Kahlil Gibrán Bolond - Homok és Tajték

BOLOND

… A kérdés, melyet hozzám intéztél: hogyan lettem bolond? Íme annak

története:
Egy napon, mielőtt a számtalan isten született volna, mély
álmomból felébredve észrevettem, hogy ellopták álarcaimat – hét maszkomat,
amelyeket hét életben készítettem, és viseltem. Maszk nélkül rohantam át az
emberekkel teli utcákon és hangosan kiabáltam: “Ti tolvajok, tolvajok, átkozott
tolvajok!”
A vásártérre érve, a háztetőről egy ifjú kiáltott felém: “Ez egy
bolond!”
Felpillantottam, hogy megláthassam őt: ekkor éreztem első
ízben, hogy a nap megcsókolja meztelen arcomat. Első ízben
csókolta meg arcomat és szeretet lángolt fel a lelkemben
iránta, s nem akartam többé maszkot viselni magamon. Transzban
kiáltottam: “Áldás, áldás azokra a tolvajokra, akik ellopták álarcaimat!”
Így lettem én bolond.
S bolondságomban megtaláltam a szabadságot és biztonságot: a magány
szabadságát és a meg nem értettség biztonságát. Mert akik bennünket
megértenek, le kell, hogy igázzanak valamit bennünk. De nem vagyok túl
büszke biztonságomra, mert egyik tolvaj sincs biztonságban a másik tolvajtól,
még a börtönben sem.

ISTEN

Amikor a kezdetek kezdetén ajkamra tódult az első remegő

hang, fel kellett másznom a Szent Hegyre, hogy szólhassak
Istenemhez. Azt mondtam: “Uram, a Te szolgád vagyok. Titkos
akaratod a törvényem, s követlek Téged mindenkor.” De Isten
nem válaszolt. Eltűnt előlem, akárcsak egy hatalmas vihar.
S ezer év múltán ismét felmásztam a Szent Hegyre, és ismét
szóltam Istenhez. Azt mondtam: “Teremtőm, én a Te
teremtményed vagyok. Hangból formáltál meg engem, ami
vagyok, és amim van, mindenért Neked vagyok adós. De Isten
nem válaszolt. Eltűnt, mint ezer sebes szárny.
S ezer év elteltével megint felmásztam a Szent Hegyre, s újra
szóltam Istenhez. Azt mondtam: ”Atyám, én a Te fiad vagyok.
Szeretetedből és könyörületedből teremtettél engem, , s én a
szeretetben és tiszteletben akarom királyságodat örökölni.” De
az Isten nem válaszolt. Eltűnt, mint pára a messzeségben.
S ezer év elmúltával ismét felmásztam a Szent Hegyre, és újra szóltam Istenhez.
Azt mondtam: “Istenem, én célom, és beteljesülésem. Én vagyok a tegnapod, és
Te vagy a holnapom. Én vagyok gyökered a földben, Te vagy a virágom az
égben, és együtt növekszünk a Nap fényében.”
Akkor lehajolt hozzám Isten és fülembe szavakat suttogott. S
mint a tenger, amikor magába öleli a patakot, amely beleömlik,
úgy ölelt Ő magába engem. S amikor alászálltam a mély
völgybe Isten ott is ott volt.

A BARÁT

Barátom, én nem vagyok a barátod. Kívülről mindössze

gondosan megszőtt ruha vagyok, amelyet azért hordok, hogy
megvédjem magam kérdéseidtől, s téged pedig közönyömtől
védjelek.
Az “Én” bennem, barátom, a Csend házában lakik. Ott kell mindig maradnia,
ismeretlenségben – és megközelíthetetlenül.
Ne adj hitelt szavaimnak és ne bízz tetteimben – mert szavaim
a te gondolataid visszhangjai és cselekedeteim csupán a te
megvalósult kívánságaid. Azt mondod: “A szél keletről fúj.” Erre
azt válaszolom: “Igen, keletről fúj.” – Nem kell tudnom azt, hogy
nem a szél mozgatja elmémet, hanem a tenger. Nem tudod
kitalálni tengerre szálló gondolataimat. Egyedül szeretnék lenni
a tengerrel.
Ha nappal van számodra, barátom, akkor számomra éjszaka van. S mégis a
dombok fölött táncoló napsugarakról beszélek és a völgyön átlopakodó
bíborárnyakról.
Nem hallod dalaimat a sötétségről és nem látod a csillagok felé
verdeső szárnyaimat. Nem láthatsz és nem hallhatsz semmit. Egyedül
szeretnék lenni az éjszakával.
Ha te felszállsz az égbe, én leereszkedem a pokolba – és még akkor is hívsz a
végtelen tengeren keresztül: “Barátom, társam!” – én is így kiáltok: “Társam,
barátom!”, mert te nem láthatod az én poklomat, semhogy te felkereshetnéd.
Egyedül akarok lenni a pokolban.
Te az igazságot szeretted, a szépséget és az egyenes utat. Miattad én is jónak
hívom mindezt. De szívemben szereteteden nevetek. Ám te nem hallhatod
nevetésemet. Egyedül akarok nevetni. Te jó vagy barátom, óvatos és bölcs.
Nem, te egész vagy! – És én: én óvatosan és bölcsen beszélek veled. És mégis
én vagyok a bolond. De elrejtem bolondságomat. Egyedül szeretnék lenni vele.
Barátom, nem vagy az én barátom. Hogyan érthetnéd meg ezt? Utam, nem a te
utad, s mégis kéz a kézben haladunk.

A MADÁRIJESZTŐ

Egyszer egy madárijesztőhöz így szóltam: “Te állandóan a

szántóföldön állsz. Fáradt lehetsz.” Ő így válaszolt: “Az
ijesztgetés mély és tartós öröm, s én sohasem fáradok el.”
Erre, hogy kissé utánagondoltam, így szóltam neki: “Így igaz, valamikor én is
ismertem ezt az örömet.”
És ő így válaszolt: “Csak az ismerheti meg ezt, aki szalmával
van kitömve.”
Akkor otthagytam őt. Nem tudtam, hogy hízelgett-e nekem,
vagy kigúnyolt. Eltelt egy év. Ezalatt a madárijesztő bölccsé
vált. S amikor ismét arra jártam, a kalapja alatt varjak
fészkeltek.

AZ ALVAJÁRÓ

Szülővárosomban élt egy asszony a lányával. Mindkettőjük

alvajáró volt.
Egyik éjszaka, mikor az egész világ aludt, ködbeborult kertjükben találkozott
anya és lánya, mindkettő alvajáró állapotban. Az anya
megszólalt és ezt mondta:
"Végre, hogy megtaláltalak ellenségem! Te voltál az, ki
összetörte ifjúságomat, s az életem romjain nőttél nagyra. Ó, de
szeretnélek megölni!"
S a lány így válaszolt:
"Gyűlöletes nő, önző vénség. Még mindig szabadságom útjában
állsz. Életem mindig a te életed visszhangja lehetett csak. Ó
bárcsak halott lennél már!"
Ekkor a kakas megszólalt és mindkét nő felébredt. Telítve
jámborsággal kérdezte az
anya: "Te vagy az, szívem?" - És a lány szelíden válaszolt: "Igen, drága anyám!"

A BÖLCS KUTYA

A bölcs kutya egyszer találkozott egy csapat macskával. Megállt. Mikor

közelükbe ért, s mert azok egymással voltak elfoglalva, nem is vették észre.
Középen egy nagy, kövér kandúr emelkedett fel. Körülnézve így
szólt: "Imádkozzatok testvéreim, és ha fáradhatatlanul,
szívetekben kétség nélkül imádkoztok, majd meglátjátok, hogy
az eső helyett az égből valóban egerek fognak hullani."
Mikor a kutya ezt meghallotta, magában nevetett, és miközben
tovalopakodott, így szólt: "Ó, ti vaksággal megvert macskák.
Nincs-e megírva és nem tudja-e minden gyerek ősidőktől fogva,
hogy a bensőséges ima jutalmául nem egerek, hanem csontok
hullnak majd az égből?!"

A KÉT REMETE

Két remete élt egy magányos helyen, Istent imával tisztelve és

egymást szeretve. Kettőjüknek egyetlen agyagtálja volt, s ez
képezte minden vagyonukat. Egy napon gonosz szellem szállta
meg az idősebbiket.
Odament fiatal társához és így szólt: "Sokáig éltünk egymás mellett. Ideje, hogy
elváljunk. Osszuk el vagyonunkat."
A fiatal remete elszomorodott és így szólt: "Nagyon bánt testvér, hogy el akarsz
hagyni. De ha menned kell, legyen úgy."
S előhozva az agyagedényt, átnyújtotta azt a másiknak a
következő szavakkal: "Testvér, ezt nem tudjuk elosztani, legyen hát a tiéd."
Az öregebb ezt mondta: "Nem kell nekem kegyes ajándékod. Nem akarok mást,
csak azt, ami az enyém. El kell osztanunk."
"De ha eltörik az edény, kinek lehet így hasznára? Húzzunk hát sorsot." -
ajánlotta a fiatalabb. De az idősebb nem tágított: "Az Igazságot
akarom és a saját tulajdonomat. Nem engedem át a vak
véletlennek. EI kell osztanunk az edényt."
A fiatalabb nem tudott tovább vitatkozni, és így szólt: "Hát ha mindenáron ezt
akarod, akkor törjük össze az edényt."
Eri-e az öregebb a haragtól vérvörösen rákiáltott: "Átkozott gyáva, szóval te
nem akarod a harcot! "

AZ ADÁSRÓL ÉS AZ ELFOGADÁSRÓL

Élt egyszer egy férfi, akinek rengeteg varrótűje volt. Egy napon
Jézus édesanyja kereste
fel őt, s megkérte: "Barátunk, elszakadt a fiam ruhája, és meg
kell varrnom, mielőtt a templomba menne. Nem adnál egy
varrótűt?" A férfi nem adott tűt az anyának, ellenben tartott egy
takaros beszédet az adásról és az elfogadásról, azzal, hogy
előbb erre tanítsa meg fiát, mielőtt az elmenne a templomba.
A HÉT ÉN

Az éjszaka legcsendesebb órájában - félálomban voltam - a hét énem összejött

és így suttogtak egymás között:
Az első én: "Itt lakom évek óta, ebben a bolondban és más
dolgom sincs, mint egész nap a fájdalmait szítani és egész éjjel új
gondokat kitalálni neki. Nem tudom már tovább ezt a sorsot elviselni és most
szembeszállok vele!"
A második én: "Testvér, a te sorsod jobb az enyémnél, mert az én feladatom az,
hogy vidám énje legyek a bolondnak. Én nevetek vígságában, én dalolok
boldog óráiban, én táncolok jókedve könnyűléptű cipőiben. Én
vagyok az, ki e terhes sorssal szembeszáll!" A harmadik én: "És
mi van velem, a szeretettől eszelős énnel, a vad szenvedélyek
és a fantasztikus vágyak lángjával? Én, a szerelemtől beteg, én
szállok szembe ezzel a bolonddal!" A negyedik én: "A
legnyomorultabb én
vagyok közületek, mert én állandó gyűlölettel és utálattal
mindent csak szétdúlni tudok. A pokol vihara vagyok a fekete
sötétségből, nem akarok már tovább szolgálni ennek a bolondnak!"
Az ötödik én: "Nem, én vagyok az, a gondolkodó, a fantáziadús én, étlen-
szomjan arra kárhoztatva, hogy szüntelenül az ismeretlent, a megnyilvánulatlant
keressem. Nekem van egyedül vádolnivalóm, nem nektek!"
A hatodik én: "Én vagyok az, a nyomorult munkás, aki türelmes
kézzel és vágyakozó szemmel a napokat először képekké
formálom, s az anyagnak új és örök alakot kölcsönzök.
Magányomban szembeszállok ezzel a nyugtalan bolonddal!"
A hetedik én: "Milyen érdekes, hogy ti szembeszálltok ezzel az
emberrel, holott mindannyiótoknak van meghatározott feladata.
Ó, bár csak nekem is lenne, mint nektek feladatom! De nekem
nincs. Csak ülök a sötétben, tér és idő felett, és semmit sem
csinálok, míg ti szorgosan új életet teremtetek. Én vagyok hát az, aki
panaszkodhat, vagy ti, barátaim?"
Miután a hetedik én így beszélt, a többi hat részvéttel nézte őt
és hallgatott - és amint az éj tovaszállt, egyik a másik után
aludt el, vidáman, hogy új feladatuk van.
A hetedik én pedig éberen tovább bámult a semmibe, ami minden dolgok
mögött van.

A HÁBORÚSÁG

Egyik éjjel ünnepi lakomát tartottak a palotában, egyszer csak

jött egy férfi és a herceg előtt a földre vetette magát. Mindegyik
vendég ránézett, s látták, hogy az egyik szeme hiányzik, s az
üres szemgödörből vér folyik. Megkérdezte a herceg: "Mi történt
veled, ember?" És a kérdezett így válaszolt: "Ó hercegem, én
hivatásos tolvaj vagyok, s ezen a holdtalan éjjelen ki akartam
rabolni a pénzváltót, de eltévesztettem az ajtót, és a takács
üzletébe másztam be. Nekimentem a sötétben a szövőszéknek,
s az az egyik szememet kiszúrta. És most, ó hercegem,
igazságot kérek tőled a takáccsal szemben."
A herceg azonnal hivatta a takácsot, s amikor az megjelent, megparancsolta,
hogy szúrják ki a takács egyik szemét. "Ó hercegem - jajgatott
ekkor a takács - az ítéleted jogos. Nekem valóban oda kellene
adnom az egyik szememet? De lásd, kettőre van szükségem,
hogy a szövésem mindkét oldalát láthassam. De a
szomszédomnak, a cipésznek is két szeme van, pedig az ő
mesterségéhez egy is bőségesen elég."
Ekkor a herceg hivatta a cipészt is. Az eljött, és az ő szemét
kiszúrták.
Így a törvénynek elég tétetett.

A RÓKA

Egy róka napkeltekor megpillantotta saját árnyékát, s így szólt: "Ma délben
egy tevét akarok megenni." Egész délelőtt teve után kutatott.
Délben ismét ránézett az árnyékára, s így szólt: "Egy egér is
elég lesz."

A BÖLCS KIRÁLY

A távoli Virani városában uralkodott egykor egy király, aki bölcs és hatalmas
volt. Hatalma miatt rettegtek tőle, bölcsességéért szerették őt.
Városa szívében volt egy hűs, kristálytiszta kút. A város minden
lakója ebből ivott, még a király és udvara is, mivel más kútjuk
nem volt.
Egyik éjszaka, míg mindenki aludt, a városba érkezett egy boszorkány, egy
ismeretlen folyadék hét cseppjét öntötte a kútba, és így szólt:
"Ettől a perctől kezdve aki ebből a kútból iszik, megbolondul."
Másnap reggel a király és udvara kivételével mindenki ivott a
kút vizéből, és amint a boszorkány jósolta, mindannyian
megbolondultak. Egész napon át suttogtak az emberek a szűk
utcákon és a piactéren. "Megbolondult a király. A király és
udvara elvesztette az eszét. Nem kormányozhat bennünket egy
bolond király, le kell taszítanunk trónjáról. Este a kútnál a király megtöltötte
aranyserlegét vízzel. Nagy kortyokat ivott belőle, s egész
udvarának adott inni a serlegből.
Erre Viráni távoli városa nagy örömünnepet ült abból az alkalomból, hogy a
király és udvara visszanyerte eszét.

A BECSVÁGY

Egy kocsmában három férfi találkozott: egyik takács, másik asztalos és a

harmadik a sírásó.
A takács így szólt: "Ma két aranyért eladtam egy finom gyolcs halotti inget.
Igyunk bort, amennyi csak belénk fér!"
"Én pedig - szólt az asztalos - a legszebb koporsómat adtam el. Így a borhoz
kövér sültet is ehetünk!"
"Én csak egy sírt ástam - közölte a sírásó - de a megrendelő
dupla összeget fizetett. Rendeljünk mézeskalácsot is!"
A kocsmában egész este minden kéz szorgoskodott, mert a
három férfi jókedvű volt és mindig új bort, sültet és kalácsot
rendelt. Kezeit dörzsölte a kocsmáros és vidáman integetett
feleségének, mert a vendégek igazán nem voltak szűkmarkúak.
És amikor felszedelőzködtek, a hold már magasan járt az égen, s
ők nevetve és
énekelve imbolyogva haladtak végig az utcán.
Az ajtóból feleségével utánuk nézett a kocsmáros. "Ó - mondta
az asszony - ezek aztán az urak! Milyen bőkezűek és vidámak.
Hoznának bár nekünk ilyen szerencsét minden napra! Akkor
nem kellene a fiúnknak kocsmárossá lennie és ilyen keményen
dolgoznia. Taníttathatnánk és pap lehetne belőle."

AZ ÚJ ÖRÖM

Az éjjel új örömre leltem. Amikor először megízleltem, házamba

dühösen érkezett egy angyal és egy ördög. Az ajtóban
összetalálkoztak és hadakozni kezdtek új örömöm felett. Az
egyik azt kiáltotta: "Ez bűn!" A másik: "Ez erény!"

A MÁSIK NYELV

Születésem után három nappal, amint selyem bölcsőben

feküdtem és csodálkozó rémülettel figyeltem a környező új
világba, anyám megkérdezte a dajkától: "Hogy van a gyermekem?"
"Egészséges, asszonyom - felelte a dajka - naponta háromszor etetem, még
sohasem láttam ilyen vidám kis teremtést."
Ettől dühös lettem és kiabálni kezdtem: "Ez nem igaz, Mama, az
ágyam kemény, a kapott tej keserű, dajkám mellei rossz
szagúak, s egészen rosszul érzem magam."
De anyám nem értett engem, és a dajka sem, mert én annak a világnak a nyelvén
beszéltem, ahonnan jöttem.
Huszonegy naposan megkereszteltek, s a pap gratulált anyámnak: Boldog lehet
asszonyom, hogy kereszténynek született a fia.
Ez meglepetést okozott számomra s, meg is mondtam a papnak: "Akkor az ön
édesanyja a mennyben boldogtalan lehet, mert ön nem született kereszténynek."
De beszédemet nem értette meg a pap.
Hét hónap elteltével jött egy jós, hogy megnézzen engem, és azt mondta
anyámnak: "Az ön fiából államférfi és az emberiség egyik nagy vezére lesz."
Akkor így kiabáltam: "Ez a jóslat hamis! Mert muzsikus leszek és nem is akarok
más lenni."
De ők nem értették a beszédemet. Ez nagyon elgondolkoztatott.
Harminchárom év elmúltával, mely idő alatt anyám, a dajka és
a pap mind meghaltak (az Úr legyen lelkükkel !), a jós még
mindig életben volt. Tegnap a templom bejáratánál találkoztam
vele. Beszélgettünk és ő ezt mondta: "Mindig is tudtam, hogy Ön
nagy
muzsikussá lesz. Ezt már gyermekkorában előre megjósoltam."
S én elhittem neki, mivel időközben elfelejtettem a másik világ
nyelvét

A GRÁNÁTALMA

Mikor egyszer egy gránátalma szívében laktam, meghallottam, amint egy mag
így szólott: "Egy napon fa leszek és a szél susogni fog ágaim
között, a nap tükröződni fog lombjaim között és az év minden
időszakában erős és szép leszek."
Erre egy másik mag így szólt: "Amikor olyan fiatal voltam, mint
te, nekem is hasonlóak voltak vágyaim. Az idők során megtanultam
mérlegelni a dolgokat és beláttam, hogy reményem hiú volt."
Egy harmadik mag így szólt: "Semmit nem látok magunkban,
ami ilyen nagy jövőt ígérne."
A negyedik mag ezt mondta: "De milyen élet az, amiben nincs
meg a jobb jövő reménye!" Az ötödik mag így szólt: "Miért kell
vitatkoznunk arról, hogy mi lesz belőlünk egyszer, amikor azt
sem tudjuk, mik vagyunk most."
A hatodik mag így szólt: "Amik vagyunk, azok is maradunk."
A hetedik mag ezt mondta: "Egészen tiszta
az elképzelésem arról, hogy hogyan lesz minden, de nem tudom szavakkal
kifejezni." Erre megszólalt a nyolcadik, kilencedik, tizedik - és még sokan - és a
végén egyszerre mindannyian, míg a hangzavarban én már semmit sem értettem.
Még azon a napon áttelepedtem egy birsalma szívébe. Ott kevesebb mag van és
azok is nagyon hallgatagok.

A KÉT KALITKA

Apám kertjében van két kalitka. Az egyikben egy oroszlán van, melyet apám
szolgái a ninivei pusztából hoztak, a másikban egy veréb, amelyik nem énekel.
Napkeltekor a veréb mindig átszól az oroszlánnak: "Jó reggelt,
fogolytestvérem!"

A HÁROM HANGYA

Három hangya találkozott egy ember orrán, aki a napon feküdt és aludt.
Köszöntötték egymást - mindegyik a saját törzse szokásai szerint, s megálltak
beszélgetni.
Az első hangya így szólt: "Ezek a lejtők és dombok a
legkopárabbak, amit valaha is láttam. Egyetlen szem morzsa
után kutattam egész nap, de semmit sem találtam."
Így szólt a második: "Én sem találtam semmit,
pedig minden fényes és árnyékos szögletet átkutattam. Úgy hiszem, ez az, amit
társaim puha, mozgó vidéknek neveznek, ahol semmi sem terem."
Erre a harmadik felemelte fejét és így szólt: "Barátaim, mi itt a
LEGFŐBB hangya orrán állunk. Ő egy hatalmas, végtelenül nagy
hangya. Teste olyan nagy, hogy nem láthatjuk azt át. Árnyéka
olyan óriási, hogy nem tudjuk felmérni, és a hangja olyan erős,
hogy mi képtelenek vagyunk meghallani. Ő mindenütt
jelenvaló."
Miután a harmadik hangya ezeket elmondta, a másik kettő összenézett és
nevetni kezdett. Ebben a pillanatban álmában megmozdult az
ember, felemelte karját, hogy megvakarja orrát, és szétnyomta
mindhárom hangyát.

A SÍRÁSÓ

Egyszer, amikor egy halottamat eltemettem, odalépett hozzám a sírásó és így

szólt: "Azok közül, akik itt halottaikat eltemették, egyedül téged kedveltelek
meg."
"Te rendkívüli módon tetszel nekem. Miért éppen engem
kedvelsz?" - kérdeztem. És ő így válaszolt: "A többiek mind
siránkozva jöttek és siránkozva mentek. Csak te jöttél
mosolyogva és távoztál mosolyogva."

A TEMPLOM LÉPCSŐJÉN
Tegnap este egy asszonyt láttam két férfi között ülni a templom
lépcsőjén. Arca egyik oldala sápadt volt, a másik elpirult.

AZ ÁLDOTT VÁROS

Fiatal koromban egy városról beszéltek nekem, ahol mindenki a

Szentírás szerint él. Egyszer azt mondtam: "Látni szeretném ezt
az áldott várost." Hosszú út vezet odáig és az utazáshoz sok
előkészületre volt szükség. Negyven nap telt el, mire
megpillantottam célomat, s a negyvenegyedik napon beléptem a városba."
És íme, minden egyes lakosnak csak egy szeme és egy keze
volt. Meglepődve gondoltam magamban: "Éppen ebben a szent
városban kell félszeműeknek és félkezűeknek élni?"
Akkor láttam, hogy meg voltak lepődve és csodálkoztak
kezeimen és szemeimen. Erre odaléptem hozzájuk és
megkérdeztem: "Ez az a Szent város, amelyben mindenki a
Szentírás szerint él?" És ők válaszoltak: "Igen, ez az."
Dehát - kérdeztem tovább - mi történt
magukkal és hová lett jobb szemük és jobb kezük ?
A tömeg hullámzani kezdett és ezt mondták: "Jöjj és lásd." S elvezettek a város
közepére, a templomhoz. Ott nagyszámú elszáradt szemet és kezet láttam
feküdni. Ijedten megkérdeztem: "Miféle hódító zsarnok vitte magukon végbe e
rettenetet?" A tömeg megint suttogni kezdett és így szólt: "Ezt mi
magunk tettük. Isten győzedelmessé tett minket a Gonosz
fölött, aki mibennünk lakott." S ezzel a főoltárhoz vezettek.
Mindannyian követtek bennünket. S ekkor egy öreg egy kőbe
vésett feliratra mutatott, ahol ezt olvastam: "Ha a te jobb szemed a
botránkozás kövévé válik, tépd ki és dobd el magadtól; mert jobb neked egy
szemet elveszíteni, mint, hogy egész tested a pokolra vettessék." Ekkor értettem
meg és a tömeghez fordultam kiáltva: "Egyetlen férfinak és nőnek sincs
közöttetek két szeme és két keze?" "Nem, senkinek -
válaszoltak - senki sem ép, kivéve azokat, akik még túlságosan
fiatalok ahhoz, hogy az Írás parancsát megértsék." Amint
kijöttük a templomból, azonnal elhagytam ama áldott várost,
ment már nem voltam eléggé fiatal, hogy meg ne értsem az Írás parancsát.

A JÓ ISTEN A ROSSZ ISTEN

Egy hegycsúcson találkozott a jó Isten és a rossz Isten. A jó Isten így szólt:

“Jónapot, testvér." A rossz Isten nem válaszolt. Erre így folytatta a jó Isten: "
Neked nagyon rossz kedved van ma."
"A te nevedben hívtak, és úgy bántak velem, mintha én lennék te. S ez
egyáltalán nem tetszik nekem."
Így válaszolt a jó Isten: "De hiszen már engem is összetévesztettek veled és a te
neveden szólítottak."
Erre elment onnan a rossz Isten és megátkozta az embereket butaságuk miatt.

SZÉGYEN

Szégyen, ó szégyen, én magányom és csendem:

Ezer győzelemnél kedvesebb vagy nekem És szívemnek
édesebb, mint e világ minden dicsősége.
Szégyen, ó szégyen, én tükröm, és dacom, Általad tudom, hogy még fiatal
és erős vagyok
És nem leszek a száraz babér áldozata. Benned találtam nyugalmat
S örülök, hogy kerülnek és megvetnek.
Szégyen, ó szégyen, én fényes kardom és pajzsom,
Szemedből kiolvastam,
Hogy az uralkodás szolgaság, az értelem közömbösség,
A részvét nem talál telibe,
Hogy lehulljon, mint érett gyümölcs, s elfogyasszák.
Szégyen, ó szégyen, merész útitársam,
Te hallod dalaimat, kiáltásomat és hallgatásomat.
Te vagy az, ki mesélhet nekem szárny-suhogásról és tengerzúgásról.
És hegyekről, amelyek éjjel égnek.
Te mászhatod meg meredek, sziklás lelkemet.
Szégyen, ó szégyen, halhatatlan szív, Együtt fogunk kacagni a viharokkal
S halottainkat eltemetjük magunkban. Egyébként állunk majd a Napban
S veszedelmesek leszünk.

AZ ÉJ ÉS BOLOND

"Olyan vagyok, mint te, ó éj, sötét és meztelen, a lángoló ösvényt járom
magasan nappalaim álmai felett, s ahol megérinti lábam a földet,
egy-egy nagy tölgyfa ered."
"Nem, ó bolond, nem vagy olyan, mint én. Még mindig lábnyomaidat
vizsgálom, melyeket a homokban hátrahagytál."
"Olyan vagyok, mint te, ó éj, titkos és mély. Egy istennő fekszik
fájdalmak között magányom szívében, s akit megszülni készül,
abban ég és föld érintkezik." "Nem, ó bolond, nem vagy olyan,
mint én. Még borzadsz a fájdalomtól és visszarettensz a
mélység dalától." "Olyan vagyok, mint te, ó éj, vad és ijesztő.
Legyőzött népek kiáltása cseng fülemben és régen elfeledett
kontinensek jajszava." "Nem, ó bolond, nem vagy olyan mint
én." "Még mindig saját útitársad kicsinyes lelked, és nem tudsz
egész lelkeddel baráttá válni." "Olyan vagyok, mint te, ó éj,
szörnyű és borzalmas. Égő hajók fényében fürdik mellem,
megölt harcosok vérétől nedves ajkam." "Nem, ó bolond, nem
vagy olyan, mint én. Testvérlelket követelsz még mindig és
nem találtad még meg saját törvényeidet." "Olyan vagyok, mint
te, ó éj, boldog és vidám, aki árnyékomban él, mint ki újbortól
ittas, s aki engem követ, víg kedéllyel vétkezik." "Nem, ó
bolond, nem vagy olyan, mint én. Hét fátyol mögött rejtőzik
lelked és szívedet nem hordozod tenyereden." "Olyan vagyok, mint te, ó
éj, szenvedélyes és türelmes. Keblemben ezer halott, szerelmes elhamvadt
csókja van
eltemetve." "Valóban, bolond, olyan vagy mint én? Olyan, mint én? A vihart
csataménként meg tudod lovagolni és a villámot kard gyanánt tudod használni?"
"Mint te, ó éj, mint te, nagy és hatalmas. Istenek elesett hegyén
áll trónom. A napok elvonulnak előttem, ruhám szegélyét
megcsókolják, de az arcomat soha nem pillantják meg."
"Olyan vagy, mint én, szívem legsötétebb gyermeke? Te az én vad
gondolataimat gondolod, az én pusztító nyelvemet beszéled?" "Igen, ó éj,
ikertestvérek vagyunk. Te kinyilvánítod a mindenséget, én pedig a lelkemet."
ARCOK

Egy arcot láttam, melynek ezer vonása volt, és láttam egyet, melynek csak
egyetlen kifejezése, mintha hangból lenne kiformálva. Egy arcot
láttam, melynek fényén keresztül a mélységből csúnyaság
tekintett ki, és láttam egy másikat is, melynek felülete mögé
kellett néznem, hogy láthassam szépségét.
Egy öreg arcot láttam, semmitmondó ráncokkal telve, és láttam egy másikat is,
mely teljesen sima volt, és erre minden fel volt írva. Felismertem az arcokat,
mert ezek keresztülnéztek a fátylon, amely szemem elé volt varázsolva, de
mögötte megláttam a valóságot.

A NAGYOBB TENGER

A lelkem és én elmentünk a nagy tengerhez fürdeni. Amikor a partra értünk

körülnéztünk, hogy egy csendes, titkos helyet találjunk magunknak.
Rátaláltunk egy emberre, ki egy szürke sziklán ült és egy zsákból sót merített, s
azt a tengerbe szórta.
"Ez a pesszimista - mondta a lelkem, - itt nem fürödhetünk, menjünk el innen."
Tovább vándorolva elértünk egy öblöt, ahol egy férfit láttunk,
aki ékszertől díszes dobozból cukrot szórt a tengerbe.
"Ez az optimista - mondta a lelkem, - ő nem láthatja meg
ruhátlan testünket." Továbbmenve láttunk egy újabb férfit, aki
döglött halakat szedett a part szélén s ezeket óvatosan
visszadobta a vízbe.
"Ez előtt sem szabad fürödnünk - mondta a lelkem, - ez a
humánus filantróp." Továbbmentünk, ekkor egy férfit láttunk, aki saját árnyékát
követte a homokban.
Nagy hullámok jöttek - mentek és az árnyékot eltörölték, de ő
továbbkövette árnyékát.
"Ez a misztikus - mondta a lelkem, - menjünk tovább."
Továbbmentünk, míg egy férfira leltünk egy csendes öbölben, aki a
vízről lefölözte a habot és egy alabástrom kehelybe gyűjtötte.
"Ez az idealista" - súgta a lelkem - "nem láthatja meg a meztelenségünket."
Továbbmentünk, hirtelen egy hangot hallottunk: "A tenger! A végtelen,
hatalmas tenger!"
Amikor közelebb értünk, egy férfit láttunk, aki a tengernek háttal állva egy
kagyló zúgását hallgatta.
Így szólt a lelkem: "Menjünk tovább. Ez a realista, aki az Egésznek hátat fordít,
amit felfogni nem tud, és dirib - darabokra fecsérli idejét."
Így mentünk tovább, míg egy sziklás területen egy férfira nem leltünk, aki
homokba dugta a fejét. Ekkor így szóltam a lelkemhez: "Itt fürödhetünk, ez nem
láthat minket."
"Nem, nem - felelte a lelkem, - ez az összes közül a legrosszabb, ez a puritán."
A lelkem ekkor nagyon elszomorodott, s így szólt: "Menjünk el innen. Itt nem
találunk csendes, titkos helyet, ahol fürödhetnénk. A szél nem simogathatja
aranyhajamat és fehér keblemet, a fény nem leplezheti le szent
meztelenségemet."
Így a tengert elhagytuk, hogy keressünk egy nagyobb tengert.

KERESZTRE FESZÍTVE

Így kiáltottam az embereknek: "Feszítsetek meg!"

Kérdezték: "Miért szálljon reánk a véred?" Válaszoltam: "Miképpen
magasztalhatnátok fel, ha nem feszítitek meg a bolondokat?" Erre felfigyeltek.
Keresztre feszítettek, s megtaláltam békémet. Mikor az ég és föld között
függtem, felemelték fejüket és felmagasztalva érezték magukat, mivel eddig
még soha nem néztek felfelé.
A tömegből feltekintve megkérdezte egyikük: "Miért kell
bűnhődnöd?"
Egy másik kiáltotta: "Miért áldozod fel magadat?"
Egy harmadik: "Azt gondolod, hogy ezen az áron majd világi
dicsőséget nyersz?"
Ekkor a negyedik így szólt: "Nézzétek, mint mosolyog! Elenyészhet ekkora
kín?" Valamennyiüknek válaszolva így szóltam: "Emlékezzetek arra, hogy
mosolyogtam. Nem bűnhődöm, nem áldozom fel magam, nem
keresek dicsőséget és nincs kín, ami elenyésszen. Szomjaztam -
és kértelek benneteket, adjátok saját véremet innom. Mert mi
más csillapíthatná egy bolond szomját, mint saját vére? Néma
voltam - és sebeket
kértem tőletek, hogy beszélni tudjak. Foglya voltam
nappalaitoknak és éjszakáitoknak - és kaput kerestem nagyobb
napok és éjjelelt felé.
Most megyek - ahogyan más megfeszítettek is mentek előttem.
S ne gondoljátok, hogy belefáradunk! Továbbra is meg kell
feszíttetnünk mindig nagyobb és nagyobb emberek által, mind nagyobb föld és
mind nagyobb ég között."

AZ ASZTRONÓMUS

Barátommal egy magányos vakot láttunk ülni a templom árnyékában. "Nézd, -

szólt barátom - ez országunk legbölcsebb embere." Barátomat otthagyva
közeledtem a vakhoz, köszöntöttem és beszédbe elegyedtem vele.
Kisvártatva megkérdeztem tőle: "Bocsásd meg kérdésemet,
mióta vagy vak?" "Születésem óta" - válaszolta.
"A bölcsességnek melyik ösvényét járod?" - kérdeztem.
"Asztronómus vagyok" - válaszolta, majd kezével mellére
mutatott és folytatta - "mindezeket az itt bennlévő Napokat,
Holdakat és Csillagokat figyelem."

A NAGY VÁGYÓDÁS

Itt ülök fivérem a hegy és nővérem a tenger között. A

magányban mi hárman egyek vagyunk. A minket összekötő
szeretet mély, erős és idegen. Nem, mélyebb, mint nővérem
mélysége, erősebb, mint fivérem ereje, és idegenebb
bolondságom idegenszerűségénél. Eonok múltak eonok után,
minekelőtte az első szürke köd egymásnak kinyilvánított
bennünket. Világok születését, ragyogását és elmúlását láttuk, de még mindig
telve vagyunk ifjonti vággyal. Telve vagyunk ifjonti vággyal, de társtalanok
vagyunk mégis, és senki sem jön hozzánk.
Testvéri ölelésünk sohasem lazult meg, mégsem vagyunk boldogok. Milyen
boldogság tudna teljesületlen vágyakat, soha meg nem élt
szenvedélyeket is kielégíteni? Honnan jön egy lángoló isten,
hogy átmelegítse nővérem ágyát? Miféle áradás tudná eloltani
fivérem tüzét? És kilesz az az asszony, aki parancsolna
szívemnek? Nővérem az éj csendjében az ismeretlen tűzisten
nevét mormolja. Távoli hűvös istennő után kiált fivérem. Hogy
kinek a nevét hívom álmaimban, nem tudom.
Itt ülök, fivérem a hegy és nővérem a tenger között. A
magányban mi hárman egyek
vagyunk. A minket összekötő szeretet mély, erős és idegen.

A FŰSZÁL PANASZA

Egy őszi levélre rászólt egy fűszál: "Olyan lármát csapsz, amikor
lehullasz! Zavarod téli álmomat." Bosszúsan válaszolt a levél:
"Te alacsony származású vagy és alantasságodból sohasem
emelkedtél ki, mogorva, ostoba jószág. Nem élsz a magasabb
szférákban és fogalmad sincs a zenéről.
Ezután a levél lefeküdt a földre és elaludt. A tavasz eljöttekor
újra felébredt - s akkor fűszál volt.
Ahogy ősz lett, közelgett a téli álom ideje, a levegőből levelek
hullottak alá, s bosszúsan morogták: "Ó, ezek az őszi levelek!
Olyan lármát tudnak csapni! Zavarják téli álmomat."

A SZEM

Egy napon így szólt a szem: "A kék ködben a völgyek mögött egy hegyet látok.
Nem csodálatos?"
A fül hallgatózott, majd így szólt: "Hol van itt hegy, egyet sem hallok."
Erre a kéz közbeszólt: "Hiába próbálom megragadni. Semmiféle hegyet nem
találok."
Így szólt az orr: "Semmilyen szagot nem érzek. Itt nincs hegy."
Ekkor másfelé fordult a szem. A többiek tovább vitáztak a figyelemreméltó
csalódásról és arra a megállapításra jutottak: "A szemmel valami nincs rendben."

A KÉT TUDÓS

Az ősi Afkar városában élt két tudós. Gyűlölték egymást és

egymás tanítása ellen harcoltak. Az egyik az istenek létezését
tagadta, a másik hívő volt.
Egy napon a piactéren találkoztak. Tanítványaiktól körülvéve
elkezdtek az istenek létéről és nemlétéről vitatkozni. Órák
hosszat tartó szócsata után váltak el ismét. Még ugyanazon
este a hitetlen elment a templomba, leborult az oltár előtt a
földre és kérte az istenek bocsánatát konoksága miatt. Ugyanazon
órában a másik tudós, ki nagyra tartotta az isteneket, elégette szentkönyveit,
mert hitetlenné vált.

MIKOR MEGSZÜLETETT A GONDOM

Mikor a gondom megszületett, óvtam és ápoltam őt gyöngéd

szeretettel. Akárcsak
minden élő, ő is növekedett, erős lett és szép és tele volt
csodás örömmel.
Szerettük egymást, a gondom és én, és szerettük a világot is körülöttünk. Mert
barátságos volt gondom, és én is az voltam hozzá. Ha beszélgettünk, a gondom
és én, gyorsan múltak a napok és csodálatos álmok ékesítették éjszakáinkat.
Mert a gondomnak beszédes nyelve volt, s én sokat beszélgettem vele.
Ha együtt énekeltünk, a gondom meg én, a szomszédok kiültek ablakaikba, mert
dalaink oly mélyek voltak, mint a tenger és távoli emlékeket idéztek fel
melódiáink.
Ha az utcán együtt mentünk, a gondom meg én, az emberek jóindulatúan
utánunk néztek, s a legszebb dolgokat suttogták. De voltak irigyeink is, mert a
gondom nemes teremtés volt, s én büszke voltam rá.
De, mint minden élő, a gondom is meghalt egyszer, s most egyedül
vagyok gondolataimmal.
Szavaim otrombán hangzanak füleimnek. Egyik szomszéd sem
jön, hogy meghallgassa dalaimat. Senki sem néz utánam, ha az
utcán megyek. Csak álmomban hallom suttogni a résztvevő
szavakat: "Nézzétek, itt fekszik az az ember, akinek meghalt a gondja."

ÉS AMIKOR AZ ÖRÖMÖM MEGSZÜLETETT

És amikor világra jött örömöm, karjaimba vettem, felemeltem

és felvittem a háztetőre, s így kiáltottam:
"Jöjjetek szomszédaim, jöjjetek és lássátok, ma megszületett örömöm. Jöjjetek
és nézzétek ezt a vidám teremtést, hogy nevet a napfényben!" De egyik sem jött,
hogy megnézze örömömet. Ez nagyon meglepett engem.
Minden nap, hét hónapon keresztül kikiáltottam örömömet a
háztetőről - de senki sem figyelt rám. Így egyedül maradtunk az
örömöm és én, észrevétlenül, senkitől sem látogatva.
És mivel egyetlen másik szívet sem tudott felgyújtani, s mert csak az én
csókjaim érték ajkát, az örömöm sápadt és beteg lett. Aztán pedig
magányosságában meghalt.
Most halott örömöm csak akkor jut eszembe, amikor halott gondomra
emlékezem. De olyan az emlékezés, mint az őszi levél, mely
egy darabig zizeg a szélben s azután nem hallani többé semmit.

A TŐKELETES VILÁG

Elveszett lelkek istene, te, aki elveszett vagy az istenek között, hallgass meg
engem! Kegyelmes sors, ki fölöttünk, tévelygő, bolyongó lelkek
fölött virrasztasz, hallgass meg engem!
Egy tökéletes világban élek, én a legtökéletesebb. Én, az emberi káosz, felcserélt
elemek ködfoltja, tökéletes világok között keringek - emberek között joggal és
renddel, helyes gondolatokkal, rendezett álmokkal, példaképekkel, melyek
mindenütt ismertek és rögzítettek.
Erényeik, ó Istenem, kiszabadítottak, bűneik megmérettettek,
sőt ama számtalan dolog, az erény és bűn között lévő
homályban, renddel és ranggal bír. Feddhetetlen tömények írják
elő, hogy mit kell tenni nappal és éjjel: Enni, inni, aludni,
gyengeségeiket eltakarni és helyesen, időben elfáradni.
Dolgozni, játszani, énekelni, táncolni és csendben lefeküdni, ha üt az óra.
Ezt gondolni, azt érezni, s abbahagyni a gondolatot és érzést, ha egy bizonyos
csillag megjelenik a horizonton.
Kirabolni mosolyogva a szomszédot, kegyesen elajándékozni,
felsőbbségesen dicsérni, óvatosan ócsárolni, egy lelket egyetlen
szóval megsemmisíteni, egyetlen lehelettel megégetni egy testet, s
mosni a kezeket a napi munka után.
Úgy szeretni, amint illik, enyelegni az előírt módon, illendően
tisztelni az isteneket, orránál fogva vezetni az ördögöt - s ha
úgy szükséges, elfelejteni mindent, mintha kihalt volna az
emlékezés.
Gyönyörködni az eszmékben, meggondoltan meditálni,
bensőségesen élvezni az örömöt, előkelő módon szenvedni - s
akkor kiüríteni a serleget, amikor újra megtölti azt a holnapi
nap.
Mindezen dolgok, ó Istenem, elővigyázattal lesznek kitervelve, a
világra rendeltetés szerint kiszabva, gondosan ápolva, s végül,
ahogyan az elő van írva, leölik és eltemetik őket. De még a
néma sírásók is megjegyeztetnek és számon tartatnak az
emberi lélekben. Ez egy tökéletes világ, a makulátlan
becsületesség világa, a határtalan csodák világa, legértékesebb
gyümölcse isten kertjének, a mindenség mesteri elgondolása.
Istenem, miért kell nekem benne élnem, nekem, aki
szenvedélyek éretlen vetőmagja vagyok, bolyongó szél, amely
sem kelet, sem nyugat felé nem fúj, pusztuló maradéka vagyok
egy régen kiégett planétának?
Ó, elveszett lelkek Istene, aki elveszett vagy minden istenek között, miért kell
nekem itt élnem?

HOMOK ÉS TAJTÉK

Csak vándorlok e partokon homok és tajték között. Lábnyomaimat a hullámok

elmossák, s a szél tovafújja a tajtékot. De a part és a tenger ottmarad Örökké.
Egyszer telemertem kezeimet köddel. Azután szétnyitottam
őket és íme, a köd egy kis féreggé változott. És ismét
összezártam s kinyitottam kezeimet és lásd, ott volt benne egy
kismadár. És ismét összezártam s szét-nyitottam kezeimet és mélyükben
ott állt egy ember, felfelé irányítva szomorú arcát. És még egyszer összezártam
kezeimet, s amikor kinyitottam, nem volt más bennül, csak köd. De akkor
rendkívüli szép éneket hallottam.

Tegnap még töredéknek gondoltam magam, ritmus nélkül rezegve az

életszférában. De ma már tudom, hogy én vagyok e szféra és bennem ritmikus
töredékekben lüktet az egész élet.

Azt mondták nekem felébredéskor: "Te és a világ, amelyben élsz, csak egy
homokszem egy végtelen tenger partján."
S én álmomban azt feleltem nekik: "En vagyok a végtelen
tenger és minden lény csak homokszem az én partomon." Csak
egyszer némultam el. Amikor azt kérdezte tőlem valaki: " Ki
vagy te?"

Az Isten első gondolata egy angyal volt. Az Isten első szava

pedig egy ember.

Nyugtalan, változékony, sóvár teremtmények voltunk

évmilliókig, mielőtt szavakat adott nekünk a tenger és az erdei
szél. Nos, hogyan is tudnánk e napok végtelenségét kifejezni
magunkban, talán régen letűnt idők hangján?

A Szfinx csak egyszer beszélt, s így szólt: "A homokszem egy

sivatag, s a sivatag egy homokszem, s most ismét legyünk
némák." Én hallottam a Szfinxet, és nem értettem meg őt.

Láttam egyszer egy asszony arcát, s megpillantottam benne mindannyi, még

meg sem született gyermekét. És egy asszony belenézett az
arcomba és ismerte minden ősömet, akik már meghaltak,
mielőtt ő megszületett.

Szeretnék most megvalósulni. De hogyan tehetném, úgy, hogy bolygóvá váljak,

amelyen élet van. Nem ez minden ember célja?

Minden gyöngyszem egy templom, amely fájdalomból épült egy homokszem

köré. Milyen kívánság formálta ki testünket és miféle mag köré ?

Ha Isten engem, egy kavicsot, abba a csodálatos tóba

beledobna, számtalan gyűrűvel zavarnám meg felületét. De
mélyére érve nagy nyugalom fogna el.

Szótlanságot adjatok nekem és én dacolok az éj szakával.

Másodszor születtem, mikor megbékélt lelkem és szövetségre lépett a

testemmel.

Ismertem egy férfit, kinek füle rendkívül éles volt, de beszélni nem tudott. A
harcban elvesztette nyelvét. Most már tudom, hogy ez a férfi
miféle harcokat vívott meg, mielőtt eljött a nagy hallgatás.
Örülök, hogy már nem él. A világ nem elég két magunkfajtának.

Egyiptom porában sokáig feküdtem némán. nem ismerve az évszakokat. Azután

megszült engem a Nap, s én felálltam és vándoroltam a Nílus partjain, énekelve
a nappalokkal s álmodozva az éjszakákkal. És most ezer lábbal körém lépett a
Nap, hogy ismét visszafektessen Egyiptom porába. De nézd, milyen csoda és
rejtély ez. Ugyanaz a Nap, mely összefűzött engem, nem képes
szétszórni engem. Még mindig egyenesen

Az emlékezés a találkozás egyik formája.

A feledni tudás a szabadság egyik formája.

Mi az időt számtalan Nap mozgásával mérjük, azok pedig az

időt kis szerkezetekkel a zsebükben mérik. Mondd hát, hogyan
tudnánk velük valaha is ugyanazon helyen, ugyanazon időben
találkozni?

Nincs tér a Nap és Föld között annak a számára, aki a Tejút ablakain tekint ki.

Az emberiség a Fény egyik folyója, mely a végesből a végtelen

felé folyik.

Vajon az éterben lakó szellemek nem irigylik-e az embereket fájdalmaikért?

A szent városhoz vezető úton találkoztam egy másik

zarándokkal, és megkérdeztem őt: "Valóban ez az út vezet a
szent városba?" És ő azt mondta nekem: "Kövess engem, s egy
nap s egy éjszaka alatt eléred a szent várost."
Követtem őt. Vándoroltunk sok napon és éjszakán át anélkül,
hogy elértük volna a szent várost. S ami meglepett engem: Ő
lett dühös énrám, amiért engem tévútra vezetett.
Tégy engem, ó Istenem, az oroszlán zsákmányává, mielőtt
zsákmányommá tennéd a tengerinyulat.

Csak az éjszaka ösvénye vezet a hajnalpírhoz.

A házam így szólt hozzám: " Ne hagyj itt, mert itt lakik a te
múltad" És az út azt mondta nekem: Gyere és kövess, mert a te
jövőd én vagyok." S én azt mondom mindkettőjüknek: "Nincsen
sem múltam, sem jövőm. Ha itt maradok, az haladás lesz az
elidőzésben és ha megyek, az lesz a haladás."

Csak a szeretet és halál változtathatja meg a dolgokat.

Az élet igazságosságában hogyan tudnám elveszíteni hitemet, amikor a tollas

ágyban alvók álma semmivel sem szebb a földön alvókénál.

Különös, a bizonyos örömök utáni vágyódás fájdalmaim egy része.

Hétszer vetettem meg a lelkemet:

Először, mikor jámbornak láttam, ami által nagyságot ért el.
Másodszor, mikor nyomorékok előtt sántítani láttam.
Harmadszor, mikor nehéz és könnyű között választhatván a
könnyűt választotta. Negyedszer, amikor igazságtalanul
cselekedett és azzal vigasztalta magát, hogy mások éppúgy
igazságtalanul tesznek. Ötödször, mikor valamit gyengeségből
abbahagyott, de kitartásának erőt tulajdonított. Hatodszor,
mikor egy arc csúnyaságát megvetette és nem tudta, hogy az
saját álarcainak egyike volt.
És hetedszer, mikor dicshimnuszba kezdett s ezt művészetnek tartotta.

Nem ismerem az abszolút Igazságot. De alázattal szembeszállok

tudatlanságommal s ebben rejlik tisztességem és jutalmam.

Nagy távolság rejlik a teremtő képzeletű ember és azon ember

között, aki vágyain keresztül érhet csak el valamit.

A Paradicsom ott van, e mögött az ajtó mögött a következő

szobában, de a kulcsát elvesztettem. Vagy talán ... valahová
félretettem.

Te vak vagy, én pedig süketnéma. Egymásnak nyújtsunk hát kezet, hogy

egymást megérthessük.
Nem abban áll az ember jelentékenysége, amit elért, hanem sokkal inkább
abban, amit elérni vágyik.

Egyesek olyanok közülük, mint a nyomdafesték, mások pedig, mint a papír.

Ha nem néhányunk gonoszsága miatt lenne ez, úgy némák lennének közöttünk
egyesek. S ha ez nem lenne néhányunk ártatlanságáért, úgy közöttünk egyesek
vakok lennének.

Adj számomra meghallgatást, s én véleményt adok neked.

Értelmünk olyan, mint a szivacs, a szívünk. mint a folyam. Nem különös, hogy
legtöbben közülünk inkább választják a felszívódást ahelyett, hogy kiáradnának?

Ha vágyódsz az áldás után, aminek nem tudod nevét, s ha elfog

a szomorúság, aminek nem ismered az okát, akkor úgy mindig
a növekvő dologgal együtt növekszel és elindulsz magasabb
éned felé.

Ha egy álomkép valakit megrészegít, az a jelenség gyenge kifejezésmódját a

valódi borénak tartja.

Te azért iszod a bort, hogy megmámorosodj tőle, én pedig

azért, hogy kijózanodjam ama másik bortól.

Ha üres a serlegem, ürességével kiegyezem, de ha félig van, bosszús vagyok a

hiányzó másik fele miatt.

Nem abban áll egy ember valódisága, amit neked kimutat,

hanem abban, amit nem tud kimutatni. Ha tehát őt meg akarod
érteni, ne hallgass arra, amit mond, hanem sokkal inkább arra
figyelj, amit elhallgat.

Amit mondok, annak jelentéktelen a fele, de azt úgy mondom el, hogy elérjen a
másik fele is hozzád.

Az ész mércéje a humorérzék.

Magányossá akkor váltam, amikor hibáimat hangosan dicsérte valaki és

értékeimet ócsárolta.

Ha nem talál az élet dalnokot, aki szívéből daloljon, teremt egy

filozófust, aki beszél az élet szelleméről.

Ami igaz, annak állandóan jelen kell lennie azért, hogy megnyilvánulhasson
néha.

Bennünk őseredeti a szótlanság, az ékesszólást hozzá

szereztük.

Nem tudja a hangom elérni füleidet, beszéljünk mégis, hogy ne érezzük

magunkat olyan egyedül.

Amikor két asszony beszél, keveset mondanak, amikor egy asszony beszél, az
egész világot leleplezi.

Hangosabban bőgnek a békák, mint az ökrök, de maguk után

nem képesek szekeret húzni, a szőlőprést nem tudják forgatni, s
a bőrükből sem lehet cipőt csinálni.

Csak a némák irigylik a bőbeszédűeket.

Ha azt mondaná a tél, szívemben van a tavasz, ki adna hitelt a télnek?

Minden magban egy végy rejlik.

Ha a szemedet valóban kinyitnád és látnál, úgy megpillantanád saját képmásodat

minden képben. S ha füleidet kinyitnád és hallanál, úgy meghallanád saját
hangodat minden hangban.

Az Igazság felfedezéséhez kettő kell; egy, aki kimondja, és egy,

aki megérti.

Bár egy egész szóözön nehezedjen is állandóan ránk, lelkünk legmélyén örök
csend honol.

Sok tan olyan, mint az üvegablak. Rajta keresztül látjuk az Igazságot, de a

Valóságtól elválaszt bennünket.

Játsszunk most bújócskát. Ha elrejtőzöl szívemben, nem lesz

nehéz rádtalálni. Ám ha saját álarcod mögé bújsz, hiába is keres bárki.

Egy asszony képes egyetlen mosollyal elfátyolozni az arcát.

A bánatos szív milyen nemes, hogy egy vidám dalt vidám szívvel énekelni
vágyik.

Aki megért egy asszonyt, felboncolja a szellemet, vagy meg tudja

oldani a szótlanság rejtélyét, pontosan az a férfi volna, aki
álmából felébredve a reggeliző asztalnál ül.

Ne legyünk furcsák és elkülönülők. A költő szelleme és a skorpió

farka ugyanolyan pompával emelkedik fel ugyanazon földről.
Annak, aki téged szolgál, többel tartozol, mint csak pénzzel. A
szívedet is add neki vagy szolgáld te őt.

Nem, életünk nem volt hiába. Hát nem építettek tornyot csontjainkból?

Szeretnék mindazokkal vándorolni, akik vándorolnak. Nem szeretném állva

nézni processzió elvonulását.

Minden sárkány megszül egy Szent Györgyöt, aki majd leszúrja

őt.

A fák költemények, amelyeket a föld égnek ír. Mi kivágjuk őket,

és papírrá változtatjuk, hogy haszontalanságainkat
rányomtassuk.

Ha volna kedved írni (s csak az istenek tudják, mivégből lenne),

úgy tudásra van szükséged, művészetre és mágiára, a szava
zenéjének ismeretére, a természetesség művészetére, és az
olvasóidat szeretni tudás mágiájára.

Szívünkbe mártják írótollukat, és azt hiszik, hogy sugallatot nyertek.

Ha egy fa megírná élete történetét, az nem különbözne egy

nemzedék történetétől.

Ha választanom kellene az erő - amellyel megírunk egy verset -

és az elragadtatás között, amelyet egy ma meg nem írott vers
felett érzünk, én az elragadtatást választanám. Ez a jobb
költészet. De te és az összes szomszédom meg vagytok róla
győződve, hogy én mindig rosszul választok.

A vers nem vélemény, amit kimondunk, hanem dal, mely egy

vérző szívből, vagy egy mosolygó szájból fakad.

A szavak időfelettiek. Időfelettiségük tudatában mondd ki, vagy

írd le őket.

A költő trónfosztott király, aki ülve palotája hamujában

megkísérli saját alakját kiformálni a hamuból.

A költészet örömből, fájdalomból és csodából áll össze, no és

pár adalék kerül hozzá a szótárból.

Hiába keresi a költő szíve dalainak szülőanyját.

Egyszer egy költőhöz így szóltam: "Szavaidat nem fogjuk tudni

megbecsülni, halálod előtt."
S ő így válaszolt: "Igen, a halál kinyilatkoztatás.
És ha te valóban tudni akarod az értékeket, úgy van, hogy szívemben több van,
mint a nyelvemben és több van szándékaimban, mint a kezemben."

Amikor a szépségről énekelsz, lehetsz bár egyedül a sivatag

szívében, meghallgatásra találsz.

A költészet bölcsesség, mely elragadtatja szívet. A bölcsesség költészet,

amely a lélekben dalol. Ha egy ember szívét elbűvölni
ugyanakkor a lelkében énekelni tudna, akkor a valóságban Isten
árnyékában élne.

A magasabb sugallatok állandóan dalolnak, és sohasem magyaráznak.

Minden szavunk csupán morzsa, amelyik szellemünk ünnepi asztaláról lehullik.

A gondolkodás mindig az a kő, amelyben költészet elbotlik.

Nagy dalnok az, aki hallgatásunkról énekel.

Hogy tudnál énekelni, ha tele van a szád étellel? Hogy tudnád áldásra emelni a
kezed, ha az arannyal van tele?

Úgy mondják, a csalogány egy tövissel átszúrja mellét, amikor szerelmi dalt
énekel. Mi is így teszünk. Hogyan is tudnánk különben énekelni?

A kis vörösbegy dala mégiscsak zseniális a lassan érkező tavasz

küszöbén. Dehát még egy magasan szárnyaló szellem sem
kerülheti ki a fizikai szükségszerűséget.
Az őrült nem kevésbé muzsikus nálad, vagy nálam, csak éppen
hangszere, amin játszik, kissé hamisan van hangolva.

A dal, amely csendesen nyugszik az anya szívében, az a gyermeke ajkán kel

szárnyra.

Egyetlen vágy sem marad beteljesületlenül.

A másik énemmel sohasem tudtam magamat teljesen eltűrni.

Igazi oka ennek - úgy látszik - kettőnk között fekszik.

Másik önvalód mindig érted aggódik. A feled egyik része viszont gondokat
termel, így aztán minden rendben van.

Nincsen sem a léleknek, sem a testnek sem-milyen

erőfeszítése, hacsak nem azok szellemében, akiknek lelke
elnémult és teste alszik.

Ha eléred életed közepét, a szépséget meg fogod találni mindenben, még azon
szemekben is akár, amelyek vakok a szép iránt.

Azért élünk, hogy a szépséget felfedezzük. Minden egyéb csak a vágyakozás

egyik formája.

Vesd el a földbe a magot, s az virágot hoz neked. Álmodd álmodat az égben, s el

fogja hozni neked kedvesedet.

Az ördög éppen azon a napon halt meg, amelyen te születtél. Most nem kell
többé a poklon keresztül menned, azért, hogy találkozhass egy angyallal.

Sok nő kölcsönveszi egy férfi szívét, de nagyon kevesen tudják

birtokukba venni.

Ha birtokolni akarsz, nem szabad igényelned.

Ha egy férfi keze megérinti egy nő kezét, mindketten az

örökkévalóság szívét érintik meg.
A szerelem nem más, mint a szerelmesek közötti fátyol.

Minden férfi két asszonyt szeret, az egyik saját képzeletének teremtménye, a

másik pedig még meg sem született.
Az a férfi, aki az asszonyok apró hibáit nem tudja megbocsátani, sohasem fog
örülni nagy erényeiknek.

A szeretet, amely nem újul meg magától naponta, megszokássá, majd rabsággá
válik.

A szerelmesek azt ölelik inkább, ami elválasztja őket, mintsem

egymást.

A szerelem és a kételkedés sohasem voltak felületes ismerősök.

A fény szava a szeretet, amelyet a fény keze írt be a fény könyvébe.

A barátság mindig kellemes felelősség legyen és soha sem kedvező

alkalom.

Ha nem tudod feltétel nélkül megérteni a barátodat, úgy

sohasem fogod őt megérteni.

A Legszebb ruhád egy másik ember szabójának műhelyéből

került ki, és a legízletesebb ételed az, amelyet egy másik ember
asztalánál ettél, legkényelmesebb ágyad egy másik ember
házában áll. Nos, mondd meg nekem, milyen módon
választhatod külön magadat a többi embertől?

A te értelmed és az én szívem addig nem egyesülhet, amíg értelmed a

tényekben, szívem pedig az elrejtőzésben él.

Addig nem fogjuk egymást megérteni, amíg a nyelvet hét szóra nem fogjuk
redukálni!

Hogyan nyithatnám fel szívemet összetörés nélkül?

Csak nagy fájdalom, vagy nagy öröm mutathatja meg igazi valódat. Ha meg
akarsz nyilatkozni tehát, vagy táncolnod kell meztelenül a napon, vagy magadra
venni a fájdalmat.

Ha a természetnek figyelembe kellene vennie, amit a

megelégedésről összefecsegünk, a tenger felé egyetlen folyó
sem igyekezne, s a télből sem lenne tavasz. S ha figyelembe
venné mindazt, amit mi a takarékosságról beszélünk, vajon
közülünk hányan szívhatnák ezt a levegőt?
Csak saját árnyékodat látod, ha a napnak hátat fordítasz.

Szabad lehetsz a nappal fényétől és az éjszaka csillagaitól, és

lehetsz szabad, ha sem nap, sem hold, sem csillagok nincsenek,
még akkor is szabad lehetsz, ha elfordítod szemedet minden
léttől. De rabja vagy annak, akit szeretsz, és rabja vagy annak,
aki téged szeret, éppen azért, mert téged szeret.

Valamennyien koldusok vagyunk a templom kapujában, s valamennyien

részünket kikapjuk a király alamizsnájából, amikor a templomba belép, és
amikor elhagyja azt. De egymásnak valamennyien irigyei vagyunk, ami a király
ócsárlásának egyfajta módja.

Étvágyadon nem ehetsz túl… Kenyered másik fele egy másik emberé és egy
kevésnek maradnia kell egy esetleges vendég számára is.

Minden egyes ház sírrá válna, ha nem vendégek számára állna.

Így szólt egy kegyes farkas egy egyszerű bárányhoz: "Nem

akarod megtisztelni látogatásoddal házamat?"
S így szólt a bárány: "Szívesen megtisztelném látogatásommal házadat, ha az
nem a gyomrodban lenne."

A küszöbön megállítottam vendégemet s így szóltam: "A lábadat ne akkor töröld

meg, amikor belépsz, hanem amikor elmész."

Nem az a nagylelkűség, ha azt adod nekem, amire nagyobb

szükségem van, mint neked, hanem ha azt adod nekem, amire neked van
nagyobb szükséged, mint nekem.

Jól teszed valóban, ha adsz. De ha adsz, fordítsd el az arcodat, hogy az elfogadó

szégyenkezését ne lásd.

A különbség nem több a leggazdagabb és a legszegényebb között, mint az

éhezés egy napja és a szomjúság egy órája között.

Gyakran kölcsönt veszünk fel a jövőnkből, hogy múltunk

adósságait fizessük ki vele.

Már engem is megszálltak az angyalok és az ördögök, de megszabadultam

tőlük.

Amikor az angyal jön, egy-egy régi imámat elimádkozom,

amitől elunja magát.
Amikor pedig az ördög jön, egy régi-régi vétkemet úgy rábízom,
hogy aztán elmegy tőlem.

A valóságban nem rossz ez a fogház, csak nem szeretem ezt a falat, amely az
én cellám és a szomszéd fogoly cellája között áll. Mégis
biztosítlak arról, hogy sem az őrt, sem a fogház építőjét nem
akarom ezért ócsárolni.

Ha kígyót adnak neked, jó lehet te halat kértél tőlük, bizonyára

csak kígyóik vannak, amiből adhatnak. Részükről tehát ez
nagylelkűség.

Néha sikeres a csalás, de mindig ön-gyilkosságot hordoz magában.

Valóban kíméletes vagy, ha a gyilkosnak megbocsátasz, aki sohasem ontott vért,

és a tolvajnak, aki sohasem lopott, és a hazugnak, aki soha nem mondott
valótlant.

Aki az ujját a vonalra tudja tenni, amely elválasztja a jót a rossztól, akár Isten
köntösének szegélyét is megérintheti.

Hogyan várhatod, hogy kezedben kinyíljon a virág, ha egy vulkán izzik

szívedben.

Különös formája az önuralomnak: Vannak olyan idők, amikor azt

kívánom, hogy rosszat tegyenek velem és megcsaljanak csak
azért, hogy nevethessek azok számlájára, akik úgy hiszik, nem
tudom, hogy velem rosszat tesznek és megcsalnak.

Mit mondhatok arra, aki bár üldöző, mégis az üldözött szerepét

játssza?

Engedd, hogy aki piszkos kezeit a ruhádba törli, el is vegye azt.

Ő biztosan tovább tudja hordani, te pedig nem.

Kár, hogy a pénzváltók sohasem lehetnek jó kertészek.

Arra kérlek téged, hogy ne mosd tisztára veled született hibáidat megszerzett
erényeiddel. Én a hibáidat szeretem inkább, mert azok olyanok, mint saját
hibáim.

Gyakran vettem magamra bűnöket, melyeket sohasem

követtem el, csak azért, hogy jelen-létemben egy másik ember jól
érezhesse magát.

Maguk az élet maszkjai is mélyebb titkokat álcáznak.

Te csak saját magadon keresztül tudsz másokat megbírálni.

Nos, mondd csak meg nekem, hogy közülünk ki bűnös és ki az
ártatlan?

Csak a zseni és az idióta töri át az emberek által teremtett korlátokat.

Ők állnak Isten szívéhez legközelebb.

A valóságban az az igaz ember, aki a te bűneidért is félig

vétkesnek érzi magát.

Csak majd ha üldöznek, leszel igazán gyors.

Nincsenek ellenségeim, ó Uram, de ha valaha lenni kell majd egynek, úgy

erejét tedd az enyémmel egyenlővé. Hadd legyen az igazság a
győztes.

Meglátod, hogy milyen barátságos leszek ellenségeddel, ha majd mindketten

halva feküdtök.

Egy ember önvédelemből talán meg tud válni saját életétől is.

Réges-régen élt egy ember, kit megfeszítettek azért, mert nagyon szeretetteljes
és ezen túl még szeretetreméltó is volt. Különösnek hangzik, de háromszor
találkoztam vele tegnap.
Először, amikor egy rendőrt arra kért, hogy egy örömlányt ne
vigyen a börtönbe, másodszor, amikor egy kitaszítottal együtt ivott,
harmadszor, amikor egy templom belsejében bokszpárbajt vívott egy alapítóval.

Ha mindazon jó és rossz, amiről beszélnek, igaz lenne, akkor

egyetlen hosszantartó vétek lenne az én életem is.

A részvét csak féligazság.

Az egyetlen ember, aki hozzám igazságtalan volt, annak testvére volt, akivel én
voltain igazságtalan.

Ha azt látod, hogy valakit börtönbe visznek, mondd azt szíved

mélyén: "Talán egy másik. szigorúbb fogság az, amitől
megszabadult." S ha egy részeget látsz, mondd azt szívedben:
"Talán valami még rosszabbtól akar megszabadulni.

Sokszor önvédelemből gyűlöltem, de ha erősebb lennék, sohasem

használnék hasonló fegyvert.

Milyen együgyű is az, aki a szemében égő gyűlöletet ajkai

mosolyával szeretné eltakarni.

Csak az, ki alattam áll, irigykedhet, vagy gyűlölködhet. De

sohasem gyűlöltek, se nem irigyeltek, mert nem állok senki
felett. Csak az, ki fölöttem áll, magasztalhat, vagy gyalázhat engem. Sohasem
magasztaltak, se nem gyaláztak, mert nem állok senki alatt.

Ha így szólsz hozzám: "Nem értelek téged." Túlbecsülöd értékemet és meg nem
érdemelt módon sérted meg önmagadat.

Milyen alávaló is vagyok, ha az élet nekem aranyat ad, én pedig

neked ezüstöt adok, és azért még nagylelkűnek tartom magam.

Ha az élet középpontjába elérsz, nem találod nagyobbnak

magadat a gonosztevőnél, se kisebbnek a prófétánál.

Különösnek tűnik, hogy a lassan vánszorgót jobban sajnálod a lassan

gondolkodónál és a világtalant inkább sajnálod, mint a szívtelent.

Okosabb, ha mankóját a béna nem az ellensége fején töri szét.

Milyen vak is az, ki neked a zsebéből adja azt, amit a te

szívedből szeretne megkapni.

Egy nagy körmenet az élet. A lassúlábú gyorsnak találja és kilép

belőle.
A gyorslábú lassúnak találja, és szintén kilép belőle.

Amikor vétkezésre került a sor, egyesek közülünk az ősök

lábnyomába lépve követik el azt, mások pedig előrelépve,
gyermekeink kárára teszik meg.

Az az igazán jó, aki megvédi mindazokat, akiket rossznak tartanak.

Mindannyian rabok vagyunk, de némelyikünk olyan cellában él, amelyeknek

ablaka van, mások pedig ablaktalan cellákban élnek.

Különös, hogy jogellenességeinket nagyobb nyomatékkal védjük, mint

jogainkat.

Ha bevallanánk egymásnak vétkeinket, nevetnünk kellene,

mennyire hiányzik belőlünk az eredetiség.
Ha az erényeinket nyilvánítanánk ki, ugyanezen ok miatt kellene nevetnünk.

Ha addig áll az individuum az emberi törvények fölött, amíg egy vétket el nem
követ az emberek felállította szabályok ellen: attól kezdve nem áll senki fölött,
sem alatt.
Az uralkodás: megállapodás közted és köztem. Mindketten gyakran igaztalanok
vagyunk.

A bűnt és a szükséget betegségnek tartják.

Létezik-e nagyobb hiba, mint mások hibáinak számontartása?

Ha rajtad nevet egy másik ember, sajnálhatod őt, ám amikor te

vagy az, ki rajta nevet, sohasem bocsáthatod meg magadnak.
Ha megbánt egy másik ember, elfelejtheted az
igazságtalanságát, ám amikor te bántod meg őt, mindig
emlékezni fogsz rá. A valóságban a másik ember a
legérzékenyebb éned egy másik testben.

Mennyire gondatlan vagy, ha amikor szárnyaiddal az embereket repülni

engedhetnéd, te soha még egyetlen tollat sem akarsz adni nekik.

Egyszer az asztalomnál ült egy ember, a kenyeremből evett, a

boromból ivott, majd mikor útjára indult, kinevetett engem.
Aztán újra kenyérért és borért jött, s én megvetően
elutasítottam. És az angyalok kinevettek engem.

Halott dolog a gyűlölet. Ki akar közületek síremlékké válni?

A meggyilkolt érdeme az, hogy nem ő a gyilkos.

Az emberiség szószéke a hallgató szívben rejlik, nem pedig a szónoklás

értelmében.

Bolondnak tartanak, mert napjaimat nem akarom arany ellenében elcserélni.

Én pedig bolondnak tartom őket, mert úgy gondolják, napjaim
aranyat érnek.

Gazdagságukat kiteregették aranyban, ezüstben, elefántcsontban és ébenfában

mielénk, mi pedig szíveinket és szellemünket teregettük ki őeléjük.
És mégis ők tartották magukat vendéglátóknak és bennünket
vendégnek.

Inkább a leghitványabbak közé tartozzam, de legyenek álmaim és kívánjam

azok beteljesülését, semmint a legnagyobb legyek, álmok és kívánságok nélkül.

Az az emberek legszánandóbbja, aki aranyra és ezüstre váltja be álmait.

Valamennyien szívünk vágyainak csúcsa felé kapaszkodunk. Ha

egy másik törekvő ellopná útravaló élelmedet és pénzedet, s
kövér lenne az egyiktől, és súlyos a másiktól, sajnálnod kellene.
Mert nehezebb lesz testének a kapaszkodás, és a teher meghosszabbítja útját. S
te magad soványságában, látva, mint liheg nehéz teste, segíts neki egy lépést;
míg ezáltal a te sebességed növekszik.

Annak alapján senkit nem irányíthatsz, amit te tudsz róla, olyan kevés a tudásod.

Egyetlen hódítót sem szeretnék meghallgatni, aki a

legyőzötteknek prédikál.

Az az ember igazán szabad, aki saját szolgáinak terhét türelmesen hordozza.

Ezer évvel ezelőtt így szólt hozzám a szomszédom: "Gyűlölöm

az életet, mert nem egyéb, mint örökös fájdalom."

Tegnap elmentem egy temető mellett és szomszédom sírján az

életet láttam táncolni.

A természetben a harc csak rendetlenség, amely rendre törekszik.

Csendes vihar a magány, amely minden halott részünket széttördeli. De élő

gyökereinket egyre mélyebben ássa bele az élő föld élő
szívébe.

Egyszer egy pataknak meséltem a tengerről, de a patak dús

fantáziájúnak tartott. S egy-szer a tengernek meséltem a
patakról, de értéktelen hazudozónak tartott.

Mennyire korlátolt az az értelem, mely a hangya tevékenységét a tücsök éneke

fölé emeli.

Világunk legnagyobb értékei a legkisebbek lehetnek egy másik világban.

A mély és a magas egyenes vonalban tart a mélybe vagy a magasba, csak az,
mely sokat foglal magába képes körbe mozogni.

Éppoly hódolattal állnánk egy szentjánosbogár előtt, mint a Nap

előtt, ha nem kötné fantáziánkat sem súly, sem mérték.

A képzelettel nem rendelkező tudós nem más, mint az a mészáros,

akinek tompák a kései és elkopott a köszörűköve. De mit
tehetsz, ha egyszer nem vagyunk mindnyájan vegetáriánusok?

Ha dalolsz, az éhes a gyomrával hall téged.

A halál nincs közelebb az időshöz, mint az újszülötthöz, de az élet

sem...

Ha muszáj őszintének lenned, légy szépen az, különben maradj

csendben, mert a szomszédságodban valaki éppen meghal.

Lehetséges, hogy az emberek között egy temetés éppen egy

esküvő az angyaloknál.

Az elfelejtett valóság meghalhat és végrendeletében ezernyi valósat,

és tényt hagyományozhat, majd a temetéséhez használják, és
síremléket építenek belőle.

A valóságban csak önmagunkhoz beszélünk, de néha elég hangosan ahhoz, hogy

mások is meghallják.

Világos az, ami sohasem látszott addig, amíg egyszerűen ki nem

mondja valaki.

Ha nem lenne bennem a Tejút, miképp tudnám látni, hogyan ismerhetném?

Ha nem vagyok az orvosok között orvos, sohasem hinnék el, hogy asztronómus
vagyok.

Lehetséges, hogy a gyöngy a tenger számára egy kagyló ábrázolása.

Lehetséges, hogy a gyémánt az idő számára a szén ábrázolása.
A hírnév a szenvedély árnyéka, amely a fényben áll.

Olyan virág a gyökér, amely a hírnevet megveti.

A szépség felülmúlja a vallást és a tudományt.

Akárhány nagy embert ismertem, mindegyiküknek volt

valamilyen kicsinyes meg-nyilatkozása, s ez a kicsinyes dolog
óvta meg a tétlenségtől, őrülettől, esetleg az öngyilkosságtól.

Az igazán nagy ember nem uralkodik senki felett, de rajta sem uralkodik senki.

Nem hiszem, hogy az ember egyszerűen középszerű, csak

azért, mert megöli a gonosztevőket és a prófétákat.

Az elnézés nem más, mint a gőg betegségével megterhelt

szeretet.

A halál nincs közelebb az időshöz, mint az újszülötthöz, de az

élet sem...

Ha muszáj őszintének lenned, légy szépen az, különben maradj

csendben, mert a szomszédságodban valaki éppen meghal.

Lehetséges, hogy az emberek között egy temetés éppen egy

esküvő az angyaloknál.

Az elfelejtett valóság meghalhat és végrendeletében ezernyi valósat és tényt

hagyományozhat, majd a temetéséhez használják és síremléket
építenek belőle.

A valóságban csak önmagunkhoz beszélünk, de néha elég hangosan ahhoz, hogy

mások is meghallják.

Világos az, ami sohasem látszott addig, amíg egyszerűen ki

nem mondja valaki.

Ha nem lenne bennem a Tejút, miképp tudnám látni, hogyan ismerhetném?

Ha nem vagyok az orvosok között orvos, sohasem hinnék el, hogy asztronómus
vagyok.

A férgek ki tudnak térni? De nem érdekes, hogy akár egy elefánt is képes
alkalmazkodni?

Magam vagyok a láng, és magam vagyok a száraz gally, az egyik részem

felemészti a másikat.

Mindannyian a Szent Hegy csúcsára igyekszünk. Nem lenne - e

rövidebb az utunk, ha múltunkat térképnek, nem pedig
vezetőnknek tekintenénk?

A bölcsesség megszűnik bölcsességnek lenni, ha büszkébb annál,

semhogy sírjon, ha komolyabb annál, semhogy nevessen, és ha elfogultabb
annál, semhogy mást is meglásson saját magán kívül.

Ha mindazzal teletömném magam, amit te tudsz, ugyan hol találnék helyet

mindannak, amit te nem tudsz?

Hallgatást a fecsegőktől, türelmet a türelmetlenektől,

szívélyességet a barátságtalanoktól tanultam, furcsa, de nem
vagyok hálás mindezeknek a tanítóknak.

Nem más a képmutató, mint egy teljesen süket szónok.

Nagyon is lármás az irigyek hallgatása.

Ha végére érsz annak, amit tudnod kellett, ott állsz annak kezdeténél, amit
érezned kellene.

A túlhajtás olyan igazság, amely nyugalmát elvesztette.

Ha azt látod csak, amit megvilágít a fény, és azt hallod csak, amit a hang közöl
veled, úgy a valóságban sem látni, sem hallani nem tudsz.

Nem más a tény, mint származásától megfosztott igazság.

Nem lehetsz egyszerre vidám és barátságtalan.

Szívemhez a királyság nélküli királyság áll legközelebb, meg ama szegény

ember, aki nem tudja, hogyan kell koldulni.

Nemesebb egy bátortalan visszautasítás, mint egy elbizakodott siker.

Áss bárhol a földön, kincset találsz majd, de a földműves hitével

kell ásnod.
Egy hajszolt róka, amelyet húsz lovas és húsz kutya falkája üldözött, így szólt:
"Persze, meg fognak ölni. De mennyire szegények és mennyire ostobák.
Biztosan értelmetlen lenne húsz rókának húsz szamáron ülve és húsz farkastól
támogatva egyetlenegy embert üldözőbe venni és megölni."

Az értelem beteljesíti a törvényeket, amelyeket felállítottunk, de sohasem a

szellem bennünk.

Vándor vagyok és hajós, és új tájakat fedezek fel lelkemben mindennap.

Egy asszony tiltakozva mondta: "Hát persze, hogy a háború jogos volt. Az én
fiam is elesett benne."

Azt mondta az életnek:" Szeretném a halált hallani, amint

beszél." S az élet megemelte kicsit a hangját és így szólt: "Most
hallod őt."

Ha megoldottad az élet minden titkát, a halál után vágyódsz, mert hiszen az csak
egy másik titka az életnek. Születés és halál a két legnemesebb kifejezése a
bátorságnak.

Barátom, te és én idegenek maradunk egymás és sajátmagunk számára egy

életre, addig a napig, amelyen, ha megszólalsz, hangodat a magaménak fogom
hallani, s én majd előtted állok abban a hitben, hogy tükörbe
nézek.

Két részből áll az ember: az egyik a sötétben virraszt, a másik

pedig a fényben alszik.

Azt mondták nekem: "Ha ismernéd magadat, minden embert ismernél."

És én azt mondtam: "Majd ha felkerestem minden embert, akkor ismerni fogom
magamat is."

A remete olyan valaki, aki a töredékek világáról lemondott azért, hogy

megszakítás nélkül örülhessen a teljes világnak.

A tudós és a költő között zöld mező fekszik, ha átmenne rajta a

tudós, bölccsé válna, ha keresztülmenne a költő, próféta lenne
belőle.

Tegnap a vásártéren filozófusokat láttam, amint fejeiket kosarakban

körülhordozva kiáltoztak: "Bölcsesség! Bölcsesség eladó!" Szegény filozófusok!
A fejüket kell végszükség esetén eladniuk, hogy szívüket táplálhassák.

Egy filozófus megszólított egy utcaseprőt: "Sajnállak téged.

Kemény és piszkos a munkád."
Az utcaseprő így válaszolt: "Hálásan köszönöm, uram. De
mondd meg, te mit dolgozol?"
A filozófus azt felelte: "Az emberek szellemét, tetteit és óhajait
vizsgálom." Akkor folytatta az utcaseprő a seprést és
mosolyogva így szólt: "Akkor hát én is sajnállak téged."

Aki az igazságot meghallgatja, nem kevesebb annál, mint aki azt kimondja.

Nincs ember, aki a határt meg tudná vonni a szükséges és a

luxus között. Csak az angyalok tudnák, akik bölcsek és
meggondoltak. Talán az angyalok a világűrben is a mi jobb
gondolataink.

Az igazi herceg az, aki megtalálja trónját a dervis szívében.

A Valóságban egyetlen embernek sem tartozol semmivel. Minden embernek

mindennel tartozol.

Mindazok, akik a múltban éltek, most is velünk élnek. Biztosan senki nem lenne
közülünk barátságtalan vendéglátó.

Akiben legtöbb a vágyódás, az él a legtovább.

Azt mondják nekem: "Annyit ér kezünkben egy madár, mint a bokorban tíz
másik."
Én azonban azt mondom: "Egy madár, meg egy toll a bokrokban értékesebb,
mint tíz madár a kezünkben."
Ezt a tollat keresni olyan, mint a szárnyaslábú élet, nem, ez az élet maga.

Csak két elem van itt, a szépség és a valóság. A szépség a szerető

szívekben és a valóság a szántóvető karjaiban.

A nagy szépség elvarázsol, de egy még nagyobb szépség megszabadít magától.

A vágyódó szemében a szépség fényesebbnek tetszik, mint azéban, aki már látja.

Csodálom azt, aki lelkét megnyitja előttem, tisztelem azt, aki

feltárja álmait. De miért vagyok félénk, sőt egy kissé
megszégyenült is azelőtt, aki nem szolgál?
Tehetségesek egykor a gőgösek voltak, hercegeknek szolgálni.
Most, a szegényt szolgálva, tisztséget igényelnek.

Tudják az angyalok, hogy igen sok praktikus ember kenyerét az álmodók

homlokának verítékével eszi.

A tréfa gyakran csak álarc. Ha le tudnád tépni magadról, vagy rosszalló

szellemet, vagy alkalmazkodó ravaszságot találnál alatta.

Aki értelmes, az bennem is értelmet lát, az ostoba ostobának

tart. Úgy hiszem, mindkettőnek igaza van.

Csak, akik szívükben titkot hordanak, képesek megérezni szívünk titkait.

Aki örömökből részt kér, de fájdalmadból nem, az a kulcsot

elvesztette a paradicsom hét kapujának egyikéhez.

Igen, van nirvána. Érzed, amikor a zöld mezőre vezeted

bárányodat, ágyába fekteted gyermekedet és költeményed
utolsó sorát leírod.

Örömeinket és fájdalmainkat sokkal előbb választjuk meg, még

mielőtt kipróbáltuk volna.

A szomorúság csak egy fal két kert között. Ha megnő akár

örömöd, akár gondod, a világ kicsivé válik.
Kívánság: fél élet. Közönyösség: fél halál. Mai gondjainkban legkeservesebb a
tegnapi örömeink emléke.

A szív oázisa a bizalom, amelyet sohasem fog elérni az ész karavánja.

Így szólnak hozzám: "Sürgősen válassz e világ örömei és a

másik világ békéje között." És én azt mondom nekik: "Mind a
kettőt választom, e világ örömeit, és a másik békéjét.
Mert szívem mélyén tudom, hogy a legnagyobb költő csak egy
verset írt, de az tökéletesen hangzik, és tökéletesen rímel."

Ha csúcspontodat eléred, mondj ki kívánságokat, de csak a kívánásért, éhezz az

éhségért és szomjazz a legnagyobb szomjúságért.

Ha titkaidat elmondod a szélnek, úgy ne a szelet hibáztasd, mert elmondja

titkaidat a fának.
A tavasz virágai a tél álmai, amelyeket az angyalok asztalánál mesélnek.

Így szólt egy görény egy gumóhoz: "Nézd, milyen gyorsan tudok futni, míg te
sem járni, de még mászni sem tudsz."
Így válaszolt a gumó a görénynek: "Ó legnemesebb gyorsfutó, fuss kérlek
gyorsan el."

A teknősbékák az utakról többet tudnak mesélni, mint a nyulak.

Különös, hogy azok a teremtmények, amelyeknek nincs

hátgerincük, azoknak legerősebb a hátuk.

Aki a legtöbbet beszél, annak van a legkevesebb esze, alig van

különbség egy szónok és egy árverést vezető között.

Légy hálás, hogy nem kell sem az apád hírnevéből, sem a

nagyapád pénzéből élned. De mindenekelőtt légy hálás, hogy
sem hírnevedből, sem pénzedből senkinek nem kell élnie.

Csak az a zsonglőr hat rám, ki elejti labdáját.

Az irigy saját tudta nélkül engem dicsér.

Sokáig anyád alvásának álma voltál. Azután felébredt, hogy téged megszüljön.

A család csírája anyád vágyódásában rejlik.

Apám és anyám gyermekre áhítoztak, ezért nemzettek engem.

És én anyát és apát kívántam magamnak, ezért nemzettem az éjszakát és a
tengert.

Gyermekeimnek némelyike a mi igazolásunk, némelyike a mi bánatunk.

Ha megjelenik az éjszaka s te is sötét vagy, feküdj le és légy önszántadból sötét.

És amikor megjelenik a reggel és te még mindig sötét vagy, kelj fel, és
önszántadból mondd meg neki: "Én még sötét vagyok." Ostobaság lenne az
éjszakával és a nappallal szerepet játszani. Mindketten kinevetnének.

A hegy a ködben sem domb, a tölgy az esőben sem szomorúfűz.

Íme itt egy ellentmondás áll: A mélység és a magasság

közelebb állnak egymáshoz, mint a közép mindkettőhöz.
Amikor tiszta tükörként előtted álltam, rám meredtél, és a
magad arcát láttad bennem. Ekkor így szóltál: "Szeretlek". De
valójában bennem önmagadat szeretted.

Ha felebaráti szereteteddel dicsekszel, akkor az már nem erény többé.

A szeretet, amely állandóan nem újul meg, végül meghal.

Nem birtokolhatod egyszerre a fiatalságot és a tudást, mert a fiatalság leginkább

az élet megismerésével van elfoglalva, a tudás pedig arra törekszik, hogy az
életben önmagát megkeresse.

Szeretsz az ablakodnál ülni és figyelni a járókelőket? S amint figyelsz,

jobbról látsz egy apácát, balról megpillantasz egy utcalányt és
együgyűségedben így szólsz: "Mennyire nemes az egyik és
milyen nemtelen a másik."
Akkor csukd be szemed és hallgatózz egy ideig, hallani fogsz egy suttogó éteri
hangot: "Az egyik az imában keres engem, a másik fájdalomban. De
mindegyikük lelkében van hely az én szellemem számára.

Minden századik évben találkozik egyszer a názáreti Jézus a keresztények

Jézusával egy kertben a libanoni dombok között. Hosszasan beszélgetnek. És a
názáreti Jézus távozóban minden alkalommal ezt mondja a keresztények
Jézusának: "Barátom, félek, hogy mi ketten soha-soha nem fogunk
megegyezni."

Bár Isten táplálná a dúsgazdagokat!

Két szíve van a nagy embernek: az egyik áldást oszt, a másik pedig türelmes.

Ha olyan hazugságot mesél neked valaki. amely sem téged, sem senki mást nem
sért, szíved mélyén miért nem szólsz így: "Ennek az embernek háza, amelyben a
tények laknak, túlságosan kicsi a fantáziája számára, ezért nagyobb helyet
kénytelen keresni!?"

Minden bezárt ajtó mögött egy hét pecséttel lezárt titok lappang.

Mi lenne, ha házad keleti falán a baj új ablakká válna?

A veled együtt nevetőket könnyen elfeleded, de soha nem

feleded el azokat, akikkel együtt sírtál.
A sóban kell valami szentnek lennie. Könnyeinkben is, és a tengerben is jelen
van.

Istenünk kegyelmes szomjúságában mind-annyiunkat felissza, a

harmatcseppeket is, a könnyeket is.

Saját hatalmas énednek csak töredéke vagy: Egy száj, amely tátog a kenyér után,
meg egy vak kéz, amely szomjas szád elé egy poharat tart.

Ha csak egy rőfnyivel akarnál nemzetséged, országod és

önmagad felé nőni, istenivé lehetnél.

Ha én te lennék, nem találnék apály idején semmi hibát a tengerben. Van jó

hajónk, ügyes kapitányunk, csak nincs rendben a gyomrunk.

Ami után vágyódunk, és nem tudjuk elérni, drágább nekünk, mint az, amit már
elértünk.

Ha egy felhőn ülnél, nem találnál határvonalat az országok

között, és határkövet sem a birtokok között. Kár, hogy nem tud
felhőn üldögélni az ember.

Hét évszázaddal ezelőtt egy mély völgyből hét fehér galamb

repült föl egy hegy hófehér csúcsára. Egy ember a hét közül,
aki a repülést látta, így szólt: "Egy fekete foltot látok a hetedik
galamb szárnyán." Ma az emberek a völgyben hét fekete
galambról beszélnek, amelyek a behavazott hegy csúcsához repültek.

Elástam kertemben az összes gondot, amit összegyűjtöttem.

Mikor az április visszatért. s jött a tavasz, hogy a földdel nászt
üljön. szép virágok nőttek kertemben, minden másnál különbek.
És eljöttek a szomszédok, hogy megnézzék és így szóltak
hozzám: Majd ha itt lesz újra az ősz, a vetés ideje, nem adnál-e
nekünk a virágok magvaiból, hogy a mi kertünkben is nőjenek?

Valóban sajnálatra méltó, ha az emberek felé kinyújtom üres kezeimet, semmit

sem kapok, de reménytelen dolog, ha tele lévő kezeimet tárom
ki feléjük, és nem találok senkit sem. aki venne belőle.

Az örökkévalóságba vágyom, mert ott fogom megtalálni a meg nem írt

verseimet és a meg nem festett képeimet.
Egy lépés a művészet a természettől a végtelen felé.
A művészi mű képbe rögzített varázs.
A tétlen kezeknél még a tövisből koronát készítő kezek is
jobbak.
Legtitkosabb könnyeink sosem jutnak el szemünkig.

Saját hatalmas énednek csak töredéke vagy: Egy száj, amely tátog a kenyér után,
meg egy vak kéz, amely szomjas szád elé egy poharat tart.

Ha csak egy rőfnyivel akarnál nemzetséged, országod és

önmagad felé nőni, istenivé lehetnél.

Ha én te lennék, nem találnék apály idején semmi hibát a tengerben. Van jó

hajónk, ügyes kapitányunk, csak nincs rendben a gyomrunk.

Ami után vágyódunk, és nem tudjuk elérni, drágább nekünk, mint az, amit már
elértünk.

Ha egy felhőn ülnél, nem találnál határvonalat az országok

között, és határkövet sem a birtokok között. Kár, hogy nem tud
felhőn üldögélni az ember.

Hét évszázaddal ezelőtt egy mély völgyből hét fehér galamb

repült föl egy hegy hófehér csúcsára. Egy ember a hét közül,
aki a repülést látta, így szólt: "Egy fekete foltot látok a hetedik galamb
szárnyán." Ma az emberek a völgyben hét fekete galambról beszélnek, amelyek
a behavazott hegy csúcsához repültek.

Elástam kertemben az összes gondot, amit összegyűjtöttem.

Mikor az április visszatért. s jött a tavasz, hogy a földdel nászt
üljön, szép virágok nőttek kertemben, minden másnál különbek.
És eljöttek a szomszédok. hagy megnézzék és így szóltak
hozzám: Majd ha itt lesz újra az ősz, a vetés ideje. nem adnál-e
nekünk a virágok magvaiból. hogy a mi kertünkben is nőjenek?

Valóban sajnálatra méltó, ha az emberek felé kinyújtom üres

kezeimet, semmit sem kapok. de reménytelen dolog, ha tele
lévő kezeimet tárom ki feléjük, és nem találok senkit sem. aki
venne belőle.

Az örökkévalóságba vágyom, mert ott fogom megtalálni a meg nem írt

verseimet és a meg nem festett képeimet.

Egy lépés a művészet a természettől a végtelen felé.

A művészi mű képbe rögzített varázs.

A tétlen kezeknél még a tövisből koronát készítő kezek is

jobbak.

Legtitkosabb könnyeink sosem jutnak el szemünkig.

Minden ember utódja mindazon királyok és rabszolgák egyikének, akik valaha

éltek.

Ha Jézus ősapja tudta volna, mi rejtőzik benne, vajon hódolattal

nem állt volna-e meg önmaga előtt?

Vajon Júdás anyjának szeretete csekélyebb volt-e fia iránt, mint Máriáé Jézus
iránt?

Jézus testvérünknek három csodálatos dolga van, amelyek még

nem állnak a Bibliában. Egy, hogy ember volt, mint te vagy én,
kettő, hogy a humor iránt volt érzéke, három, hogy tudta,
legyőzöttként lett győztessé.

Megfeszített, az én szívemre vagy felszegezve, a szegek, amelyek átfúrják

kezeidet, átdöfik szívem burkát is.

S holnap, ha erre a Golgotára téved egy idegen nem fogja

tudni, hogy itt ketten véreznek. A vért egy emberből valónak
hiszi majd.

Az áldott hegyről szerettél hallani. Ez a világ legmagasabb hegye.

Ha csúcsát eléred, már csak egy vágyad lesz: lejönni onnan, és
azokkal lenni, akik a legmélyebb völgyben laknak. Ezért nevezik
áldottnak a hegyet.

Minden egyes gondolatot, amelyet beszédbe börtönöztem, tetteimmel kell

kiszabadítanom.