1

Az 1898-as kubai – amerikai - spanyol háború

Száz éve annak, hogy Spanyolország elvesztette utolsó tengeren túli

gyarmatait is. A Fülöp-szigetek, Porto Rico és Kuba függetlenségi
mozgalmai, természetesen, már korábban elkezdődtek: Kubában. 1868-
1878 között zajlott az ún. Tízéves Háború (Guerra de los Diez Ańos). Az
1978. február 10-én megkötött Zanjón-i béke reformokat, amnesztiát, a
rabszolgáknak szabadságot és szabad eltávozást ígért, de valójában
nem sok minden változott meg utána sem. A szabadságért folytatott
harc az ún. Kis háborúval (Guerra Chiquita) folytatódott a keleti
részeken (1979. augusztusától 1980 decemberéig). Az egyébként igen
gazdag és fejlett kubai gazdaság és polgárság a hosszú háborúk alatt
elszegényedett. A kereskedelmi kapcsolatokról 1882-ben alkotott
törvény megerősítette a spanyol protekcionizmust, s Kubát az
anyaországbeli ipari termékek számára fenntartott piaccá tette.
Ugyanakkor Amerika közelsége következtében egyre jobban megnőtt az
észak-amerikai gazdasági hatás: a kubai termelés 90 % - át érintette,
míg a 9000 km-re lévő anyaország csak a kereskedelem 3.7 % - át
ellenőrizte. Egyre élesebben mutatkozott az ellentmondás: a gazdag,
fejlett (ld. a cukor-, dohányipar gyors fejlődése) kubai gazdaság egy
szegény, elmaradott anyaországtól függött. A gazdasági fellendülést
nagyban akadályozta a spanyol államigazgatás gyengesége,
hatástalansága. Kuba volt a spanyol kivándorlás fő levezető csatornája.
1868 és 1894 között több, mint 400.000, többségében szegény
rétegekből származó spanyol kivándorló érkezett a szigetre. Kelet- és
Közép-Kubában és a városokban is főleg a spanyol kereskedő
polgárságé és funkcionáriusoké volt a vezető szerep, míg a sziget
nyugati részén, amelyet szinte egyáltalán nem érintett a háború, a
kubai és spanyol nagybirtokosok fokozatosan meggazdagodtak.
Az Egyesült Államokkal kialakult igen jó gazdasági és
kereskedelmi kapcsolatok révén létrejött egy tábor, amely az USA-hoz
való csatlakozásért szállt síkra. Ezt erősítette az USA magatartása is. Az
amerikaiak diplomáciai csatornákon és sajtó útján egyre nagyobb
2

nyomást gyakoroltak. Egyre világosabban jelezték, hogy igényük van

Kubára, hiszen az Spanyolország számára csak súlyos teher, míg az
Egyesült Államoknak stratégiai szükséglet.
A második nagy kubai felkelés 1895 februárjában tört ki a spanyol
közigazgatás elmaradottsága, a korrupció, a gazdasági, politikai
kizsákmányolás, korlátok miatt. A spanyol politikában a Restauráció
politikai “váltógazdasága” (liberális és konzervatív kormányok váltják
egymást) miatt hiányzott az egységes és folyamatos gyarmatpolitika,
így az utolsó kubai felkelés időszakát is négy politikai áramlat
jellemezte:
1. Calleja tábornok főkapitányságának idejét (Gamazo és Maura
kormányai alatt) a tekintély-elvűség hiánya, a nagyfokú tolerancia
jellemezte. A főkapitány igen liberális viszonyt tartott fenn a kubai
vezetőkkel. A lázadás kitörésének jeleit a spanyol hatóságok egyáltalán
nem vették komolyan, pedig sok információ gyűlt össze. A főkormányzó
eszköz-, és emberhiányra panaszkodott – mondván - 15 zászlóalj, vagyis
a mintegy 9000 fő plusz 4300 sorozott katona helyett az optimális
negyvenezer lenne. A meglévő állománnyal képtelen volt az egész
területet ellenőrzése alatt tartani, ezért inkább a megegyezés, a
tolerancia, a megbocsátás, de a vezetők száműzetésének
(Spanyolországba és Ceutára) módszerét gyakorolta.
A lázadók egyik irányzata az autonómiáért, a másik a teljes
függetlenségért küzdött. Ez a kettőség a spanyolokhoz való viszonyukat
is polarizálta. Ezeken belül a népi irányzat - José Martíval az élén - a
társadalmi igazságosságért küzdene, minden külső segítség,
beavatkozás nélkül, míg a liberális szektor konzervatív, és fenn kívánja
tartani a társadalmi különbségeket. Közöttük túlsúlyban van a helyi
burzsoázia, ők az Egyesült Államoktól várnak gazdasági segítséget. A
Washingtonban élő kubai emigránsokkal álltak kapcsolatban, élükön
Estrada Palmával. A lázadók soraiban illetve élén megtaláljuk a régi
Tízéves Háború veteránjait: Máximo Gómez, Antonio Maceo a fővezérek.
2. Amikor a lázadás egyre nagyobb méreteket öltött s a katonai
kormányzó nem tudott rajta úrrá lenni, leváltották. Helyébe 1895
 3

áprilisában Martínez Campos tábornokot nevezték ki. Ő is a

megegyezés, a tárgyalások, a politikai eszközök alkalmazásának volt a
híve. A felkelés azonban továbbterjedt. Martínez Campos elvesztette a
helyzet fölötti uralmát. Gyors megerősítést kért Cánovas del Castillo
kormányfőtől, így a kezdeti 12-16 000 fős katonai létszám hamarosan
200 000 főre emelkedett, amihez még hozzájött a helybéli erőkből
szervezett állomány.1
A spanyol csapatokat széttelepítették a települések, a
cukorgyárak, a vasutak és egyéb fontos objektumok védelmére. Ebben
a biztosítási feladatban rengeteg katona voltlekötve, így csak kevés
maradt a hadműveletekre. Tehát erősítést kellett kérni. Amikor
megérkezett az erősítés, hatalmas, oszlopban menetelő erők eredtek a
kis létszámú, szétszóródó, rejtőzködő, a frontális összecsapásokat
kerülő gerilla-jellegű ellenség nyomába. Hiába volt számbeli és
fegyverzettechnikai fölényük – mauser puskájuk – a spanyoloknak, a jó
helyismerettel és információs hálózattal, jó lovas képességekkel
rendelkező, állandóan mozgásban lévő, váratlan támadásokat,
csetepatékat provokáló, a kifárasztásukat célul kitűző kubai osztagok
kisiklanak a kezükből.
A katonák nagy része sorozott katona – ami igen ritka gyarmati
hadseregekben -, csak kis részük önkéntes.2 A spanyol csapatok
stratégiai hátrányban voltak a gyors és pontos információszerzés
lehetetlensége miatt. Szinte sosem tudták, hogy éppen merre jár az
ellenség, nem ismerték a terepet, nem tudtak egymással összeköttetést
teremteni eszközhiány és a kubaiak ellentevékenysége ill. félrevezető
információi miatt.
A kubai partvonalak hosszúsága és a megfelelő partvédő erő híján
a spanyolok képtelenek voltak a partvédelmet ellátni, így a felkelők
megsegítésére New Yorkból, Floridából érkező segélyek, fegyverek,

1 En V. Weyler, -Mi mando en Cuba-, Madrid, 1910, t.I, pp. 28-32, también en Archivo
General del Palacio real (Madrid), Alfonso XIII, caja 13106 (en adelante AGPR)
2 A Spanyolországban még működő katonai szolgálat-megváltás (pénzben vagy
helyettesítővel) miatt a sorozottak a szegény néprétegek közül kerülnek ki.
Kötelességtudóak, fegyelmezettek és hisznek abban, hogy a haza érdekét szolgálják
a gyarmatokon.
4

osztagok szabadon partra érkeztek.

3. 1896. februárjában Spanyolországban világossá vált, hogy csak

egyetlen ember képes megfékezni a lázadást: Valeriano Weyler Nicolau.
Kinevezték a sziget főkormányzójának, főkapitányának és hadserege
fővezérének. 1888-1891 között Weyler a Fülöp-szigetek
főkormányzójaként már ismertté vált. A merev, mozdulatlan gyarmati
hatalom megtestesítőjeként küzdött a spanyol uralom
megszilárdításáért. Ellenfelei kegyetlen és véreskezű katonaként
beszéltek róla. Kubai főkapitánysága idején (1896. február 10. - 1897.
október 4.) is nagyfokú energiáról és szigorúságról tett tanúságot.
Jelszava: “háború ellen háborút”. Fő célkitűzése az volt, hogy az
ellenséget megfossza erőforrásaitól s a szigetet lépésről lépésre
pacifikálja. 1898 áprilisára - májusára ígérte a lázadás teljes leverését.
E célkitűzések megvalósítása érdekében szigorú intézkedéseket hozott:
a lakosságot a spanyolok által védett övezetekbe koncentrálta (1896
október), hogy megvédje őket a lázadóknak zsákmányoló “banditáktól,
rablóktól”. Ellenőrizte a termés begyűjtését és a cukornádaratást,
cukorgyártást. A gyújtogatókra, a lázadókat támogatókra halálbüntetést
szabott ki. Ezekkel az intézkedésekkel a lázadók támogatását akarta
megakadályozni. Hiába próbálta azonban a termelést, az állatállományt
e védett övezetekbe összpontosítani, nem tudta a lakosságot elegendő
élelemmel ellátni. A falvakban éheztek és az egészségügyi ellátás is
katasztrofális volt. A barakkokban minden kommunális szolgáltatás
hiányzott. Katonai őrség vette körül őket és a spanyol csapatoktól
megmaradt élelmet osztották szét lakóik között. A halálozások száma
így érthetően magasra emelkedett
Weyler a sziget pacifikálását – a lázadók gazdasági utánpótlásának
akadályozása mellett - a felkelés területről területre való
visszaszorításával akarta megoldani. A nyugati területeken – Pinar del
Río és Havanna megyékben sikereket ért el. Miközben megtisztította e
területeket a lázadóktól, abban bízott, hogy a szigetet keresztben
átszelő, így a gerillacsapatok mozgását gátló , általa építtetett illetve
 5

megerősített erődrendszer segítségével megakadályozhatja a gerillák

visszaszivárgását, amíg tovább halad a területek visszafoglalásával.
1897-98 telén azonban, amikor a keleti körzetekben harcolt, szomorúan
kellett tapasztalnia, hogy az erődrendszer nem zárt hermetikusan, mert
a lázadók visszajutottak a már megtisztított területekre. Kudarcai másik
fő oka a megfelelő, pontos információ-hiány volt. Sem saját csapataival
nem tudott megfelelően kommunikálni, sem az ellenségről nem voltak
pontos adatai. Weyler rengeteg embert vetett harcba. 1896
márciusában a brit hírszolgálat kilenc expedíció érkezéséről számolt be
egy év alatt, 33 tábornokkal, 520 főtiszttel, 4623 tiszttel, 3527
őrmesterrel és 109 362 sorállományú katonával. Tehát majd 118 000
fővel gyarapodott a kezdeti 12-13 000-es létszám. Ugyanebben az
időben 4000 körül volt a leszereltek száma, amiből sokkal több volt a
sárgaláz és egyéb betegség miatt meghaltak, mint a csatamezőn
elesettek száma.3
Weyler más stratégiát követett, mint Martínez Campos. Ahelyett, hogy
szétosztotta volna csapatait a birtokok, gyárak és vasutak őrzésére,
megszüntetett számos kicsi, könnyen sebezhető garnizont. Az így
megerősített menetoszlopokat kíméletlenül állandó menetekre ,
ellenmenetekre hajszolta, hogy üldözzék az ellenséget, csatára, harcra
kényszerítve. A mambik lovon közlekedtek, jól ismerték a terepet,
pontos adatokkal rendelkeztek a spanyol csapatok mozgásáról, helyéről.
A többségükben gyalogosokból álló spanyol csapatok tehetetlenek
voltak velük szemben. Naponta mintegy 40 kilométert menetelni, tűző
napsütésben, vagy esőben, egy pihenővel, a sok beteggel, sebesülttel,
megfelelő orvosi ellátás nélkül, rosszul tápláltan, rossz ruházatban – a
lovon vágtázó, machétés rohammal rajtuk ütő ellenség nyomában –
rendkívüli mértékben kimerítette az embereket. Így a spanyol csapatok
legtöbbször hiába üldözték az ellenséget, ritkán találkoztak vele
számukra kedvező helyzetben. Hiába mozgatott megállás nélkül nagy
3 A háború első hónapjaiban 48 000 fő a veszteség. Martínez Campos 1895 júniusában 52
000 fővel rendelkezett és 75 000-el év végén. Weyler érkezésekor 80 000 fővel, és 1896
decemberében 140 000-el. 1897 májusában 218 764 főből állt az állomány,
decemberben. 200 450. 90 000 fő önkéntes közül 30 000 Havannában és megyéjében.
(Arturo Amblard, Notas coloniales, Madrid, 1904, 162-163. old. Idézi: A. Elorza-E.
Hernández Sandoica)
6

tömeget Weyler, számbeli fölényével nem tudott sikert elérni. Igaz,

hogy a mambik sem tudtak városokat elfoglalni, birtokukban csak a
vidék volt mindvégig. A betegségek, a rossz, elégtelen orvosi és kórházi
ellátás, a kimerültség, elhasználódás miatt sokkal többen haltak meg,
mint harcokban. A 4000 fős menetoszlop lecsökkent 700 főre és 300
rosszul kezeltre, meg nem gyógyultra.4 A hadsereg ilyen mértékű
elhasználódása állandó utánpótlást tett szükségessé az anyaországból.
A létszámnövekedés azonban csak fokozta az ellátásbeli
hiányosságokat.
Weyler hadijelentései azonban folyamatosan győzelmekről, jelentős
eredményekről számoltak be. Minden kis csetepatét győzelemként
tüntetett fel, megtévesztve ezzel a kormányt és a közvéleményt. A
francia és brit konzul egy elpusztult, romjaiban heverő országot írnak le
Weyler tevékenysége nyomán: “Weyler tábornok egyaránt végzetes
mind Kuba, mind Spanyolország számára: az előbbiből romhalmazt
csinál, utóbbinak pedig kénye-kedvére pocsékolja erőforrásait,
miközben megvalósíthatatlan reményekkel hitegeti” – írta a havannai
francia konzul 1897. január 20-án.
Weyler módszereit, hadviselése következményeit sokan
sokféleképpen értékelték. Az amerikaiaknak jó ürügyet szolgáltatott
arra, hogy élesen bírálják a spanyolok gyarmati politikáját s az
emberiesség nevében beavatkozzanak a kubai lázadók oldalán. (Később
azonban ők is és az angolok is alkalmazták sokat szidott reformjait a
Fülöp-szigeteken és Transvaalban.) A sajtó egy része is hevesen
támadta, a közvélemény nagy része azonban támogatta, sőt szimpátia-
tüntetéseken buzdította harca folytatására. Élvezte a Cánovas-kormány
teljes bizalmát, amely biztosította számára anyagi és emberi
erőforrásainak a maximális utánpótlását. Cánovas politikája a lázadás
katonai leverését követelte, s ehhez Weylerben kiváló végrehajtót talált.
Emlékirataiban részletesen leírta hadjáratai részleteit, küzdelmét
4 Máximo Gómez írta Estrada Palmának 1897 július 20-án: “A spanyolok fáradtak és
ezeken a forró napokon, amikor a hőség minket is kifullaszt, nem tudom felfogni, hogy
hogyan menetelnek ezek a csapatok. Az az igazság, hogy Weyler tábornok (…) lassan
végez a katonáival. Szörnyű menetelésre kényszeríti őket járhatatlan terepeken, csak
hogy néhány családot elfogjon, vetéseket letaroljon. Éjszaka előőrseink a látóterükbe
mennek és kezdődik a lövöldözés reggelig …” (B. Souza, Máximo Gómez … p.204.)
 7

ellenségeivel, intézkedéseit.5
4. korszak: Cánovas del Castillo kormányfő meggyilkolása után
kormányváltás és éles politika-váltás következett be Spanyolországban.
Az új kormány a kemény háborús megoldás helyett a politikai,
diplomáciai kezdeményezésekre helyezte a hangsúlyt. 1897. október
10-én Blanco tábornokot nevezték ki Weyler helyett Kuba
főkapitányának. Ez többeket nagyon meglepett, hiszen - katonai
erényei mellett - köztudott volt a tábornokról, hogy a Fülöp-szigeteken
már kudarcot vallott a lázadás leverésében: főkapitány létére nem
tudott energikusan fellépni sem a lázadás kitörésének
megakadályozásában, sem azután elfojtásában. Ezért leváltották. Ehhez
igen rossz egészségi állapota is jelentősen hozzájárult. Ezek után
Kubába helyezni, a rendkívül nehéz éghajlati és terepviszonyok közé
(mocsarak, járványok, esős évszak), hogy elfojtson egy, a Fülöp-
szigetekinél jelentősebb lázadást – erősen megkérdőjelezhető döntés
volt. Weyler értékelése szerint nem főkapitánynak, hanem bizonyára
olyan autonóm kormányfőnek küldték, akinek a békéltetés, - a
lázadóknak az engedményekkel, jósággal való megfékezése - lett volna
a feladata.6 Állítólag azt mondta Weylernek, hogy nagy áldozat volt
részéről a kinevezés elfogadása, s csak azért tette, hogy ne civilt
nevezzen ki a kormány7. De hát ez fölösleges áldozatnak bizonyult az
adott helyzetben. Az ő egészségi állapotával és energia-hiányával nem
érhetett el sikereket. Főleg, mivel a helybéli spanyolok igen erősen
Weyler hívei voltak, s az őt leváltó, taktikáját megváltoztató új
kormányzót, főkapitányt nem támogatták.
Az új kormány 1898. január 1-ével autonómiát hirdetett a
szigeten. Választásokat írtak ki, megalakult a sziget parlamentje. Blanco
tábornok utasítást kapott Moret kormányfőtől, hogy azonnal szüntesse
meg a lakosság koncentrálását előíró intézkedést (1898. március 31.),
igyekezzen politikai, anyagi körülményein javítani, fékezze meg a

5 V. Weyler: Mi mando en Cuba (10 de febrero de 1896 a 31 de octubre de 1897). Historia

militar y política de la última guerra separatista por el general Weyler. Felipe González
Rojas, Editor, Madrid, 1911.
6 V. Weyler …V. köt. 487.o.
7 Id. mű, V. 508. o.
8

katonai igazgatás túlkapásait. Gyakoroljon kegyelmet a jó útra térő

lázadókon és politikai elítélteken.
Minden engedmény azonban már későn érkezett. A
függetlenségükért küzdő kubaiak visszautasították az autonómiát és
tovább folytatták harcukat a teljes függetlenségért. Az új főkapitány
1898 januárjában kudarcot vallott a Cauto-Oriente offenzívában,
februárban is hiába küldött hatalmas erőket Villasba Máximo Gómez
ellen. Az autonómiát és a reformokat mind a kubai spanyolok, mind az
anyaország keményvonalas ellenzéke hevesen támadta. Az Egyesült
Államok pedig tovább szította az elégedetlenséget. Sagasta liberális
kormánya idején feltámadt a militarizmus, amely elvetett minden
politikai megoldást a háború befejezésére, s a spanyol “dicsőség”,
“becsület” hirdetésével fokozta a háborús pszichózist, háborúra
buzdított a az Egyesült Államok ellen. Követelték, hogy a Régensnő
kérjen elégtételt az USA elnökétől, McKinleytől, mert a Szenátusnak
küldött Elnöki Üzenetében megsértette Spanyolországot.8 A tömeg
Weylert éltette, követelte vissza, katonai vezetést akartak az ország
élére. 1897 decemberétől Weyler spanyolországi útjait (Barcelona,
Madrid, Valencia, stb.) heves tüntetések kísérték, hazafiaskodó tömegek
éljenezték. Weyler sokat szerepelt, véleményt nyilvánított a
Szenátusban, a sajtóban. 50 000 ember küldését javasolta az USA ellen.
Félretájékoztatott mindenkit a valós helyzetről, alulértékelte az ellenség
erejét, s ezt a sajtó is terjesztette. A tömegek elhitték, hogy egy
jelentéktelen hatalom állt Spanyolországgal szemben az USA
személyében.
Kubában Blanco tábornok nem boldogult a felkelőkkel. Kifogytak
az élelmiszerkészletek, a hadsereg éhezett és fizetést sem kaptak hat-
hét hónapja. Az elértéktelenedett bankjegyeket a kereskedők nem
fogadták el, így a hadi beszerzések egyre nehezebbekké váltak. Blanco
a Cauto vonalát erősítette meg, ott akart hadműveleti bázist kiépíteni
vasutat, hidat építve. Ez sokba került és rengeteg embert kötött le. Az

8 Ebben április elején McKinley a kubai helyzetet megoldhatatlannak ítélte s kijelentette,

hogy a kubai válság az Egyesült Államok érdekeire nézve is káros és humanitárius
megfontolásokból is felhatalmazást kért az intervencióra.
 9

amerikai támadást nyugatról várta, így Santiagót nem erősítették meg

még a háború kihirdetésekor sem. Mivel a lakosság visszatérhetett a
falvakba, új utánpótlást biztosított a lázadóknak. A lázadók újra a vidék
urai lettek. Weyler úgy vélte, hogy az amerikaiak 1898 novembere előtt
nem akarhatnak támadni mert még önkénteseket kellett toborozniuk és
meg kellett várniuk, hogy elmúljon a sárga-lázzal fenyegető nyári
időszak. Blancónak lett volna ideje készleteket felhalmoznia, mégsem
tett semmit. Linares tábornok nem tudta megakadályozni az amerikaiak
partraszállását. Pedig az rendkívül lassan, nehézkesen és szervezetlenül
zajlott. Meg lehetett volna zavarni és nagy veszteségeket okozni nekik.9
1898 április 18-án az amerikai Szenátus és Képviselőház együttes
határozatot fogadott el a kialakult helyzetről. 20-án McKinley elnök
figyelmeztette a spanyol kormányt, hogy ha 23-án délig nem fogadja el
a feltétel nélküli megadást, élni fog az együttes határozat által neki
adott jogokkal. 22-én elrendelte Kuba tengeri blokádját és 25-én a
Kongresszus hivatalosan kihirdette a háborút, 21-ére visszadatálva
annak kezdetét.
Spanyolországban María Cristina a Cortes megnyitásakor drámai
képet festett a helyzetről, kifejezve, hogy számít “a nemzet egységes
fellépésére a külföldi agresszió ellen”. Április 23-án pedig királyi
rendelet szentesítette a hadiállapot életbe lépését. Hogyan jutottak
idáig az események?

9 Weyler, id. mű 579, 583-585, 598. o.

10

Kik akarták minden áron a háborút

Spanyolországban?
- A hazafiaskodók szerint “az utolsó emberig, az utolsó pesetáig”
támogatni kell a lázadás leverésének katonai megoldását. E
véleményüknek, Amerika-ellenes, jenki-becsmérlő utcai
tömegtüntetéseken és a szélsőséges sajtóban adtak hangot.
- Az uralkodó politikai osztály erősen érdekelt volt a gyarmatok
megtartásában és a háborúban is, ugyanis a hadiszállításokon és az
áremelkedéseken keresztül jelentős vagyonra tudtak szert tenni. A
spanyol politikai rendszert jellemző korrupció Kubában még erősebb volt
ekkoriban. “Köztisztviselőink, mindenfajta deklasszált elemeink
hozzászoktak, hogy Kubát az ígéretföldjének tekintsék, ahol
megtelepedhetnek és a bennszülöttek rovására vagyont gyűjthetnek” –
mondta Segismundo Moret liberális kormányfő Reverseaux francia
nagykövetnek.10
- Az ellenzéki pártok nagy része is a háború híve: a republikánusok
egyik irányzata és a karlisták még a dinasztia híveinél is
nacionalistábbak és háborúpártiak voltak. A nemzeti egységre, a
nemzeti dicsőségre hivatkozva gyakoroltak nyomást a kormányra a
háború érdekében. A tüntetéseken megnyilvánult népi támogatás, az
erősödő militarizmus, a hazafiaskodó szólamok, a központosító spanyol
nacionalizmus sugárzott beszédeikből.
- A katalán gazdasági érdekek is a gyarmatok megtartásáért szálltak
síkra. Az Antillákon élvezett kizárólagos piaci jogok elvesztése nagy
érvágás lett volna a nagypolgárságnak és az exportra termelő
nagybirtokosoknak.
- A spanyol nacionalisták mind az anyaországban, mind a szigeteken
jelentős befolyással rendelkeztek: ők irányították Kuba közigazgatását,
kereskedelmét, kikötőit, ezért tűzzel-vassal ragaszkodtak
privilégiumaikhoz.
- A katonák egy szektora is erős kapcsolatokkal rendelkezik a
tengerentúli területeken, jó előmeneteli lehetőséget biztosít számukra

10 A. Elorza, … id. mű, 286.o.

 11

az ottani szolgálat (hiszen a legkisebb érdemekért, katonai

győzelmekért gyors előmenetelt jelent).
- A közvélemény hangadói a végsőkig ragaszkodtak a spanyol
fennhatóság fenntartásáért a szigeten.
Elmondható tehát, hogy szinte nem volt olyan politikai, gazdasági erő
Spanyolországban,
amelynek érdeke lett volna vagy megfelelt volna az autonómia-
megoldás Kubában.
12

A döntéshozók
María Cristina régensnő egyre növekvő kétségekkel figyelte a kubai
eseményeket, a lázadás leverésének sikertelenségét. Weyler jelentései
ugyan győzelmekről számoltak be, más forrásokból azonban értesült
arról, hogy a valóság másmilyen. Magánkezdeményezésekkel próbálta
Spanyolország nemzetközi helyzetét, megítélést javítani. Kezdetben
nem volt híve az USA-val való háborúnak, próbált békíteni, majd
szövetségeseket keresni az európai nagyhatalmak között. Kísérletei
azonban nem jártak sikerrel. Egyik ország sem vállalta az USA-val való
szembekerülést. 1896 januárjában a francia nagykövettől – Reverseaux-
tól kért segítséget pontosabb információk megszerzéséhez, így
bizonyosodott meg arról, amit már addig is gyanított, hogy az egymást
követő minisztériumoknak 1878 óta mindig is túl nagy érdekük fűződött
ahhoz, hogy az uralkodónő előtt elhallgassák a helyi lakosság
elnyomását és kizsákmányolását.11 De a régensnőt elsősorban a
dinasztia megmentése izgatta. Úgy vélte, hogy Kuba elvesztésének
traumája az anyaországban forradalmat váltana ki, amit a karlisták és
egyes republikánusok még szítanának is s esetleg a bukását
jelenthetné. Ilyen körülmények között az USA-val folytatott háború még
a kisebbik bajnak tűnt számára: “Ha a hadiszerencse nem kedvezne
nekünk, talán elvesztenénk Kubát, de az erőnek engedve és a
becsületünket megőrizve” – mondta 1896 áprilisában szintén
Reverseaux-nak. Amerikai nyomásra április 10-én, a március 29-én máig
tisztázatlan körülmények között felrobbant Maine amerikai cirkáló
ürügyén kapott ultimátum12 hatására Spanyolország egyoldalú
tűzszünetet léptetett életbe , az amerikaik háborús készülődését
azonban ez már nem állítja meg. Tehát a spanyol nemzeti becsület
megvédésére hivatkozó háborús felhívás jogossá vált…amihez társult az
a gondolat, hogy a kibékülés reményének elvesztésével csak az USA-tól

11 A francia nagykövet jelentése, Archives du Ministère des Affaires Etrangères (Paris) ,

Correspondance Politique. Espagne, 1896, t. 928. (a továbbiakban: AAE,CP. Espagne), id.
A.Elorza, … 287. O.
12 Sagasta kormánya azonnal szüntesse meg a lakosság koncentrálását, nyújtson
segítséget a lakosságnak és az áldozatoknak, és októberig léptessen életbe tűzszünetet.
Ezen idő alatt pedig Spanyolország kezdjen béketárgyalásokat a lázadókkal, “az amerikai
elnök barátságos támogatásával”.
 13

elszenvedett katonai vereség mentheti meg a dinasztiát (szemben egy

szégyenteljes vereséggel a gerilla-hadseregtől).13
A kormány lépéseiről, döntéseiről, véleményéről abból a szolgálati
levelezésből következtethetünk, amely az illetékes miniszterek
(tengerentúli ügyek, tengerészeti és hadügy), a hadiflotta parancsnoka,
Cervera és a kubai főkapitány, Blanco tábornok között zajlottak.
A Spanyol Antillákra küldött hadiflotta parancsnoka, Pascual
Cervera y Topete admirális; 1898 januárjától vezette naplóját illetve
gyűjtötte egybe dokumentumait a hadműveletekre vonatkozóan.14 De
már 1896 március 14-én írt levelében arról írt unokatestvérének, hogy
“az Egyesült Államokkal való konfliktus már elkerülhetetlen, legfeljebb
némi haladékot nyert. (…) Mivel alig van flottánk, együtt kell az
egésznek mennie, bárhová is vezénylik (…) s ha az Antillákra fogják, az
lesz a legnagyobb őrültség, mert ezzel az anyaország partjait és a
Fülöp-szigeteket védtelenül hagynák. Ha engem neveznének ki
főparancsnokának, türelmet gyakorolnék és teljesíteném
kötelességemet, de azzal a keserűséggel, hogy tudnám mennyire
értelmetlen ez az áldozat. (…) A hadiflotta nagyon rosszul van
felszerelve, nincs rendesen kiképezve a legénység és nagyon kevés
lőszerrel rendelkezik. De a legnagyobb baj a szervezetlenség minden
téren, például az ésszerűtlen spórolás a szénnel, a hajók állandó
küldözgetése egyik helyről a másikra. Beránguer (miniszter) az
ellenségének hisz, amikor erről beszélek neki. Pedig én csak annak a
rendszernek vagyok az ellensége, amely ehhez a rendetlenséghez és
szervezetlenséghez vezetett.” 1898 január 30-án Kartagenából hasonló
levelet írt, kiegészítve azzal, hogy az eltelt időben a helyzet csak
rosszabbodott: “ki vagyunk merülve, nincs egy vasunk sem és katonai
potenciálunk csak a Colón nevű hajóval és a torpedóvadászokkal
növekedett. A spanyol ipar nagyon lassan és drágán dolgozik és a
minőség rendkívül rossz. A megrendelt hajók több évig készülnek és a

13 A. Marimon, La crisis de 1898, 38. o. , AAE,NS. Espagne, marzo 1898, 18-III-1898, t.2.,
J. Campanys, España en 1898: Entre la diplomacia y la guerra, Madrid, Biblioteca
Diplomática Española, 1992. 234-251. o.
14 Pascual Cervera y Topete: Colección de documentos referentes a la escuadra de
operaciones de las Antillas, El Ferrol, agosto de 1899, 1904, Madrid Naval 1986
14

javításokra is sokat kell várni. (…) Katasztrófa fenyeget (…) de a veszély

senkiben sem ébreszti fel a hazafiságot, csak a hősködő hazafiaskodás
terjed…”
Számos, a tengerészeti miniszternek küldött jelentésében elemzi a
hadiflotta rendkívül rossz helyzetét. Érveket sorol fel arra vonatkozóan,
hogy miért nem szabad a flottát az Antillákra küldeni: “az anyaországtól
való óriási távolság megnehezíti és megdrágítja a csapatok, eszközök,
lőszer, élelmiszer utánpótlását. Kubában is kimerültek az erőforrások,
ugyanúgy, mint az odafelé vezető úton található ellátópontok. Nincs
megfelelő harcoló erő, a szénellátás is akadozik…több hajó is javításra
vagy karbantartásra (tisztításra) szorul … azok, amelyeket műhelybe
vittek, még mindig nem készültek el, a 14 cm-es ágyúk
használhatatlanok műszaki problémák és lőszerhiány miatt is. A Colón
lenne a legnagyobb erőt képviselő hadihajó, de nem szerelték fel a két
nagy ágyúját. … Nincsenek térképeik az amerikai tengerekről … de a
személyi állomány hangulata, szelleme kiváló, a kötelességüket minden
körülmények között teljesítik….” – állítja végezetül.
A tengerészeti miniszter, Segismundo Bermejo áprilisig akarta valahogy
“kihúzni”, mert úgy gondolta, hogy addigra lényegesen megerősödhet a
spanyol hadiflotta. Tudta, hogy a hajók sebességét kellene megnövelni
és két ellenállási zónát akart kialakítani: egyet Kubában egy másikat
pedig a félszigeten. A flotta harci értékének kiszámításakor azonban
illúziókat kergetett, mert olyan hajókat is számításba vett, amelyek még
javítás alatt álltak, vagy épp még csak épültek, vagy amelyeken már
hónapok óta nem végezték el a karbantartási munkákat, így
teljesítményük rendkívül lecsökkent. Mások nem voltak megfelelő
fegyverzettel felszerelve és különféle technikai problémákkal küzködtek.
A minisztérium vezérkari főnöke készített két állapotfelmérést és
feljegyzést az esetleges amerikai-spanyol háborúval kapcsolatban.
Cervera a két erő összehasonlításából egyértelműen azt a
következtetést vonta le, hogy a tanulmányban megfogalmazott
célkitűzést, vagyis támadó hadműveleteket teljesen lehetetlen
végrehajtani. A minisztérium illetékesei hamis adatokkal dolgoztak.
 15

Csapatokat Kubába szállítani rendkívül nehéz, lassú és az amerikai

ellentevékenység miatt kockázatos. Havannában pedig semmilyen
erőforrásra nem lehet számítani, mint ahogy más területeken sem -
állapította meg. (Cartagena, 1898. február 25. Cervera a tengerészeti
miniszternek)
Az ellenség ezzel szemben – folytatta - közel van hátországához, ellátási
bázisaihoz, gazdag, jól felszerelt és a felkelők támogatását élvezi. Ezen
kívül az európai hatalmak sem lépnek föl ellene, sőt, helyenként, mint
például a Szuezi csatornában Anglia, vagy Martinika kormányzója még
nehezítették is a spanyol flotta továbbjutását azzal, hogy nem adtak el
neki szenet. A miniszter megígérte, hogy mindent megtesz, de nem
rajta múlik, ha nem áll több a rendelkezésére és egyébként sem hiszi,
hogy olyan tragikus a helyzet. Az ő lelkiismerete nyugodt. (április 7.) A
kormány pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy az Egyesült
Államokkal fenntartsa a tökéletes baráti viszonyt, bár időnként
felmerülnek nehezen megoldható kérdések. “De Kubában még a
spanyol zászló leng és a kormány, a hazafias érzelmekre tekintettel,
még annyi áldozat árán is azt kívánja, hogy ne vesszen el e birtoka,
minden lehetséges eszközzel megpróbálva – akár politikai, akár
nemzetközi, akár katonai eszközzel is, kielégítő megoldást adni a kubai
válságra. A kormány valószínűleg nem számolt a háború kitörésével,
különben miért nem készült fel hatalmas szénkészletekkel, amelyeket a
megfelelő útvonal mentén kellett volna elhelyezni, hogy a flotta
mozgását biztosítsák? Hogy-hogy nem halmoztak fel lőszerkészleteket
harcképességük biztosítására? – kérdezi Cervera.

Cervera hiába kért térképeket, részletes terveket, információkat a

minisztertől illetve a kormánytól, azek nem érkeztek meg. Így nem
tudhatta, hol helyezkednek el, merre mozognak az amerikai hajók és hol
vannak az ellátó kikötőik, mi lesz a feladata. (Cartagena, 1898. február,
március 3.)
Cervera, a hajóparancsnokok és törzse is pontosan tudták, hogy
Kubában a kudarc, a teljes vereség, a pusztulás várja őket, mégis
16

vállalták a feladatot, a haza által megkívánt önfeláldozást. Abban az

időben senki sem merészelte volna feltárni a tényleges helyzetet: már
elhitették a közvéleménnyel, hogy a spanyolok erőfölényben vannak,
kiváló esélyekkel indulnak harcba. Lebecsülték az ellenfelet mind harci
morálját mind technikai lehetőségeit tekintve. “Ha valaki előállt volna
azzal, hogy a mi flottánk mérhetetlenül gyengébb, mint az amerikai és
hogy harcképtelenek vagyunk, mert nincsenek ágyúink, nincs lőszerünk,
stb., az ország azt mondaná, mert itt minden pénzre megy, hogy az
illetőt megvették és az utcákon vonszolnák végig.”15 De véleményüket,
meggyőződésüket mégiscsak tudatniuk kellett az arra leginkább
illetékessel: a miniszterrel illetve a kormánnyal. ”A vereség lehet
dicsőséges az erőssel szemben, de attól még vereség és a legrosszabb
helyzetben veszítjük el a szigetet. (…). Megéri Kuba szigete
Spanyolország romba dőlését?” És ha elpusztul a flotta, mi és ki fogja
megvédeni Spanyolországot, a Kanári és Baleári szigeteket? – érvelt
Cervera.
A kormány április 7-én elküldte a hadiflottát Zöldfokra, de úgy
indultak útra, hogy Cervera semmilyen tervet sem kapott, csak sejtette,
hogy Madridban azok kerekedtek felül, akik az Antillákra akarták
küldeni. A Zöldfoknál Cervera újra egybegyűjtötte a hajóparancsnokokat
és a törzset. Megvitatták egy esetleges Antillákon kibontakozó hadjárat
következményeit. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy mind Kuba,
mind Porto Rico alkalmatlan hadműveleti bázisnak, mert mindenben
hiányt szenved. Ezt Cervera megjelentette felettesének. A tengerészeti
miniszter erre összehívta a Tábornokok Juntáját. E megbeszélés
jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy a tengerészet tábornokai
egyáltalán nem értik, hogy mit vár tőlük a miniszter: úgy hívták össze
őket, hogy nem kapták meg előre a témát, nem tudtak felkészülni sem,
tehát ilyen horderejű kérdésekre nem tudnak felelősségteljes választ
adni. A miniszter ismertette a helyzetet. Beránger altengernagy
hangsúlyozta: “akkor kérik a véleményünket, amikor a hadi
cselekmények már kitörtek, ilyenkor pedig már késő tanácsot kérni. Én

15 F.Arderius: La Escuadra española en Santiago de Cuba. Diario de un testigo. Barcelona,

1903, 18-19.o.
 17

sosem tanácsoltam volna a flotta Zöldfokra küldését, sem hajóraj

összeállítását heterogén hajókból, amelyben néhány hajó lassúsága
fékezi a többi haladását is és lehetetlenné teszi, hogy a rombolók
teljesítsék feladatukat… Auńón első osztályú hajókapitány pedig azt
javasolta, hogy az admirálisnak adandó instrukciók ne legyenek konkrét
intézkedések, mivel a távolság és a kommunikáció lassúsága miatt az
irányító központban nem lehet pontosan ismerni a helyzetet és pontos
parancsokat adni. Bízzák azokat az admirálisra, s majd a hadiszerencse
eldönti, hogy a döntést hozót mint hőst kell-e ünnepelni vagy mint
engedetlent elítélni…
A miniszter ismertette a hadiflotta anyagi-technikai helyzetét, Cervera
és tanácsának döntését, mégis a jelenlévő admirálisok többsége a
mellett szavazott, hogy induljanak el az Antillákra. Ebben a döntésben
valószínűleg sokat nyomott Kuba főkormányzójának távirata is,
amelyben azt írta, hogy Kubában csak az tartja a lelket a hadseregben
és a spanyolpártiakban, hogy a flotta érkezésére számítanak.
Fegyelembe véve objektív indokaikat is meglepő olvasni, hogy a
haditengerészet vezető tábornokai mennyire nem mernek és nem
képesek szakmai érvekkel megalapozott véleményt nyilvánítani!
A levélváltásokból kiderül, hogy több feljegyzés, jelentés is keresztezi
egymást, s mire megérkeznek, már nem aktuálisak. Az
információáramlás hiányosságainak legtragikusabb példája az, hogy
amikor a kormány végre úgy döntött, hogy a hajóhadat nem küldi az
Antillákra, s Bermejo miniszter táviratot küldött Cerverának Martinikára
felhatalmazva őt arra, hogy “ha úgy ítéli ön meg, hogy a flotta nem
tudna sikerrel tevékenykedni az Antillákon, akkor visszatérhet a
félszigetre” (Bermejo miniszter Cerverának, május 12.), ez a távirat
teljesen elakadt. Cervera csak jóval később, a vereség után, már
Spanyolországban szerzett róla tudomást!
Kuba főkormányzója, főkapitánya Blanco tábornok április 7-én
és május 14-én is kétségbeesetten kérdezte a Tengerentúli ügyek
miniszterétől, R. Gruńóntól, hogy mi igaz a háború közeli kitörésének
hírével kapcsolatban. Sürgős segítséget kér, hadihajókat és szeretné
18

tudni, hogy számíthatnak-e a hadiflotta megérkezésére. Ha nem, az

katasztrófálissá teheti a helyzetet. A szigeten véres forradalom fog
kitörni. “Ha a hadiflotta vereséget szenvedne, az feltüzelné a többiek
harci kedvét életre-halálra. ,Ha viszont elmenekül, kitör a pánik és a
forradalom.” (Blanco tábornok a tengerentúli ügyek miniszterének,
Gruńónnak, május 17., június 4-én) Ugyanígy vélekedett Porto Rico
főkormányzója is május 18-i jelentésében: “Ha a flotta parancsot kap a
visszafordulásra, a sziget lelkesedése és az első harcok utáni harci
szellem visszaesik. A lakosok azt fogják mondani, hogy Spanyolország
magukra hagyta őket és a helyzet rendkívül súlyosra fordulhat.”
A korábban említett kommunikációs szakadás miatt Cervera nem
fordult vissza, hanem folytatta útját az Antillákra. Csak Santiago de
Cubában tudott kikötni szénhiány és Porto Rico amerikai blokádja miatt.
Május 19-én érkezett meg, és a korábbi várakozással ellentétben Blanco
tábornok kétségbe esett, hiszen a flotta élelmiszer és szén nélkül
érkezett egy olyan helyőrségbe, ahol már amúgy is fogytán volt minden
készlet és Santiago kikötőjét az amerikaiak egy-kettőre lezárhatják.
Ráadásul a Pelayo, a Carlos V és a torpedórombolók nélkül érkeztek, így
képtelenek bármilyen komolyabb harci cselekményre a sziget védelme
érdekében!
Cervera tisztában volt a helyzettel, de kényszerpályán mozgott, mert fel
kellett töltenie készleteit, hogy tovább tudjon állni, de nincs hol és
miből. A feltöltés nagyon lassan haladt és Cervera a rendkívül rossz
időjárás miatt sem tudott útrakelni s bekövetkezett az, amitől tartottak:
az amerikaik lezárták a kikötőöböl bejáratát.
Blanco tábornok a saját miniszterének írt feljegyzésében kifejtette, hogy
“Igen sajnálatos, hogy Cervera hadiflottája milyen függetlenséggel
rendelkezik és ez megakadályozott engem abban, hogy beleszóljak
műveleteibe. Ugyanakkor annak következményei engem terhelnek,
mivel azzal, hogy Santiagóba befutottak és ott tartózkodnak, teljesen
megváltoztatták a hadjárat terveit, céljait, az élelmiszer- és
szénkészletek és egyéb ellátás helyzetét néhány helyőrségben. Ha
legalább megpróbált volna egyeztetni velem, Linares hadosztály
 19

főparancsnokkal és a kikötőparancsnokkal, talán hárman kitaláltunk

volna valami kedvezőbb megoldást… “ S kérte a minisztert, hogy a
katonai akciók összehangolása érdekében az összes haderő – mind
tengeri mind szárazföldi - parancsnokságát, vezetésével őt bízza meg. A
kubai hadosztály helyzete nagyon nehéz, mivel Cervera jelenléte
odairányította az amerikai erők fő erőkifejtését. “Tehát itt a fegyvereink
becsülete és legjobb hajóink sorsa forog kockán. Hajóinkat minden áron
meg kell menteni. … A hadosztálynak mind a belső mind a külső
ellenséggel fel kell vennie a harcot. Remélem, hogy sikeresen meg
tudjuk tartani ezeket a területeket anélkül, hogy elvonnánk az erőket a
középső, Villás és nyugati helyőrségekből, amelyeket szintén állandó
veszély fenyeget…” Blanco Cerverát sürgette, hogy törjön ki, hiszen,
szerinte, a blokád nem volt túl szoros s éjjel, rossz látási viszonyok
között megoldható lenne. De a már említett technikai problémákra
hivatkozva (szénhiány, lassúság, hibák, stb.) miatt Cervera halogatta az
indulást s az esélyei egyre csökkentek. “Kitörni és harcba bocsátkozni
embertelen döntés lenne a biztos vereség miatt, és rossz politikai lépés,
mert az ellenségnek könnyű győzelmet kínálna. (…)”, az ellenséges
tengeri erők négyszer nagyobbak voltak, a blokád igenis szoros, az
amerikai fényszórók éjjel is megvilágították a kikötőt, nem volt elég
lőszer sem, széntakarékoskodás miatt pedig leállította a kazánokat (15
tonnát fogyasztott minden hajó naponta, felfűtésük legalább 12 órát
vett igénybe), “Teljesen biztos az összes hajó pusztulása a legénység
nagy részével együtt. A dilemma az, hogy ha Kuba nem áll ellent,
elpusztítsuk mi magunk a hajóhadat, de addig is hozzájárulunk a
védelemhez, vagy úgy veszítsük el, hogy az emberek nagy részét
feláldozzuk, csak hogy egyesek hiúságát kielégítsük, megfosztva Kubát
is ettől a támasztól s így meggyorsítsuk elvesztését.” (Cervera Linares
tábornoknak, június 25.)
Blanco tábornok szerint a fegyverek dicsősége szempontjából jobb
harcban elesni, ahol lehetnek esélyek a megmenekülésre is. Ha a
hajókat a kikötőben ejti foglyul az ellenség, az a világ szemében
katasztrofális hatást váltana ki és a háborút is eldöntené az ellenség
20

javára. “A hadiflottában van a Haza becsülete.” (Blanco Cerverának,

június 25, 26.)
Június 22-én, jobb híján, ha már nem tudtak kifutni a kikötőből, Cervera
partra szállította legénysége egy részét a szárazföldi erők
megerősítésére.
Június 24-én a hadügyminiszter végre felfogta a kubai helyzet
tarthatatlanságát és közölte Blanco tábornokkal, hogy a kormány
döntése értelmében a hadiflottának, amelynek addig nem volt
meghatározott úti célja, ezentúl a sziget védelmében kell
együttműködnie Blanco parancsnoksága alatt ugyanúgy, mint a többi
tengeri erőnek is. Július 1-én, a kormány - a közvélemény nyomására -,
a rendszer és a dinasztia megmentése érdekében kiadta a parancsot
Cerverának, hogy hajózza be legénységét és induljon, hogy ne kelljen a
hajókat se megsemmisíteni se átadni. ”Egy elvesztett helyőrséget vissza
lehet foglalni, de a hadiflotta elvesztése ilyen körülmények között döntő
tényező és nem állítható helyre” – írta Blanco táviratában.
A hadiflotta július 3-án reggel megindult. Egyenlőtlen
küzdelemben, rossz műszaki állapotban, lőszer nélkül, lassú járású
hajóktól akadályozva a túlerővel szemben semmi esélye sem volt a
megmenekülésre. Az egész flotta elpusztult, tűzvész és lövedékek
áldozata lett. Hatszáz halott, rengeteg sebesült és hadifogoly lett a
mérleg. Blanco azonban még mindig ragaszkodott a maga igazához
mondván, hogy Cervera megint rosszul döntött, hiszen ha más
időpontot választottak volna, más lett volna az eredmény ... Cervera
azzal védekezett, hogy “az éjszakai kitörés sem akadályozta volna meg
a flotta pusztulását, de bizonyára megháromszorozta volna a halottak
számát…” – írta később Blancónak Portsmoutsból, az amerikai bázisról
július 13-án.
Ilyen körülmények között, habár a szárazföldi csapatok zöme még
elvben érintetlen volt, – igaz, hogy háromévi harcok, viszontagságok,
járványok, rendkívül rossz körülmények miatt, az ellenséges
környezetben elszigetelve nagyon leromlottak, legyengültek - Cervera
hajóhadának pusztulása után azonnal megkezdődtek a béketárgyalások.
 21

A kormány gyors lépése ellen sok tiszt hevesen tiltakozott, Blanco

tábornok is. De a kormány azzal érvelt, hogy félő volt, hogy az amerikai
hajóhad nehogy megtámadja a Baleári és Kanári szigeteket vagy a
spanyol partokat. Másrészt a félszigeten a közrend felborulásától
tartottak a Weylert, a hadsereget éltető utcai tüntetések miatt.
Augusztus 12-én aláírták a fegyverszünetet, s decemberben Párizsban
megkötötték a békét. Megkezdődhetett a sebesült, beteg katonák és a
gyarmati hadsereg hazaszállítása. 1899 januártól áprilisig 150 000
ember várakozott kegyetlen egészségügyi körülmények között,
táborokba zárva, fűtetlen, higiéniai feltételekkel nem rendelkező
barakkokban. Közülük mintegy 20 000 beteg volt. Így vágtak neki a
rendkívül nehéz, mostoha körülmények között zajló hajóútnak hazafelé.
Útközben és megérkezés után is sokan belehaltak betegségükbe,
sérüléseikbe. Nem volt megfelelő orvosi ellátás, az anyaország sem
készült fel kórházakkal, gyógyszerekkel. A túlélők pedig az
adminisztráció hiányosságai miatt szenvedtek, nem kapták meg
járandóságukat, nem kaptak munkát, nemtörődömség, improvizáció,
szervezetlenség uralkodott mindenhol. Nem csoda, ha helyenként kitört
a népi elégedetlenség. De ez már más történet kezdete.

ÖSSZEGZÉS

Az 1898-as kubai-amerikai-spanyol háborúban a spanyol erők

vereségét az általános eszköz és erőforráshiány, a teljes tervezetlenség,
a szárazföldi és tengeri erők közötti együttműködés teljes hiánya, a
hajóhad technológiai elavultsága, rossz műszaki állapota,
utánpótlásának nem-biztosítása, hajóinak nem rendeltetés szerinti
alkalmazása, heterogén összetétele, lassúsága, általában a háborúra
való felkészülés hiánya okozta. Ezek főleg politikai döntésekből illetve
nem-döntésekből következtek, a háborút akarók nyomására,
dinasztikus, nacionalista, nemzeti hiúságból, nacionalizmusból eredő
érdekek hatására. A vereség után a hadsereget és a tengerészetet
kiáltották ki bűnbaknak, de fentiekből egyértelműnek látszik, hogy ők
22

csak a politika illetve a fegyveres erők vezetőinek elfogult, politikai

érdekek által vezérelt döntéseinek áldozatai voltak.
A spanyol szenátusban 1897 április 29-én Tetuán hercege jegyezte meg:
“A spanyol politika és hadi rendszer Kubában azoknak a kormányoknak
a felelőssége, akik azokat sugallták, akik kinevezték Weylert, Martínez
Campost (…) és mi, a nevezett kormányok tagjai felelősek vagyunk a
tetteikért, amelyek a mi politikánkat képviselték, tükrözték.”
1899. július 26-án Azárraga tábornok hadügyminiszter a következőket
mondta a szenátusban: “A hadsereg megállás nélkül harcolt, kereste,
üldözte az ellenséget, ugyanúgy, mint és a tengerészet is a háború
elején visszaverte az amerikai hajókat Cárdenasnál, Cienfuegosnál.
Amikor majd lecsillapodnak a kedélyek és az idő múlása józanságot ad
mindenkinek, majd pontosan fogjuk megítélni a dolgokat és akkor
igazságot szolgáltatnak majd a hadseregnek és a tengerészetnek.”16

Jegyzetek
1 En V. Weyler, -Mi mando en Cuba-, Madrid, 1910, t.I, pp. 28-32, también en Archivo
General del Palacio real (Madrid), Alfonso XIII, caja 13106 (en adelante AGPR)
2 A Spanyolországban még működő katonai szolgálat-megváltás (pénzben vagy

helyettesítővel) miatt a sorozottak a szegény néprétegek közül kerülnek ki.

Kötelességtudóak, fegyelmezettek és hisznek abban, hogy a haza érdekét szolgálják
a gyarmatokon.
3 A háború első hónapjaiban 48 000 fő a veszteség. Martínez Campos 1895 júniusában 52

000 fővel rendelkezett és 75 000-el év végén. Weyler érkezésekor 80 000 fővel, és 1896
decemberében 140 000-el. 1897 májusában 218 764 főből állt az állomány,
decemberben. 200 450. 90 000 fő önkéntes közül 30 000 Havannában és megyéjében.
(Arturo Amblard, Notas coloniales, Madrid, 1904, 162-163. old. Idézi: A. Elorza-E.
Hernández Sandoica)
4 Máximo Gómez írta Estrada Palmának 1897 július 20-án: “A spanyolok fáradtak és

ezeken a forró napokon, amikor a hőség minket is kifullaszt, nem tudom felfogni, hogy
hogyan menetelnek ezek a csapatok. Az az igazság, hogy Weyler tábornok (…) lassan
végez a katonáival. Szörnyű menetelésre kényszeríti őket járhatatlan terepeken, csak
hogy néhány családot elfogjon, vetéseket letaroljon. Éjszaka előőrseink a látóterükbe
mennek és kezdődik a lövöldözés reggelig …” (B. Souza, Máximo Gómez … p.204.)
5 V. Weyler: Mi mando en Cuba (10 de febrero de 1896 a 31 de octubre de 1897). Historia

militar y política de la última guerra separatista por el general Weyler. Felipe González
Rojas, Editor, Madrid, 1911.
6
V. Weyler …V. köt. 487.o.
7 Id. mű, V. 508. o.

8 Ebben április elején McKinley a kubai helyzetet megoldhatatlannak ítélte s kijelentette,

hogy a kubai válság az Egyesült Államok érdekeire nézve is káros és humanitárius

megfontolásokból is felhatalmazást kért az intervencióra.
9 Weyler, id. mű 579, 583-585, 598. o.

16
 23

10
A. Elorza, … id. mű, 286.o.
11 A francia nagykövet jelentése, Archives du Ministère des Affaires Etrangères (Paris) ,
Correspondance Politique. Espagne, 1896, t. 928. (a továbbiakban: AAE,CP. Espagne), id.
A.Elorza, … 287. O.
12 Sagasta kormánya azonnal szüntesse meg a lakosság koncentrálását, nyújtson

segítséget a lakosságnak és az áldozatoknak, és októberig léptessen életbe tűzszünetet.

Ezen idő alatt pedig Spanyolország kezdjen béketárgyalásokat a lázadókkal, “az amerikai
elnök barátságos támogatásával”.
13 A. Marimon, La crisis de 1898, 38. o. , AAE,NS. Espagne, marzo 1898, 18-III-1898, t.2., J.

Campanys, España en 1898: Entre la diplomacia y la guerra, Madrid, Biblioteca

Diplomática Española, 1992. 234-251. o.
14 Pascual Cervera y Topete: Colección de documentos referentes a la escuadra de

operaciones de las Antillas, El Ferrol, agosto de 1899, 1904, Madrid Naval 1986
15 F.Arderius: La Escuadra española en Santiago de Cuba. Diario de un testigo. Barcelona,

1903, 18-19.o.
16 Uo.

Weyler további pályafutása:

1910. a hadsereg főkapitánya – ez a legmagasabb katonai rang
Katalónia főkapitánya
1915. az éppen megalakított Központi Vezérkar főnöke
a hadműveleti erők generalisszimusza
1920. február: újra Katalónia főkapitánya 81 évesen, amikor
politikai, társadalmi válság, zavargások, utcai tüntetések teszik
szükségessé az erős kezű tábornok kinevezését.