt a
gáton, azaz a vádlottak padján... egy ırmester! De amikor annak katonai
védıügyvédje tanúként akart megidézni számos tisztet, köztük azokat is, akik a fent
ismertetett módon bújtak ki a felelısség alól, a jogtörténetben meglehetısen ritka
módon felfüggesztették a pert, majd az egész eljárást eltörölték, mintha soha nem is
indult volna. A katonai ügyészség visszavonta a vádat.(!)
Most nem térünk ki arra, milyen hatást gyakorolt mindez az amerikai katonai és
polgári személyzetre 1948-ban. Különösen a polgári közigazgatásban, a megszállók és
a megszállott németek közti ügyek intézésben már oly járatos amerikai tisztek
lelkivilágában hagyhatott ez fontos nyomokat. Világosabban szólva ık nyilván arra a
belátásra jutottak, hogy nem kell félni túlságosan, ha valahol valami zsákmányt
látunk, el lehet sikkasztani vagy lopni valamit, akkor ne aggódjunk, tegyük meg. Ha
eleget szereztünk, akár azt is elviseljük, hogy kidobjanak bennünket a seregbıl, hiszen
a félretett vagyonból otthon majd sínre tehetjük az életünket.
A másik dolog: számos német, látva mindezt, felmentve érezte magát az esetleges
erkölcsi elvek hatása alól és ı is lopott, sikkasztott. Különösen, ha remek amerikai
cinkosokra akadt. Együtt már bizony sokra vihették...! Hát vitték is. A bajorországi
feketepiac, a cigaretta-csempészet, a narkóbiznisz negyed annyira sem fejlıdhetett
volna azokban az években, ha nem állnak mögötte a megszállók is. Rengeteg késıbbi
amerikai vagyon született ott és akkor.
Mi történt például John McCarthy-val? Ez az enyhén szólva „kétarcú" alak a
negyvenes évek második felében nagy szerepet játszott számos kisebb-nagyobb érték
eltulajdonításában, eltüntetésében Bajorországban. Minden ellenırzı vagy nyomozó
bizottság jelentésében felbukkant a neve, mint az egyik legnagyobb „macher"-é a
környéken. Valóban mindenben benne volt, rengeteg vasat tartott a tőzben, és sokáig
nem esett baja. Már csak azért is így volt ez, mert hiszen ı volt a vagyonok
biztonságára ügyelı ellenırzı és nyomozó bizottság vezetıje... Itt lehetett aztán
igazán nagyokat lopni!
Ez a bizottság Bajorországban az amerikai hadsereg polgári közigazgatási osztályának
részeként a náciktól elkobzott vagyontárgyak ırizetével és újraosztásával foglalkozott.
Mint késıbb kiderült, meghamisította a bizottság könyvelését és minden vagyon-
ügybıl lecsípett valamit - nem is keveset - önmaga és néhány feljebbvalója, cimborája
számára. Persze ezeknek a kapott értékek fejében fedezniök kellett McCarthy
tevékenységét és személyét.
De benne volt a kábítószer-csempészetben és végsı soron nem vitás, hogy egy
németekbıl álló maffia-szerő bőnszövetkezetet is vezetett. Egyszerre dolgozott
mindkét oldalon és mindenütt megszedte magát. Ha ellenırzés jött, vagy ellene is
nyomoztak, beépített emberei révén elıbb tudta sokszor, mint maguk a nyomozók,
akiket ellene küldtek. Így mindig készen állt az esetleges vádak visszaverésére.
Emlékezzünk, amikor a gyanakodó amerikai katonai nyomozók lehallgatót szereltek
fel lakásában, errıl is értesült lefizetett belsı emberei segítségével és egyszerően
elköltözött egy másik lakásba, ahová viszont senkit sem engedett be, így lehallgatását
sem tudták elérni. Nem csoda, ha hosszú éveken át - bár folyton gyanúsították - nem
találtak ellene igazi bizonyítékokat, ı meg közben lopott, rabolt, csalt, illegálisan
kereskedett és mindent megtett, amit csak akart. Még arra is képes volt - ezt késıbb
ugyan rábizonyították! - hogy egy magas rangú nácit a háború után hamis papírokkal
kimentett szorult helyzetébıl. Elintézett neki egy igazolást, miszerint nem is volt náci.
Hálából aztán ez az illetı a német bandáját vezette afféle alvezérként.
Azért el kell ismernünk, az amerikai katonai vezetés türelme sem volt végtelen.
McCarthy végül is túlfeszítette a húrt, sıt az összes húrt, amelyen játszott akkoriban.
Erre a világ egyik legnagyobb vállalatának, az IG Farben német cégnek a privatizálása
adott alkalmat. Itt hatalmas összegeket lehetett „kaszálni" és McCarthynak a jelek
szerint nem volt elég, amit 1945 és 1948 között keresett az aranykincsekkel,
valutákkal, valamint a csempészettel, megvesztegetésekkel és ezer más sötét üggyel.
A vegyi kombinátot elkobozták a szövetségesek, mert tulajdonosai nácik voltak. így
most meghirdették és más, nem náci tulajdonosok között adták el a részvényeket.
McCarthy és fınöke, Russel Lord, aki szintúgy benne volt minden gazságban, hamis
cégeket hoztak létre Svájcban, mások neve alatt. Így próbáltak részesedést szerezni
ebben a jónak ígérkezı üzletben. Ámde ez már nem ment olyan könnyen. Valaki
szagot kapott, újabb nyomozás indult már nemcsak McCarthy, hanem Lord és az
egész hivatal ellen. Mivel ezt magából az Államokból kezdeményezték, valahogy
sikerült elérni, hogy McCarthyt senki se figyelmeztesse. Így a kincsügyekben is
elhíresült gazembernek hónapokon át fogalma sem volt róla, hogy figyelik és szép
lassan győjtik ellene a bizonyítékokat.
Végül is 1949 elején véget ért McCarthy és Lord pályafutása. De végsı soron ık is
megúszták. Egyszerően kirúgták ıket a seregbıl, gyaníthatóan azért, mert ez a
„gyárvásárlási" ügy már ott is sok volt. De ez egyben azt is jelenti, hogy megúszták az
igazi felelısségrevonást. A mi számunkra külön szomorúságot jelent, hogy egyáltalán
nem a náci kincsek ügyében játszott szerepük miatt kellett menniök és persze
semmilyen igazi büntetést nem szenvedtek. McCarthy az 1970-es évek végén halt
meg az Egyesült Államokban, feltehetıen még a hozzátartozói sem tudták, hogyan
szerezte nem kis vagyonát a háború utáni Németországban...

Más kincsek sorsa

Ne feledjük, hogy annak idején a náci vezetık nem csak az „Alpesi Erıdbe"
menekültek. Voltak szép számmal, akik valamilyen trükkös módokon ki tudtak jutni a
szoruló győrőkbıl és Svájcon vagy a tengeren keresztül, netán Dánián át (mint doktor
Mengele, a hírhedt „orvos") jutottak szabad földre. A háború után sokáig élt egy
legenda, amely szerint például két' nagymérető U-Boot - a náci német haditengerészet,
a Kriegsmarine egységei - 1945. április végén még átcsúsztak az ostromgyőrőn. Ezek
Hamburgból vagy Kielbıl indultak volna és több náci vezetın kívül fontos iratok
halmazát, titkos fegyverek tervrajzait és mindenekelıtt több tonna kincset vittek ki
magukkal. Nem kifejezetten csak aranyrudakról szólt a fáma, hanem - és elsısorban
inkább - drágakövekrıl, ékszerekrıl, amelyek kevesebb helyet foglalnak el és nem
olyan súlyosak.
Elırebocsátom, hogy soha senkinek sem sikerült bebizonyítania nemcsak azt, hogy a
kincsek Dél-Amerikába jutottak - de még azt sem, hogy ilyen „idın túli"
tengeralattjárók egyáltalán elindultak. Sok U-Boot süllyedt el harci cselekmények
közben, a háború végén pedig - látva a reménytelen helyzetet - Dönitz admirális, a
haditengerészet akkori parancsnoka (akit Hitler végrendeletében utódjául nevezett
meg) utasítást is adott, hogy süllyesszék el némelyiket.
Vannak ugyan beszámolók eléggé komoly személyekrıl arra vonatkozóan, hogy az
Argentínában hatalomra került Peron elnök náci háborús fıembereket fogadott
Buenos Airesben, nem is túlzott titoktartás mellett. Azt is beszélték, hogy ezek az
emberek ládaszám adtak át Peronnak Berlinbıl kimentett kincseket. No, nem
önzetlenül, nem a fasisztoid eszmékkel is kacérkodó, azokat részlegesen életbe is
léptetı államfı két szép szeméért. Hanem mert ezen vagyon fejében gyakorlatilag
minden Németországból érkezı jövevény letelepedési engedélyt kapott Argentínában.
Rengeteg, igen keresett-körözött náci háborús bőnös, köztük a már említett Mengele
doktor vagy Adolf Eichmann, a zsidóüldözések megszervezıje kapott itt
menedékjogot. Az állítólagos, arannyal megpecsételt egyezség vonatkozott azokra a
németekre is, akik nyilvánvalóan hamis személyi adatokat diktáltak be, hamis
papírokkal, álneveken értek partot e számukra menedéknek számító országban. Pedig
hát az akkori (és jelenlegi) argentin törvények szerint amelyik bevándoroltról késıbb
bebizonyosodik, hogy érkezésekor hamis adatokat jelentett be és ilyenek alapján kérte,
majd kapta meg az argentin állampolgárságot, az ettıl megfosztható.
Ismétlem, nincsenek kellı bizonyítékaink, hogy ennek a meglehetısen misztikus
kincsnek a nyomát is kövessük. Sok forrás említi az „argentin náci-kincset", de egyik
sem tud velük mit kezdeni. Talán csak annyi a tény, hogy valakik csakugyan partra
szálltak illegálisan.
A spanyol nyelvő Noticias napilap arról adott hírt, hogy 1945. június 3-ról 4-re
virradó éjszakán „valahol a tengerparton" a környékbeli lakosság gyanús forgalmat
figyelt meg. Az érkezık nyilván rádión jelezték közeledésüket, mert azon az éjjelen
elıbb a part felıl több teherautó és civil jármő hajtott le egy kisebb öbölbe, majd a
tenger felıl fényjelzéseket láttak, A kíváncsi falusiak a tenger felıl gumicsónakon
érkezı, nem spanyolul beszélı idegen férfiakat láttak, akik a személykocsikba szálltak
A teherautókra a csónakból kiszedett rakományt tették fel, majd az egész társaság
elhajtott.
Tehát a kincs Peronhoz jutott, aki azt saját céljaira használta fel. Hogy hálás volt érte,
azt 'több tény bizonyítja azon túl, hogy az odaérkezı nácikat befogadták. De Peron
vajon milyen érv hatására „ment elébe az eseményeknek"? Nyilván nem önzetlenül
tette, és nem saját magától jutott eszébe, hogy tízezer kitöltetlen argentin útlevelet
küldessen Európába az ottani argentin diplomáciai képviseletekre és konzulátusokra!
Mert hát ez volt a sajátos csereakció másik oldala. A mérleg egyik serpenyıjébe
betették a tengeralattjáró(ko)n elhozott irdatlan mennyiségő és értékő kincset, ami a
legszerényebb számítások szerint is legalább 10 millió akkori dollárt (ma 120-130
milliót) ért. Ennek fejében Peron felhasználta vitathatatlan tekintélyét és az
államgépezetet arra, hogy minden nácit befogadjanak, mi több, segítsenek áthozni
tízezer embert Dél-Amerikába. Ezért egy gigantikus mérető csalástól sem riadt vissza
(az erre amúgy is hajlamos) majdnem-diktátor. Mert hát azt kell mondanunk, hogy
sem azelıtt, sem azóta nem történt ehhez fogható dolog a világban. Hogy egyetlen
központi akarat nyomán tízezer embernek adtak ki hamis iratokat!
Az üres útleveleknek több mint a felét egyetlen országba: Dániába irányították. Ott és
akkor sokezer náci, SS-tiszt, katonatiszt és felelıs polgári személy rekedt a háború
végén. A dánoknak még nem volt idejük hadifogolytáborokba zárni ezt a tömeget,
amikor a tömeg váratlanul és gyorsan fogyatkozásnak indult. Nem, nem
Németországba mentek vissza a legtöbben - Északnyugat-Németország a brit
megszállási övezetbe került és ott igyekeztek elfogni minden nácit, például Himmler,
az SS birodalmi vezetıje is ott került horogra - hanem a koppenhágai argentin
nagykövetség révén hajókon és repülıkön, semleges országokon keresztül vagy
„direkt" indulhattak Argentína felé...
Volt a dolognak még egy aspektusa, amelyrıl manapság is nagyon kevés szó esik. Ez
pedig az az üzleti, gazdasági folyamat, amely során - fıként Martin Bormann, Hitler
bizalmasa és pénzügyeinek kezelıje, az NSDAP (náci párt) kasszájának kezelıje
révén - már 1943-tól hatalmas pénzeket juttattak ki Dél-Amerikába!
Nem csak oda, hanem Svájcba, Törökországba stb. is. De a legtöbb vagyon-áramlás
iránya Argentína volt. Hitler maga állítólag nem tudott errıl, hiszen neki csak nem
mondhatták meg a hozzá oly közelálló náci vezetık, hogy a Harmadik Birodalom
vereségére is számítva dugják el a zsákmány egy részét. Mindazonáltal ez mégis így
történt. Akik késıbb Martin Bormann rejtélyes eltőnése után nyomoztak, azok
derítették fel ezeket a sajátos üzleti kapcsolatokat és befektetéseket. (Lásd a szerzı
Hitlerrıl és Bormannról szóló könyveit - a szerk. megjegyzése.)
Bormann és társai csaknem 800 külföldi vállalkozásba fektették azt a pénzt, aminek
egy része hivatalosan az NSDAP számláiról származott, de „vastagon" benne voltak a
náci párttól kapott saját pénzükkel is. Csak Svájcban 214 céget alapítottak, amelyeket
ott tevékenykedı németek vezettek. Törökországban 35, spanyol és portugál földön
200 gyárba, ültetvénybe fektettek jelentıs összegeket. De voltak a birtokukban...
bankok is!
Nem árt tudnunk, hogy Bormann 48 argentin vállalkozásba fektetett pénzt 1943-44-
ben. 1945 elejétıl kezdve aztán már alig csurrantak az anyaországból pénz-injekciók,
de nem is volt rájuk szükség. Ezek a cégek már a saját lábukon álltak és termelték a
pénzt... Nos, kiknek?
Hát azoknak, akik 1945 tavaszán arathattak. Sok forrás szerint maga Bormann is ezek
között volt, sıt akadt olyan feltételezés is, amely szerint netán maga Hitler is kijutott a
berlini bunkerbıl és megbízható emberei azzal a bizonyos utolsó tengeralattjáróval
vitték el Argentínába.
Mindenképpen bizonyított tény, hogy számos vállalat termelte a hasznot már két évvel
a háború elıtt is - a német tulajdonosoknak. Voltak argentin bankok és más
pénzintézetek is, amelyek gondosan győjtögették a pénzt és így amikor eljött az idı,
alaposan megkönnyíthették a tömegesen érkezı menekültek beilleszkedését.
Ily módon tehát állíthatjuk, hogy ez a kincs „elıkerült". Igaz, soha nem került és nem
is kerülhetett vissza jogos tulajdonosaihoz, az európai zsidókhoz és nem zsidókhoz,
intézményekhez és nemzeti bankokhoz, ahonnan elrabolták ıket - de nagyobb részük
nem is veszett el. így vagy úgy belekerültek ismét a nemzetközi körforgásba azok az
aranyak, azok a valuták, amelyek ilyen kalandos úton vándoroltak elızıleg a
kontinensek között.
Most térjünk vissza a másik menekülési és kincsáramlási irányba, a bajor és tiroli
földön elterülı „Alpesi Erıdbe". A mittenwaldi rejtekhelyek és „ásatásaik" alkalmával
már leírtuk, hogy az „erıd" csak fikció volt, a valóságban nem létezett. De mert a náci
vezetık nagyon hittek benne - akárcsak Hitler oly sokszor megígért csodafegyvereiben
- hát oda mentették életüket és vagyonukat, valamint az államkasszából, állami
bankokból szinte „szolgálati úton" kimentett kincseket.
Nem akárkik rejtıztek el itt. Némelyik név gazdájával késıbb aztán a nürnbergi
tárgyalóterem vádlottainak padján találkoztunk. Aussee vidékén rendezte be
fıhadiszállását Ernst Kaltenbrunner, aki Heydrich után 1942 tavaszától az RSHA, a
Birodalmi Biztonsági Fıhivatal vezetıje, minden kémek fınöke és minden titkok
tudója volt. Mivel a Balkánról és Magyarországról ide csıdült az onnan visszavonuló
csaknem 190 ezer fıs Wehrmacht- hadsereg és megszámlálhatatlan Waffen-SS osztag
is, hát végsı soron minden náci azt hitte, ez valóban jól védhetı hely. Nem sejtették
még, hogy ez az egész társaság lényegében egyetlen puskalövés nélkül megadja majd
magát az amerikaiaknak, hiszen közben Berlinben véget ér a háború. De visszatérve a
bujkálókhoz, itt volt Adolf Eichmann. Itt volt Höttl, aki a balkáni ügyekért volt felelıs
a biztonsági szolgálatnál (és mint ilyen sok tömeggyilkosságot rendelt el a maga
területén a háború vége felé). Itt volt több tábornok és más prominens náci is.
Magukkal hozták a titkos iratokat is, elképesztı mennyiségben. No és persze az
aranyaikat. Mivel az iratokat nem akarták megsemmisíteni - még mindig remélték,
hogy a Harmadik Birodalom feltámad haló poraiból! - azokat ideiglenesen el kellett
rejteni.
Ezzel a döntéssel aztán évtizedekig tartó konfliktusokat és egyéb rejtélyeket okoztak a
késıbbi kincskeresıknek. Ugyanis sokáig senki sem tudhatta biztosan -hiszen ezt az
elrejtéseket elrendelı vezetık is titokban tartották - hogy hová rejtettek csak iratokat
és hová aranyat, valutát, drágakövet...?
Az Aussee vidékén több tó található. A Dachsteinmassiv és a Totes Gebirge között
fekszik ez a táj, mély bevágások, magas hegyek és köztük a mélyedéseket kitöltı
tavak jellemzik. A legnehezebben a Toplitz-tó volt megközelíthetı akkoriban. Ahhoz,
hogy odajusson valaki, három hegyszoroson kellett átmennie. Ma már persze, az
idegenforgalom és hegyi turizmus korában ez a táj télen-nyáron is jól és kényelmesen
megközelíthetı. Úgy hírlik, már nem csak 1945-ben, hanem 1944 ıszétıl kezdve
győjtötték a környéken az iratokat és kincseket, számítva arra, hogy „egy idıre" el kell
majd azokat rejteniük.
Nemcsak a tavakba rejthettek kincseket, hanem barlangokba, titkos földalatti
mesterséges vagy természetes járatokba, szakadékokban készített rejtekhelyekre is. Az
utolsó szakaszban még fegyverraktárakat is kiépítettek részben a lakott helyeken,
házak, istállók, gazdasági épületek alá és mellé, vagy pedig az erdıkben. Ennyire
komolyan gondolták, hogy Berlin eleste után is folytatják az ellenállást és komoly
partizánháborút robbantanak ki az idegen megszálló hatalmak katonai gépezete ellen.
Ami eleve nem volt reális terv - nem tudni, a vezetık komolyan gondolták-e?
Valószínőleg igen, hiszen ezekre a katonákra bízták az életüket és ezen a tájon
óhajtottak berendezkedni, aminek számos jele volt.
Az is megesett, hogy régi, elhagyatott bányákban rejtették el a fegyvereket és a
bejáratot berobbantották. Csak ık tudták, hol vannak a fegyverek. Most
megkérdezhetjük: miért ne tehettek volna ugyanígy a kincsekkel is?
Ezt a kérdést persze hamarosan mások is feltették maguknak.
Hogy a Toplitz-tóba valamit elrejtettek, az nagyon valószínő. Mivel a szállításhoz is
használtak hadifoglyokat, oroszok, britek, franciák, lengyelek számoltak be arról,
hogy négy-öt teherautón hatalmas vasládákat - minimum húsz darabot! - vittek ki a
tóhoz. Csónakba rakták és egy bizonyos ponton a vízbe dobálták ıket. De jellemzı,
hogy a csodával határos módon túlélı foglyok - a legtöbbet ugyanis az elrejtési aktus
után kivégezték - egymásnak ellentmondó dolgokat nyilatkoztak. Volt, aki szerint a
ládákat nappal süllyesztették a vízbe, mások szerint éjszaka történt mindez. Osztrák
szemtanúk szerint 24 láda került a vízbe.
Talán nem is kell mondani, hogy ez sem maradt titokban. Mindjárt a német
kapituláció (1945. május 9.) után a CIC tisztjei jelentek meg a helyszínen és elıbb a
lakosságtól, késıbb a felszabadult, megmenekült hadifoglyoktól szereztek
értesüléseket a toplitzi eseményekrıl. Nem sok idı telt el a két esemény között - talán
mindössze 10-14 nap csupán!
Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a Toplitz-tó olyan kiemelt helyszínnek
számított volna. Ugyanis az amerikaiak Salzkammergut - szintén tavas, hegyes,
„bányás", barlangos vidék - tájékán ezt követıen még pontosan 3 évig keresgéltek és
egyáltalán nem voltak meggyızıdve arról, hogy minden arrafelé elrejtett kincsnek a
nyomára bukkantak volna.
Egyesek amellett kardoskodtak, hogy a németek legalább 7-8, arannyal színültig telt
ládát süllyesztettek - no nem a Toplitz-ba, hanem az Altaussee-tóba. Ezt az
amerikaiak hosszas nyomozás után állapították meg, amihez számtalan tanút kellett
felkutatni és vallomásaikat feljegyezni, ellenırizni, majd egybevetni más
vallomásokkal.
Mennyi arany lehetett a ládákban? Mivel az aranynak nagy a fajsúlya, kis helyen is
sok fér el belıle és sokat is nyom, A CIC szakértıi 1945 nyarán már úgy vélték, hogy
minden ládában legkevesebb 135, maximum 175 kiló arany lehetett. Ami azt jelenti,
hogy ha hét ládát számítunk, akkor minimum 945, ha 175 kilót, akkor 1225 kiló arany
lehetett az Altaussee-tó fenekén. Egy normális középarányost figyelembe véve
mindenképpen legalább egy tonna aranyat rejtettek oda a nácik!
Az elrejtési akció aranya is kétségtelenül a haláltáborokból származott. Az akcióban
részt vevı foglyok beszámolói alapján - ık legalábbis így tudták német ıreiktıl - az
arany a buchenwaldi, auschwitzi és sachsenhauseni koncentrációs táborokból
származott.
Késıbb kinyomozták, hogy az akciónak fedıneve is volt: „GR Nibelungen". Az elsı
rövidítés a Geheime Reichssache szavakat jelöli, vagyis „Titkos Birodalmi Ügy". A
„Nibelungen" pedig kézenfekvıen - Hitler Wagner-mániáján túl is - a „Nibelungok
kincsére" utalt. Ezért biztosak lehetünk benne, hogy ebben az akcióban - szemben
talán a Toplitz-tavival - nem fontos iratokat vagy fegyvereket, hanem igazi aranyat
süllyesztettek a tóba.
Kik és mit hoztak magukkal? Ha ezt tudjuk legalább megközelítıen, bizonyos
„leltárt" állíthatunk össze arról, ami az „Alpesi Erıdben" összegyőlt a háború utolsó
napjaira. Persze amit már korábban elrejtettünk, azok felıl nem lehetünk ennyire
biztosak sem.
Elıször is ott volt a VI. hadsereg parancsnoka, Fabiunke tábornok, aki a Balkánról
visszaérkezı csapatokat vezette. İ javarészt az ottani országokban összeszedett
kincseket menekítette, ami kisebb részben valutából, nagyobb részben színaranyból
állt. Összesen húsz (!) ládával érkezett, ami akkori német számítás szerint 5 millió
birodalmi márkát ért. Ezenfelül majdnem ugyanennyi volt a hadsereg pénztárában is,
de ez már német birodalmi bankjegyekben, amelyek hamarosan értéküket vesztették.
Adolf Eichmann, aki voltaképpen több millió ember iparszerő meggyilkolását tervelte
ki és valósította meg, sem jött üres kézzel. Nála is a koncentrációs táborokból rabolt
fogarany és egyéb értékek, fıleg ékszerek lehettek. Senkivel sem közölte, mennyit
ér mindez, egyesek 8 millió dollárról beszéltek... Eichmann kint a hegyekben,
ismeretlen helyen rejtette el a kincseit.
Egy meg nem nevezett SS-csapat is rejtett el kincseket. Ezek javarészt kelet-európai
templomokból, fıként az ortodox egyháztól rabolt kegytárgyak, ikonok stb. voltak. Itt
is hét ládát emlegettek, a helyszín pedig egy Aussee - tehát Kaltenbrunner
fıhadiszállása - közelében, egy már szintén kimerült és elhagyott sóbányában volt. Az
ereklyetartók, kelyhek, gyertyatartók és egyéb tárgyak értéke ismeretlen.
Az odaérkezı SS-fıemberek (Krüger, Schwend, Höttl és mások) sem jöttek üres
kézzel. Április végén érkeztek javarészt, amikor Berlin körül már bezárulni látszott a
szovjet győrő. Ki hamisított bankjegyeket hozott, ki meg valutát és aranyat. Állítólag
hozták a hamispénz-készítési SS-akció (errıl a második világháború történetét
ismerık már elég sokat tudnak) kellékeit: a nyomópapírt, a matricákat
(nyomólemezeket) és egyéb tárgyakat is. Úgy mondják, éppen ezeket a hamis
pénzeket és terhelı iratokat süllyesztették ládaszámra a Toplitz-tóba. Vagyis hogy oda
nem aranykincsek kerültek.
Maga Kaltenbrunner, az „Alpesi Erıd" legmagasabb rangú lakója és ezért feltételezett
parancsnoka sem jött üres kézzel. Talán ı hozta a legnagyobb értéket -ha hinni lehet a
különféle híreknek és becsléseknek. Öt láda brilliánst (!), egyéb drágaköveket, két
tonna aranyaidat és más aranytárgyakat, 2,5 millió svájci frankot és egy olyan
bélyeggyőjteményt, amely egyike lehetett a Birodalomban a legdrágábbaknak, mert
úgy vélik, öt millió márkát ért. És ez aligha veszített az" értékébıl a háború után,
ellenkezıleg. Meg kell jegyeznünk: csak a Kaltenbrunner-féle arany szállításához 50
ládára volt szükség! (Mindegyik kb. 40 kilót nyomott).
Mellette persze eltörpültek a kisebb „halak" szerzeményei. Martin Bormann bizalmi
embere, Helmut von Hummel magas rangú SS-tiszt (többet olvashatnak róla a szerzı
Martin Bormann második élete, Budapest 1998. c. kötetében - a szerk. megf.) sok jel
szerint itt rejtette el fınöke és barátja, Bormann kincseit, ı két tele ládát hozott
magával.
Volt egy olyan SS-Sonderkommando (különleges alakulat), amely szintén hét vagy
nyolc láda ékszert süllyesztett az Aussee-tóba.
J. Spacil SS-vezetı három alaposan megrakott teherautóval érkezett az „Erıdbe",
barátjához, Kaltenbrunnerhez. İk az orosz területekrıl származó össze-rablott
kincseket hozták, de nem tudni, hová rejtették.
No és ne feledkezzünk meg arról, hogy az RSHA egyik szakembere, amúgy pedig
Adolf Hitler személyes kedvence, Mussolini kiszabadítója, Otto Skorzeny SS-
Obersturmbannführer jött utolsónak az igazán ismert vezetık között. Több teherautón
22 nehéz ládát hozott magával és utólagos becslések Szerint mindegyikben csaknem
50-50 kiló arany volt. Nagyobb ládák voltak ezek, hiszen mindegyikben 20 darab
úgynevezett „kicsi", tehát csupán 2,4 kilós aranyrúd rejtızött. Itt vissza kell
kanyarodnunk könyvünk elejére - ugyanis minden bizonnyal Walther Funk, a
Reichsbank igazgatója és Hitler gazdasági tanácsadója kapcsolható ezekhez a
kincsekhez is. Ezek az aranyrudak is a Reichsbankból származtak. Mások úgy hitték,
hogy az észak-afrikai hadjárat alatt az arab területek kifosztásából eredı kincsek
voltak ezek. Tény, hogy ezeket Berlin eleste elıtt pár órával. 1945. május 1-én
süllyesztették el a Toplitz-tóba. Sokan úgy vélik, ez volt az a huszonkét láda, amit
iratoknak hittek, mások meg esküdtek volna rá, hogy a koncentrációs táborok aranyát
tartalmazta.
Mindezek után még mindig nem állítható, hogy teljes ez a sajátos leltár. Valahol
errefelé ásták el a magyarok királyi koronáját és akadtak egyéb „leletek", mint például
a bolgár fasiszta kormány titkos irattára, ami szintén jelentett volna (politikai) értéket.
Gyaníthatóan erre a vidékre került még néhány vasúton hozott kisebb-nagyobb érték-
szállítmány is, amit alacsonyabb rangú SS-vezetık hoztak megbízásból, vagy saját
rablásból ...
És akkor még egy szót sem ejtettünk a mőkincsek több millió darabos készleteirıl,
amelyeket a nácik szintén Salzkammergut környékén, az erre a célra ideálisnak látszó
sóbányákban rejtettek el. Ez egy külön könyv témájául szolgálhatna.
Az egyik gyanús helyen, a Toplitz-tó partján a nácik már évek óta titkos fegyvereket
(„csodafegyvereket") is kikísérleteztek, fıleg haditengerészeti vonatkozásban. A
tóhoz mindössze egyetlen út vezetett, azt 1945 májusáig természetesen a német
ırszemélyzet ellenırizte. Hosszan sorolhatnánk, hány torpedófélét és mini-
tengeralattjárót próbáltak ki a csöndes, magas sziklafalak között rejtızı tavon.
Rakétákat és tervrajzaikat is tárolták a Toplitz-tó környékén, amit a háború után
elrejtettek. Aminthogy szintén itt készletezték a náci atomkutatás nehézvíz-készletét
és egyéb, az atombomba elıállítására irányuló kísérletek anyagait.
Mindezt a korántsem teljes felsorolást csak azért eszközöltük itt, hogy lássuk: a
németek ezt a vidéket már évek óta az egyik legbiztonságosabbnak vélték úgy is, mint
kísérleti, kutatási terepet, úgy is, mint búvó- és rejtekhelyet.
Mondani sem kell, hogy miután elrejtették kincseiket és látták, hogyan fejlıdnek az
események - az urak otthagytak csapot-papot és mindenki a saját szakállára igyekezett
eltőnni. Volt, akinek sikerült, de a legtöbbjüket elfogták.
A kincsek pedig ott maradtak a rejtekekben. Bányatárnákban, barlangokban, tavakban,
föld és víz alatt. Várták, hogy valaki megtalálja, ismét napvilágra hozza ıket.
Az SD, a német Sicherheitsdienst, vagyis Biztonsági Szolgálat iratait süllyesztették a
Toplitz-tóba - terjedt el villámgyorsan. Az amerikaiak akkor már olyan közel jártak a
tóhoz, hogy a szó szoros értelmében néhány órával a ládák elsüllyesztése után
felbukkantak a környéken. A lakosság egy tisztességes - vagy csak „helyezkedı"? -
része azonnal besúgta nekik, mi történt. Rövid tájékozódás után a 2-ik Amerikai
Hadsereg G-2-es (felderítı) csoportja kikérdezte a szemtanúkat, nemcsak a
helybelieket, de a környéken kószáló, kiszabadult ex-hadifoglyokat is. Amint világos
képet kaptak a dologról, még aznap búvárokat hozattak. Tutajokat és csónakokat
találtak ott a helyszínen. Az amerikai búvárok le is merültek - de hamarosan rossz
hírrel bukkantak fel.
Az erdık közepén fekvı tóba az évtizedek során sok fatörzs zuhant, ezek megszívták
magukat vízzel és lesüllyedtek - de nem a fenékre. Valahol középtáján az átlagos 90-
120 méteres mélységnek a fatörzsek lebegni kezdtek, megrekedtek. És elég sok ilyen
volt a vízben. A lemerülök ezekbe ütköztek, néhol a fatörzsek olyan sőrőn lebegtek,
hogy, valóságos ál-tófeneket képeztek. Ily módon a vasládák természetesen az igazi,
mélyben lévı tófenékre süllyedtek, de az emberek csak veszély vállalásával
merülhettek le. Ez hamarosan igazi veszéllyé fajult, mert egy amerikai búvár életét
vesztette az egyik merülésnél. Az amerikaiak haditengerészeti búvárcsapata feladta
hát. Késıbb brit katonai nyomozók jártak a Toplitz-tónál, de ık csak a szemtanúkat
kérdezgették, lemerülés szóba sem jött.
Soha nem fog kiderülni, hányan kísérleteztek lemerüléssel és a kincsek felhozatalával.
Ma már tudható, hogy a következı években, sıt évtizedekben ezt nagyon sokan
megpróbálták a legkülönfélébb cégérek alatt. Jöttek intézményektıl és híres
újságoktól, még késıbb tévétársaságoktól is. De láttak, vagy látni véltek arrafelé
magánembereket is, ez utóbbiak kisebb csoportokban merülgettek. Persze lényegében
sok merülés illegálisnak számított, hiszen - elvileg - erre engedélyt kellett volna kérni
az osztrák hatóságoktól.
Felmerült ám az a gyanú is, hogy egyszer-egyszer maguk az érdekeltek merülnek!
Vagyis hát olyan németek, vagy németek által megbízott búvárok, akik 1945-ben
elsüllyesztették a kincseket és alapos érdekük főzıdik ahhoz, hogy azt másokat
megelızve szedjék ki a Toplitz-tó mélyérıl.
De ez nem nyert bizonyítást, bár eléggé kézenfekvı és elképzelhetı.,
Sok idı telt el, mígnem 1959 kora nyarán németek bukkantak fel a tó partján és
hamarosan egy nagy tutajjal merészkedtek ki a vízre. Nem titkolták tettüket, éppen
ellenkezıleg. Ugyanis az ötvenes években szenzációhajhász riportjairól és egyéb
írásairól megismert Stern hetilap munkatársai voltak, a költségeket pedig
természetesen a lap tulajdonosa állta.
A lap személyzete és vezetısége világgá kürtölte, hogy most aztán csakugyan
megfejtik végre a „Toplitz-tó titkát" és felhozzák a látszólag örökre a fenékre
süllyesztett vasládákat. Amelyekben természetesen ismét csak gigantikus titkokat
sejtettek. Kincseket és olyan iratokat, amelyek netán visszamenıleg új megvilágításba
helyezik a Harmadik Birodalom titkait!
A fogadkozás - és talán a próbálkozás is - meglehetısen komolytalan volt.
Meglehetısen tipikus abban a korszakban, amikor (legalábbis Nyugat-Európában) a
nyomtatott sajtónak már komoly vetélytársa lett a televízió és egyes lapok mindent
megtettek, hogy népszerőségük ne csökkenjen. Így tett akkor a Stern kiadója is.
Azt azért el kell ismernünk, hogy a Stern emberei csak több éves kitartó kutatómunka
után léptek akcióba. Elızıleg bejárták Európát és mindenünnen elıteremtették azokat
a személyeket, akiknek bármi közük is lehetett a Toplitz-tavi „kincsekhez". Nemcsak
a rakomány vízbe süllyesztésének körülményei érdekelték ıket, természetesen, hanem
az is, vajon kik és mit süllyesztettek ott el? Sikerült felelıs egykori náciknak a
nyomára jutniok. Ez persze nem volt nehéz, mert az ötvenes évek végén Nyugat-
Németországban az egykori náciknak nem sok okuk volt, hogy múltjukat leplezzék -
ha nem voltak körözött háborús bőnösök, akkor azért aránylag biztonságban lehettek.
A lap nyomozói beszéltek azokkal az amerikai és brit ex-tisztekkel is, akik 1945
májusában már kísérleteztek a lemerüléssel a tóban.
A legénység között különféle merülési, búvár- és egyéb szakértık voltak, akik már
1945 után felfedezett technikai eszközöket is bevethettek. No és volt ott olyan
szakértı, aki a háború alatt éppen a Toplitz-tó mellett létezett náci titkos fegyverek
kísérleti telepén dolgozott kutatóként.
És nem dolgoztak hiába!
A merülés és kutatás technikai részleteit most talán mellızzük. Mindenképpen
eredményes volt, hiszen a tó közepén elhelyezkedı tutajról a mélybe szálló búvárok
tíz napos kutatás után váratlanul két ládára bukkantak, átlagosan 80 méteres
mélységben. Vagyis szerencsére - a jelek szerint - a nácik a ládákat olyan helyen
dobták a tóba, ahol nem a maximális 120, hanem csak átlagosan 70-80 méter volt a
mélysége.
Tehát a tizedik napon két vasláda került a felszínre, több mint tizennégy évvel azután,
hogy a tóba dobták. A németek telefonon engedélyt kértek az osztrák hatóságoktól,
hogy kinyissák. Természetesen az egész akciót filmezték, fényképezték és bizonyos
szakaszain jegyzıkönyvekben rögzítették az addig történteket.
Abban a két ládában... hamis angol fontbankjegyeket találtak ezerszámra. Ez nem volt
meglepı, hiszen mindenki tudta, hogy a németek az SS és ehhez értı, koncentrációs
táborokból kiválasztott foglyok segítségével nagyban hamisítottak szövetséges
pénzeket. Ezt két céllal tették. Az egyik: a titkosszolgálatoknak és gazdasági
intézményeknek nagyon sok idegen valutára volt szükségük, hogy havonta kifizesse
sok tízezer külföldi ügynökét, vagy hogy a hadigazdaság számára létfontosságú
nyersanyagokat vásároljon idegen piacokon.
A másik ok bevallottan az volt, hogy ha sikerül rengeteg hamis pénzzel árasztani el
elsısorban a brit és amerikai piacot, akkor e két ország valutája összeomlik, a
világban bizalmatlanság ébred irántuk és ezt alaposan megsínyli nemcsak a brit és
amerikai gazdasági élet, hanem az egész, nácikkal szemben ellenséges világ pénzügyi
rendszere.
1959-re ez sem volt már titok, addigra számos emlékezés és más leleplezı könyv,
dokumentum, interjú jelent meg különbözı nyelveken és országokban a fasiszták
egykor oly fényesen indult „Bernhard-akciójáról". Vagyis köztudott volt a
pénzhamisítási akció - mi több, sok szakértı feltételezte, hogy a Toplitz-tóban eleve
ennek bizonyítékait és/vagy „termékeit" fogják megtalálni.
Mindjárt jegyezzük meg, hogy a náci akció során elıállított hamis pénzek egy* része
még a háború alatt forgalomba került külföldön, más részét 1945-ben megtalálták.
Volt olyan eset, amikor az elırenyomuló amerikai katonák egy olyan teherautót
találtak, amelynek rakterét színültig megtöltötték hamis brit fontokkal!
Nos, az elsı két láda, amit a náci „kincsek" közül a felszínre hoztak, éppen ilyen
bankjegyeket tartalmazott. Ezekre most már senkinek sem volt szüksége - maguknak a
keresıknek sem! Jegyzıkönyvben rögzítették hát a tartalmát, aztán az egészet átadták
az osztrák hatóságoknak. Nem volt titok, hogy a kutatók nem ilyen zsákmány
kedvéért kockáztatták életüket.
Türelemre nagy szükség volt - mert most még tovább kellett várni a sikerre, mint az
elsı szakaszban. Ezúttal két teljes hétig merültek hiába a búvárok és semmit sem
leltek. Elfogyott a remény és már-már fel akarták adni, amikor végre ismét találtak
egy ládát.
Ez nagyobb volt az eddigieknél, majdnem pontosan 100 kilót, vagyis egy mázsát
nyomott. Benne az RSHA, az egykorvolt Birodalmi biztonsági Fıhivatal (fınöke:
Kaltenbrunner...) szigorúan titkos iratai lapultak. Mirıl szóltak ezek? Hát éppen az
annyit emlegetett pénzhamisítási akcióról!
Megvolt itt minden, ami egy érdekes és fontos ügyet megfejteni akaró szervezetnek
valóban nagy fogást jelenthetett. A 100 kilós és „B-9" jelzéső ládában ott volt minden
név és adat arról, kik, mikor, hogyan és miért hamisítottak és mihez kezdtek a
készpénzzel. Ki kinek engedelmeskedett, ki mikor kinek milyen utasítást adott, és kik
voltak azok a titkosügynökök, akik a hamis pénzt terjeszteni voltak hivatottak a
nyugati szövetségesek között. Elıkerültek persze kompromittáló adatok, fıleg nevek
is. Kiderült így utólag, legalább 15 évvel az események után, hogy számos német
polgár vett részt a becstelen akcióban, akik eddig errıl valahogyan „megfeledkeztek"
és soha nem dicsekedtek akkori tetteikkel...
Voltak a ládában SS-ügynököknek elküldött, postán vagy rádión továbbított
parancsok - nem csak németül, hanem hollandul, norvégül, angolul is. Vagyis
egyértelmően bebizonyosodott: számos ember a frontvonalakon túl, az ellenséges
vagy meghódított országokban is terjesztette az idegen valutát. Nyilván azért, hogy az
minél több úton-módon jusson be a piacokra.
Elterjedt hírek szerint - mert ezt a „Stern" hasábjain nem írták meg - elıkerültek még
ennél is „rázósabb" akták. A tizennégy évig víz alatt volt papírok 1959-ben is jól
olvashatók voltak. Bár akadtak szép számmal, különösen Németországban, akik
abban reménykedtek, hogy ezeket már soha senki sem olvashatja el.
Mert hát voltak a ládában tervrajzok, kísérleti beszámolók a soha végleg el nem
készült titkos fegyverekrıl is. A sok név felbukkanása pedig rémületet okozott az
érintettek körében. Ne feledjük, a háború vége után tizennégy évvel még erejük
teljében voltak azok, akikre vonatkozott - vagy legalábbis a többségük még csak 35-
50 év között volt. Most építgették második, békebeli karrierjüket és nem örültek,
amikor napvilágra került dicsınek nem nevezhetı múltjuk.
Megijedtek azok az urak is, akik közül többnek a nevét könyvünk elsı felében
olvashatták. Akik Himmler, Bormann és mások rendelkezésére álltak annak idején,
mőkincseket, aranyat, drágaköveket raboltak értük, majd azokban az utolsó lázas
hetekben mindezt elrejtették. Legalább tucatnyi német figyelte rettegve a Toplitz-tó
környékérıl érkezı híreket. Attól kellett félniök, hogy elıkerülnek azok a nyugták
vagy egyéb leltár-listák, amelyeket ık maguk adtak összegyőjtve, a kincseket - és
ígérve, hogy azt visszakapják majd a kifosztottak vagy éppenséggel azok a német
bankok, náci intézmények, amelyek a közeledı frontoktól félve éppen rájuk bízták
kincseiket. Féltek, hogy most reflektorfénybe kerülnek és az újságírók, rádió- és
tévériporterek egyszer csak útjukat állják a lakásuk, hivataluk elıtt és felteszik a
kérdést: „Hol vannak a kincsek, amelyekkel ön nem számolt el...?"
És ezek az urak egytıl egyig mind nagyon gazdagok voltak. A háború kirobbanásakor
fiatal kis senkik, akik 1939 és 1945 között gyorsan haladtak felfelé a szürke
eminenciások ranglistáján. Ritkán kerültek a nagyközönség elé, a háttérben
ügyködtek. Kiszolgáltak egy-egy náci fıembert, intézték annak sötét ügyeit, loptak,
csaltak, raboltak, erıszakot alkalmaztak. És mindezt a pénzért tették. És amikor
összeomlott a Harmadik Birodalom, szép kincseket ástak el valahol, majd miután
lecsillapodtak a kedélyek és látták, hogy nekik nem esett bajuk, elmentek a kincsekért
és azokat befektették ilyen-olyan üzletekbe. Soha senki nem nézett utána, honnan van
a pénzük - addig.
De mi lesz ezután? Ha kitör a botrány...?
De ha csak a pénzhamisítási akció egykori résztvevıirıl lett volna szó...! Ám féltek
azok is, akik eddig titokban tartották, hogy valamiféle tengeri és légi
„csodafegyverek", netán a náci atombomba készítésének programjában vettek részt!
Hiszen kivétel nélkül mindnyájan eltagadták ezt 1945 után,, amikor életrajzokat írtak,
vallottak a nácitlanító-igazoló bizottságok elıtt. Mindenképpen bajba kerülhetnek, de
legalábbis összeomlik eddigi életük, környezetüktıl búcsút vehetnek és talán anyagi
ügyeiket, vagyonuk eredetét is „megpiszkálják" a hatóságok, és joggal teszik!
Még azok sem lehettek nyugodtak, akik emigrációba kényszerültek. Ott Skorzeny is
félt, hiszen sok piszkos ügyhöz volt köze (ezeket önéletrajzában furcsamód csak
érintılegesen említette...) és nem árt megemlíteni még valakit, akinek ugyancsak volt
félnivalója. Bár remélte, hogy amit ı tett, arról nem kerülhetnek elı terhelı adatok.
Juan Perón argentin ex-elnök, miután előzték otthonról, most Spanyolországban élt
emigrációban. Csak abban reménykedhetett: nem kerül nyilvánosságra semmi abból,
amit 1945 májusa után tett a nácikért Argentínában. Értelemszerően errıl nem
létezhettek iratok, amiket 1945. április végén vagy május elsı napjaiban süllyesztettek
volna a Toplitz-tóba. Viszont mit tesz, ha elıkerülnek Himmler vagy az SS szervezeti
iratai arról a gazdasági tevékenységrıl, amit a hírhedt tömeggyilkos szervezet
Argentínában eszközölt már évekkel a háború vége elıtt...? Ha a világ megtudja, már
akkor is milyen erısen támogatta Hitleréket?
Ezek után nem lehet csodálnunk, hogy vagy száz erısen érintett - vagy attól tartó -
tehetıs német polgár, hivatalnok, üzletember és emigráns nyúlt bele a szálakba.
Minden vonalon erıteljes, de csöndes és a külvilág által nem is sejtett akciókba
lendültek és nem kellett sokáig várniok a sikerre.
1959. augusztus 16-án - addigra összesen csak hat láda hamis pénz és az a bizonyos
aktákkal teli láda került elı - rávették a „Stern" kiadóját, hogy többé ne támogassa
pénzügyileg a kutatást, sıt a sajátos tutajostavi expedíciót vonják vissza. így is történt
és az elsı legális, nagy nyilvánosságot kapott expedíció ezzel véget is ért.
Nézzük meg, mi is történt ezekkel az aktákkal?
Hát bizony éppen olyan felemás sorsuk lett, mint számos más bizonyítéknak a náci
korszakból. Elıször is azt közölték, hogy mindent jegyzıkönyv szerint adtak át az
osztrák hatóságoknak - hiszen a Toplitz-tó Ausztria önálló köztársaság területén
található. A hatóságoknak joguk van mindenhez, amit országuk területén találnak.
Csak az a baj, hogy amikor késıbb napvilágra került a jegyzék, kiderült: nem sorolták
fel tételesen az összes iratot, amit abban találtak. Ráadásul utólag vált világossá, hogy
nem minden láda kinyitásánál voltak jelen osztrák állami tisztviselık. A B-9-es láda
felnyitásánál ugyan ott volt egy grazi rendırtiszt, ennek ellenére a listákon végül is
csak körülbelül feleannyi súlyú irat szerepel, mint amennyirıl kezdetben beszéltek.
Hová tőnt a többi...?
Ráadásul késıbb a német kormány elkérte az akták egy részét a bécsi hatóságoktól,
akik természetesen szolgálatkészen átadták azokat - hiszen nekik csak púp volt a
hátukon és nem sok kedvük volt foglalkozni ezekkel a botrányos iratokkal. Amelyek
mellesleg abból az RSHA-ból származtak, amit a háború és a Harmadik Birodalom
létezésének utolsó három éve alatt egykori honfitársuk, Ernst Kaltenbrunner
irányított...
Hogy mi lett végül az aktákkal, kevéssé tudható. Amit a németek átkérettek, azok
irattárba süllyedtek. Biztosan kellı erık gyakoroltak nyomást az illetékesekre, nehogy
nyilvánosságra hozzák azokat. Hasonlóan csönd lett a Bécsben maradt papírok körül
is. Így aztán az egész, elsı toplitzi expedíció szétfolyt a semmiben.

A tó titka

Meg kell említenünk, hogy az 1959-es - és késıbbi! - nagy ijedelemnek és

titokzatoskodásnak volt még egy oka. Errıl persze sokkal kevesebb szó esett, mint
bármi másról.
Könyvünkben szó volt már arról, hogy a náci kincsek egy részével történt valami már
a háború vége elıtt is. Vagyis akkor, amikor azok még osztatlanul és minden kétséget
kizáróan, csak és egyedül a nácik kezében voltak. Bizonyos nagymenık és kevésbé
híres fıemberek magáncélra pénzt és aranyat mentettek át Svájcba. Ez a gyakorlatban
úgy zajlott, hogy megbízható alárendeltjük vagy barátjuk ment át az alpesi semleges
országba és bankszámlát nyitott jelszóra, számra. Senki sem tudhatta, hogy igazából
ki a számla tulajdonosa. Köztudottan ilyesmit mind a mai napig megenged a svájci
jog - ez egyike azon pénzügyi sajátosságoknak, amelyekrıl a svájci állam nem
hajlandó lemondani. Hiszen emiatt rengeteg pénzt hoznak az országba az egész
világból és ott fektetik be. Sejthetıen ezeknek kilencven százaléka nem „tiszta" pénz,
bőnözésbıl vagy más illegális üzletekbıl származik. Ez különben mindmáig az egyik
legnagyobb akadály ahhoz, hogy Svájc az egyesülı földrész, az Európai Unió
tagállama lehessen, ahol az efféle praktikákat nem tőrik el.
Ekkor, de fıleg 1944 ıszén és telén - amikor már csak az igazán elvakult nácik nem
látták a közelgı véget és szinte totális pusztulást - mondhatni tömegesen indultak a
megbízottak Bernbe, Zürichbe, Baselbe és más svájci városokba. Több ezer, egyes
becslések (mert csak azokra hagyatkozhatunk) szerint tíz-tízenkétezer új számlát
nyitottak ekkor. Némelyikre aztán gigantikus összegek és értékek érkeztek. Nagyon
sokan béreltek széfeket is a svájci bankfiókok épületében, de nem kicsi,
levélszekrény-méretüeket, hanem olyanokat, amelyekbe kisebb ládák, dobozok is
befértek. Nem kétséges, hogy ide aranyrudakat, arany- és ezüst ékszereket, esetleg
öntött ezüst-tömböket, platinát és drágaköveket rejtettek.
A nácik úgy számítottak, hogy akár gyız a Birodalom, akár veszít - ezek az értékek
megvárják ıket ott. Arra persze kevesen számítottak közülük, hogy a jövendı
gyıztesek bíróság elé állítják ıket, és a szokatlan per netán halálbüntetéssel is
végzıdhet.
Nos, ezek az emberek nagyon sokat mentettek oda. De nem csak magánszemélyként,
hanem intézményük nevében is nyitottak számlákat és ömlesztették a zsákmányolt
vagyont. Persze ezeket is magánszámláknak álcázták, ami a pénzt, értékeket fogadó
szenvtelen svájciak számára teljesen közömbös volt. Így érték el, hogy az SS-nek több
tucat intézményes számlájára áramlott mindaz az érték (a németországi egésznek
persze így is csak kicsiny része), amit a koncentrációs táborok lakóitól szereztek így
vagy úgy, és amit a megszállt országokban raboltak, harácsoltak össze. Ide áramlott
ezenfelül az SS és más német intézmények külföldön keresett tıkéje, az ipar- és
kereskedelmi vállalatok, a külföldön vásárolt és mőködtetett bankok profitja. Többek
között ez volt az oka, amiért a náci vezetés minduntalan lebeszélte Hitlert Svájc
megtámadásáról és elfoglalásáról - még akkor is, amikor a kis hegyi országot minden
oldalról körülfolyta a fasizmus, hiszen a mostani Ausztria és Franciaország is náci
megszállás alatt volt, Olaszországot pedig a szintén fasiszta Mussolini uralta.
1945 tavaszára a probléma abban csúcsosodott ki, hogy a nagy vereség után kinek lesz
joga rendelkezni e vagyonok fölött?
Nem csak arról volt szó, hogy ez a vagyon egyszerően semmi máshoz nem
hasonlítható, hatalmas értéket képviselt. Hiszen megosztották, különféle számlákra
tették vagy folyt be, tehát egyetlen vezetı nem is tarthatta kezében az Összest. Ennek
ellenére például Himmler - aki a maga szerény szellemi erejével is sejtette, hogy a
Führernek hamarosan vége lesz és vele porba hullik a Birodalom is - bizonyíthatóan
készített egy listát azokról a svájci számlaszámokról, amelyekhez ily módon köze volt
és amibıl remélte, hogy a háború után talpra állíthatják a német népet.
Mert ne feledjük - ezeknek a Hitler elıl is titkolt üzleti tranzakcióknak és kimenekített
tıkének volt egy ideológiája is. Mégpedig az, hogy ha a Birodalom súlyos csapást
szenved, de talpon marad - akkor ezek az összegek majd megmenthetik, segítik talpra
állítani a hadsereget, a hadigazdaságot és az országot (ebben a sorrendben, ami szintén
árulkodik valamirıl). Ha viszont nem sikerül - gondolkodtak magukban az urak -
akkor legalább a saját túlélésüket és eltőnésüket biztosítják belıle.
Ám most ugorjunk elıre 1959-be, amikor az elsı Toplitz-tavi expedíció ügyködött. A
bajba került és félıs urak attól tartottak: a B-9-es ládából elıkerülnek majd a svájci
bankszámlák listái a pontos számlaszámokkal!
Ettıl már több ok miatt is tartaniok kellett. Egyrészt azért, mert éppen ık alapították
ezeket és az SS vagy az RSHA belsı irataiban ez is szerepelhetett, hiszen ott
feljegyeztek minden ilyen tényt, hogy késıbb is tudható legyen, ki melyik számlát
alapította, melyikért felel, mikor mennyit tett be. De ez csak az egyik ok volt. A
másik: nemegyszer ezek az urak még a háború vége felé (amikor Hitler veresége már
biztosnak látszott), vagy késıbb megdézsmálták ezeket a számlákat. Hiszen ık
ismerték a számjelet, a jelszavakat, kódokat, a pénzhez bármikor hozzáférhettek. Most
felmerült a veszély, hogy mindez kiderül és akkor nekik így vagy úgy veszniök kell.
Még az lesz a legjobb eset, ha itt hagyva csapot-papot gyorsan Latin-Amerikába
menekülnek maguk is. Pedig ez az ötvenes évek végén már nem volt jellemzı, éppen
ellenkezıleg: 1959-re még a Dél-Amerikába emigrált kisebb nácik közül is sokan
visszatértek Németországba.
És a félelem okainak még mindig nincs vége.
Feltételezhetjük teljes joggal, hogy a privát szempontokon túl léteztek „hivatalos",
vagy mondjuk így: „intézményesen ideológiai" okok is, amelyek miatt egyesek enyhén
szólva nem örültek a felfedezésnek. Ezek olyan jobboldali erık és személyek mentén
éltek tovább, akik még nem adták fel a náci eszméket. Tizennégy évvel a háború után
ezek az emberek még mőködtették a bajtársi szövetségeket, az „üldözöttek"
társaságait, náci folyóiratokat és könyveket adtak ki (nem Németországban, mert ott
ezt mindmáig a legszigorúbban tiltják). Fennáll a gyanú, hogy ezek az erık még akkor
is néhány ilyen, elızıleg jól feltöltött svájci bankszámláról gazdálkodtak. Ha most
kiderül a pénzek eredete, ık is bajba kerülhettek és nem tudták volna tovább
finanszírozni ezt a tevékenységet.
Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy 1949 után a „náci" jellegő akciók - pl. a
zsidó temetık meg-becstelenítése és neonáci szervezkedések, tüntetések - mögött
javarészt nem is ezek a gyenge kis szervezetek, hanem a kelet-német Stasi, a
moszkvai irányítással mőködı kelet-német titkosszolgálat állt, mint arra 1989 után
fény derült...
Bizony mindezek miatt még arra is gondolni kellett a kutatóknak, hogy a
salzkammerguti tavak és régi bányák körül nyüzsögve akár gyilkosokkal is
szembekerülhetnek. Elég komoly veszteségek érhettek volna egyeseket, ha több irat
kerül elı, és ezért néhányan biztosan ölni is készek voltak.
De azért ne essünk túlzásokba - nem úgy mőködött itt a dolog, mint az egyiptomi
királysírok esetében állítólag létezı „fáraók átka". De ha valakiknek az egész addigi
életét, jó hírét, presztízsét és anyagi jólétét, netán szabadságát fenyegették a
leleplezések - számolni kellett azzal, hogy ezek az emberek akár külön-külön, akár
együtt képesek lennének drasztikus „önvédelemre" is.
Ilyen értelemben tehát nem volt veszélytelen lemerülni a Toplitz-tó sötétzöld vizébe
legalább 80 vagy 120 méterre...
Talán mondani sem kell, hogy nem csupán abban a tóban gyanítottak -joggal -
elsüllyesztett értékeket. Az egykori „Alpesi Erıd" számos helyén nemcsak a háborút
követı hetekben, hanem késıbb is el-elterjedt a pletyka, hogy láttak különféle
embereket arrafelé járni, szerszámokkal ügyködni, keresgélni.
Így például már 1945 júniusában a Toplitz-tóhoz nem túl messze esı Grundl-tó
mellett is láttak idegeneket, akik a parton csákánnyal, lapáttal dolgoztak. Valamivel
késıbb az ismeretlenek a tavon is feltőntek. Szemtanúk szerint valamilyen szerkezetet
emeltek ki a tóból, és kisebb tartályokat is felhoztak, majd eltőntek. Mire a lakosság -
el kell ismerni, nem túl nagy kedvvel és fıleg nem sietve - bejelentést tett az amerikai
megszálló hatóságoknál és azok a helyszínre érkeztek, persze már rég nem találtak ott
senkit. Az odaküldött titkosszolgálati személyek hiába nyomoztak a környéken, senkit
sem leltek fel.
Viszont 1946 elején újabb különös eset történt. Két „síelı" holttestét találták meg a
tavak közelében. Az egyiknek még a hasa is fel volt hasítva, feltehetıen megölték ıt
is, a társát is. Tudni kell ehhez, hogy Ausztriának az a hegyvidéke télen több hónapig
magas hó alatt található, a tavak vizére pedig vastag jégréteg fagy. Ezért egy-egy
„síelı" felbukkanása önmagában nem feltőnı, hiszen elég sokan járna oda e téli
örömökért. Ámde 1946-ban, alig fél évvel a háború befejezése után efféle
idegenforgalomra senki sem számított. Különösen azután, amikor nem messze onnan,
ahol a két holttest feküdt, felfedeztek egy sértetlen kis felderítı repülıgépet. A
Fieseler-Storch típusú gépet a német hadsereg felderítı és futárgépként használta,
fegyverzete nem volt. Ezt a gépet a környékbeliek 1945 májusáig gyakran látták erre
repülni és úgy tudták, hogy Berlinbıl, Hitler fıhadiszállásáról hozott különféle
utasításokat és anyagokat. Anyagokat...? Feltehetıen kincseket szállított.
Nos, a két meggyilkolt férfi egyike a háború alatt ennek a gépnek a pilótája volt!
Csak sejthetjük az összefüggéseket. Talán a gépben volt még egy szállítmány, nagy
értékő valuta vagy drágakı, esetleg arany, ami már túl késın érkezett és nem juthatott
el egyik rejtekhelyre sem. Az ex-pilóta nyolc hónapig lapult valahol, aztán úgy érezte,
egy cinkosával 1946 februárjában a ritkán lakott és a nagy hóban amúgy sem sokat
mászkáló helybeliek szeme elıl elbújva megkeresi az otthagyott gépet és kiszedi
belıle a kincset. Vagy ezek a „kincsek" sokakat kompromittáló fontos iratok
lehettek...? Mindenesetre az egyik férfi - nem a pilóta, hanem a társa - hasa fel volt
hasítva, mintha az illetı lenyelt volna valamit, de a másik megölte ıt, felvágta a hasát
és kiszedte azt belıle...? Mert-hogy a pilótának csak az ujjai voltak véresek, semmi
más.
Bármi is volt az a tárgy, eltőnt. A nyomozás során megállapították, hogy volt a
dologban egy harmadik személy is, akinek nyoma veszett. Mindkét férfi a toplitzi
haditengerészeti kísérleti kutatóintézet szolgálatában dolgozott a háború végéig, a
futárgép pedig sértetlen volt és üzemanyaggal is feltöltötték.
Nos, mirıl lehetett itt szó? Talán nem is kincsekért jöttek vissza az egykori
érdekeltek, hanem valamilyen tervrajzért? Amit az ismeretlen harmadik megszerzett
tılük és már a negyvenes évek végén ez a találmány megjelent valahol, valamelyik
ország haditechnikájában, fegyverében...?
Említettük korábban, hogy az Altaussee-tóba is elsüllyesztettek a nácik „valamit".
Nos, amint az várható volt, egy idı után ezért is visszajöttek valakik.
1949-ben hat férfi - feltehetıen egy földalatti mozgalom tagjai, „akik számára a
háború még nem ért véget", vagyis fasiszták voltak - teherautókkal és különleges
eszközökkel bukkantak fel egy napon a tó partján. Nagyon ügyesen és gyorsan
dolgoztak. Mielıtt még bárki értesítette volna akár az osztrák vagy a megszálló
amerikai hatóságokat - sebesen kiemeltek néhány ládát, feltették a kocsira és eltőntek.
Mindebbıl sejthetı, hogy volt gyakorlatuk az ilyesmiben, de még inkább az, hogy
pontosan tudták, hol kell keresgélniük, lemerülniök. Vagyis legalább egy közülük ott
lehetett, amikor a ládákat a tó vizébe süllyesztették négy évvel korábban.
Alig egy évvel késıbb furcsa „hegymászó-baleset" történt a már említett harmadik,
gyanúk szerint szintén kincset rejtı tó, a Grundlsee közelében. Egy közeli
hegycsúcson portyázott két állítólagos „turista" és „alpinista". Mindketten hamburgi
mérnökök voltak, ám kiderült, hogy a háború alatt ık is a toplitzi „csodafegyver-
készítı üzemben" dolgoztak. Az egyik soha ki nem deríthetı körülmények között
hatszáz méteres mélységbe (!) zuhant és természetesen életét vesztette. A másik férfi
véletlen balesetre hivatkozott és rövid vizsgálati fogság után elengedték. Vajon mi
volt a háttérben? İk is egy rejtekhelyet kerestek, és csakugyan rosszul jártak? Vagy
összevesztek a megtalált, vagy még meg sem talált kincsen és az egyik végzett a
másikkal?
Nem árt, ha tudjuk: a megmaradt „alpinista" aztán kilenc évvel késıbb, vagyis 1959-
ben ott bábáskodott a Toplitz-tavi expedíció körül is. Talán arra számított, újabb
tervrajzok kerülnek elı a víz alól és azok pénzt hozhatnak neki, nekik? Vagy csak régi
élményeirıl, a ládák elrejtésének körülményeirıl mesélt a „Stern"-expedíció
vezetıjének?
Idırendben tovább haladva ismét halottakra bukkanunk. 1952-ben a Toplitz-tó partján
két meggyilkolt személy holttestét találták a helybeliek. Elırebocsátom, hogy soha
nem derült fény a tettesek kilétére. De nyilvánvalóan köze lehetett az esetnek a
múlthoz, annak is egy bizonyos idıszakához - mert késıbb az azonosítás során
megállapították: a két szerencsétlen férfi SS-katonaként vett részt 1945-ben a kincsek
elsüllyesztésében...!
1953-ban egy osztrák búvárcég alkalmazottai jelentek meg a Toplitz-tó partján. Azt
állították, megbízást kaptak a kutatásra. De késıbb úgy tőnt, semmilyen hivatalos
megbízást nem tudnak felmutatni. Hogy ki lehetett a nem-hivatalos megbízó, az titok
maradt. De többen a még mindig létezı illegális fasiszta mozgalomra gondoltak.
1954-ben is leltek nyomokat mindhárom gyanús tó körül. A közeli Bad Ischl és
Altaussee erdeiben olykor kincskeresık nyomaira bukkantak. Hogy azok valóban
találtak-e valamit és csak az üres gödröket hagyták-e hátra, nem tudni. Hónapokkal
késıbb az egyik frissen kiásott gödör mellett egy széttört láda maradványait is
megtalálták. Valaki tehát célhoz ért - ám sejthetıen az olyan gödör, amelyben csak
egy láda lapult, nem lehetett náci rejtekhely. Inkább egy magánszemély rejthette el ott
kincsét. Ilyen gödröket - újabb ládák nyomaival - még 1958-ban is találtak.
A jelek arra mutattak, hogy ezek a csoportok szakértıkbıl állottak. Fémkeresıkkel -
vagyis katonai aknakeresıkkel - dolgoztak, mert tudták, hogy a kincsek értékesebb
részét fémládákban hozták erre a vidékre. Vagy pedig azért (is), mert aranyat,
nemesfémeket kerestek. A hatóságok munkáját megnehezítette az is. hogy az immár
10-15 éve terjengı pletykák és olykor megjelenı bombasztikus újságcikkek hatására
hétvégenként amatır kincskeresık is „begyőrőztek" a környezı erdıkbe. Ezek
tavasztól ıszig olykor kutatóárkokat is ástak, vagy lemerültek a hegyi tavak hideg
vízébe, ami rendkívül balesetveszélyes volt. Ezek az amatırök felbukkantak még a
leglehetetlenebb, legnehezebben megközelíthetı helyeken is.
Ráadásul fennállt a veszély, hogy ha valahol felelısségre vonnák az igazi, érdekelt,
tudatos kincskeresıket - majd azok is egyszerő amatıröknek álcázzák -mondják
magukat és senki sem tehet ellenük semmit. Eltekintve valami minimális,
erdırongálásért kirótt pénzbüntetéstıl.
1955-ben ismét találtak a környéken egy halottat. Ez is állítólag a magasból zuhant le
- ám ahol feküdt, nem volt fölötte magasabb tereppont. A helybeliek már elızı éjjel
láttak bolyongó fényeket a hegyen - az illetı, egy német mérnök, nyilván csak maga
ismerte jelek alapján lámpafénynél kereste a terepazonosító pontokat, hogy
valamilyen kincsre leljen. Talán tudott is valamit, netán ı maga rejtett el valamit még
a háború alatt...? Minden jel szerint meggyilkolták. Tehát csak ı hitte, hogy egyedül
jött. Valakik követték - talán már Németországból - és itt végezlek vele. Sok lehetıség
merül fel. Az egyik tagja volt egy nagyobb csoportnak, amely együtt ırizte a kincset,
és amikor otthonról elutazott, utánajöttek és végeztek vele. De az is lehet, eleve nem
volt egyedül és miután megtalálták a kincset, társa vagy társai végeztek vele és maguk
mentek el a kinccsel.
Nem csak ennyi furcsa haláleset történt a három tó környékén és az elhagyott
sóbányákban sem. Nem csoda, ha az 1960-as évekre már Salzkammergut egész
vidékén valamiféle átokról suttogtak az emberek. A néphit könnyen teremt
legendákat, különösen ha huzamosabb idın keresztül több tény látszik bizonyítani
azok igazát. Márpedig mi itt fentebb egyáltalán nem is soroltuk fel az összes gyanús
halálesetet.
Volt néhány legális próbálkozás is. Az osztrák hatóságok 1962-ben engedélyt adtak az
Altaussee-tó átkutatására elıbb egy nyugat-német, aztán egy osztrák csoportnak is.
Ilyenkor mindig tartózkodott a helyszínen egy-egy osztrák megbízott, felügyelı is, aki
általában a csendırség vagy a közbiztonsági rendırség tisztje volt, és jól ismerte a
környéket is.
Kezdetben nem lehetett tudni, az a fiatal német könnyőbúvár, aki 1963 október elején
egy éjszaka egyedül evezett ki a Toplitz-tóra és búvárfelszerelését felöltve alámerült -
kinek a megbízásából cselekedett? A háttérben kik álltak és támogatták, biztatták?
Vagy csak maga szerette volna felderíteni a kincsek hollétét?
És ha így is volt, vajon miért nem nappal tette ezt a vakmerı lépést, amely lám,
tragikusan végzıdött? Tény, hogy történhetett vele valami, mert már csak holtan
került elı a mélybıl.
Ám ekkor már nyomozás indult és érdekes összefüggésekre, valamint személyekre
derült fény.
A szombatról vasárnapra virradó éjszaka után a tó hamarosan felvetette a
szerencsétlen könnyőbúvár testét. Megállapították, hogy egy felfújható gumicsónakon
evezett ki a tóra és nem volt ittas. Miután kissé „megkaparták" a tóparton tanyázó
„turistákat", kiderült, hogy a 19 éves Alfréd Egner müncheni búvár nem egyedül jött a
Toplitz-tó mellé. Az ügyre szerfölött jellemzı társakra leltek az osztrák
csendırnyomozók. Három másik német férfi került horogra, az egyik az egyik náci
titkosszolgálat tisztje volt 1945-ig, a másik kettı részt vett a Naujocks-féle
hamispénz-elıállításban. Ez utóbbi akcióról mi külön nem szóltunk könyvünkben -
nem tartozik annak témájához - de mint észrevették, a mittenwaldi és egyéb
kincsekben, az elásott vagy vízbe, bányákba süllyesztett ládák tartalmában
minduntalan elıfordultak ezek a milliószámra gyártott hamis bankók.
Sajnos felmerült annak lehetısége is - amit persze a kelet-németországi rezsimhő sajtó
felsı (értsd: moszkvai) sugalmazásra írogatott: hogy Egner az elızı napokban számos
ládát felhozott már ennek a három férfinak és csak akkor született a döntés: végeznek
vele - amikor már sokat tudott. Így akartak volna megszabadulni egy kellemetlen
tanútól - döngölték olvasóik fejébe a kommunista lapok.
A valóságban ez egyáltalán nem igazolódott be. A három kegyetlen fasiszta elvágta a
biztosítókötelet és a szerencsétlen férfi a tóba fulladt - mondják. Könnyő volt ezt
elhitetni olyan közönséggel, amely - 1963-at írtak - igazából csak a nyugatnémet
tévében, vagy ott sem láthatott még könnyőbúvárokat. Nem tudhatták, hogy ezek nem
olyan búvárok, akik nehéz felszerelésben merülnek és fentrıl kapják az oxigént... A
könnyőbúvárnak elıször is nincs biztosítókötele, legfeljebb -éjszakai merülésrıl lévén
szó - egy olyan zsinórja, amely mentén visszatalál a sötétben a felszínen várakozó
csónakhoz. így ezt elvágni nem érdemes, de ha mégis megtennék, az nem okozhatná a
búvár vesztét. Hiszen felfelé a legnagyobb sötétben is igyekezhet a búvár, felmerülhet
a felszínre és ott levegıhöz juthat, kiúszhat a partra.
Az sem állja meg a helyét, hogy azért végeztek volna a férfival, „mert túl sokat
tudott". Lényegében szinte csak annyit tudhatott ı is, mint bárki más, aki azokban az
években olvasta a lapokat és emlékezett még a „Stern" riportereinek és búvárainak
négy évvel azelıtti kalandjaira. Köztudott volt, hogy a Toplitz-tóban a nácik által oda
süllyesztett „kincsesládák" nyugszanak.
Az a tény, hogy a könnyőbúvár elızıleg már esetleg felhozott néhány ládát, nem nyert
megerısítést. Ha mégis így történt, akkor még kevésbé áll meg a vád. Hiszen
köztudott volt, hogy a nácik közel 30 ládát süllyesztettek a tóba, a „Stern" emberei
pedig mindössze hetet hoztak fel. Tehát vagy húsznak kellett odalent lennie. A három
ex-kémnek az volt az érdeke, hogy Egner minél több ládát hozzon fel.
Történhetett az is, hogy Egner felmondta az együttmőködést és el akart menni. A
három idısebb és ravaszabb cinkostárs tudta, hogy ebbıl baj lesz - hiszen ık maguk
mondták el a fiatalembernek, pontosan hol található a kincs. Így nem csak kisded
expedíciójuk dılt dugába, de ráadásul azzal is számolniok kellett, hogy Egner egy-két
év múlva másokat vezet ide, ismerteti velük a helyzetet és egymaga vagy más búvárok
társaságában felhozza a ládákat. Amelyek nagyon érdekelték például a négytagú
expedíció vezetıjét, bizonyos Georg Freibergert. Aki az Abwehrnek, a náci katonai
titkosszolgálatnak dolgozott. Ezt Canaris admirális vezette. Az a Canaris, akirıl
évtizedekkel a háború után bebizonyosodott, hogy már 1935-tıl (amikor is január 1-én
Adolf Hitler választása alapján, az ı utasítására átvette a szervezet vezetését)
folyamatosan az angoloknak dolgozott és nemegyszer bizony saját ügynökeit fogta
vissza az igazán ártó cselekedetektıl, vagy éppenséggel hagyta ıket lebukni
Nyugaton, mert mint brit ügynöknek ez is egyik feladata volt... Nos, Freiberger aligha
sejtette, hogy 1940-ben éppen a fınöke adta ıt fel a nyugati szövetségeseknek.
Freiberger éppen Svájcban bukott meg egy veszélyes akció közben, elítélték és csak
1952-ben, hét évvel (!) a háború vége után került vissza Nyugat-Németországba.
Egner holttestét kiemelték a vízbıl, felboncolták és... nem derült ki semmi.
Legalábbis gyilkosságra utaló jelek nem voltak. Valóban volt egy kötél, amit a
laboratóriumi vizsgálat szerint valaki elvágott - de ez önmagában nem okozhatta a
búvár halálát.
Viszont az ügy által felvert hullámokat meglovagolva az osztrák hatóságok is léptek.
Kihasználva a „szörnyő halálesetet" elıször is 1963. október közepén lezárták a
Toplitz-tó környékét. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy ez a lezárás „légmentes"
volt. Ugyanis nem csupán a szárazon, hanem a levegıben is alkalmaztak „zárat".
Helikopterekkel akadályozták meg, hogy a szenzációra lecsapó újságírók szintén
helikopterekkel repüljenek be a vidékre. Több száz osztrák csendır kordont állított fel
a hegyes-erdıs, vad vidéken, ahová - mint emlékszünk rá a háborús évekbıl - csak
egyetlen, könnyen ellenırizhetı út vezetett.
Persze ez egy demokratikus ország volt, ezért csaknem száz (!) hazai és külföldi
újságírónak engedélyezték a kordon átlépését. Így aztán á világ tudomást szerezhetett
arról, mi is történik a fiatal könnyőbúvár halálának nyomozása körül.
Ám az már nem tudta érdekelni az újságolvasókat és tévénézıket, ami a következı
hónapokban történt. Ugyanis - ki tudja, miért? - a kordon októbertıl decemberig
fennmaradt. Többféle verziót beszéltek és írtak akkoriban. Az egyik változat szerint
megtalálták a tó mellett elrejtve a Freiberger-csoport által elızıleg kiemelt ládákat.
Mások úgy vélték, hogy ezt a csaknem két hónapos akció során az osztrák hatóságok
emeltették ki saját búváraikkal.
Mindenképpen állítólag tizennyolc láda került a felszínre, ezekben kizárólag hamis
angol fontok, valamint nyomólemezek voltak, szám szerint 30, a másik változatban 34
darab.
Kicsi az esély arra, hogy Egner, ez a tizenkilenc éves fiatalember egymaga ennyi ládát
tudott volna kiemelni oly rövid idı alatt. Hiszen egyedül volt, más búvár nem segítette
- ezzel azt akarjuk jelezni, hogy nagyon sokszor kellett lemerülnie elıbb azért, hogy
ráleljen a ládákra, másodszor pedig azért, hogy azokra egyenként ráerısítse a felhúzó-
köteleket. Amennyire tudjuk, a Freiberger-csoport túl rövid ideig tartózkodott a tó
mellett ahhoz, hogy ezt véghezvihesse. Arról nem is szólva, hogy ennyi láda
kiemelése, az ezzel kapcsolatos nyüzsgés, a technikai eszközök igénybevétele stb.
hamar feltőnt volna ott, ahol elég sokan „turistáskodtak" akkoriban.
Van egy logikai érv is. Minden forrás azt állította 1945 májusától kezdve, hogy a
Toplitz-tóba a nácik minimum 25, maximum 28-30 ládát süllyesztettek. Számoljunk
minimummal és maximummal. Az elıbbi esetben 25 láda volt, a másodikban 30. Nos,
a „Stern-expedíció" felhozott 7 ládát, és ha Egner (vagy az osztrák kutatók a
következı hetekben) felhoztak volna 18 ládát, akkor az összesen éppen 25 ládát tesz
ki. A logikai buktató a következı: ha igaz a Freibergerék által felhozott tizennyolc
láda története - akkor a következı évtizedekben miért kockáztattak még oly sokan és
miért merültek le, miért terveztek újabb és újabb merüléseket, expedíciókat a többi
láda kiemelésére? Hiszen elvileg már csak - a legjobb, optimális esetben is -
mindössze 3-5 láda maradhatott volna a tó fenekén...!
Ezért némileg visszafogottan kell kezelnünk az 1963 késı ıszén felhozott ládák
ügyét. Annál is inkább, mert már októberben is kockázatos lemerülni a Toplitz-tóba -
ott ugyanis addigra bármelyik napon beállhat a tél. A magas hegyek között igen zord
az idıjárás október és április vége között. A tó vízének hımérséklete pedig enyhén
szólva nem ideális, hamar be is fagy a felszín. Nem véletlen, hogy az igazi merülı
expedíciók Toplitzban mindig július-augusztusban zajlottak.
Azt sem feledhetjük el, hogy más „kincsek" is rejtıztek (és máig rejtızhetnek) a
tóban. Két dologról kell itt szót ejteni. Az egyik: olyan mőszaki tárgyakat és
leírásokat, alkatrészeket stb. is elsüllyesztettek a tóban, amelyek azt bizonyították
volna a szövetségesek számára, hogy a németek már milyen messzire jutottak egyes
haditechnikai csúcstermékek elıállításában.
Ezért azonban aligha érdemes húsz évvel késıbb emberéleteket kockáztatni! Hiszen a
világban elért és alkalmazott haditechnika 1963-ra messze túllépett azon, amit a
németek 1945 tavaszára bármilyen téren is elérhettek - beleértve az atom-technikát is.
Bizony ki kell mondani kereken: bármit is emelnének ki a tóból, az már csak
múzeumi érdekesség lehetne.
Ezért inkább a másik dologra szavazunk. Arra, hogy míg manapság mindenki az
elsüllyesztett hamis fontokkal vagy „haditechnikával" foglalkozik a Toplitz-(és a
többi Salzkammergut-vidéki) tóval kapcsolatban - addig a valóságos helyzet egészen
más. Itt aranykincsek lapulhatnak!
Hiszen kicsi az esély arra, hogy éppen ezt a rejtekhelyet hagyták volna ki azok, akik
saját és a náci állam kincseit rejtették el 1945 tavaszának oly viharos és számukra
nyilván emlékezetes heteiben. Az egész környék tele volt mőkincseket rejtı
sóbányákkal, kincsesbarlangokkal, földbe ásott és víz alá rejtett aranyrudakkal,
összelopott nemesfémekkel, drágakövekkel... Hát miért éppen a Toplitz-tó lett volna
az a kivételes hely, ahová csak hamispénzeket vagy iratokat süllyesztettek?
Ki kell jelentenünk, hogy mások is süllyeszthettek ide kincseket, amely akciókról nem
is tudunk. Könnyen meglehet, hogy ezek az emberek még 1945-ben meghaltak, vagy
sokéves börtönre ítélték ıket. Vagy kénytelenek voltak különféle földalatti, illegális
módokon Dél-Amerikába menekülni és túl kockázatos volt visszajönniök a kincsért
még tíz-húsz vagy több évvel késıbb is - hiszen körözésük folyamatosan érvényben
volt. Felismerhették, beárulhatták, letartóztathatták ıket.
Ezen okok miatt szerintem könnyen feltételezhetı, hogy sokan csak sejtettek,
néhányan pedig tudtak is valamit a Toplitz-tó kincseirıl. Természetesen, amit most itt
leírunk, az ugyanúgy érvényes más salzkammerguti tavakra is. Nem kell regényírónak
lenni ahhoz, hogy az ember elképzelje, mi minden történhetett. Még a biológia
ismerete és a matematikai valószínőségszámítás is segítségünkre siethet. Mert
próbáljuk meg a dolgot ilyen összefüggésekben nézni:
A nácik bukásának heteiben több ezer ember győlt össze az „Alpesi Erıdben", a bajor
és tiroli, akkor jogilag is közös határvidéken. Ez tele van szinte megközelíthetetlen
hegyekkel, szakadékokkal, tavakkal, régi bányákkal, barlangokkal. Ne feledjük, akkor
ez a vidék nem úgy nézett ki, ahogyan ma. Most télen-nyáron rengeteg turista jár erre,
nyáron kirándulnak, pihennek a tavak mellett, télen síelnek, stb. Kiépített mőutakon
roboghatnak és mindenütt vendéglık, szállodák, csónak- és szörfkölcsönzık várják
ıket. Télen sífelvonók állnak a rendelkezésükre...
De ugorjunk vissza képzeletben 1945 tavaszára. Jusson eszünkbe, hogy amikor április
végén Pfeiffer ezredes tisztjei az éjszaka leple alatt elásták a kincseket a hegyekben,
még hó borította a vidéket, sıt az májusban is megmaradt a magasabb tájakon. Az
„Alpesi Erıdben" akkor nem voltak mőutak és az idegenforgalmi infrastruktúra csak
nyomokban létezett. Elhagyatott vidék volt a Toplitz-tó környéke is.
Vagy 200 ezer német katona, javarészt a Wehrmacht és a Waffen-SS tagjai ütöttek
tanyát a vidéken. És jött az a sok ezer náci „közepes" és magasabb hivatalnok, SS-
tábornok és még magasabb rangú fıember, akik mind vesztüket érezték. Senki sem
jött üres kézzel - de mindenki üres kézzel ment el innen! A legtöbben hadifogságba
(és onnan börtönbe, esetleg az akasztófa alá, mint maga az „erıdparancsnok",
Kaltenbrunner) vagy külföldre menekültek. Néhányuk esetében szinte
kézzelfoghatóan bizonyítható, hogy késıbb visszajöttek erre a vidékre és sikerült
kivinniök a kincseiket (pl. Otto Skorzeny), sıt néhányukat azzal is gyanúsíthatunk,
hogy nemcsak a sajátjukat vitték el, hanem a nagyobb közös rejtekhelyekrıl azt is,
ami a többieké, vagy éppenséggel a náci államé volt elızıleg. Feltehetı, hogy a
sóbányákból és más rejtekekbıl vittek kincseket Dél-Amerikába, Spanyolországba,
Portugáliába és fıképpen a közeli Svájcba is.
Végsı soron kimondható: az egykori virtuális „Erıd" területén mind a mai napig sok
kincs rejtızhet. Ezek száma természetesen egyre fogyatkozik. Egyrészt azért, mert
elıkerülnek, vagy titkokban kiürítik ıket, vagy mert megsemmisülnek, elsüllyednek a
tavak iszapjában, földmozgások következtében kerülnek a talaj alá, süllyednek el
máshová, mint ahol addig voltak és így megtalálhatatlanná válnak még a
beavatottaknak is.
És azért arra is gondolni kell, hogy számos rejtekhelyet kiürítettek már az esetleg
szerencsével járó amatırök is!
Akik nem verték nagydobra a leletet, csöndben elosontak a talált kinccsel és szép
lassan felhasználták, tisztára mosták azt. Ne feledjük, volt olyan náci csoport vagy
személy, amelyek vagy akik régi, ritka, muzeális értékő éremgyőjteményt vagy
bélyeggyőjteményt vagy más hasonlóan értékes tárgyakat rejtettek el arrafelé. Nem is
szólva a sok festményrıl, szoborról, kisplasztikáról, platináról és más nemesfémekrıl.
Térjünk vissza 1963 ıszére, a Toplitz-tóhoz. December közepén a hatóságok
bejelentették, hogy átfésülték a tó fenekét. Persze ezt ne vegyük szó szerint. A
Toplitz-tó elég nagy kiterjedéső, csak a fenék felszíne fél millió négyzetmétert tesz ki.
Ehhez képest az osztrák csendırség figyelıi és búvárai hathetes intenzív munkával is
csupán körülbelül 80 ezer négyzetmétert vizsgáltak át (saját bevallásuk szerint). Talán
nem is kell ehhez hozzátenni, hogy akkoriban Ausztriának és az osztrák
csendırségnek - nyolc évvel a függetlenség visszanyerése, a négy nagyhatalom
csapatainak 1955-ös kivonulása után - nem volt megfelelı felszerelése, sem
szakemberei ahhoz, hogy azt a 80 ezer négyzetmétert is igazából, alaposan átkutassa.
A fémkeresı mőszerek akkori csúcstechnikája sem lett volna alkalmas arra, hogy
kimutasson minden fémtárgyat a tó fenekén. A csendırségi könnyőbúvárok a
novemberi, decemberi jéghideg vízben túl kevés idıt tölthettek egyszerre, odalent
sötét volt (sötétebb, mint a napfényes nyáron, hisz fentrıl jóval kevesebb fény
szivárgott be és az sem hatolt le olyan mélyre, mint július-augusztusban).
Ezért szigorúan logikai alapon sem fogadhatjuk el azt a két állítást, hogy
a) 1963-ban kiemeltek volna 18 további ládát a tóból,
b) átkutatták és már „sterilnek", üresnek találták a tavat.
Még mindig ott lehetnek azok a ládák is - eltekintve a kincsektıl - amelyekben kényes
iratok lapulnak. Köztük lehetnek a svájci bankszámlaszámok. Mivel a svájci
bankokban a huszonegyedik században (legalábbis annak elején) továbbra is
érvényesek a régi szabályok, jó, ha elfogadjuk a dolgot: aki ma jelentkezik ezekkel a
számokkal, az is megkaphatja az ott ırzött értékeket!
És teljesen mindegy, ki az az illetı. Éppen úgy kiadnák a náci kincset a kanadai
ügyvédnek, mint a japán halásznak vagy az izraeli sofırnek vagy az észt
háziasszonynak. Csak közölje a jelszót, mondja be a számot, és máris rendelkezik
mindazzal, ami azon a számlán van, vagy ami abban a széfben található. Ha
értékpapír, talán már semmire sem megy vele, a legtöbb cég összeomlott és megszőnt
létezni 1945 után. Ha arany, ezüst, drágakı, platina... bizony gazdag ember lesz
belıle.
Furcsa elképzelni, de igaz: még ma is nagyon sok érték lapulhat Svájcban, és csak ott.
Mert más olyan országokban, ahová a nácik szintén kijuttattak kincseket és értékeket
(pl. Írország, Spanyolország, Portugália, Törökország és számos latin-amerikai
ország), ott ennyi ideig nem ırzik meg a banktitkot és az értékek azóta már így vagy
úgy visszakerülnek a gazdasági körforgásba.
Ámde a Toplitz-tó ügye még nem fejezıdött be.
Sokan elhitték, hogy 1963-bán kiszedtek a tóból gyakorlatilag mindent, ami értékes
volt. Mint fentebb már céloztunk rá, feltehetıen mégis azoknak van igazuk, akik az
1963-as „tizennyolc láda" címő történetet nem hiszik el - merthogy tovább
keresgélnek.
A jelen idı nem tévedés. Amikor ezt a könyvet írjuk - 2000 tavaszán - már túl
vagyunk számos zavaros epizódon. Nem csak a Toplitz-, de a többi környékbeli tavon
is fel-feltőntek marcona vagy rejtélyeskedı alakok. Hoztak felszerelést is. Mivel
általában száz méteres átlagmélységő hegyi tavakról van szó, hát elég komoly
felszerelésre volt szükségük minden esetben. Nem lehet véletlen az sem, hogy már a
ködbeveszı múltban Totes Gebirge-nek, vagyis Holt-hegységnek nevezték el ezt a
tájat. Csak nyáron, egy rövid, párhetes idıszakban élvezhetı itt a táj szépsége. A többi
évszakban igen zord, kellemetlen, hideg és nehezebben járható a vidék.
Még olyan kutató is akadt - a lelkes és valamiféle szponzoroktól (?) támogatott
amatırök közül, aki minitengeralattjáróval próbált a Toplitz-tó mélyére hatolni. Hogy
milyen eredménnyel, arról nincs tudomásunk.
1999 végén azonban meglepı fordulat történt - állítólag. A Simon Wiesenthal
Alapítvány fejezte ki érdeklıdését a tóban rejlı iratok iránt: Nyilvánvaló, hogy a
nácikat üldözı egykori koncentrációs táborbeli fogoly, Wiesenthal figyelme
elsısorban az iratok felé fordul. Ez az ember az életét tette fel arra, hogy 1945 után
szerte az egész világban felkutassa a szökött náci háborús bőnösöket és valóban, ezek
közül több százat juttatott az igazságszolgáltatás kezére. Még azt is meg kell
jegyeznünk, hogy 1945 áprilisában amerikai tisztekkel együtt maga Wiesenthal (akkor
még fiatal emberként, de már a nürnbergi pert elıkészítı bizottság nevében) járt ezen
a helyszínen! İ is ott volt az amerikai tisztek között, akik megpróbálták már pár héttel
az elsüllyesztés után kiemeltetni a vasládákat. Akkor az amerikaiak kudarcot
vallottak, Wiesenthal figyelme is másfelé fordult.
Nagyot ugrottunk az idıben - késıbb majd visszamegyünk azért a múltba is - de
lássuk most már tovább, mi történik a Toplitz-tó környékén 2000 táján? Szóval 1999
végén, 2000 elején felröppent a hír, hogy a Wiesenthal Alapítvány szervez egy
expedíciót a tóban továbbra is makacsul rejtızı ládák felhozatalára. A cél
nyilvánvaló: az alapítvány is szeretné kideríteni azokat a bizonyos svájci
bankszámlaszámokat. Természetesen nem azért, hogy a széfekben lapuló kincseket és
a bankszámlákon azóta - vagy hatvan éve! - gyarapodó ösz-szegeket besöpörje a maga
számára. Az így visszanyert kincsekbıl a második világháború és a holocaust még élı
áldozatain szeretnének segíteni.
A cél kétségkívül nemes - de mekkora az esély a sikerre?
Nem tudjuk. Amikor ezt a könyvet nyomdába adjuk, a 2000 januárjában azon év
tavaszára, majd nyarára tervezett expedíció kimenetelérıl még semmit sem lehet
tudni. Csak annyit jelentettek a hírügynökségek január végén, hogy a helyszínen már
feltőnt Yaron Svory volt izraeli kommandós, aki elıkészíti az expedíciót. Svory a
Wiesenthal Alapítvány nevében szervezkedik a helyszínen. De persze 2000
februárjában még nem sokra mehetett, hiszen akkor 30 centiméteres-jégréteg borította
a tavat. De nyárra nyilván elolvad a jég...

Fél évszázad eseményei

Érdemes és érdekes végigfutni mindazokon a történéseken, amelyek 1945-tıl

az 1990-es évekig jelezték a „sztorit". Mert kétségtelen, hogy sokak számára ez nem
volt egyéb egy érdekesnek ígérkezı kalandos történetnél.
Különösen a sajtó számára. És több millió olvasó, tévénézı számára is ez volt a
helyzet. Hiszen ısidık óta izgatnak bennünket az elrejtett kincsek. Minden
kalózkapitány dugott el sok értéket - hittük gyermekként - és nem egy kisfiúból azért
lett régész, mert felnıttként sem akart lemondani a kincskeresés varázsos élményérıl,
érzésérıl.
Volt olyan könyv, amely például Angliában több mint egy évig fent volt a könyvsiker-
listán, és készültek televíziós dokumentumfilmek is a náci kincsekrıl. Sajnos azt kell
mondani, hogy bizonyos (kormány)körök - elsısorban az 1949-tıl létezı Német
Szövetségi Köztársaság (amely 1989 végén alakult át a mai állammá) és az Egyesült
Államok minisztériumai, egyéb intézményei igyekeztek vagy nagyon hallgatni, vagy
elhallgattatni mindazokat, akik a kincsek ügyét felhozták.
Márpedig mindkét irányban történtek próbálkozások. Az egyik oldal szerette volna
örökre elfeledni és elfeledtetni a történteket, mások pedig hol kötelességtudatból, hol
igazságérzettıl hajtva - hol meg csupán az érdekességet, a szenzációt hajszolva,
bőnügyeket szimatolva - akarták ismét lerántani a leplet az egykori gigantikus
tolvajlásokról.
Érdekes dolgok derültek ki egyes „majdnem-szemtanúk" beszámolóiból is. Egy
bizonyos asszony, leánykori nevén Henriette Hoffman - Hitler régi barátjának, udvari
fotósának lánya - az 1920-as müncheni években csitri lányként, majd fiatal
kisasszonyként, aztán Hitler egyik szeretıjének jó barátnıjeként közelrıl látta, mi
zajlik a mozgalomban. Apja egyike volt annak a néhány embernek, akik tegezıdhettek
Hitlerrel, lányát késıbb Baldur von Schirach Hitlerjugend-vezérhez adta feleségül.
(Errıl a hölgyrıl, valamint ezekrıl az idıkrıl és Hitler akkori környezetérıl sok
érdekfeszítı és sehol másutt nem ismert történetet olvashatnak Daniel Florion Hitler
szeretıi c. Budapest 1999, Anno Kiadónál megjelent könyvében - a szerk. megj.) Nos,
Henri ette Hoffman-Schirach 1950-ben egy német lapban megírta, hogy szerinte
„Hová lett a Reichsbank aranya?" (merthogy ez lett az írás címe),
A hölgy mint a legmagasabb náci körök bennfentese úgy tudta, hogy Mittenwaldba
nem egy, hanem két szállítmány érkezett! Mindkettı a Reichsbankból indult útjára és
azon a vidéken célba is ért. Csakhogy ez a második szállítmány egészen más
útvonalon haladt - írta az asszony. Amit el kell fogadnunk, hiszen tudjuk, hogy annak
idején Berlinbıl eleve hat irányt jelöltek meg és a szállítmányokat is felosztották.
Nyilvánvaló, hogy ha kettıt vagy többet irányítottak az „Alpesi Erıd" felé, akkor azok
nem ugyanazon az úton haladtak. Így nagyobb esély volt arra, hogy célba érjen
legalább az egyik.
Schirach asszony úgy tudta - nyilván férje bizalmas kapcsolatain keresztül - hogy ez a
sosem emlegetett másik szállítmány Holzkirchen felé vette útját és Kodelen, Urfelden
át jutott Mittenwaldba - már 1945 márciusában!
Vagyis egy bı hónappal korábban, mintsem az a másik kincses szállítmány, amelynek
sorsáról könyvünk nagyobb része szólt eddig. Ez érdekes fejlemény. Kár, hogy kevés
bizonyíték támasztja alá. Azonfelül meglehet, hogy a két szállítmány kincseit valahol
egyesítették, ily módon az elsı, kétségtelenül kisebb mennyiségő kincs késıbbi sorsa
azonos a másik, nagyobb szállítmányéval.
Mindenesetre találtak néhány tanút, akik igazolták Schirach asszony szavait. Azt is
tudni vélték, hogy a márciusi Reichsbank-szállítmány még valamivel könnyebben
jutott el délre, hiszen akkor a szövetségesek még nem annyi vasútvonalat, utat, hidat,
állomást, alagutat bombáztak le. Az utólagos nyomozás szerint az elsı szállítmány
tartalma többek között közel 150 aranyrúd volt, majdnem 2 tonna súlyban. Ezenfelül
egyéb devizák, valuták is voltak ott, ezek értéke körülbelül 2,5 millió (akkori) dollárt
tett ki. De volt ott „bizonyos mennyiségő" (vagyis soha ki nem derített értékő)
brilliáns és... higany is. Ez utóbbi akkoriban, ott, nagyon értékes nyersanyag volt, nem
csoda, ha a háború végén már a gyémánttal tartották egyenértékőnek. Mindezt egy
rejtélyes, akkor meg nem nevezett Wehrmacht-tábornok rejtette el Steinriegel
környékén, vagyis szintén Mittenwaldban. A tábornokot akkoriban csak egy „H"
betővel nevezték meg.
Az ügyben az 1950-es években nyomozó újságírók Mittenwald vidékén is találtak
olyan személyeket, akik tudtak á márciusi szállítmányról, bár szerintük ezt egy félkarú
tiszt hozta, aki korántsem volt tábornok, hanem csak ezredes. Lehet, hogy Henriette
Schirach tévesztette el a rangfokozatot (a hölgyek erre kevésbé figyelnek), vagy a
helyi tanúk emlékeznek rosszul? Ha igaz, hogy az illetınek fél karja volt, egyet
jelenthet: hadi sérülését követıen - mivel 1944-45-ben már kevés volt a hadra fogható
német férfi - könnyített szolgálatra benntartották a seregben. így az is érthetı, miért
éppen İrá bízták a szállítmány kíséretét, vezénylését - mert ez nem volt harci feladat,
ezt egy „nyomorék" tiszt is elvégezhette.
Egy amerikai tiszt erre már 1948-ban rájött és nyomozni kezdte a rejtélyes korábbi
transzport útját. İt ismeretlen tettesek egyszerően meggyilkolták!
Ez is megkönnyítette a tolvajok dolgát. Ugyanis amikor Singleton ırmester -
emlékezzünk csak! - bizonyos „informátorok" bejelentése alapján megtalált és feltárt
egy rejtekhelyet, az ott ırzött aranyat Münchenbe küldette - ezt nyugodtan ellophatták.
Hiszen a Reichsbank leltárában, amit az amerikaiak megszereztek, ez a szállítmány
nem szerepelt. Talán szerepelt egy másik leltárban, de arról azt hitték, az oroszok
fogták el valahol útközben és nem is keresték...
Nem lehet hát véletlen, hogy az ott talált 72 zsák - bennük egyes források szerint 144,
mások szerint 150 rúd arannyal - semmilyen hivatalos dokumentumban nem jelent
meg. Persze, hiszen a németeknél nem szerepelt a leltárban, nem volt benne az áprilisi
szállítmányban - az amerikai oldalon meg ismeretlen tettesek egyszerően ellopták, így
ott meg fıképpen nem került be semmilyen leltárba!
Sokan emlegettek egy bizonyos Strack tábornokot, aki a német seregben állítólag e
kincsek elhelyezéséért volt felelıs - de késıbb kiderült, hogy ilyen nevő tábornok
sohasem szolgált Hitler alatt...
Sok olyan ember került látótérbe 1950 és 1990 között, akikre éppen az eltőnt
kincsekkel kapcsolatos kutatások és újságírói találgatások irányították a figyelmet. Így
például tudomásunk van egy olyan brit ezredesrıl, aki több brit társával együtt
használta ki a helyzetet. Zsarolással, csempészettel és „egyéb módokon" hatalmas
vagyont szerzett az elnyomorított országban 1945-ben és az azt követı pár év során.
Nagyban győjtötték a nemesfémeket, ehhez német és amerikai segédeket is
alkalmaztak. A dolog egyes nyomozati anyagok szerint odáig fejlıdött, hogy ezek a
sajátos britamerikai-német üzletemberek negyedik félként bevették az... oroszokat is!
Az általuk megszállt Kelet-Berlinben egy erre a célra összehozott szovjet állami
vállalkozás révén mosták tisztára az aranyat és egyéb elrabolt értékeket. Végsı soron
tehát kiderülhet, hogy mindannak nagy része, ami eltőnt Mittenwaldból - mindmáig
moszkvai raktárakban pihen, vagy beolvasztották az ékszereket, esetleg az arany sok
kézen megfordult azóta és ismét Nyugaton van. Hiszen Sztálinnak is nagy szüksége
volt nemesfémekre, valutára a háborúban kifosztott ország számára. Ehhez nem árt
hozzátenni, hogy Sztálin tevékenysége nyomán már vagy tíz évvel a háború elıtt is
áramlott kifelé a valuta és minden, ami értékes (még a leningrádi Ermitázs képtár
festményeit is eladták nyugaton, nagyon olcsón!).
Így tehát bizonyos értelemben indokolható volt a szovjetek mérhetetlen aranyéhsége.
Amit az is bizonyít, hogy ık is kifosztották az összes országot és várost, amelyen
keresztül Berlinig jutottak, beleértve saját névleges szövetségeseiket is. Egyszer a
szovjetek kincsszerzési módszereirıl is érdemes lenne egy könyvet írni...
Ma már nehéz elképzelni is, miféle nagy üzletek folytak akkoriban a megszállt
Németország négy övezetében, különösen bajor földön és Kelet-Berlinben. Az
emberek egy része mindenre vevı volt: még parfümöket, építıipari gépeket,
penicillint, vasúti síneket is vásároltak! Hiszen az egész ország romokban hevert,
semmibıl sem volt elég. Külföldrıl, az amúgy is lepusztult többi országból, valamint
az érintetlen semleges országokból hoztak be mindent, a gyógyszertıl a kábítószerig,
a gépektıl a luxuscikkekig, a mozdonytól a bundáig. Egész gyárakat kellett
újjáépíteni, nem is szólva a házak millióiról, egész lakótelepekrıl, kikötıkrıl.
És akinek aranya volt - mindent megkaphatott!
Vásárolhatott magának potom pénzért, nevetségesen alacsony áron ingatlant,
értékpapírokat, részesedést hamarosan újra mőködı részvénytársaságokban,
vállalatokban, gyárakban - sıt akár megvehette ezeket az üzemeket. Még
robbanóanyaggal is nagyon jól lehetett kereskedni, hiszen az akadályok
eltávolításához, a romos falak, épületek ledöntéséhez szükség volt arra is. Egyesek
ebben a nyomorban is kívántak luxuscikkeket és ki is tudták fizetni az árát.
Aki ekkor olyan mérhetetlen összegek fölött rendelkezett, mint ez a száz-kétszáz
ember - aki önhatalmúlag részesedett a nácik aranyából - azok voltak az istenek
Németországban 1945 és 1950 között. Ezekben a háború utáni vad idıkben
megszedték magukat, aztán késıbb lassan legalizálták a vagyonukat, amelynek
eredetérıl általában senki sem érdeklıdött késıbb, beleértve a hatóságokat is.
Még az is megesett, hogy a szovjetek az arany kedvéért - ismét csak intézményesen,
tehát nem X. vagy Y. szovjet tiszt magánakciója keretében (ilyenek is akadtak szép
számmal), hanem mondhatni államilag elérte, hogy egész gyárakat adjanak el nyugati
aranyért! Ha erre volt szükség, akkor a szovjetek Németország keleti részén
leszereltek egy-egy komplett gyárat, összes gépét teherautókra rakták és elvitték
Kelet-Berlinbe, ahol aranyért átadták egyes nyugati szélhámosoknak, akik a gyárat
elvitték valamelyik nyugat-európai országba, ahol volt megfelelı infrastruktúra,
energia, kellemes gazdasági környezet. Ilyen eset sokkal több volt, mint hinnénk, vagy
mint ahányról tudomást szereztek késıbb az amúgy is elnézı hatóságok.
Egyes nagyban játszó „kereskedık" odáig is elmentek, hogy legális vállalatokat
alapítottak, ami akkor szintén nem volt nehéz. Valamelyikük bevette magát egy-egy
szétbombázott, de már éledezı és élénkülı forgalmú nagyvárosba és ott apránként
megvesztegette a városi hivatalnokokat, mindenkit, akinek egyetértésére szüksége volt
tevékenységéhez. Nem volt nehéz dolga, hiszen ezek a választott vagy kinevezett
hivatalnokok éppen úgy nyomorogtak, mint a lakosság többi része. Kisebb-nagyobb
elınyökért mindenre kaphatóak voltak.
Így egész földalatti birodalmak nıttek ki a földbıl - illetve kezdetben ezek
láthatatlanok maradtak. Csak három-négy évvel késıbb kezdték ıket legalizálni a
tulajdonosok, és akkor meglepıen nagy vállalatbirodalmak bukkantak fel mint
egyesek „jogos" tulajdonai. A megvesztegetett hivatalnokok gondoskodtak róla, hogy
senki se vonhassa kétségbe ezek legalitását. A törvényesség látszata aztán
villámgyorsan igazi védıfallá lett és attól kezdve minden szabályosan mőködött.
Az igazi hozzáértık persze nem csak a német, de a megszálló intézményeket is
korrumpálták. Így azok is jól jártak, akik csak „engedélyeztek" vagy „tiltottak" a rájuk
ruházott katonai jogok és szerepek alapján. De azok sem panaszkodhattak, akiknek
mindezt meg kellett volna akadályozniok. A katonai nyomozó hatóságok, a megszálló
erık titkosszolgálatai, valamint a hamarosan felállított német rendırség legtöbb tagja
szintén „benne volt a buliban". Elvileg mindenki jól járt - csak a jó erkölcs szenvedett
szinte jóvátehetetlen károkat.
A szükség felrúgott minden erkölcsöt, a harácsolás pedig összehozta a régi és új
ellenségeket is. Miközben a németek elszánt ellenség voltak 1945-ig, vagy az oroszok
a hidegháború miatt azok lettek 1946-tól - a szélhámosok, csempészek,
feketekereskedık mindenkivel összeálltak. İk voltak akkor egy igazi nemzetközi
„multi", az internacionális kereskedı- és termelı vállalatok, akik csak nagyban őzték
az ipart. Képzelhetjük, mit kereshetett valaki még egy egyszerő, naponta 5-10 liftet
elıállító kisüzemében is - ha az országban ezrével épültek az új házak és a
magasabbakba liftekre volt szükség! És az efféle üzemek éppen az ilyen alakok
kezében voltak. De ugyanez volt a helyzet a vízvezetékcsöveket, fürdıkádakat,
tőzhelyeket, csempéket, padlókat, téglákat, tetıcserepeket, betonelemeket gyártó
cégekkel és ezer ilyen aprósággal. Hiszen a németek akkor olyanok voltak szinte, mint
Robinson a lakatlan szigeten - semmijük sem maradt a világégés után. Aki szögeket
vagy vécépapírt tudott gyártani, óhatatlanul milliomos lett. És sok ezer ilyen apró,
nélkülözhetetlen cikk volt - illetve kezdetben nem volt a piacon!
Így váltak a nácik arany- és egyéb kincsei... tetıcserepekké, fürdıkádakká,
teherautókká, emelıdarukká vagy ácskapcsokká az épülı országban. De attól még
nem szőnt meg eltőnésük kriminális jellege. És akik ellopták, általában ügyesen
megszaporították mindazt, amit sötét éjszakákon saját kezükkel szedtek ki a
mittenwaldi földalatti rejtekhelyekrıl, vagy amihez aztán másod-, harmadkézbıl
jutottak.
Persze, voltak lebukások - de sohasem úgy bukott meg egy-egy nagyban „dolgozó"
csempész, maffiózó, szélhámos feketekereskedı, hogy a hatóságok az elrabolt aranyak
nyomát követve bukkantak volna rá. Az esetek mindig a másik végükrıl kezdıdtek:
már az üzleti tevékenysége, a megvesztegetései miatt tőnt az illetı a hatóságok
szemébe és ha nem sikerült mindenkit idıben korrumpálnia, akkor lebukott. 1947-ben
az amerikai megszálló hatóságok összes tagja tisztában volt vele, hogy létezik olyan
vádpont: „kereskedés az ellenséggel", és ez büntethetı.
Ám a nagyok közül néhányan ugyan buktak, mégsem kerültek börtönbe. Volt olyan,
akiért a már említett és roppant gyanús szerepet játszó Clay tábornok állt ki még
jogerıs elítélı bírósági határozat esetében is (sikerrel), de ismerünk olyant, akinek
ügyében a távoli Washingtonból maga az akkori amerikai elnök, Truman lépett közbe!
Ebbıl is sejthetı, micsoda összefüggések rajzolódtak ki. Számunkra nem kétséges,
hogy a mittenwaldi Reichsbank-aranyrudak és a sok millió dollár egy része eljutott az
óceánon túlra is. Nyilván korrupciós pénzekként funkcionáltak abban a társadalomban
és természetesen hamarosan részt vettek annak gazdasági körforgásában is.
Hogy mi lett a maradék arannyal, ami még legálisan az amerikaiak tulajdonába került,
már nem sokat lehet mondani. Emlékszünk rá, hogy a hirtelenjében felállított és
alaposan ırzött frankfurti bank alagsorában berendezett DWO-ban túl sok ideig senki
sem tudta, mibıl mennyi van, mert bár az aranyrudakat könnyő volt megszámolni és
értéküket felbecsülni, ugyanazt kellı számú szakember hiánya miatt sokáig nem
tehették meg az ékszerekkel, drágakövekkel és értékpapírokkal. A DWO 1945
tavaszától 1948-ig teljes gızzel mőködött, addigra végre megismerték annak tartalmát
is. 1950. december 30-ával felszámolták ezt az intézményt.
Hová került hát a nácik kincsének az a része, amit a szövetségesek zsákmányoltak és
amit - a szó ilyen vagy olyan értelmében „legálisan" a birtokukban tartottak? Tudni
kell, hogy a DWO birtokában az utolsó idıszakban már csak olyan „személyes
holmiknak" nevezett tárgyak maradtak, amelyekért... senki sem jelentkezett.
Ez azt sugallja, hogy volt egy idıszak, ha rövid is, amelynek során magánszemélyek
vagyis intézmények jelentkezhettek a tulajdonukért. Ez egyben azt is jelenti, hogy az
amerikai, brit és francia hatóságok részérıl (mert a szovjetek aztán aligha adtak vissza
bármit is bárkinek!) volt hajlandóság arra, hogy helyrehozzák a történelem hibáit,
bőneit. Vagyis amit a nácik elraboltak másoktól, azt kis mértékben visszajuttatták
jogos tulajdonosainak. Így kerültek vissza az aranyvonatok kincsei is részben vagy
egészben azoknak az országoknak, amelyek kincseit vagy ık maguk, a nemzet
képviselıi igyekeztek külföldre menteni, de közben a nácik kezébe került - vagy a
sikeres merítést követıen 1945-tıl fokozatosan visszaszolgáltatták azokat jogos
tulajdonosaiknak.
A tulajdonosaikra váró anyagok kategóriájába a DWO-ban 1948 és 1950 decembere
között bizonyos - nem nagy! - mennyiségő ipari gyémántot, platinatömböket és német
vállalati értékpapírokat soroltak. Azokban az utolsó években a DWO-ban már
németek is dolgoztak, fıképpen értékbecslık (angol kollégákkal közösen), és
bankárok. Paradox talán, bár akkor ezen senki sem csodálkozott, hogy a Reichsbank
volt alkalmazottai most itt tettek-vettek és szortírozták a kincseket...
Mindenesetre, amint azt az USA kormánya kérdésekre válaszolva 1997-ben
hivatalosan is kijelentette: az 1948-as évtıl kezdve arany már nem volt a DWO
raktáraiban. (Persze tudjuk, mennyit érnek az ilyen hivatalos nyilatkozatok, különösen
évtizedekkel késıbb). Feltehetıen nem voltak ott már bankjegyek sem, hiszen azokat
lehetett a legkorábban és a legkevesebb nehézséggel „átcsoportosítani". Ez a szó a
megszálló hatóságok által használt korabeli zsargonban azt jelentette, hogy amit
lehetett, és ami igazán értékes volt, azt 1945 második felében, de legkésıbb 1946-ban
jól ırzött hadihajókon átvitték az Egyesült Államokba. A fontos tárgyak egy részét -
pl. a magyar királyi koronát és más keleteurópai történelmi ereklyéket - ott ırizték
tovább, az aranyrudakat és a pénzt pedig mint a legyızött, de háborút kirobbantó
Németország háborús kárpótlását vették birtokba.
Volt olyan kincs is, mint például az albán állam pár tonnás aranykészlete, amit
Londonban ıriztek egy bonyolult és több évtizedre elhúzódó kárpótlási ügy
fedezetéül, ami csak az 1990-es években oldódott meg, az albánok akkor visszakapták
aranyukat.
Persze a DWO embereinek elég nagy fejtörést és fáradtságot okozott - és sok hónapig
tartott! - míg átvizsgáltak minden egyes bankjegyet. Kénytelenek voltak így tenni,
hiszen a gyızelem után hamarosan fény derült az SS pénzhamisító akciójára. Az
évtizedekkel késıbb a Toplitz-tóból kiszedett sok láda hamis angol! font és a
pénzgyártó nyomólemezek (matricák) akkor ugyan még nem álltak rendelkezésükre,
de számos egyéb bizonyíték és tanúvallomás - no és a hamis bankók ezrei! -
bizonyították, hogy a háború vége felé a nácik még erre is vetemedtek.
Amelyik bankjegy valódinak bizonyult, az is lassan elvándorolt Frankfurtból és
belekerült a normális pénzforgalomba - szintén mint Németország hadi kárpótlása,
amit kénytelen-kelletlen fizetett a gyızteseknek.
Elmondható tehát, hogy a legálisan megszerzett arany - a Merkers-ben elkapott
hatalmas szállítmány, valamint a Mittenwald környékén kiásottak egy része, amit nem
loptak el - néhány év alatt legalizálódott és szétszóródott Európában és Amerikában.
Ezzel nincs is semmi baj. Igaz ugyan, hogy csak az 1990-es évek második felében
derült ki, hogy például egy, a belga nemzeti kincs részeként a nácik által ellopott két
aranyrúd (szintén mittenwaldi rejtekhely...) furcsa módon „elkallódott" az amerikaiak
kezében. Erre céloztunk is könyvünkben. Az USA kormánya még a Clinton
kormányzat második szakaszában sem volt hajlandó megmagyarázni, hol lapult ez a
két aranyrúd 1945 és a hatvanas évek vége között, amikor váratlanul felbukkant a
német Bundesbankban?
A legtöbb kétséget az a nagy nemzetközi konferencia sem oszlatta szét, amelyre 1996
végén Londonban, mintegy negyven ország kormányküldöttségének részvételével
került sor. Végsı soron azt kell mondani, hogy itt sem derült fény az illegális
kincsekre. Hiszen nem is volt már sok remény, hogy ötven évvel késıbb csupa olyan
ember, aki akkoriban vagy nem is élt, vagy még gyermek volt és a helyszínen nem
járt, azokat a nehéz idıket sem ismerte - így utólag kiderítheti, ki., mikor, hol és
hogyan tette rá a kezét azokra a kincsekre, amelyeket maguk a nácik is nagyobbrészt
úgy loptak, raboltak el másoktól?

Aranyvonatok kálváriája
 Könyvünk utolsó fejezete egy aranyvonatról szól. A címben ugyan többes
számot látnak, de tulajdonképpen elég pár sorral elintézni a belga, francia vagy
lengyel aranyvonatok történetét. Ezek ugyanis a háború elıtt vagy annak elsı heteiben
bolyongtak szerte a sínek világában és sikerrel megmenekültek. A háború végén
kalandozó magyar aranyvonatról ugyanez nem mondható el.
A belgák sejtették, mi következik. Amikor hírül vették, hogy Londonban az angolok
csomagolják a múzeumok kincseit, hogy azokat Nyugat-Angliába szállítsák, sıt hogy
hamarosan a Buckingham-palota és más királyi épületek londoni kincsei is
különvonatokon keltek útra, ık is összekapták magukat. Érdekességként megemlítjük,
hogy a londoni kincsek egy részét - pl. az értékes ázsiai porcelánokat és régi órákat -
olyan szerelvényeken vitték ki a nagyvárosból, amelyek csak óránként 15 kilométeres
sebességgel haladhattak, nehogy sérüljenek a mőtárgyak...
Nos, a belgák és franciák a német támadás elıestéjén a nemzeti bankok aranykincseit
vonatokra tették. A belgák egy elızıleg kötött egyezség alapján ilyen esetben a
franciákra bízták aranyukat és Párizs szerzıdésben kötelezte magát, hogy a belga
kincseket a sajátjaival együtt biztonságba helyezi. 1940 májusában a német csapatok
már alaposan elıretörtek, amikor a belga vonat elindult Brüsszelbıl. Kalandos úton -
néha csaknem „lebukva", német kézbe kerülve, de végül mégis sikerrel kibújva a
hurokból - jutott át francia területre. Akkor a párizsi bankok kincseit szállító vonatok
már úton voltak délnyugat felé. Úgy tervezték, hogy egy régi középkori várban
helyezik el a belga arannyal együtt, majd, ha netán a németek tovább nyomulnának,
akkor egy kikötıbıl hadihajón valamelyik afrikai gyarmatra viszik (késıbb ez részben
meg is történt, de az arany egy tekintélyes részére a Londonból irányított nemzeti
ellenállási front tette rá a kezét).
A lengyelek vonata 1939 szeptemberében hagyta el Varsót. A Nemzeti Bank
aranykészleteit vitte délkeleti irányban. Eredetileg Magyarországra akarták menteni az
aranyat, de a németek a szlovák bábállamból is elıretörtek (mi több, egy operettország
operetthadserege is támadott: a szlovákok Hitler árnyékában szintén részt vettek a
felosztásban, néhány járást tettek a magukévá...) Nos, az aranyvonatnak az volt a
szerencséje, hogy a szovjetek csak két és fél hetes késéssel tartották be a Hitlerrel
kötött egyezményt és csak szeptember 17-én támadták hátba a hısiesen, de
kétségbeesetten harcoló lengyeleket. Az aranyvonatnak addigra sikerült kicsúsznia
Romániába, és bár ott kincseit megdézsmálták, sikerült azokat elıbb Franciaországba,
majd Angliába szállítani. Nem csak aranyat, de számos világhírő és nagyon értékes
mőkincset juttattak ki ily módon.
Ám a mi számunkra sokkal jobb példát jelent a magyar aranyvonat története. Ez más
idıkben, más történelmi helyzetben indult el, haladt végzete felé és ért „célba". Ezen a
példán lemérhetı nemcsak a német nácik, de a megszálló hatóságok rettenetes arany-
éhsége is... Lássuk hát a tragikus „sztorit".
Már csak azért is, mert ennek a kincsnek sajátos utóélete lett, a történet nem csupán a
háború befejezéséig, hanem gyakorlatilag mindmáig tart. Éppen úgy, mint a
Reichsbankból származó náci aranyak odüsszeája, hisz voltaképpen az sem ért még
véget. És ne feledjük, hogy körülbelül két milliárd (!) mai dollárnak megfelelı
értékrıl írunk majd az alábbiakban!
Magyarországon, csakúgy mint más, a fasisztákkal szövetséges országban,
rendeletekben korlátozták a zsidók szabadságát és egyéb jogait, majd 1944 nyarán -
nem utolsósorban a szinte hónapokra oda költözött és ott teljhatalommal intézkedı -
Adolf Eichmannak „köszönhetıen" beindultak a deportálások. Az akkori magyar
kormány már korábban is hozott olyan intézkedéseket, amelyekben a szoros
szövetséges, Hitler Harmadik Birodalmának náci ideológiáját követték.
Már 1944 áprilisában kormányrendelet született arról, hogy a Magyarországon élı
zsidók vagyontárgyait - ezt a rendelet végrehajtói a sajtóban, élıbeszédben, hivatalos
iratokban is következetesen „kincseknek" nevezték! - helyezzék letétbe. Vagy inkább
„letétbe". Az idézıjelet az a cinikus szemlélet indokolja, miszerint a rendelet alkotói
nagyon jól tudhatták, hogy ezekért az úgynevezett ideiglenes letétekért a tulajdonosok
késıbb aligha jelentkezhetnek majd, hisz nem fogják túlélni az eseményeket. A nekik
készített sorsot...
A letétek tulajdonosa és ırizıje - no persze, csak „ideiglenesen" - a magyar királyi
állam volt. A zsidók kénytelenek voltak minden olyan ingó vagyontárgyukat beadni,
amelyet mások ismertek, amelyekrıl tudtak. Tehát elsısorban ékszereket,
másodsorban mőtárgyakat. A magyarországi zsidóság általában nem tartozott a
szegényebb népréteghez, közepesen tehetısek vagy éppenséggel nagyon gazdagok
voltak. A mővészeti életben és a gazdaságban a létszámukhoz képest sokkal nagyobb
szerepet vittek, mint a nem-zsidók, és ez hamarosan kiderült ezeknek a „letéteknek"
növekedésébıl, értékébıl is.
Érdekes, hogy a háború után a mégis megmaradt kisszámú zsidóság igen nagy
értékekrıl számolt be, amit tıle ily módon a törvényesség leple alatt elkoboztak, majd
fél évszázaddal késıbb a megnyilvánuló magyar (és részben nemzetközi) zsidó
intézmények vezetıi inkább arról beszéltek, hogy a legtöbb zsidónak csak igen
szerény vagyonkája volt, többségük csak arany nyakláncokat, zsebórákat,
jegygyőrőket szolgáltatott be. Akár így volt, akár nem - a nagyon vagyonos zsidó
kereskedık, gyártulajdonosok és mővészek letétjei alaposan megnövelték az egész
rakomány értékét.
Persze 1944 tavaszán, nyarán még senki sem sejthette, hogy ebbıl rakomány lesz.
Úgy az érintett és megnyomorított zsidók, mint a magyar polgárok nagyobb része nem
sejtette, milyen sorsot szántak ezeknek az embereknek. Így azt sem tudhatta senki,
miképpen alakul majd a különös „letét" sorsa.
A háború színpadán ugyanis nagyon gyorsan zajlottak az események. A sokak által
várt balkáni partraszállás helyett a nyugati szövetségesek elıször Észak-Afrikában,
majd Szicíliában (tehát Olaszországban) szálltak partra. 1944 nyarán a harmadik
partraszállás, amely végül is eldöntötte a háború sorsát, Franciaország atlanti
partjainál következett be.
Ez a magyarokra nagyon rossz hatást gyakorolt, majd pedig késıbb eldöntötte
történelmüket a következı fél évszázadra, de voltaképpen mind a mai napig ennek
terhét nyögik. Ha ugyanis az amerikai, brit és francia erık 1944 folyamán a balkáni
partraszállást választják, hamar elérték volna Magyarországot és gyakorlatilag talán
egész Kelet-Közép-Európát (Lengyelország kivételével) felszabadíthatták volna a náci
uralom alól - mielıtt odaértek volna az oroszok!
így viszont egyrészt az amerikaiak nem jöttek (csak bombáztak éjjel-nappal), ellenben
az oroszok közeledtek, majd elfoglalták és a kommunizmusba taszították az országot.
De a mi történetünk és témánk szempontjából most az igazán fontos az, hogy 1944
vége felé sokak számára már az is elég volt, hogy közelednek az oroszok! Ez ugyanis
rémületet keltett és az amúgy is két tőz közé szorult magyar kormányt sietıs lépésekre
késztette. Az országon belül is nagy változások zajlottak le. Otto Skorzeny, Hitler
kedvenc kommandósa egyik utolsó nagy vállalkozásaként elrabolta a magyar államfı
fiát, hogy így zsarolják meg az idıs egykori ex-tengerésztisztet. A hatalmat magyar
nácik vették át és a zsidókat szinte kivétel nélkül elszállították Auschwitz-Birkenau
irányába. Kevesen jöttek vissza közülük.
Mindez együttesen arra ösztönözte a budapesti, immár náci hatóságokat, hogy
önmagukat és vagyonukat nyugat felé menekítsék. Nem is tehettek mást, mert az
oroszok igen gyorsan közeledtek kelet felıl, még 1944-ben átlépték az ország határait.
Különösen azért, mert 1944 augusztusában Hitler addigi hőséges szövetségese,
Románia váratlanul átállt a szövetségesek (ezen belül is persze az ıket is fenyegetı
szovjetek) oldalára, ezzel utat nyitott a szovjet offenzívának Európa közepe felé -
másrészt attól kezdve a román állam is a „gyıztesek" oldalán tetszeleghetett.
Szóval az oroszok elég gyorsan ott voltak a határnál. A magyar kormányszervek
számos kísérletet tettek, hogy felvegyék a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, de
azok a jaltai és egyéb egyezségek révén mindig az oroszokhoz utalták a magyarok,
csehek, szlovákok, jugoszlávok, bolgárok stb. ügyét. Azok hiába könyörögtek, hogy
amerikai ejtıernyısök szállják meg ıket, ne essenek orosz rabságba. Így aztán
legalább fele részben a Nyugatnak „köszönhetı", hogy ezek az országok a
kommunizmus csapdájába estek és elmaradtak a világ fejlıdésétıl.
De térjünk vissza a zsidó arany begyőjtésére. Nem csupán a magánszemélyek, hanem
a zsinagógák arany-és ezüst gyertyatartóit és egyéb tárgyait is összeszedték. A
mőkincsek közé nemcsak festmények, hanem szobrok, érmék, kisplasztikák,
dombormővek, egyéb mőtárgy-győjtemények is kerültek.
Amikor szorult a helyzet és végre a magyar nácik is belátták: az oroszok túl közel
vannak, a németek pedig ıket nem védhetik meg - saját életük mentésére is gondoltak.
Ha valami esélyük volt arra, hogy a háború után ne vonják ıket felelısségre - hát ezt a
németek jelentették. Ezért ezek az urak már 1944 késı ıszén tudták, hogy ha
Hitlernek és a Harmadik Birodalomnak vége, akkor ez a sors vár rájuk is. Nem
akartak meghalni, hát abban reménykedtek, Nyugaton majd eltőnnek a nagy
menekült-tömegben és senki sem keresi ıket. Otthon - ahol mindenki jól ismerte ıket
és tetteiket - nem maradhattak.
De elıbb, mint említettem fentebb, a kincseket kellett kijuttatni Talán akadtak az
állami vezetık között olyan nem-nácik is, akik abban reménykedtek, hogy a nemzet
kincseit majd megırzik a nyugati szövetségesek. Hiszen úgy tudták-remélték, hogy
miután a front átgördül az országon, az oroszok hathatós amerikai és brit légi
segítséggel kiverik a nácikat, akkor az ország ismét független és szabad lesz. A nácik
pünkösdi királysága után visszatér a jól bevált polgári demokrácia és akkor majd így
vagy úgy visszahozzák a kincseket, bárhol is legyenek azok.
Nos, talán nem kell mondanom, hogy nem így történt.
És éppen errıl szól történetünk. Amikor már nem volt kétséges, mi lesz az ország
sorsa, a vezetés összeszedte és vagonokba rakatta a zsidóktól „letétbe" elkobzott
kincseket. Nagyon lényeges ez a hozzáállás egy bizonyos történelmi-tapasztalati-
lélektani szempontból is: a magyar illetékesek meg voltak gyızıdve, hogy ami az
oroszok kezébe kerül, az soha többé nem szerezhetı vissza - míg amit elvisznek a
németek, akár éppenséggel a nácik is, vagy ami az amerikaiakhoz jut, annak
visszaszerzésére van esély. így is történt.
1944 végén már messze nem csupán a zsidó letétekrıl volt szó. Várható volt, hogy
menekíteni kell a Magyar Nemzeti Bank kincseit is, valamint egyéb fontos és nagyon
értékes javakat. A bank aranykészlete 34 tonna (!) színaranyat tett ki. Ehhez jött
néhány más intézmény: árvaszék, tudományos akadémia stb. aranykészlete, ami 21
ládában kapott helyet, továbbá intézmények, bankok által birtokolt ékszereket és
értékpapírokat Budapestrıl az egyik nyugati nagyvárosba (Veszprémbe - a szerk.
megj.) küldték. Végig az volt a jellemzı, hogy amikor közelebb jött a front keleten,
nyugaton mindig vagy száz kilométerrel távolabbra vitték a kincseket.
Ez azt is jelzi, hogy reménykedtek: a németek valamilyen hitleri „csodafegyverrel"
meg tudják majd állítani a keleti frontot, netán még a nyugatiakat is visszaverik. Ez
esetben mégis jó lóra tettek - okoskodtak - hiszen ha a Harmadik Birodalom
fennmarad, akkor a magyarok mint Hitler utolsó, hőségesen kitartó szövetségesei
majd elnyerik méltó jutalmukat területben, hatalomban, anyagi javakban, stb. Nem
tudhatták, hogy Hitler megveti a magyarokat általában és az ottani fasiszták sem
nyerték el rokonszenvét. Ha pedig ı nyerte volna meg a második világháborút, akkor
a szlávok kiirtása után az egyéb európai „aljanépek": magyarok, románok stb. is sorra
kerültek volna. Abban minden magyar - messze nem csupán a fasiszták - megegyezett,
hogy a nemzeti kincsek nem juthatnak szovjet kézre.
Csak idı kérdése volt, hogy mikor egyesül a két szállítmány. A Nemzeti Bank
hatalmas aranykincse - amely csak önmagában jóval több volt, mint amennyit a
németek emlékezetes körülmények, között Mittenwaldban elástak - egy vidéki
bombabiztos, sziklás hegy alatt berendezett tárolóban várta további sorsát.
Csatlakozott hozzájuk sok értékes múzeumi tárgy, amelyek között még Rembrandt és
Rubens-festmények is voltak. Néhány ládában értékes ipari fémek, ipari gyémántok és
más, a háborús idıkben különösen fontos és értékes anyagok rejtıztek.
1944 decemberében azonban a szovjet csapatok megkerülve Budapestet - amelyet
ostrom alá fogtak - átcsaptak az ország nyugati területeire is. A kincsek ismét
veszélybe kerültek!
Ezért a kincseket december második hetében megint csak vasúti kocsikba rakták és
csendıri felügyelettel a nyugati határszélre vitték. A vasútvonalak akkor még aránylag
épek lehettek, ha másfél nappal késıbb már oda is érkezett a szállítmány. Ekkor
csatlakozott hozzá a zsidó anyag is. Végül is a két, egyesített szállítmányt tartalmazó
szerelvény már irdatlanul hosszú lett - 77 kocsiból állt! És még mindig nem volt vége
a növekedésének, mert pár héttel késıbb három vagon színezüstöt is odavontattak.
Vagyis 80 vagonból állt a kincsesvonat!
Ez nehezen kezelhetı mennyiség volt, amivel a szerelvényt ırzı tiszteknek is
számolniok kellett. Nem véletlen, hogy késıbbi, ma már ellenırizhetetlen
szóbeszédek szerint voltaképpen nem is egy magyar aranyvonat volt, hanem legalább
kettı. Mint látni fogjuk, késıbb a szerelvényt valóban „megosztották", ami csak
tovább éleszthette ezt a pletykát, látszólag indokoltan.
A magyar nácik még mindig abban reménykedtek, hogy megmentik az országot a
vörös veszélytıl és hogy nem kell tovább szállítaniok az aranyat. Kockázatos lépésnek
látszott, ha elhagyják vele az ország területét - és késıbb bebizonyosodott, hogy ebben
az egyben igazuk volt. Ezért nem vitték tovább a szerelvényt, szinte az utolsó
pillanatig vártak vele. Miközben az 1944-es és 1945-ös év fordulóján - soha
szomorúbb szilvesztert Európában! - a Harmadik Birodalom területe már nagyon
összeszorult - ezek még remélték, nem is kell elmenniök az országból. Ugyanis az
aranyvonat még 1945. január végén is ott vesztegelt a határon!
Egy erıs csendıralakulat ırizte éjjel-nappal, amelynek parancsnoka egy kis
vasútállomás épületében lakott, a csendırök pedig a szomszédos vágányra állított
lakóvagonokban rendezkedtek be.
De nem várhattak tovább. Amint eljött a február eleje, már mindenki számára világos
lett: tovább nem várhatnak. Az illetékesek „zöld lámpát" adtak az akkori világ egyik
legértékesebb vasúti szerelvényének. Mozdonyokat szereztek és a vonat elindult
nyugat felé. Amikor az országhatárra érkeztek, nekünk talán furcsa jelenetre és
„hadmozdulatra" került sor: a fegyveres kíséret lemaradt!
Nem lépték át a határt, és nem ırizték tovább a vonatot. Pedig az abban vitt értékek
összesen 206 akkori millió dollárt jelentettek. Mai értékben több mint két milliárd
dollárról volt szó, egyes források az adatok utólagos egybevetésével még ennél is
többet, két és fél milliárd dollárt hoztak ki!
Az aranyvonatot attól kezdve csak vasutasok, néhány polgári ır és pár bankár kísérte,
az utóbbiaknál voltak a leltárok minden szerelvényre külön lebontva. Ezek az urak
kivétel nélkül a Magyar Nemzeti Bank személyzetéhez tartoztak. Úgy érezték, nem
szabad sorsára hagyniok a bank tulajdonát.
Most már csak pár szót arról, hogy a vonat lényegében hónapokon át bolyongott
Ausztria területén. Mivel elızetesen senki sem tudott érkezésérıl, a náci hatóságok
sem fogadták hivatalosan. Éppenséggel sehogyan sem. A civil személyzet ott ült a
világ egyik legnagyobb értékein, és alig volt mit ennie! Ám az fel sem merült bennük,
hogy kinyissák valamelyik ládát és egy kis aranyporért vagy brilliánsért vagy
aranyórákért élelmiszert szerezzenek. A szerelvény mint „különleges szövetséges
szállítmány" nem szerepelt a hadifontosságú értékek között. Csak nagyon nehezen,
sok napos várakozások után jutott elıbbre, hiszen az elsıséget a még le nem
bombázott síneken minduntalan a harci szerelvények élvezték. Mire Nyugat-
Ausztriába eljutott, már kitavaszodott, bár ott a hegyekben ezt nem lehetett érezni
abban az évben.
A magyar aranyvonat sorsa idıben itt találkozott a könyvünkben tárgyalt másik nagy
eseménysorozattal, a mittenwaldi nagy kincs-elrejtéssel, majd megtalálásával és
ellopásával... 1945 áprilisát írták már, amikor Salzburg környékére ért a vonat. Ettıl
északkeletre van Garmisch-Partenkirchen és a többi helység, amelyeket oly gyakran
neveztünk meg ebben a könyvben.
Az aranyvonat parancsnokát Toldy Árpádnak hívták. Jó, ha tudjuk róla, hogy a
következı évben nyomtalanul eltőnt és máig nem derült ki, mi történt vele. Lehet,
csak holmi alvilági leszámolásnak vagy balesetnek esett áldozatul, de az sem zárható
ki, hogy elkapták a szovjetek és Szibériába hurcolták, mint oly sok millió német és
más nemzetiségő ellenséges katonát. Onnan pedig sok százezer bajtársához hasonlóan
nem tért haza és jeltelen tömegsírba került valahol. Persze azt a változatot sem
felejthetjük el, hogy menet közben valahogyan megszedte magát és hamis iratokkal élt
tovább valahol Nyugaton, netán Latin-Amerikában?
Egyesek azt állítják, hogy Wiener Neustadtban német katonák vették át a szállítmány
ırzését, de az elvileg továbbra is magyar parancsokság alatt maradt. A tények
mindenképpen igazolják Toldy további parancsnokságát, ugyanis ezt követıen is ı
intézkedett a szerelvény sorsát illetıen. Amikor a keleti front elıl menekülık már-már
majdnem szembetalálkoztak a nyugati fronttal - Ausztria területén amerikaiak és
franciák verték egyre közelebb a németeket - akkor már csak arról kellett
gondoskodni, hogyan és kinek adják meg magukat? Kiben bízhatnak annyira, hogy
átadják a kincseket és mint civil személyek, hazatérjenek?
Toldy az utolsó napokban úgy döntött, megbontja a szerelvényt. A valamivel
nagyobbik részét, 44 vagont egy alagútba vitette. Ez Salzburgtól délre, majdnem száz
kilométerre található, Böckstein városa mellet helyezkedik el és Tauern-alagútnak
hívják. Késıbb két vagont a 44-bıl - ki tudja, milyen meggondolásból? - a franciák
felé irányított. Tudatosan arra játszott, hogy az ne az amerikaiak, hanem a velük
szövetséges franciák kezébe kerüljön - bár az intézkedés indokára már nem derült
fény.
Errıl a két vagonról elég sokat tudunk. A francia csapatok St. Anton osztrák kisváros
vasútállomásán bukkantak rá és belenézve a ládákba azt azonnal birtokba vették „a
francia állam nevében". A többi harminchat vagon egy Salzburg melletti alagútban
rekedt - vagy tudatosan oda rejtették a légitámadások hatásai elıl? - és ott vészelte át,
míg a front átgördült fölötte. Egyetlen vagon sem sérült meg, ily módon tehát a három
részre szakadt „aranyvonat" egész szállítmánya tökéletes biztonságban és épségben
maradt.
Amíg el nem jött a tolvajok ideje...
Nemcsak a német ırkatonák szaladtak világgá, amikor közeledtek az amerikaiak.
Maga a parancsnok is otthagyta a salzburgi szerelvényt. Annak 42, ırizetlen vagonjára
az amerikai 5. hadsereg katonái bukkantak 1945. május 16-án. Alaposan kitakarították
a kocsikat, mindent egy épségben maradt salzburgi raktárba vittek.
Hogy tudjuk, mi minden lehetett a szerelvény 80 kocsijában, tartsunk egy apró
„leltárt". Ezt sajnos az amerikaiak nem, vagy csak részben készítették el. Ám a
franciák a kezükbe került két vagonról igen alapos tartalmi felmérést készítettek és ez
mindmáig fennmaradt. Innen tudható, hogy a két vasúti kocsiban csak aranyból is
rengeteg volt!
Például három ládában kizárólag aranyórák lapultak, két ládában pedig aranyérmék.
Az órák feltehetıen éppen a zsidó „letétbıl" származtak, az érmék eredete felıl nem
lehetünk biztosak. Volt ott nyolc láda brilliáns!
Persze ne akkora ládákat képzeljünk el, mint egy mosógép doboza, ennél ezek
kisebbek voltak. De így is elképzelhetetlen érték lapult mindegyikben. A vagonokban
volt még ezenfelül két láda ékszer, amelyek közül az egyiket a késıbbi elbeszélık
szerint majdnem teljesen igazgyöngyök töltötték meg!
No és - a végére hagytuk a lényeget - harmincegy láda színarany!
Hogy ez utóbbi honnan származott, nem tudható, feltehetıen ez már vagy a nemzeti
bank, vagy a tudományos akadémia kincséhez tartozott. De elképzelhetı, hogy ha
csak két vagonban ilyen mérhetetlen értékek lapultak, akkor mi minden lehetett még a
másik 78 vagonban ..?
Utólagos banki listák és mértékadó becslések szerint az egész aranyvonaton még a
következı értéktárgyak lehettek (a lista korántsem teljes):
- száz kiló, azaz egy mázsa aranyérme erıs ládákban;
- tizennyolc, arany ékszerrel teli láda, egynek-egynek a súlya átlagosan 35-37
kilogramm volt;
- tíz, egyenként átlagosan 45-46 kilogramm súlyú láda, amelyek aranyrudakat
tartalmaztak;
- 1560 láda, bennük különféle ezüsttárgyakkal. Ezek egy része mővészi értékő,
egyedi termék volt, más források szerint akadtak ott régi ezüstpénzek is;
- egy láda tömbökbe öntött ezüstöt tartalmazott;
- harminckét láda aranyóra - ezek közül a kisebbek 30, a nagyobbak 60 kilót
nyomtak.
Talán nem is kell mondani, hogy úgy a zsidóktól, mint a magyar múzeumokból
elhozott több ezer festmény, körülbelül háromezer perzsa- és egyéb keleti szınyeg,
valamint egyéb szıttes, értékes muzeális ruhák és bundák is voltak ott. Ezenfelül
porcelán, gondosan becsomagolt csipkék, bélyeggyőjtemények is akadtak a ládákban.
Érdekes módon - nem tudni, milyen kezdeményezésre - igen drága fényképezıgépek
és akkoriban kurrens, a modern technika vívmányának számító egyéb eszközök is
voltak a vagonokban. Az amerikaiak kezébe került szerelvényen ezen felül találtak
gondosan csomagolt és számolt idegen valutákat: dollárt, svájci frankot stb. is.
Innentıl kezdve történetünk kétfelé ágazik.
Az egyik szálon azt mutatjuk be, mi történt ezekkel a vagyonokkal az amerikaiak
kezében. A másik oldalról azokat a hivatalos, államközi és egyéb eseményeket
tárgyaljuk, amelyek az arany visszaszerzését szolgálták nemcsak a magyarok, de
nemzetközi zsidó szervezetek által is. Mindez ugyanis összefügg azzal, hogy
bebizonyítsuk: nem csupán egyenruhás katonák lopkodták a kincseket ott a
helyszínen. Hanem élelmes emberek intézményesen, állami hivatalok pedig állami
szinten tulajdonították el a vagonok tartalmának tekintélyes részét... Látni fogjuk,
hogyan olvadt el mindaz, amit a magyarok olyan gondosan becsomagolva felraktak a
vonatra 1944 ıszén és késıbb. Végsı soron ez is „náci kincs" volt és nagyobbrészt
ugyanarra a sorsra jutott, mint a mittenwaldi Reichsbank-aranyak.
A raktárakat amerikai katonák ırizték. Persze nem mindenki foglalkozott ırzéssel,
szép számmal akadtak, akik egy idı után - látva, hogy a dolog meglehetısen
veszélytelen, szabad a préda! - hozzá-hozzányúltak az ırizetükre bízott értékekhez.
De mint kiderült késıbb, nem ezek az apró tolvajok voltak a veszélyesek. Szinte
naponta tőntek el aranyórák, láncok, ezüst étkészletek, érmék. Nagyobb veszélyt
jelentett az úgynevezett „kiigénylés". Amerikai katonatisztek a lakásuk
berendezéséhez a „hadizsákmányból" igényelhettek maguknak luxustárgyakat. Egyes
tábornokok el sem tudták képzelni, hogy a háborúban leszegényedett német és osztrák
házakban éljenek úgy, ahogyan az ottaniak. İk többre vágytak, hiszen gyıztesek
voltak!
A legrosszabb ezek között Collins tábornok, majd késıbb vezérırnagy volt.
Harry J. Collins - mint azt fél évszázaddal késıbb a New York Times írta egy
vizsgálóbizottság jelentése alapján - meglehetısen furcsa alak volt. Még az amúgy
szerénységgel nem vádolható amerikai tábornokok sorából is kirítt nagyzolási
mániájával és luxusigényeivel. Sajnos éppen ez az ember került akkor hatalomra
Salzburgban és egyik elsı teendıje az volt, hogy körülnézzen: honnan mit szerezhetne
ottani szolgálati villájába?
Tragikomikus volt ennek az embernek a ténykedése. Amikor tudomására jutott, hogy
az 5. hadsereg ırzi az egyik legnagyobb kincset, ami az USA seregének tulajdonába
került a háború során (nem számítva a sóbányákban talált, a nácik által az egész
földrészen összeharácsolt mőkincsek millióit), megtekintette ezt az észtveszejtı
kincstárat és azonnal rendelkezett. Voltaképpen még szerénynek is nevezhetjük,
hiszen elsısorban nem az aranyrudakra vagy brilliánsokra fájt a foga, hanem
lakberendezési tárgyakra és ruhákra. Mint késıbb a vizsgálat megállapította, Collins
tábornok akkor még csak a 42. gyalogos hadosztály parancsnokaként intézkedett és
„kiigényelt". Szınyegeket (persze a legdrágább perzsákat), asztali ezüst étkészleteket
vitetett villájába. No, ne egyszerő hatszemélyes „eszcájgra" gondoljunk - ami neki
kellett, az 45 személyes készlet volt!
Ezenfelül Collins villájába vitetett a „jogos hadizsákmányból" ezüst gyertyatartókat
(tucatszám) és 60 törölközıt is. Mindezt „személyes használattal" indokolta. Collins
mellesleg Ausztriában megnısült és ott is maradt, még majdnem húsz évig élt és
1964-ben halt meg. Soha senki nem vonta felelısségre sem ezért, sem másért. Az
Egyesült Államok hadseregének fıtisztjeként szerelt le.
De nem csak az oroszok mőködtettek a háború alatt egy, kizárólag hadizsákmányok
eladására, azzal való állami „seftelésre" specializálódott vállalatot, a „Vojentorgot".
Mint kiderült, valami ehhez hasonló mőködött az amerikaiaknál is. A „hadsereg
katonai üzleteit mőködtetı szolgálat" is majdnem pontosan ugyanilyen sajátos
akciókat intézett.
Mint arról a kilencvenes évek végén, konkrétan 1999 ıszén a The Washington Post is
beszámolt, az amerikai katonák rendszeresen rájártak a magyar aranyvonat kincseire.
Tudunk olyanokról, akik visszamentek oda tízszer egymás után és mindig elvittek
valamicskét. İket is elsısorban a jól értékesíthetı aranyórák, zsebórák érdekelték, de
nem vetették meg az egyéb, nem nagymérető és nem nagy súlyú - tehát
zubbonyzsebben vagy kis táskában is elférı - értéktárgyakat.
Így telt el vagy két év. A magyar kormány közben persze reklamálta a kincseit, de
Budapesten pontosan nem is tudták, mi van kint, és pontosan hol? Kinél keressék?
Ezenközben a készlet a tolvaj katonák és tisztek jóvoltából szépen fogyatkozásnak
indult - persze az igazi értékek 99 százaléka még mindig a raktárakban lapult. Azt
ugyanis nem lehetett elmozdítani és elvinni feltőnés nélkül.
Egészen addig, amíg a hivatalos szervek nem kezdtek érdeklıdni a szállítmány iránt.
1947 nyarára már elfogytak a németországi náci kincsek és végre sor kerülhetett
ezekre is. Mivel Ausztria területén találták ıket, nem vitték a szállítmányt Frankfurtba
a DWO-ba, hanem úgymond Ausztria függetlensége miatt külön ügyként kezelték.
Az elsı leltárt csak 1947. július 28-án nem is az amerikaiak, hanem a magyar zsidó
közösség túlélı tagjai küldték el Washingtonba. Ebben persze nem az egész
aranyvonat rakományáról, csak a magyar zsidóktól „letétbe" vett - elkobzott - javak
listáját adták át. Ám mindez semmit sem jelentett az amerikaiaknak. A
visszaszolgáltatást azzal az indokkal tagadták meg, hogy Magyarország idıközben
kommunista uralom alá került és amit visszaszolgáltatnak, azt semmiképpen sem a
jogos tulajdonosokhoz, hanem a totalitárius állam birtokába kerül. Ami mellesleg igaz
volt - amikor késıbb e kincsekbıl valami visszakerült - mert mégis visszakerült - arra
bizony nem a magánszemélyek, hanem az állam tehette rá a karmait.
Végül mégiscsak szivárogtak vissza kincsek. 1947. augusztus végén az amerikaiak
visszaküldtek mintegy 600 kilónyi aranyrudat (ami a kivitt 34 tonnának igen kicsi
részét képezte...), 30 ezer aranyérmét, idegen valutákat, muzeális és ipari
nemesfémkészleteket, érmegyőjteményeket és értékpapírokat, több, még más
forrásokból származó pár tíz kiló aranyrudat és némi brilliánst és ékszert.
Késıbb az amerikaiak a javak egy részét a német, más részét az osztrák hatóságoknak
adták át további ırzésre - ami ismét csak a tolvajok számának szaporodását, az
értékek mennyiségének csökkenését vonta maga után. Az amerikai hatóságok 1945-
tıl kezdve folyton elutasították azt a budapesti kérést, hogy a magyarok (a zsidók
és/vagy a kormány képviselıi) együtt ellenırizhessék és azonosítsák a raktárakban
tárolt vagyont.
A dolog egyik csúcspontja az volt, amikor az amerikai hadsereg visszaszolgáltatott
csaknem 1200 értékes festményt... az osztrák államnak! Mintha annak valaha is bármi
köze lett volna a magyarországi zsidóktól elkobzott kincsekhez. Ezenközben - mint az
az 1990-es években kiderült - öt amerikai tábornok „vett magához" értékes tárgyakat
és ékszereket, aranyat a vonat rakományából. Ezt látva az alacsonyabb rangú tisztek és
a közkatonák is meg-megdézsmálták a kincseket, amelyek persze az elsı idıkben nem
voltak leltárba véve. Tehát mindenki úgy érezhette, most „szabad a gazda".
Az osztrák állam évtizedekkel késıbb azt nyilatkozta, hogy a festmények egy részét
visszaadták a tulajdonosaiknak - de hogy kik voltak azok és mit kaptak vissza,
valamint hogy mi lett a többi képpel - nem derült ki. Itt tehát rajtakapható, hogy már a
negyedik állam osztozott a magyarok kincsein: az amerikaiak, osztrákok, németek és
franciák is magukénak mondhattak egy-egy részt.
A hadsereg értékbeváltó helyein és a már említett üzlethálózatban is kezdték árusítani
a magyar aranyvonatról származó tárgyakat. Aztán valaki Washingtonban kitalálta:
mivel zsidó értékekrıl van szó (látták a hatágú gyertyatartókat és más jellegzetes
jeleket, díszítéseket viselı tárgyakat), hát jobb lenne ezeket elárvereztetni és a bevételt
egyrészt az európai menekültügyi hivataloknak, valamint a zsidó karitatív
egyesületeknek juttatni. Hiszen a magyarországi zsidók négyötöde úgyis elpusztult
Auschwitzban...
Az ötletet azonnal követte a megvalósítás. Az aranyvonat rakományát ismét
megrövidítették, feldarabolták. Erre már csak azért is „joguk" volt nekik, mert elıbb
egy amerikai tábornok nyilvánította a raktárban pihenı tárgyakat „gazdátlan
javaknak", másrészt pedig addigra ezt az álláspontot támogatta az amerikai
kormányzat is - legalábbis az aranyvonat egyes tárgyaira vonatkozóan.
1947 decemberében New Yorkba, pontosabban Staten Island szigetére egy hajón
megérkezett az árverésre szánt vagyonrész. Ez csak az elsı ilyen szállítmány volt -
még több is követte. Egy elıkelı és fényes New York-i galériában aztán 1948
júniusában három napon át tartott az árverés, itt fıleg ékszerek, gyémántok keltek el.
Még egy hét sem telt el és máris folytatódott a több napos árverés második szakasza,
ekkor arany- ezüst- és porcelántárgyakat árvereztek, nagy sikerrel.
Nyolc millió dollárt kasszíroztak az árverezık!
Ugyanakkor - sıt már korábban is - az említett hadseregbeli üzlethálózat szınyegeket,
prémeket és ruhákat árult ismeretlen vevıknek. Így ezek már vissza sem szerezhetık -
persze az azóta eltelt 53-55 vagy több év múltán amúgy sincs esély. Képzelhetjük, az
elsı idıkben milyen mostohán bántak a festményekkel, ha azt sem tudták, mi és
mennyi van a győjteményben! Washingtonba, azt jelentették, hogy alig 200 képet
találtak - a valóságban néhány híján 1200 volt ott. „Jobbára értéktelenek", írta a
hadsereg fıparancsnokságának egy tiszt az 5. hadseregbıl. Nos, errıl a
szakvéleményrıl csak annyit: a festmények között volt még Rembrandt-kép is...
Végül is a 90-es évek végén elindított utólagos (és tegyük hozzá: igencsak elkésett)
amerikai vizsgálat egyértelmően megállapította, hogy ilyen vagy olyan módokon
nagyon sok kincsnek lába kelt. Fıképpen pedig azok nem kapták vissza, akiknek
eredetileg a tulajdonát képezte: az amúgy is sokat szenvedett és alig-alig megmenekült
zsidók.
De mint láttuk, ez másutt is így történt. Nem mintha ez felmentést adna bárkinek is.
De ahogyan az a mittenwaldi Reichsbank-kincsek egy tekintélyes részével történt,
szinte pontosan ugyanaz játszódott le a magyarok aranyvonatával is.
Egészében elmondható, hogy a mőkincsek és egyéb értékek is ugyanúgy jártak a
második világháborúban, mint az emberek. A polgári személyeket ugyanúgy védték -
sajnos csak idézıjelben „védelmezték" - az elızıleg megkötött nemzetközi
egyezmények, ahogyan ezeket az értékes tárgyakat is.
Vagyis - sehogyan sem.
Az újszerő hadviselés nem csupán azt jelentette, hogy a gépek szerepe addig soha nem
látott mértéket öltött. Már nem az emberi erı, annak mennyisége vagy
kiképzettségének foka volt a döntı, hanem az, hogy ki milyen minıségő, hatásfokú és
mennyiségő harci gépezetet, szerkezetet, berendezést tudott bevetni. Ugyanígy
megváltozott a civil lakossághoz való viszony. Amíg az addigi háborúkban
nagyobbrészt ha nem is kímélték a polgári lakosságot, azért kifejezett célpontot sem
jelentettek a civilek. Ám ebben a háborúban a lakosság célponttá lett,
megsemmisítendı tényezıvé alakult tudtán és akaratán kívül. Ugyanígy természetesen
a polgári létesítmények, sıt otthonok is célponttá lettek, hiszen az ellenfél harci
potenciálját ezek elpusztításával is lehetett csökkenteni, rombolni, végül
megszüntetni.
Ezért aztán sajátos gazdasági háború is folyt, ahol hamis pénzek, igazi értékek, ide-
oda áramló gigantikus összegek és vagyonok cseréltek gazdát és ily módon az arany,
az ékszer, a nemesfémek és drágakövek is megvívták a maguk háborúját. Mint
fentebb olvashatták, nem kevés érték jogtalan módokon, erıt és erıszakot szülve,
gonoszságok közepette cserélt gazdát nem is egyszer. Ily módon a nácik aranya -
amely végsı soron soha nem volt az övék - végül is másoké lett. Sokszor majdnem
ugyanolyan aljas módszerekkel cserélt gazdát, mint addig, azelıtt.
De ezért is csak az emberek hibáztathatók.

VÉGE