Professional Documents
Culture Documents
vagabund kiadó
KURT RIEDER
MÁGIA ÉS OKKULTIZMUS
A III. BIRODALOMBAN
KURT RIEDER
eddig megjelent kötetei:
VAGABUND KIADÓ
Szerkesztette: SZÖLLÓSI PÉTER
A nyomdai munkák: Kaposvári Nyomda Kft., Kaposvár – 240773 Felelős vezető:
POGÁNY ZOLTÁN igazgató
A III. BIRODALOMBAN
PROLÓGUS:
OKKULTIZMUS ÉS A HARMADIK
BIRODALOM
AZ ÜBERMENSCH ELMELET
Az emberfeletti ember kultusza a nácizmus megkerülhetetlen alapvetése,
olyan paradigma, amely alapjaiban befolyásolta a huszadik század
történelmét, emberi életek tízmillióit követelte, és emberi lények százmillióit
sújtotta nyomorral és nélkülözéssel. A gyermekkorból alig kilépett Adolf
Hitler Friedrich Nietzsche írását, az Imigyen szólt Zarathustra című kötetet
böngészve találkozhatott első ízben a szuperember fogalmával: „Íme, én az
emberfeletti embert hirdetem nektek! Az emberfölötti ember a föld értelme.”
– írta a filozófus, kinek elméleteit Adolf Hitler csodálta, s kit szellemi
mentoraként tisztelt. A mizantrófia apostolaként közismert gondolkodó vajmi
kevés kételyt táplált a felsőbbrendű ember létezése iránt: „És itt az lesz a
fontos, hogy valami valóban meglevőt érthetően kimondjunk s nem azt, hogy
valami nem valódit, valamiféle képzelet ereje által mesterségesen életre
keltsünk.”. Friedrich Nietzsche a Herrenvolk, vagyis vezérfaj névvel illetett
embertípust tartotta a jövő emberének: úgy képzelte, a faj már jelen van a
Földön, csak arra vár, hogy színre léphessen. Adolf Hitler másik szellemi
kalauza, Richard Wagner osztotta véleményét, és úgy hitte, hogy Jézus
Krisztus is eme árja faj leszármazottja volt. A felsőbbrendű ember elmélete
azonban korántsem Nietzsche, avagy Wagner kizárólagos leleménye volt: az
istenszerű lények, vagyis árják mítosza számos kultúrában felbukkant, és
hosszú évszázadokon át, öröklődött generációról generációra.
Az ilyesféle lény leírásában azonban már korántsem egységes az okkultista
szakirodalom. A gótikus irodalom örök klasszikusa, H. P. Lovecraft
formátlan, sötét víziókban találkozott velük, s megjelenésüket kifejezetten
ijesztőnek találta: elborzasztó, ember számára kontrollálhatatlan hatalommal
bíró, félelmetes figurákként festette le őket. Aliester Crowley nagy hatású
tanítója és az Arany Hajnal Rend alapítója, Samuel Mathers arról számolt be,
hogy fizikailag is találkozott ezekkel a lényekkel. A mágus a
következőképpen számolt be tapasztalatairól: „Semmit sem tudok mondani
azokról a Titkos Vezérekről, akikre hivatkozom…(…). Ami engem illet, azt
hiszem, olyan emberekről van szó, akik e földön élnek, de rettenetes,
emberfeletti hatalommal rendelkeznek… Valóságos kapcsolataim is
bizonyítják, mennyire nehéz a közönséges halandónak, ha mégoly fejlett is,
kibírni a jelenlétüket (…). Ellenkezőleg, éreztem, hogy olyan szörnyű erővel
állok kapcsolatban, amelyet csak ahhoz tudok hasonlítani, mikor valaki
mellett a heves viharban becsap a villám, s ezt az állapotot még légzési
nehézség is súlyosbítja… Az idegi eredetű kimerültséget, amelyről beszéltem,
hideg verejtékezés, orron, szájon és olykor a fülön át, történő vérzés kíséri.”
Tanítványa, Aliester Crowley hasonló vélekedésen volt. A férfi, aki a
Németországban is jelenlévő Ordo Templi Orientis rend Nagymestere volt, s
ezáltal jelentős hatást gyakorolt a Thule Társaság tagságára, hite szerint
egyenesen a kozmoszból kapta az Új Világrendre vonatkozó információkat.
1904-ben több üzenetet is fogadott, amelyek az új világ alapvető doktrínáit
fedték fel előtte: spirituális, vallási, művészeti, társadalmi és egyéb téren is
pontos direkciók voltak ezek. Aliester Crowley egy felsőbbrendű faj
eljövetelét várta, ám úgy vélte, hogy az evolúció folyamata mágikus
eszközökkel felgyorsítható, és megfelelő energiák fókuszálása esetén, jól
megválogatott formulák által ez a szuperember megteremthető.
Madame Helena Blavatsky teozófiai doktrínái is beszámoltak egy
felsőbbrendű faj létezéséről, amely a világ uralására hivatott. A modern
nyugati spiritizmus szülőanyja az emberfeletti embert egy isteni természetű
lényként írta le, amely, ha eljő az idő, és feltűnik a Messiás, megmutatkozik a
maga teljességében, és elhozza az új kort.
Adolf Hitler, azonfelül, hogy a nyilvános fórumokon is rengeteget
szónokolt az Übermensch szerepéről, szűk körben több alkalommal is
beszámolt elméleteiről, illetve személyes tapasztalatairól. Dr. Hermann
Rauschning, Danzig kormányzója több ízben is értekezett Adolf Hitlerrel
ebben a kérdésben. Egyszer, mikor a fajok mutációjáról, az emberi evolúció
menetéről cseréltek eszmét, az orvos meglepetten tapasztalta, hogy a Führer a
német vérvonal mesterséges javításáról, a genetikai állomány tudatos
fejlesztésének lehetőségéről mesél. Dr. Hermann Ruschning nem kevéssé
meglepődött Hitler szavain, és bátorkodott ellentmondani: arra figyelmeztette
vezérét, hogy a természetes kontraszelekció csak lassanként formálja az
emberi fajt, ezért az árja vérvonal kialakulása rengeteg időbe telik, amely
időtartamot ugyan lehetséges csökkenteni, de a folyamatot nem lehet évekre,
vagy akár hónapokra redukálni mesterséges beavatkozások sorozata által.
Adolf Hitler erre felpattant székéből, és hangosan felkiáltott: „Az új ember
köztünk van! Többet akar hallani? Elmondok egy titkot. Én láttam ezt az
embert. Rettenthetetlen és kegyetlen. Féltem tőle.” A danzigi kormányzó
visszaemlékezése szerint a beszélgetésnek itt szakadt vége: Hitler lázas,
eksztatikus állapotba került, és kiparancsolta őt a szobából.
A náci okkultista társaságok, miként a Thule Társaság, a Vril Társaság, az
Ahnenerbe, a Hadtudományos Kutatások Intézete vagy a Geheimnisvolle
Korps, valamennyien a Herrenvolk-teóriát voltak hivatottak igazolni, és azon
munkáltak, hogy kapcsolatba lépjenek az emberfeletti emberekkel, illetve a
germán vérvonal nemesítése által a német népet is hozzájuk hasonlóvá tegyék.
A szadista orvosi kutatások, az élő alanyokon végzett kísérletek, a százszámra
végrehajtott boncolások, a Heinrich Himmler által vezetett Lebensborn-
program, a Marianna Blavatsky által vezényelt szadista vérmágia-rítusok, és a
haláltáborok mind-mind a fajelmélet gyakorlati megvalósításának a
szolgálatában álltak.
A VRIL TÁRSASÁG
A Vril Társaság – más néven Fényes Páholy – a Thule Társaság belső
tagságából szerveződő, az anyaszervezetnél is titokzatosabb és félelmetesebb
csoportosulás volt.
A Vril Társaság 1933-ban, röviddel a náci hatalomátvétel után alakult Karl
Haushofer vezetésével. A rend nagymesteri tisztségét a geopolitika doktora
látta el, aki a kezdetektől arra törekedett, hogy az ugyancsak túlnépesedett,
legfeljebb nevében egységes Thule Társaság legkiválóbb koponyáit egy külön
körbe tömörítse, amely zártságánál és szigorú szabályrendszerénél fogva nem
elérhető a közemberek számára. A Vril Társaságba csak azok léphettek be,
akik magas szinten művelték a rituális tanokat, otthonosan mozogtak a mágia
rendszerében és végletekig lojálisak voltak a nácizmus eszméjéhez,
mindemellett a „Titkos Tanok” című munka beható ismerete is alapvető
követelménynek számított. A Fényes Páholy elitizmusa azonban nem
tartalmazott területi megkötéseket, így a páholy nemcsak Németország
legkiválóbb okkultistáit gyűjtötte össze, de a kontinens számos más
országából is érkeztek szakértők, de még a kontinensen kívülről is: japán,
tibeti, orosz és egyéb nemzetiségű személyek is tartoztak a csoporthoz. A
társaság neve („Vril”) egyfajta belső erők összességét, az ember spirituális
energiáit összegyűjtő centrumot jelentett, amely feltárása és felszabadítása
esetén az adott személy olyan hatalomhoz juthat, amely őt istenszerűvé teszi,
és lehetőséget ad rá, hogy azt a hatalmat embertársai ellenében is gyakorolja,
egyfajta rabszolgasorba döntve az „alsóbbrendű” fajok képviselőit. A Vril
Társaság filozófiája szerint az, aki a Vril mesterévé válik, saját maga
mesterévé válik, és zsarnoki befolyást szerez más személyek fölött. Az
alapítók által szentként tisztelt iratok szerint akár pár gyermek, kik
rendelkeznek ezzel az erővel, képes felülkerekedni több millió közönséges
emberen – érthető hát, miért is érdeklődtek ily hevesen a nácik a rejtélyes
belső energia iránt. Számos kultúrkörben felbukkan ez a fogalom, mint
vissza-visszatérő elem, maga a teória oly vén, hogy eredete homályba vész:
egyaránt nevezték Chinek, Ojasnak, Életerőnek, Asztrális Fénynek, Vrilnek
vagy Odikus Energiának. Albert Pike így írta le a jelenséget: „A természetben
tapasztalható erők legpotensebb képviselője, amely által akár egyetlen ember,
aki birtokolja és képes az irányítására, forradalmasíthatja és megváltoztathatja
a világ arculatát.”
Karl Haushofer és társai el akarták sajátítani ezt a fajta titkos tudást.
Elkeseredetten küzdöttek érte, hogy felszabadíthassák rejtett belső
energiáikat, amely segítségével még több nyomorúságot és szenvedést
hozhattak volna az emberiségre, fényes, örökkön tartó diadalra segíthették
volna a nácizmus ügyét. A geopolitika alapítója tehát roppant ambiciózus
célok elérése érdekében alapította a horogkereszt jelét viselő páholyt,
amelynek tagsága ennek megfelelően ugyancsak összetett, mondhatni zavaros
tevékenységet végzett: egyaránt foglalkoztak keleti és nyugati mágiával,
hindu miszticizmussal és ázsiai sámáni rítusokkal, kabbalisztikával és
teozófiával. A csoport által vallott filozófia legfontosabb sarokköve azonban
korántsem holmi több ezer éves tan, hanem egy újkori könyv volt, Bulwer
Lytton „Az eljövendő faj” című munkája. Az 187l-es keltezésű kiadvány egy
olyan emberi fajról értekezik, amely a genetikailag legértékesebb fajból
alakult ki, és minden szempontból felülmúlja a korábbi fajok képviselőit:
erősebb, intelligensebb és tisztább, egy istenszerű lény, amely uralma alá
hajtja az emberiséget. Bulwer Lytton szerint ez a faj máris létezik, és a Föld
központjában lévő barlangokban rejtőzik, várva a történelmileg megfelelő
pillanatot, mikor a körülmények kedvező konstellációja által feljöhet a
felszínre, és megkezdheti hódító hadjáratát. A társaság másik bibliája Jacques
Bergier és Louis Pauwels „Mágusok hajnala” című munkája volt, amely
közlései által szervesen illeszkedett a fent említett munkához. A fajelméletet
mágikus rítusokkal vegyítő iromány legnagyobb hívői közé nem kisebb
szakemberek tartoztak, mint Dr. Willy Ley, a kiváló rakétamérnök,
egyszersmind a Vril Társaság tagja, illetve maga Karl Haushofer, aki
kulcsszerepet töltött be Adolf Hitler spirituális tanulmányaiban.
A Fényes Páholy Nagymestere és társai hittek a felsőbbrendű ember
létezésében, és úgy vélték, hogy a titkos tanok megértése és gyakorlása által,
különböző rítusokkal, koncentrációs gyakorlatokkal és más módszerekkel
képesek rá, hogy kapcsolatba lépjenek ezzel a rejtőzködő ős-árja fajjal, illetve
hogy ezen metódusok gyakorlása által a germán faj genetikai alapjain
létrehozhatják ezt az istenszerű fajt. Az új emberéletre hívása az Új Kor, az Új
Világrend kezdete volt, amely érdekében számos keleti, illetve nyugati
koncentrációs technikát alkalmaztak. A legfontosabb alapot a Loyola Ignác
által létrehozott ellenreformációs társaság, a Jezsuita Rend spirituális
gyakorlatai képezték, de ezeket számos más módszerrel, így tibeti buddhista
meditációs technikákkal, illetve sámáni rítusokkal keverték. Ezen
módszerekkel kutatták hát a felsőbbrendű, vagy atlantiszi fajt, és ezen
módszerek által kívánták reprodukálni az ősi árja vérvonalat. Céljuk tehát az
emberi faj átalakítása, egy felsőbbrendűnek tartott mutáció kitenyésztése volt,
amely arra volt hivatott, hogy uralkodjon a Földön.
Wulf Schwartzwaller könyvében („Az ismeretlen Hitler”) így ír a Fényes
Páholyról: „Berlinben Haushofer megalapította a Fényes Páholyt, amely Vril
Társaság néven is ismeretes. A Páholy célja az árja faj eredetének vizsgálata
volt, valamint olyan gyakorlatok végrehajtása, amelyek koncentrációs
technikák által felébresztik a „Vril”-t.”.
Karl Haushofer eredetileg egy orosz varázsló és metafizikus, George
Gurdjieff tanítványa volt. Mind Gurdjieff, mind Haushofer úgy vélte, hogy
kapcsolatban állnak a titkos tibeti páholyokkal, amelyek az emberfeletti
ember titkát birtokolják. A Páholy tagsága közt helyt kapott Hitler,
Rosenberg, Himmler, Göring és Hitler személyes pszichológusa, Dr. Morell.
Tudni, hogy az Aliester Crowley által vezetett Ordo Templi Orientis
németországi páholyának egyes tagjai és Gurdjieff kapcsolatban álltak
Hitlerrel (ezt a kapcsolatot később a brit titkosszolgálat fel is használta egy
akció tervezése és végrehajtása során), és támogatták őt törekvéseiben.
Adolf Hitler szokatlan meggyőzőereje, amely által emberek millióit
kényszerítette zsarnoki akarata jármába, sokkalta érthetőbbé válik, ha
figyelembe vesszük, hogy elsajátította Gurdjieff titkos pszichológiai
technikáit. A Karl Haushofer által átadott technikák a szúfi és a tibeti
lámaizmus tanaiból eredtek, és rokonságban álltak a Zöld Sárkány Társasága,
nevű japán zen közösséggel – nyilvánvaló, hogy a Führer páratlanul
szuggesztív beszédei során alkalmazta ezeket a technikákat.
Az angolszász hatalmak 1933-ban értesültek először a Vril Társaság
létezéséről és tevékenységi profiljáról. Az információkat az emigráns Willy
Ley adta ki. A rakétatudós beszámolt a szervezetről, ám meglehetősen
komolytalan képet festett a Fényes Páholyról, ezáltal fedve el valós arcát.
Willy Ley ugyanis, bár tagja volt a Vril Társaságnak, csak az alsóbb
páholyokba nyert bebocsátást, így nem tudhatott a vezetés sátáni ambícióiról
(a tagság nemcsak a külvilággal szemben őrizte titkait, de a felsőbb körök sem
fedték fel valós törekvéseiket az alacsonyabb szinten beavatott tagok előtt).
Willy Ley a kihallgatások során elmondta, hogy a Vril Társaság
keményvonalas náci szervezet, vezetője, Karl Haushofer pedig titkos tudások
ismerőjének tartja magát, kinek célja a tökéletes árja faj megteremtése.
Beszámolt a mágikus rítusokról, a szeánszokról és az okkultista
szertartásokról, ám – mivel saját maga bevallása szerint nem hitt az ilyesféle
hatalmak létezésében – sokkalta inkább elmeháborodott nácik játszótereként,
mint valós fenyegetésként tüntette fel a csoportosulást. Úgy vélte, a Fényes
Páholy ártalmatlan szervezet, amely képtelen hatást gyakorolni a politikai és
katonai eseményekre, és általában semmi befolyása nincs a világi ügyekre –
tévedéseken alapuló beszámolójára a történelem adott könyörtelen
cáfolatokat.
A Vril páholya egészen 1939-ig tevékenykedett civil formában, mikor
Heinrich Himmler a szervezetet beolvasztotta az Ahnenerbe nevű náci okkult
hivatalba, amely hivatal a Harmadik Birodalom félhivatalos okkultista
szervezeteit volt hivatott az SS ellenőrzése alatt egyesíteni. Ettől kezdve
Haushofer, Wessel, Rosenberg, és társaik páratlanul bőséges anyagi és
személyi erőforrások feltétlen támogatását élvezve végezhették
tevékenységüket, és megkezdhették tanaik gyakorlati megvalósítását.
NÁCI SZIMBÓLUMOK: A HOROGKERESZT
„A szimbólumok a kulcslyukak a világűrben lévő ajtókban, amelyeken át
az ember beléphet az örökkévalóságba.” – vetette papírra Manly P. Hall
„Lectures of Ancient Philosophy” című könyvében. Adolf Hitler és tanárai,
Karl Haushofer és Guido von List, Ernst Pretzsche és Walter Stein, a thulisták
és a Vril Társaság tagjai valamennyien hittek a szimbólumok hatalmában –
így a náci mozgalom számára roppant jelentőséggel bírt, miféle jelkép alatt
egyesíti erőit, és miféle jelkép alatt indítja el világhódító menetét.
A szvasztika, mint okkultista szimbólum, sokáig ismeretlen volt a nyugati
világ számára. Az emberek többsége az 1934-es nürnbergi NSDAP
nagygyűlést követően ismerte meg a jelképet, mikor a nácik körülbelül 35 000
darab, zászlókra, függönyökre, karszalagokra és egyéb, változatos felületekre
helyezett horogkereszt közepette tartottak fenyegetően erőteljes, szuggesztív
demonstrációt. Majd, a történelmi események fényében, a közvélekedés a
szvasztikát mint a halál és a pusztítás jelképét kategorizálta, és
elválaszthatatlanul a nácizmus intézményéhez társította.
Pedig a horogkereszt korántsem a torz náci okkultizmus leleménye, hanem
az emberiség legősibb szimbólumainak egyike, amely Kelet-Ázsiától Közép-
Amerikáig, Észak-Európától Indiáig ismeretes. Valószínű, hogy Adolf Hitler
az indiai vonatkozások miatt bukkant rá a jelképre, és emelte át, hogy
bizonyos módosítások után az okkult eszmékkel átitatott Harmadik Birodalom
legfőbb jelképévé tegye. A náci vezér a 20-as éveiben egyéb vallások és
filozófiai rendszerek mellett behatóan tanulmányozta a hinduizmust és a
buddhizmust. A fiatal Adolf Hitler elolvasta és értelmezte a Bhagavad Gitát
és a szent védikus irodalmat, a jógát, az indiai asztrológiát és okkultizmust,
miként Schopenhauertől is sokat tanult a keleti bölcseleteket illetően. A náci
vezető tehát alaposan elmélyedt a keleti tanokban: valószínű, hogy ekkor
bukkant rá a hinduk és a zoroasztriánusok által is alkalmazott szimbólumra.
A szvasztika eredeti, indiai formájában roppant gazdag és erős szimbólum,
így számos jelentéssel bír: egyaránt jelzi a végtelen erőt, a Napot, a Nap
fényességét és apadhatatlan energiáját, az élet kerekét, a növekedés és a halál
folyamatos változását, a jó szerencsét; de egyéb fogalmak is társíthatok hozzá.
A buddhizmus eredeti, puritán irányzata valószínűleg a zoroasztriánus
Napkultuszból emelte át és alkalmazta a jelet, amely a fényes égitest végtelen
erejét volt hivatott szimbolizálni. Egyaránt tükröződik benne Káli istennő
princípiuma és Síva tánca, a szvasztika négy ága pedig a négy évszakot és az
évszakok folyamatos változását demonstrálja. India egyes térségeiben a
horogkereszt eredetileg a kígyó szimbóluma volt, ilyen minőségében pedig
Síva templomait, áldozati oltárokat, illetve a lakóházak bejárati ajtóit
díszítette. A szubkontinensen tehát széles körben alkalmazták a szvasztikát, és
mind jobb felé forgó, mint bal felé forgó változatát ismerték. Emellett a
horogkereszt felbukkant az ősi Mezopotámia szimbólumai között, illetve az
Ishtar nevű sémita istennő szimbólumaként is szolgált, mint a haladás jelképe.
A horogkereszt azonban, mint arról már szó esett, nemcsak a keleti
kultúrkörben, de az ősi germán kultuszokban, az észak-amerikai navaho
indiánok ábrázolásaiban, a skandináv Thor-mítoszban, a Kanada területén
őshonos Saskatchewan indiánok kultúrájában is felbukkant, de még a brit
szigetek korai keresztény kolóniái is ismerték és használták a jelzést (a
druidakultusz követői a '30-as években is viselték a szimbólumot). A
különféle szabadkőműves mozgalmak és a hermetikus mágiával foglalkozó
szervezetek, mint az Arany Hajnal rendje, széles körben alkalmazták a jelet.
Guido von List, a botrányos ceremóniáiról közismert okkultista szakértő, a
horogkeresztet roppant büszkeséggel ősi árja szimbólumként azonosította, és
ugyancsak felháborodott rajta, hogy nem-árja népek is széles körben
alkalmazzák – kiváltképpen a bit druidák ebbéli gyakorlata irritálta kényes
ízlését. Friedrick Krohn 1919 májusában publikálta memorandumát, amely az
„Alkalmas-e a horogkereszt a Nemzetiszocialista Párt jelképének?” címre
hallgatott. Krohn a „balkéz” szvasztika alkalmazását javasolta, amely a
buddhista terminológia szerint a szerencse és az egészség jelképe, még
elutasította a „jobbkezes” horogkereszt alkalmazását. A „jobbkezes”
horogkereszt ugyanis korántsem a pozitív energiák fókuszálására volt
hivatott: a szerencsével szemben a hanyatlást, az élettel szemben a halált
ábrázolta. Ennek megfelelően alapjaiban eltérő rítusokhoz használták ezeket a
jelképeket, és alapjaiban eltérő okkultista technikák kapcsolódtak hozzájuk.
Az ősgermán okkultizmus tanai azonban nem különböztették meg ily
élesen az óramutató járásával azonos irányba, illetve ellenkező irányba forgó
horogkeresztet, így Hitler úgy döntött, hogy a „jobbkezes” szvasztikát
alkalmazza. Ez a szimbólum korántsem volt idegen a leendő Führer számára,
hisz a titkos tanokkal foglalkozó Thule Társaság már korábban letette voksát a
„jobbkezes” horogkereszt mellett, amelyet jelképévé emelt. A tizenkilencedik
századi okkultisták és a pre-náci ideológiák alapítói tehát már alkalmazták a
szvasztikát, amelyet valószínűleg Helena Blavatsky terjesztett el eme
körökben. A Teozófiai Társaság alapítója a „korai árja misztikus koncepció
szülöttének”, „az alfa és az ómega univerzális teremtő energiáinak”
fókuszának, az „életerő, a Napból származó energia, illetve „a ciklikus
megújhodás” jelképének tartotta, ekként vezette be a szimbólumot. A
Madame Blavatsky által létrehozott Teozófiai Társaság emblémájában így a
kopt kereszt, a hatágú csillag és a kígyó, valamint az obskúrus jelmondat
(„Egyetlen vallás sem magasabb rendű, mint az igazság”) mellett a szvasztika
is helyt kapott – igaz, annak bal felé forgó, tehát pozitív értékek kifejezésére
hivatott változata. Blavatsky úgy vélte, hogy miként az emberi evolúció hét
foka csúcsán az árja faj helyezkedik el, az okkultizmus hét szimbólumának a
horogkereszt a végső és legnemesebb, legerősebb kifejeződése.
A Thule Társaság azonban a tőr és a falomb mellett már a „jobbkezes”
horogkeresztet alkalmazta, amely döntés az indiai gyökerek ismeretét, a
jelkép tudatos használatát sugallta. Adolf Hitler azonban másként döntött:
részben elvetette Friedrich Krohn javaslatát, az elébe tárt dokumentum más
kiírásait azonban elfogadta, így a náci szimbólum színeivel kapcsolatban is
áldását adta a memorandumra. Az NSDAP szimbólumává így a horogkereszt
„jobbkezes” változata vált, melynek színe fekete, kört formáló háttere fehér,
az alap színe pedig vörös. Az így létrehozott szimbólum 1920 májusában
debütált, mint a nemzetiszocialista mozgalom új jelképe. Adolf Hitler mélyen
hitt a jobb irányba forgó horogkereszt erejében: felsőbbrendű jelképnek
tekintette, amely kozmikus energiákat fókuszál. Mindez nemcsak a leendő
Führer okkultista elhivatottságát példázza, de az a tény, hogy a teremtő
energiákat tükröző szimbólumot annak inverz változatával, a pusztítást és
halált jelképező „jobbkezes” szvasztikával cserélte fel, jól demonstrálja, hogy
Adolf Hitler nem a világos, hanem a sötét oldaltól várt támogató energiákat a
nemzetiszocialista mozgalom számára.
A horogkereszt, mint szimbólum egybeforrott a nácizmussal. A
szvasztikát, mint erőfókuszt és okkult jelképet a Harmadik Birodalom
vezetése számtalan formában és módon megjelenítette: hivatalos okiratokon
és egyenruhákon, repülőgépek és más haditechnikai eszközök felületén,
övcsatokon és pecséteken, lobogókon és bélyegeken, illetve olyan hétköznapi
használati tárgyakon, mint például a hadsereg által használt evőeszközök.
Adolf Hitler és társai hittek a horogkereszt hatalmában: a nürnbergi
pártgyűléseken több tízezer szvasztika vette körül a náci diktátort, aki erőt
merített a szimbólumból, és a tömeg energiájának fókuszát látta benne.
AZ SS KÜLÖNLEGES ALAKULATAI
Heinrich Himmler SS Reichsführer természetesen tagja volt a Thule
Társaságnak és a Vril Társaságnak. A rettegett vezető úgy vélte, hogy a
germán faj eredetileg minden más fajnál magasabbrendű népcsoport volt,
titkos tudást és emberfeletti képességeket hordozott. Az évszázadok során
azonban a vérvonal bemocskolódott és elsatnyult, így a 15-16. századra az
árják java eltűnt, feloldódott a népek nagy olvasztótégelyében. Azok, akik
vigyázták vérvonalukat és megőrizték eredeti képességeiket, kevesen voltak,
ősi hitük gyakorlását pedig a Római Katolikus Egyház tette lehetetlenné.
Heinrich Himmler sokat tanulmányozta a 16.-17. századi
boszorkányüldözéseket, amely kutatás megerősítette eredeti elképzelését,
miszerint a boszorkányság vádjával kivégzett személyek voltak azok, kik
vérvonaluk által birtokolták a germán pogányság természetfeletti erejét és
titkos tudását. Az SS Reichsführer gyűlölte a Római Katolikus Egyházat és a
pápaság intézményét: úgy tartotta, hogy a keresztények népirtást hajtottak
végre a germán faj tisztavérű képviselői ellenében, és közel kipusztították az
árjákat. „A boszorkányüldözés következtében százezernyi nőt és asszonyt
vesztett a germán nép, kiket kegyetlenül megkínoztak és kivégeztek.” –
nyilatkozta az SS vezetője.
Himmler belső körei és barátai jól ismerték a Reichsführer elméletét, így
folyamatosan információval látták el a férfit, amely adatok kutatásait voltak
hivatottak megkönnyíteni. Köztük volt Reinhardt Heydrich, az SD rettegett
főnöke, aki 1935-ben különös anyagot továbbított Himmler felé, amely
rögvest felkeltette a férfi érdeklődését. A Biztonsági Szolgálat vezetője által
átadott feljegyzések egy Margareth Himbler nevű boszorkányról szóltak, akit
1629-ben ítéltek máglyahalálra. A nevek hasonlósága nagy hatást gyakorolt
Heinrich Himmlerre, aki úgy döntött: külön részleget szentel az ilyesféle
ügyek kivizsgálásának. Az SS vezetője ekkor létrehozta a Sonderkommando
H egységet, amely nevét a német „hexen”, vagyis boszorkány kifejezéstől
kölcsönözte, és amely az RSHA kötelékén belül tevékenykedett. A különleges
egység feladata az ősi német mágia kutatása volt, még a Hetes Számú Részleg
a boszorkányüldözések iratait kutatta és rendszerezte, illetve dolgozta fel. A
Sonderkommando H átvizsgálta a levéltárakat, a könyvtárakat és a
magángyűjteményeket, és minden olyan dokumentumot, amely az
okkultizmus tárgykörébe tartozott, elkobzott és az SS könyvtárába szállítatott
(háború alatt körülbelül 140 000 okiratot, könyvet és kéziratot koboztak el a
megszállás alá vont területeken). A germán boszorkányság tárgykörében
végzett kutatások eredményeit összefoglaló Hexenkarthotek összesen 33000-
nél is több feljegyzést számlált, valamennyi akta tartalmazott leírásokat a
személyeket, a cselekedeteiket és a büntetési metódusokat illetően. A
Sonderkommando H tehát kétes értéke ellenére is felettébb kiterjedt,
történelmileg egyedülálló gyűjteményt halmozott fel.
Heinrich Himmler kíváncsiságát azonban még egy ily komoly apparátus
sem tudta csillapítani. Az SS Reichsführer nem sokkal a Sonderkommando H
felállítása után újabb titkos katonai csoportot hívott életre, amely minden
másnál szigorúbb biztonsági előírások mellett tevékenykedett. A titkos
birodalmi ügynek minősített Geheimnisvolle Korps a Wolfram von Sievers
által parancsnokolt Ahnenerbe kötelékén belül működött, ám kevesen, csak a
beavatott személyek tudtak létezéséről. A paranormális okkultista egység
szorosan összefonódott a Thule Társaság és a Vril Társaság legfelsőbb
köreivel, de tagjai állítólag az Aliester Crowley-féle Ordo Templi Orientis
páhollyal is kapcsolatban álltak. A csoport tevékenységi profilja az ősi
germán tradíciók és tárgyi leletek vizsgálata és gyakorlati alkalmazása volt. A
Geheimnisvolle Korps élén nem kevésbé érdekes személyiség állt, mint
Marianna Blavatsky, a nagy Helena Blavatsky unokája. Dacára a nő szláv
származásának, Heinrich Himmler őt szentelte fel Legfelsőbb Papnőnek –
olybá tűnt, a fajelmélet megszállottja esetenként hajlandó volt kivételt tenni,
ha ezt pragmatikus érdekek indokolták. A 7. Archeológiai Részleg
dokumentációja szerint a Marianna Blavatsky által vezetett okkultista kör az
organikus energia fegyverként történő alkalmazásán munkált, tehát
harcászatilag is alkalmazható mágiával, egy új harcos rend létrehozásával
kísérletezett. A Legfelsőbb Papnő emellett a germán vér mágikus
tulajdonságait is kutatta, és szadista kísérleteket folytatott, amelyek emberek
százainak életét követelték. A Geheimnisvolle Korps tevékenységéről és az
általuk folytatott kutatások esetleges eredményeiről, miként megannyi más
titkos náci szervezet esetében, nem maradt hátra hozzáférhető dokumentáció –
így a különleges csoportjelentőségét az eltelt idő távlatából, hiteles
dokumentumok és szemtanúk hiányában immár nem lehetséges megítélni.
Létezésük ennek ellenére is bizonyított.
A Schattenkrieger különítmény az SS legfurcsább, a pángermán
mítoszokkal és a náci ideológiával összevetve felettébb idegennek ható
egysége volt. Az árnyékharcosok egysége különlegesen képzett japán
harcosokból állt fel, kiket a hírhedt okkultista csoport, a Zöld Sárkány Rend
küldött személyes ajándékként Heinrich Himmler SS Reichsführer számára,
miután a szigetország csatlakozott a tengelyhatalmak katonai szövetségéhez.
Ezek a katonák valamennyien az ősi japán harcművészet, a ninjutsu mesterei
voltak, lojalitásukban és fegyelmükben egyaránt megingathatatlan harcosok.
Pusztakezes és fegyveres küzdelemben egyaránt kiváló jártassággal bírtak, a
pengékhez és a lőfegyverekhez magas szinten értettek, és a legnagyobb
csendben ténykedtek (az alakulat neve is a katonák lopakodó harcmodorát
példázta). Valószínű, hogy a Schattenkrieger ninjái kémkedésben,
beszivárgásban és orvgyilkosságban segédkeztek az SS számára, illetve
kiképzői feladatokat láttak el más különleges csoportok mellett. Az elit japán
alakulat bevetéseiről, az egység sorsáról nem maradtak fenn adatok,
mindössze létezésük bizonyított.
A VÉGZET LÁNDZSÁJA
1938. március 9. diadalmas nap volt Adolf Hitler számára. Az Ausztria
bekebelezését célzó bonyolult politikai és katonai machinációk sikerrel jártak,
Németország annektálta szomszédját, melynek következtében Ausztria
megszűnt autonóm politikai hatalom lenni.
A Führer immáron 25 éve epekedett Longinus Lándzsájáért, a szent
relikviáért, amely egykoron átjárta Jézus Krisztus oldalát, s amely a
rákövetkező évszázadokban hatalmas uralkodók kezében tűnt fel, és gyakorolt
hatást Európa történelmének menetére. A diktátor roppant mód tartott tőle,
hogy valamely fatális véletlen, vagy titkos összeesküvés kiüti mohó kezéből
Longinus Lándzsáját, és Napóleonhoz hasonlóan maga is elveszíti a szent
fegyver támogató erejét, ezért széleskörű biztonsági intézkedéseket léptetett
érvénybe. Adolf Hitler már napokkal az anschluss tervezett időpontja előtt
Bécsbe menesztette Wolfram von Sievers személyét, aki Heinrich Himmler
megbízásából az SS okkult irodáját, az Ahnenerbe-t vezette. Von Sievers
korábban a Végzet Lándzsájával kapcsolatos kutatásokat felügyelte, így
szaktekintélynek számított ezen a téren. Feladata az volt, hogy biztosítsa a
„Heilige Lance” státuszát. Von Sievers személyét terhelte a felelősség, hogy a
Lándzsát senki ne érintse és ne mozdítsa el helyéről, így a különös
hatalommal bíró fegyver megfelelő állapotban várja Adolf Hitlert. Egyéb,
hírszerzési célokat szolgáló adminisztratív kötelezettségek is terhelték a férfit:
lajstromba vette a Hofburg Kincstár valamennyi dolgozóját, a
takarítószemélyzet tagjaitól egészen a felsőbb igazgatásig, a külső
munkatársaktól a megbízásos szerződések keretében alkalmazott szakértőkig.
Wolfram von Sievers vezetésével terjedelmes dossziék tucatja készültek,
amelyeket titkosítottak, később pedig Berlinbe szállítottak. A kutatón kívül
Heinrich Himmler SS Reichsführer is feladatot kapott a Lándzsa biztosítására.
Az SS tisztje volt hivatott a náci hatalomátvételt követően vigyázni a kincstár
épületét, hogy senki fia ne léphessen be oda, ezáltal megakadályozni, hogy a
nácizmussal szembenálló okkultista körök, magánszemélyek vagy akár
karhatalmisták elszállítsák a szent ereklyét. Himmler válogatott
rohamosztagosokat vezényelt az épület elé, akik fegyverrel vigyázták az
épületet, és senkit sem engedtek oda belépni. A fekete egyenruhát viselő
katonák parancsot kaptak rá, hogy bármely, akár a legkevésbé erőszakos
behatolási kísérlet esetén is nyissanak tüzet. Walter Buch polgármester, aki a
németországi szabadkőműves mozgalmak felszámolásában szerzett
érdemeiért cserébe kapta ezt a tisztséget, szintén a Lándzsa ügyében járt el: az
ő feladata volt megszervezni a „Heilige Lance” Nürnbergbe szállítását.
A Heinrich Himmler, miután biztosította a helyszínt, vezére elé igyekezett,
és Linz városban várta be Adolf Hitlert. Himmler biztosította a Führert, hogy
a Lándzsa sértetlen állapotban, érintetlenül várja őt. A náci diktátor
megnyugvással vette tudomásul a jó hírt: roppant aggódott, hogy ügyesen
kitervelt fortély, vagy véletlen balszerencse által elveszítheti a misztikus
relikviát. Miután megbizonyosodott arról, hogy az események követik az
általa megszabott terv menetét, biztonsági okokból 24 órával későbbre
halasztotta a Bécs városába történő bevonulást – a Führer egy esetleges
merénylettől tartott.
A bécsi bevonulás napján Adolf Hitler beszédeket mondott, majd szemlét
tartott az illegálisan felállított osztrák SS alakulatai felett. Ezt követően a
Führer váratlanul lemondta a további hivatalos programokat, így a
városnézést, az Imperial szállodában tartott díszvacsorát és az azt követő
fogadást is. Nem kívánt tömegekkel érintkezni, holmi diplomáciai prezentáció
helyett sokkalta nagyobb horderejű feladat állt előtte: szobájába zárkózva,
zavartalan magányban készült a Lándzsával való szembesülésre.
Már elmúlt éjfél, mikor Adolf Hitler Heinrich Himmler társaságában
elhagyta az Imperial szállodában lévő lakosztályát, és a Hofburg Kincstárhoz
hajtott. Wolfram von Sievers, Kaltenbrunner, Walter Buch, valamint Reinhard
Heydrich az épület előtt vártak érkezésére. A Mercedes-Benz
személygépkocsi áthajtott a náciszimpatizánsok ünneplő tömegén, Adolf
Hitler a lépcsősornál szállt ki a hatalmas autóból. A Lándzsa birtokba vétele
mágikus, intim pillanat volt a Führer számára. Huszonöt éve készült rá, hogy
befogadja a szent ereklye energiáját, és segítségével meg kezdje hódításait.
Életének eme két és fél évtizedét alapvetően meghatározta a Lándzsa iránti
sóvárgás, amely ereklye által hite szerint majdan felemeli a germán fajt, és
domináns néppé teszi. Ezt a pillanatot, a dicsőség katartikus pillanatát nem
kívánta megosztani senkivel, így szárnysegédeit a Hofburg Kincstár épületén
kívül hagyta. Adolf Hitlert egyedül Heinrich Himmler kísérte fel a lépcsőkön,
de miután beléptek a kincstár épületébe, visszaküldte a férfit. Egyedül kívánt
maradni.
Miután Heinrich Himmler kilépett a Hofburg Kincstár kapuján, a Führer
magára maradt. Tanúk hiányában soha nem fogjuk megtudni, mi történt, ám
tény: több mint egy teljes órát töltött odabent.
Longinus Lándzsája, a természetfeletti erővel felruházott ősi ereklye
immáron Adolf Hitler birtokába került, aki gonosz céljai érdekében
használhatta a mágikus talizmán mérhetetlen energiáit.
Alig másfél évnek kellett leperegnie, és kitört a Második Világháború.
TITOKZATOS TIBET-EXPEDÍCIÓK
A Thule Társaság kitüntetett figyelemmel kezelte Mongóliát és Tibetet:
egyrészt, mert a Karl Haushofer által megfogalmazott üreges Föld elmélet
szerint ez a terület volt a „Föld szíve”, másrészt pedig, mert a náci
antropológusok többsége eme térséget határozta meg a germán faj
bölcsőjeként. A Haushofer-féle teória – amelyet mind Adolf Hitler, mind
Heinrich Himmler elfogadott – azonban még ennél is többet feltételezett. A
férfi elképzelései szerint – amelyet a mitológiákból származó érvekkel
támasztott alá – egykoron felsőbbrendű emberek lakták a Góbi-sivatag
területét, akik egy ismeretlen okból bekövetkezett, meghatározatlan jellegű
katasztrófa miatt pusztultak ki. Az istenszerű embereket az ősi védikus írások
„arya”, azaz árja névvel illették, és fehér bőrű személyeknek írták le őket,
kiknek hatalma messze túlmutatott az egyszerű halandók képességein. A
katasztrófa bekövetkezte után az ős-árják utolsó csoportja a Tibet alatt fekvő
barlangrendszerekben talált menedéket, ahol tovább folytatták életüket.
Haushofer elképzelése szerint a Shampullah birodalom lakói olyasféle
tudással rendelkeztek, amely lehetővé teszi a világ nem hagyományos
eszközökkel történő meghódítását. A náci vezetés hitt a germán faj
felsőbbrendűségét magyarázó elmélet helytállóságában, a Thule Társaság és a
Vril Társaság tagjai is osztották nézetüket. Ezek az újpogány rendek úgy
tartották, hogy az eredeti buddhizmus voltaképpen egy árja vallás volt,
amelyet a követők és a hamis vallási vezetők torzítottak el az évszázadok
során, kiölve belőle az árja jegyeket. Adolf Hitler és legfontosabb kapcsolatai,
a náci vezetés és az Ahnenerbe intézete elfogadta ezeket az elképzeléseket, és
számos titkos expedíciót küldtek Tibetbe.
Az első kutatócsoport azt a feladatot kapta, hogy derítse fel Mongólia és
Tibet szellemi, illetve anyagi kincseit, és lehetőség szerint lépjenek
kapcsolatba a felsőbbrendű emberekkel, kikben az árja faj őseit vélték
felfedezni. Ezt az expedíciót Ungerg báró vezette. A németekből és más
nemzetiségű pribékekből összeverődött szabadcsapat parancsnoka
tárgyalásokat folytatott Mongóliában, és felfegyverzett emberei élén oly
könyörtelenül lépett fel a helyiekkel szemben, hogy a vörös partizánok
elfogták a bárót, és kivégezték. A csoport a parancsnok halála után szétzüllött,
tagjai szétszéledtek a szélrózsa miden irányába.
A náci vezetés azonban nem adta fel ily könnyen a Tibettel kapcsolatos
ábrándokat. 1939. január 19-én a Waffen-SS kötelékéhez tartozó Ahnenerbe
divízió öt tagja jelent meg Lhasa városában. Krause, Wienert, Beger, Geer és
Schaefer komoly kísérettel érkeztek: egyrészt német katonákat, másrészt helyi
segítőket tudhattak maguk mellett, kik munkájukat voltak hivatottak segíteni.
Az expedíció a közhiedelemmel szemben nem a legendák által övezett
Shangri-La felkutatását célozta, az SS tisztjei a béke és boldogság rejtett
városa helyett a náci fajelmélet bizonyítékát és a szellemi energiák relikviáit
kívánták megtalálni. Mindemellett egyéb, jóval racionálisabb okok is
indokolták a helyszíni vizsgálódást: a német hadvezetés kíváncsi volt rá, hogy
Tibet területén lehet-e katonai bázisokat létesíteni a Brit-Indiák elleni
támadáshoz, és hogy a helyi hatalom hajlandó-e katonai szövetségre lépni a
Harmadik Birodalom kormányával. A Waffen-SS tisztek által vezetett csoport
tevékenységét mai napig homály fedi: sem hitelesnek tekinthető történelmi
dokumentumok, sem forrásértékű személyes visszaemlékezések nem
maradtak utánuk. Nem tudni cselekedeteiket, és azt sem, sikerült-e igazolni a
Harmadik Birodalom vezetése által tényként kezelt bizonytalan teóriákat és
(ál)tudományos elképzeléseket.
A második expedíció sorsa tehát homályba vész. Annyi ellenben bizonyos,
hogy egészen 1943-ig számos további expedíció indult Tibetbe, amelyeket
tisztázatlan kutatások elvégzésére menesztettek a távoli területre. Valószínű,
hogy egészen 1943-ig folyamatosan utaztak német szakemberek a Himalája
térségébe, miként az is, hogy számos helyi okkultista szakértőt és szent
embert menekítettek át Németországba, a Svájcon és Spanyolországon át
vezető biztonságos útvonalakon és tény az, hogy az SS kötelékében,
legfőképpen pedig az Ahnenerbe tagságában számos tibeti férfi teljesített
szolgálatot.
A KRISTALYKOPONYA TITKA
Albert Mitchell-Hedges, a híres angol archeológus 1927-ben felettébb
szokatlan leletre bukkant Közép-Amerika vadonjában. Egy feltáratlan ősi
maya település nyomait fedezte fel az őserdőben, amelyet teljesen benőtt a
buja növényzet, áthatolhatatlan dzsungellé változtatva a várost. Mivel
hagyományos módszerekkel lehetetlen volt feltárni a települést, az
archeológusok más lehetőség hiányában felgyújtották az erdőt. Három hektár
vadon veszett oda a lángokban, de miután eloszlott a sűrű füst, az expedíció
tagjai elképesztő felfedezéssel szembesültek. Méreteit tekintve hatalmas,
páratlanul kiépített és kiváló állagban fennmarad településre bukkantak,
amely számos piramist, templomot, egy hatalmas amfiteátrumot és egyéb
épületeket számlált. A rákövetkező, részletes feltárás során Mitchell-Hedges
egyedülálló leletre bukkant, amely élesen megosztotta a régésztársadalmat: a
furcsa tétel egyesek szerint boszorkányos ügyességgel létrehozott
hamisítvány, mások szerint a huszadik század legfontosabb régészeti
felfedezése.
A vitatott tétel egy kvarckristályból készített emberi koponya, arányaiban
és formájában tökéletes, megmunkálási minőségét tekintve példa nélküli.
Kora meghatározhatatlan, funkciója nem ismert, eredete szintén sűrű
homályba vész. Korábban is találtak ugyan ilyesféle darabokat, de más, jóval
kezdetlegesebb ábrázolásokkal szemben ez a koponya tökéletesen hasonul az
emberi koponyához, anatómiailag tökéletes. Nem tudni, mily módon
készítették: a kvarckristály ily precíz megmunkálása olyasféle technológiát
feltételez, amely még ma sem áll az emberiség rendelkezésére. (A hetvenes
években a Hewlett-Packard laboratóriuma részletes vizsgálatnak vetette alá a
különös leletet. Bebizonyosodott, hogy a koponyát egyetlen nagy
kvarckristályból alakították ki, ám a készítők egyáltalán nem használtak
fémből készült eszközöket – a mikroszkópos vizsgálat során egyetlen
karcolást sem fedeztek fel a koponya felületén. A Mitchell-koponya tehát a
mai napig régészeti és technológiai paradoxonnak számít, az archeológusok
rémálma, megfejthetetlen rejtély.)
A Mitchell-féle kristálykoponya tehát mind technológia, mind történelmi
szempontból feloldhatatlan misztérium, egy létező archeológiái anomália.
A lelet pár éven át a régész birtokában volt (Mitchell természetesen átadta
a hatóságoknak, ám a helyi kormány visszaadta a koponyát, ily módon
ismervén el a régész feltárások során szerzett érdemeit), majd végül a
harmincas években egy brazil múzeumba került. Ekkorra már legendák
tucatjai övezték a Mitchell-féle leletet. Megfigyelték, hogy a kristálykoponya
időről időre változtatja színét, és a környezeti viszonyoktól függetlenül hol
elhomályosodik, hol pedig fényesen ragyog. Egyes spekulánsok úgy vélték,
hogy valamiféle istenség koponyája került elő, mások idegen lények
hagyatékának tartották a darabot, ismét mások pedig egy történelem előtti,
magasan fejlett civilizáció bizonyítékát látták benne.
A Mitchell-féle kristálykoponya olyan tétel volt, amelyet a Harmadik
Birodalom okkultista szakértői semmiképpen nem hagyhattak figyelmen
kívül. Az SS ősi hagyatéki hivatala, az Ahnenerbe 1943-ban különleges
ügynököket dobott át Brazíliába, kiknek feladata az volt, hogy elrabolják és
Németországba szállítsák a kristálykoponyát. A náci ügynökök behatoltak a
múzeumba, betörték a tárló üvegét, és kiemelték a felbecsülhetetlen értékkel
bíró darabot. Az épületet azonban már nem tudták elhagyni: megszólalt a
riasztó, és a múzeum biztonsági személyzete elfogta a tolvajokat. Az
Ahnenerbe ügynökeit kihallgatás alá vonták, amely során bevallották, hogy a
náci kormány megbízásából követték el a bűncselekményt. A rejtélyes
koponya megszerzésére tett rablási kísérlet tehát kudarccal végződött, de a
Harmadik Birodalom vezetői ennek ellenére sem mondtak le a
kristálykoponyáról: újabb ügynököket vetettek be a cél érdekében, ám a
következő csoport is lebukott. Ezt követően a múzeum igazgatósága
elszállíttatta a felbecsülhetetlen értékkel bíró darabot, és biztonságosabb
helyre került.
Tény, hogy az Ahnenerbe okkultistái roppant heves vágyat tápláltak a
kristálykoponya irányába. Egyes feltételezések szerint a Mitchell-féle lelet
megszerzését Karl Maria Willigut, a titokzatos náci boszorkány, az
Ahnenerbe egyik legnagyobb hatalmú, ám mindvégig homályba burkolózó
szakembere rendelte el. A fekete mágiával foglalkozó Karl Maria Willigut
úgy vélte, hogy a lelet a Halál Istennőjének koponyája, egy ősi árja
szakramentum, amely az elveszett Atlantiszról származott. A boszorkány
meggyőződéssel vallotta, hogy a kristálykoponya energiafókusz, minden
másnál fontosabb mágikus tárgy, az árja szuperember hagyatéka, amely
földöntúli hatalommal bír. (Több, mint érdekes egybeesés, hogy az SS által
alkalmazott legfőbb grafikus szimbólum a koponya (Totenkopf) volt, amelyet
Karl Maria Willigut saját kezűleg tervezett Himmler felkérésére.)
Karl Maria Willigut szerint a Mitchell-féle kristálykoponya által lehet
megteremteni a Herrenvolk fajt, ez a szakramentum ruházza fel oly erővel a
náci mágusokat, hogy képesek legyenek az emberi faj evolúcióját a végső
szintre juttatni. A koponya tehát központi szerepet töltött volna be az
Ahnenerbe által futtatott projektek sikerre vitelében, Karl Maria Willigut
szerint ez volt az a tárgy, amely birtokában az ősi örökség hivatala képes lett
volna felszabadítani a pogány energiákat, amely segítségével a náci varázslók
uralmuk alá hajthatták volna a világot.
Érthető hát, miért is foglalkozott kiemelten a rettegett SS a koponyával, és
miért kívánták oly hevesen birtoklását – meglehet, Longinus Lándzsája és a
Szent Grál mellett ez lett volna az a kritikus jelentőséggel felruházott ereklye,
amelynek hatalmát az Ezeréves Birodalom megalapításához, az árja
übremensch kitenyésztéséhez kívántak a náci okkultisták felhasználni.
NÁCIK AZ ANTARKTISZON
Német sarkkutatók már jóval Adolf Hitler hatalomra lépése előtt is
bemerészkedtek az örök jég birodalmába. Az első felfedezők csoportját Sir
Eduard Dallman vezette, aki a Német Sarkkutató Társaság megbízásából járt
el. Az expedíció végrehajtásához szükséges anyagi és egyéb forrásokat a
társaság fedezte, az akció tudományos célokat szolgált. A Grönland nevű,
német zászló alatt hajózó gőzhajó 1873-ban érte el a kontinenst, majd
kiterjedt vizsgálódást folytatott. 1873 és 1933 között további hat alkalommal
szálltak partra német csoportok. Az első csapat, amely mélyen behatolt az
örök jég zord birodalmába, az Erich von Drygalski által vezetett expedícióhoz
tartozott. Drygalski a berlini egyetem geológia és geográfia tanszékének
vezetőjeként komoly szaktekintélynek számított, a küldetés pedig számos
tudományos eredményt fiadzott. A csoport a Gauss nevű hajóval hatolt be a
hatodik kontinens rejtélyes birodalmába, és légballon segítségével
megkísérelte feltérképezni a part menti területeket. Legközelebb a Deuschland
nevű hajót parancsnokoló Wilhelm Filchner lépett be a végtelen jégmezőkre
(1912), őt pedig dr. Albert Merz követte a különlegesen felkészített,
sarkkörön túli üzemeltetésre átalakított Meteor nevű kutatóhajóval.
Németország tehát a nemzetiszocialista párt és Adolf Hitler hatalomra
kerülése előtt már több ízben is menesztett tudományos csoportokat az
Antarktiszra, a kutatók által feltárt eredmények pedig jól szolgálták a náci
vezetés által megfogalmazott későbbi törekvéseket.
A Führer és a Harmadik Birodalom szűkebb vezetése számos okból
érdeklődött a hatodik kontinens iránt.
Heinrich Himmler, aki az árja faj legfőbb genetikai és erkölcsi erényeit
összegyűjtő és gondozó SS vezetői posztját látta el, komoly hittel viseltetett
az Atlantisz-elmélet és a Hörbiger-féle jégvilág-elmélet iránt. A Führer még a
harmincas évek derekán elhatározta, hogy az Antarktiszt bevonja a német
érdekszférába, és különleges bázist létesít a hatodik kontinensen. Több célja is
volt ezzel: egyrészt az árja faj életterét kívánta kiterjeszteni, másrészt katonai
célok vezérelték, nem utolsósorban pedig egyéb, szigorúan titkos programok
színhelyéül szánta az Antarktisz Dél-Afrikához közeli területeit. Az sem
elhanyagolható szempont, hogy Adolf Hitler hitt az üreges Föld elméletben:
úgy képzelte, a belső tér bejáratai az északi, illetve a déli sarkokon
keresendők.
1938-ban, Ausztria bekebelezését követően megérett a helyzet a déli sark
meghódítására. A Führer személyesen adott parancsot Hermann Göring
számára, hogy szervezzen meg, lásson el anyagi és más forrásokkal, és
indítson útnak egy jól felszerelt expedíciót. Az egykori vadászpilóta gondosan
ügyelt rá, hogy tudományos csoportnak álcázza a félkatonai programot, és
elleplezze a tényleges törekvéseket: az expedíció valós célja ugyanis egy
német katonai bázis felállítása volt.
Az Antarktisz helyzete 1938-ban még igen esetleges volt, sem nemzetközi
egyezmények, sem egyéb politikai, vagy katonai megállapodások nem
tisztázták a hatodik kontinens státuszát. Köztudomású, hogy Adolf Hitler nem
igazán kedvelte a körmönfont diplomáciai tárgyalásokat, a végtelen
jegyzékváltásokat és hosszadalmas egyeztetéseket, és sokkalta inkább a gyors,
határozott fellépést tartotta célravezető módszernek. Ennek megfelelően az
Antarktisz meghódítását sem előzték meg diplomáciai tárgyalások: a náci
vezetés döntést hozott, majd ezt a döntést bármely más hatalom megkérdezése
nélkül is érvényre juttatta.
A civil köntösbe bujtatott, ám katonai célokat szolgáló expedíció vezetői
posztját Alfred Richter kapitányra ruházták, aki komoly segítséget kapott,
miután az amerikai Richard E. Byrd kapitány igent mondott a Német
Sarkkutató Társaság felkérésére, és csatlakozott a kutatócsoporthoz.
Richard Evelyn Byrd a kor leghíresebb és leginkább tisztelt sarkkutatója
volt, aki korábban már számos alkalommal járt a jég által borított
kontinensen: 1925-ben repülőgéppel szállt el felette és végzett térképészeti
feltárásokat, majd 1928-ban és 1929-ben is visszatért. A legnagyobb szabású
expedíciót 1933-ban vezette: ez a kiküldetés közel három teljes éven át,
tartott. Byrd kapitány fanatizmusát kiválóan példázta, hogy képes volt hosszú
hónapokra bezárkózni egy, a déli szélesség 80. fokán épített állomásra, hogy
meteorológiai méréseket végezhessen – nem is egészen eredménytelenül, hisz
számos tudományos felfedezést tett. Az amerikai kutató 1938 novemberében
tartott előadáson ismertette a német csoporttal saját tapasztalatait, valamint
felkészítette a kutatókat a várható igénybevételre és a zord körülményekre.
A beszédes nevű Neuschwabenland (Új-Svábföld) hajó (Az egységet az
expedíció előtt felújították és részlegesen átépítették, ekkor keresztelték át
Schwabenland (Svábföld) névről Neuschwabeland névre.) 1938. december
17-én futott ki, és egy hónappal később, január 19-én érte el az Antarktisz
partjait. A rákövetkező három hétben a kutatók példás serénységgel
térképezték fel a környező területeket. 12 óránként szálltak fel a repülőgépek,
és végeztek felderítő repüléseket, amelyeken több ezer fényképet készítettek.
A kutatók eleinte a Maud királynő-földnek nevezett területet vizsgálták át, (A
területet egy korábbi, norvég nemzetiségű expedíció keresztelte el.) majd az
ismeretlen felé kezdtek el kalandozni. Vitathatatlan, hogy a német csoport
jóval messzebb jutott, mint bármely más, korábbi expedíció, jóval komolyabb
eredményeket ért el, és jóval nagyobb jelentőséggel rendelkező területeket
derített fel. Repülőgépek segítségével körülbelül 600 000
négyzetkilométernyit területet térképeztek fel, amelyről körülbelül 10 000
fényképfelvételt készítettek. A gépekről több ezer, horogkereszttel ellátott
vasrudat dobáltak le, amelyek azt hivatottak szimbolizálni, hogy immáron a
Harmadik Birodalom fennhatósága alá tartozik a terület. A német kutatás
körülbelül az Antarktisz egyötödét érintette, amely terület számos meglepetést
tartogatott a tudósok és a katonai személyek számára. A légi felderítés olyan
területekre bukkant, amelyeket nem fedett sem jég, sem hó, hanem gyér
növényzettel borított, tavakkal tarkított szárazföldek voltak. A geológusok
föld alatti melegvizű források létezésével magyarázták az oázisok létezést,
amelyek ugyancsak furcsa látványt nyújtottak a végtelen jégmező közepén. A
német kutatók gondosan feltérképezték az enyhébb mikroklímával rendelkező
földdarabokat, figyelmük a területeken lelt tavak vizsgálatára is kiterjedt. Az
Új-Svábföld névre keresztelt terület azonban egyéb meglepetést is tartogatott:
a kutatók egy több tíz kilométer hosszú föld alatti barlangra bukkantak,
amelyben melegvizű forrás fakadt, és amely alkalmas volt egy katonai bázis
kialakítására.
A Richter-expedíció vezetője hazatérte után részletesen beszámolt Adolf
Hitler és vezérkara előtt. A náci vezetés minden bizonnyal örömmel fogadta a
kutatás által feltárt eredményeket, hisz a kutató által sorolt információk
nagymértékben támogatták törekvéseiket. A Führer, miután hosszadalmas
megbeszélést folytatott az SS vezetőjével, irracionálisnak tűnő lépésre szánta
el magát: a nemzetközi katonai helyzetre hivatkozva berekesztette a további
sarkkutatási expedíciókat.
A hivatalos dokumentumok itt véget érnek.
Az elszórt bizonyítékok azonban azt feltételezik, hogy Adolf Hitler és
legbelsőbb köre egyáltalán nem adták fel dédelgetett álmukat, Richter új
expedíció iránti kérelmét pedig csakis azért utasították el, mert már elégséges
információval rendelkeztek egy katonai projekt megkezdéséhez, amelyet a
lehető legnagyobb titkokban akartak kivitelezni – még a civilek bevonásával
lebonyolított kutatásokat nem tudták volna ily ügyesen leplezni a
nyilvánosság és az angolszász hatalmak előtt.
A rákövetkező években szállítóhajók és haditengerészeti egységek, felszíni
hajók és tengeralattjárók egyaránt indultak az Antarktiszra, gyomrukban több
tonnányi, szigorúan titkos rakománnyal.
Tudósok és az SS tagjai, katonák és civilek, hadianyag és felszerelés,
kísérleti technológia és egyéb ellátmány egyaránt érkezett Új-Svábföld
területére. Roppant valószínű, hogy a nácik Heinrich Himmler parancsára,
Adolf Hitler beleegyezésével titkos földalatti támaszpontot építettek ki,
amelyet titokzatos célok érdekében üzemeltettek. Máig nem tisztázott, miért is
hozták létre a 211-es bázist, ám Adolf Hitler és Heinrich Himmler lázas
álmait ismervén valószínű, hogy a végső cél a technológiai fejlesztéseken
kívül az okkultista tanokban szereplő felsőbbrendű ember megteremtése, és a
felsőbbrendű emberek kolóniájának, az Új-Berlin névre keresztelt földalatti
városnak a felépítése volt: a Führer tehát az elméleti tanulmányok után
immáron a tettek mezejére lépett.
TECHNOLÓGIA ES OKKULTIZMUS
A Vril Társaság a Harmadik Birodalom egyik legrejtélyesebb, leginkább
vitatott természetű és, jelentőségű okkultista szervezete volt. A csoport
tevékenysége nem kizárólag elméleti síkon manifesztálódott, de egyes
bizonyítékok és visszaemlékezések arra mutatnak, hogy nagyon is gyakorlati,
estenként kifejezetten harcászati jellegű célok érdekében alkalmazták a
spirituális tanokat.
Mint arról már szó esett, a Fényes Páholy egy istenszerű faj kutatásán és
tenyésztésén fáradozott, amelyet az atlantiszi és az ősi tibeti legendák alapján
határoztak meg. Úgy vélték, a hajdan élt felsőbbrendű árja ember nemcsak
biológiai és spirituális síkon volt magasabb rendű, de technológiailag is jóval
fejlettebb civilizációt épített fel, amelynek vívmányai megannyi idő elteltével
is kutathatók és hasznosíthatók. A náci Fényes Páholy vezetése a szeánszok
során médiumok segítségével lépett érintkezésbe a Föld üregeiben élő
árjákkal, és a spirituális tudáson kívül technológiai jellegű információkat is
kértek a felsőbbrendű lényektől.
Nem tudni, hogy hozzájutottak-e a vágyott tudáshoz: érvek és ellenérvek
százai állíthatók csatasorba, de sohasem fog kiderülni, valójában meddig
jutottak ezek a szakemberek. Minden, ami ezután következik, spekulatív
fikció, amelynek tételeit sem igazolni, sem maradéktalanul cáfolni nem lehet.
Ki-ki világnézete és habitusa szerint söpörheti félre, vagy fogadhatja el a
közvetett bizonyítékokat: ám tény, hogy a fennmaradt töredékes információk
felettébb különös következtetéseket vonhatnak maguk után.
A nácik valósággal epekedtek a felsőbbrendű árja faj technológiája után,
így nem csoda, hogy sem az anyagi, sem a humán erőforrásokat nem kímélve
törekedtek ezen ismeretek megszerzésére. Nem tudni biztosan, meddig
jutottak ezen az úton – megannyi teória létezik.
Egyes vélekedések szerint a nácik megdöbbentő technológiai áttörések
egész sorozatát hajtották végre, és újfajta repülőszerkezeteket konstruáltak,
amelyek minden szempontból magasan felülmúlták a hagyományos katonai
technológia hadrendbe állított repülőgépeit.
1944. november 27-én, este 10 órakor a 415. Éjszakai Vadászszázad három
repülőgépet indított a franciaországi Dijon repteréről. A köteléket Lt. Ed
Schlueter vezette: a Wisconsinból származó fiatal pilóta átlagos rutinrepülésre
készült. Mögötte Lt. Ered Ringwald foglalt helyet a fülkében, aki
radarkezelőként teljesített szolgálatot.
A repülőgépek egymás után startoltak el, majd kötelékbe rendeződtek, és a
kijelölt célterület felé indultak. Bár egyszerű járőrfeladatot teljesítettek,
egyikőjük figyelme sem lankadhatott: az éjszakai vadászat komoly
tapasztalatot, kihegyezett ösztönöket és éles koncentrációt kívánt. A hármas
kötelék a Rajna folyó fölött cirkált, ellenséges repülőgépek után kutatva.
Tiszta, hűvös éjszaka volt, a napszakhoz képest kiváló látási viszonyokkal. A
repülőgép kabinjában teljes sötétség uralkodott, a helyzetjelző fények nem
égtek, a kipufogórendszerből kicsapó lángokat pedig különleges burkolatok
rejtették – az amerikai felségjelzésű repülőgépek gyakorlatilag láthatatlanok
voltak az éjszakai égbolt sötét bársonyán. A Ed Schlueter folyamatosan
kutatta a horizontot, a furcsa jelenséget azonban nem ő, hanem radaroperátor
társa szúrta ki.
„Vajon mik lehetnek azok a fények, ott, a hegyeknél?” – kérdezte Fred
Ringwald.
„Valószínűleg csak csillagok.” – hangzott a pilóta válasza.
„Nem hiszem.”
„Biztos, hogy nem a saját tükröződésünk?”
„Maradéktalanul. Ez nem tükröződés.”
Ed Schlueter a furcsa jelenségek irányába fordította a gépet, és megkerülte
a hegyet. A fények szintén mozogtak. Az éjjeli üzemeltetésre átépített
vadászgép pilótája és a radarkezelő ámultan nézték a különös objektumokat:
narancsszínű fényt árasztó repülő tárgyak voltak, nyolc vagy tíz darab,
kötelékbe rendeződve távolodtak a gép bal szárnyánál. A pilóták még soha
nem láttak hasonló technológiát, csodálatukat pedig csak fokozta, hogy a
furcsa objektumok nem vetettek árnyékot a radarernyőn – vagyis mai
szóhasználattal élve lopakodó képességekkel felruházott repülőgépek voltak.
A rádiós gyorsan megrázta magát, és kapcsolatba lépett a földi lokátor
kezelőkkel:
„8-10 repülő tárgy. Látjátok őket?”
„Senki sincs ott fent, csak te. Megőrültél?”
Néhány nappal később a kaliforniai Lt. Henry Giblin és a Massachusetts-
ből származó Walter Cleary 1000 láb magasan járőrözött a kétmotoros
éjszakai vadászgéppel, mikor furcsa tűzlabdákat figyeltek meg az égen. Az
objektumok nagy sebességgel emelkedtek, majd eltűntek a felhők felett.
December 22-ről 23-ra virradó éjjelen a 415. Éjszakai Vadászszázad gépei
10000 láb magasan járőröztek Hagenau térségében. A kötelék parancsnoka
így számolt be tapasztalatairól: „06.00-kor két fénypontra lettünk
figyelmesek, amelyek velünk szemben, a földről szálltak fel. Elérték a mi
magasságunkat, de nem emelkedtek tovább, hanem a gép farka mögött
maradtak. A fények olyanok voltak, mint valami világító narancsok.
Körülbelül két percen át maradtak a gép mögött, majd leborítottak és
visszafordultak, miközben végig tökéletesen irányíthatónak tűntek, és akkor
kialudtak.” A parancsnokon kívül a kötelék valamennyi katonája látta a
jelenséget.
A 415. Éjszakai Vadászszázad katonái november és december hónapban
több ízben is találkoztak a különös objektumokkal, amelyeket később „Foo
Fighter” névvel illettek. A megfigyelések alapján azonos gépeket láthattak:
valamennyi narancsszínű fényt árasztott, hangtalanul repült, és nagy
sebességgel közlekedett. A furcsa repülő tárgyak egyetlen ízben sem támadták
meg az amerikai repülőgépeket, leginkább követték őket egy darabon, majd
belevesztek az éjszakába. A pilóták meg voltak győződve afelől, hogy a
különös objektumok a német Luftwaffe addig soha nem látott kísérleti
repülőgépei.
Mindemellett nemcsak a 415. Éjszakai Vadászszázad pilótái szembesültek
hasonló jelenségekkel: más repülőalakulatok katonái is találkoztak különös,
nem azonosítható repülő objektumokkal. A Foo Fighter észlelések száma
egyre emelkedett, a szemtanúk által készített beszámolók pedig lassan csinos
kis tornyokká rendeződtek a hadműveleti parancsnokok íróasztalain. A
hadvezetés ekkor már nem söpörhette félre a felhalmozódott aktákat, hanem
hivatalos állásfoglalásra kényszerült.
Számos suta magyarázat született hát hivatalos forrásból, amelyek egy
része már közzétételekor is a komikum kategóriájába tartozott. A leginkább
nyilvánvaló, egyszersmind megnyugtató értékelés szerint a különleges repülő
objektumokat rakétamotoros- illetve gázturbinás repülőgépekként
azonosították. Mindez kézenfekvő, ám alapjaiban elhibázott érvelés volt: a
bevetésre került új generációs német vadászgépek ugyanis korántsem
bocsátottak ki oly erős fényt, amely magyarázta volna a jelenséget. A pilóták
arról nyilatkoztak, hogy több ezer méter magasból is észlelték a fényes
gömböket – azon rakétahajtóművek működése, amelyek a Messerschmitt 163
vadászgépekben kaptak helyt, nem járt ilyen erőteljes fényjelenséggel, miként
a Messerschmitt 262 Schwable gépek hajtóművei sem idéztek elő hasonlóan
intenzív jelenséget. Más magyarázat szerint a Foo Fighterek pilóta nélküli
rakéták lehettek, talán a V jelzésű fegyvercsalád kísérleti darabjai. Mindez
felettébb valószínűtlen, hisz a megfigyelt objektumok manővereztek,
süllyedtek és emelkedtek, miként repülési irányukat is változtatták. Esetleg
meteorológiai ballonok lettek volna? Nem valószínű, hogy harcokban
edződött, komoly tapasztalattal rendelkező pilóták oly hibát követtek volna el,
hogy képtelenek felismerni egy meteorológiai ballont – mindemellett az
objektumok viselkedése sem felelt meg a meteorológiai ballonok
specifikációinak. Esetleg, szól egy roppant kényelmes változat, a német
légvédelem által fellőtt nagy kaliberű, narancs, kék és vörös színekben izzó
lövedékeket vélték volna ismeretlen objektumoknak? Ügyes ellenérvelés, de a
tanúk erre is csak fejeiket ingatták: a gondosan feltérképezett német
légvédelmi zónák ugyanis egyáltalán nem mutattak semmiféle fedést a Foo
Fighterek felbukkanási pontjaival. Mindemellett az éjszakai vadászgépek
legénysége ekkorra már fájóan sok alkalommal találkozott a német
légvédelmi lövegek gránátjaival, amelyek azonosítása semmiféle nehézséget
nem okozott számukra. Arra a körülményre pedig, hogy az objektumok miért
nem jelentek meg a radarképernyőkön, a fenti elméletek egyike sem ad
elfogadható magyarázatot.
Miközben a parancsnokságok eltökélten kutatták a jelenség okait, a Foo
Fighternek nevezett objektumok aktivitása szemernyit sem lankadt: újabb és
újabb megfigyelések történtek.
1944. december 31-én a 415. századnál ténykedő haditudósító, Bob Wilson
hírt kapott a különös jelenségekről. Az újságíró részletes kérdezősködésnek
vetette alá a szemtanúkat, az interjúk során nyert információkat pedig
újságcikké formálta. A cikk továbbítását jóváhagyta a cenzori jogokat
gyakorló elhárítótiszt, így az január l-jén megjelent egy amerikai újságban,
majd számos más sajtóorgánum is átvette az írást. Egyes tudósok ekkor
természeti jelenségekként azonosították a furcsa tűzgolyókat – a pilóták
azonban továbbra is csak megmosolyogták a hivatalos kommentárokat,
főként, hogy 1945 januárjában számos további észlelés történt.
A Bristol Beaufighter gépet kormányzó Don Meiers és társa, Ed Schleuter
január elején találkozott először a fénylő gömbökkel. A gép parancsnoka így
emlékezett vissza az eseményre: „Egy kb. 700 lábon repülő Foo Fighter
kiszúrt, és mögém került, és körülbelül 20 mérföldön át kergetett a Rajna
völgye felett. Leborítottam, de a két tűzlabda velem együtt fordult. 260
mérföldes sebességgel repültünk, a gömbök pedig követtek minket. Más
alkalommal, mikor egy Foo Fighter kiszúrt minket, zuhanórepülésbe mentem
át, és 360 mérfölddel zuhantam. A kötelék jobb oldalán repült, majd eltűnt az
égen. Amikor először láttam ezeket a dolgokat, az a rettenetes gondolatom
támadt, hogy a németek ott lent a földön készek rá, hogy megnyomjanak egy
gombot, és felrobbantsák őket. De nem robbantottak, és nem is támadtak meg
minket. Csak követtek minket.”
Január hónapban számos további Foo Fighter-észlelés történt. Figyelemre
méltó körülmény, hogy a pilóták által adott beszámolók egybehangzó módon
írták le a furcsa jelenséget: valamennyien narancsszínű fényben ragyogó,
manőverező, a radarképernyőn árnyékot nem vető objektumokról
tanúskodtak.
A német hadseregnek tulajdonított azonosíthatatlan repülőgépek, miután a
szövetséges csapatok elfoglalták a Rajna keleti oldalán fekvő területeket,
eltűntek, és soha többé nem jelentek meg Németország egén. Foo Fighternek
nevezett repülő objektumok rejtélye sohasem oldódott meg, mindössze annyit
tudni, hogy az adott térségben a német hadvezetés számos kísérleti telepet
üzemeltetett, amelyek kapacitását ismeretlen kutatásokra fordította.
A LÁNDZSA ELVESZTÉSE
Longinus Lándzsáját – a császári koronaékszerekkel egyetemben – az
Anschluss után Nürnbergbe szállították. Adolf Hitler személyesen választotta
ki az ereklye véglegesnek szánt helyét. Parancsának megfelelően a 13.
században épített Szent Katalin templomot náci múzeummá alakították át: a
Führer úgy tervezte, hogy itt fogja közszemlére tenni mindazon szent
ereklyéket, amelyeket a meghódított országokban foglaltak le hadai. Hitler
tehát számos ereklyét kívánt Nürnbergben, a náci diadalok helyszínén
kiállítani, hogy zarándokhellyé tegye a várost, amely helyt adott az NSDAP
legnagyobb gyűléseinek. A propagandacélokat is szolgáló gyűjtemény
legfontosabb darabjának Longinus Lándzsáját szánta, a szent fegyvert, amely
hatalomra segítette őt és a germán fajt. A város erőltetett iparosítása azonban
előre nem látható kockázatokat vont maga után. Miként a Harmadik
Birodalom háborús helyzete a kezdeti diadalok után rosszabbra fordult, a
szövetséges légierő bombázni kezdte a hadiipari objektumokat, amely légi
offenzívát később Németország nagyvárosaira is kiterjesztett. A RAF
támadásai komoly károkat okoztak a Szent Katalin templom környezetében, a
brit bombák magát az épületet is megrongálták – nyilvánvalóvá vált, hogy
sem a Lándzsa, sem a koronaékszerek nem maradhatnak a múzeumban, mert
előfordulhat, hogy a történelmi ereklyék megsemmisülnek a támadások
következtében. A támadás után a felbecsülhetetlen értékű tárgyakat rögvest a
Königstrasse 26. alatt lévő Kohn Bank páncéltermébe szállították, ahol
ideiglenesen elhelyezésre kerültek.
Adolf Hitler utasította Heinrich Himmlert, hogy találjon megfelelő
rejtekhelyt a szent rekvizítumok számára. Willi Liebel, a történelmi
gyűjtemény kezelésére felkért különleges birodalmi megbízott ekkor azzal a
javaslattal állt elő, hogy Longinus Lándzsáját rejtsék a Nürnbergi erőd alatt
húzódó alagútrendszerbe, ahol adottak a lehetőségek egy különleges
páncélterem kialakításához. Az SS Reichsführer Ernst Kaltenbrunner
társaságában Nürnbergbe látogatott, hogy megvizsgálják Willi Liebel
javaslatának kivitelezhetőségét. Himmler tudta, hogy mélyen a Nürnbergi
Erőd alatt egy szövevényes alagútrendszer rejtőzik, amely megfelel a
biztonsági kritériumok által támasztott igényeknek: bombabiztos, jól védhető,
könnyen ellenőrizhető és megfelelően rejtett.
Az SS feje parancsot adott rá, hogy munkagépek igénybevételével
szélesítsék ki az alagút egy, 270 méter mélyen fekvő szakaszát, és építsenek
egy légkondicionált páncéltermet, amelyben el lehet rejteni a császári
koronaékszereket és a szent Lándzsát. Mivel roppant fontos volt a titoktartás,
ezért csak olyan személyeket vontak be a munkába, akik lojalitásához a
legkisebb kétség sem férhetett. A régi alagutat – amelynek bejárata egy 17.
században épített ház homlokzata mögött rejtőzött – megtisztították a
törmeléktől, kiszélesítették és közel 30 méterrel meghosszabbították. A hely
mélyében futó folyosó végén különleges termet alakítottak ki, amelyet
légkondicionáltak. A páncélterem bejáratát betonnal öntötték ki, amelybe
különleges acélajtót építettek. Az ajtó zárszerkezete egy kulcs és egy
ötszámjegyű kód együttes alkalmazásával volt csak nyitható. Willi Liebel volt
az egyetlen személy, aki tudta a kódot és a kulccsal is rendelkezett. A
kincstárnok csak Heinz Schmeissner Stadtrat-nak, a városi önkormányzat
építési szakértőjének adta át a kódot, a kulcsból készült másodpéldányt pedig
a körzeti légvédelmi megbízott, dr. Konrad Freis kapta meg. A páncélterembe
tehát csak Willi Liebel Bürgermeister léphetett be önnön akaratából.
Az alagút szájánál álló házat átalakították. Az álcázás tökéletesen sikerült:
kívülről átlagos lakóépületnek tűnt, és csak kevesen tudták, hogy a garázs
hátsó fala egy preparált fal, amely elektronikus úton nyílt és záródott, s amely
a páncélteremhez vezető folyosót rejti. Heinrich Himmler elégedett lehetett:
úgy vélte, sikerült megtalálnia a tökéletes rejtekhelyet, amelyet senki emberfia
nem fedhet fel.
A RAF éjszakai bombázói, illetve a virradat után támadó USAAF B-17
kötelékei 1944. október, 13-án roppant heves bombatámadás alá vonták
Nürnberget, s füstölgő romhalmazzá tették az egykoron oly gyönyörű várost.
Az alagút bejáratánál álló házat telibe találta egy szövetséges bomba: a külső
falak leomlottak, a garázs falába rejtett acélajtó pedig felszakadt. A titkos
rejtekhely immáron tárva-nyitva állt, az alagút bejárata szabadon tátongott:
bár Willi Liebel, mihelyst fülébe jutott a hír, SS katonákat rendelt a
helyszínre, nem lehetett benne bizonyos, hogy a páncélterem titka csakugyan
titok maradt. A megbízott azonnal elrendelte, hogy kezdjék meg az alagút
befalazását, ám ekkor már épp elegen látták a titkos rejtekhelyet, amelynek
híre szájról-szájra terjedt. Heinrich Himmler, miután értesült a károkról, úgy
döntött, hogy alternatív rejteket kell keresni a Lándzsa és a koronaékszerek
számára.
Willi Liebel elrendelte, hogy készítsenek egy vörösréz dobozt, amelybe az
ereklyéket rejthetik. A tároló alkalmatosság elkészülte után Liebel lajstromot
állított össze azokról a tárgyakról, amelyeket a dobozba kellett helyezni, és ezt
a lajstromot Konrad Friesre bízta. A megbízott a lista szövegezésekor
Longinus Lándzsáját hivatalos nevén, Móric Lándzsájaként tűntette fel –
amellyel fatális félreértést idézett elő. A művelet végrehajtásával megbízott
Freis ugyanis nem ismerte a Lándzsa valódi jelentőségét, és helyette egy
másik tételt, Szent Móric kardját rejtette a ládába.
A vörösrézből készült dobozt egy, a Panier Platzon lévő óvoda
bombabiztos alagsorába szállították – a Végzet Lándzsája pedig az Oberen
Schmied Gasse-n lévő, időközben ismét befalazott alagút végén lévő,
immáron őrizetlen teremben maradt. A náci vezetés tagjai úgy döntöttek,
hogy elvarrják a szálakat, és megtévesztő cselhez folyamodtak. Teherautókat
rendeltek a barlang szája elé, és a Gestapo, illetve az SS biztosításával néhány
munkás nehéz dobozokat hordott ki a rejtekről, amelyeket a gépkocsikra
raktak. A konvoj szirénázva hajtott át a városon, majd eltűnt – az emberek azt
beszélték, hogy a különleges kincseket elvitték Nürnbergből, és a Salzburg
mellett lévő Zell-tóba süllyesztették el.
Még Willi Liebelt sem avatták be a titokba: csak Heinrich Himmler, Ernst
Kaltenbrunner, az SD vezetője, és Müller, a Gestapo parancsnoka ismerte a
Lándzsa számára kiszemelt új rejteket.
A szövetségesek hírszerzése értesült az akcióról, az elemzők pedig nem
láttak át a szitán: a britek bizonyosak voltak benne, hogy a nácik tényleg víz
alá rejtették a Lándzsát és a koronaékszereket. Ekkor, a háború végéhez
közeledve már mind az amerikai, mind a brit hírszerzés erőteljesen
érdeklődött az ereklyék iránt. Dr. Walter Stein, Churchill különleges
tanácsadója, Adolf Hitler egykori barátja (Walter Stein az Anschluss után
hagyta el Ausztriát, és Angliába tért meg, ahol felajánlotta szolgálatait a brit
koronának – miután ő volt az egyedüli nyugaton élő ember, aki tényleg
behatóan ismerte Hitler természetét, észjárását és ambícióit, Sir Winston
Churchill személyes tanácsadójává tette.) figyelmeztette a miniszterelnököt,
hogy Longinus Lándzsája nem egyszerűen történelmi ereklye, de szent erővel
bíró relikvia, amely a háború után szerveződő náci ellenállás legfontosabb
jelképévé válhat, így mindenképpen meg kell szerezni, és biztonságba kell
helyezni. Churchill ugyancsak pragmatikus ember volt, aki a legkisebb
teketóriázás nélkül söpörte félre a nácik okkultizmusát, így nem valószínű,
hogy Dr. Stein ilyesféle érvekkel hozakodott volna elő. A politikai talajon
fogant javaslat azonban megtette hatását – kiváltképpen, miután a hírszerzés
felől érkező adatok egy szerveződő földalatti náci mozgalomról számoltak be.
Sir William Churchill tehát felállított egy különleges katonai alakulatot,
amelyet a Nürnberg városa ellen vezényelt 7. amerikai hadsereghez csatoltak,
és amely feladatául a Lándzsa és a koronázási ereklyék megszerzését nevezte
meg.
Április 16-án a szövetségesek elérték a várost. Adolf Hitler parancsa így
szólt: „Utolsó csepp vérükig védjék Nürnberget!”
A csata négy teljes napon át tartott. A városba vezényelt húszezer Waffen-
SS harcos, a Wehrmacht és a polgári felkelők könyörtelen küzdelmet vívtak
az amerikai túlerő ellen, a kongresszusi központot védő különleges alakulatok
kilenc ostromot vertek vissza. A Schutzstaffel katonái nem cáfolták meg
rettegett hírüket: inkább elhullottak az utolsó szálig, de nem adták fel a náci
hatalom Mekkájaként aposztrofált várost.
A harcok április, 20-án fejeződtek be. Az amerikai hadsereg rettenetes árat
fizetett a győzelemért, Nürnberg városa romokban hevert, a törmelékkel
borított utcákon holttestek ezrei hevertek. A különleges feladattal megbízott
brit katonai különítmény keresztül-kasul átkutatta a várost: Willi Liebel
Bürgermeistert keresték. A férfi csak öt nappal később került elő, holtan – a
különleges birodalmi megbízott még a város eleste előtti éjszaka, önkezével
vetett véget életének. A különítmény azonban nem adta fel a kutatást. Április
28-án rábukkantak Willi Liebel titkárára. Dreykorn a kihallgatáson ugyancsak
tanácstalannak mutatkozott: elmondta, hogy fogalma sincs a kincsek
hollétéről, csak a széles körben ismert szóbeszédet hallotta, miszerint a Zell-tó
mélyére süllyesztették őket.
Április 30-án amerikai katonák kutatták át az Oberen Schmied Gasse
romjait. A katonák egyike meglátta a beomlott fal mögött lévő alagutat. Félő
volt, hogy a hegy gyomrába vezető folyosóban SS katonák bújhatnak, így az
amerikaiak élesre töltött fegyverekkel másztak be a sötét alagútba. Miután
megbizonyosodtak róla, hogy nincs ellenség a folyosón, fáklyát gyújtottak. A
20 méter hosszú folyosó végén különös felfedezésre bukkantak: egy olyasféle
ajtó zárta el a továbbjutást, amelyet addig csak az amerikai bankok széfjében
láthattak. Az amerikai katonák egyike azonnal futásnak eredt, hogy értesítse a
parancsnokságot a hegy gyomrába rejtett páncélteremről, társai pedig az ajtó
előtt maradtak, és őrt álltak.
Április 30-án 14 óra 10 perckor az Amerikai Egyesült Államok 7.
hadseregének egy tisztje hivatalosan lefoglalta Longinus Lándzsáját: a
Harmadik Birodalom legfontosabb ereklyéje, Adolf Hitler féltve őrzött kincse
az ellenség kezére jutott.
SZUMMARIUM
Adolf Hitler és a náci okkultisa körök sötét mesterkedései szerencsére nem
értek célt. Annak ellenére, hogy elképesztő anyagi és emberi erőforrásokat
mozgósítottak a bizonytalan kimenetű, eleve kétes programok érdekében, a
kutatások semmiféle olyan hozadékot nem eredményeztek, amelyek
gyakorlati támogatást nyújtottak volna a hatalom megszerzése és megtartása
szempontjából.
Longinus Lándzsája, amelyet híres uralkodók hordoztak hadjárataik során,
sohasem bukkant fel Adolf Hitler kezében. Nem tudni miért, de a Führer –
kinek Lándzsába vetett hite igen erős volt – nem mutatkozott a szent
ereklyével. Bár az SS régészek és szerencsevadászok tucatjait pénzelte, majd
menesztette szerte szét a világba, hogy további relikviákat kutassanak fel a
Harmadik Birodalom számára, a két legfontosabb, legnagyobb hatalommal
felruházott darabokra sohasem sikerült rábukkanniuk. Sem a Szent Grál, sem
a Szövetség Ládája nem került a nácik kezére – Adolf Hitler főként az utóbbi
tárgy hatalmát kívánta a Harmadik Birodalom céljainak érdekében
hasznosítani. Az Ószövetségben szereplő Frigyláda – amely a tízparancsolatot
tartalmazó kőtáblák darabjait tartalmazza – a szent iratokban foglaltak alapján
ugyanis nem csupán ereklye, az Istennel kötött szövetség tárgyi bizonyítéka.
Adolf Hitler természetesen ismerte a Bibliát, és bár roppant becsmérlően
nyilatkozott róla, a benne szereplő ereklyék létezése felől szemernyi kétsége
nem volt. A Szövetség Ládája pedig olyan ereklye volt, amely nem pusztán
szimbolikus jelentőséggel bírt, de katonai alkalmazása is szédületes
lehetőségekkel kecsegtetett. Az Ószövetségben foglaltak szerint Izrael
hadserege a filiszteusokkal vívott harcok során a Szövetség Ládáját a
csapatok előtt hordozta, az ellenség pedig odaveszett a láda által: Isten akarata
sújtotta őket halálra. Az ereklye tehát olyasféle fegyver volt, amelynek
semmiféle emberi hatalom nem állhatott ellen. Nyilvánvaló, hogy a náci
hadvezetés a Frigyláda létezésének lehetőségétől is vérszemet kapott, hisz az
ősi iratok egy olyan ereklye képét örökítették meg, amely hadászati
szempontból is roppant jelentőséggel bírt. Valószínűtlen, hogy az Ahnenerbe,
amely különös programok százait finanszírozta, pont egy ilyesféle relikvia
iránt lett volna közönyös – nyilvánvaló, hogy a nácik erőfeszítéseket tettek a
Frigyláda megszerzése érdekében. A Szövetség Ládája azonban soha nem
került elő: miként a Szent Grál sem ruházta fel halhatatlansággal Adolf
Hitlert, a Frigyláda sem tört utat az agresszív támadóhadműveleteket folytató
német hadsereg katonái előtt.
Valószínű, hogy a puszta vizsgálódás nem kötötte le az Ahnenerbe kutatási
kapacitásának egészét, és az ősi örökség hivatala gyakorlati tevékenységgel is
foglalkozott. A Kartothekia boszorkányai és a Marianna Blavatsky által
vezetett titokzatos Geheimnisvolle Korps spiritisztái egyaránt foglalkoztak
harcászati célú mágiával, ám semmiféle katonai esemény nem igazolja, hogy
valaha is sikereket értek volna el ezen a téren. Annak ellenére, hogy legendák
tucatjai szólnak különböző démonidézésekről és sötét szeánszokról, a
második világháború véres krónikája nem tartalmaz olyasféle leírásokat,
amelyek arra engednek következtetni, hogy a német hadviselő fél valamely
rejtélyes, nem evilági hatalom által befolyásolta volna a fegyveres harcok
menetét. A Hadtudományi Kutatási Intézet után semmiféle olyan
dokumentum nem maradt fenn, amely konkrét eredmények hadászati célú
alkalmazásáról tanúskodna: az utókorra maradt feljegyzések zöme leginkább
dr. Hirt tudományos érdeklődésnek álcázott esztelen szadizmusát példázza.
Tényleges harcászati vívmányokról egyetlen szó sem esik ezen archív
anyagokban. A Vril Társaság által épített legendás repülő korongok sem
fordították meg a vesztes háború menetét. Bár beszámolók tucatjai tesznek
említést a titokzatos repülő szerkezetekről, ezek az eszközök semmiféle hatást
nem gyakoroltak a Harmadik Birodalom légterében vívott harc kimenetelére –
egyetlen szövetséges bombázó vagy vadászgép sem pusztult el a Foo
Fighterek által.
A nácik úgy remélték, hogy az okkultista rítusok és a bizarr kutatási
programok isteni hatalommal, ellenállhatatlan erővel és halhatatlansággal
ruházzák fel őket, amely emberfeletti képességek által képesek lesznek
zsarnoki uralmuk alá hajtani a világot, és felépíteni az Új Világrendet. A
történelem azonban könyörtelenül megcáfolta Adolf Hitlert, Heinrich
Himmlert és társaikat: az okkultizmusba vetett hit, a mágia és a sötét rítusok
gyakorlása korántsem fényes dicsőséget vont magával, de romlásba döntötte,
majd végül elpusztította a náci titkos körök tagjait. Rettenetes bűneiket
nemcsak ők maguk, de ártatlan emberek százmilliói is megszenvedték.
VÉGSZÓ
A náci okkultizmus – miként e szörnyűséges eszme teremtői és művelői –
elpusztult a Harmadik Birodalom mért sorozatos csapások következtében.
A titokzatos Karthotekia által tervezett végső rítust fegyveres erővel
hiúsították meg az ellenséges csapatok. A Heinrich Himmler által alapított
boszorkányszervezet tagsága vagy meghalt a háború során, vagy
szétszóródott. A Kartothekia 55 tagját a szövetségesek ölték meg harci
tevékenység során, hat fő természetes halállal hunyt el a háború éveiben,
hárman szövetséges bombázások következtében vesztek oda, négyüket
hazaárulásért végezték ki, tizenöt fő különféle kísérletek következtében
vesztette életét, kilenc személy öngyilkosságot követett el, 35 fő
hadműveletek végrehajtása során lelte halálát, az életben maradt 37 tag pedig
az ODESSA hálózat; segítségével menekült el Németországból.
Rudolf Hess, aki két évtizeden át volt a Führer legbelsőbb bizalmasa,
szökése után megőrült: a Nürnbergi Perben életfogytig tartó
szabadságvesztésre ítélték, börtönben halt meg.
A német rakétatudósok zöme, akik részt vettek a Vril Társasaság
munkájában, a háború után az Egyesült Államok haditechnikai és űrkutatási
programjaiban dolgoztak, teljes titoktartás mellett.
Karl Ernst Haushofer a Hitler elleni merénylet után fiához hasonlóan
kegyvesztetté vált, és a dachaui koncentrációs táborba került. A professzor
csodával határos módon túlélte a háborút, ám a szövetségesek elől nem tudott
megszökni: brit csapatok elfogták, majd börtönbe vetették. Karl Haushofer a
Nürnbergi Per egyik koronatanúja lett volna, ám sohasem tett vallomást: a
geopolitika professzora kihallgatása előtt meggyilkolta feleségét, majd egy
japán rövidkarddal, egy wakizashival tradicionális öngyilkosságot, seppukut
követett el. Karl Haushofer, aki Adolf Hitler spirituális képzésének javát
végezte és felszabadította a diktátorban lakozó démonokat, sírba vitte szörnyű
titkait.
Fia, Albrecht Haushofer sohasem tehette jóvá az apja által elkövetett
rettenetes bűnöket: a Hitler ellen elkövetett merénylet után Moabite börtönébe
került, majd 1945. április, 23-án, az oroszok által körülzárt Berlinben
farkasszemet nézett az SS kivégzőosztagával. Nem hagyott hátra részletes
feljegyzéseket.
A Sonderkommando H kutatási anyagait az utolsó hetekben
tengeralattjárókra rakták és elszállították, valószínűleg Mexikóba és Indiába.
A Vril Táraság kutatási eredményeit őrző akták elvesztek.
A Németországban maradt levéltári anyagokat – többek között a
Hexenkarthotek egészét – az Egyesült Államok hadserege elszállította: ezen
dokumentumok jelentős része a mai napig nem kutatható külső szakértők
számára.
Az Ahnenerbe kartotékainak töredékét felhasználták a Nürnbergi Per
során, leginkább azokat a feljegyzéseket, amelyek a Hadtudományi Kutatási
Intézet horrorisztikus kísérleteihez felhasznált alanyok meggyilkolását
bizonyították. A fajvizsgálati és -tenyészeti program legfontosabb tárgyi
bizonyítékát azonban nem a hivatalos levelezés, hanem a Dr. Hirt által
vezetett Strassburgi Birodalmi Egyetem Anatómiai Intézetének
csontvázgyűjteménye képezte, amely sértetlenül és a maga teljességében
jutott a szövetségesek birtokába (Bár 1944-ben az Ahnenerbe vezetése
felszólította Dr. Hirtet, hogy semmisítse meg a gyűjteményt és a vizsgálatok
során igénybevett laboratóriumokat, a professzor semmilyen körülmények
között nem akarta elveszíteni a „páratlan tudományos kollekciót”, és
szembeszegült a paranccsal – nem tudván, hogy makacsságával mily fontos
tárgyi bizonyítékot hagyományoz az ellenségre.) – s hirdette fennen a náci
okkultizmus rémtetteit.
Az Ahnenerbe azonban ennél jóval több dokumentációval rendelkezhetett:
a kísérletek eredményeit tartalmazó jelentések és kartotékok, amelyek a faji
kutatások tényleges hozadékait tartalmazták, soha nem kerültek elő. Nem
tudni hát, miféle felfedezéseket eszközöltek a náci tudósok, és képesek
voltak-e tudományos tapasztalatokkal alátámasztani az okkultizmus talaján
szárba szökkent elméleteket.
Azokat a német szakértőket, akik a Harmadik Birodalom által futtatott
különleges technológiai programokban vettek részt, az Egyesült Államok
Hadserege az Operation Paperclip keretén belül Amerikába menekítette.
A Nürnbergi Per során az elfogott náci vezetőket szembesítették az
emberiség ellen elkövetett bűneikkel. Robert H. Jackson bíró, bár a tanúk
vallomásaiból kiderült, hogy a náci vezetők kiterjedt okkultista hálózatot
alakítottak ki és üzemeltettek, a tárgyalás során nem tért ki sem az Ahnenerbe,
sem a Hexenkartothek tevékenységére – olybá tűnik, a győztes szövetséges
hatalmak nem kívánták nyilvánosság elé tárni a Harmadik Birodalom okkult
hagyatékát.
A siralomházban várakozó foglyokhoz különös látogató járt látogatóba az
utolsó napok során. A férfi jelenlétét a legszigorúbb biztonsági tiszt sem
kifogásolhatta: a látogató soha nem volt a náci párt tagja, nem töltött be
államigazgatási tisztséget, nem tartozott a hadsereg kötelékéhez, és egyik náci
vezető sem állt vele hivatalos kapcsolatban. Mivel a szövetségesek roppant
mód tartottak tőle, hogy a foglyok öngyilkosságot követnek el, imigyen
kerülik el a Nürnbergi Per drámáját és a náci Harmadik Birodalom történetét
egyaránt látványosan lezáró kivégzési aktust, az őrszemélyzet minden
látogatót alapos motozásnak vetett alá – a középkorú férfi azonban egyetlen
ízben sem próbált meg becsempészni olyasféle tárgyakat, amelyek
veszélyesnek ítéltettek.
A rejtélyes idegen, aki napi rendszerességgel látogatta a halálraítélt
foglyokat, nem volt más, mint Friedrich Heilscher, Adolf Hitler titkos
bizalmasa, az Ahnenerbe egyik alapítója, a náci okkultisták örökkön háttérbe
húzódó vezetője. Friedrich Heilscher nem mérget vagy fegyvert, de sokkalta
gonoszabb és veszélyesebb tudást csempészett be a foglyoknak: a sötét mágia
hatalmát. A férfi, kinek valódi kilétét és szerepét sohasem fedte fel a
történelemtudomány, és akit Heinrich Himmler SS Reichsführer bizalmas
körben több alkalommal is a Harmadik Birodalom második legfontosabb
emberének nevezett, fekete miséket celebrált von Sievers és társai számára.
Friedrich Heilscher így készítette fel hű tanítványait az utolsó útra.
A Harmadik Birodalom elpusztult, s a náci okkultizmus réme is sírba
szállt. A tanúk meghaltak, a tárgyi bizonyítékok oroszlánrésze pedig vagy
elveszett, vagy megsemmisült – vagy mégis maradt valami vissza a lázas
rémálmokból, az intézményesített okkultizmusból, az istenkísértő fajelméleti
programokból és a titkos kutatásokból?
JELÖLETLEN SÍROK
Ukrajna déli részén, 2002. szeptemberében földmunkások építkezés
közben egy jelöletlen, 2-2,5 méter mély sírra bukkantak. Először középkori,
több száz éves sírokként vélték azonosítani, de miután az egyik munkás egy
német jelzést fedezett fel a holttest ruháján, bebizonyosodott, hogy német
katona fekszik a sírban. A munkások tovább folytatták az ásást, és további 10
sírt tártak fel.
Mire az archeológus szakemberek megérkeztek, a holttestek java már
napvilágra került. A régészek elszörnyedve látták a leleteket: átfűrészelt
emberi gerincoszlopokat, fej nélküli torzókat, illetve test nélküli fejeket
találtak. A koponyák közül számos trepanálva volt, orvosi fúrókkal kisebb
vagy nagyobb lyukakat fúrtak a csontba. Ezen felül szétfűrészelt koponyákat
is találtak.
Szakértők megállapították, hogy a sírok az Ahnenerbe tevékenységének
rettenetes tárgyi hagyatékait tartalmazzák. A beavatkozásokat végrehajtó
orvosok fúrók segítségével próbálták megnyitni a náci okkultisták és a keleti
tanok által harmadik szemnek nevezett érzékszervet, amelyet a
tobozmirigyben képzeltek el. Az előkerült holttestek azt bizonyítják, hogy az
Ahnenerbe orvosai nemcsak hadifoglyokon és koncentrációs táborokba
hurcolt zsidókon, tehát alsóbbrendűként kategorizált embereken végeztek
szadista kísérleteket, de saját embereiket sem kímélték: abbéli
igyekezetükben, hogy kitenyésszék a tökéletes árja fajt, a német hadsereg
katonáit is könyörtelenül feláldozták a náci fajtudományok vértől iszapos
oltárán.
NÉVJEGYZÉK
Blavatsky, Helena Petrovna (1831-1891): okkultista, a Teozófiai
Társaság alapítója, leghíresebb munkája, a Titkos Tanok, című könyv
Bulwer-Lytton, Edward George (1803-1873): szabadkőműves, az angol
Rózsakeresztes Társaság tagja, író, legfontosabb munkái: Pompeji utolsó
napja, Az eljövendő faj
Byrd, Richard Evelyn (1888-1957): sarkkutató, az Amerikai Egyesült
Államok Haditengerészetének tisztje, az Operation High Jump hadművelet
parancsnoka
Chamberlain, Houston Stewart (1855-1927): okkultista író és médium, a
pángermán eszmék élharcosa és meggyőződéses antiszemita, a fajelmélet
egyik atyja, legfontosabb könyvei (a Tizenkilencedik század alapjai és a Fajok
és a történelem) alapvető befolyást gyakoroltak Adolf Hitlerre és a náci
eszmékre
Crowley, Aliester (szül. Edward Alexander) (1874-1947): brit okkultista,
író, a titkos doktrínák beavatott nagymestere, az Arany Hajnal rend , egyaránt
titulálták a „világ leggonoszabb emberének” és a „nagy fenevadnak”, illetve a
„mágia mesterének”
Eckart, Dietrich (1868-1923): újságíró, drámaíró, költő, okkultista
szaktekintély, a Thule Társaság Nagymestere, Adolf Hitler tanítója
Eichmann, Karl Adolf (1906-1962): az NSDAP és az SS tagja, a IV/B
Zsidóügyi Hivatal vezetője, náci háborús bűnös
Eschenbach, Wolfram von (?-kb.l220): író, a német lovagrend és
valószínűleg a Templomos Lovagrend tagja, leghíresebb munkája a Parsifal,
amely a Szent Grál történetét meséli el, az irodalmi munkát Richard Wagner
opera formájában dolgozta fel
Haushofer, Albrecht (1903-1945): a geopolitika professzora, író. Karl
Haushofer fia, Rudolf Hess tanácsadója, a náci kormányzat tagja, később
elfordult Hitlertől és náciellenes mozgalmat szervezett. Az 1944. július, 20-án
elkövetett merényletben való bűnrészességéért 1944 decemberében
letartóztatta a Gestapo, majd közvetlenül Berlin eleste előtt kivégezte egy SS
egység.
Haushofer, Karl Ernst (1869-1946): geopolitikus és katonatiszt, okkult
tudományok szakértője, a Thule Társaság tagja és feltételezett titkos
Nagymestere. A Hitler ellen elkövetett merénylet után kegyvesztetté vált és
Dachau koncentrációs táborába került. Túlélte a háborút, ám a nürnbergi per
előtt öngyilkosságot követett el.
Heilscher, Friedrich – filozófus és okkultista, az Ahnenerbe alapítója,
egyes vélekedések szerint a náci hatalom legfontosabb szürke eminenciása
Heydrich, Reinhardt (1904-1942): SS Obergruppen-führer, a rettegett
Gestapo főnöke, Cseh-Morvaország helyettes birodalmi protektora; a SOE
által kiképzett cseh ellenállók ölték meg
Himmler, Heinrich (1900-1945): SS Reichsführer, náci vezető, az SS és a
Gestapo parancsnoka, szövetséges fogságban öngyilkos lett
Hirt, August (1898-1945) – orvos, az Ahnenerbe tagja, a Strassburgi
Birodalmi Egyetem professzora, az Anatómiai Intézet vezetője; a háború után
öngyilkosságot követett el
Hitler, Adolf (1889-1945): az NSDAP elnöke, a Harmadik Birodalom
teljhatalmú diktátora
Kaltenbrunner, Ernst (1903-1946): az NSDAP tagja, az ausztriai SS
alapítója, 1943-tól az SD főnöke, Nürnbergben halálraítélték, majd kivégezték
Kramer, Josef (1906-1946): SS Hauptsturmführer, 1934-től a
koncentrációs táborok személyzetének tagja, később Auschwitz, majd Belsen
parancsnoka, együttműködési hajlandóságánál fogva a Nürnbergi Per talán
legfontosabb tanúja, akit a részletes feltáró vallomása ellenére is halálra
ítéltek
List, Guido von (1848-1919): okkultista író, az ősi német örökség
kutatója, a Vér Páholya nevű társaság nagymestere, a Wotan-kultusz híve
Lovecraft, Howard Philips (1890-1937): író, a gótikus irodalom mestere,
a horror műfajának atyja
Mitchell-Hedges, Albert (1882-1959): archeológus, a rejtélyes Mitchell-
féle kristálykoponya megtalálója
Nietzsche, Friedrich Wilhelm (1844-1900): filozófus, a 19. század
legnagyobb gondolkodója, leghíresebb munkái: A Tragédia Eredete, az
Imigyen szólt Zarathustra, az Antikrisztus
Rosenberg, Alfred (1893-1946): náci politikus, a Thule Társaság tagja, a
kezdetektől az NSDAP tagja, a holokauszt egyik kiötlője, a Megszállt Keleti
Területek Birodalmi Minisztere, Nürnbergben halálra ítélték
Schultz, Bruno Konrad (1892-1942): az antropológia professzora, az SS
tagja, a RuSHA vezetője
Sebottendorf, Baron von Rudolf Freiherr, szül. Adam Rudolf Glauber
(1875-1945?): okkultista, Madame Blavatsky követője, a Thule Társaság
megalapítója, halálának időpontja és körülményei bizonytalanok
Sievers, Wolfram von – SS Standartenführer, az NSDAP tagja, az
Ahnenerbe vezetője, Nürnbergben halálra ítélték és kivégezték
Stein, dr. Walter Johannes (1891-1957) – Bécsi tartózkodása alatt Adolf
Hitler barátjául fogadta, együtt kutatták a Lándzsa és a Szent Grál titkait. Az
Anschluss után Stein Nagy-Britanniába települt át, és Sir Winston Churchill
személyes tanácsadójaként támogatta a nácizmus elleni harcot.
Wagner, Wilhelm Richard (1813-1883): zeneszerző, a pángermán eszme
élharcosa, meggyőződéses antiszemita
Willigut, Karl Maria (1866-1946) – a Thule Társaság tagja, a fekete
mágia avatott szakértője, SS Oberführer Weisthor, háborús bűnei ellenére
sohasem állították bíróság elé
A könyvben előforduló idegen szavak és kifejezések gyűjteménye
Ahnenerbe – Ősi Örökség Hivatala
Feldpolizei – tábori rendőrség
Foo Fighter – azonosítatlan repülő tárgyak amerikai pilóták által kiötölt
ragadványneve
Geheimnisvolle Korps – az SS okkult alakulata
Kriegsmarine – haditengerészet
Luftwaffe – légierő
NSDAP – Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, azaz Német
Nemzetiszocialista Munkáspárt
Operation High Jump – Magasugrás Hadművelet
Operation Paperclip – Gémkapocs Hadművelet
RSHA – Reichssicherheitshauptamt, Birodalmi Biztonsági Főhivatal
RuSHA – Rasse- und Siedlungshauptamt-SS – Az SS Fajügyi és
Településügyi Hivatala
SD – Sicherheitdienst, Hírszerzési és Biztonsági Szolgálat
Sonderkommando H – az Ahnenerbe rekvirálással megbízott katonai
egysége
Sonderkommando Jankuhn – Walter Jankuhn által vezetett SS egység,
feladata az Ahnenerbe által eszközölt lefoglalások ellenőrzése volt
SS – Schutzstaffel, azaz védosztag
Thulegesellschaft – Thule Táraság
USAAF – US Army Air Forces, az Egyesült Allamok Hadseregének
Légiereje
Waffen SS – fegyveres védosztag
TARTALOM