Eckhart Tolle - Új Föld

Az emberi tudat kivirágzása
ECKHART TOLLE
ÚJ FÖLD
Ráébredni életed céljára
Budapest, 2006
(Fordította: Dr. Domján László)
………………………
ELSİ FEJEZET
FELIDÉZÉS
A Föld 114 millió évvel ezelıtti reggele, kevéssel napkelte után: a bolygón legelıször
jelenik meg virág, s kinyílik, hogy befogadja a Nap sugarait. E jelentıs, a növények életében
evolúciós átalakulást jelzı pillanatot megelızıen a bolygót már évmilliók óta borította
növényi vegetáció. Az elsı virág valószínőleg nem élt hosszú ideig, s a virágok sokáig
bizonyára ritka és elszigetelt jelenségek maradtak, mert a körülmények még nem kedveztek
bolygószerte való megjelenésüknek. Ám a kritikus küszöb egyszer mégis csak elérkezett, s
azon a napon az egész bolygón hirtelen szín- és illatrobbanás zajlott le. (Bár akkor nem volt
még ott ezt érzékelı tudat.)
Sokkal késıbb ezek a finom és illatozó lények, amelyeket virágoknak nevezünk, egy
másik faj tudatfejlıdésében kaptak fontos szerepet. Az embereket rendkívüli mértékben
vonzották és lenyőgözték a virágok. Az emberi lények tudatfejlıdése során valószínőleg a
virág volt az elsı olyan dolog, amit nem hasznossága miatt, más szóval nem az életben
maradásukban betöltött szerepe miatt értékeltek. A virágok számtalan mővészt, költıt és
misztikust ihlettek meg. Jézus azt javasolja, hogy merengjünk el a virágok fölött, és tanuljunk
tılük élni. Buddháról azt mesélik, hogy egy alkalommal „szótlan szentbeszédet” tartott:
kezébe vett egy virágot, majd merengve nézte. Némi idı után a jelenlevık egyike,
Mahakasyapa szerzetes, elmosolyodott. Azt mondják, egyedül ı értette meg a prédikációt. A
legenda szerint ezt a mosolyt (más szóval: felismerést) adta tovább az egymást követı
huszonnyolc mester, és sokkal késıbb ez vált a zen gyökerévé.
A virág szépségének meglátása rá tudott ébreszteni embereket – még ha csak rövid
idıre is – arra a szépségre, ami legbensıbb lényük, valódi természetük esszenciális (lényegi)
része. A szépség elsı fölismerése az emberi tudatfejlıdés egyik legjelentısebb eseménye volt.
Az öröm és a szeretet érzése esszenciájában kapcsolódik ehhez a felismeréshez. Anélkül,
hogy annak teljesen tudatában lennénk, a forma szintjén a virágok annak a kifejezıdései lettek
számunkra, ami bennünk a legmagasabb rendő, legszentebb és végsı soron formamentes. A
virágok, amelyek tünékenyebbek, éteribbek és finomabbak, mint azok a növények,
amelyekbıl elıemelkedtek, egy másik birodalom hírnökeinek, a fizikai formák világa és a
formamentes között húzódó hidaknak a szerepét kapták. Nemcsak az illatuk volt olyan, amit
az emberek finomnak és kellemesnek tartottak, hanem emellett a lélek világából is „illatot”
-1-
hoztak. Ha a „megvilágosodás” szót a hagyományosan elfogadottnál tágabb értelemben

kezeljük, akkor tekinthetünk úgy a virágokra, mint a növények megvilágosodására.
Bármely világ – ásványvilág, növényvilág, állatvilág vagy embervilág – bármely
életformájáról azt mondhatjuk, hogy „megvilágosodáson” megy keresztül. Ez azonban
rendkívül ritka jelenség, mert az már több mint evolúciós elırelépés: fejlıdése
folyamatosságának megszakadását, a Lét egy teljesen eltérı szintjére való ugrást, és
legfıképp az anyagiság csökkenését jelenti.
Mi lehet súlyosabb és áthatolhatatlanabb a kınél, minden forma legsőrőbbjénél?
Néhány kı molekuláris szerkezete mégis változáson megy keresztül, kristállyá alakul, s a fény
számára így már átjárhatóvá válik. Egyes széndarabok, elképzelhetetlenül hatalmas hı és
nyomás hatására gyémánttá válnak, illetve bizonyos nehéz ásványok egyéb drágakövekké.
A legtöbb csúszómászó hüllı, minden teremtmény legföldhözragadottabbja, évmilliók
óta változatlan maradt. Néhányuk azonban tollat és szárnyat növesztett, és madárrá vált,
legyızve így a gravitáció erejét, amely ıket oly sokáig fogva tartotta. Nem a csúszó-mászó
mozgásuk vagy a járásuk vált jobbá, hanem „transzcendáltak”: teljesen felülemelkedtek a
csúszásmászáson és járáson.
Az emberi lélek számára idıtlen idık óta különösen jelentıs szerepet játszottak a
virágok, a kristályok, a drágakövek és a madarak. Persze, ık is – mint minden életforma – a
mögöttes, egyetlen élet, egyetlen tudat pillanatnyi ideiglenes, múló megnyilvánulásai.
Különleges jelentıségük és a tény, hogy az emberek csodálják ıket és vonzódnak hozzájuk,
éteri jellegüknek tulajdonítható.
Ha az emberek érzékelésében van bizonyos fokú jelenlét – csöndes és éber figyelem –,
akkor képesek érezni a minden teremtményben, minden életformában levı isteni
életesszenciát, és felismerni, hogy az ugyanaz, mint saját esszenciájuk, s ezért úgy szeretik
ıket, mint önmagukat. Anélkül azonban a legtöbb ember csak a külsı formát látja, s nincs
tudatában a belsı lényegnek, ahogy saját lényegének sem, és önmagának csupán testi és
lélektani formájával azonosul.
A virág, a kristály, a drágakı vagy a madár esetében azonban még a kevés vagy
semennyi jelenléttel rendelkezı ember is olykor megérzi, hogy több van bennük, mint az adott
forma fizikai léte, jóllehet nem tudja, hogy emiatt vonzódik hozzájuk. Egyszerően affinitást
érez irántuk. Éteri természetük miatt formájuk kisebb mértékben homályosítja el a bennük
lakozó lelket, mint az más életformák esetében történik. Kivételt ez alól az újszülött
életformák képeznek: csecsemık, kölyökkutyák, kismacskák, bárányok stb. İk törékenyek,
finomak, még nem ágyazódtak szilárdan az anyagiságba. Rajtuk keresztül átragyog a nem
evilági ártatlanság, édesség és szépség. İk a még viszonylag érzéketlen embereket is
felvidítják.
Ha éberen elmerengsz egy virág, kristály vagy madár láttán, anélkül, hogy azt
gondolatban megneveznéd, számodra az a formamentesbe nyíló ablakká válik. Megnyílik egy
belsı „rés” – ha mégoly csöppnyi és tünékeny is –, amely a lélek világával teremt
összeköttetést. Ezért játszott ısidık óta e három „megvilágosodott” életforma oly fontos
szerepet az emberi tudat fejlıdésében. Ezért lett például a lótuszvirág közepében ülı drágakı
a buddhizmus központi jelképe, és ezért jelzi a fehér madár, a galamb, a kereszténységben a
Szentlelket. İk készítették elı a talajt a planetáris tudat még mélyebb megváltozásához, amire
az emberi faj jelöltetett ki. Ez az a spirituális fölébredés, amelyet kezdünk megtapasztalni.
E KÖNYV MEGÍRÁSÁNAK CÉLJA

Készen áll-e az emberiség a tudat átalakulására, az olyan radikális és mély, belsı
„kivirágzásra”, hogy ahhoz viszonyítva a növények virágzása – bármily gyönyörő is az –
annak csupán halovány visszfénye? Képesek-e az emberi lények elveszíteni kondicionált
(beidegzıdött, beprogramozódott) elmestruktúráik „sőrőségét”, és úgymond olyanokká válni,
-2-
mint a kristályok vagy a drágakövek: áttetszıvé a tudat fénye számára? Le tudják-e gyızni az
anyagelvőség és az anyagiság lehúzó nehézségi erejét, és fölül tudnak-e emelkedni a formával
való azonosuláson, ami az egót a helyén tartja, és arra kárhoztatja ıket, hogy saját
személyiségük rabságában sínylıdjenek?
Az ilyen átalakulás lehetısége képezte az emberiség hatalmas, bölcs tanításainak
központi üzenetét. A hírnökök – Buddha, Jézus és mások, akik közül nem mindenki vált
ismertté – voltak az emberiség korai „virágai”. İk elıfutárokként, ritka és értékes lényekként
jártak itt. A széles körő „virágzás” az ı korukban még nem volt lehetséges, s üzenetüket
nagymértékben félreértették, és gyakran durván eltorzították. Bizonyosan állítható, hogy – a
kisebbséget leszámítva – tanításuk nem alakította át az emberi viselkedést.
Vajon nagyobb mértékben áll-e készen az emberiség most, mint azon korai tanítók
korában? Miért lenne így? Mit tehetsz – ha tehetsz bármit is –, hogy ezt a belsı váltást
létrehozd vagy felgyorsítsd? Mi jellemzi a régi, egós tudati állapotot, és milyen jelekbıl
ismerhetı fel az új tudatosság? Ezekrıl és más alapvetı kérdésekrıl lesz szó ebben a
könyvben. Ám ami ennél fontosabb: ez a könyv maga is olyan eszköz az átalakuláshoz, ami a
felbukkanóban levı, új tudatosságból született. Az itt taglalt gondolatok és fogalmak ugyan
fontosak lehetnek, jelentıségük mégis csupán másodlagos. Nem többek, mint a felébredéshez
vezetı útjelzı táblák. Olvasás közben egyfajta váltás történik benned.
E könyv megírásának nem az a célja, hogy elméd tartalmához új információt vagy
hitet adjon, vagy hogy bármirıl is megpróbáljon meggyızni, hanem hogy tudatállapot-váltást
idézzen elı, vagyis: fölébredést. Ebben az értelemben ez a könyv nem „érdekes”. Az érdekes
azt jelenti, hogy távolságot tarthatsz az olvasottaktól, hogy elmédben eljátszhatsz az elvekkel
és fogalmakkal, egyetértve vagy egyet nem értve velük. Ez a könyv rólad szól. Vagy
megváltoztatja a tudati állapotodat, vagy semmitmondónak találod. Csak azokat képes
fölébreszteni, akik készen állnak rá. Még nem mindenki áll készen, sokan azonban igen, és
minden egyes fölébredı személlyel nı a lendület a kollektív tudattalanban, s ezért a változás
már könnyebbé válik a többiek számára. Ha nem tudod, mit jelent a fölébredés, olvasd tovább
e könyvet. Csak a fölébredés révén tudhatod meg e szó valódi jelentését. Egy futó bepillantás
elegendı a fölébredés folyamatának beindításához, s az visszafordíthatatlan lesz. Egyesek
számára ez a futó bepillantás e könyv olvasása közben következik be. Sok más emberben,
akik talán észre sem vették, a folyamat már elkezdıdött. E könyv segít nekik észrevenni azt.
Egyeseknél átélt veszteség vagy szenvedés hatására vette kezdetét; másoknál azáltal, hogy
spirituális tanítóval vagy tanítással kerültek kapcsolatba, elolvasták A most hatalma címő
könyvet, vagy elolvastak valami más, spirituálisan szintén eleven és ezért átalakító hatású
könyvet; vagy az elmondottak bármely kombinációja kapcsán. Ha az ébredés folyamata
elkezdıdött benned, e könyv olvasása fel fogja azt gyorsítani és erısíteni.
A felébredés nélkülözhetetlen része: felismerni a föl nem ébredt énedet, az egódat,
amint az gondolkozik, beszél és cselekszik; valamint felismerni a kollektívan kondicionált
elmefolyamatokat, amelyek a föl nem ébredt állapotot fenntartják. Ezért mutatja be e könyv
az ego fontosabb aspektusait, s hogy azok miként mőködnek individuálisan és kollektívan,
tehát az egyedben és a közösségben. E kérdés vizsgálata két ok miatt fontos. Az elsı: amíg
nem ismered az ego mőködése mögött megbúvó alapmechanizmust, addig azt nem veszed
észre, s emiatt az újra és újra rászed: eléri, hogy újra és újra azonosulj vele. Ez azt jelenti,
hogy a téged álnokul megtévesztı „lény” átveszi fölötted az uralmat, s úgy tesz, mintha ı te
lennél. A másik ok: maga a felismerés is a felébredés egy módja. Amikor felismered
magadban a tudattalant, akkor ami lehetıvé teszi a felismerést: az a megjelenı tudat, az a
fölébredés. Nem harcolhatsz az egóval, és nem gyızheted le, ahogy a sötétséggel sem
harcolhatsz. Mindössze a tudat fényére van szükség. Te az a fény vagy.
-3-
AZ ÖRÖKÖLT DISZFUNKCIÓNK (MŐKÖDÉSZAVARUNK)

Ha alaposabban szemügyre vesszük az ısi vallásokat és spirituális tradíciókat, azt
találjuk, hogy a számos felszíni különbözıség mögött létezik két olyan központi felismerés,
amelyekben legtöbbjük egyetért. Az e felismerések leírására használt szavak ugyan eltérıek,
mégis mindegyik ugyanarra a kettıs, alapvetı igazságra mutat rá. Ennek az igazságnak az
elsı fele a felismerés, hogy a „normálisnak” vélt (vagyis szokványos) elmeállapot a legtöbb
embernél olyan, aminek alapján mőködészavarról vagy akár ırültségrıl is beszélhetünk.
Talán a hinduizmus egyes központi tanításai jutnak a legközelebb e mőködészavar mint
kollektív elmebetegség meglátásához. İk ezt mayának, a káprázat fátyolának nevezik.
Ramana Maharshi, az egyik legnagyobb indiai bölcs, kereken kimondja: „Az elme maya.”
A buddhizmus más szavakat használ. Buddha szerint szokványos állapotában az
emberi elme dukkhát generál, amit szenvedésnek, elégtelenségnek vagy egyszerően
gyötrelemnek fordíthatunk. İ ezt az emberi állapot jellemzıjének tartja. Bárhová is mész és
bármit is teszel – mondja Buddha –, találkozol a dukkhával, s az minden helyzetben elıbb-
utóbb megmutatkozik.
A keresztény tanítások szerint az emberiség szokványos, „normális” állapota az
„eredendı bőn”. A bőn olyan szó, amit nagyon félreértettek és durván félrefordítottak. Ha szó
szerint fordítjuk ógörögbıl – amely nyelven az Újszövetség íródott –, vétkezni annyit tesz,
mint elvéteni a célt, ahogy az íjász elvétheti, eltévesztheti a célpontot. Vétkezni tehát azt
jelenti, hogy eltéveszteni az emberi lét lényegét. Azt jelenti: ügyetlenül, vakon élni, s emiatt
szenvedni és szenvedést okozni. Ismét azt látjuk, hogy a kifejezés – ha megfosztjuk kulturális
terhétıl és a félreértelmezéstıl – az emberi állapottal örökölt mőködészavarra mutat rá.
Az emberiség teljesítménye lenyőgözı és tagadhatatlan. Fenséges zenei,
képzımővészeti, irodalmi és építészeti mőveket alkottunk. Az utóbbi években a tudomány és
a technika az életmódunkat oly gyökeresen változtatta meg, s olyan dolgok megtételére és
megteremtésére tett minket képessé, amik akár kétszáz esztendıvel ezelıtt is csodának
minısültek volna. Kétségtelen: az emberi elme rendkívül intelligens. Ám épp értelmét betegíti
meg az ırültség. A tudomány és a technika fölnagyította azt a romboló hatást, amit az elme
mőködészavara fejt ki a bolygóra, más életformákra és magukra az emberekre. Ez
magyarázza, hogy miért a XX. század történelme mutatja meg legvilágosabban ezt a
diszfunkciót, ezt a kollektív elmebajt. További tényezı, hogy ez a mőködészavar történetesen
fokozódik és erısödik.
Az I. világháború 1914-ben tört ki. Az emberiség egész történelme során gyakoriak
voltak a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy gerjesztette romboló és kegyetlen háborúk,
valamint a vallási és ideológiai okok miatti rabszolgaság, kínzás és megannyi kegyetlenkedés
is. Az ember többet szenvedett embertársa kezétıl, mint a természeti csapásoktól. 1914-re a
rendkívül intelligens emberi elme azonban már nem csak a belsı égéső motort találta fel,
hanem a bombát, a géppuskát, a tengeralattjárót, a lángszórót és a mérgezı harci gázt is. Az
ırültség szolgálatába állított értelem! A Franciaország és Belgium területén zajló
állóháborúban több millió férfi pusztult el néhány négyzetkilométernyi sár megszerzéséért.
Amikor a háború 1918-ban véget ért, a túlélık rémülten és értetlenül szemlélték a
hátrahagyott pusztítást. Tízmillió embert mészároltak le, és még annál is többen váltak
nyomorékká és torzzá. Az emberi ırület korábban még sohasem produkált ekkora, ily jól
látható pusztítást. S nem sejtették, hogy ez még csak a kezdet!
Az évszázad végére az embertársuk okozta erıszakos halált haltak száma már
meghaladta a százmilliót. Nem csupán nemzetek közt dúló háborúkban pusztultak el sokan,
hanem olyan tömeges kivégzés és népirtás következtében is, mint amilyen például a
húszmillió „osztályellenség, kém és áruló” legyilkolása volt a sztálini Szovjetunióban vagy a
holokauszt leírhatatlan borzalma a náci Németországban. Továbbá rengetegen vesztették
-4-
életüket számtalan kisebb, belsı konfliktusban, mint például a spanyol polgárháborúban vagy
a Khmer rezsim idején Kambodzsában, ahol az ország lakóinak egynegyedét lemészárolták.
Csupán a híradót kell megnézni a televízióban, hogy megértsük, az ırület nem
enyhült, hanem – immár a XXI. századba terjedıen – folytatódik. Az emberi elme kollektív
mőködészavarának egy másik oldala az a példátlan erıszak, ahogyan az emberek más
életformákkal és magával a bolygóval bánnak: az oxigéntermelı erdık és egyéb növények,
illetve állatok elpusztítása; az állatokkal szemben elkövetett kegyetlen bánásmód a
húsgyárakban; valamint a folyók, az óceánok és a levegı megmérgezése. Kapzsiságtól hajtva,
nem tudva az egésszel való összekapcsolódottságukról, az emberek továbbra is úgy
viselkednek, hogy az – ha így marad – csak saját pusztulásukhoz vezethet.
Az emberi történelem legnagyobb részét az emberi állapot gyökerénél található
elmebaj kollektív megjelenési formái alkotják. Az emberi történelem javarészt az ırültség
története. Ha az emberiség történelme egyetlen ember kórtörténete lenne, akkor a következı
diagnózist kéne fölállítani róla: krónikus üldözéses téveszméktıl szenved; kóros hajlam él
benne gyilkolásra, szélsıségesen erıszakos és kegyetlen tettek elkövetelésére az általa
„ellenségnek” tartottak ellen: valójában saját, kívülre vetített tudattalanja ellen. Riasztóan
ırült ember, akinek csak ritkán akadnak – rövid ideig tartó – tiszta pillanatai.
Lélektani ösztönzı erıként félelem, kapzsiság és hatalomvágy húzódik meg nemcsak
a nemzetek, törzsek, vallások és ideológiák, hanem a személyes kapcsolatokban
megfigyelhetı, szüntelen konfliktusok hátterében is. Hatásukra érzékeled torzan a többi
embert és magadat is. Hatásukra értelmezel félre minden helyzetet, aminek következtében
aztán olyan tetteket cselekszel, amelyekkel valódi célod, hogy megszabadulj a félelemtıl, és
kielégítsd a többre irányuló vágyadat: megtöltsd ezt a valójában feneketlen tartályt.
Fontos azonban megérteni, hogy a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem maga a
mőködészavar, amirıl beszélek, hanem ennek a diszfunkciónak – a minden emberi lény
elméjében mélyen ülı, kollektív tévhitnek – csupán a terméke. Számos spirituális tanítás
javasolja: eresszük szélnek félelmeinket és vágyainkat! Ám ezek a spirituális gyakorlatok
általában sikertelenek. Ugyanis nem ásnak le a diszfunkció gyökeréig. A félelem, a kapzsiság
és a hatalomvágy nem a végsı okok. Megpróbálni jó vagy jobb embernek lenni dicséretes és
emelkedett szellemő célnak hangzik, ám valójában olyan törekvés, amit addig nem tudsz
sikerre vinni, amíg nem történik benned tudatváltás. Azért nem tudod sikerre vinni, mert
igyekezete valójában továbbra is ugyanannak a mőködészavarnak a része, jóllehet az
önmegerısítésnek, a több iránti vágynak és az önmagunk fogalmi identitása – az énkép –
megerısítésének már ravaszabb és kifinomultabb formája. Nem attól válsz jobbá, ha
megpróbálsz jó lenni, hanem ha megtalálod azt a jóságot, ami már eleve benned van, és
hagyod azt elıbukkanni. Ám az csak akkor bukkanhat elı, ha tudati állapotodban valami
alapvetı változás történik.
Az eredetileg nemes eszmék ihlette kommunizmus története világosan megmutatja,
hogy mi történik, ha az emberek megpróbálják megváltoztatni a külsı valóságot – új világot
teremtenek – anélkül, hogy elıtte megváltoztatnák belsı valóságukat, tudati állapotukat. Úgy
szınek terveket, hogy nem veszik számításba annak a diszfunkciónak a mőködési
mechanizmusát, ami pedig minden emberben ott található, s a neve: ego.
A MEGJELENİBEN LÉVİ ÚJ TUDATOSSÁG

A legtöbb ısi vallás és spirituális tradíció egyaránt tartalmazza a felismerést, hogy a
„normális” (szokványos) elmeállapotunkat valamilyen alapvetı rendellenesség „szennyezi”.
Ebbıl az emberi állapot természetével kapcsolatos meglátásból – amit nevezhetünk rossz
hírnek – fölbukkan egy második meglátás: az emberi tudat gyökeres átalakulási lehetıségének
a jó híre. A hindu tanokban (és néha a buddhizmusban is) ezt az átalakulást
megvilágosodásnak nevezik. Jézus tanításában ez a megváltás, a buddhizmusban pedig a
-5-
szenvedés vége. Ezen átalakulás leírására a megszabadulás és fölébredés szavak is

használatosak.
Az emberiség legnagyobb vívmánya nem a számos mővészeti, tudományos és
mőszaki alkotás, hanem saját mőködészavarának, saját ırültségének felismerése. A
régmúltban néhányan ezt a felismerést megkapták. Indiában a 2600 évvel ezelıtt élt férfi,
Gautama Siddhartha volt talán az elsı, aki ezt tökéletesen világosan meglátta. Késıbb
akasztották rá a Buddha nevet. A Buddha szó jelentése: „a fölébredett”. Körülbelül
ugyanebben az idıben jelent meg Kínában az emberiség egy másik korán fölébredt tanítója:
Lao-ce. İ a valaha írt egyik legmélyebben szántó spirituális könyvben, a Tao Te Kingben
hagyta ránk lejegyzett tanítását.
Persze, saját ırültségünk felismerése már az épelméjőség megjelenése, a gyógyulás és
a traszcendálás kezdete. A tudatosság új dimenziója kezdett megjelenni a Földön, megindult
az elsı „puhatolódzó” virágzás. Ez a néhány ember szólt kortársaihoz. Beszéltek bőnrıl,
szenvedésrıl, káprázatról. Azt mondták: „Nézzétek, hogy éltek! Vegyétek észre, mit
mőveltek, a szenvedést, amit teremtetek!” Ezt követıen pedig rámutattak a „normális” emberi
létezés kollektív rémálmából való felébredés lehetıségére. Megmutatták az utat.
A világ még nem állt készen rájuk, az ember felébredésének ık mégis kulcsfontosságú
és szükséges szereplıi voltak. Kortársaik és a késıbbi generációk is nagyrészt menthetetlenül
félreértették ıket. Tanításukat – noha az egyszerő és erıteljes volt – eltorzították és
félreértelmezték, néha már amikor a tanítványaik azt lejegyezték. Aztán az évszázadok során
sok olyan dolgot főztek hozzá, aminek semmi köze sem volt az eredeti tanításhoz, hanem az
alapvetı félreértést tükrözték. A tanítók egy részét kinevették, ócsárolták vagy megölték; más
részét istenként imádták. Az emberi elme mőködészavarán túlvivı hidat, a kollektív
elmebajból kivezetı utat megmutató tanításokat eltorzították, s azok maguk is az ırültség
részévé váltak.
Így aztán a vallások – többnyire – inkább megosztó, semmint egyesítı erıvé váltak.
Ahelyett, hogy a minden élet alapvetı egységének felismerése révén véget vetettek volna az
erıszaknak és a győlöletnek, még több erıszakot és győlöletet generáltak, még nagyobb
feszültséget teremtettek az emberek és a különbözı vallások között, sıt egy-egy valláson
belül is. Ideológiákká váltak, olyan hitrendszerekké, amelyekkel az emberek azonosulhattak, s
így arra használhatták ıket, hogy hamis éntudatukat erısítsék. Ezek alapján önmagukat
„jónak”, másokat „rossznak” tekinthették, és így identitásukat az ellenségeik – a
„másmilyenek”, a „hitetlenek” vagy a „tévhitben élık” – révén határozták meg, s nemritkán
feljogosítva érezték magukat a legyilkolásukra is. Az ember a saját képére teremtette meg
„Istent”. Az örökké létezıt, a végtelent, a megnevezhetetlent mentális (gondolati) bálvánnyá
redukálták, amiben hinned kellett és „istenemként” vagy „istenünkként” imádni.
És mégis… és mégis…, mindezen, a vallás nevében elkövetett ırült tett ellenére, az
igazság, amelyre e vallások rámutatnak, mégis ott fénylik a belsejükben. Mégis fénylik,
jóllehet halványan, a torzítás és a félreértelmezés számtalan rétegén keresztül. Ám
valószínőtlen, hogy képes lennél észrevenni azt, ha csak nem láttad már ezt az igazságot –
legalább pillanatokra – önmagadban. A történelem során mindig akadtak – bár ritkán –
olyanok, akik tudatváltást éltek át, és emiatt önmagukban ismerték fel azt, aminek az irányába
minden vallás mutat. E nem fogalmi jellegő igazság leírására ık aztán saját vallásuk fogalmi
vázát használták.
E férfiak és nık révén valamennyi nagyobb vallásban „iskolák”, illetve mozgalmak
születtek, ami az eredeti tanítás fényének nem csupán újrafelfedezését, hanem olykor
fölerısödését is eredményezte. Így jött létre a korai és a középkori kereszténységen belül a
gnoszticizmus és a miszticizmus; az iszlám valláson belül a szufizmus; a zsidó valláson belül
a haszidizmus és a kabbala; a hindu valláson belül az advaita vedenta; és a buddhizmuson
belül a zen és a dzogchen. Ezen iskolák legtöbbje a hagyományokat alapjaiban forgatta fel.
-6-
Félrelökték az élettelenítı fogalmizálás és a mentális hitrendszerekben gondolkodás egymásra

rakódott rétegeit, ami miatt legtöbbjüket a kialakult vallási hierarchiák gyanakvással és
gyakran ellenségesen szemlélték. A fı vonalat képviselı vallástól eltérıen tanításuk a
ráébredést és a belsı átalakulást hangsúlyozta. Ezeknek az ezoterikus iskoláknak, illetve
mozgalmaknak köszönhetı, hogy a nagy vallások visszanyerték az eredeti tanítások átalakító
erejét, bár a legtöbb esetben az emberek csupán apró kisebbsége férhetett azokhoz hozzá.
Számuk sohasem volt elég nagy ahhoz, hogy a többség mély, kollektív tudattalanjára jelentıs
hatást fejthettek volna ki. Az idı múltával azonban ezeknek az iskoláknak némelyike is túl
mereven formalizálttá vagy fogalmizálttá vált ahhoz, hogy továbbra is hatásos legyen.
SPIRITUALITÁS (LELKISÉG) ÉS VALLÁS

Mi a kialakult vallások szerepe az új tudatosság megjelenésében? Sokan már tisztában
vannak a spiritualitás és a vallás közti különbséggel. İk tudják, hogy egy hitrendszer – az
abszolút igazságnak tekintett gondolatcsokor – még nem tesz minket spirituálissá, bármilyen
legyen is azoknak a hiteknek a jellege. Sıt, történetesen minél nagyobb mértékben teszed
gondolataidat (hiteidet) identitásod részévé, annál jobban elszakadsz a benned rejlı lelki
dimenziótól. Sok „vallásos” ember ragad le ezen a szinten. Az igazságot egyenlınek tekintik a
gondolattal, és mivel teljes mértékben a gondolattal (elméjükkel) azonosulnak, identitásuk
tudattalan védelmének megkísérlése érdekében azt állítják, hogy kizárólag ık birtokolják az
igazságot. Nem veszik észre a gondolat korlátait. Amíg nem hiszed (gondolod) pontosan azt,
amit ık, addig a szemükben te rossznak számítasz, és ennek alapján – nem is túl régen – még
arra is feljogosítva érezték magukat, hogy ezért téged megöljenek. Egyesek még ma is így
vannak ezzel.
Az új lelkiség, a tudat átalakulása, nagyrészt a létezı, intézményesített vallások
keretein kívül jelentkezik. Még az elme uralta vallásokban is mindig akadtak a lelkiségnek
szigetei, bár az intézményesített hierarchiák fenyegetve érezték magukat tılük, és gyakran
igyekeztek ıket elnyomni. A vallási struktúrákon kívüli spiritualitás széles skálájú
megjelenése teljesen új fejlemény. A múltban ez elképzelhetetlen lett volna, különösen
nyugaton, minden kultúra legelmeuraltabbjában, ahol a keresztény egyháznak tulajdonképpen
kizárólagos jogosítványa volt a lelkiségre. Nem állhattál egyszerően fel és tarthattál spirituális
jellegő beszédet, illetve nem publikálhattál spirituális jellegő könyvet, ha az egyház nem
hagyta azt jóvá. S ha mégis megtetted, gyorsan elhallgattattak. Most azonban még néhány
egyházon és valláson belül is változás jelei mutatkoznak. Ez szívmelengetı, és az ember a
nyitottság legkisebb jeléért is hálás, mint amilyen például II. János Pál pápa egy-egy mecsetbe
és zsinagógába tett látogatása volt.
Részben a kialakult vallásokon kívül megjelent spirituális tanítások hatására, de az ısi
keleti bölcselet tanainak a beáramlása miatt is, a hagyományos vallást követık közül egyre
többen képesek túllépni a formával, a dogmával és a merev hitrendszerekkel való
azonosuláson. Felfedezik a saját spirituális tradíciójukban rejlı eredeti mélységet, ahogy
felfedezik a mélységet önmagukban. Felismerik, hogy „spiritualitásod” mértéke független
attól, hogy mit hiszel, ám maximálisan összefügg a tudati állapotoddal. Ez pedig
meghatározza, hogy mit teszel a világban, és miként lépsz kapcsolatba más emberekkel.
Akik képtelenek túllátni a formán, azok még mélyebbre ássák magukat hiteikbe, más
szóval: elméjükbe. Manapság nem csupán a tudatosság példátlan beáramlásának, hanem az
ego „elsáncolásának” és fölerısödésének is a tanúi vagyunk. Egyes vallási intézmények
nyitottak lesznek az új tudatosságra; mások azonban meg fogják keményíteni doktrinális
„hadállásaikat”, és részévé válnak mindazon további, ember alkotta struktúrának, amelyen
keresztül a kollektív ego védi magát és „visszatámad”. Egyes egyházak, szekták, felekezetek
és vallási mozgalmak alapvetıen kollektív, egós entitások, amelyek ugyanolyan mereven
-7-
azonosulnak mentális álláspontjukkal, mint bármely politikai ideológia követıi, akik a

valóság bármely alternatív értelmezése elıl elzárkóznak.
Az ego sorsa azonban az, hogy feloldódjon, és valamennyi megcsontosodott
struktúrája – akár vallási, akár más intézménnyel (pl. vállalattal vagy kormánnyal)
kapcsolatos – belülrıl fog szétesni, bármily erısen körülbástyázottnak is tőnjön. A
legmerevebb struktúrák, a változásnak leginkább ellenállók fognak elıször összeomlani. Ez
már megtörtént a szovjet kommunizmussal kapcsolatban. Milyen erısen körülsáncoltnak,
milyen szilárdnak és monolitikusnak tőnt, és mégis néhány év alatt belülrıl esett szét. Ezt
senki sem látta elıre. Mindenkit meglepett, ami történt. Számos hasonló meglepetés vár még
ránk.
AZ ÁTALAKULÁS SÜRGİSSÉGE
Ha mély válsággal kell szembenézni; ha a világban való létezés, a többi emberrel és a
természettel való kapcsolat régi módja többé már nem mőködik; ha az életben maradást
leküzdhetetlennek látszó problémák fenyegetik, akkor az egyedi életforma – vagy a faj –
elpusztul, illetve kihal; vagy pedig egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik.
Úgy tartják, hogy az életformák e bolygón elıször a tengerben fejlıdtek ki. Amikor a
szárazföldön még nem éltek állatok, a tenger már hemzsegett az élettıl. Aztán elérkezett az
idı, amikor az egyik tengeri élılény kimerészkedett a partra. Elıször talán csak néhány
centiméternyire csusszant a víz szélétıl, majd a bolygó hatalmas gravitációs lehúzó erejétıl
kimerülve visszatért a vízbe, ahol szinte nem érzıdik a nehézségi erı, s ahol sokkal
könnyebben megélt. Majd újra, újra és újra megpróbálta, és – hosszú idı múltán –
alkalmazkodott a szárazföldön való élethez. Uszonyok helyett lábakat növesztett, s kopoltyú
helyett tüdıt. Valószínőtlennek tőnik, hogy egy állatfaj ilyen idegen környezetbe
merészkedjen ki, és evolúciós átalakuláson menjen keresztül, ha csak valamilyen krízishelyzet
rá nem kényszeríti. Talán egy vízterület elszigetelıdött az óceántól, s ott a tengervíz
fokozatosan – évezredek alatt – visszahúzódott, rákényszerítve a halakat, hogy elhagyják
élıhelyüket és fejlıdjenek.
Reagálni az életben maradásunkat fenyegetı, mély válságra: ezzel a kihívással kell ma
az emberiségnek szembenéznie. Az emberi elme – az ısi bölcseleti tanítók által már több mint
2500 éve fölismert – mőködészavara, amit immár fölnagyít a tudomány és a technika, elsı
alkalommal fenyegeti a bolygó életben maradását. A legutóbbi idıkig az emberi tudat
átalakulása – amire az ısi tanítók szintén rámutattak – nem volt több, mint lehetıség, amit
csak egy-két ember valósított meg, függetlenül az illetı kulturális vagy vallási hátterétıl. Az
emberi tudat széles körő virágzására azonban nem került sor, mert az még nem volt
parancsoló szükség.
A föld lakóinak jelentıs része hamarosan rájön, ha már rá nem jött, hogy az emberiség
manapság kemény választás elé kerül: fejlıdj vagy pusztulj! Az emberiség még mindig
viszonylag kicsiny, de gyorsan növekvı hányada már tapasztalja magában a régi egós minták
széttöredezését, és a tudat új dimenziójának a felbukkanását.
Ami most megjelenıben van, az nem valami új hitrendszer, új vallás, spirituális
ideológia vagy mitológia. Nemcsak a mitológiák, hanem az ideológiák és a hitrendszerek
végórái felé is tartunk. A változás mélyebbre hatol, mint elméd tartalma, mélyebbre, mint a
gondolataid. Az új tudatosság középpontjában történetesen a gondolat transzcendálása
(átlépése) áll, az újonnan megtalált képesség a gondolat fölé való emelkedésre, egy olyan
dimenzió felismerése önmagadban, ami végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. Azt
követıen már nem eredezteted identitásodat – annak tudatát, hogy te ki vagy – a gondolkodás
szüntelen áramából, amit a régi tudatosságban élve önmagadnak hittél. Micsoda
felszabadulás, hogy a „hang a fejemben” nem én vagyok! De akkor ki vagyok? Az, aki azt
-8-
hallja. A gondolkodást megelızı tudat vagyok; a tér vagyok, amelyben a gondolat – vagy
érzés, vagy érzékszervi érzékelés – megjelenik, illetve megtörténik.
Az ego nem több ennél: azonosulás a formával, ami fıként gondolatformát jelent. Ha a
gonosznak van egyáltalán bármilyen realitása (valóságtartalma) – és relatív s nem abszolút
realitása van –, akkor ez is a definíciója: teljes azonosulás a formával. Fizikai formákkal,
gondolatformákkal, érzelmi formákkal. E teljes azonosulás eredménye: sejtelmem sincs az
egésszel való összekapcsolódottságomról, a minden „mással” és a Forrással való belsı
egységben levésemrıl. Ez a feledékenység az eredendı bőn, a szenvedés, a káprázat. Ha a
totális elkülönültség e káprázata irányítja minden gondolatomat, szavamat és tettemet, akkor
vajon milyen világot teremtek? Hogy választ kapj erre a kérdésre, figyeld meg az emberek
közti kapcsolatokat, olvass el egy történelemkönyvet, vagy nézd meg este a tévéhíradót!
Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra
alapvetıen ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a mőködészavart
teremtjük újra.
ÚJ ÉG ÉS ÚJ FÖLD
E könyv címét egy bibliai prófécia ihlette, amely aktuálisabbnak tőnik, mint az emberi
történelemben eddig bármikor. Az Ó- és Újszövetségben is megjelenik, és a létezı világrend
összeomlásáról beszél, valamint az „új ég és új föld” megjelenésérıl.1 Tudnunk kell, hogy az
ég* nem valami hely, hanem a tudat belsı birodalmára vonatkozik. Ez a szó ezoterikus
jelentése, és Jézus tanításában is ezt jelenti. A föld a formában megjelenı külsı
megnyilvánulás, ami mindig a belsıt tükrözi. A kollektív emberi tudat belülrıl szorosan
összekapcsolódik az e bolygón zajló élettel. Az „új ég” az átalakult emberi tudatállapot
megjelenése, az „új föld” pedig annak tükrözıdése a fizikai világban. Mivel az emberi élet és
az emberi tudat belsıleg egy a bolygó életével, ezért szükségszerő, hogy a bolygó számos
vidékén földrajzi és idıjárási jellegő fölfordulás történjen, amely folyamat néhány
megnyilvánulását már tapasztaljuk.
………………………
*
Az angol nyelvő, eredeti könyvben a menny (heaven) szó szerepel, ahogy az angol nyelvő Bibliában is.
(A fordító megjegyzése.)
-9-
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota
MÁSODIK FEJEZET
A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod ıket, vagy gondolatokként
kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat
bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tılük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez
egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az
micsoda. Csupán címkével fedted el magad elıl a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa,
még egy szimpla kı is, az emberi lényrıl nem is beszélve – végsı soron megismerhetetlen.
Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk,
megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy
csúcsa.
Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a
Forrással is összekapcsolódik, amelybıl született. Akár egy kı, és még könnyebben egy
virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz
visszavezetı utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül,
hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg
benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a
nagy mővészek érzékelnek, és mővészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta,
hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a
vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna
eladni. Az ugyanerrıl a székrıl készült festmény ma 25 millió dollárt ér.
Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a
csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta
volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A
dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi
énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelızı valamiként
tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat –
„Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az
azonosult. Errıl a megszabadításról, errıl a kibogozásról szól ez a könyv.
Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális
(gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és
élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan
kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész,
ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az
értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és
gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk?
A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes
megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll.
Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegı préselése okozta mássalhangzók
csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is
elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végsı célja, vagy akár csak azt,
hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kı?
AZ ILLUZÓRIKUS ÉN
Az „én” szó a legnagyobb tévedést és a legmélyebb igazságot testesíti meg, attól
függıen, hogy hogyan használják. A hagyományos szóhasználatban az „én” nem csupán a
leggyakrabban használt szó (a hozzá kapcsolódó „engem”, „az én…”, „enyém”, „önmagam”
- 10 -
szavakkal együtt számolva), hanem az egyik legfélrevezetıbb is. A szokványos, hétköznapi

használatban az „én” az alapvetı tévedést testesíti meg, lényed téves érzékelését, az identitás
illuzórikus tudatát. Ez az ego. Az én ezen illuzórikus érzékelését nevezte Albert Einstein – aki
nem csupán a tér és idı valóságába látott sokszor mélyen bele, hanem az emberi természetbe
is – „a tudat optikai csalódásának”. Ez az illuzórikus én válik aztán a valóság minden további
értelmezése (vagy inkább félreértelmezése), minden gondolati folyamat, interakció és
kapcsolat számára alappá. Valóságod az eredeti illúzió visszatükrözıdése lesz.
A jó hír: ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az
illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e
a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki
vagy. Ez történik, ahogy lassan és gondosan olvasod ezt és a következı fejezetet, amelyek az
egónak nevezett hamis én mőködési mechanizmusáról szólnak. Milyen is tehát ezen
illuzórikus én természete?
Akire általában utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”, az nem az, aki valójában vagy.
Egy borzasztó leegyszerősítés következtében valódi lényed végtelen mélysége
összetévesztetik két hanggal, amit az „én” szó kimondásakor hangképzı szerveid
produkálnak; vagy az „én” elmédben levı gondolatával; és mindennel, amivel csak az „én”
azonosult. Mire utal hát a szokásos „én”, és az azzal kapcsolatos „az én…” vagy „enyém”?
Amikor a kisgyerek megtanulja, hogy a szülei hangszalagjai közül elısorjázó
bizonyos hangsor az ı neve, akkor azt a szót – ami az elméjében gondolattá válik – azonosnak
kezdi vélni önmagával. Ebben a stádiumban sok gyerek egyes szám harmadik személyben
utal önmagára: „Peti éhes.” Hamarosan megtanulja a mágikus „én” szót, és azt azonosnak
tekinti a nevével, amit korábban már azonosnak fogadott el azzal, aki ı. Ezt követıen újabb
gondolatok érkeznek, és összeolvadnak az eredeti éngondolattal. A következı lépés a velem
és az enyémmel kapcsolatos gondolatok azon dolgok megjelölésére, amelyek valahogy részei
az „énnek”. Ez a tárgyakkal való azonosulás, ami azt jelenti, hogy dolgokat – végsı soron
valójában azokat a dolgokat reprezentáló gondolatokat – ruházok fel éntudattal, s ezáltal
identitást eredeztetek belılük. Amikor az „én játékom” összetörik, vagy azt elveszik tılem,
intenzív szenvedés jelentkezik. Nem a játék bármilyen belsı értéke miatt – hiszen a gyerek azt
a játékot hamarosan úgyis megunná, és más játékokkal, más tárgyakkal helyettesítené –,
hanem az „enyém” gondolata miatt. A játék a gyerek fejlıdı éntudatának, „én”-érzékelésének
a részévé vált.
Ahogy aztán a gyerek növekszik, az eredeti éngondolat más gondolatokat vonz
magához. Az éngondolat azonosul a nemmel, a tulajdonnal, az érzékszervek érzékelte testtel,
a nemzetiséggel, az adott emberfajtával, a vallással, a szakmával. További dolgok, amikkel az
„én” azonosul: szerepek – anya, apa, férj, feleség stb. –; fölhalmozódott tudás és vélemények;
kedvelt és nem kedvelt dolgok; továbbá a múltban „velem” megtörtént események, amelyek
emléke olyan gondolatcsokor, ami az éntudatomat még inkább úgy definiálja, mint: „én és az
én történetem”. A felsoroltakkal csupán néhány olyan dolgot neveztem meg, amikbıl
emberek az azonosságtudatukat eredeztetik. Végsı soron ezek csupán gondolatok, amelyeket
ingatag módon tart össze a tény, hogy valamennyi éntudattal ruháztatott fel. Ez a gondolati
építmény az, amire szokványosan utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”. Még pontosabban:
legtöbbször nem te beszélsz, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem a
gondolati építménynek, az egós énnek valamelyik aspektusa (oldala). Ha már fölébredtél,
akkor továbbra is fogod használni az „én” szót, de az már sokkal mélyebb részedbıl fog
jönni.
A legtöbb ember még mindig teljesen azonosul az elme szakadatlan
gondolatáramával, a kényszeres gondolkozással, ami javarészt ismétlıdı jellegő és céltalan.
Náluk nem létezik a gondolatfolyamon és a gondolatot kísérı érzelmeken kívüli „én”. Ezt
jelenti spirituálisan tudattalannak lenni. Ha azt mondják nekik, hogy a fejükben hang szól,
- 11 -
amelyik megállás nélkül beszél, azt kérdik: „Miféle hang?”; vagy mérgesen tagadják, ami
persze maga a hang, a gondolkodó, a megfigyeletlen elme. Szinte azt mondhatjuk: ıket egy
lény szállta meg.
Sok ember sohasem felejti el az elsı alkalmat, amikor nem azonosult a gondolataival,
és így rövid idıre identitásváltást tapasztalt meg. Átélte, milyen élmény, amikor az elméje
tartalma helyett ı a háttérben meghúzódó tudatosság. Mások esetében ez finoman, szinte
észrevétlenül történik meg, vagy csupán öröm- és békességérzet beáramlását veszik észre
anélkül, hogy tudnák annak okát.
A HANG A FEJBEN
A tudatosságba történı elsı bepillantást akkor éltem át, amikor elsıéves egyetemi
hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni
metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli
csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben.
Néhányszor már láttam ıt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt,
a mellette lévı két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetısen ırültnek tőnt.
Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly
mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levı
emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a
mellette lévı üres ülıhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az
valahogy így hangzott: „És akkor ı azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz!
Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál
engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött.
Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját,
mert különben megsemmisül.
Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé
vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a
szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény
ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt
párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem,
ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár
belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltőnt a
Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem
központi adminisztrációs részlege és könyvtára mőködik. Megdöbbentem. „Elképzelhetı,
hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ı is oda tartott. „Ez a nı vajon tanár, diák, irodai dolgozó
vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam
meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje
már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az
1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendırség” fıhadiszállásaként szerepelt.)
Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsıéves egyetemi hallgatóként
önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla gyızıdve, hogy az
emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a
gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fı dilemmája épp maga
a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levı
bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges,
hogy ennek része egy ilyen, ırült hölgy?”
Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be.
Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ı”. A mellettem
álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak
gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint
- 12 -
ı!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak
apró különbségek voltak köztünk. Az ı gondolatai mögött érzékelhetıen dominálóan a harag
húzódott meg; az én esetemben a szorongás. İ hangosan gondolkozott; én – javarészt – a
fejemben. Ha ı ırült volt, akkor mindenki ırült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben
különbözünk!
Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémbıl, és mintegy tágabb perspektívában, a
maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba
csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a
tükörben. Az elmémtıl történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj
jelének tőnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjőség nevetése volt, a nagy hasú
Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tőnt, ezt
mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe
merült. A következı három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva
az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielıtt a tudatosság
visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a
kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntıl.
Az elmesélt incidens nem csupán az elsı bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem
az elsı kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetıen.
Néhány hónappal késıbb valami tragikus dolog történt, amitıl a kétségeim tovább
növekedtek. Hétfı reggel bementünk egyik professzorunk elıadására, akinek az elméjét
végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, fıbe lıtte
magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tőnt, hogy birtokában van minden
válasz.
Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetıséget, mint a gondolkodást
mővelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak
a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is
beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban.
AZ EGO TARTALMA ÉS SZERKEZETE

Az egós elmét teljesen kondicionálja a múlt. Kondicionáltsága kettıs: tartalmi és
szerkezeti.
A gyerek esetében, aki mély szenvedésében sír, mert elvették a játékát, a játék
képviseli a tartalmat. Az bármilyen más tartalommal, bármilyen más játékkal vagy tárggyal
fölcserélhetı. A tartalmat – amivel azonosulsz – a környezeted, a neveltetésed és a téged
körülvevı kultúra kondicionálja. Hogy a gyerek gazdag vagy szegény, hogy a játék egy
állatformájú fadarab vagy valamilyen szuper, elektronikus ketyere, az a veszteség
szempontjából közömbös. Az ok, ami miatt ilyen heveny szenvedés jelentkezik, az „enyém”
szóban rejlik, és ez már szerkezeti ügy. A tudattalan kényszer, hogy az identitásunkat egy
tárggyal történı összekapcsolódás révén erısítsük meg, magába az egós elme struktúrájába
épült be.
Az egyik legalapvetıbb elmestruktúra, amely révén az ego létrejön, az azonosulás
(identifikáció). Az „identifikáció” két latin szóból ered: idem és facere. Az idem jelentése:
„ugyanaz”; a facere jelentése: „csinálni”. Amikor tehát azonosulok (identifikálódom)
valamivel, akkor „ugyanazzá teszem”. Ugyanazzá, mint micsoda? Ugyanazzá, mint az énem.
Felruházom éntudattal, és így az az „identitásom” részévé válik. Az identifikálódás egyik
legalapvetıbb szintje a dolgokkal való azonosulás. A játékom ugyanis késıbb a kocsim, a
házam, a ruhám stb. lesz. Dolgokban próbálom megtalálni magamat, de az valahogy sohasem
sikerül, és végül elveszek bennük. Ez az ego sorsa.
- 13 -
A DOLGOKKAL VALÓ AZONOSULÁS

A hirdetésiparban dolgozók pontosan tudják, hogy ha valami olyant akarnak eladni,
amire az embereknek nincs igazán szükségük, akkor arról kell ıket meggyızni, hogy a szóban
forgó portéka olyan pluszt nyújt nekik, amitıl többnek látják magukat, illetve mások többnek
látják ıket. Más szóval: valamit hozzáad az éntudatukhoz. A reklámszakemberek ezt például
úgy érik el, hogy azt mondják: ezzel a termékkel ki fogsz tőnni a tömegbıl. Más szóval:
teljesebb mértékben leszel önmagad. Vagy asszociációt (társítást) teremtetnek elmédben a
termék és egy híresség vagy a termék és a fiatalság, vagy a termék és egy boldog külsejő
ember között. Idıs vagy már elhunyt híresség – fénykorában feltüntetve – is megfelel a
célnak. A kimondatlan feltevés ez esetben az, hogy ha megveszed a terméket, akkor –
valamilyen mágikus átruházás révén – te is olyanná válsz, mint amilyenek ık, illetve az
imázsod (képed) olyan lesz, mint amilyen az ı imázsuk. Valójában sokszor tehát nem
terméket vásárolsz, hanem „identitásnövelıt”. A híres tervezıt feltüntetı címkék alapvetıen
olyan kollektív identitások, amelyek megvásárlásával befizeted az odatartozás „tagdíját”. Az
ezekkel ellátott termékek drágák, és ezért „exkluzívak”. Ha bárki megvehetné ıket, akkor
elveszítenék lélektani értéküket, és ott maradnál a csupán anyagi értékükkel, ami az általad
kifizetett összegnek mindössze töredéke.
Hogy milyen dolgokkal azonosul valaki, az emberenként változó, függ az illetı
életkorától, nemétıl, jövedelmétıl, társadalmi helyzetétıl, a divattól, a kulturális környezettıl
stb. Hogy mivel azonosulsz, az teljesen tartalmi kérdés; az azonosulás iránti kényszeres vágy
már szerkezeti. Az egós elme mőködésének ez az egyik legalapvetıbb módja.
A „fogyasztói társadalmat” paradox módon épp az a tény tartja mőködésben, hogy
dolgok révén nem találhatod meg magadat. Az ego elégedettsége rövid ideig tart, ezért
állandóan további dolgokat keresel, tehát folytatod a vásárlást, tovább fogyasztasz.
Persze, ebben a fizikai dimenzióban, ahol a felszíni lényünk lakozik, a dolgok életünk
szükséges és kikerülhetetlen részei. Szükségünk van lakhelyre, ruházatra, bútorra, eszközökre,
közlekedésre. Olyan dolgok is lehetnek az életünkben, amelyeket szépségükért vagy a bennük
rejlı minıség miatt értékelünk. Becsülnünk s nem megvetnünk kell a dolgok világát. Minden
dolognak van Létsége, mindegyikük egy idıleges forma, aminek az eredete a formamentes, az
egyetlen élet, a minden dolog, minden test, minden forma forrása. A legtöbb ısi kultúrában az
emberek hitték, hogy mindennek – még az úgynevezett élettelen tárgyaknak is – lelke van.
Ebben a vonatkozásban közelebb jártak az igazsághoz, mint manapság mi. Ha egy gondolati
elvonatkoztatás révén halottá tett világban élsz, akkor többé már nem érzékeled a
világmindenség elevenségét. A legtöbb ember nem eleven, hanem fogalmivá tett valóságban
tölti a napjait.
Ám nem tudjuk igazán becsülni a dolgokat, ha azokat önmagunk növelésének
eszközeiként használjuk, vagyis ha rajtuk keresztül próbáljuk önmagunkat megtalálni. Pedig
az ego pontosan ezt teszi. A dolgokkal történı énazonosulás teremti meg a dolgokhoz
kötıdést, a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés megszállottságot, ami aztán létrehozza
fogyasztói társadalmunkat és azokat a gazdasági struktúrákat, ahol a fejlıdés egyetlen mércéje
a mindig többet. A kontrollálatlan sóvárgás a többre, a vég nélküli növekedésre nem más,
mint mőködészavar és betegség. Ugyanaz a diszfunkció, mint amit a rákos sejt mutat,
amelynek az egyetlen célja önmaga megsokszorozása, nem tudva arról, hogy ez saját halálát
okozza, mert elpusztítja azt a szervezetet, amelynek ı is része. Egyes közgazdászok oly
mértékben rabjai a növekedés gondolatának, hogy még a szótól sem tudnak szabadulni, és a
recessziót (gazdasági hanyatlást) a „negatív növekedés” idıszakának nevezik.
Sok ember életének nagy részét a dolgokkal kapcsolatos, rögeszmés jellegő, folytonos
foglalkozás emészti föl. Ez magyarázza, hogy korunk egyik betegsége a „tárgyelburjánzás”.
Amikor már képtelen vagy érezni azt az életet, aki vagy, hajlamossá válsz arra, hogy
dolgokkal próbáld meg feltölteni az életedet. Spirituális gyakorlatként javaslom, hogy figyeld
- 14 -
meg a dolgok világához főzı kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok
esetében! Ébernek és ıszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötıdik-e éntudatod az
általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy
felsıbbrendőség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendőségi érzést azokkal szemben,
akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan
dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tőnj
mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot,
illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen
nagyra becsült tulajdonodat?
AZ ELVESZETT GYŐRŐ
Amikor tanácsadóként és spirituális tanítóként embereket fogadtam, hetente kétszer
meglátogattam egy asszonyt, akinek a teste telis-tele volt rákos daganatokkal. Negyvenes évei
közepén járó iskolai tanárról beszélek, akinek az orvosok a legjobb esetben is már csak
néhány hónapot jósoltak. E látogatások során olykor váltottunk egymással néhány szót, de
többnyire csak csöndben ültünk, amelynek során átélte elsı bepillantásait abba a benne rejlı,
nyugodt csöndbe, aminek létezésérıl zaklatott tanárélete idején mit sem tudott.
Egy alkalommal feldúlt állapotban találtam: dühöngött és teljesen kiborult. „Mi
történt?” – kérdeztem. Kiderült, hogy eltőnt a – számára nagy anyagi és érzelmi értéket
képviselı – gyémántgyőrője. Meg volt róla gyızıdve, hogy az a hölgy lopta el, aki naponta
néhány órát töltött nála, hogy gondját viselje. „Nem értem – mondta –, hogy lehet valaki ilyen
kegyetlen és szívtelen, hogy ezt tegye velem?!” Megkérdezte, hogy szerintem felelısségre
vonja-e a hölgyet, vagy inkább most rögtön értesítse a rendırséget. Azt feleltem, nem tudok
tanácsot adni, hogy mit tegyen, s inkább arra kértem, derítse ki, hogy életének jelenlegi
pontján mennyire fontos számára egy győrő vagy bármi egyéb. „Nem érted! – mondta. – Ez a
győrő a nagymamámé volt! Mindennap fölhúztam, amíg a kezem túlságosan föl nem dagadt.
Több ez nekem, mint holmi győrő! Hát hogy ne borulnék ki?!”
Reakciójának hevessége s a hangjában hallgató harag és védekezés azt jelezte, hogy
még nem vált eléggé jelenlevıvé ahhoz, hogy magába tekintsen, és – reakcióját az
eseménybıl kiemelve – mindkettıt szemügyre vegye. Haragja és védekezése egyaránt arra
utalt, hogy az ego még mindig beszél belıle. Azt mondtam: „Fölteszek néhány kérdést, de
ahelyett, hogy rögtön válaszolnál rájuk, figyeld meg, vajon meg tudod-e találni a válaszokat
magadban! Minden kérdés után majd rövid szünetet tartok. Amikor válasz érkezik, az nem
feltétlenül szavak formájában jön.” Azt felelte, hajlandó figyelni rám. Megkérdeztem:
„Fölfogod-e, hogy egyszer el kell engedned ezt a győrőt, és talán nagyon hamar? Mennyi idı
kell még, hogy készen állj elengedni azt? Kevesebb leszel-e, amikor elengeded? Kevesebb
lett-e akkor a veszteségtıl az, aki vagy?” Az utolsó kérdés után néhány percig csöndben
maradtunk.
Amikor újra megszólalt, mosolygott, és békésnek látszott. „Az utolsó kérdés segített,
hogy rájöjjek valami fontosra. Elıször az elmémhez fordultam válaszért, és az elmém azt
felelte: ’Igen, persze, hogy kevesebb lettél! Megrövidítettek!’ Ezt követıen újra
megkérdeztem magamtól: ’Az, aki én vagyok, megrövidíttetett-e?’ Ekkor már inkább érezni
próbáltam a választ, mintsem gondolni. És hirtelen képes voltam érezni a ’vagyokságomat’.
Korábban ezt még sohasem éreztem! Ha képes vagyok ilyen erısen érezni a vagyokot, akkor
az, aki vagyok, egyáltalán nem lett kevesebb! Most is érzem ezt, valami békéset, de nagyon
élıt!”
„Ez a Lét öröme – feleltem. – Csak akkor tudod érezni, amikor kilépsz a fejedbıl. A
Létet érezni kell. Azt nem lehet gondolni. Az ego azt nem ismeri, mert az ego gondolatból áll.
A győrő valójában gondolatként élt a fejedben, amit összekevertél a ’vagyok’ tudatával. Azt
gondoltad, hogy a ’vagyok’ vagy annak egy része a győrőben van.
- 15 -
Bármit is talál az ego, amihez hozzákötıdhet, az csupán helyettesítıje annak a Létnek,

amit az ego nem képes érezni. Értékelhetsz dolgokat, és azok fontosak lehetnek a számodra,
de valahányszor kötıdsz hozzájuk, tudni fogod, hogy az az ego. És valójában sohasem a
dologhoz, hanem egy gondolathoz kötıdsz, amiben ’én’ vagy ’enyém’ van. Valahányszor
teljesen elfogadsz egy veszteséget, túllépsz az egón, s akkor elıemelkedik az, aki vagy, a
’vagyok’, ami maga a tudat.”
Így felelt: „Most megértettem Jézus egy mondását, ami korábban értelmetlennek tőnt
számomra: ’Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is’.”
„Így igaz – mondtam. – Ez nem jelenti azt, hogy sohase zárd be az ajtódat. Mindössze
azt jelenti, hogy néha a dolgok elengedése sokkal nagyobb erejő tett, mint a védekezés vagy a
rácsimpaszkodás.”
Élete utolsó heteiben, ahogy a teste gyengült, egyre ragyogóbbá vált, mintha fény
sugározna át rajta. Számos tulajdonát elajándékozta, néhányat annak a hölgynek, akirıl
feltételezte, hogy ellopta a győrőjét, és minden egyes elajándékozott tárggyal mélyebbé vált
az öröme. Amikor a mamája fölhívott, hogy értesítsen lánya haláláról, megemlítette, hogy a
győrőt késıbb megtalálták a fürdıszobai gyógyszeres szekrénykében. Visszahozta volna a
hölgy a győrőt, vagy az mindig is ott lapult? Sohasem fogjuk megtudni. Egyet tudhatunk: az
élet megadja neked azt a tapasztalást, ami a legtöbbet segít majd tudatod fejlıdésében, bármi
legyen is az. Mibıl tudhatod, hogy erre a tapasztalásra van szükséged? Abból, hogy ebben a
pillanatban ezt tapasztalod.
Ezek szerint tehát rossz dolog lenne büszkeséget érezni valamilyen tulajdonoddal
kapcsolatban vagy neheztelést olyanokkal szemben, akiknek többje van, mint neked?
Egyáltalán nem. A büszkeségérzet, a kitőnni akarás, az én látszólagos erısödése a „több,
mint…”, illetve gyengülés a „kevesebb, mint…” révén se nem jó, se nem rossz – az az ego.
Az ego nem rossz. Csupán tudattalan. Ha megfigyeled magadban az egót, kezdesz túljutni
rajta. Ne vedd az egót túl komolyan! Amikor egós viselkedést észlelsz magadban, mosolyogj!
Olykor akár nevethetsz is. Hogyan tudott az emberiség ennek ilyen sokáig bedılni?!
Legfıképp pedig tudd, hogy az ego nem személyes valami. Az nem az, aki te vagy. Ha az
egót személyes problémádnak tekinted, az pusztán az egódat erısíti.
A BIRTOKLÁS ILLÚZIÓJA
„Birtokolni” valamit – mit jelent ez valójában? Mit jelent valamit az „enyémmé”
tenni? Ha New York egyik utcáján állva rámutatsz egy hatalmas felhıkarcolóra, és azt
mondod: „Ez az épület az enyém”, akkor vagy nagyon gazdag vagy, vagy téveszme áldozata,
vagy hazudós. Mindhárom esetben olyan történetet mesélsz, amelyben az „én” gondolatforma
és az „épület” gondolatforma egybeolvad. Így mőködik a tulajdonlás mentális fogalma. Ha
mindenki egyetért a történeteddel, akkor lesznek aláírt okmányok, amelyek az ı
egyetértésüket igazolják. Gazdag vagy. Ha senki sem ért egyet a történeteddel, akkor
pszichiáterhez küldenek. Téveszmétıl szenvedsz, vagy kényszeres hazudozó vagy.
Fontos ebben felismerni, hogy a történetnek és a történetet alkotó gondolatformáknak
– akár egyetértenek azzal az emberek, akár nem – az égvilágon semmi köze ahhoz, aki te
vagy. Még ha egyetértenek is veled a többiek, végsı soron az akkor is csak fikció (kitaláció).
A halálos ágyukig, és amíg a köröttük levı valamennyi külsı dolog hirtelen véget nem ér,
sokan nem fogják fel, hogy valójában egyetlen dolognak sem volt soha semmi köze ahhoz,
akik ık valójában. A halál közelében a birtoklás egész fogalma végsı soron jelentés nélküli
valamivé leplezıdik le. Életük utolsó pillanataiban ezt követıen azt is megértik, hogy amíg
egész életükben a teljesebb éntudatot keresték, amit valójában megtalálni áhítottak – Létüket
–, az történetesen mindig is ott volt, ám csaknem teljesen elhomályosította elılük a dolgokkal
való azonosulásuk, ami végsı soron az elméjükkel való azonosulást jelenti.
- 16 -
„Boldogok a lélekben szegények – mondta Jézus –, mert övék a mennyek országa.”1

Mit jelent a „lélekben szegények” kifejezés? Azt, hogy nincs belsı teher, nincsenek
azonosulások. Sem dolgokkal, sem olyan mentális fogalmakkal, amelyekben éntudat lenne.
És mi a „mennyek országa”? A Lét egyszerő, ám mély öröme, ami akkor található meg, ha
elengeded az azonosulásokat, és „lélekben szegénnyé” válsz.
Ezért lett a minden tulajdonról való lemondás – Keleten és Nyugaton is – ısi
spirituális gyakorlat. A tulajdonról történı lemondás azonban nem szabadít meg
automatikusan az egótól! Ez esetben ugyanis az ego úgy próbálja meg bebiztosítani az életben
maradását, hogy valami mást talál, amivel azonosulhat. Például az önmagadról alkotott azon
ember énképét, aki már túllépett minden anyagi tulajdon iránti érdeklıdésen, és ezért
magasabb rendő, spirituálisabb, mint a többiek. Akadnak olyan emberek, akik minden
vagyonukról lemondtak, mégis nagyobb egóval rendelkeznek, mint néhány multimilliomos.
Ha elvonsz egyfajta azonosulást, az ego majd gyorsan talál egy másikat. Amíg identitással
rendelkezik, az egót végsı soron nem érdekli, hogy mivel azonosul. A fogyasztásellenesség
vagy a magántulajdon-ellenesség csak újabb gondolatforma lenne, egy másik mentális
álláspont, ami helyettesítheti a tulajdonnal való azonosulást. Lehetıvé tenné számodra, hogy
magadat jónak lásd, másokat pedig rossznak. Amint azt késıbb megvizsgáljuk, az önmagadat
jóvá, másokat rosszá kikiáltás az egyik legfontosabb egós elmemőködési minta, a
tudattalanság egyik fı formája. Más szóval: az ego tartalma változhat; az elmestruktúra,
amely az életben tartja, nem.
Az egyik tudattalan feltevés az, hogy ha a birtoklás fikciója révén azonosulsz egy
tárggyal, akkor annak a materiális tárgynak a látható szilárdsága és állandósága nagyobb
szilárdsággal és állandósággal ruházza fel az éntudatodat. Ez különösen igaz épületekre, de
még inkább a földre, mert az az egyetlen olyan birtokolható dolog, amirıl azt gondolják, hogy
nem lehet elpusztítani. A birtoklás abszurditása még nyilvánvalóbb a földterület esetében. A
fehérbırőek letelepedése idején az észak-amerikai bennszülöttek a földtulajdont érthetetlen
fogalomnak tartották. Így aztán elvesztették azt, amikor az európaiak rávették ıket, hogy
olyan papírlapokat írjanak alá, amik számukra ugyanilyen érthetetlenek voltak. Az indiánok
úgy érezték, hogy ık a földhöz tartoznak, de a föld nem tartozik hozzájuk.
Az ego hajlamos egyenlıségjelet tenni a birtoklás és a Lét közé: birtokolok, tehát
vagyok. És minél többem van, annál nagyobb mértékben vagyok. Az ego az
összehasonlítások révén él. Amilyennek mások látnak téged, az a kép válik az énképeddé, a
szerint látod önmagadat. Ha mindenki palotában lakna, vagy mindenki gazdag lenne, akkor a
te palotád vagy a te gazdagságod többé már nem szolgálná éntudatod megerısítését. Ez
esetben átköltözhetnél egy kicsiny házikóba, lemondanál a vagyonodról, és olyan módon
szereznéd vissza az identitásodat, hogy magadat a többieknél spirituálisabb embernek látnád
és mutatnád. Ahogy mások látnak, az válik számodra tükörré, ami megmutatja neked, hogy
milyen és ki vagy. Az ego önértékelése a legtöbb esetben ahhoz az értékhez kötıdik, amilyen
értékőnek mások látnak téged. Szükséged van másokra, hogy tılük éntudatot kapj. És ha
olyan kultúrában élsz, amelyik az önértékelést alapvetıen azzal méri, hogy mennyid és mid
van, akkor, ha nem látsz át e kollektív téveszmén, arra leszel kárhoztatva, hogy életed
hátralevı részében dolgokat kergess abban a hiú reményben, hogy azokban találod meg
önmagad értékét és éntudatod beteljesedését.
Hogyan mondhatsz le a dolgokhoz való ragaszkodásodról? Meg se próbáld! Ugyanis
lehetetlen. A dolgokhoz való ragaszkodásod viszont magától eltőnik, ha önmagadat már nem
bennük igyekszel megtalálni. Addig pedig csupán légy a dolgokhoz való kötıdésed
tudatában! Olykor esetleg nem is tudod, hogy kötıdsz valamihez – ami azt jelenti: azonosulsz
azzal –, amíg el nem veszíted azt, illetve, amíg annak elvesztése nem fenyeget. Ha ekkor
aztán zaklatottságot, szorongást vagy hasonlót érzel, az azt jelzi, hogy kötıdsz a szóban forgó
dologhoz. Ha viszont tudod, hogy azonosultál valamivel, akkor az azonosulásod már nem
- 17 -
teljes. „Én az a tudatosság vagyok, amelyik tud arról, hogy kötıdés történt.” Ez a tudat
átalakulásának a kezdete.
AKARÁS: A TÖBBRE IRÁNYULÓ IGÉNY

Az ego azonosul a birtoklással, ám elégedettsége viszonylag felszínes és rövid élető.
Ott marad benne egy mélyen fészkelı elégedetlenségérzet, a teljesség hiányának, a „nem
elégnek” az érzése. A „még nincs elegem”, amin az ego valójában azt érti: „még nem vagyok
elegendı”.
Amint azt már láttuk, a birtoklás – a tulajdonlás fogalma – csupán kitaláció, amit az
ego azért teremt, hogy önmagának szilárdságot és állandóságot adjon, s hogy önmagát
kiemelkedıvé és különlegessé tegye. Mivel azonban birtoklás révén nem találhatod meg
önmagadat, ezért mögötte egy másik, még erıteljesebb hajtóerı húzódik meg, ami
hozzátartozik az ego szerkezetéhez: a többre irányuló igény, amit „akarásnak” is nevezhetünk.
Egyetlen ego sem létezhet sokáig a több iránti igény nélkül. Ezért az akarás sokkal nagyobb
mértékben élteti az egót, mint a birtoklás. Az ego nagyobb mértékben akar többet, mint
amennyire birtokolni vágyik. Emiatt a birtoklás langyos elégedettségét mindig további akarás
váltja föl. Ez a többre irányuló lélektani igény. Más szóval: igény több olyan dologra, amivel
azonosulni lehet. Ez addiktív (szenvedélybetegség jellegő) igény, s nem valós szükséglet.
Egyes esetekben a többre irányuló lélektani igény, a „nem elég” érzése – ami oly
jellemzı az egóra – áttevıdik a fizikai szintre, és kielégíthetetlen éhséggé válik. A bulimia
(farkaséhség) áldozatai gyakran meghányatják magukat, csakhogy folytathassák az evést.
Valójában az elméjük éhes, nem a testük. Ez az evészavar meggyógyulna, ha a tıle szenvedık
– ahelyett, hogy azonosulnának az elméjükkel –, kapcsolatba tudnának lépni a testükkel, és
így a test valódi szükségletét éreznék, s nem az egós elme álszükségletét.
Egyes egók tudják, hogy mit akarnak, és céljukat ádáz és könyörtelen elszántsággal
hajszolják: Dzsingisz kán, Sztálin, Hitler, hogy csupán néhány kiemelkedı példát említsek.
Az akarásuk mögötti energia azonban azonos intenzitású ellenerıt is ébreszt, ami végül
bukásukhoz vezet. Eközben boldogtalanná válnak, sok más embert is boldogtalanná tesznek,
és – az említett példák esetében – földi poklot teremtenek. A legtöbb egónak egymásnak
ellentmondó igényei vannak. Különbözı pillanatokban különbözı dolgokat akarnak; vagy tán
nem is tudják, mit akarnak, csak azt nem akarják, ami van: a jelen pillanatot. A kényelmetlen
érzés, a nyugtalanság, az unalom, a szorongás, az elégedetlenség: mind a kielégületlen akarás
eredménye. Az akarás szerkezeti jellegő ügy, ezért amíg ez a mentális struktúra a helyén
marad, addig nincs az a mennyiségő tartalom, ami tartós elégedettséget biztosítana. A konkrét
tárgy nélküli intenzív akarás gyakran föllelhetı a tizenévesek még fejlıdıben levı egójában,
akik közül néhányan az állandó negativitás és elégedetlenség állapotában élnek.
Könnyen ki lehetne elégíteni a bolygón élı valamennyi ember étel, víz, lakóhely,
ruházat és alapvetı kényelem iránti fizikai igényét, ha az ego kapzsisága, ırült és telhetetlen
igénye miatt nem teremtıdött volna egyensúlytalanság az erıforrásokban. Ez kollektív módon
a világ olyan gazdasági struktúráiban jelenik meg, mint amilyenek a hatalmas óriáscégek,
amelyek valójában a „többért” egymással versengı, egós entitások. Elvakultan csak a profitot
hajszolják. Ezt a céljukat, a hasznot, teljes könyörtelenséggel őzik. A természet, az állatok, az
emberek, sıt még a saját alkalmazottaik is számukra csupán a cégmérlegekben szereplı
számok, felhasználandó és használat után eldobandó, élettelen tárgyak.
Az „én”, „enyém”, „több mint”, „akarom”, „szükségem van”, „nekem kell” és „nem
elég” olyan gondolatformák, amelyek az egónak nem a tartalmához, hanem a szerkezetéhez
tartoznak. A tartalom felcserélhetı. Amíg nem ismered fel magadban ezeket a
gondolatformákat, amíg azok tudattalanok maradnak, addig hinni fogsz a szavuknak; arra
leszel kárhoztatva, hogy keress, de ne találj, mert amikor azok a gondolatformák
mőködtetnek, nincs az a vagyon, hely, személy vagy állapot, ami valaha is kielégítene.
- 18 -
Semmilyen tartalom sem elégít ki, amíg az egós struktúra a helyén marad. Bármit is
birtokolhatsz vagy kaphatsz, nem leszel boldog. Folyton valami mást fogsz keresni, ami
nagyobb elégedettséget ígér, ami azzal kecsegtet, hogy a nem teljes éntudatodat teljessé teszi,
és kitölti azt a hiányt, amit belül érzel.
AZONOSULÁS A TESTTEL
A tárgyak mellett az azonosulás egy másik alapvetı formája a „testemmel” való
azonosulás. A test ugyebár férfi- vagy nıi test, ezért minden ember éntudatának jelentıs
részét az teszi ki, hogy ı férfi vagy nı. A nem identitássá válik. A nemeddel való
azonosulásra már kora gyermekkorodtól biztatást kapsz, ami szerepbe kényszerít, olyan
kondicionált viselkedési mintába, amelyik nemcsak a szexualitásodra hat ki, hanem életed
valamennyi területére. Ez olyan szerep, amelynek sokan teljesen a foglyaivá válnak, s a
hagyományosabb társadalmakban még inkább, mint a nyugati kultúrában, mely utóbbiban a
nemmel való azonosulás kezd valamelyest gyengülni. Egyes tradicionális kultúrákban a
legborzasztóbb sors a nı számára az, ha nem megy férjhez, vagy ha meddınek bizonyul; a
férfi számára pedig, ha nem rendelkezik nemi potenciával, és nem képes gyermeket nemzeni.
A beteljesített élet a szemükben a beteljesített nemi identitás.
Nyugaton a test fizikai megjelenése, a test másokéhoz viszonyított ereje vagy
gyengesége, szépsége vagy csúnyasága játszik jelentıs szerepet abban, hogy kinek tartod
magadat. Sok ember önértékelése szorosan kötıdik testi erejéhez, jóképőségéhez, fittségéhez
és külsı megjelenéséhez. Mások önértékelése alacsony szintő, mert a testüket csúnyának vagy
tökéletlennek látják.
Egyes esetekben az „én testem” mentális képe vagy fogalma a valóság teljes
eltorzítása. A fiatal nı kövérnek gondolhatja magát, és ezért koplal, holott valójában sovány.
Képtelen már reálisan látni a testét. Mindössze teste mentális koncepcióját „látja”, ami azt
mondja: „kövér vagyok” vagy „kövér leszek”. Ennek az állapotnak a gyökerénél az elmével
való azonosulás húzódik meg. Ahogy az emberek egyre nagyobb mértékben azonosulnak az
elméjükkel – ami az egós mőködészavar fölerısödése –, az utóbbi évtizedekben az anorexia
elıfordulási gyakorisága is nıtt. Ha az anorexiás beteg képes lenne elméje értékítélete nélkül
tekinteni a testére, vagy akár arra ráébredni, hogy mi ez az értékítélet, ahelyett, hogy hinne
benne – még jobb lenne, ha a testét belülrıl tudná érezni –, az elindítaná a gyógyulását.
Azok, akik azonosultak megnyerı külsejükkel, testi erejükkel vagy ilyen-olyan
képességükkel, szenvedést élnek át, amikor ezek a vonásaik idıvel elhalványulnak, majd
eltőnnek, ami természetesen elkerülhetetlenül megtörténik. Magát az ezekre a vonásokra
épülı identitásukat fenyegeti ekkor az összeomlás. Akár csúnyák, akár szépek, az emberek
mindkét esetben identitásuk jelentıs részét – legyen az negatív vagy pozitív – a testükbıl
eredeztetik. Pontosabban megfogalmazva: identitásukat abból az éngondolatból
származtatják, amit hibásan testük mentális képéhez vagy fogalmához kapcsolnak, holott a
test végül is csupán fizikai forma, amelynek a sorsa – minden egyéb formához hasonlóan – az
elsorvadás és az elmúlás.
Egyenlıségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag
érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – elıbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet. Ha
nem azonosulsz a testeddel, az persze nem jelenti, hogy elhanyagolnád és megvetnéd, vagy
hogy többé már nem viselnéd gondját! Ha tested izmos, szép vagy életerıs, élvezheted és
értékelheted ezeket a jellemzıit – amíg tartanak. Megfelelı táplálkozással és edzéssel
javíthatod is tested állapotát. Ha testedet nem tekinted egyenlınek azzal, aki valójában vagy,
akkor, ha tested állapota elhalványul, energiaszinted hanyatlik vagy mozgáskorlátozottá válsz,
az egyáltalán nem érinti önértékelésedet vagy identitástudatodat. Történetesen a test
gyengülésével a formamentes dimenzió – a tudat – fénye könnyebben tud átragyogni a
halványuló formán.
- 19 -
Nem csupán a hibátlan vagy csaknem tökéletes testő emberek hajlamosak

egyenlıségjelet tenni testük és valódi énjük közé. Ugyanilyen könnyen azonosulhatsz egy
„problémás” testtel is, és teheted identitásoddá annak tökéletlenségét, betegségét vagy
mozgáskorlátozottságát. Ekkor az ilyen-olyan krónikus betegség vagy korlátozottság
„szenvedıjeként” gondolhatsz magadra, és ekként beszélhetsz magadról. Jelentıs mennyiségő
figyelmet kapsz orvosoktól és másoktól, akik megerısítik számodra szenvedı- vagy
betegidentitásodat. Ekkor tudattalanul rácsimpaszkodsz a betegségre, mert az lett énképed
legfontosabb része. Az olyan újabb gondolatformává vált, amellyel az ego azonosulhat. Amint
az ego valamilyen identitást talál, nem akarja azt elereszteni. Bármilyen megdöbbentı is,
bizony nemritkán elıfordul, hogy erısebb identitást keresve az ego képes még meg is
teremteni egy betegséget, csakhogy annak révén önmagát erısebbé tegye.
ÉREZNI A BELSİ TESTET

Bár a testtel való azonosulás az ego egyik legalapvetıbb formája, a jó hír, hogy ezen a
legkönnyebb felülemelkedni. De nem azzal, hogy megpróbálod meggyızni magadat, hogy te
nem a tested vagy, hanem hogy a figyelmedet a tested külsı formájáról és az azzal
kapcsolatos gondolataidról – szép, csúnya, erıs, gyenge, túl kövér, túl sovány – átviszed
tested belsı életteliségének érzékelésére. Bármilyen is tested megjelenése, a külsı forma alatt
intenzíven eleven energiamezı húzódik.
Ha még nem ismerıs számodra a „belsıtest-tudatosság”, akkor egy pillanatra hunyd
be a szemedet, és figyeld meg, van-e élet a kezeidben! Ne az elmédet kérdezd! Az azt felelné:
„Semmit sem érzek.” Valószínőleg azt is mondja: „Valami érdekesebb gondolkoznivalót
adj!” Tehát ahelyett, hogy az elmédet kérdeznéd, fordulj közvetlenül a kezeidhez! Ezen azt
értem: ébredj a bennük lévı elevenség halovány érzésének tudatára! Az az életteliség ott van.
Csupán oda kell irányítanod a figyelmedet, hogy észrevedd. Elsı alkalommal talán kis
bizsergést érzel, késıbb energiát vagy elevenséget. Ha figyelmedet egy ideig a kezednél
tartod, az életteliség-érzés fölerısödik. Egyeseknek be sem kell ehhez csukni a szemüket. İk
képesek érezni „belsı kezüket”, miközben tovább olvassák e szavakat. Ezt követıen irányítsd
figyelmedet a lábfejedre, tartsd ott kb. egy percig, és érezd egyszerre a kezedet és a
lábfejedet! Ezután vond be a többi testrészedet is – lábadat, karodat, hasadat, mellkasodat stb.
– ebbe az érzékelésbe, amíg az elevenség globális érzéseként az egész tested tudatába nem
kerülsz!
Amit „belsı testnek” nevezek, az már nem a test, hanem életenergia, a forma és a
formamentesség között húzódó híd. Tedd szokásoddá, hogy minél gyakrabban érezd a belsı
testedet! Idıvel már be se kell csuknod a szemedet ahhoz, hogy ezt érezd. Figyeld meg
például, vajon képes vagy-e érezni a belsı testet, miközben hallgatsz valakit! Ez szinte
paradoxonnak, önmagának látszólag ellentmondó dolognak tőnik, ám amikor kapcsolatban
vagy a belsı testtel, akkor már nem azonosulsz a testeddel, sem az elméddel. Más szóval: már
nem azonosulsz a formával; a formával való azonosulás felıl a formamentes irányába
mozdulsz el, mely utóbbit Létnek is nevezzük. Ez a te lényegi (esszenciális) identitásod. A
testtudatosság nemcsak a jelen pillanatban horgonyoz le, hanem az egyúttal az ego börtönébıl
kivezetı kijárat is. Továbbá: erısíti az immunrendszert, növeli a test öngyógyító képességét.
A LÉTFELEJTÉS
Az ego: a formával való azonosulás, az önmagadnak a valamilyen formában történı
keresése és ezért elvesztése. A formák azonban nem csupán materiális tárgyak és fizikai
testek. A külsı formáknál – dolgoknál és testeknél – alapvetıbbek a gondolatformák, amelyek
a tudatmezıben folyamatosan keletkeznek. A gondolatformák energiaképzıdmények,
amelyek ugyan finomabbak és kevésbé sőrők, mint a fizikai anyag, de attól még ugyanúgy
formák. Amit a fejedben hallható, folyamatosan karattyoló hangként megfigyelhetsz, az a
- 20 -
szüntelen és kényszeres gondolkozás áramlása. Amikor minden gondolat teljesen leköti a

figyelmedet, amikor oly mértékben azonosulsz a fejedben szóló hanggal és az azt kísérı
érzelmekkel, hogy minden gondolatban és érzelemben elveszel, akkor teljesen azonosultál a
formával, s ezért az ego a markában tart. Az ego visszatérı gondolatformák és kondicionált
mentás-emocionális (gondolati-érzelmi) minták halmaza, amely énérzettel, éntudattal
ruháztatott fel. Az ego akkor keletkezik, amikor Létséged, a „vagyok” – ami formamentes
tudat – összekeveredik a formával. Ezt jelenti az azonosulás. Ez a Létfelejtés az elsıdleges
hiba, a teljes elkülönültség illúziója, ami a valóságot rémálommá változtatja.
DESCARTES TÉVEDÉSÉTİL SARTRE MEGLÁTÁSÁIG

A XVII. századi filozófus, Descartes, akit a modern filozófia megteremtıjének
tekintenek, híres mondatával – amit alapvetı igazságnak vélt – fogalmazta meg az említett,
alapvetı tévedést: „Gondolkodom, tehát vagyok.” İ ezt a választ találta arra a kérdésre:
„Van-e bármi is, amit tökéletes biztonsággal tudhatok?” Rájött arra, hogy a tény, miszerint ı
folyton gondolkodott, kétségtelen, s ezért egyenlıségjelet tett a gondolkodás és a Lét, vagyis a
gondolkodás és az identitás – a vagyok – közé. A végsı igazság helyett az ego gyökerét
találta meg, ám ezt nem tudta.
Csaknem háromszáz év telt el, amíg egy másik híres filozófus észrevett valamit ebben
az állításban, ami mellett Descartes – ahogy mindenki más is – elsétált. İ Jean-Paul Sartre.
Nagyon mélyen tekintett bele Descartes „gondolkodom, tehát vagyok” állításába, és hirtelen
rájött, hogy – saját szavaival megfogalmazva –: „A tudat, amely azt mondja ’vagyok’, nem
ugyanaz a tudat, amelyik gondolkozik.” Mit értett ezen? Amikor tudatában vagy annak, hogy
gondolkozol, az a tudatosság nem része a gondolkodásnak. Az a tudat egy másik dimenziója.
És ez az a tudat, amelyik azt mondja: „vagyok”. Ha benned kizárólag gondolat lenne, akkor
nem is tudnál arról, hogy gondolkozol. Olyan lennél, mint az álmodó, aki nem tudja, hogy
álmodik. Olyannyira azonosulnál minden gondolattal, mint az álmodó az álomban fölbukkanó
valamennyi képpel. Sok ember még midig így él, mint az alvajáró, régi, rosszul funkcionáló
gondolkodásmóddal, amelyik folyamatosan újrateremti ugyanazt a rémálomszerő valóságot.
Amikor tudod, hogy most álmodsz, akkor ébren vagy az álomban. A tudat másik dimenziója
lépett be ekkor a képbe.
Sartre meglátásának a következményei mélyre hatóak, ám ı maga is még mindig
túlzottan azonosult a gondolkodással ahhoz, hogy fölismerje felfedezésének teljes
jelentıségét: a tudat új dimenziójának feltőnését.
A MINDEN ÉRTELMET MEGHALADÓ BÉKE

Számos ember számolt be arról, hogy élete egy pontján bekövetkezett tragikus
veszteség kapcsán megtapasztalta a tudat eme új dimenziójának felbukkanását. Néhányan
minden tulajdonukat elvesztették, mások a gyermekeiket vagy a házastársukat, társadalmi
rangjukat, jó hírüket vagy valamilyen testi képességüket. Olykor – természeti katasztrófa
vagy háború következtében – az illetık a felsoroltak mindegyékét egyszerre veszítették el, és
szembetalálták magukat a „semmivel”. Nevezhetjük ezt határhelyzetnek. Minden, amivel
azonosultak, minden, ami számukra az éntudatukat adta, elvétetett tılük. És aztán – hirtelen
és megmagyarázhatatlanul – a kezdetben érzett kín vagy intenzív félelem a jelenlét szent
érzésének adta át a helyét; váratlanul mély lelki békét és nyugalmat éreztek, s a félelem
nyomtalanul eltőnt. Ez a jelenség ismerıs lehetett Szent Pálnak is, aki így fogalmazott: Isten
békéje, amely minden értelmet meghalad.”2 Ez valóban olyan békeérzés, ami érthetetlennek
tőnik, és akik megtapasztalták, azt kérdezték maguktól: Ebben a helyzetben hogyan
lehetséges, hogy ilyen békességet érzek?
A válasz egyszerő, amint fölismered, hogy mi az ego, és hogyan mőködik. Ha a
formák – amikkel azonosultál, amik számodra az éntudatodat adták – összeomlanak vagy
- 21 -
elvétetnek tıled, akkor az az ego összeomlásához is vezethet, mivel az ego: azonosulás a

formával. Ha többé már nincs semmi, amivel azonosulhatnál, akkor te ki vagy? Amikor a
körötted lévı formák elpusztulnak, vagy amikor a halál közelít, Létséged, a „vagyok” tudata
kiszabadul a formával történt összegabalyodottságából: lélek szabadul ki az anyagba
zártságából. Fölismered lényegi identitásodat, mint formamentest, mint mindent átható
jelenlétet, mint minden forma és azonosulás elıtti Létet. Rájössz, hogy maga a tudat vagy, és
nem az, amivel a tudat azonosult. Ez Isten békéje. A végsı igazsága annak, aki vagy, mert az
nem az „én… vagyok”, hanem a „vagyok”.
Nem minden nagy veszteséget átélı ember tapasztalja meg ezt a felébredést, a
formával történt azonosultságról való leválást. Egyesek ugyanis azonnal erıs mentális képet
vagy gondolatot teremtenek, amelyben magukat áldozatnak – a körülmények, más emberek,
az igazságtalan sors vagy Isten áldozatának – látják. Ez a gondolatforma és az általa teremtett
érzelmek – pl. harag, sértettség, önsajnálat –, amikkel erısen azonosulnak, azonnal átveszik a
veszteség következtében összeomlott valamennyi egyéb azonosulás helyét. Más szóval: az
ego gyorsan új formát talál. Az ego nem sokat törıdik a ténnyel, hogy ez az új forma
történetesen rendkívül boldogtalan. A lényeg, hogy identitása legyen, akár jó, akár rossz. Ez
az új ego történetesen még görcsösebb, még merevebb és még áthatolhatatlanabb lesz, mint a
régi.
Valahányszor tragikus veszteség ér: vagy ellenállsz, vagy engedsz. Egyesek ilyenkor
keserőek és mélyen megbántottak; míg mások együttérzıek, bölcsek és szeretetteljesek
lesznek. Az engedés a belsı elfogadását jelenti annak, ami van. Nyitott vagy az életre. Az
ellenállás belsı összehúzódás, az ego kagylóhéjának a megkeményítése. Becsukódsz. Bármit
is teszel a belsı ellenállás állapotában (amit negativitásnak is nevezhetünk), az több külsı
ellenállást teremt, és az univerzum nem áll az oldaladra, az élet nem támogat. Ha az
ablakredıny zárva, a napfény nem tud beáramolni. Ha azonban belül engedsz, ha megadod
magadat, akkor a tudat új dimenziója nyílik meg. Ha ilyenkor lehetséges vagy szükséges
cselekedni, a tetted összhangban lesz az egésszel, és tettedet támogatja a kreatív intelligencia,
az a kondicionálatlan tudat, amellyel a belsı nyitottság állapotában eggyé válsz. Ekkor a
körülmények és az emberek is segítenek, együttmőködnek veled. Szerencsés „véletlenek”
történnek. Ha pedig ilyenkor nem lehetséges cselekedni, akkor megpihensz abban a
békességben és belsı nyugalomban, ami a megadással jár. Megpihensz Istenben.
………………………
- 22 -
Az ego „magva”
HARMADIK FEJEZET
Az ego „magva”
A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és

kényszeres gondolatfolyammal, illetve a gondolatokat kísérı érzelmekkel –, így azt
mondhatjuk róluk: az elméjük megszállta ıket. Amíg errıl mit sem tudsz, azt hiszed, hogy te
a gondolkodó vagy. Ez az egós elme. Egósnak nevezzük, mert ez esetben önmagad, éned
(egód) tudata van minden gondolatodban, minden emlékedben, minden értelmezésedben,
véleményedben, nézıpontodban, reakciódban és érzelmedben. Ez – spirituális értelemben –
tudattalanság. A gondolkodásodat, elméd tartalmát persze kondicionálja a múlt: a nevelésed, a
kultúrád, a családi háttered stb. Valamennyi elmetevékenységed központi magvát néhány
olyan ismétlıdı és szívós gondolat, érzelem és reaktív minta alkotja, amivel te a legnagyobb
mértékben azonosulsz. Ez az entitás maga az ego.
Legtöbbször, amikor azt mondod: „én”, valójában az ego beszél s nem te, ahogy azt
már megtárgyaltuk. Az ego összetevıi: gondolat és érzelem; emlékek, amelyekkel „én és a
történetem”-ként azonosultál; rögzült szerepek, amelyeket úgy játszol el, hogy nem is tudsz
róla; és olyan kollektív azonosulások, mint nemzetiség, vallás, emberfajta, társadalmi osztály
vagy politikai hovatartozás. Az ego személyes azonosulásokat is tartalmaz, és nem csupán
ilyen-olyan tulajdonnal kapcsolatban, hanem véleményekkel, külsı megjelenéssel, régóta
benned élı sérelmekkel, illetve – sikerként vagy kudarcként elkönyvelt – „jobb, mint…” és
„nem olyan jó, mint…” jellegő, magaddal kapcsolatos fogalmakkal való azonosulásokat is.
Az ego tartalma emberenként változó, ám minden egóban ugyanaz a szerkezet
mőködik. Másként megfogalmazva: az egók csupán a felszínen különböznek egymástól. A
mélyükben mind egyformák. Milyen vonatkozásban egyformák? Éltetıjük: az azonosulás és
az elkülönülés. Ha az elme által gondolatból és érzelembıl alkotott énen – vagyis az egón –
keresztül élsz, akkor identitásod alapja ingatag, hiszen a gondolat és az érzelem is eleve
elröppenı, múlékony valami. Ezért minden ego – önmagát védeni és nagyobbá tenni próbálva
– folyamatosan küzd az életben maradásáért. Az éngondolat fenntartásához szüksége van „a
másik” ellentétes gondolatára. A fogalmi jellegő „én” nem maradhat életben a fogalmi jellegő
„másik” nélkül. A másik ember akkor a „legmásikabb”, ha ellenségemnek látom ıt. E
tudattalan egós minta skálájának egyik végén a mindenkiben hibát keresés és a másokra
történı panaszkodás egós jellegő, kényszeres szokása áll. Jézus erre utalt, amikor azt mondta:
„Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem
veszed észre?”1 A skála másik végén a személyek közti testi erıszak és az országok közti
háborúskodás áll. A Bibliában Jézus kérdése megválaszolatlanul marad, de a válasz
természetesen ez: mert amikor kritizálok vagy elmarasztalok egy másik embert, attól
nagyobbnak, többnek érzem magam.
A PANASZKODÁS ÉS A MEGBÁNTÓDÁS
Önmagam megerısítéséhez az ego egyik kedvenc stratégiája a panaszkodás. Minden
panasz egy-egy olyan, elme kitalálta, apró történet, amit maradéktalanul elhiszel. Hogy aztán
hangosan panaszkodsz-e vagy csupán gondolatban, az már mindegy. Egyes egók, amelyeknek
talán nem sok egyéb dologgal való azonosulásra nyílik lehetıségük, könnyen elélnek pusztán
panaszkodáson. Ha ilyen ego tart a markában, akkor a panaszkodás – különösen másokkal
kapcsolatban – a szokásoddá válik, s ez persze tudattalan jelenség, ami azt jelenti: nem tudod,
mit teszel. Ha negatív gondolati címkéket aggatsz másokra, amikor velük társalogsz, vagy
akár csak rájuk gondolsz, az gyakran e minta része. Az ilyen címkézésnek és az ego azon
vágyának, hogy neki legyen igaza, és mások fölé kerekedjen, a legdurvább formája a
- 23 -
Az ego „magva”
sértegetés: „barom, rohadék, kurva”. Csupa olyan végleges állítás, amivel nem tudsz érvekkel
vitába szállni. A tudattalanság skáláján lefelé haladva a következı szinten kiabálást és
üvöltözést találsz, és nem sokkal lejjebb már testi erıszakot.
A megbántottság a panaszkodást és az emberek címkézését kísérı olyan érzelem, ami
még több energiát ad az egónak. A megbántottság azt jelenti, hogy keserőséget, felháborodást,
bosszúságot vagy sértettséget érzel. Bánt az emberek kapzsisága, becstelensége,
jellemtelensége, amit tesznek, amit a múltban tettek, amit mondtak, amit nem tettek meg, amit
meg kellett volna tenniük, vagy amit nem kellett volna megtenniük. Az ego imádja ezt!
Ahelyett, hogy szemet hunynál a másokban lévı tudattalanság fölött, azt identitásukká teszed.
Ki teszi ezt? A benned lévı tudattalanság, az ego. Az általad a másikban észlelt „hiba” néha
nem is létezik. Az totális félreértelmezés, kivetítés azon elme részérıl, amelyik ellenséglátásra
kondicionálódott s arra, hogy biztosítsa saját igazát és fölényét. Más alkalmakkor ugyan
valóban létezik a hiba, de azáltal, hogy arra fókuszálsz – figyelmed körébıl néha minden mást
kirekesztve –, fölnagyítod azt. És amire a másik emberben reagálsz, azt magadban fölerısíted.
Nem reagálni a másokban lévı egóra nem csupán a saját egódon való
felülemelkedésnek, hanem a kollektív emberi ego felszámolásának is az egyik
leghatékonyabb módja. Ám kizárólag a nem reagálás állapotában vagy képes felismerni, hogy
valakinek a viselkedése az egójából származik, hogy az a kollektív emberi mőködészavar
egyik megnyilvánulása. Amikor megérted, hogy ez nem személyes jellegő ügy, akkor többé
már nem érzel kényszert a reagálásra. Azzal, hogy nem reagálsz az egóra, gyakran képes
leszel elıhozni másokból az épelméjőséget, ami a kondicionálatlan tudat, szemben a
kondicionálttal. Olykor esetleg gyakorlati lépések megtételére is szükséged lehet, hogy
megvédd magadat a rendkívüli mértékben tudattalan emberektıl. Ezt a nélkül is megteheted,
hogy belılük ellenséget kreálnál. A legerısebb védelmed mindazonáltal az, ha tudatos vagy.
Akkor válik valaki számodra ellenséggé, ha tudattalanságát – ami az ego – személyes ügynek
tekinted. A nem reagálás nem a gyengeség, hanem az erı jele. A nem reagálásra egy másik
szó: a megbocsátás. Megbocsátani annyi, mint szemet hunyni; vagy még inkább
keresztülnézni. Keresztülnézel az egón, hogy lásd a minden emberben – az ı esszenciájaként
– ott lévı épelméjőséget.
Az ego nem csak más emberekkel, hanem helyzetekkel kapcsolatban is imád
panaszkodni és megbántódni. Amit egy emberrel, azt egy helyzettel kapcsolatban is meg
tudod tenni: ellenségeddé változtatod. A kimondatlan következtetés minden esetben ilyesmi:
„ennek nem lenne szabad megtörténnie”; „nem akarok itt lenni”; „nem akarom ezt tenni”;
„tisztességtelenül bánnak velem”. Az ego legeslegnagyobb ellensége pedig természetesen a
jelen pillanat, ami maga az élet.
A panaszkodás nem keverendı össze a jogos szóvá tevéssel, amikor valakit informálsz
egy hibáról vagy hiányosságról, hogy azt korrigálni lehessen. A panaszkodástól való
tartózkodás azt sem jelenti, hogy eltőrnéd a rossz minıséget vagy a helytelen viselkedést.
Nem az ego megnyilvánulása, ha közlöd a pincérrel, hogy langyos a levesed, és azt meg kéne
melegíteni – feltéve, hogy csak tényközlésre szorítkozol, ami mindig is semleges dolog. Ha
azonban azt mondod: „Hogy merészel nekem hideg levest fölszolgálni?!” – az már
panaszkodás. Abban már olyan „én” van, aki imádja, ha a hideg leves kapcsán személyes
megtámadtatást érezhet, s abból a maximumot igyekszik kihozni; olyan „én”, aki élvezi, ha
valakit rossz fényben tüntethet fel. A panaszkodás ez esetben az egót szolgálja, nem a
változtatást. Olykor igen nyilvánvaló, hogy az ego nem igazán akar változást, hogy tovább
folytathassa a panaszkodást.
Figyeld meg, el tudod-e kapni – tehát észre tudod-e venni – a fejedben szóló hangot
esetleg már abban a pillanatban, ahogy valamivel kapcsolatban panaszkodni kezd; és ismerd
föl való voltában: az ego hangja, nem több, mint egy kondicionált elmeminta, egy gondolat.
Valahányszor észreveszed a hangot, azt is fölismered majd, hogy te nem a hang vagy, hanem
- 24 -
Az ego „magva”
az, aki annak tudatában van. Valójában te az a tudatosság vagy, aki tudatában van a hangnak.
A háttérben ott a tudatosság. Az elıtérben ott a hang, a gondolkodó. Ily módon elkezdesz
megszabadulni az egótól, a megfigyeletlen elmétıl. Amint tudatára ébredsz a benned lévı
egónak, az tulajdonképpen már nem az ego, hanem csupán egy régi, kondicionált elmeminta.
Az ego feltételezi a tudatosság hiányát. Tudatosság és ego nem létezhet egyidejőleg. A régi
elmeminta vagy mentális szokás egy ideig még életben maradhat, és újra fel-felbukkanhat,
mert a kollektív emberi tudattalanság több ezer éves lendítıereje hajtja; ám valahányszor
fölismerik, gyengül.
REAKTIVITÁS ÉS SÉRELMEK
Habár a panaszkodást gyakran a megbántottság érzése kíséri, ahhoz erısebb emóció is
társulhat, mint például a harag vagy a felzaklatottság egyéb formája. Ily módon az még
nagyobb energiájú töltésre tesz szert. A panaszkodás ez esetben reaktivitásba – reagálásra
való hajlamba – fordul át, ami az ego önmegerısítésének egy másik módja. Sok az olyan
ember, aki folyton várja a következı dolgot, amire ugorhat, várja, hogy mérges lehessen,
hogy azt érezhesse, hogy bosszantják – és sohasem kell túl sokat várnia, hogy ezt megtalálja.
„Felháborító!” – mondják az ilyenek. „Hogyan merészeli?!” „Kikérem magamnak!” Hasonló
függıségi viszonyban élnek a felzaklatottsággal és a haraggal, mint mások a kábítószerrel. Az
ilyen-olyan dologra történı „ugrásukkal” bizonygatják és erısítik énjük érzését.
A hosszan tartó megbántódást sértettségnek nevezik. Sérelmet hordozni azt jelenti:
tartósan valami „ellen” lenni. Ezért alkotja sok ember egójának jelentıs részét a sérelem. Egy
nemzet vagy törzs pszichéjében a kollektív sérelmek évszázadokig életben maradhatnak, és az
erıszak soha véget nem érı körfolyamatát táplálhatják.
A sérelem erısen negatív érzelem, ami olyan, viszonylag távoli múltban történt
eseménnyel kapcsolatos, amit életben tart a kényszeres gondolkozás, a történet újra és újra
elmondása a fejedben vagy hangosan; „mit tett velem!” vagy „mit tett velünk!” A sérelem
életed más területeit is megfertızi. Amíg például a sérelmeden gondolkozol, és azt átérzed, a
negatív érzelmi energia hatására eltorzítva érzékelheted a jelenben zajló eseményt; illetve az
befolyásolhatja, ahogy valakivel a jelenben beszélsz vagy viselkedsz. Egyetlen erıs sérelem
elegendı ahhoz, hogy életed hatalmas területeit megfertızze, és az ego a marka szorításában
tartson.
İszinteség kell, hogy tudd, táplálsz-e magadban még mindig sérelmeket; hogy akad-e
olyan személy az életedben, akinek még nem teljesen bocsátottál meg, egy „ellenség”. Ha
akad ilyen, gondolati és érzelmi szinten is tudatosítsd magadban a sérelmet! Tehát légy
tudatában a sérelmet életben tartó gondolatoknak, ám érezd is az érzelmet, vagyis a test azon
gondolatokra adott reakcióját! Ne próbáld elengedni a sérelmedet! Az elengedés – a
megbocsátás – megpróbálása nem válik be. A megbocsátás azonban természetes módon
következik be, amint megérted, hogy a sérelemnek nincs egyéb célja, mint megerısíteni az én
hamis tudatát, fenntartani az egót. Ez a megértés felszabadító hatású. Jézus tanítása – „bocsáss
meg ellenségeidnek” – alapvetıen az emberi elmében mőködı egyik legfontosabb egós
szerkezet lebontására vonatkozik.
A múltnak nincs hatalma megakadályozni téged abban, hogy most jelen légy. Csak a
múlttal kapcsolatos sérelmed tudja azt megtenni. És mi a sérelem? Régi gondolatok és
érzelmek málhája.
„NEKEM IGAZAM VAN, İ TÉVED”

A panaszkodás, ahogy a hibatalálás és a reaktivitás is, az ego elhatároltság- és
elkülönültség-tudatát erısíti, amelytıl életben maradása függ. Ám ezek az egót oly módon is
erısítik, hogy megadják neki azt a felsıbbségérzést, amelyen virul. Talán nem nyilvánvaló
azonnal, hogy miként adhat felsıbbségérzést mondjuk a forgalmi dugóval, a politikusokkal, a
- 25 -
Az ego „magva”
„kapzsi gazdagokkal”, a „lusta munkanélküliekkel”, a munkatársaiddal, az exházastársaddal, a

férfiakkal vagy nıkkel kapcsolatos panaszkodásod. Íme a magyarázat. Amikor panaszkodsz,
abban kimondatlanul az is benne van, hogy neked igazad van, viszont az illetı, akirıl
panaszkodsz, akire reagálsz, ı téved; hogy te jó vagy, ám a helyzet, amirıl panaszkodsz,
amire reagálsz, az rossz.
Semmi sem erısíti oly mértékben az egót, mint amikor „igazam van”. Az „igazam
van”: azonosulás egy gondolati állásponttal, nézıponttal, véleménnyel, értékítélettel,
történettel. Persze ahhoz, hogy neked legyen igazad, szükséged van valakire, akinek nincs, aki
téved, ezért az ego imádja bebizonyítani, hogy a másik téved, mert akkor neki igaza van. Más
szóval: másokat a tévedés pozíciójába kell hoznod ahhoz, hogy erısebben érezhesd, ki vagy
te. Nem csupán személyt, helyzetet is lehet panaszkodás és reaktivitás révén a „téves”, a
„rossz” pozíciójába helyezni, amiben burkoltan az is mindig benne van, hogy „ennek most
nem kéne történnie”. Ha igazad van, akkor az általad megítélt és vétkesnek talált személyhez
vagy helyzethez viszonyítva képzelt erkölcsi fölénybe kerülsz. Ez a fölénytudat az, ami után
az ego sóvárog, s amelyen keresztül önmagát megerısíti.
EGY ILLÚZIÓ VÉDELMÉBEN

Tények kétségbevonhatatlanul léteznek. Ha azt mondod: „A fény gyorsabban terjed,
mint a hang”, és valaki ennek az ellenkezıjét állítja, akkor nyilvánvaló, hogy neked igazad
van, ı pedig téved. Az egyszerő megfigyelés, hogy a villámlás megelızi a mennydörgést,
igazolhatja ezt. Így nem csak igazad van, hanem tudod, hogy igazad van. Van ebben
bármennyi ego is? Talán van, talán nincs. Ha egyszerően közlöd azt, amirıl tudod, hogy igaz,
akkor abban egyáltalán nem szerepel az ego, mert nincs azonosulás. Azonosulás mivel? Az
elmével és a mentális állásponttal. Ilyen azonosulás azonban könnyen bekúszhat. Ha például
azon kapod magad, hogy úgy mondod: „Hidd el nekem, tudom!”, vagy „Miért nem hiszen
nekem soha?!”, akkor az ego már bekúszott. Ott lapul a „nekem” szóban. Az egyszerő állítás:
„a fény gyorsabban terjed, mint a hang”, noha igaz, ez esetben az illúziót, az egót szolgálja.
Beszennyezte szavaidat az „én” hamis tudata; a dolog személyes üggyé vált, mentális
„hadállás” lett belıle. Az „én” megkurtítottnak vagy megtámadottnak érzi magát, mert valaki
nem hiszi el, amit „én” mondtam.
Az ego mindent személyesre vesz. Érzelem keletkezik, védekezés, talán még agresszió
is. Az igazságot véded? Nem, az igazságnak sosincs szüksége védelemre. A fény vagy a hang
nem törıdik azzal, hogy te vagy bárki más mit gondolsz, illetve gondol róla. Magadat véded,
vagy inkább önmagad illúzióját, az elme teremtette énutánzatot. Még pontosabb lenne úgy
fogalmazni, hogy az illúzió védi önmagát. Ha még a tények egyszerő és egyértelmő világa is
alkalmas eszköz lehet az egós jellegő torzítás és az illúzió számára, akkor vajon mennyivel
inkább az a vélemények, a nézıpontok és az értékítéletek kevésbé megfogható birodalma,
hiszen ezek mind olyan gondolatformák, amelyeket könnyen itathat át éntudat.
Minden ego összetéveszti a véleményeket és a nézıpontokat a tényekkel. Továbbá
nem tud különbséget tenni egy esemény és az arra adott reakciója között. Minden ego a
szelektív érzékelés és a torzító értelmezés mestere. Csak tudatosság – és nem gondolkodás –
révén tudod megkülönböztetni a tényt a véleménytıl. Csak tudatosság révén vagy képes látni:
ott a szituáció, itt pedig a harag, amit azzal kapcsolatban érzek. Ezt követıen pedig
felismered, hogy más lehetıségek is kínálkoznak a helyzet megközelítéséhez, másképp is
lehet azt látni és kezelni. Kizárólag tudatosság révén láthatod a szituációt vagy a személyt a
maga teljességében, ahelyett, hogy egyetlen, korlátozott nézıpontot tennél magadévá.
- 26 -
Az ego „magva”
IGAZSÁG: RELATÍV VAGY ABSZOLÚT?

Az egyszerő és igazolható tények birodalmán túl – személyes kapcsolatokban,
valamint nemzetek, törzsek, vallások stb. közti interakciókban – már veszélyes a „nekem
igazam van, neked nincs” bizonyossága.
Ha azonban a „nekem igazam van, neked nincs” hiedelme az ego önmegerısítésének
az egyik módja; ha az önmagadat a helyes, a másikat a téves pozíciójába helyezés olyan
mentális diszfunkció, ami állandósítja az emberek közti távolságtartást és konfliktusokat;
akkor vajon ez azt jelentené, hogy nem létezik olyan, mint jó és rossz viselkedés, jó és rossz
cselekedet vagy igaz és téves hit? Vajon ez nem az az erkölcsi relativizmus, amit egyes mai
keresztény tanok korunk hatalmas veszedelmének tartanak?
A kereszténység történelme persze kitőnı példa arra, hogy ha azt hiszed, hogy az
igazság kizárólagos birtokosa vagy – tehát neked van igazad –, akkor ez a hit egészen az
ırültség szintjéig képes lerontani cselekedeteidet és viselkedésedet. Évszázadokon át
helyesnek tartották az emberek megkínzását és elevenen történı elégetését, ha véleményük a
legkisebb mértékben is eltért az egyházi tantételektıl vagy az írások (az „igazság”) szők
értelmezésétıl. Ha „tévedtek”. Ez járt, ha „tévedtek”, és bizony annyira „tévedtek”, hogy meg
kellett ıket ölni. Az igazságot fontosabbnak tekintették, mint ez emberi életet. Mi volt az
igazság? Egy történet, amiben hinned kellett; más szóval: egy gondolathalmaz.
Az egymillió ember közt, akiket az ırült diktátor, Pol Pot lemészároltatott, ott pusztult
az összes szemüveget viselı kambodzsai. Miért? Mert számára a történelem marxista
értelmezése jelentette az abszolút igazságot. Marx szavait ı úgy értelmezte, hogy a
szemüvegesek a mőveltek osztálya, a burzsoázia, a parasztok kizsákmányolói. El kell ıket
tüntetni, hogy tér nyíljon az új társadalmi rend elıtt. Az ı igazsága is egy gondolathalmaz
volt.
A katolikus és más egyházak történetesen indokoltan nevezik a relativizmust – a hitet,
miszerint az ember viselkedésének irányításához nem létezik abszolút igazság – korunk egyik
veszedelmének. Ám nem fogod megtalálni az abszolút igazságot, ha ott keresed, ahol azt
képtelenség megtalálni: tantételekben, ideológiákban, szabályzatokban vagy történetekben.
Mi bennük a közös? Hogy valamennyi gondolatokból áll. A gondolat a legjobb esetben is
csak rámutat az igazságra, de sohasem maga az igazság. Ezért mondják a buddhisták: „A
Holdra mutató ujj nem a Hold.” Valamennyi vallás egyformán téves és egyformán igaz, attól
függıen, hogy miként használod. Állíthatod az ego szolgálatába, de az igazság szolgálatába
is. Ha azt hiszed, hogy kizárólag a te vallásod az igazság, akkor azt az egód szolgálatába
állítottad. Így használva a vallás ideológiává válik, és a felsıbbrendőség illuzórikus tudatát
teremti meg, megosztja az embereket, és konfliktusokat szül köztük. Az igazság szolgálatába
állítva a vallási tanítások olyan útjelzı táblák vagy térképek, amiket fölébredt emberek
hagytak neked hátra, hogy segítsenek lelkileg fölébredni, vagyis: kiszabadulni a formával
való azonosulásból.
Csupán egyetlen abszolút igazság létezik, és minden más igazság abból sugárzik ki.
Ha megleled azt az igazságot, tetteid ahhoz igazodnak. Az emberi cselekvés tükrözheti az
igazságot, vagy tükrözhet illúziót. Szavakba lehet-e önteni az igazságot? Igen, de a szóhalmaz
nem maga az igazság. Azok a szavak csak rámutatnak arra.
Az igazság elválaszthatatlan attól, aki vagy. Igen, te vagy az igazság. Ha máshol
keresed, minden esetben csalódni fogsz. Maga a Lét, aki vagy, az az igazság. Jézus
megpróbálta ezt megértetni, amikor így fogalmazott: „Én vagyok az út, az igazság és az
élet.”2 Ezek a Jézus által kiejtett szavak alkotják az igazságra mutató egyik legerıteljesebb és
legközvetlenebb útjelzıt, ha jól értik ıket. Ha azonban félreértelmezik, akkor hatalmas
akadállyá válnak. Jézus a legmélyebb vagyokról, a minden férfi és nı – valójában minden
létforma – esszenciális identitásáról beszél. Arról az életrıl, aki vagy. Néhány keresztény
misztikus ezt nevezi a bennünk élı Krisztusnak; a buddhisták Buddha-természetnek mondják;
- 27 -
Az ego „magva”
a hinduk számára ez az Atman, a bennünk élı Isten. Amikor kapcsolatban állsz ezzel a
benned lévı dimenzióval – és a kapcsolatban állás a természetes állapotod, nem pedig valami
csodálatos teljesítmény –, akkor minden tetted és kapcsolatod azt a minden élettel való
egységedet fogja visszatükrözni, amit mélyen belül érzel. Ez a szeretet. Törvények,
parancsolatok, szabályok és elıírások azoknak kellenek, aki el vannak vágva attól, akik ık: a
bennük lévı igazságtól. Azok a törvények, parancsolatok, szabályok és elıírások
megakadályozzák az ego legdurvább kicsapongásait, ám sokszor még ezt sem érik el.
„Szeress, és tégy, amit akarsz!” – mondta Szent Ágoston. E mondatnál – szavakkal – nem
lehet sokkal közelebb jutni az igazsághoz.
AZ EGO NEM SZEMÉLYES VALAMI

Kollektív szinten a „nekünk igazunk van, nekik nincs” gondolkodásmód a világnak
különösen azon a részein „betonozódott” be, ahol két nemzet, emberfajta, törzs, vallás vagy
ideológia között feszül régóta szélsıséges, helyi konfliktus. Mindkét egymással szemben álló
fél azonosult a saját nézıpontjával, a saját „történetével”, más szóval: gondolatokkal.
Mindketten egyformán képtelenek belátni, hogy másfajta nézıpont, másik történet is létezhet
és érvényes lehet. Y. Halevi izraeli író beszél az „eltérı álláspont befogadásáról”3, ám a világ
sok részén az emberek még nem képesek vagy nem hajlandóak ezt megtenni. Mindkét fél azt
hiszi, hogy ık birtokolják az igazságot. Mindketten áldozatnak tekintik magukat, a másikat
pedig „gonosznak”. És mivel „az ellenség” címszó alá sorolva fogalmi jellegővé tették és
dehumanizálták (elembertelenítették), ezért már képesek meg is ölni ıket – még a gyerekeket
is –, ellenük mindenféle erıszakot alkalmazni anélkül, hogy éreznék az ı ember voltukat és
szenvedésüket. Az elkövetés és a megtorlás, az akció és a reakció ırült spiráljának csapdájába
estek.
Ilyen helyzetben nyilvánvalóvá válik, hogy a kollektív emberi ego még ırültebb, mint
az „én”, a személyes ego, bár mőködési elve ugyanaz. Az emberellenes erıszakos
cselekmények messze legnagyobb részét nem a bőnözık vagy a zavart elméjőek követik el,
hanem normális, tiszteletre méltó polgárok, a kollektív ego szolgálatában. Elmehetünk
egészen odáig, hogy kijelenthetjük: ezen a bolygón a „normális” egyenlı az ırülttel. Mi
húzódik meg ennek az elmebajnak a gyökerénél? A gondolattal és az érzelemmel való teljes
azonosulás, vagyis az ego.
A kapzsiság, az önzıség, a kizsákmányolás, a kegyetlenség és az erıszak még mindig
rendkívül elterjedt ezen a bolygón. Ha nem ismered fel, hogy azok csupán a mélyebben
meghúzódó mőködészavarnak, illetve elmebajnak az egyedi és kollektív megnyilvánulásai,
akkor abba a hibába esel, hogy személyes ügynek tekinted ıket. Fogalmi identitást alkotsz az
adott emberrel vagy embercsoporttal kapcsolatban, és azt mondod: „İ ilyen:…, İk
ilyenek:…” Amikor a másokban észlelt egót összetéveszted az ı valódi identitásukkal, akkor
ez az elméd mőve, s elméd ezt a tévedést arra használja fel, hogy önmagát erısebbé tegye az
„igazam van, és ezért én fölöttük állok” gondolattal, valamint az észlelt ellenségre reakcióként
adott rosszallással, felháborodással és gyakran haraggal. Az ego számára mindez rendkívül
kielégítı. Ez pedig erısíti az elkülönültség tudatát, a szeparálódást közted és a másik ember
között, akinek „mássága” oly mértékben nagyítódott fel, hogy már képtelen vagy érezni közös
emberségeteket; a minden emberi lénnyel közös, egyetlen életben való gyökerezıdéseteket;
közös isteniségeteket.
Azok a másokban meglévı, konkrét egós minták, amikre a legintenzívebben reagálsz,
s amiket tévesen az identitásuknak hiszel, általában ugyanazok a minták, amelyek benned is
megvannak, ám azokat nem tudod – vagy nem vagy hajlandó – magadban észrevenni. Ebben
az értelemben sokat tanulhatsz az ellenségeidtıl. Mi az bennük, amit a legbosszantóbbnak, a
legzavaróbbnak találsz? Az önzıségüket? A kapzsiságukat? A hatalomvágyukat és az
irányítani akarásukat? Az ıszintétlenségüket, a tisztességtelenségüket, az erıszakosságra való
- 28 -
Az ego „magva”
hajlamukat vagy valami mást? Bármi legyen is az, ami a másik emberben bosszant, és amire
az ı esetében intenzíven reagálsz; az benned is megvan. Ám az nem több, mint az ego egy
formája, és ekként teljesen személytelen. Semmi köze ennek ahhoz, aki ı; ahogy a te
esetedben sincs semmi köze ahhoz, aki te vagy. Az adott tulajdonság vagy késztetés
felfedezése önmagadban csak akkor lehet ijesztı az éntudatod számára, ha azt összetéveszted
valódi éneddel.
A HÁBORÚ AZ EGYFAJTA GONDOLKODÁSMÓD

Bizonyos esetekben ugyan szükség lehet arra, hogy magadat megvédd, vagy valakit
megvédj, nehogy egy másik ember kárt tegyen bennetek, ám ırizkedj attól, hogy
küldetéseddé tedd „a gonosz kiirtását”, mert akkor valószínőleg ép azzá válsz, ami ellen
harcolsz! Ha harcolsz a tudattalansággal, az téged is a tudattalanságba fog lehúzni. A
tudattalanságot – a zavart mőködéső, egós viselkedést – sohasem lehet annak megtámadásával
legyızni. Még ha le is gyızöd ellenfeledet, a tudattalanság egyszerően beléd költözik, vagy az
ellenfél – új jelmezben – ismét felbukkan. Bármi ellen is harcolsz, az erısebbé válik; és
aminek ellenállsz, az fennmarad.
Manapság gyakran hallod a kifejezést: „a … elleni harc”. Valahányszor ezt hallom,
tudom, hogy az ügy eleve kudarcra ítéltetett. Harc a kábítószerek ellen, harc a bőnözés ellen,
harc a terrorizmus ellen, harc a rák ellen, harc a szegénység ellen stb. Például a bőnözés és a
kábítószerek elleni harc ellenére az utóbbi 25 évben drámai módon megnıtt a bőnesetek és a
kábítószerrel kapcsolatos törvénysértések száma. A bebörtönzöttek száma az Egyesült
Államokban 1980-ban még kevéssel 300 000 alatt volt, 2004-ben már – döbbenetes adat – 2,3
millió.4 A betegségekkel szemben vívott harc adta kezünkbe többek közt az antibiotikumokat.
Azok eleinte látványosan sikeresnek is bizonyultak, és úgy tőnt, hogy segítségükkel meg
tudjuk nyerni a fertızı betegségekkel szembeni küzdelmet. Ma már azonban számos szakértı
vallja, hogy az antibiotikumok széles körő és válogatás nélküli használata idızített bombát
teremtett, és az antibiotikumoknak ellenálló baktériumtörzsek – az úgynevezett szuperbacik –
hatására azok a betegségek minden valószínőség szerint újra felütik majd a fejüket, s talán
járványos méretben. Az Amerikai Orvosi Egyesület folyóirata (JAMA) szerint a
szívbetegséget és a rákot követıen az Egyesült Államokban az orvosi kezelés képezi a
harmadik leggyakoribb halálokot. A homeopátia és a kínai orvoslás két példa a lehetséges
alternatív megközelítésre, amelyek nem ellenségként kezelik a betegséget, és ezért nem
teremtenek újabb kórokat.
A háború az egyfajta gondolkodásmód, és minden cselekedet, ami ilyen
gondolkodásmód terméke, vagy megerısíti az ellenséget, az észlelt „gonoszt”, vagy, ha a
háborút megnyeri, újabb ellenséget teremt, új gonoszt, ami ugyanolyan rossz, mint az elızı
volt, de gyakran még annál is rosszabb. Tudati állapotod és külsı valóságod egymással szoros
kölcsönhatásban mőködik. Amikor olyan gondolkodásmód tart a markában, mint a „háború”,
akkor látásod rendkívül szelektívvé és torzzá válik. Más szóval: csak azt látod meg, amit látni
akarsz, majd azt félreértelmezed. Elképzelheted, milyen cselekvés lesz az eredménye az ilyen
téveszmés rendszernek. Vagy annak elképzelése helyett: nézd meg a ma esti tévéhíradót!
Ismerd fel, hogy mi az ego: kollektív mőködészavar, az emberi elme ırültsége. Ha
már a maga valójában ismered azt, akkor többé nem véled tévesen valaki identitásának. Ha
már való voltában látod az egót, sokkal könnyebbé válik nem reagálni rá. Többé már nem
veszed személyes ügynek. Nincs panaszkodás, hibáztatás, vádaskodás vagy a másik ember
„téves”, „rossz” pozícióba helyezése. Senki sem rossz. Az csupán a benne lévı ego.
Együttérzés ébred benned, amint fölismered, hogy mindnyájan az elme ugyanazon
betegségétıl szenvednek, egyesek hevenyebben, mint a többiek. Többé már nem táplálod azt
a drámát, ami minden egós kapcsolat része. Mi a „tápláléka”? A reaktivitás, tehát a reagálásra
való hajlam. Az ego ugyanis azon virul.
- 29 -
Az ego „magva”
BÉKESSÉGET AKARSZ VAGY DRÁMÁT?

Békességet akarsz. Nem létezik olyan ember, aki ne békességet akarna. Van azonban
benned valami más is, ami drámát, ami konfliktust akar. Ebben a pillanatban talán nem érzed.
Várnod kell egy helyzetre, vagy akár egy gondolatra, ami reakciót vált ki belıled: valaki
ezzel-azzal megvádol; nem méltányol; betolakodik a területedre; megkérdıjelezi módszered
helyességét, ahogy valamit teszel; pénzzel kapcsolatos vita támad… Érzed-e a hatalmas
erıhullámot, ami átvonul rajtad; a félelmet, amit talán a harag és az ellenségesség álarca
burkol be? Hallod-e, hogy a hangod keménnyé vagy élessé, esetleg hangosabbá és néhány
oktávval mélyebbé válik? Észre tudod-e venni elméd száguldását, aminek célja, hogy
megvédje álláspontját, igazoljon, támadjon, hibáztasson? Más szóval: fel tudsz-e ébredni a
tudattalanság e pillanatában? Képes vagy-e érezni, hogy van benned valami, ami háborúban
áll; valami, ami azt érzi, hogy a létét fenyegetik, s ı bármi áron életben akar maradni; aminek
drámára van szüksége ahhoz, hogy ily módon megerısítse ama „színházi produkcióban”
játszott gyızedelmes szereplıi identitását? Képes vagy-e érezni, hogy van benned valami,
aminek fontosabb, hogy igaza legyen, mint hogy békesség legyen?
AZ EGÓN TÚL: A TE VALÓDI IDENTITÁSOD

Amikor az ego háborúzik, tudd, hogy csupán egy illúzió harcol az életben
maradásáért. Az az illúzió azt gondolja, hogy ı te vagy. Elsı alkalommal nem könnyő figyelı
jelenlétként ott lenni, különösen, amikor az ego túlélési üzemmódban mőködik, vagy amikor
bekapcsolódott valamilyen múltbeli érzelmi minta. Ám ha egyszer megérezted a dolog ízét,
jelenléted ereje növekedni fog, és kisiklasz az ego szorító markából. És ily módon egy olyan
erı jelenik meg az életedben, ami sokkal hatalmasabb az egónál, sokkal hatalmasabb az
elménél. Az egótól való megszabaduláshoz mindössze annyi kell, hogy az ego tudatában légy,
mivel a tudatosság és az ego nem fér össze. A tudatosság az az erı, ami a jelen pillanatba van
bezárva. Ezért nevezhetjük azt jelenlétnek is. Az emberi létezés végsı célja – tehát a te célod
is –, hogy ezt az erıt ebbe a világba hozza. És ugyanez a magyarázat arra is, hogy miért nem
lehet az egótól való megszabadulást valami jövıbeli idıpontban elérendı céllá tenni.
Kizárólag a jelenlét képes megszabadítani téged az egótól, és kizárólag most lehetsz jelen,
nem tegnap és nem holnap. Csak a jelenlét képes lebontani benned a múltat, és tudja így
átalakítani a tudati állapotodat.
Mi a spirituális föleszmélés? A hit, hogy te lélek vagy? Nem, az gondolat. Az
igazsághoz kicsit közelebb áll ugyan, mint az a gondolat, amelyik azt hiszi, hogy te az vagy,
akit a születési anyakönyved jelez, de még mindig csupán gondolat. A spirituális föleszmélés:
tisztán látni, hogy amit érzékelek, megtapasztalok, gondolok vagy érzek, az végsı soron nem
az, aki vagyok; hogy nem találhatom meg magamat a folyamatosan elenyészı dolgokban.
Valószínőleg Buddha volt az elsı emberi lény, aki ezt tisztán meglátta, és így az anata
(éntelenség) vált tanítása egyik központi elemévé. S amikor Jézus azt mondta, hogy „Tagadd
meg önmagad!”, akkor ezen azt értette: negáld – tagadd meg, utasítsd el – (és ezáltal bontsd
le) az én illúzióját. Ha én valóban az „én” – ego – lennék, akkor abszurd lenne azt
„megtagadni”.
Ami hátramarad, az a tudat fénye, amelyben érzékelések, megtapasztalások,
gondolatok és érzések jönnek és mennek. Ez a Lét, ez a mélyebb, valódi én. Ha ekként
ismerem magamat, bármi történik is az életemben, annak többé már nincs abszolút
jelentısége, csupán relatív fontossága van. Tisztelem azt, de az elveszti abszolút komolyságát,
elveszti súlyosságát. Az egyetlen dolog, ami végsı soron számít: tudom-e mindig érzékelni az
életem hátterében lévı, esszenciális Létségemet, a vagyokot? Pontosabban fogalmazva:
tudom-e érzékelni ebben a pillanatban azt a vagyokot, aki vagyok? Tudom-e esszenciális
identitásomat tudatként érzékelni? Vagy elvesztem önmagamat abban, ami történik, elvesztem
önmagamat az elmében, a világban?
- 30 -
Az ego „magva”
MINDEN SZERKEZET LABILIS

Bármilyen formát is vegyen fel, az ego tudattalan hajtóereje: meg akarja erısíteni
annak az imázsát, akirıl azt gondolom, hogy az én vagyok. A fantomént, ami akkor jött létre,
amikor a gondolat – a hatalmas áldás és ugyanakkor hatalmas átok is – elkezdte átvenni az
irányítást, és elhomályosította a Léttel, a Forrással, az Istennel való összekapcsolódottság
egyszerő, ám mély örömét. Bármilyen viselkedést is produkál az ego, a rejtett ösztönzı erı
mindig ugyanaz: igény arra, hogy kitőnjön, hogy különleges legyen, hogy ı irányítson; igény
a hatalomra, a figyelemre, a többre. És persze igény az elkülönülésre, vagyis igény a
szembehelyezkedésre, az ellenségekre.
Az ego mindig akar valamit a másik embertıl vagy a helyzettıl. Mindig létezik hátsó
szándék, mindig létezik a „még nem elég”, az elégtelenség és hiány érzése, amit be kell
tölteni. Az ego arra használja az embereket és a helyzeteket, hogy megkapja azt, amit akar, és
még ha sikerrel jár is, tartósan akkor sem elégedett soha. Célját sokszor nem éri el, és
legtöbbször az „amit akarok” és az „ami van” közti távolság a zaklatottság és kínlódás állandó
forrásává válik. A híres és ma már klasszikus popzenei szám az (I Can’t Get No) Satisfaction
(Képtelen vagyok elégedetté válni) az ego dala. A mögöttes érzelem, ami az ego minden
tevékenységét irányítja: a félelem. A „senkinek levéstıl” való félelem, a nem létezéstıl, a
haláltól való félelem. Az ego minden tevékenysége végsı soron arra irányul, hogy
megszüntesse ezt a félelmet, ám maximum annyit képes tenni, hogy azt ideiglenesen elfedi
egy bensıséges kapcsolattal, valamilyen új tulajdon megszerzésével, vagy ilyen-olyan
nyereséggel. Illúzió azonban sohasem fog téged kielégíteni. Csak annak az igazsága tesz
szabaddá, aki vagy, ha azt felismered.
Miért a félelem a mögöttes érzelem? Mert az ego a formával való azonosulásból
származik, és mélyen belül tudja, hogy egyetlen forma sem állandó, tudja, hogy azok mind
mulandóak. Az ego körül ezért állandóan ott lebeg a bizonytalanságérzés, még akkor is, ha a
felszínen magabiztosnak tőnik.
Egyik barátommal a kaliforniai Malibu közelében egy gyönyörő természetvédelmi
területen sétáltunk. Ráakadtunk egy évtizedekkel ezelıtt leégett vidéki kúria romjaira. A
birtokra érve – amit benıttek a fák és a különféle, káprázatosan szép növények – a gyalogút
mentén felállított figyelmeztetı táblát találtunk, amit a természetvédelmi park illetékesei
helyeztek el. A következı állt rajta: „VIGYÁZAT! VESZÉLY! EGYETLEN SZERKEZET SEM
STABIL!” Így szóltam a barátomhoz: „Ez egy igazán mélyen szántó szutra (szent szöveg)!”
Áhítattal néztük. Amint fölismered és elfogadod, hogy egyetlen szerkezet (forma) sem stabil,
még a látszólag szilárd, anyagi forma sem, békesség ébred benned. Azért, mert a valamennyi
forma mulandóságának fölismerése ráébreszt a benned rejlı formamentes dimenzió létére,
amely már halálon túli. Jézus ezt nevezte „örök életnek”.
AZ EGO IGÉNYE A FÖLÉNY ÉRZÉSÉRE

Az egónak számos finom és könnyen észrevétlenül maradó formája létezik, amit
megfigyelhetsz másokban és – ami még fontosabb – magadban. Emlékezz: amint a benned
lévı egónak a tudatára ébredsz, te már az egón túli tudatosság vagy, a mélyebb „én”. A hamis
fölismerése már a valódi elıemelkedése.
Például: éppen el akarod mondani valakinek a hírt, hogy mi történt: „Képzeld! Még
nem hallottad? Elmondom!” Ha elég éber, ha elég jelenlevı vagy, észlelni tudod magadban a
hír közlése elıtti futólagos elégedettségérzést, még akkor is, ha rossz hírrıl van szó. Ez annak
a ténynek a következménye, hogy rövid ideig – az ego szemszögébıl nézve – fölénybe
kerültél a másikkal szemben. Abban a pillanatban ugyanis még többet tudsz, mint a
beszélgetıpartnered. Az érzett elégedettséged az egóé, és abból származik, hogy egód
éntudata erısebb, mint a másik személyé. Még akkor is, ha az illetı az államelnök vagy a
pápa, abban a pillanatban fölényben érzed magadat, mert többet tudsz nála. Sokan részben
- 31 -
Az ego „magva”
ezért megrögzött pletykások. Továbbá: a pletyka gyakran tartalmaz másokra vonatkozó,

rosszmájú kritikát és véleményt, ami szintén erısíti az egót az abban kimondatlanul megbúvó,
ám csak képzelt erkölcsi fölény révén, ami ott található, valahányszor negatív véleményt
mondasz egy másik emberrıl.
Ha valakinek többje van, ha valaki többet tud vagy többre képes, mint én, az ego
fenyegetettséget érez, mert a „kevesebb” érzete csökkenti az elképzelt, a másik emberhez
viszonyított éntudatát. Ezért ekkor azzal próbálja meg önmagát helyreállítani, hogy
valamilyen módon kisebbíti, kritizálja vagy elbagatellizálja a másik személy tulajdonának,
tudatának vagy képességének az értékét. Vagy az ego stratégiát vált, és ahelyett, hogy
versengene a másik emberrel, úgy erısíti magát, hogy társul az illetıhöz, ha az mások
szemében fontos személy.
AZ EGO ÉS A HÍRNÉV
A „névemlítés” közismert jelensége – amikor csak úgy mellékesen megjegyzed, hogy
ismered X. Y.-t – része az ego stratégiájának, amelynek célja, hogy önmagának a „fontos”
személlyel való társítása révén kiemelkedı identitást szerezzen mások szemében, és ezáltal a
saját szemében is. Az e világban híressé válás átka, hogy valódi énedet teljesen
elhomályosítja egy kollektív mentális kép. A legtöbb ember, akivel találkozol, a saját
identitását – önmaga mentális képét – óhajtja erısíteni azzal, hogy asszociálódik veled. Az
ilyen emberek esetleg nem is tudják, hogy valójában egyáltalán nem érdeklıdnek irántad,
csak annyiban, amennyiben megerısíted az ı – végsı soron fiktív – éntudatukat. Azt hiszik,
hogy rajtad keresztül ık többek lehetnek. Magukat szeretnék te általad teljessé tenni;
pontosabban annak a mentális képnek a révén, amit rólad mint híres személyrıl, egy irreálisan
túlbecsült, kollektív, fogalmi identitásról hordoznak.
A hírnév abszurd túlértékelése világunk egós ırületének csupán egyik
megnyilvánulása. Egyes híres emberek ugyanebbe a hibába esnek, és azonosulnak azzal a
kollektív fikcióval, képpel, amit az emberek és a média belılük kreált, és kezdik magukat a
hétköznapi halandókhoz képest ténylegesen felsıbbrendőnek látni. Ennek eredményeképp
egyre jobban elidegenednek önmaguktól és másoktól, egyre boldogtalanabbak lesznek, és
egyre dependensebbé (függıvé) válnak saját, folytatódó népszerőségükkel kapcsolatban.
Kizárólag olyan emberekkel körülvéve, akik az ı felfuvalkodott énképüket táplálják,
képtelenné válnak igazi kapcsolatokra.
Albert Einstein, akit szinte emberfölötti lényként csodáltak, és akinek az volt a sorsa,
hogy a bolygó leghíresebb embereinek egyike legyen, sohasem azonosult azzal a képpel, amit
róla a kollektív elme alkotott. Szerény maradt. Egótlan. Történetesen még a következıt is
mondta: „Groteszk ellentmondás feszül aközött, amit az emberek az én eredményeimnek és
képességeimnek tartanak, illetve aközött, aki valójában vagyok, és amit valóban tudok.”5
Ezért nehéz a híres ember számára igazi kapcsolatban lenni másokkal. Az igazi
kapcsolat ugyanis olyan, amelyet nem ural az ego a maga imázsformálásával és
önkeresésével. Az igazi kapcsolatban nincs semmiféle akarás, csak a másik személy felé
áramló, nyílt, élénk figyelem. Ez az éber figyelem a jelenlét. Ez a hiteles kapcsolat
elıfeltétele. Az ego vagy akar valamit az illetıtıl; vagy ha úgy véli, hogy semmit sem kaphat
a másiktól, akkor a totális közömbösség állapotába merül: nem törıdik veled. Ezért az egós
kapcsolatok három meghatározó állapota: az akarás, a meghiúsult akarás (harag, sértettség,
hibáztatás, panaszkodás) és a közömbösség.

- 32 -
Szerepjátszás: az ego számos arca
NEGYEDIK FEJEZET
Az olyan ego, amelyik akar valamit a másiktól, és ugyan melyik nem akar, általában
eljátszik valamilyen szerepet, hogy a „szükséglete” kielégüljön, akár anyagi nyereségrıl; akár
a hatalom, a fölény vagy a különlegesség érzésérıl; akár valamifajta – testi vagy lelki
vonatkozású – örömérzésrıl van szó. Az emberek általában egyáltalán nincsenek az alakított
szerepük tudatában. İk maguk azok a szerepek. Némelyik szerep alig észrevehetı; némelyik
ordítóan nyilvánvaló – kivéve annak, aki azt éppen alakítja. Néhány szerepnek egyszerően
csak annyi a funkciója, hogy figyelmet szerezzen. Az ego ugyanis mások figyelmén virul. (A
figyelem végül is a pszichés energia egy formája.) Az ego nem tudja, hogy minden energia
forrása benned van, ezért azt kívül keresi. Az ego nem a formamentes figyelmet, a jelenlétet
keresi, hanem a valamilyen formában megnyilvánuló figyelmet, mint amilyen például az
elismerés, a dicséret, a csodálat; vagy csak annyit, hogy valahogy észrevegyék, hogy létezését
tudomásul vegyék.
A szégyenlıs ember – aki fél mások figyelmétıl – sem mentes az egótól, csupán
ambivalens, „kettıs” egóval rendelkezik, amelyik egyszerre áhítja és féli a többiek figyelmét.
Attól fél, hogy a figyelem majd kritika vagy rosszallás formáját ölti, más szóval attól, hogy a
figyelem nem növeli, hanem csökkenti az éntudatát. Emiatt a szégyenlıs ember nagyobb
mértékben fél a figyelemtıl, mint amennyire áhítja azt. A szégyenlısség gyakran társul egy
alapvetıen negatív énfogalommal, a nem megfelelıség hitével. Önmagunk fogalmi látása –
ennek vagy annak látom magamat –, akár pozitív (én vagyok a legnagyszerőbb), akár negatív
(mit sem érek): az ego. Minden pozitív énfogalom mögött ott lapul a „nem vagyok elé jó”-tól
való félelem. Minden negatív énfogalom mögött ott lapul az „én legyek a legnagyszerőbb”
vagy „jobb legyek, mint a többiek” iránti vágy. A magabiztos ego meglévı fölényérzése és a
további fölény iránti igénye mögött ott lapul a kisebbrendőségtıl való, tudattalan félelem.
Fordítva: a szégyenlıs, inadekvát (magát nem megfelelınek tartó) egóban, amelyik
kisebbrendőséget érez, erıs, rejtett vágy lapul a felsıbbrendőség érzése iránt. Sokan a
kisebbrendőségi és a felsıbbrendőségi érzések között hullámoznak, attól függıen, hogy éppen
milyen helyzetben vannak, illetve kivel kerülnek kapcsolatba. Mindössze a következıt kell
tudnod és magadban megfigyelned: valahányszor többnek vagy kevesebbnek érzed magadat
bárkinél is, az a benned lévı ego.
GONOSZTEVİ, ÁLDOZAT, SZERELMES

Egyes egók, ha nem tudnak dicsérethez és csodálathoz jutni, akkor a figyelem más
formáival is beérik, és olyan szerepeket játszanak, ami azokat váltja ki. Ha nem tudnak pozitív
figyelmet szerezni, akkor helyette esetleg negatív figyelmet keresnek, például negatív reakciót
provokálva ki valaki másból. Néhány gyerek pontosan ezt teszi. Rosszalkodnak, hogy
figyeljenek rájuk. A negatív szerepek játszása különösen hangsúlyossá válik, valahányszor az
egót felnagyítja egy aktív fájdalomtest, tehát egy olyan, a múltból származó érzelmi fájdalom,
amelyik még több fájdalom átélésével óhajtja megújítani önmagát. Egyes egók bőntényeket
követnek el, csakhogy hírnévre tegyenek szert. İk a hírhedtség és az emberek rosszallása
révén akarnak figyelemhez jutni. A jelek szerint azt mondják: „Kérlek, mondjátok, hogy
létezem, hogy nem vagyok jelentéktelen!” Az ego ezen patologikus (kóros) formái a
szokványos egók csupán extrémebb verzióit képezik.
Igen gyakori szerep az áldozaté. A figyelemforma, amit ı keres, az a mások
együttérzése vagy sajnálata, illetve hogy a többieket érdekeljék az „én problémáim”,
érdeklıdjenek „én és a történetem” iránt. Az „önmagamat áldozatnak látni” elem számos egós
- 33 -
mintában föllelhetı, például a panaszkodásban, a sértettségben vagy a bántalmazottságban.

Persze, ha már azonosultam az olyan történettel, amelyben magamra az áldozat szerepét
osztottam, azt nem akarom föladni, és ezért – amint azt minden terapeuta jól tudja – ez ego
nem óhajtja, hogy a „problémái” véget érjenek, mert azok részei az ı identitásának. Ha pedig
senki sem figyel a szomorú történetemre, akkor azt a fejemben ismételgetem újra és újra.
Önsajnálatot érzek, és identitásom azé az emberé, akivel az élet, más emberek, a sors vagy
Isten igazságtalanul bánik. Ez definíciót (meghatározást) ad az énképemhez, valakivé tesz,
márpedig az ego számára kizárólag ez számít.
A szerepjáték meglehetısen gyakori jelenség a „romantikus kapcsolat” elsı
idıszakában. Célja: vonzani és megtartani azt, akire az ego olyan lényként tekint, aki majd
„boldoggá tesz; aki azt érezteti velem, hogy különleges vagyok; aki minden igényemet
kielégíti”. „Azt alakítom, akinek te akarsz; te pedig azt alakítod, akinek én akarlak”: ez a
kimondatlan és tudattalan megállapodás. A szerepjátszás azonban fárasztó munka, ezért
ezeket a szerepeket nem lehet a végtelenségig játszani, különösen ha összeköltöztök. Amikor
e szerepek lehullanak, mit látsz? A legtöbb esetben sajnos annak a lénynek még nem a valódi
esszenciáját, hanem azt, ami az ı igazi lényegét elfedi: a szerepeitıl megfosztott, durva egót a
maga fájdalomtestével, továbbá a meghiúsult akarásával, ami most haragba fordul át, ami
legnagyobb valószínőséggel épp a házastárs, illetve a partner ellen irányul, amiért ı nem tudta
eltüntetni azt a mögöttes félelmet és hiányérzetet, ami az egós éntudat lényegi eleme.
Amit általában „szerelembe esésnek” neveznek, az a legtöbb esetben az egós akarás és
követelés fölerısödése. Függıség alakul ki benned a másik személlyel kapcsolatban,
pontosabban az illetırıl általad alkotott képpel kapcsolatban. Ennek semmi köze a valódi
szeretethez, amiben nyomokban sincs akarás. A hagyományos szerelemfogalom
vonatkozásában a spanyol nyelv a legıszintébb: te quiero azt jelenti, hogy „akarlak”, és azt is,
hogy „szeretlek”. A szeretlekre használt másik kifejezést – te amo –, ami nem hordozza ezt a
kettısséget, ritkán használják, talán mert az igazi szeretet is épp oly ritka.
AZ ÖNDEFINIÁLÁS SZÉLNEK ERESZTÉSE

Ahogy a törzsi kultúrák az ısi civilizációkká fejlıdtek, bizonyos funkciók kezdtek
kiosztódni az emberek közt: uralkodó, pap vagy papnı, harcos, gazda, kereskedı, kézmőves,
munkás stb. Osztályrendszer fejlıdött ki. A funkciód, amibe a legtöbb esetben beleszülettél,
meghatározta, hogy ki vagy a többiek szemében, ahogy azt is, hogy ki vagy a saját
szemedben. A funkciód szereppé vált, ám azt nem szerepnek tekintették: te az lettél, illetve
annak gondoltad magad. Csak olyan ritka lények, mint Buddha vagy Jézus látták meg a kaszt
vagy társadalmi osztály alapvetı jelentéktelenségét; ismerték fel, hogy az valójában formával
való azonosulás, s hogy a kondicionálttal és az idılegessel való ilyen azonosulás
elhomályosítja a minden egyes emberi lényben ott ragyogó kondicionálatlan és örökkévaló
fényét.
Mai világunkban a társadalmi struktúrák már kevésbé merevek és kevésbé
egyértelmően definiáltak, mint a régebbi korokban voltak. Jóllehet a legtöbb embert
természetesen még mindig kondicionálja a környezete, rájuk már nem osztanak
automatikusan valamilyen funkciót és azzal egy identitást. A mai világban történetesen egyre
több ember érez zavart, mert nem tudja, hogy igazából hova is tartozik, mi a célja, sıt még azt
se, hogy ı kicsoda.
Általában gratulálok, amikor valaki azt mondja nekem: „Már azt se tudom, ki
vagyok.” Megrökönyödve kérdezik: „Azt akarod ezzel mondani, hogy jó dolog zavarban
lenni?” Erre azt javaslom: „Vizsgáld meg! Mit jelent összezavartnak lenni? A ’nem tudom’
nem zavartság. A zavartság az, hogy: ’Nem tudom, de tudnom kéne’ vagy ’Nem tudom, de
tudnom kell’. Lehetséges-e, hogy szélnek ereszd azt a hiedelmedet, miszerint tudnod kéne
vagy tudni akarod, hogy ki vagy? Másként megfogalmazva: fel tudsz-e hagyni azzal, hogy
- 34 -
fogalmi definícióktól várd el, hogy azok éntudatot adjanak neked? Fel tudsz-e hagyni azzal,
hogy gondolattól várd el, hogy az éntudatot adjon neked? Amikor szélnek ereszted a
hiedelmet, miszerint tudnod kéne, illetve tudni akarod, hogy ki vagy, akkor mi történik a
zavartsággal? Hirtelen eltőnik. Amikor teljesen elfogadod, hogy nem tudod, akkor
történetesen a lelki béke és a világosság olyan állapotába lépsz be, ami közelebb visz ahhoz,
aki valójában vagy, mint amilyen közel gondolat valaha is vihetne. Önmagadat gondolattal
definiálni: önmagad korlátozása.”
ELİRE MEGSZABOTT SZEREPEK

A különbözı emberek természetesen különbözı funkciókat látnak el ebben a világban.
Ez nem is lehet másként. Ami az értelmi vagy fizikai képességeket – tudást, ügyességet,
készségeket és energiaszintet – illeti, az emberi lények nagyon különbözıek. Ami igazán
számít, az nem az, hogy milyen funkciót töltesz be ebben a világban, hanem hogy azonosulsz-
e a funkcióddal oly mértékben, hogy az már átveszi fölötted az uralmat, és olyan szereppé
válik, amit eljátszol. Amikor szerepeket játszol, tudattalan vagy. Amikor észre tudod venni,
hogy szerepet játszol, ez a felismerés teret hoz létre közted és a szerep között. Ez a szereptıl
való megszabadulás kezdete. Amikor teljesen azonosulsz egy szereppel, akkor
összetévesztesz egy viselkedési mintát azzal, aki vagy, és önmagadat nagyon komolyan
veszed. Továbbá automatikusan szerepeket osztasz ki másokra, olyan szerepeket, amelyek
illeszkednek a tiédhez. Amikor például olyan orvoshoz fordulsz, aki teljesen azonosult a
szerepével, akkor az ı számára te nem emberi lény, hanem páciens vagy egy kóreset vagy.
Bár a társadalmi struktúrák a mai világban már kevésbé merevek, mint az ısi
kultúrákban voltak, még mindig sok elıre megszabott funkció vagy szerep létezik,
amelyekkel az emberek készségesen azonosulnak, és amelyek így az ego részévé válnak. Az
emberi interakciók ettıl hiteltelenek, embertelenek és elidegenítık lesznek. Azok az elıre
megszabott szerepek ugyan nyújthatnak számodra némileg vigasztaló identitástudatot, ám
végül elveszel bennük. A hierarchikus szervezetekben – például a katonaságnál, egyháznál,
kormányhivatalnál vagy nagyvállalatnál – betölthetı funkciókat hajlamosak az emberek
szerepidentitássá változtatni. Lehetetlen számodra hites emberei kapcsolat, ha elveszel a
szerepedben.
Egyes elıre megszabott szerepeket szociális archetípusoknak* is nevezhetünk. Hogy
csak néhányat említsek: a középosztálybeli háziasszony és családanya (bár ez ma már nem
olyan gyakori, mint amilyen régebben volt); a kemény, macsó férfi; a csábító, a „végzet
asszonya”; a „nonkonformista” (a fennálló rendhez nem alkalmazkodó) mővész; a „kultúra
embere” (Európában meglehetısen gyakori szerep), aki úgy csillogtatja irodalmi,
szépmővészeti és zenei ismereteit, mint más a drága ruháját vagy az autóját. És aztán ott az
egyetemes felnıttszerep. Amikor ezt a szerepet alakítod, nagyon komolyan veszed magadat és
az életet. A spontaneitás, a vidámság és az öröm nem része e szerepnek.
A hippimozgalom, ami az 1960-as években az Egyesült Államok nyugati partján
indult, majd elterjedt az egész nyugati világban, abból született, hogy sok fiatal elutasította a
társadalmi archetípusokat, szerepeket és elıre megszabott viselkedésmintákat, valamint az
egóra épülı társadalmi és gazdasági struktúrákat. Nem voltak hajlandóak eljátszani azokat a
szerepeket, amiket a szüleik és a társadalom rájuk akart osztani. Befolyásolhatta ezt az a tény,
hogy mindez egybeesett a vietnami háború borzalmaival, amelyben több mint 57 ezer fiatal
amerikai és 3 millió vietnami vesztette életét, és amin keresztül mindenki számára
megmutatkozott a rendszer és a mögötte álló gondolkodásmód ırültsége. Az 1950-es években
– gondolkodásában és viselkedésében – a legtöbb amerikai rendkívül konformista volt, ám az
*
Archetípus: valaminek az ısformája, eredeti ısi alakja; ıskép, szimbólum.
(Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, 1983.)
- 35 -
1960-as években már milliók léptek ki a kollektív fogalmi identitással való azonosulásból,
mert annak ırült volta oly szembetőnıen látszott. A hippimozgalom az emberiség addig
merev, egós pszichéjének föllazulását jelentette. Maga a mozgalom elfajult és véget ért, ám
„hasadékot” hagyott hátra, és nem csupán azok számára, akik részt vettek benne. Ez tette
lehetıvé, hogy az ısi keleti bölcselet és spiritualitás nyugatra áramoljon, és kulcsszerepet
kapjon a globális tudat fölébredésében.
IDİLEGES SZEREPEK
Ha már eléggé fölébredt és tudatos vagy ahhoz, hogy meg tudd figyelni, miként
beszélsz másokkal, akkor finom változásokat vehetsz észre a beszédmódodban, a
hozzáállásodban és a viselkedésedben, attól függıen, hogy éppen kivel léptél interakcióba.
Eleinte ezt könnyebb másokban megfigyelni; ám aztán magadon is észreveheted. Talán kissé
másként beszélsz a cég elnökével, mint a portással. Talán kissé másként beszélsz egy
gyerekkel, mint egy felnıttel. Miért? Mert szerepeket játszol. Nem vagy önmagad sem az
elnök, sem a portás, sem a gyerek esetében. Amikor betérsz az üzletbe vásárolni, amikor
bemész az étterembe, a bankba, a postahivatalba, megfigyelheted, hogy elıre megszabott
társadalmi szerepekbe csusszansz. Vásárlóvá válsz, s a szerint beszélsz és cselekszel. Az
eladó – aki szintén szerepet játszik – vásárlóként bánik veled. Megannyi kondicionált
viselkedésminta lép érvénybe két ember között, amelyek meghatározzák a lezajló interakció
minıségét. Nem emberi lények, hanem fogalmi jellegő, mentális imázsok beszélnek
egymással. Minél nagyobb mértékben azonosulnak az emberek az éppen játszott szerepükkel,
kapcsolataik annál kevésbé lesznek valódiak.
Nemcsak arról hordozol magadban mentális képet, hogy ki a másik ember, hanem
arról is, hogy te ki vagy, különösen azon ember viszonylatában, akivel épp beszélsz.
Valójában egyáltalán nem te lépsz vele kapcsolatba, hanem csupán az, akinek magadat
gondolod; és nem vele, hanem azzal, akinek ıt gondolod. (Nála ugyanez történik, csak
fordítva.) Tehát a fogalmi kép, amit elméd rólad alkotott, kapcsolatba lép elméd másik
teremtményével, ami a másik emberrıl alkotott fogalmi kép. A másik ember elméje
valószínőleg ugyanezt teszi. Két személy közti valamennyi egós interakció tehát valójában
négy olyan, fogalmi jellegő, elme teremtette kép interakciója, amelyek végsı soron kitalációk.
Ezek után nem meglepı, hogy kapcsolatok terén oly sok a konfliktus. Nincs igazi kapcsolat.
AZ IZZADT TENYERŐ SZERZETES

Kasan, a zen tanító és szerzetes épp egy híres nemesember temetési szertartását
készült megtartani. Ahogy ott állt és várt a tartomány kormányzójának és más uraknak és
úrhölgyeknek az érkezésére, azt vette észre, hogy nyirkosak a tenyerei.
Másnap összehívta tanítványait, és közölte: még nem áll készen arra, hogy igazi tanító
legyen. Bevallotta, hogy még nem tud minden emberrel azonos módon viselkedni, függetlenül
attól, hogy az illetı koldus-e vagy király; hogy sajnos még képtelen keresztülnézni a
társadalmi szerepeken és fogalmi jellegő identitásokon, és a létezés azonosságát minden
emberben meglátni. Ezt követıen távozott, és egy másik mester tanítványává szegıdött.
Nyolc év múlva visszatért korábbi tanítványaihoz, immár megvilágosodottan.
A BOLDOGSÁG MINT SZEREP KONTRA VALÓDI BOLDOGSÁG

„Hogy vagy?” „Remekül! Jobban már nem is lehetnék!” Igaz vagy nem?
Sok esetben a boldogság csak szerep, amit az emberek eljátszanak, és a mosoly
díszlete mögött hatalmas mennyiségő fájdalom lapul. A boldogtalanságot gyakran eltakarja a
mosolygó külsı és a csillogó, fehér fogsor; az emberek sokszor letagadják – néha még maguk
elıtt is –, hogy valójában sok bennük a boldogtalanság, s ezért oly gyakori a depresszió, a
letörés és a túlreagálás.
- 36 -
A „remekül vagyok” olyan szerep, amit az ego Amerikában gyakrabban alakít, mint
számos más országban, ahol nyomorultul lenni és annak látszani szinte a „szabvány”, és ezért
társadalmilag meglehetısen elfogadott. Valószínőleg túlzás, de nekem azt mondták, hogy egy
bizonyos skandináv ország fıvárosában az ittas viselkedésért járó letartóztatást kockáztatod,
ha az utcán ismeretlenekre rámosolyogsz.
Ha boldogtalanság van benned, akkor elıször is be kell ismerned, hogy az ott van. De
ne mondd, hogy „boldogtalan vagyok”! A boldogtalanságnak semmi köze ahhoz, aki vagy.
Mondd azt: „Boldogtalanság van bennem.” Majd kutakodj! A dolognak köze lehet a
helyzethez, amiben épp leledzel. A helyzet megváltoztatásához esetleg cselekedned kell, vagy
ki kell lépned a szituációból. Ha pedig történetesen semmit sem tehetsz, akkor nézz szembe
azzal, ami van, és mondd: „Nos, ebben a pillanatban ez van. Választhatok: vagy elfogadom,
vagy nyomorultul érzem magam.” A boldogtalanság elsıdleges oka sohasem a helyzet,
hanem az arról alkotott gondolatod. Légy tudatában gondolataidnak! Válaszd el ıket a
szituációtól, ami mindig semleges, ami mindig úgy van, ahogy van. Ott a helyzet, illetve a
tény; itt pedig a vele kapcsolatos gondolatom. Ahelyett, hogy történeteket kreálnál, maradj a
tényeknél! Például a „tönkrementem”: történet. Ez korlátoz, és megakadályozza, hogy
hatékony lépéseket tegyél. A „fél dollár maradt a bankszámlámon”: tény. A tényekkel történı
szembenézés mindig erıt adó. Légy tudatában, hogy javarészt a gondolataid teremtik meg az
érzéseidet! Lásd meg a gondolkodásod és az érzelmeid közti kapcsolatot! Ahelyett, hogy a
gondolataid és az érzelmeid lennél, légy a mögöttük meghúzódó tudatosság!
Ne keresd a boldogságot! Ha keresed, nem találod meg, mert a keresés a boldogság
ellentéte. A boldogság mindig elérhetetlen, ám a boldogtalanságtól meg tudsz szabadulni,
most rögtön, ha szembenézel azzal, ami van, ahelyett, hogy azzal kapcsolatos történeteket
kreálnál. A boldogtalanság elfedi a természetes jóllétedet és lelki békédet, a valódi boldogság
forrását.
ANYASÁG ÉS APASÁG: SZEREP VAGY FUNKCIÓ?

Sok felnıtt játszik szerepet, amikor kisgyerekhez beszél. Bolondos szavakat és
hangokat használnak. Ily módon lenézıen beszélnek a gyerekkel. Nem kezelik ıt egyenlı
félként. A tény, hogy átmenetileg többet tudsz és nagyobb vagy, mint a gyerek, még nem
jelenti azt, hogy ne lennétek egyenrangúak. A felnıttek többsége élete egy pontján szülı lesz,
ami az egyik legegyetemesebb szerep. A létfontosságú kérdés: képes vagy-e jól betölteni a
szülıi funkciót anélkül, hogy azonosulnál a funkcióval; vagyis anélkül, hogy az a szerepeddé
válna? A szülıi feladatkör része, hogy gondoskodj a gyerek szükségleteirıl; hogy
megakadályozd veszélybe kerülését; s hogy néha megmondd a gyereknek, mit tegyen, illetve
mit ne. Ha azonban a szülıi szerep identitássá válik, ha az éntudatodat teljes mértékben vagy
nagyrészt abból eredezteted, akkor ez a funkció túlhangsúlyozott és eltúlzott lesz, s átveszi
fölötted az irányítást. A gyerek szükségleteinek kielégítése túlzóvá válik, és kényeztetésbe
csap át; a veszélytıl való megvédés túloltalmazás lesz, és akadályozza ıt abban a feladatában,
hogy felfedezze maga számára a világot, és mindenfélét kipróbáljon. A mit tegyen, illetve a
mit ne tegyen közlése pedig irányítgatássá és basáskodássá válik.
Ráadásul a szerepet alakító identitás még akkor is fennmarad, amikor a hozzá tartozó
funkciót szükségessé tevı igények már rég megszőntek. Az ilyen szülık nem tudják „letenni”
az anyaságukat vagy apaságukat, holott a gyerekük már rég felnıtt. Nem tudják elengedni az
igényt, hogy a gyereküknek szüksége legyen rájuk. Jóllehet a felnıtt gyermek már
negyvenéves, az ilyen szülık nem tudnak megszabadulni a gondolattól, miszerint „én tudom,
hogy mi a legjobb neked”. Tehát a szülıi szerepet kényszeresen továbbjátsszák, s így aztán
nincs kettejük közt valódi kapcsolat. Az ilyen szülık a szülıi szerepükkel definiálják
önmagukat, és tudattalanul attól félnek, hogy elveszítik identitásukat, ha felhagynak az
anyasággal vagy apasággal. Ha a felnıtt gyermekük irányítása, ha tetteinek befolyásolása
- 37 -
iránti vágyuk meghiúsul – ahogy az általában történik –, akkor elkezdik a gyereküket

kritizálni; vagy nemtetszésüknek adnak hangot; vagy igyekeznek a gyerekükben bőntudatot
ébreszteni. Mindez tudattalan próbálkozás arra, hogy megırizzék szerepüket, megırizzék
identitásukat. A felszínen úgy tőnik, mintha a gyerekükért aggódnának, és ık maguk ezt el is
hiszik, valójában azonban csak a saját szerepidentitásuk érdekli ıket. Minden egós motiváció
az én erısítése és önérdek, néha ügyesen álcázva, olykor még azon személy elıl is, akikben az
ego mőködik.
A szülıi szereppel azonosuló anya vagy apa azt is megkísérelheti, hogy a gyermekei
révén váljon teljesebbé. Ez esetben az ego mások manipulálására irányuló igénye – melynek
célja: állandó hiányérzetének megszüntetése – a gyerekekre irányul. Ha a szülı a gyermekei
kényszeres manipulálása mögött meghúzódó, nagyrészt tudattalan feltételezéseket és ösztönzı
erıket tudatossá és hallhatóvá tenné, akkor valószínőleg a következı mondatok valamelyikét
– vagy mindegyikét – hallaná: „Csak azt akarom, hogy elérd azt, amit én sohasem értem el.
Azt akarom, hogy a világ szemében valakivé válj, és rajtad keresztül én is valaki lehessek. Ne
okozz nekem csalódást! Annyi mindent feláldoztam érted! A veled kapcsolatos
rosszallásomnak az a célja, hogy olyan erıs bőntudatot ébresszek benned, és annyira
kellemetlenül érezd magad, hogy aztán végül alávesd magadat az akaratomnak. Nyilvánvaló,
hogy én tudom, mi a legjobb a számodra! Szeretlek és továbbra is szeretni foglak, feltéve,
hogy azt teszed, amirıl tudom, hogy az számodra a megfelelı.”
Ha az ilyen tudattalan motivációkat tudatossá teszed, rögtön látod, mennyire
abszurdak. A mögöttük megbúvó ego láthatóvá válik, ahogy annak diszfunkciója is. Néhány
szülı, akivel beszélgettem, hirtelen észbe kapott: „Te jó ég! Ezt tettem volna?!” Amint
megérted, hogy mit mővelsz, illetve mit mőveltél, annak a hiábavalóságát is fölismered, és a
tudattalan mintának magától vége szakad. A változás leghatékonyabb elımozdítója a
tudatosság.
Ha a szüleid ezt mővelik veled, ne mondd nekik, hogy: „tudattalanok vagytok, és az
ego markának a szorításában vergıdtök”. Az valószínőleg csak még tudattalanabbá tenné
ıket, mert az egójuk azonnal védekezı pozíciót venne föl. Elég számodra felismerni, hogy ez
csupán a bennük munkálkodó ego, s nem az, akik ık valójában. Az egós minták, még a
hosszú ideje fennállók is, néha szinte csodának tőnı módon szertefoszlanak, ha bensıdben
nem fordulsz ellenük. Az ellenszegülés csak újabb energialöketet adna nekik. De ha nem is
történik változás, akkor is majd megértıen tudod fogadni szüleid viselkedését, anélkül, hogy
úgy éreznéd, arra neked reagálnod kell, vagyis anélkül, hogy azt személyes ügyként kezelnéd.
A régi, szokásos reakcióid mögött meghúzódó, benned lévı tudattalan feltevéseidet és
elvárásaidat is tudatosítsd! „A szüleimnek egyet kellene érteniük azzal, amit teszek! Meg kéne
érteniük engem, és el kellene fogadniuk olyannak, amilyen vagyok!” Valóban? Miért kéne? A
tény az, hogy nem fognak, ugyanis képtelenek rá. Fejlıdı tudatuk még nem tette meg a
tudatosság szintjére röpítı kvantumugrást. Még nem képesek a szerepükkel való
azonosulásuk eloldására. „Meglehet, viszont én addig képtelen vagyok boldognak és
nyugodtnak érezni magamat akként, aki valójában vagyok, amíg nem kapok tılük
beleegyezést és megértést!” Valóban? Aztán mit változtat az ı jóváhagyásuk vagy jóvá nem
hagyásuk azon, aki te valójában vagy? Minden ilyen megvizsgálatlan feltevés hatalmas
mennyiségő negatív érzelmet, sok fölösleges boldogtalanságot okoz.
Légy éber! Keringenek-e olyan gondolatok az elmédben, amelyek valójában papád és
mamád internalizált (bensıddé tett) szavai, amelyek valami ilyesmit mondanak: „Nem vagy
elég jó! Sose viszed semmire!”, vagy valami más kritikát, mentális álláspontot fogalmaznak
meg? Ha van benned tudatosság, akkor képes leszel annak tekinteni ezt a fejedben szóló
hangot, ami: egy régi, a múlt által kondicionált gondolatnak. Ha van benned tudatosság, akkor
többé már nem kell hinned minden gondolatodban, amit gondolsz. Azok nem többek, mint
- 38 -
régi gondolatok. A tudatosság: jelenlét; és kizárólag a jelenlét képes feloldani a benned lévı
tudattalan múltat.
„Ha úgy véled, hogy annyira megvilágosodott vagy – mondja Ram Dass –, akkor
menj, és tölts el egy hetet a szüleiddel!” Remek tanács. A szüleidhez főzıdı viszonyod nem
csupán az ıskapcsolatod, ami megadja minden késıbbi kapcsolatod „alaphangját”, hanem
remek teszt is a jelenléted mértékének megítéléséhez. Minél több közös múlt van egy
kapcsolatban, annál jelenlevıbbnek kell lenned, mert különben arra kényszerülsz, hogy újra
és újra átéld a múltat.
TUDATOS SZENVEDÉS
Ha kisgyerekeid vannak, adj nekik segítséget, útmutatást és védelmet a legjobb
képességeid szerint, ám még fontosabb: adj nekik teret! Teret a létezéshez. Rajtad keresztül
érkeznek e világba, de ık nem a „tieid”. A hit, miszerint „én tudom, mi a legjobb nekik”, igaz
lehet, amíg a gyerekek nagyon fiatalok, de minél idısebbek, az állítás már annál kevésbé igaz.
Minél több elvárás él benned azzal kapcsolatban, hogy a gyerekeid életének miként kéne
alakulnia, annál nagyobb mértékben élsz az elmédben, ahelyett, hogy számukra jelen lennél.
Igen, el fognak követni hibákat, és meg fogják tapasztalni a szenvedés valamilyen formáját,
ahogy minden más ember is. Lehet azonban, hogy azok csak a te nézıpontodból látszanak
hibáknak. Ami számodra hiba, az meglehet, pontosan az, amit a gyermekeidnek tenniük vagy
megtapasztalniuk kellett. Annyi segítséget és útmutatást adj nekik, amennyit csak tudsz, de
értsd meg, adódhatnak alkalmak, amikor hagynod kell ıket hibákat elkövetni, különösen,
amikor kezdik elérni a felnıttkort! Olykor szenvedni is hagynod kell ıket. A szenvedés
érkezhet teljesen váratlanul, de lehet az hibáik következménye is.
„Hát nem lenne csodálatos, ha meg tudnám kímélni ıket minden szenvedéstıl?” Nem,
nem lenne. Emberekként nem fejlıdnének, és felszínes lények maradnának, akik a dolgok
külsı formájával azonosultak. A szenvedés elmélyíti az embert. A paradoxon: a szenvedést a
formával való azonosulás okozza, ugyanakkor a szenvedés mállasztja szét a formával való
azonosulást. A szenvedés nagy részét az ego okozza, jóllehet az végül elpusztítja az egót –
feltéve, hogy tudatosan szenvedsz!
Az emberiség arra rendeltetett, hogy túljusson a szenvedésen, ám nem úgy, ahogy azt
az ego képzeli. Az ego számos hibás feltételezésének, számos téveszmés jellegő gondolatának
egyike: „Nem kéne szenvednem!” A gondolat néha valaki hozzád közelállóra tevıdik át: „A
gyerekemnek nem kéne szenvednie!” Valójában épp ez a gondolat húzódik meg a szenvedés
gyökerénél. A szenvedésnek nemes a célja: a tudat fejlıdése és az ego fölperzselése. A
keresztre feszített ember képe archetípusos kép. İ minden férfi és minden nı. Amíg ellenállsz
a szenvedésnek, addig az lassú folyamat, mert az ellenállás több fölégetendı egót produkál.
Amikor azonban elfogadod a szenvedést, felgyorsul a folyamat, mert immár tudatosan
szenvedsz. Elfogadhatod a szenvedést a magad számára, vagy elfogadhatod azt valaki más –
például gyermeke, papád, mamád – számára is. A tudatos szenvedésben már ott a
transzmutáció, az átváltozás. A szenvedés tüze a tudat fényévé válik.
Az ego azt mondja: „Nem kéne szenvednem!”, és ennek a gondolatnak a hatására még
többet szenvedsz. A „nem kéne szenvednem” az igazság eltorzítása, márpedig az igazság
mindig paradox jellegő. Az igazság ugyanis az, hogy igent kell mondanod a szenvedésre,
mielıtt transzcendálhatod – túllépheted – azt.
A TUDATOS SZÜLİI VISELKEDÉS

Sok gyerek táplál haragot és neheztelést a szülei iránt, aminek az oka gyakran a
kapcsolatuk hiteltelensége. A gyerek mélyen vágyik arra, hogy a szülı ott legyen számára,
méghozzá emberi lényként, s nem holmi szerepként – függetlenül attól, hogy azt a szerepet a
szülı mennyire lelkiismeretesen játssza. Lehet, hogy mindent tökéletesen teszel a gyerek
- 39 -
érdekében, a tıled telhetı maximumot nyújtod, de még a tıled telhetı legjobb cselekvés sem
elegendı. A cselekvés történetesen sohasem elég, ha mellızöd a Létet. Az ego mit sem tud a
Létrıl, azt hisz, végsı soron a cselekvés az üdvözítı. Ha az ego tart a markában, akkor azt
hiszed, hogy a tettek sokasága végül elegendı „cselekvést” produkál ahhoz, hogy a jövı egy
pontján majd teljesnek érezhesd magad. Nem fogod. Csupán elveszel a cselekvésben, ami
nem a Létben gyökerezik, és ezért hiábavaló.
Hogyan hozhatod be egy elfoglalt család életébe, a gyermekeddel való kapcsolatodba
a Létet? A kulcs: adj a gyermekednek figyelmet! Kétféle figyelem létezik. Az egyiket
formaalapú figyelemnek nevezhetjük. A másik a formamentes figyelem. A formaalapú
figyelem valamilyen módon mindig a cselekvéshez vagy az értékeléshez kötıdik.
„Elkészítetted a házi feladatodat? Edd meg a vacsorádat! Tedd rendbe a szobádat! Mossál
fogat! Tedd ezt! Hagyd azt abba! Siess, készülj el!”
„Mi a következı, amit tennünk kell?” Ez a kérdés meglehetıség pontosan tükrözi,
hogy sok otthonban milyen családi élet zajlik. Formaalapú figyelemre persze szükség van,
annak megvan a maga helye, ám ha a gyermekednek mindössze ezt nyújtod, akkor épp a
legfontosabb dimenzió hiányzik, és a cselekvés – Jézus szavaival: „a világi gond” – teljesen
elhomályosítja a Létet. A formamentes figyelem elválaszthatatlan a Lét dimenziójától. Hogy
mőködik a formamentes figyelem?
Ahogy a gyerekedre nézel és figyelsz, ahogy ıt megérinted, vagy ilyen-olyan
dolgában segíted, éber, nyugodt és csöndes vagy, nem akarsz semmi mást, mint ahogy az a
pillanat éppen van. Ily módon teret adsz a Létnek. Abban a pillanatban, ha jelen vagy, nem a
papa vagy a mama vagy. Te a figyelem, a csöndes nyugalom, a jelenlét vagy, amelyik figyel,
néz, érint, akár beszél is. Te a cselekvés mögötti Lét vagy.
GYERMEKED „FELISMERÉSE”
Emberi lény vagy. Mit jelent ez? Az élet uralása nem irányítás kérdése, hanem az
emberi és a Lét közti egyensúly megtalálásának a kérdése.* Mama, papa, férj, feleség, fiatal,
idıs; a szerepek, amiket játszol, a funkciók, amiket betöltesz, bármi, amit teszel: mindez az
emberi dimenzióhoz tartozik. Valamennyinek megvan a maga helye, és azt tiszteletben is kell
tartani, ám önmagukban azok nem elegendıek a kiteljesedett, valóban jelentıségteljes
kapcsolathoz, illetve élethez. Önmagában az emberi sohasem elég, függetlenül attól, hogy
mennyire keményen igyekszel, vagy mit érsz el. A másik rész: a Lét. A Lét magában a tudat
rezdületlen, éber jelenlétében található meg: a tudatban, aki vagy. Az ember: forma. A Lét:
formamentes. Az emberi és a Lét nem különálló dolgok. Egymásba szövıdnek.
Az emberi dimenzióban megkérdıjelezhetetlenül fölényben vagy a gyerekkel
szemben. Nagyobb és erısebb vagy nála, többet tudsz, és több mindent tudsz megtenni, mint
ı. Ha csupán ezt a dimenziót ismered, akkor fölényben fogod érezni magadat a gyerekkel
szemben, minimum tudattalanul. A gyerekkel pedig éreztetni fogod az alárendeltségét,
minimum tudattalanul. Nincs egyenlıség a gyermeked és közted, mert a kapcsolatotokban
csak a forma létezik, és a formában természetesen valóban nem vagytok egyenlık.
Szeretheted a gyermekedet, de a szereteted csupán emberi szeretet lesz, vagyis feltételes,
birtokló és hullámzó. Csak a formán túl, a Létben vagytok egyenlık, és csak akkor lehet a
kapcsolatotokban igazi szeretet, ha megtalálod magadban a formamentes dimenziót. A
jelenlét, aki vagy, az idıtlen vagyok, felismeri önmagát a másikban, és a másik (adott esetben
a gyerek) szeretve – más szóval: „felismerve” – érzi magát.
Szeretni azt jelenti: felismerni önmagadat a másikban. A másik „másságát” ekkor a
tisztán emberi dimenzióra, a forma világára jellemzı illúzióként látod már. A szeretet iránti
*
Az angol nyelvben a lét és a lény fogalmat azonos szó – being – jelöli, ezért az emberi lény kifejezés emberi
létet is jelent. A könyvben gyakran használt Lét szó értelmezését Eckhart Tolle részletesen A most hatalma címő
könyvében adja meg. (A fordító megjegyzése.)
- 40 -
vágyódás, ami minden gyerekben ott él, valójában a felismerés iránti vágy – ám nem a forma,
hanem a Lét szintjén. Ha a szülık csak a gyerek emberi dimenzióját tisztelik, és figyelmen
kívül hagyják a Létet, akkor a gyerek érezni fogja, hogy a kapcsolat nem teljes, hogy valami
kulcsfontosságú dolog hiányzik, és fájdalom halmozódik fel benne, s néha még a szülı ellen
irányuló, tudattalan neheztelés is. „Miért nem veszel észre?” A fájdalom vagy a neheztelés
mintha ezt mondaná.
Amikor egy másik ember felismer, akkor ez a felismerés – mindkettıtökön keresztül –
teljesebben hozza a Lét dimenzióját e világba. Ez a szeretet az, ami megváltja a világot. Errıl
most a gyermekeddel való kapcsolatod vonatkozásában beszéltem, de ez természetesen
ugyanúgy áll minden egyéb kapcsolatra is.
Szokták mondani, hogy „Isten: szeretet”, ám ez nem teljesen pontos megfogalmazás.
Isten az élet számtalan formájában és az azokon túl létezı EGY ÉLET. A szeretet dualitást
(kettısséget) feltételez: szeretı és szeretett, alany és tárgy. A szeretet tehát az egység
felismerése a kettısség világában. Ez Isten beleszületése a forma világába. A szeretet a
világot kevésbé világivá, kevésbé sőrővé, az eddiginél áttetszıbbé teszi az isteni dimenzió,
maga a tudat fénye számára.
A SZEREPJÁTSZÁS FÖLADÁSA
Hogy bármely helyzetben úgy tudd megtenni a szükséges tettet, hogy az közben ne
váljon számodra szereppé, amivel azonosulsz: ez az élet mővészetének alapvetı leckéje,
amelyet mindnyájunknak meg kell tanulnunk. Bármit is teszel, tetted akkor lesz a
leghatékonyabb, ha azt magáért a tettért teszed, s nem azért, hogy szerepidentitásodat
megvédd, megerısítsd, illetve hogy tetteid ahhoz igazodjanak. Minden szerep egy-egy fiktív
éntudat, és azon keresztül az elme teremtette „kis én”, illetve a szerep, amit ı éppen alakít,
mindent személyessé, s így meghamisítottá és eltorzítottá is tesz. Az e világban hatalmi
pozíciót betöltık – például a politikusok, televíziós személyiségek, vezetı üzletemberek,
vallási vezetık (néhány figyelemre méltó kivételtıl eltekintve) – teljesen azonosultak a
szerepükkel. İket VIP*-eknek tekintik, holott valójában csupán tudattalan játékosok az egós
játszmában, egy roppant fontosnak tőnı játékban, aminek végsı soron nincs igazi célja.
Shakespeare-rel szólva: „egy félkegyelmő meséje, zengı tombolás, de semmi értelme nincs”1.
Meglepı módon Shakespeare a televízió segítsége nélkül jutott erre a következtetésre. Ha az
egós drámának bármi célja is van, akkor az közvetett: egyre több szenvedést teremt a
bolygón, és a szenvedés – bár az túlnyomórészt ego teremtette – végül szintén egoromboló
hatású. A szenvedés a tőz, amelyben az ego elégeti önmagát.
A szerepet játszó személyiségek e világában az a néhány ember, aki nem elme
teremtette képet sugároz – és néhány ilyen azért akad a médiában és az üzleti világban –,
hanem a Lét mélyebb „magvából” mőködik; azok, akik nem próbálnak többnek tőnni, mint
amennyiek, és egyszerően önmaguk, ık figyelemre méltóan emelkednek elı, és egyedül ık
azok, akik e világban valóban számítanak. İk hozzák el az új tudatot. Bármit is tesznek, az
támogatást kap, mert összhangban áll az egész céljával. Hatásuk azonban messze túlterjed
tettükön és funkciójukon. Már csupán a jelenlétük – ami egyszerő, természetes és szerény –
átalakító erıvel hat mindenkire, akivel csak kapcsolatba kerülnek.
Ha nem játszol szerepet, az azt jelenti, hogy tettedben nincs én (ego). Nincs hátsó
szándék: éned megvédése, illetve erısítése. Ennek eredményeként a tetteidnek sokkal
nagyobb az ereje. Teljesen a helyzetre összpontosítasz: eggyé válsz vele. Nem akarsz ez vagy
az lenni. Akkor vagy a legerıteljesebb és a leghatékonyabb, amikor teljesen önmagad vagy.
De ne akarj önmagad lenni! Az ismét csak egy újabb szerep lenne. Ezt hívják „természetes,
spontán énnek”. Amint ez vagy az próbálsz lenni, már szerepet játszol. A „Csak légy
*
VIP (very important person): nagyon fontos személy. (A fordító megjegyzése.)
- 41 -
önmagad!” jó tanács, ám félrevezetı is lehet. Az elme beindul, és azt mondja: „Lássuk csak!
Hogyan lehetek önmagam?” S ezt követıen az elme kifejleszt valamilyen stratégiát: „Hogyan
legyek önmagam?” Újabb szerep. A „Hogyan lehetek önmagam?” történetesen rossz kérdés.
Feltételezi, hogy tenned kell valamit ahhoz, hogy önmagad lehess. Holott a „hogyan” nem
állja meg itt a helyét, mert te már most önmagad vagy. Csupán hagyj fel azzal, hogy
fölösleges adalékot adsz ahhoz, aki már vagy! „Csakhogy nem tudom, ki vagyok. Nem
tudom, mit jelent önmagamnak lenni.” Ha tökéletesen jól tudod érezni magadat úgy, hogy
nem tudod, ki vagy, akkor az vagy, ami ekkor visszamarad: az emberi mögötti Lét, a
színtiszta „lehetségesség” tere, s nem valami már meghatározott dolog.
Mondj le arról, hogy definiáld önmagadat magad vagy mások számára! Nem fogsz
belehalni. Életre kelsz. És ne foglalkozz azzal, hogy mások hogyan definiálnak téged! Amikor
meghatároznak, önmagukat korlátozzák, az pedig az ı gondjuk. Valahányszor kapcsolatba
lépsz emberekkel, elsıdlegesen ne funkcióként vagy szerepként vegyél részt az interakcióban,
hanem a tudatos jelenlét tereként!
Miért játszik az ego szerepeket? Egyetlen ellenırizetlen feltevés, egyetlen alapvetı
hiba, egyetlen tudattalan gondolat miatt. Ez a gondolat pedig a következı: nem vagyok elég.
Ezt aztán további tudattalan gondolatok követik: szerepet kell játszanom, hogy megkapjam,
ami ahhoz kell, hogy teljesen önmagam legyek; többet kell megszereznem, hogy több
lehessek. Ám annál nem lehetsz több, mint aki vagy, mert fizikai és pszichológiai formád
mögött te egy vagy magával az élettel, a Léttel. Formában egyeseknél több, másoknál
kevesebb vagy és leszel is mindig. Lényegedet tekintve azonban senkinél se vagy se több, se
kevesebb. A valódi önbecsülés és a valódi alázat ebbıl a felismerésbıl születik. Az ego
szemében az önbecsülés és az alázat egymásnak ellentmondó dolgok. A kettı valójában egy
és ugyanaz.
A PATOLOGIKUS (KÓROS) EGO

A szó tágabb értelmében véve maga az ego – függetlenül attól, hogy milyen formát ölt
– patologikus. Ha megvizsgáljuk ennek a réges-régi görög jelzınek, a patologikusnak az
eredetét, kiderül, mennyire jogosan illethetjük vele az egót. Bár a szót szokványosan
betegségállapotokra alkalmazzák, az a pathos szóból ered, ami szenvedést jelent. Pontosan ez
az, amirıl 2600 éve Buddha felismerte, hogy az emberi állapot jellemzıje.
Az ego markának szorításában élı ember azonban nem szenvedésnek véli a
szenvedést, hanem a bármely helyzetben adható, egyedül megfelelı reakciónak. Vaksága
miatt az ego képtelen meglátni azt a szenvedést, amit magára és másokra mér. A
boldogtalanság valójában olyan, ego teremtette mentális-emocionális betegség, ami immár
járványos méreteket öltött. Bolygónk környezetszennyezésének belsı megfelelıje. Olyan
negatív állapotokról, mint amilyen például a harag, a szorongás, a győlölet, a neheztelés, az
elégedetlenség, az irigység, a féltékenység, nem ismerik fel, hogy negatívak. Azokat teljesen
indokolt jelenségeknek tekintik. Továbbá: nem veszik észre, hogy ezeket önmaguk teremtik
meg, s tévesen valaki más, vagy ilyen-olyan külsı tényezı mővének vélik. „Téged tartalak
felelısnek a fájdalmamért.” Kimondatlanul ezt állítja az ego.
Az ego nem tud különbséget tenni egy helyzet, annak értelmezése és a helyzetre adott
reakciója közt. Azt mondod: „Milyen szörnyő nap!”, s nem veszed észre, hogy a hideg szél és
az esı – vagy bármilyen állapot, amire reagálsz – nem szörnyő. Olyan, amilyen. Ami szörnyő,
az a reakciód, az állapottal szemben fellépı belsı ellenállásod, és az érzelem, amit ez az
ellenállás megteremt. Shakespeare szavaival: „Nincs sem jó, sem rossz, csak a gondolkodás
teszi azzá.”2 Ráadásul a szenvedést vagy negativitást az ego gyakran tévesen élvezetnek
könyveli el, mert egy pontig annak révén erısítheti magát.
Például a harag vagy a megbántottság óriási mértékben erısíti az egót azzal, hogy
növeli az elkülönültségtudatot, hangsúlyozza a többiek másságát, és megteremti a „nekem van
- 42 -
igazam” látszólag megtámadhatatlan, erıdítményszerő, mentális „hadállását”. Ha látnád a

testedben lezajló élettani változásokat, amelyek e negatív állapot valamelyikébe kerülve
benned lezajlanak; ha tudnád, hogy azok miként befolyásolják a szíved, az emésztı- és az
immunrendszered mőködését és számtalan egyéb testi funkciódat, akkor a napnál világosabb
lenne számodra, hogy ezek az állapotok valójában kórosak: a szenvedésnek s nem az
élvezetnek a formái.
Valahányszor negatív állapotba kerülsz, van benned valami, ami akarja ezt a
negativitást, ami azt élvezetesnek találja, vagy ami azt hiszi, hogy az megszerzi számodra azt,
amire vágysz. Máskülönben ki akarna kitartani a negativitás mellett? Ki akarná magát és
másokat nyomorulttá tenni? Ki akarna betegséget teremteni a testébe? Ezért valahányszor,
amikor negativitás jelenik meg benned, ha tudatára tudsz ébredni annak, hogy van benned
valami, ami abban élvezetet talál, vagy azt hiszi, hogy az hasznos célt szolgál, akkor
közvetlenül az ego tudatára ébredtél. Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, identitásod az
egóról a tudatosságra váltott át. Ez azt jelenti, hogy zsugorodik benned az ego, s nı a
tudatosság.
Ha képes vagy a negativitás kellıs közepén felismerni, hogy „ebben a pillanatban
szenvedést teremtek magamnak”, akkor az elegendı lesz ahhoz, hogy a kondicionált egós
állapotok és reakciók korlátai fölé emelkedj. Ha tudatosság jelenik meg benned, akkor annak
hatására végtelen sok lehetıség nyílik meg elıtted, hogy bármely helyzetet végtelenszer
értelmesebb módon kezelj. Abban a pillanatban képes leszel elengedni boldogtalanságodat,
amint fölismered annak értelmetlenségét. A negativitás nem intelligens dolog. Az mindig az
ego. Az ego lehet eszes, ám intelligens nem. Az eszesség a maga kis céljait kergeti. Az
intelligencia látja a nagyobb egészet, amelyben minden összekapcsolódik. Az eszességet az
önérdek motiválja, s az rendkívül rövidlátó. A legtöbb politikus és üzletember eszes. Közülük
nagyon kevés az intelligens. Amit az eszesség elér, az kivétel nélkül rövid élető, és végül
minden esetben önrombolónak bizonyul. Az eszesség megoszt; az intelligencia befogad.
A „HÁTTÉR-BOLDOGTALANSÁG”
Az ego elkülönülést teremt, s az elkülönülés szenvedést. Az ego tehát egyértelmően
kóros valami. A negativitás nyilvánvaló formái – harag, győlölet stb. – mellett léteznek
finomabb formái is, amelyek oly gyakoriak, hogy általában nem is tekintik ıket
negativitásnak. Például a türelmetlenség, az ingerlékenység, az idegesség és a „torkig
vagyok” érzés. İk alkotják azt a „háttér-boldogtalanságot”, ami oly sok ember alapvetı belsı
állapota. Rendkívül ébernek és tökéletesen jelenlevınek kell lenned ahhoz, hogy a
negativitásnak ezeket a formáit is észre tudd venni. Valahányszor megteszed, az a fölébredés,
az elmével történı azonosulás megszőnésének egy-egy pillanata.
Íme az egyik leggyakoribb negatív állapot, amit könnyen elnéznek, éppen a
gyakorisága, a szokványossága miatt. Valószínőleg ismerısnek fogod találni. Gyakran érzel-e
olyan elégedetlenséget, amit úgy lehetne jellemezni, mint egyfajta, a háttérben meghúzódó
neheztelést? Ez lehet konkrét vagy általános. Sok ember tölti élete nagy részét ebben az
állapotban. İk olyan mértékben azonosultak vele, hogy képtelenek hátralépni, és meglátni
azt. Ezen érzés mögött tudattalanul fenntartott hitek, más szóval gondolatok húzódnak meg.
Ugyanúgy gondolod ezeket a gondolatokat, ahogy alvás közben álmodod az álmaidat. Más
szóval: nem tudod, hogy gondolod ezeket a gondolatokat, ahogy az álmodó sem tudja, hogy
álmodik.
Felsorolok néhány igen gyakori tudattalan gondolatot, amelyek az
elégedetlenségérzést vagy „háttérneheztelést” táplálják. Eltávolítottam a tartalmukat, hogy
csak a csupasz szerkezetük maradjon meg. Így ugyanis világosabban láthatóak. Valahányszor
életed hátterében (vagy akár elıterében is) boldogtalanságot érzel, észreveheted, hogy a
- 43 -
felsorolt gondolatok melyike jelenik meg benned, feltöltve – személyes helyzetedtıl függı –
konkrét tartalommal.
„Valaminek történnie kell az életemben ahhoz, hogy aztán lelki békében
(boldogan, elégedetten stb.) élhessek. Bosszant, hogy ez még nem történt meg.
Lehet, hogy a bosszúságom miatt fog végül megtörténni.”
„Valami történt régen, aminek nem kellett volna megtörténnie, és emiatt
haragszom. Ha az nem történt volna, ma békességben élnék.”
„Most olyan történik, aminek nem kéne történnie, és emiatt nem érezhetek
most lelki békét.”
A tudattalan hitek gyakran valaki ellen irányulnak, és ekkor a „történik” helyét a
„teszi” veszi át.
„Ezt vagy azt kéne tenned, hogy békességben élhessek. Bánt, hogy még
nem tetted meg. A neheztelésem hatására talán megteszed.”
„Valami, amit te (vagy én) tettél (tettem), mondtál (mondtam), vagy nem
tettél (nem tettem) korábban, megakadályozza, hogy most békességben éljek.”
„Amit teszel vagy nem teszel, az megakadályozza, hogy most békességben
éljek.”
A BOLDOGSÁG TITKA
A felsorolt feltevések – megvizsgálatlan gondolatok – mindegyikét összetéveszted a
valósággal. Ezek olyan történetek, amiket az ego teremt, hogy meggyızzön: most nem élhetsz
békességben, illetve most nem lehetsz teljesen önmagad. Békességben élni; illetve annak
lenni, aki vagy, azaz önmagadnak lenni: ugyanaz. Az ego azt mondja: valamikor a jövıben
talán békességben élhetek, ha ez, az vagy amaz történik; vagy ha ezt megszerzem; vagy ezzé-
azzá válok. Vagy azt mondja: sohasem élhetek már békességben, mert a múltban ez meg ez
történt. Hallgasd meg az emberek történeteit, és rájössz, valamennyinek azt a címet
adhatnánk: „Ezért nem élhetek most békességben”. Az ego nem tudja, hogy számodra az
egyetlen lehetıség a lelki békéhez a jelen pillanat. Vagy tán tudja, ám attól fél, hogy erre
rájössz. A lelki béke ugyanis – végül – véget vet az egónak.
Hogyan lehet békésnek lenni most? Ha békét kötsz a jelen pillanattal. A jelen pillanat
a „pálya”, ahol az életed „játszmája” történik. Sehol máshol nem történhetne. Ha már békét
kötöttél a jelen pillanattal, figyeld meg, mi történik, milyen tettre vagy képes, illetve milyen
tettet választasz? Pontosabban fogalmazva: mit tesz az élet rajtad keresztül? Négy szó
hordozza az élet mővészetének titkát, minden siker és boldogság titkát: egynek lenni az
élettel. Egynek lenni az élettel azt jelenti: egynek lenni a mosttal. Ebben az esetben
felismered, hogy nem te éled az életedet, hanem az élet él rajtad keresztül. Az élet a táncos, te
pedig a tánc vagy.
Az ego imádja a valósággal kapcsolatos neheztelést. Mi a valóság? Bármi, ami éppen
van. Buddha úgy nevezte: tatata, azaz az élet ilyensége, ami nem több, mint ennek a
pillanatnak az ilyensége. Ellenszegülni ennek az ilyenségnek: ez az ego egyik alapvetı
vonása. Ez teremti meg a negativitást, amin az ego virul, a boldogtalanságot, amit imád. Ily
módon szenvedést okozol magadnak és másoknak, és még csak nem is tudod, hogy ezt teszed,
nem tudod, hogy földi poklot teremtesz. Szenvedést teremteni anélkül, hogy tudnál róla: ez a
tudattalanul élés lényege; ezt jelenti a teljesen az ego szorításában élni. Döbbenetes és szinte
hihetetlen, hogy az ego milyen mértékben képtelen észrevenni önmagát, és azt, hogy mit
mővel. Pontosan azt teszi, amiért másokat elítél, és ezt mégsem veszi észre. Ha erre
rámutatsz, akkor haragosan tagadja, s okos érveket és önigazolást keres, hogy eltorzítsa a
tényeket. Ezt teszik emberek, vállalatok, kormányok. Ha már minden egyéb csıdöt mondott,
akkor az ego a kiabáláshoz, vagy akár a testi erıszakhoz folyamodik. Beküldi a
- 44 -
tengerészgyalogosokat. Így már érthetjük Jézus keresztfáról mondott szavait: „…bocsáss meg
nekik, hisz nem tudják, mit tesznek”.
Ahhoz, hogy véget vessünk annak a nyomorúságnak, ami az emberi állapotot már
évezredek óta sújtja, magadon kell kezdened: minden egyes pillanatban felelısséget kell
vállalnod belsı állapotodért. Vagyis most. Kérdezd meg magadtól: „Van-e bennem
negativitás ebben a pillanatban?” Ezt követıen válj éberré, figyelj a gondolataidra és az
érzéseidre! A kismértékő boldogtalanságra is ügyelj, bármilyen – korábban már említett –
formában is jelentkezzen, például elégedetlenségként, idegességként, „torkig vagyok”
érzésként! Ügyelj az olyan gondolatokra is, amik látszólag igazolják vagy magyarázzák ezt a
boldogtalanságot, holott valójában okozzák azt! Ha tudatára ébredsz a benned lévı negatív
állapotnak, az nem azt jelenti, hogy kudarcot vallottál. Épp azt jelenti, hogy sikerrel jártál.
Amíg nem ébredsz ezeknek a belsı állapotoknak a tudatára, addig azonosulsz velük. Ez az
azonosulás: az ego. A tudatossággal együtt jár, hogy fölszámolod a gondolatokkal,
érzelmekkel és reakciókkal való azonosulásodat. Ez azonban nem tévesztendı össze a
letagadásukkal! Észleled a gondolatokat, az érzelmeket vagy a reakciókat, és felismerésük
pillanatában az azonosulás automatikusan véget ér. Éntudatod – hogy kinek tudod magadat –
ekkor átvált: korábban a gondolatok, érzelmek és reakciók voltál; most pedig már a
tudatosság vagy, az a tudatos jelenlét, amely ezeknek a belsı állapotoknak a szemlélıje.
„Egy nap megszabadulok az egótól!” Ki mondja ezt? Az ego. Az egótól való
megszabadulás valójában nem nagy feladat. Könnyő ügy. Mindössze annyit kell tenned, hogy
tudatában vagy gondolataidnak és érzéseidnek, ahogy azok keletkeznek. Ez valójában nem is
igazán „cselekvés” hanem éber „látás”. Ebben az értelemben igaz, hogy semmit sem tehetsz
az egótól való megszabadulás érdekében. Amikor a váltás – a gondolkodásról a tudatosságra
történı átváltás – megtörténik, akkor az életedben az ego eszességénél sokkal hatalmasabb
értelem kezd mőködni. A tudatosság révén az érzelmek, sıt még a gondolatok is
személytelenné válnak. Fölismered azok személytelen természetét. Többé már nincs bennük
én. Azok csupán emberi érzelmek, emberi gondolatok. Teljes személyes történelmed – ami
végsı soron nem több egy történetnél, egy gondolat- és érzelemhalomnál – másodlagossá
válik, és már nem foglalja el tudatod elıterét. Már nem képezi éntudatod alapját. Te a jelenlét
fénye vagy, az a tudatosság, ami megelızi a gondolatokat és érzelmeket, s ami azoknál sokkal
mélyebb.
AZ EGO KÓROS FORMÁI

Amint azt már láttuk, az ego lényegi természete – ha a szót tágabb értelmében
használjuk – patologikus, amennyiben azzal a diszfunkcióra és a szenvedésre utalunk. Számos
elmebaj ugyanazokból az egós jellemvonásokból áll, mint amik a „normális” emberre
jellemzıek, csak éppen annyira hangsúlyosak, hogy immár mindenki számára szembeötlıek –
kivéve a tılük szenvedıt.
Például számos normális ember mond idınként ilyen-olyan hazugságot, hogy
fontosabbnak, különlegesebbnek tőnjön, és hogy a róla a többiek elméjében hordozott képet
jobbá tegye. Füllentenek arról, hogy kit ismernek, hogy mi mindent produkáltak, mire
képesek, mijük van, és egyebeket, amiket az ego arra használ, hogy azokkal azonosuljon.
Egyesek azonban – az ego elégtelenségérzésétıl és „több” iránti vágyától hajtva –
szokásszerően és kényszeresen hazudoznak. Amit magukról mondanak, a történetük,
nagyrészt fantáziálás, egy olyan fiktív építmény, amit az ego önmagának tervezett, hogy
nagyobbnak és különlegesebbnek érezhesse magát. Az ilyen emberek grandiózus és
„felpumpált” éntudata néha megtéveszthet másokat, ám általában nem sokáig. Teljes fikció
voltuk a legtöbb ember számára gyorsan leleplezıdik.
A paranoid skizofrénia – röviden paranoia (üldözési mánia) – nevő elmebetegség
lényegében az ego eltúlzott formája. Általában olyan kitalált történetbıl áll, amit az elme azért
- 45 -
eszelt ki, hogy az a folyamatosan fennálló, mögöttes félelem indokoltságát alátámassza. A

történet fı eleme a hiedelem, hogy egyes emberek (néha nagyon sok ember vagy akár szinte
mindenki) összeesküdtek ellenem, vagy csak cselt szınek, hogy irányítsanak vagy
megöljenek. A történet belsıleg gyakran következetes és logikus, ami miatt olykor meg tud
téveszteni egyeseket, s azt elhiszik. Néha szervezetek vagy akár egész nemzetek legmélyén is
paranoid jellegő hiedelemrendszereket találunk. Az ego kicsit tovább viszi a más emberekkel
kapcsolatos félelmét és bizalmatlanságát, a többiek „másságának” hangsúlyozására való
hajlamát – ami az általa észlelt hibáikra fókuszálásban és azoknak a hibáknak az ı
identitásukba építésében nyilvánul meg –, és ily módon az illetıket embertelen
szörnyetegekké „változtatja”. Az egónak szüksége van másokra, ám az a dilemmája, hogy a
mélyben ugyanakkor utálja is ıket, és fél tılük. Jean Paul Sartre állítása, miszerint „a pokol a
többi ember”, az ego hangja. A paranoiatól szenvedı ember tapasztalja meg ezt a poklot a
legintenzívebben, de valamilyen mértékben mindenki más is, akiben még mőködnek az egós
minták, érezni fogja azt. Minél erısebb benned az ego, annál valószínőbb, hogy felfogásod
szerint az életedben elıforduló problémák fı forrása: a többi ember. Az is több mint
valószínő, hogy megkeseríted mások életét. Ezt azonban természetesen képtelen vagy
észrevenni. Mindig úgy tőnik, mintha azt mások mővelnék veled.
A paranoia nevő elmebetegség egy másik olyan tünetet is mutat, ami minden ego
alkotóeleme, jóllehet paranoia esetén az szélsıségesebb formát ölt. Minél üldözöttebbnek,
„megfigyeltebbnek” vagy fenyegetettebbnek hiszi magát a betegségben szenvedı páciens,
annál hangsúlyosabbá válik az a léttudata, hogy ı az univerzum középpontja, ami körül
minden kering, és – oly sok ember figyelmének elképzelt középpontjaként – annál
különlegesebbnek és fontosabbnak érzi magát. A tudat, hogy ı áldozat, akit megannyi ember
bánt, azt érezteti vele, hogy ı rendkívül különleges személy. A téveszmerendszere alapját
képezı történetben gyakran osztja magára mind az áldozat, mind pedig a világot megmentı
vagy a gonosz erıket legyızı, potenciális hıs szerepét.
Törzsek, nemzetek és vallási szervezetek kollektív egója szintén gyakran tartalmazza a
paranoia erıs elemét: mi szemben állunk a gonosz másokkal. Rengeteg emberi szenvedés
hátterében ez munkál. A spanyol inkvizíció, az eretnekek és a „boszorkányok” üldözése és
megégetése, az I. és II. világháborúhoz vezetı, nemzetek közti ellentétek, a kommunizmus
története, a „hidegháború”, Amerikában az 1950-es évek McCarthy-izmusa, a hosszan
elhúzódó erıszakos közel-keleti konfliktus: fájdalmas epizódok az emberi történelemben,
amit a szélsıséges kollektív paranoia ural.
Minél tudattalanabbak az egyedek, a csoportok vagy a nemzetek, annál valószínőbb,
hogy az egós kórfolyamat testi erıszak formáját fogja ölteni. Az erıszak primitív, ám
továbbra is elterjedt módszer arra, hogy az ego megpróbálja magát megerısíteni, megpróbálja
bebizonyítani magáról, hogy neki van igaza s nem a másiknak. A nagyon tudattalan
emberekkel folytatott vita könnyen torkollhat testi erıszakba. Mi a vita? Két vagy több ember
kifejti véleményét, és azok a vélemények eltérıek. Mindegyikük oly mértékben azonosul a
véleményét alkotó gondolatokkal, hogy azok mentális álláspontokká keményednek, amik
éntudattal ruházódnak fel. Más szóval: az identitás és a gondolat egybeolvad. Ha ez
megtörtént, akkor ugyan a véleményemet (gondolataimat) védem, de közben azt érzem és úgy
cselekszem, mintha önmagamat védeném. Tudattalanul azt érzem és úgy cselekszem, mintha
az életben maradásomért harcolnék, és így az érzelmeim ezt a tudattalan hiedelmet fogják
tükrözni. Érzelmeim fölkorbácsolódnak. Zaklatott, mérges, védekezı vagy agresszív leszek.
Mindenáron gyıznöm kell, különben megsemmisülök! Ez az illúzió. Az ego nem tudja, hogy
az elmének és a gondolati álláspontnak semmi köze ahhoz, aki vagy, mert az ego maga a
megfigyeletlen elme.
- 46 -
A zenben úgy fogalmaznak: „Ne keresd az igazságot! Csak hagyj fel a vélemények
dédelgetésével!” Mit jelent ez? Ereszd szélnek az elmével való azonosulást! Akkor az, aki az
elmén túl te vagy, magától elıemelkedik.
MUNKA EGÓVAL, ILLETVE ANÉLKÜL

A legtöbb embernek akadnak egómentes pillanatai. Akik különösen jól csinálnak
valamit, azok – tevékenységük idején – teljesen vagy csaknem teljesen mentesek lehetnek az
egótól. Meglehet, nem tudnak róla, munkájuk ez esetben mégis spirituális gyakorlatukká vált.
Legtöbbjük munkája végzése közben jelenlevı, ám azt követıen, a magánéletében, a
viszonylagos tudattalanságba zuhan vissza. Ez azt jelenti, hogy jelenlétállapotuk egyelıre
még csak az életük egyetlen területére korlátozódik. Találkoztam olyan tanárokkal,
mővészekkel, ápolónıkkel, orvosokkal, tudósokkal, szociális munkásokkal, felszolgálókkal,
fodrászokkal, cégtulajdonosokkal és kereskedıkkel, akik nagyszerően végzik a munkájukat,
mindenféle önkeresés nélkül, teljesen megfelelve annak, amit a pillanat éppen megkíván
tılük. İk eggyé váltak a tevékenységükkel, egyek a mosttal, egyek azokkal az emberekkel és
feladatokkal, akiket, illetve amiket ellátnak. Az ilyen emberek többiekre gyakorolt hatása
messze felülmúlja a tevékenységük eredményezte hatást. İk az ego gyengülését idézik elı
mindenkiben, akivel csak kapcsolatba kerülnek. Társaságukban még a súlyos egójú emberek
is néha kezdenek fellazulni, leengedik „pajzsukat”, és félbehagyják szerepjátékukat. Nem
meglepı, hogy az ego nélkül dolgozó emberek rendkívül sikeresek a munkájukban.
Olyanokkal is találkoztam, akik remek szakszerőséggel teszik a dolgukat, ám egójuk
folyton elszabotálja a munkájukat. Figyelmüknek csak egy része irányul a munkájukra, a
másik része önmagukra. Egójuk személyes elismerést követel, és energiát pocsékol el
bosszankodásra, ha nem kap elegendı elismerést – és amennyit kap, az sohasem elég.
„Részesül-e valaki nagyobb elismerésben, mint én?” Illetve figyelmük középpontjában a
haszon vagy a hatalom áll, és munkájuk nem más, mint ennek közvetítı eszköze. Ha valaki
csupán a végeredményhez eljuttató eszközként tekint a munkájára, akkor az nem lesz
minıségi tevékenység. Ha munkájukban akadályok vagy nehézségek merülnek föl, ha a
dolgok nem az elvárásuknak megfelelıen alakulnak, ha a többi ember vagy a körülmények
nem segítik és támogatják ıket, akkor ahelyett, hogy eggyé válnának az új helyzettel, és
megfelelnének a jelen pillanat igényeinek, szembeszegülnek a szituációval, és így elkülönítik
magukat attól. Az „én”-jük személyes megtámadtatásként vagy sértésként éli meg a
történteket, és rengeteg energiájuk emésztıdik fel a haszontalan tiltakozásban vagy
haragvásban. Olyan energia, amit a szituáció megoldására lehetne használni, ha az ego azt
nem „füstölné” el. Sıt mi több, ez az „ellenenergia” új akadályokat, új szembefordulást
teremt. Sok ember valójában önmaga legádázabb ellensége.
Egyesek – anélkül, hogy tudnának róla – elszabotálják saját munkájukat, amikor nem
segítenek munkatársuknak, vagy másoktól információt tartanak vissza, vagy valakinek
megpróbálnak „betartani”, nehogy a másik sikeresebbé váljon vagy nagyobb megbecsülést
kapjon, mint „én”. Az együttmőködés idegen az egótól, kivéve azt az esetet, ha valamilyen
másodlagos ösztönzı erı is szerepet kap. Az ego nem tudja, hogy minél nagyobb mértékben
vonsz be másokat, annál olajozottabban zajlanak ügyeid, és annál könnyebben áramolnak
hozzád a szükséges dolgok. Ha kevéssé vagy egyáltalán nem segíted a másikat, vagy ha
akadályokat gördítesz az útjába, akkor az univerzum – emberek és körülmények formájában –
kevéssé vagy egyáltalán nem segít neked, mert elvágtad magadat az egésztıl. Az ego
tudattalan, központi „nem elég” érzése azt okozza, hogy a másik személy sikerére úgy reagál,
mintha az a siker „éntılem” vett volna el valamit. Nem tudja, hogy a másik ember sikerével
kapcsolatos bosszúság megkurtítja a saját siker esélyét. Ahhoz, hogy sikert vonzz magadhoz,
üdvözölnöd kell a sikert, bárhol is látod azt.
- 47 -
AZ EGO A BETEGSÉGBEN
A betegség erısítheti, de gyengítheti is az egót. Ha panaszkodsz, önsajnálatot érzel
vagy bosszankodsz amiatt, hogy beteg vagy, akkor az egód erısebbé válik. Akkor is ez
történik, ha a betegséget fogalmi identitásod részévé teszed: „ilyen és ilyen betegség szenvedı
alanya vagyok”. Ó, így már tudjuk, ki vagy! Mások viszont – akik egészségesen amúgy nagy
egóval rendelkeznek – megbetegedve „lággyá”, jóságossá és sokkal kedvesebbé válnak.
Olyan felismerésekhez juthatnak, amiket a normál életben sohasem kaptak volna meg.
Hozzáférhetnek belsı tudásukhoz és a megelégedettség érzéséhez, és bölcsességeket
szólhatnak. Ahogy aztán jobban lesznek, visszatér az energiájuk s vele az ego is.
Amikor beteg vagy, az energiaszinted meglehetısen alacsony, és a szervezet
intelligenciája átveheti az irányítást, hogy a megmaradó energiát a test meggyógyítására
használja fel. Emiatt viszont kevés energia marad az elmének, más szóval az egós
gondolkodásnak és érzelemnek. Az ego tekintélyes mennyiségő energiát emészt fel. Olykor
azonban az ego megtartja magának a visszamaradt kevés energiát, és azt a saját céljaira
használja fel. Fölösleges mondani, hogy azok az emberek, akik betegségük idején egójuk
megerısödését tapasztalják, sokkal lassabban gyógyulnak. Némelyikük sohasem épül fel, s
így a betegség idültté, valamint ezen emberek hamis éntudatának az állandó részévé válik.
A KOLLEKTÍV EGO
Milyen nehéz is magaddal élni! Az egyik módszer, ahogy az ego megpróbál
elmenekülni a személyes lét nem kielégítı volta elıl, hogy egy csoporttal, nemzettel, politikai
párttal, vállalttal, intézménnyel, szektával, klubbal, bandával, focicsapattal stb. azonosulva
éntudatát nagyobbá és erısebbé teszi.
A személyes ego egyes esetekben teljesen feloldódni látszik, ahogy életét az illetı
teljesen a közösség javára végzett, önzetlen munkának szenteli anélkül, hogy ezért személyes
viszonzást, elismerést vagy rangot követelne. Micsoda megkönnyebbülés megszabadulni a
személyes én iszonyatos terhétıl! A közösség tagjai boldognak és kiteljesedettnek érzik
magukat, függetlenül attól, hogy milyen sokat dolgoznak, mennyi áldozatot hoznak. Úgy
tőnik, hogy felülemelkedtek az egójukon. A kérdés: valóban megszabadultak az egójuktól,
vagy a személyes ego csupán a kollektív egóba költözött át?
A kollektív ego ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a személyes ego:
konfliktusigény, ellenségigény, több iránti vágy, az igény, hogy a másikkal szemben „nekem
legyen igazam” stb. A kollektíva elıbb-utóbb konfliktusba fog keveredni más közösségekkel,
mert tudattalanul a viszályt keresi, és szembeszegülésre van szüksége ahhoz, hogy a határait
és így az identitását is definiálni tudja. Tagjai ekkor fogják megtapasztalni azt a szenvedést,
ami bármely ego ösztönözte cselekvés elkerülhetetlen velejárója. Ekkor fölébredhetnek, és
rájöhetnek, hogy kollektívájukban bizony jelen van az ırültség erıs eleme.
Eleinte fájdalmas lehet hirtelen fölébredni, és rájönni, hogy az a közösség, amivel
azonosultál, és amiért dolgoztál, történetesen elmebeteg. Egyesek ezen a ponton cinikussá
vagy megkeseredetté válnak, és ettıl kezdve megtagadnak minden értéket, mindent, ami
nemes. Vagyis, amint az elıbbi illúzió volta leleplezıdik, és ezért összeomlik, villámsebesen
magukévá tesznek egy újabb hitrendszert. Nem néznek szembe egójuk halálával, hanem
elszaladnak, és egy újabba „reinkarnálódnak”.
A közös ego általában tudattalanabb, mint az ezen egót alkotó egyének. Az
összeverıdött tömeg (ami idıleges, kollektív, egós entitás) képes olyan atrocitások
elkövetésére, amit az egyén – a tömegtıl távol – sohasem tenne meg. Országok nemritkán
olyant tesznek, amirıl – ha azt egy személy produkálná – azonnal látnánk, hogy pszichopata
viselkedés.
Az új tudat megjelenésével egyesek késztetést fognak érezni olyan csoportok
létrehozására, amelyek a megvilágosodott tudatot tükrözik. Ezek a csoportok már nem
- 48 -
lesznek kollektív egók. Tagjaikban nem él majd igény arra, hogy identitásukat a közösség
révén határozzák meg. İk már nem keresnek semmilyen formát ahhoz, hogy önmagukat
definiálják. Ha a csapattagok még nem is teljesen szabadultak meg az egótól, akkor is lesz
bennük elegendı tudatosság, hogy az ego felbukkanásakor azonnal felismerjék azt magukban,
illetve a többiekben. Mindazonáltal állandó éberségre van szükség, mert az ego meg fogja
próbálni átvenni az irányítást, és bármi módon igyekszik majd újra megerısíteni önmagát. Az
emberi ego feloldása akkor történik meg, amikor az egót a tudatosság fényébe hozzuk:
ezeknek a csoportoknak ez lesz az egyik legfıbb céljuk, akár megvilágosodott
vállalkozásokról, akár karitatív szervezetekrıl, iskolákról vagy együtt élı emberek
közösségérıl van is szó. A megvilágosodott kollektívák fontos szerepet fognak betölteni az új
tudat megjelenésében. Ahogy az egós közösségek tudattalanságba és szenvedésbe húznak, a
megvilágosodott kollektívák ugyanúgy a tudatosság „légörvényébe” emelhetnek, és fel fogják
gyorsítani a planetáris váltást.
A HALHATATLANSÁG KÉTSÉGBEVONHATATLAN BIZONYÍTÉKA

Az ego az emberi psziché kettéhasadása révén jön létre, melynek során az identitás két
részre különül el: „én”-re és „magam”-ra. Ezért minden ego skizofrén, a szót ez esetben
népszerő, „hasadt személyiség” értelemben használva. Együtt élsz a magadról alkotott
mentális képpel, egy fogalmi énnel, amelyhez valahogy viszonyulsz. Maga az élet válik
fogalmizálttá és valódi lényedtıl elkülönültté, amikor az „életem”-rıl beszélsz. Abban a
pillanatban, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy az „életem”, és elhiszed, amit mondasz
(ahelyett, hogy azt egyszerően megszokott beszédmódnak tekintenéd), beléptél a káprázat
birodalmába. Ha létezik olyan dolog, hogy az „életem”, akkor abból az következik, hogy az
én és az élet két, egymástól különálló dolog, tehát el is veszíthetem az életemet, a képzelt,
kincsként becsült tulajdonomat. A halál így látszólag valósággá és fenyegetéssé válik. A
szavak és a fogalmak az életet olyan, egymástól elkülönülı szegmensekre szabdalják,
amelyeknek önmagukban nincs realitásuk. Akár azt is mondhatjuk, hogy az „életem”-
gondolat a szétválasztottság eredeti káprázata, az ego forrása. Ha én és az élet kettı, ha én
elkülönülök az élettıl, akkor minden dologtól, minden lénytıl, minden embertıl is
elkülönülök. De ugyan hogyan különülhetnék el az élettıl? Ugyan milyen „én” létezhetne az
életen, a Léten kívül? Ez teljes lehetetlenség. Tehát nincs olyan, hogy az „életem”, és nekem
nincs „életem”. Én élet vagyok. Az én és az élet egyek. Nem lehet másként. Miként tudnám
hát az életemet elveszíteni? Elıször is: hogyan veszíthetnék el olyan valamit, amit sosem
birtokoltam? Hogyan veszíthetne el az, ami vagyok? Sehogy. Ez lehetetlen.

- 49 -
A fájdalomtest
ÖTÖDIK FEJEZET
A fájdalomtest
A legtöbb ember gondolkodása akaratlan, automatikus és ismétlıdı. Nem több, mint

egyfajta mentális „zizegés”, és nem szolgál valódi célt. Valójában nem is gondolkozol, a
gondolkozás történik veled. A „gondolkodom” állítás ugyanis akarást tartalmaz. Feltételezi,
hogy beleszólásod van a dologba, hogy részedrıl ott a döntés lehetısége. A legtöbb ember
esetében azonban még nem ez a helyzet. A „gondolkodom” ugyanis olyan hamis állítás, mint
azt mondani „emésztek” vagy „keringetem a véremet”. Az emésztés történik, a vérkeringés
történik, a gondolkodás történik.
A fejben szóló hang önálló életet él. A legtöbb ember e hang kiszolgáltatottja; ıket
lényegében „megszállta” a gondolat, megszállta az elme. És mivel az elmét a múlt
kondicionálta, ezért arra kényszerülsz, hogy újra és újra elıadd a múltat. A keleti
terminológiában ez a karma. Ha azonosulsz ezzel a hanggal, akkor errıl mit sem tudsz. Ha
tudnál róla, akkor már nem lennél „megszállott”, hiszen igazi megszállottságról csak akkor
beszélhetünk, amikor a megszálló lényt önmagadnak hiszed, más szóval: amikor azzá válsz.
Évezredeken át az emberiség egyre nagyobb mértékben vált az elme megszállottjává,
nem ismerve fel a megszálló entitás „nem-én-ségét”. Az elmével történt teljes azonosulás
eredményeként megszületett az én téves tudata: az ego. Az ego sőrősége attól függ, hogy te –
a tudat – milyen mértékben azonosultál elméddel, a gondolkodásoddal. A gondolkodás
csupán parányi aspektusa a tudat teljességének, valódi lényed teljességének.
Az elmével történı azonosulás mértéke emberenként különbözı. Egyesek – ha csak
rövid idıszakokra is, de – olykor mentesek tıle, és az ezekben a pillanatokban megtapasztalt
békesség, öröm és elevenség teszi az életüket élni érdemessé. Ezek a pillanatok egyúttal a
kreativitás, a szeretet és az együttérzés megjelenésének az idıszakai is. Mások folyamatosan
az egós állapot csapdájába zártan élnek. İk elidegenedtek maguktól, ahogy másoktól és a
köröttük lévı világtól is. Ha rájuk nézel, láthatod arcukon a feszültséget, például a ráncba
vont szemöldököt, vagy tekintetükben az ürességet, a merevséget. Figyelmük legnagyobb
részét a gondolkodás emészti föl, ezért nem igazán látnak téged, és nem igazán figyelnek rád.
Egyetlen szituációban sincsenek jelen, figyelmük vagy a múltban, vagy a jövıben jár, amik
persze – gondolatformákként – csak az elmében léteznek. Vagy valamilyen eljátszott
szerepükön keresztül lépnek veled kapcsolatba, s így nem önmaguk. A legtöbb ember
elidegenedett valódi énjétıl; egyesek oly mértékben, hogy viselkedésük és interakcióik
hamisságát mindenki észreveszi, kivéve azokat, akik ugyanolyan hamisak és önmaguktól
ugyanannyira elidegenedtek, mint ık.
Az elidegenedés azt jelenti, hogy semmilyen szituációban, illetve senkinek a
társaságában – még a magadéban sem – érzed igazán jól és lazának magad. Folyton igyekszel
„hazatalálni”, ám sohasem érzed magad otthon. A XX. század néhány kimagasló írója,
például Franz Kafka, Albert Camus, T. S. Eliot és James Joyce fölismerte az elidegenedést,
mint az emberi lét univerzális dilemmáját. İk valószínőleg önmaguk mélyén érezték azt, és
ezért voltak képesek a mőveikben briliáns módon kifejezni. Megoldást már nem kínáltak föl.
Érdemük, hogy megmutatták nekünk az emberi lét „kínos helyzetének” egyfajta reflexióját,
hogy azt világosabban láthassuk. A „kellemetlenségen” történı felülemelkedéshez az elsı
lépés: tisztán látni azt.
AZ ÉRZELEM SZÜLETÉSE
A gondolatáramlás mellett – bár attól nem teljesen elkülönülve – létezik az ego egy
másik dimenziója is: az érzelem. Ezzel nem azt állítom, hogy minden gondolkodás és érzés az
- 50 -
A fájdalomtest
egótól származik. Azok csupán akkor válnak egóvá, ha azonosulsz velük, és teljesen átveszik
fölötted az irányítást. Más szóval: amikor belılük „én” lesz.
Fizikai szervezetednek, tehát a testednek, megvan a maga intelligenciája, ahogy
minden más életforma szervezetének is. Ez az intelligencia reagál arra, amit az elméd mond,
reagál a gondolataidra. Az érzelem tehát a testnek az elmédre adott reakciója. A test
intelligenciája természetesen elválaszthatatlan az egyetemes intelligenciától, valójában az
univerzális értelem számtalan megnyilvánulásának az egyike. Az ad a fizikai szervezetedet
alkotó atomok és molekulák közé idıleges kohéziót, összetartó erıt. Az a test minden
szervének mőködése mögött megbúvó szervezı elv. Az irányítja az oxigén és az elfogyasztott
étel energiává alakulását; a szívverést és a vérkeringést; az érzékszerveken át befutó
információk idegi impulzusokká alakítását, hogy azok az agyba érkezve dekódolódhassanak,
majd újra összeállítva a külsı valóság koherens (összefüggı) belsı képét adhassák. Mindezt,
ahogy sok ezer egyéb, ezekkel egy idıben zajló funkciót is, ez az értelem koordinálja
tökéletesen. Nem te mőködteted a testedet. Az intelligencia mőködteti. A szervezet
környezetre adott válaszreakciói is az ı feladatkörébe tartoznak.
Ez minden életformára igaz. Ez ugyanaz az értelem, mint amelyik fizikai formába
öntötte a növényt, majd azt követıen a növénybıl elıbújó virágként is megnyilvánul;
virágként, ami reggel kinyitja szirmait, hogy befogadja a napsugarakat, majd este bezárja
ıket. Ez ugyanaz az intelligencia, amelyik Gaiaként, a Föld bolygót jelentı összetett
élılényként is manifesztálódik.
Ez az értelem idézi elı a szervezet bármilyen fenyegetésre vagy kihívásra adott,
ösztönös reakcióit. Ez produkál az állatokban olyan reakciókat, amelyek hasonlítanak az
emberi érzelmekhez: haragot, félelmet, élvezetet. Ezeket az ösztönös reakciókat az érzelem
kezdetleges, ısi formáinak tekinthetjük. Bizonyos helyzetekben az emberi lények ugyanúgy
tapasztalnak meg ösztönös reagálásokat, ahogy az állatok. Vészhelyzetben, amikor a szervezet
életben maradása kerül veszélybe – a küzdelemre vagy a menekülésre való felkészülés
részeként –, a szív gyorsabban ver, az izmok összehúzódnak, s a légzés felgyorsul. İsi
félelem. Sarokba szorítva az intenzív energia hirtelen hulláma olyan erıt kölcsönöz a testnek,
amellyel az korábban nem rendelkezett. İsi harag. Ezek az ösztönös reakciók az érzelmek
rokonainak tőnnek, ám a szó valódi értelmében nem érzelmek. Az ösztönös reakció és az
érzelem közti alapvetı különbség a következı: az ösztönös reakció a test közvetlen válasza
valamilyen külsı helyzetre. Az érzelem viszont a test reakciója egy gondolatra.
Közvetetten ugyan egy érzelem is lehet valamilyen konkrét helyzetre vagy eseményre
adott válasz, de az már a mentális értelmezés – a gondolat, tehát a jó és a rossz, a
rokonszenves és az ellenszenves, az én és az enyém mentális fogalmainak – szőrıjén
keresztül látott eseményre adott reakció lesz. Például valószínőleg nem érzel különösebb
érzelmet, ha azt hallod, hogy valakinek ellopták a kocsiját. Ha azonban az a te autód, akkor
már feltehetıen zaklatottságot érzel. Elképesztı, mennyi érzelmet képes generálni egy olyan
apró mentális fogalom, mint az „enyém”!
Bár a test rendkívül értelmes, mégsem tud különbséget tenni a valós helyzet és egy
gondolat között. Minden gondolatra úgy reagál, mintha az valóság lenne. Nem tudja, hogy az
csupán gondolat. A test számára egy aggodalmas, félelemmel teli gondolat azt jelenti, hogy
„veszélyben vagyok”, és ennek megfelelıen reagál, még akkor is, ha ekkor éppen a meleg,
kényelmes ágyadban fekszel az éjszaka közepén. A szív szaporábban ver, az izmok
összehúzódnak, a légzés felgyorsul. Energia győlik össze, de mivel a veszély csupán mentális
kitaláció, ezért az energia nem vezetıdik le. Egy része visszatáplálódik az elmébe, ami még
szorongóbb gondolatot generál. A maradék energia mérgezıvé válik, és akadályozza a test
harmonikus mőködését.
- 51 -
A fájdalomtest
AZ ÉRZELMEK ÉS AZ EGO
Az ego nem csupán a megfigyeletlen elme – a fejedben szóló hang, amely úgy tesz,
mintha ı te lennél –, hanem a megfigyeletlen érzelmek is, amelyek a test reakciói arra, amit a
fejedben levı hang mond.
Láttuk már, hogy az egós hang többnyire milyen jellegő gondolkodásba merül, és
szemügyre vettük az egós hang gondolati folyamatainak a – konkrét tartalomtól független –
szerkezetéhez szorosan hozzá tartozó diszfunkcióját is. Ez a diszfunkciós gondolkodás az,
amire a test negatív érzelemmel válaszol.
A fejben lévı hang elmond egy történetet, amit a test elhisz, és reagál rá. Ezek a
reakciók az érzelmek. Ezek az érzelmek aztán energiát táplálnak vissza azokba a
gondolatokba, amelyek a kezdeti érzelmet megteremtették. Ez a megvizsgálatlan gondolatok
és érzelmek közt kialakult ördögi kör hozza létre az érzelmi gondolkodást és az érzelmi
történetgyártást.
Az ego érzelmi összetevıje emberenként más és más. Egyes egókban nagyobb,
másokban kisebb. Az érzelmi reakciót kiváltó gondolatok néha olyan gyorsan jönnek, hogy az
elmének még ideje sincs a megfogalmazásukra, a test máris – valamilyen érzelemmel – reagál
rájuk, és az érzelem reakcióvá válik. Azok a gondolatok szóelıttes (preverbális) stádiumban
léteznek, és kimondatlan, tudattalan feltevéseknek nevezhetjük ıket. Forrásuk az illetı
múltbeli – általában kora gyermekkori – kondicionálása. Például „az emberekben nem lehet
bízni” tudattalan feltevés élhet abban az emberben, akinek a kezdeti kapcsolatai (szüleivel,
testvéreivel) nem voltak támogató jellegőek, azok nem ösztönözték ıt bizalomra. Néhány
további, gyakori tudattalan feltevés: „Senki sem becsül és értékel. Harcolnom kell az életben
maradásomért. Sosincs elég pénzem. Az élet mindig cserben hagy. Nem érdemlek bıséget.
Nem érdemlek szeretetet.” A tudattalan feltevések a testben érzelmeket generálnak, amik
aztán elmetevékenységet és/vagy azonnali reakciókat gerjesztenek. Ily módon teremtik meg a
személyes valóságodat.
Az ego hangja folyamatosan megszakítja a test természetes jóllét-állapotát. Minden
emberi testre hatalmas feszültség és nyomás nehezedik, és nem azért, mert valami külsı
tényezı fenyegetné. Az belülrıl, az elmébıl érkezik. A test nem tud mást tenni, mint hogy a
hozzá kötıdı egót alkotó valamennyi diszfunkcionális gondolatra reagál. Ily módon a
szakadatlan és kényszeres gondolkozást negatív érzelmek sokasága kíséri.
Mi a negatív érzelem? Olyan emóció, ami mérgezı a test számára, s felborítja a test
egyensúlyi állapotát és harmonikus mőködését. Félelem, szorongás, harag, neheztelés,
szomorúság, győlölet vagy intenzív ellenszenv, féltékenység és irigység. Ezek mind
megszakítják a testben zajló energiaáramlást, befolyásolják a szív és az immunrendszer
mőködését, az emésztést, a hormontermelést stb. Még a hivatalos, akadémikus medicina is,
amelyik pedig igen keveset tud az ego mőködésérıl, kezdi felismerni a negatív érzelmi
állapotok és a testi betegségek közti kapcsolatot. A testre káros érzelmek azokat az embereket
is megfertızik, akikkel kapcsolatba kerülsz, és – közvetett módon, láncreakció révén –
számtalan más, olyan embert is, akikkel sohasem találkozol. Létezik átfogó, általános
fogalom az összes negatív érzelemre: boldogtalanság.
Vajon a pozitív érzelmek az elmondottal ellentétesen hatnak a testre? Tehát erısítik az
immunrendszert, élénkítik és gyógyítják a testet? Igen, de különbséget kell tennünk az ego
gerjesztette pozitív érzelmek, illetve azok a mélyebb érzelmek között, amelyek a Léttel való
összekapcsolódottságod természetes állapotából sugároznak.
Az ego generálta pozitív érzések már eleve magukban hordozzák önmaguk ellentétét,
amelyekbe gyorsan átalakulhatnak. Íme néhány példa: amit az ego szerelemnek nevez, az
valójában „birtoklásosság” és addiktív (szenvedélybetegség jellegő) csüngés, ami egy
másodperc alatt győlöletbe csaphat át. Egy közelgı esemény izgatott várása, ami a jövı ego
általi túlértékelése, könnyen fordulhat annak ellenkezıjébe – lelombozódásba vagy
- 52 -
A fájdalomtest
csalódottságba –, ha az esemény véget ér, vagy ha az nem teljesítette az ego elvárásait. A

dicséret és az elismerés egyik nap az életteliség és a boldogság érzését nyújtja; a kritika vagy
a mellızés hatására másnap már levertnek és boldogtalannak érzed magad. A fergeteges buli
élvezete másnap reggelre sivárság- és másnaposságérzéssé alakul. Nem létezik jó rossz
nélkül, nincs hegy völgy nélkül.
Az ego generálta érzések az elme külsı tényezıkkel történı azonosulásából
származnak, amelyek természetesen valamennyien labilisak, és bármely pillanatban
megváltozhatnak. A mélyebb érzelmek valójában nem is igazán érzelmek, hanem a Lét
állapotai. Az érzelmek az ellentétek világában léteznek. A Lét állapotait el lehet ugyan fedni,
de ezeknek az állapotoknak nincs ellentétjük. Szeretetként, örömként és lelki békeként –
valódi természeted részeiként – sugároznak bensıdbıl.
AZ EMBERI ELMÉJŐ KACSA

A most hatalma címő könyvemben megemlítettem a vadkacsákkal kapcsolatos
megfigyelésemet. Ha két vadkacsa összekap – s a harc sohasem tart sokáig –, utána
szétválnak, és ellenkezı irányba elúsznak. Ezt követıen mindkettı néhány erıteljest csap a
szárnyával, hogy levezesse a harc kapcsán benne fölgyülemlett energiafölösleget, majd
békésen tovább úszkál, mintha mi sem történt volna.
Ha a kacsának emberi elméje lenne, akkor gondolkodással és történetkreálással
életben tartaná a harcot. Valószínőleg ez lenne a vadkacsa története: „Nem tudom elhinni, mit
mővelt az imént! Tizenöt centiméterre megközelített! Hát azt képzeli, hogy övé ez a tó?!
Semmibe veszi a privát szférámat! Soha többé nem bízom meg benne! Legközelebb biztos
valami mással fog próbálkozni, csak hogy bosszantson! Biztos vagyok benne, hogy máris
forral valamit ellenem. De nem hagyom annyiban! Úgy megleckéztetem, hogy azt el nem
felejti!” És az elme tovább és tovább szövi a meséit, és napok, hónapok vagy évek múlva is
még mindig ezen gondolkozik, és errıl beszél. Ami pedig a testet illeti, a harc folytatódik, és
az energia, amit ezekre a gondolatokra reagálva a test termel: érzelem, ami aztán további
gondolkodást generál. Ez válik az ego érzelmi gondolkodásává. Láthatod már, milyen
problémás lenne a kacsa élete, ha emberi elmével rendelkezne. A legtöbb ember pontosan így
él. Számára egyetlen helyzet vagy esemény sem ér igazán véget. Az elme és az elme alkotta
„én és a történetem” tovább hajtja.
Eltévedt faj vagyunk. Minden természetes dolog, minden virág, fa és minden állat
kulcsfontosságú leckét adhatna nekünk, ha megállnánk, néznénk ıket, és figyelnénk rájuk.
Kacsáink leckéje így szól: rázd meg a szárnyaidat! Lefordítva: ereszd szélnek a történetedet,
és térj vissza az erı egyetlen helyéhez: a jelen pillanathoz!
A MÚLT CIPELÉSE
Az emberi elme képtelen, pontosabban fogalmazva: nem hajlandó szélnek ereszteni,
nem akarja letenni a múltat. Gyönyörően szemlélteti ezt a két zen szerzetes, Tanzan és Ekido
története, akik olyan úton lépdeltek, amely a heves esızés hatására rendkívül sárossá vált. Egy
falu közelében találkoztak egy fiatalasszonnyal, aki éppen az úton próbált átkelni, ám a sár
olyan mély volt, hogy az tönkretette volna a selyem kimonóját. Tanzan azonnal a karjaiba
kapta a hölgyet, és átvitte az út másik oldalára.
A szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával késıbb, amint közeledtek a
számukra szállásul szolgáló templomhoz, Ekido nem tudta tovább visszatartani magát, és
kifakadt: „Miért cipelted át azt a lányt az úton?! Nekünk szerzeteseknek nem szabad ilyesmit
tennünk!”
„A lányt én már több órája letettem – felelte Tanzan. – Te még mindig cipeled?”
Most képzeld el, milyen lenne az élet azok számára, akik állandóan azt tennék, amit
Ekido! Nem tudnák, illetve nem lennének hajlandóak belül elengedni a szituációkat, s
- 53 -
A fájdalomtest
magukban így egyre több terhet halmoznának föl. Ha ezt elképzelted, máris képet kaptál arról,
hogy milyen is az élet a bolygónkon élık többsége számára, hogy elméjükben a múlt milyen
hatalmas súlyú terhét cipelik folyton.
A múlt emlékként él benned, ám az emlékek önmagukban még nem jelentenek
problémát. Történetesen emlékezés révén tanulunk a múltból és a múltban elkövetett
hibákból. Ha az emlékek – más szóval: a múlttal kapcsolatos gondolatok – teljesen eluralnak,
csak ekkor válnak teherré, ekkor lesznek problematikusak, és ekkor válnak éntudatod részévé.
Ez esetben a személyiséged, amit a múlt kondicionált, a börtönöddé válik. Emlékeid
éntudattal ruházódnak fel, és a történetedet tekinted önmagadnak. Ez a „kis én” egy illúzió,
ami eltakarja valódi identitásodat: az idı és forma nélküli jelenlétet.
A történeted azonban nem csupán mentális, hanem emocionális emlékbıl –
folyamatosan újra átélt, régi érzelembıl – is áll. Hasonlóan a szerzeteshez, aki a gondolataival
táplált neheztelésének a terhét öt órán keresztül cipelte, a legtöbb ember hatalmas súlyú,
fölösleges – gondolati és érzelmi – málhát hurcol egész életében. Sértettségükkel,
bánkódásukkal, ellenségeskedésükkel és bőntudatukkal önmagukat korlátozzák. Érzelmi
gondolkodásuk az énjükké vált, ezért belecsimpaszkodnak a régi érzelembe, mert az erısíti az
identitásukat.
Mivel az emberek hajlamosak állandósítani régi érzelmeiket, szinte mindenki hurcol
az energiamezejében fölhalmozott régi érzelmi fájdalmat, amit én „fájdalomtestnek” nevezek.
Megtehetjük azonban, hogy nem növesztgetjük tovább a már meglévı
fájdalomtestünket. Megtanulhatjuk „szárnyaink csapkodásával” megtörni a régi érzelem
fölhalmozásának és fenntartásának szokását, függetlenül attól, hogy valami tegnap vagy
harminc évvel ezelıtt történt. Megtanulhatjuk, hogy az elménkben ne tartsunk életben
helyzeteket és eseményeket, hanem figyelmünket állandóan a tiszta és idıtlen jelen pillanatra
tereljük vissza, ahelyett, hogy holmi mentális film produkálásába keverednénk. Akkor már
maga a jelenlétünk lesz az identitásunk, s nem gondolataink és érzelmeink.
Soha semmi sem történt a múltban, ami megakadályozhatná, hogy most a jelenben
legyél; és ha a múlt képtelen megakadályozni, hogy most jelen légy, akkor ugyan milyen ereje
van a múltnak?
AZ EGYEDI ÉS A KÖZÖS
Az összes olyan negatív érzelem, amellyel megjelenése pillanatában nem nézünk
teljesen szembe, hogy a maga valóságában lássuk, nem foszlik teljesen szét.
Fájdalommaradékot hagy hátra.
Különösen a gyerekek találják az erısen negatív érzelmeket túl nyomasztónak ahhoz,
hogy azokat kezelni tudják, és ezért hajlamosak megpróbálni nem érezni ıket. Ha nincs
mellettük olyan, teljesen tudatos felnıtt, aki szeretettel és együtt érzı megértéssel segíti ıket
az érzelmükkel közvetlenül szembenézni, akkor a gyerek számára valóban az egyetlen
lehetıség a „nem érezni” választása. Ezt a korai védekezési mechanizmust azonban sajnos
többnyire felnıtt korára is megırzi. Az érzelem felismeretlenül tovább él odabenn, és
közvetett módon nyilvánul meg, például szorongásként, haragként, dührohamként,
rosszkedvként, vagy akár testi betegségként. Egyes esetekben ez minden bensıséges
kapcsolatot megakadályoz vagy elszabotál. A legtöbb pszichoterapeuta találkozott már olyan
pácienssel, aki azt állította magáról, hogy tökéletesen boldog gyerekkora volt, s aztán idıvel
kiderült, hogy ennek történetesen épp az ellenkezıje az igaz. Ezek az extrémebb esetek, ám
tény, hogy senki sem élheti le a gyerekkorát úgy, hogy közben ne élne át érzelmi fájdalmat.
Még ha mindkét szülıd megvilágosodott lenne, javarészt akkor is tudattalan világban nınél
fel.
Az összes olyan erıs, negatív érzelem, amivel nem néztél teljesen szembe, amit nem
fogadtál el, s utána nem eresztetted szélnek, olyan fájdalommaradékokat hagyott hátra,
- 54 -
A fájdalomtest
amelyek tested sejtjeiben élı energiamezıvé álltak össze. Ez nem csak gyermekkori
fájdalomból áll, hanem azokból a fájdalmas érzelmekbıl is, amelyek késıbb,
serdülıkorodban és felnıttkorodban adódtak hozzá, s amelyek nagy részét az ego hangja
teremtette meg. Ez az az érzelmi fájdalom, ami elkerülhetetlenül útitársad lesz, ha életed
alapja a hamis éntudat.
A régi, ám még mindig rendkívül eleven, szinte minden emberben ott élı érzelem
energiamezeje: a fájdalomtest.
A fájdalomtest azonban nemcsak egyedi jellegő. Szerepet játszik benne az a fájdalom
is, amit az emberiség történelme – a törzsi háborúk, a rabszolgaság, a fosztogatás, a
megerıszakolás, a megkínzás és az erıszak egyéb formáinak a története – során számtalan
ember átélt. Ez a fájdalom még mindig ott él az emberiség közös pszichéjében, és naponta
gyarapszik; meggyızıdhetsz róla, ha ma este megnézed a tévéhíradót, vagy ha megfigyeled
az emberi kapcsolatokban zajló drámákat. A kollektív fájdalomtest valószínőleg bekódolódik
minden emberi DNS-be, jóllehet, ezt még nem mutatták ki.
Minden újszülött, aki belép e világba, már érzelmi fájdalomtestet cipel. Némelyikük
súlyosabbat, sőrőbbet, mint a többiek. A csecsemık egy része többnyire meglehetısen
boldog. Más csecsemık viszont mintha tengernyi boldogtalanságot hordoznának magukban.
Igaz ugyan, hogy egyes csöppségek sokszor azért sírnak, mert nem kapnak elegendı
szeretetet és figyelmet, ám mások minden szemmel látható ok nélkül sírnak, mintha azt
akarnák elérni, hogy minden köröttük levıt ugyanolyan boldogtalanná tegyenek, mint
amilyenek ık. (Ezt gyakran sikerrel teszik.) İk az emberi fájdalom súlyos, nagy adagjával
érkeztek ebbe a világba. Más csecsemık azért sírnak gyakran, mert érzik anyjuk és apjuk
negatív érzelmeinek a kisugárzását, s ez bennük fájdalmat okoz. Ez mellesleg a
fájdalomtestüket is növeszti, hiszen szüleik fájdalomtestébıl energiát szívnak magukba. De
akármi is a konkrét helyzet, a gyermek fizikai testének növekedésével a fájdalomteste is
gyarapszik.
A könnyő fájdalomtestő csöppség nem feltétlenül válik lelkileg „fejlettebb” férfivá
vagy nıvé, mint a sőrő, súlyos fájdalomtestő. Gyakran ennek épp az ellenkezıje történik. A
súlyos fájdalomtestő embereknek általában nagyobb az esélyük a spirituális fölébredésre,
mint a viszonylag könnyő fájdalomtestőeknek. Jóllehet néhányuk a súlyos fájdalomtestük
csapdájába zártan marad, sokuk azonban eljut egy olyan szintre, ahol már képtelen tovább élni
a boldogtalanságával, s emiatt erıs ösztönzést érez a felébredésre.
Vajon az emberiség közös tudatában miért olyan meghatározó kép Krisztus szenvedı
testének, haláltusától eltorzult arcának és megannyi vérzı sebének a látványa? Emberek
milliói – különösen a középkorban – nem éreztek volna annyira mély rokonságot vele, ha
bensıjükben valami nem rezonált volna azzal, ha azt tudattalanul nem saját belsı valóságuk
(fájdalomtestük) külsı megjelenéseként látják. İk még nem voltak elég tudatosak ahhoz,
hogy azt közvetlenül magukban ismerjék fel, ám számukra a kép e tudatossá válási folyamat
kezdetét jelentette. Tekinthetünk Krisztusra úgy, mint az archetipikus emberre, aki egyszerre
testesíti meg a fájdalmat és a transzcendálás lehetıségét.
HOGYAN ÚJÍTJA MEG MAGÁT A FÁJDALOMTEST?

A fájdalomtest a legtöbb emberben benne élı, félig önrendelkezı energiaforma;
érzelembıl álló entitás. Megvan a maga primitív értelme, amely egy ravasz állatéhoz hasonló,
és intelligenciája elsıdlegesen a saját életben maradására irányul. Mint minden életformának,
idırıl idıre neki is kell „táplálkoznia” – új energiához jutnia –, és az „étel”, amire önmaga
újratöltéséhez szüksége van: olyan energia, amelyik összefér a sajátjával. Más szóval: olyan
energia, ami az övéhez hasonló frekvencián rezeg. A fájdalomtest bármilyen, érzelmileg
fájdalmas élményt táplálékként tud hasznosítani. Ezért virul a negatív gondolkodáson és a
kapcsolati drámákon. A fájdalomtest: boldogtalanságfüggıség.
- 55 -
A fájdalomtest
Mellbevágó élmény lehet, amikor elıször döbbensz rá, hogy van benned valami, ami
idınként érzelmi negativitást, boldogtalanságot keres. Több tudatosság kell ahhoz, hogy ezt
magadban észre vedd, mint hogy valaki másban meglásd. Amint a boldogtalanság átvette
fölötted az irányítást, nemcsak hogy nem akarsz annak véget vetni, de még az is céloddá
válik, hogy mások is olyan nyomorultul érezzék magukat, mint te, hogy az ı negatív érzelmi
reakciójukból is „táplálkozhass”.
A legtöbb embernél a fájdalomtestnek létezik „alvó” és aktív stádiuma. Amikor alszik,
könnyen el is felejted, hogy bensıdben súlyos felhıt vagy alvó tőzhányót hurcolsz. (Hogy
melyiket, az fájdalomtested energiamezejének jellegétıl függ.) Hogy mennyi ideig marad
alvó állapotában, az emberenként különbözı. Leggyakrabban néhány hétig, de ez az idıszak
lehet néhány nap vagy akár több hónap is. Olykor a fájdalomtest néha évekig is „téli álmot
alszik”, amíg valamilyen esemény föl nem ébreszti.
HOGYAN „TÁPLÁLKOZIK” FÁJDALOMTESTED A GONDOLATAIDBÓL?

A fájdalomtest akkor ébred fel alvó állapotából, amikor „megéhezik”, amikor
elérkezik az idı, hogy magát újratöltse. Aktiválódását egy esemény is bármikor kiválthatja. A
táplálkozásra készen álló fájdalomtest a legjelentéktelenebb eseményt is kiváltó ingerként
használhatja: valaki mond vagy tesz valamit; de akár egy gondolat is lehet számára beindító
hatású. Ha egyedül élsz, vagy abban az idıszakban történetesen senki sincs a közeledben,
akkor a fájdalomtest a gondolataidból táplálkozik. A gondolkodásod hirtelen mélyen
negatívvá válik. Valószínőleg nem tudatosult benned, hogy közvetlenül a negatív
gondolkodás beáramlása elıtt elmédet érzelemhullám árasztotta el: sötét és súlyos
hangulatként, szorongásként vagy tüzes haragként. Minden gondolat energia, és a
fájdalomtest ekkor gondolataid energiájából táplálkozik. Ám akármilyen gondolatból nem tud
„lakmározni”. Nem kell kivételesen érzékenynek lenned ahhoz, hogy észre vedd: a pozitív
gondolat teljesen más érzéstónusú, mint a negatív gondolat. Az energia ugyanaz, ám más
frekvencián rezeg. A boldog, pozitív gondolat a fájdalomtest számára emészthetetlen.
Kizárólag negatív gondolatokon tud megélni, mert csak azok a negatív gondolatok
kompatibilisak (összeférıek) az energiamezejével.
Valójában minden szakadatlan mozgásban levı, rezgı energiamezı. A szék, amin
ülsz, s a könyv, amit a kezedben tartasz, csupán azért tőnik szilárdnak és mozdulatlannak,
mert érzékszerveid így észlelik az ı rezgésüket, más szóval: a molekulák, atomok, elektronok
és szubatomi részecskék szakadatlan mozgását, amit te székként, könyvként, faként vagy
testként percipiálsz (észlelsz). Amit fizikai anyagnak érzékelünk, az bizonyos
frekvenciasávban rezgı (mozgó) energia. A gondolatok ugyanebbıl az energiából állnak, csak
energiájuk magasabb frekvencián rezeg, mint az anyagé, ezért nem lehet azt látni vagy
megérinteni. A gondolatoknak is megvan a maguk frekvenciasávja, amelynek alsó végén
helyezkednek el a negatív, felsı végén a pozitív gondolatok. A fájdalomtest rezgési
frekvenciája a negatív gondolatokéval rezonál, ezért csak ezek képesek táplálni a
fájdalomtestet.
A fájdalomtest esetében a szokásos menetrend (a gondolat érzelmet teremt)
megfordul, legalábbis kezdetben. A fájdalomtestbıl származó érzelem gyorsan megszerzi a
gondolkodásod feletti uralmat, és amint a fájdalomtest vette át elméd irányítását,
gondolkodásod negatívvá válik. A fejedben szóló hang szomorú, szorongó vagy mérges
történeteket fog mesélni: rólad, az életedrıl, más emberekrıl, a múltról, a jövırıl vagy
elképzelt eseményekrıl. A hang hibáztatni, vádolni, panaszkodni, képzelıdni fog. Te pedig
teljesen azonosulsz azzal, amit a hang mond, valamennyi eltorzított gondolatát elhiszed. Ezen
a ponton vette kezdetét a boldogtalanságfüggıséged.
Nem arról van elsısorban szó, hogy ne tudnád leállítani negatív gondolataid
láncolatát, hanem arról, hogy nem akarod leállítani. Azért nem, mert a fájdalomtest ekkor már
- 56 -
A fájdalomtest
rajtad keresztül él, úgy tesz, mintha ı te lennél. Márpedig a fájdalom a fájdalomtest számára
élvezet. Mohón bezabál minden negatív gondolatot. Valójában a fejedben szokványosan szóló
hang ekkor a fájdalomtest hangjává vált. İ vette át a belsı párbeszéd irányítását. Ördögi kör
teremtıdik tehát a fájdalomtest és a gondolkodásod között. Minden gondolat táplálja a
fájdalomtestet, a fájdalomtest pedig további gondolatokat generál. Egy ponton aztán – néhány
óra vagy akár néhány nap után – a fájdalomtest immár feltöltötte magát, és ezért visszatér
alvó állapotába, hátrahagyva a lemerített szervezetet és testet, amelyik ekkor sokkal
hajlamosabb a megbetegedésre. Ha mindez úgy hangzik, mintha holmi pszichés élısködırıl
beszélnék, jól hallod. A fájdalomtest ugyanis pontosan ez: lelki parazita.
HOGYAN TÁPLÁLKOZIK A FÁJDALOMTEST A DRÁMÁBÓL?

Ha tartózkodik a közeledben valaki, elsısorban a párod vagy egy közeli családtagod,
akkor a fájdalomtest megpróbálja ıt provokálni – megnyomni az ı megfelelı „gombját” –,
hogy a kibontakozó drámából táplálkozni tudjon. A fájdalomtestek imádják a bensıséges
kapcsolatokat és a családokat, mert táplálékuk javát onnan szerzik be. Nehéz ellenállni a
másik fájdalomtestének, amikor az elhatározta, hogy téged reagálósdiba rángat bele.
Ösztönösen ismeri a leggyengébb, a legsebezhetıbb pontjaidat. Ha elsıre nem jár sikerrel,
akkor újra és újra próbálkozik. A fájdalomtest valójában nyers érzelem, ami további érzelmet
akar. Az illetı fájdalomtest föl kívánja ébreszteni a te fájdalomtestedet, hogy a kettı aztán
kölcsönösen energetizálja egymást.
Számos kapcsolatban rendszeres idıközönként erıszakos és romboló jellegő
fájdalomtest-epizód zajlik le. Kisgyerekek számára szinte elviselhetetlenül fájdalmas látni és
hallani azt az érzelmi erıszakot, amit szülei fájdalomtestei mővelnek, mégis világszerte
naponta több millió gyerek éli át ezt a számára rémálomnak számító élményt. Ez egyúttal az
egyik legfıbb módja annak is, ahogy az emberi fájdalomtest nemzedékrıl nemzedékre
továbbadódik. Minden egyes epizód után a partnerek kibékülnek, és egy ideig béke uralkodik
köztük, de csak addig, amíg az ego azt hagyja.
Bıséges alkoholfogyasztás gyakran aktiválja a fájdalomtestet, különösen férfiak
esetében, de egy-egy hölgynél is. Ha valaki berúg, akkor fájdalomteste eluralkodásával teljes
személyiségváltozáson megy keresztül. A mélyen tudattalan ember, akinek a fájdalomteste
szokásszerően testi erıszak révén tölti fel magát, gyakran támad a házastársára vagy a
gyerekeire. Amikor aztán kijózanodik, ıszintén bánja tettét, és sokszor megígéri, hogy soha
többé nem tesz ilyent, és ezt komolyan is gondolja. Az ekkor beszélı és ígéretet tevı személy
azonban nem ugyanaz a lény, aki az erıszakot elköveti, ezért biztosra veheted, hogy a jelenet
újra meg fog ismétlıdni. Pontosabban: ameddig az illetı nem válik jelenlevıvé, nem ismeri
fel önmagában a fájdalomtestet, és ily módon nem szünteti meg a vele való azonosulását.
Egyes esetekben a pszichoterápia is segíthet, hogy ezt meg tudja tenni.
A legtöbb fájdalomtest fájdalmat okozni és elszenvedni is akar, de akadnak olyanok is,
amelyek túlnyomórészt elkövetık, illetve amelyek inkább áldozatok. Azonban mindkét
esetben táplálkoznak az erıszakból, akár érzelmi, akár testi erıszakról van szó. Egyes
pároknál, ahol a két fél azt gondolja, hogy egymással „szerelembe estek”, valójában azért
vonzódtak egymáshoz, mert a fájdalomtestük kiegészíti egymást. Az elkövetı és az áldozat
szerepe olykor már elsı találkozásukkor világosan elosztódik köztük. Némely házasság,
amelyrıl azt gondolják, hogy a mennyben köttetett, valójában a pokolban köttetett.
Ha éltél valaha is egy fedél alatt macskával, tudod, hogy amikor alszik, olyankor is
tudja, mi folyik körülötte, mert a legapróbb szokatlan zajra arra fordítja fejét (füleit), és a
szemét esetleg résnyire ki is nyitja. Az alvó fájdalomtestek pontosan ugyanilyenek. Bizonyos
szinten ébren vannak, készen arra, hogy a megfelelı kiváltó ingerre akcióba lendüljenek.
Bensıséges kapcsolatokban a fájdalomtestek gyakran elég okosak ahhoz, hogy addig
meglapuljanak, amíg nem költöztök össze, és lehetıleg már alá is írtatok egy szerzıdést,
- 57 -
A fájdalomtest
amivel életetek hátralevı részére elköteleztétek magatokat, hogy együtt fogtok élni.
Házasságkötéskor nem csak az adott férfihoz vagy nıhöz mész hozzá, hanem feleséged,
illetve férjed fájdalomtestéhez is, ı pedig a tiédhez. Meglehetısen megrázó élmény lehet,
amikor – talán néhány nappal a nászút vagy a lakásba történı beköltözésetek után –
partnerednél egyszer csak totális személyiségváltást tapasztalsz. A hangja durvává vagy
rikácsolóvá válik, ahogy vádol, hibáztat vagy üvölt veled, valószínőleg valami viszonylag
jelentéktelen ügy kapcsán. Vagy teljesen visszahúzódik. „Mi a baj?” – kérdezed. „Semmi baj”
– feleli. Ám a belıle intenzíven sugárzó ellenséges energia azt mondja: „Minden baj.” A
szemébe nézve már nem látsz benne fényt. Mintha vastag fátyol ereszkedett volna rá, és az a
lény, akit ismersz és szeretsz, aki korábban képes volt átragyogni az egóján, most teljesen
homályba került. Úgy tőnik, hogy egy totálisan idegen ember néz vissza rád, s tekintetében
győlöletet, ellenségességet, keserőséget vagy haragot látsz. Amikor szól hozzád, nem a
házastársad vagy a partnered beszél, hanem – rajta keresztül – a fájdalomteste. Bármit is
mond, az a fájdalomtest valóságverziója. Olyan realitás, amit teljesen eltorzít a félelem, az
ellenségesség, a harag; és a vágy, hogy több fájdalmat okozzon és kapjon.
Ekkor tán elmerengsz: „Ez lenne partnerem valódi arca, amit korábban sohasem
láttam? Nem követtem-e el borzasztó nagy hibát azzal, hogy ıt választottam?” Ez
természetesen nem a valódi arca, csupán a fájdalomtest, aki idınként megszállja ıt. Nehéz
lenne olyan partnert találni, aki egyáltalán nem cipel magában fájdalomtestet, ám talán bölcs
döntés nem olyant választani, akinek kivételesen sőrő a fájdalomteste.
A SŐRŐ FÁJDALOMTESTEK
Egyes emberek olyan fájdalomtestet hordoznak magukban, amelyik sohasem alszik
teljesen. Meglehet, mosolyognak és képesek udvariasan elbeszélgetni, ám nem kell ahhoz
pszichikus képességgel rendelkezned, hogy érzékeld a bennük közvetlenül a felszín alatt
kavargó boldogtalanságérzést, ami csak a következı olyan eseményre vár, amire reagálhat; a
következı olyan emberre, akit hibáztathat vagy akivel összeütközhet; a következı olyan
dologra, amivel kapcsolatban boldogtalan lehet. Az ilyem emberek fájdalomteste sohasem
juthat elegendı „ételhez”, ık mindig éhesek. İk fölnagyítják az ego ellenségigényét.
Reaktivitásuk révén a viszonylag kis jelentıségő ügyeket hatalmassá fújják föl, ahogy
megpróbálnak másokat is bevonni a drámájukba, s ennek érdekében reagálásra késztetni.
Némelyikük hosszúra nyúló és végsı soron értelmetlen harcba vagy pereskedésbe keveredik
szervezetekkel vagy magánszemélyekkel. Sokukat az exházastársukkal vagy expartnerükkel
kapcsolatos kényszeres győlölet emészti. Nem tudva a magukban hurcolt fájdalomról és
reakciójukról, a fájdalmat eseményekbe és helyzetekbe vetítik. Az éntudatosság teljes
hiányában képtelenek megkülönböztetni az eseményt az arra adott reakciójuktól. Számukra a
boldogtalanság, sıt maga a fájdalom is kívül van, az eseményben vagy a helyzetben. Belsı
állapotukkal kapcsolatos tudattalanságuk miatt még azt sem tudják, hogy mélyen
boldogtalanok, hogy szenvednek.
Néha az ilyen sőrő fájdalomtesttel rendelkezık aktivistákká válnak, akik valamilyen
ügyért harcolnak. Lehet, hogy valóban jó ügyért, és azzal kapcsolatban eleinte olykor
eredményesek is; ám a szavaikba és tetteikbe beáramló negatív energia, és az ellenségek és
konfliktusok iránti tudattalan igényük miatt az ügyükkel szemben idıvel többnyire egyre
nagyobb ellenállás generálódik. Végül általában a saját szervezetükön belül is ellenségeket
teremtenek, mert bárhová is mennek, ott találnak okot arra, hogy rosszul érezzék magukat, s
így a fájdalomtestük továbbra is pontosan azt találja, amit keres.
A SZÓRAKOZÁS, A MÉDIA ÉS A FÁJDALOMTEST

Ha nem ismernéd jelenkori civilizációnkat, ha egy másik korból vagy bolygóról
csöppennél ide, akkor az egyik dolog, ami megdöbbentene, hogy emberek milliói fizetnek
- 58 -
A fájdalomtest
azért, hogy láthassák, ahogy emberek gyilkolnak, egymásnak szenvedést okoznak, s ezt
„szórakozásnak” nevezik és imádják.
Miért vonzanak az erıszakos filmek olyan hatalma nézıközönséget? Komplett iparág
alakult, amelynek nagy része az emberiség boldogtalanságfüggıségét táplálja. Az emberek
nyilvánvalóan azért nézik meg ezeket a filmeket, mert rosszul akarják magukat érezni. Mi az
az emberekben, ami imádja rosszul érezni magát, és azt jónak mondja? Természetesen a
fájdalomtest. A szórakoztatóipar nagy része ezt szolgálja ki. A reaktivitás, a negatív
gondolkodás és a személyes dráma mellett a fájdalomtest tehát még a mozivászon és a
tévéképernyı segítségével is megújítja magát. Fájdalomtestek írják és termelik ezeket a
filmeket, és fájdalomtestek fizetnek azért, hogy megnézhessék ıket.
Vajon minden esetben „rossz”, ha a tévéképernyın és a mozi vetítıvásznán erıszakot
mutatnak be, és ha azt nézzük? Vajon minden ilyen erıszak a fájdalomtestet táplálja? Az
emberiség jelenlegi evolúciós stádiumában az erıszak nemcsak mindenhol megtalálható, de
még növekszik is, ahogy a kollektív fájdalomtest erısítı hatására a régi, egós tudatosság is
intenzívebbé válik, mielıtt végül elkerülhetetlenül kimúlik. Ha a filmek szélesebb
összefüggésében mutatják be az erıszakot; ha megmutatják annak eredetét és
következményeit is; megmutatják, hogy az hogyan hat az áldozatra és az elkövetıre;
megmutatják a mögötte rejlı és nemzedékrıl nemzedékre továbbadódó, kollektív
tudattalanságot (az emberekben fájdalomtestként élı haragot és győlöletet), akkor azok a
filmek az emberiség fölébredésében kulcsfontosságú szerepet töltenek be. Ugyanis tükörként
funkcionálnak, amiben az emberiség a saját ırültségét látja meg. Az, ami benned az ırültség
ırült voltát felismeri (még akkor is, ha az a tiéd): az épelméjőség, az ébredı tudatosság; az
elmebaj vége.
Léteznek ilyen filmek, és ezek nem táplálják a fájdalomtestet. A legjobb háborúellenes
filmek olyan alkotások, amelyek a háború valóságát mutatják meg, s nem annak ragyogóvá
„szidolozott” változatát. A fájdalomtest csak olyan filmbıl táplálkozhat, amelyikben az
erıszakot normális vagy pláne kívánatos emberi viselkedésnek ábrázolják, vagy amelyik
dicsıíti az agresszivitást azzal a kizárólagos céllal, hogy hatására a nézıben negatív érzelem
generálódjon, s így a filmmel a fájdalomfüggı fájdalomtest – drogként – „belıhesse” magát.
A népszerő bulvársajtó elsısorban nem híreket ad el, hanem a fájdalomtest számára
szolgáló érzelemtáplálékot. „Gaztett” és „Bestiák”, üvöltik a hatalmas betőkbıl kiszedett
címek. A brit bulvársajtó kiemelkedı ebben. Irányítói pontosan tudják, hogy a negatív
érzelem sokkal több lapot ad el, mint a hírek.
A hírmédiában – a televíziót is beleértve – megfigyelhetı a tendencia, hogy egyre
inkább a negatív hírekre „harapnak” rá. Minél rosszabbra fordulnak a dolgok, a hír közvetítıi
annál izgatottabbá válnak, és a negatív izgalmat sokszor maga a média generálja. A
fájdalomtestek imádják ezt!
A KOLLEKTÍV NİI FÁJDALOMTEST

A fájdalomtest kollektív dimenziójában különféle alkotóelemek találhatók. A
törzseknek, a nemzeteknek és faji csoportoknak mind megvan a maguk kollektív
fájdalomteste. Némelyiküké súlyosabb, mint a többieké, és abból – kisebb-nagyobb
mértékben – a törzs, a nemzet vagy a szóban forgó faji csoport minden tagja részesül.
Szinte valamennyi nı kiveszi részét a közös nıi fájdalomtestbıl, ami különösen a
menstruációt közvetlenül megelızı idıszakban hajlamos aktiválódni. Ekkor a legtöbb hölgyet
intenzív negatív érzés árasztja el.
- 59 -
A fájdalomtest
A nıi princípium* elnyomása – különösen az utóbbi kétezer évben – lehetıvé tette az

ego számára, hogy a kollektív emberi pszichében abszolút fölényre tegyen szert. Bár
természetesen a nıknek is van egójuk, de az ego a férfi formában könnyebben ereszthet
gyökeret, és ott gyorsabban nıhet, mint a nıi formában. A nık ugyanis kevésbé azonosulnak
az elméjükkel, mint a férfiak. A nık szorosabb kapcsolatban állnak a belsı testtel és a
szervezet intelligenciájával, ahonnan az intuitív képességek erednek. A nıi forma kevésbé
mereven különül el a környezetétıl, mint a férfi forma, nyitottabb és érzékenyebb más
életformákra, és jobban ráhangolódik a természet világára.
Ha bolygónkon a férfi- és nıi energiák egyensúlyát nem borították volna föl igen
durván, akkor az ego növekedése jelentıs mértékben korlátozódott volna. Nem üzentünk
volna mára háborút a természetnek, és nem idegenedtünk volna el ily totálisan a Létünktıl.
Senki sem tudja a pontos számokat, mert nyilvántartást nem vezettek, annyi azonban
bizonyosnak tőnik, hogy a „szent inkvizíció”, a Római Katolikus Egyház alapította intézmény
– mintegy háromszáz éves idıszakban – három- és ötmillió közti számú nıt kínzott és ölt
meg, hogy elfojtsa az eretnekséget. Ez a szám – az emberi történelem egyik legsötétebb
fejezeteként – az inkvizíciót a holokauszttal emeli egy szintre. Ha egy hölgy valamilyen apró
jelét adta annak, hogy szereti az állatokat; ha egyedül sétált a réten vagy az erdıben; ha
gyógynövényeket szedegetett; az már elegendı ok volt ahhoz, hogy boszorkánynak kiáltsák
ki, majd megkínozzák, és máglyán elégessék. A szent feminint (nıit) démoninak
nyilvánították, és emiatt egy teljes dimenzió – a nıi princípium – szinte eltőnt az emberi
létélménybıl. Más kultúrák és vallások, például a judaizmus, az iszlám, sıt a buddhizmus is
elfojtotta a nıi dimenziót, bár kevésbé erıszakos módon. A nık státusza a „gyermekek
kihordója” és a „férfiak tulajdona” funkcióra redukálódott. Így aztán a férfiak – akik még
önmagukban is letagadták a nıit – irányították a világot, az egyensúlyából totálisan kibillent
világot. A többi már történelem vagy inkább: az ırültség kórtörténete.
Vajon ki a felelıs a nıi princípiummal szemben eluralkodott félelemért, amit
leginkább kollektív, akut paranoiaként jellemezhetünk? Mondhatnánk: természetesen a
férfiak. De akkor mi a magyarázata annak, hogy a kereszténység elıtti, például a sumér, az
egyiptomi és a kelta civilizációkban a nıket megbecsülték, és a nıi princípiumot nem félték,
hanem mélyen tisztelték? Mi az, aminek a hatására a férfiak hirtelen fenyegetve érezték
magukat a nıitıl? A bennük élı, fejlıdı ego, amelyik tudta, hogy csak a férfi formán
keresztül tudja teljesen irányítása alá vonni a bolygónkat, és ehhez a nıi formát
hatástalanítania kell.
Az idık folyamán az ego a nık többségét is hatalmába kerítette, bár bennük sohasem
tudott olyan mélyen elsáncolódni, mint a férfiakban.
Jelenleg az a helyzet, hogy a feminin elnyomása internalizálttá vált, még a legtöbb nı
esetében is. A szent feminint, mivel az elfojtatott, sok hölgy érzelmi fájdalomként éli meg. Az
valójában a fájdalomtestük részévé vált azzal a felhalmozódott fájdalommal együtt, amit a
nık az évezredek alatt a gyermekszülések, a megerıszakolások, a rabszolgaság, a kínzások és
az erıszakos halálesetek kapcsán elszenvedtek.
A helyzet azonban gyorsan változik. Azáltal, hogy sok ember válik tudatosabbá, az
ego egyre kevésbé talál „fogást” az emberi elmén. Mivel a hölgyeknél az ego sohasem
gyökerezett nagyon mélyen, ezért náluk gyorsabban veszít teret, mint a férfiaknál.
NEMZETEK ÉS EMBERCSOPORTOK FÁJDALOMTESTE

Egyes országokban, ahol sok erıszakos tettet szenvedtek vagy követtek el, súlyosabb
a kollektív fájdalomtest, mint máshol. A nagyobb múltú nemzeteknek ezért általában erısebb
*
Princípium: elv, alapelv, vezérelv; alapok, ısok, végok.
(Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, 1983.)
- 60 -
A fájdalomtest
a fájdalomteste. Ugyanez a magyarázata annak, hogy a fiatalabb országoknak, például

Kanadának vagy Ausztráliának, és amelyek a környezetükben tomboló ırültségtıl védettek
maradtak, például Svájcnak, általában kisebb a fájdalomteste. Természetesen az ezekben az
országokban élıknek ugyanúgy megvan a maguk személyes fájdalomteste, amivel
szembesülniük kell. Ha elég érzékeny vagy, akkor egyes országokban már abban a pillanatban
megérezheted az energiamezı súlyosságát, amint kilépsz a repülıgépbıl. Más országokban a
hétköznapi élet felszíne alatti, lappangó erıszak energiamezıjét lehet érezni. Másutt, például
Közel-Keleten, a kollektív fájdalomtest oly heveny, hogy a népesség jelentıs része kényszert
érez, hogy azt a támadás és a megtorlás vég nélküli és ırült körfolyamatában jelenítse meg,
melyben a fájdalomtest folyamatosan meg is újítja magát.
Azokban az országokban, ahol a fájdalomtest súlyos, de már nem heveny, az emberek
többnyire igyekeznek érzéketlenné tenni magukat a közös érzelmi fájdalommal szemben.
Németországban és Japánban munkával, néhány más országban a széles körben dívó
ivászattal (ami azonban a fájdalomtest ingerlésével ellentétes hatást is kiválthat, különösen
nagy mennyiségő alkohol fogyasztása esetén). Kína súlyos fájdalomtestét bizonyos mértékben
enyhíti a taj csi népszerő gyakorlata, amit a kommunista kormány meglepı módon nem
nyilvánított törvénytelennek, holott amúgy mindentıl fenyegetve érzi magát, amit nem tud
kontrollálni. Milliók gyakorolják naponta az utcákon és a tereken ezt az elmét lecsillapító
hatású mozgásmeditációt. Ez tekintélyes hatást gyakorol a közös energiamezıre, és
gondolkodást mérséklı és jelenlétet generáló hatása révén némileg a fájdalomtestet is
gyengíti.
A fizikai testet is bevonó spirituális gyakorlatokat, mint amilyen a taj csi, a csikong és
a jóga, egyre nagyobb mértékben fogadja be a nyugati világ. Ezek a gyakorlatok nem
teremtenek elkülönülést a test és a lélek között, és segítenek meggyengíteni a fájdalomtestet.
Fontos szerepet fognak játszani a globális fölébredésben.
Az embercsoportok közül a zsidó emberekben erıteljes a kollektív fájdalomtest. İk
évszázadokon keresztül szenvedtek üldöztetést. Nem meglepı módon a bennszülött
amerikaiakban is markáns, akiket megtizedeltek, s kultúrájukat az európai telepesek szinte
teljesen elpusztították. A fekete bırő amerikaiak kollektív fájdalomteste is kifejezett. İseiket
erıszakosan elhurcolták, veréssel engedelmességre kényszerítették, majd rabszolgáknak
eladták. Az amerikai gazdasági jólét alapját a négy- és ötmillió közötti, fekete bırő rabszolga
munkája teremtette meg. A bennszülött és a fekete bırő amerikaiakra mért szenvedés nem
korlátozódott e két emberfajtára, hanem az a kollektív amerikai fájdalomtest részévé is vált.
Bármely erıszakos cselekedet, elnyomás vagy brutalitás következményét minden esetben
egyaránt nyögi az áldozat és az elkövetı is. Mert amit másnak teszel, azt magadnak teszed.
Valójában nem igazán számít, hogy fájdalomtested mekkora hányada tartozik az
országodhoz vagy az emberfajtádhoz, illetve mekkora hányada személyes jellegő. Mindkét
esetben csak akkor tudsz túllépni rajta, ha most felelısséget vállalsz a belsı állapotodért. Még
ha a hibáztatás abszolút jogosnak is tőnik, az ilyen gondolataiddal akkor is csak tovább
táplálod a fájdalomtestet, és egód csapdájába zárva maradsz. A bolygón csupán egyetlen
gonosztevı létezik: az emberi tudattalanság. Ez a felismerés az igazi megbocsátás. A
megbocsátással áldozatidentitásod szertefoszlik, s megjelenik valódi erıd: a jelenlét ereje.
Ahelyett, hogy a sötétséget hibáztatnád, fényt hozol be.
………………………
- 61 -
Kitörni a szabadságra
HATODIK FEJEZET
A fájdalomtesttıl való megszabadulás azzal a felismeréssel kezdıdik, hogy van

fájdalomtested. Ezt követıen – és ez a fontosabb – képesnek kell elég jelenlevınek és ébernek
lenned ahhoz, hogy észre tudd venni magadban a fájdalomtest aktiválódását, ami negatív
érzelem intenzív beáramlásaként jelentkezik. Amint fölismered a fájdalomtestet, az már nem
tud úgy tenni, mintha ı te lennél, nem tud rajtad keresztül létezni és így önmagát megújítani.
Tudatos jelenléted az, ami megtöri a fájdalomtesttel való azonosulást. Amint nem
azonosulsz vele, a fájdalomtest többé már képtelen irányítani a gondolkodásodat, és ezért nem
tudja megújítani magát azzal, hogy a gondolataidból táplálkozik. A fájdalomtest a legtöbb
esetben nem oldódik fel azonnal, ám amint megszakítottad a közte és a gondolkodásod közti
kapcsolatot, energiát kezd veszíteni. Gondolkodásodat többé már nem felhızi be érzelem;
jelenlegi észleléseidet nem torzítja el a múlt. A fájdalomtestben csapdába esett energia
megváltoztatja rezgési frekvenciáját, és jelenlétté transzmutálódik. Ily módon a fájdalomtest a
tudat „üzemanyagává” válik. Ez a magyarázata, hogy a bolygónkon élı számos, kivételesen
bölcs, megvilágosodott férfi és nı közül soknak régebben súlyos fájdalomteste volt.
Függetlenül attól, hogy mit mondasz és teszel, vagy hogy milyen arcot mutatsz a
világnak, a mentális-érzelmi állapotodat képtelenség elrejteni. Minden emberi lény
energiamezıt sugároz, ami összhangban áll az illetı belsı állapotával, és azt a legtöbb ember
érzékelni képes, bár lehet, hogy csak szubliminálisan, tehát a tudatküszöb alatt. Ez azt jelenti,
hogy nem tudják, hogy érzékelik, az mégis nagymértékben meghatározza, hogy mit éreznek
az illetıvel kapcsolatban, és hogyan reagálnak rá. Egyesek akkor vannak ennek
legvilágosabban a tudatában, amikor valakivel elıször találkoznak, és még egyetlen szót sem
váltottak. Kicsit késıbb azonban a kapcsolatot a szavak veszik át, és a szavakkal már a
legtöbb emberre jellemzı szerepjátszás is beindul. A figyelem ekkor az elme világára
terelıdik, és a másik ember energiamezejét érzékelı képesség nagymértékben csökken.
Tudattalan szinten azonban azt továbbra is érzed.
Amint megérted, hogy a fájdalomtestek – tudattalanul – további fájdalmat keresnek,
tehát azt akarják, hogy valami rossz történjen, rájössz, hogy sok közúti balesetet valójában
olyan gépkocsivezetık okoznak, akiknek a fájdalomteste éppen aktív. Ha két aktív
fájdalomtestő gépkocsivezetı érkezik egyszerre a keresztezıdésbe, akkor a baleset
valószínősége többszörösen nagyobb, mint normál körülmények között. Tudattalanul
mindkettı akarja, hogy baleset történjen. A fájdalomtestek közúti balesetekben játszott
szerepe a „forgalmi düh” jelenségnél a legnyilvánvalóbb, amikor gépkocsivezetık testi
erıszakra vetemednek, sokszor olyan jelentéktelen ok miatt, mint hogy az elıttük haladó
sofır túl lassan hajt.
Sok erıszakoskodást „normális” emberek követnek el, akik idılegesen mániássá
válnak. Világszerte számos bírósági tárgyalóteremben hangzik el védıügyvéd szájából: „Ez
teljesen idegen a jellemétıl”; illetve a vádlott szájából: „nem tudom, mi jött rám”. Tudtommal
ez idıig még egyetlen védıügyvéd sem mondta a bírónak – bár lehet, hogy e nap már nincs
messze –: „Ez a csökkent beszámíthatóság esete. Védencem fájdalomteste aktiválódott, és
nem tudta, mit tesz. Valójában nem ı tette, hanem a fájdalomteste.”
Azt jelentené ez, hogy az emberek nem felelısek a tetteikért, amikor a fájdalomtest
megszállja ıket? A válaszom: ugyan hogyan lennének? Hogyan lehetsz tudattalanul felelıs
valamiért, ha egyszer nem tudod, mit teszel? A nagyobb tervben azonban az szerepel, hogy az
embereknek tudatos lénnyé kell fejlıdniük, és akik ezt nem teszik meg, azok tudattalanságuk
- 62 -
következményeit megszenvedik. İk nem állnak összhangban az univerzum evolúciós

irányával.
És még ez is csak viszonylagosan igaz. Magasabb nézıpontból tekintve: lehetetlen
nem összhangban állni a világmindenség fejlıdésével; és még az emberi tudattalanság és az
általa okozott szenvedés is része az evolúciónak. Amikor már nem bírod a szenvedés vég
nélküli köreit, elkezdesz fölébredni. A nagyobb képben tehát a fájdalomtestnek is megvan a
maga – szükséges – szerepe.
JELENLÉT
Fölkeresett egy, a harmincas éveiben járó hölgy. Üdvözléskor éreztem az udvarias és
felszínes mosolya mögötti fájdalmát. Elkezdte mesélni a történetét, mire egy másodpercen
belül mosolya a fájdalom arckifejezésévé változott át. Ezt követıen csillapíthatatlan zokogás
tört rá. Elmondta, hogy magányosnak és elégedetlennek érzi magát. Rengeteg harag és
szomorúság élt benne. Gyerekként erıszakos apja bántalmazta. Gyorsan kiderült, hogy a
fájdalmát nem a jelenlegi életkörülményei, hanem a különlegesen nagy súlyú fájdalomteste
okozza. Az vált a szőrıjévé, amin keresztül az élethelyzetét nézte. Még nem állt készen arra,
hogy meglássa az érzelmi fájdalma és a gondolatai közti kapcsolatot, mivel mindkettıvel
teljesen azonosult. Még nem érthette meg, hogy gondolataival táplálja a fájdalomtestét. Más
szóval: a mélyen boldogtalan énjének terhével élt. Valamilyen szinten azonban bizonyára
fölismerte, hogy a fájdalma önmagából ered, hogy önmaga számára ı a teher. Készen állt a
felébredésre, és ezért keresett föl.
Figyelmét arra irányítottam, amit a testében érez, és megkértem, érzékelje közvetlenül
az érzelmet, ne pedig a boldogtalan gondolatain, boldogtalan történetén keresztül. Ezt felelte:
„Azért jöttem el, mert azt reméltem, hogy a boldogtalanságomból kivezetı utat mutatja meg
nekem, nem pedig az abba belevezetıt!” Végül kelletlenül, de azért megtette, amit kértem
tıle. Hamarosan könnyek peregtek a szemébıl, és az egész teste rázkódott. „Ebben a
pillanatban ezt érzi – mondtam. – Semmit sem tehet azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy ebben
a pillanatban ezt érzi. Most ahelyett, hogy azt akarná, hogy ez a pillanat másmilyen legyen,
mint amilyen, ami a már meglévı fájdalomhoz csak még többet adna hozzá, lehetséges-e az
ön számára, hogy teljesen elfogadja, hogy most éppen ezt érzi?”
Egy pillanatra csöndbe burkolózott. Aztán hirtelen nagyon türelmetlennek tőnt, mintha
mindjárt föl akarna pattanni, és mérgesen azt kiáltotta: „Nem! Nem akarom ezt elfogadni!”
„Ki beszél? – kérdeztem. – Ön vagy az önben lévı boldogtalanság? Észre tudja-e venni, hogy
a boldogtalansága miatt érzett boldogtalansága annak csupán egy másik rétege?” Újra
elhallgatott. „Nem kérem, hogy bármit is tegyen. Mindössze annyit kérek: derítse ki, képes-e
arra, hogy hagyja azokat az érzéseket egyszerően létezni! Más szóval, és ez furcsán
hangozhat: ha nem törıdik azzal, hogy ön boldogtalan, akkor vajon mi történik a
boldogtalansággal? Rá akar-e erre jönni?”
Rövid ideig töprengınek tőnt, majd miután körülbelül egy percig csöndben ült,
hirtelen jelentıs változást vettem észre az energiamezejében. Így szólt: „Ez furcsa! Még
mindig boldogtalan vagyok, de a boldogtalanságom körül most tér van! Az már nem számít
annyira!” Elsı alkalommal hallottam ezt a megfogalmazást: „a boldogtalanságom körül tér
van”. Ez a tér természetesen akkor jelenik meg, ha belül elfogadod azt, amit a jelen
pillanatban éppen átélsz.
Többet nem is igen mondtam a hölgynek, csak hagytam, hogy ezzel az élménnyel
legyen. Késıbb megértette, hogy amint felhagyott az érzéssel való azonosulással, a benne élı
régi érzelmi fájdalom – amint úgy irányította arra a figyelmét, hogy közben nem próbált neki
ellenállni – többé már nem tudta kontrollálni a gondolkodását, s így nem tudta belehúzni ıt „a
boldogtalan én” címő, mentálisan konstruált történetébe. Az életében ekkor egy másik
dimenzió jelent meg, ami transzcendálta (túllépte) az ı személyes múltját: a jelenlét
- 63 -
dimenziója. Mivel boldogtalan történet nélkül képtelenség boldogtalannak lenni, ez véget

vetett a boldogtalanságának. Ez egyúttal a fájdalomteste megszőnésének a kezdetét is
jelentette. Az érzelem önmagában még nem boldogtalanság. Csak az érzelem plusz egy
boldogtalan történet a boldogtalanság.
Amint elköszöntünk egymástól, nagyon örültem, hogy megtapasztalhattam a jelenlét
felbukkanását egy másik emberben. Épp azért létezünk emberi formában, hogy a tudat e
dimenzióját behozzuk ebbe a világba. Annak is tanúja lehettem, ahogy egy fájdalomtest
meggyengült; és nem a vele folytatott harc, hanem a tudat fényével való összetalálkoztatás
hatására.
Látogatóm távozása után néhány perccel egy barátom toppant be, hogy beadjon
valami csomagot. Amint belépett a szobába, így szólt: „Hát itt meg mi történt?! Súlyos és
borongós energiát érzek! Szinte rosszul vagyok tıle! Nyisd ki az ablakot, és gyújts füstölıt!”
Elmagyaráztam, hogy mivel épp hatalmas megkönnyebbülést tapasztaltam meg egy igen sőrő
fájdalomtestő személynél, amit ı érez, az minden bizonnyal az eközben szabaddá vált energia
egy része. Barátom azonban nem óhajtott maradni és végighallgatni. Távozni akart, méghozzá
sürgısen.
Ablakot nyitottam, majd elmentem vacsorázni egy közeli indiai étterembe. Ami ott
történt, az megerısítette, amit már tudtam: valamilyen szinten az összes, látszólag egyéni
emberi fájdalomtest összekapcsolódik. A megerısítés ugyancsak sokkoló formában érkezett.
A FÁJDALOMTEST VISSZATÉRÉSE
Leültem az egyik asztalhoz, és ételt rendeltem. Néhány vendég tartózkodott az
étteremben. Az egyik közeli asztalnál egy kerekes székes, középkorú férfi a vacsorája vége
felé járt. Egyszer röviden, ám keményen rám nézett. Néhány perc telt el. A férfi hirtelen
nyugtalanná és izgatottá vált, majd a teste rángatózni kezdett. Odalépett hozzá a pincér, hogy
elvigye a tányérját. A férfi vitatkozni kezdett vele: „Nem volt jó az étel! Pocsék volt!” „Akkor
miért ette meg?” – kérdezte a felszolgáló. Ez aztán betett neki. Kiabálni kezdett, és rendkívül
bántóan viselkedett. Mocskos szavak hagyták el a száját; intenzív, durva győlölet töltötte meg
a helyiséget.
Érezni lehetett, ahogy ez az energia behatolt az ember sejtjeibe, keresve valamit,
amihez hozzá tud kapcsolódni. Ekkorra már a többi vendéggel is kiabált, ám valami miatt a
férfi engem teljesen figyelmen kívül hagyott, ahogy ott ültem, intenzív jelenlétben.
Gyanítottam, talán az egyetemes emberi fájdalom tért vissza, hogy közölje velem: „Azt hitted,
legyıztél?! Hát tessék! Még mindig itt vagyok!” Azt a lehetıséget is számításba vettem, hogy
a kiszabadult, hátrahagyott energiamezı követett az étteremig, és ott ráakaszkodott arra,
akiben hozzá passzoló rezgési frekvenciát, tehát súlyos fájdalomtestet talált.
Az étterem vezetıje kitárta az ajtót: „Kérem, távozzon! Csak távozzon!” A férfi az
elektromos kerekes székével kiviharzott a helyiségbıl. Mindenki döbbenten bámult. Egy perc
múlva azonban visszatért. A fájdalomteste még nem végzett. Többre volt szüksége. Kerekes
székével belökte az ajtót, majd trágár szavakat üvöltött. Az egyik felszolgálólány megpróbálta
megakadályozni, hogy bejöjjön. A férfi erre gyors elıremenetbe kapcsolta a székét, és a
hölgyet így a falhoz szorította.
Erre a többi vendég felugrott, és megpróbálta elhúzni onnan a férfit. Kiabálás,
üvöltözés, pokoli lárma és zőrzavar. Kis idı múltán egy rendır lépett be, mire a férfi
lecsöndesedett. A rendır felszólította, hogy távozzon, és ne merjen visszajönni. A pincérlány
szerencsére nem sérült meg, megúszta kisebb zúzódásokkal a lábán. Amikor az egésznek vége
lett, az étteremvezetı odajött az asztalomhoz, és megkérdezte, félig tréfálkozva, de talán
intuitívan érezve valamit: „Mindezt maga okozta?”
- 64 -
FÁJDALOMTEST A GYEREKEKBEN
A gyerekek fájdalomteste néha raplisságban vagy visszahúzódásban nyilvánul meg. A
gyerek morcos lesz, senkivel sem hajlandó szóba állni, és csak ül a sarokban, átölelve a játék
babáját vagy a hüvelykujját szopva. A fájdalomtest sírógörcsként vagy hisztériás rohamként is
manifesztálódhat. A gyerek üvölt, esetleg dobálja magát a földön, vagy tör-zúz. A meghiúsult
akarás könnyen belobbanthatja a fájdalomtestet, s a fejlıdı egónál az akarás ereje igen
intenzív lehet. A szülık nem hisznek a szemüknek. Értetlenül és tehetetlenül nézik, ahogy az
ı kis angyalkájuk néhány másodperc alatt apró szörnyeteggé vedlik át. „Honnan jön ez a
boldogtalanság?” – csodálkoznak. Kisebb-nagyobb mértékben ez a gyerek részesedése az
emberiség fájdalomtestébıl, ami egészen az emberi ego eredetéig nyúlik vissza.
De a gyerek addigra már a szülei fájdalomtestébıl is átvehetett fájdalmat, s ily módon
a szülık a gyerekben annak a visszatükrözıdését láthatják, ami bennük is megvan. A
rendkívül érzékeny gyerekekre különösen erısen hat szüleik fájdalomteste. Ha meg kell
tapasztalniuk szüleik ırült drámáját, az bennük szinte elviselhetetlen érzelmi fájdalmat okoz,
és ezért gyakran az ilyen, érzékeny gyerekekbıl lesznek a súlyos fájdalomtestő felnıttek. A
gyerekeket a szülık azzal nem tudják becsapni, ha megpróbálják elrejteni elılük a
fájdalomtestüket, mondván: „Nem veszekedhetünk a gyerek elıtt.” Ez általában azt jelenti,
hogy mialatt a szülık egymással látszólag udvariasan beszélgetnek, az otthont átitatja a
negatív energia.
Az elfojtott fájdalomtestek rendkívül toxikusak (mérgezıek), még a nyíltan aktív
fájdalomtesteknél is nagyobb mértékben. Ezt a pszichés toxicitást a gyerekek magukba
szívják, s ez hozzájárul az ı saját fájdalomtestük növekedéséhez.
A gyerekek olykor szubliminális (tudatküszöb alatti) módon szereznek tapasztalatot az
egóról és a fájdalomtestrıl, egyszerően azzal, hogy együtt élnek a nagyon tudattalan
szüleikkel. Egy asszony, akinek a szülei erıs egóval és súlyos fájdalomtesttel rendelkeztek,
elmesélte, hogy sokszor, amikor a szülei egymással kiabáltak és üvöltöztek, rájuk nézett, és –
bár szerette ıket – azt mondta magában: „Ezek bolondok! Hogyan keveredtem én ide?” Tehát
már tudatában volt annak, hogy így élni ırültség. Ez a tudatosság segített neki csökkenteni azt
a fájdalommennyiséget, amit a szüleibıl magába szívott.
A szülık gyakran töprengenek: hogyan kezeljék a gyerekük fájdalomtestét? Az elsı
kérdés természetesen az: kezelik-e a sajátjukat? Felismerik-e azt önmagukban? Képesek-e
annak aktiválódásakor eléggé jelenlevıek maradni ahhoz, hogy az érzelmet már az érzés
szintjén felismerjék, mielıtt az még gondolkozássá és így „boldogtalan emberré” válhatna?
Amíg a gyereknél „fájdalomtestroham” tombol, addig nem sokat tehetsz, csupán
annyit, hogy jelenlevı maradsz, hogy ne vonódj be érzelmi reagálásba. A gyerek
fájdalomteste csak táplálkozna belıle. A fájdalomtestek rendkívül drámaiak tudnak lenni! Ne
hagyd, hogy beszippantson a színjáték! Ne vedd túl komolyan! Ha a fájdalmat a meghiúsult
akarás lobbantotta be, nehogy kiszolgáld a gyerek követelését! Különben azt tanulná meg:
„Minél boldogtalanabb vagyok, annál valószínőbb, hogy megkapom azt, amit akarok.” Ez
recept a késıbbi élet mőködészavarához. A fájdalomtest csalódni fog, hogy nem reagálsz, és
ezért átmenetileg még rátehet egy lapáttal, mielıtt lenyugszik. Gyereknél a fájdalomtest-
epizódok szerencsére általában rövidebb ideig tartanak, mint a felnıtteknél.
A lenyugvás után egy idı múlva, talán másnap, beszélhetsz a gyerekkel arról, hogy mi
is történt. De ne beszélj neki fájdalomtestrıl! Inkább kérdezd! Például: „Mi volt az, ami rád
jött, amikor tegnap nem tudtad abbahagyni a visítást? Emlékszel? Mit éreztél akkor? Jó érzés
volt? Van-e valamilyen neve annak, ami akkor rád jött? Nincs? Ha lenne neve, vajon hogyan
hívnák? Ha látni tudnád, hogy nézne ki? Le tudod-e festeni a külsejét? Mi történt vele, amikor
elment? Aludni ment? Gondolod, hogy visszajöhet?”
Ez csak néhány lehetséges kérdés, és mindegyikkel az a cél, hogy fölébreszd a
gyerekben a megfigyelıképességet, ami a jelenlét. Az ilyen kérdések abban segítenek a
- 65 -
gyereknek, hogy ne azonosuljon a fájdalomtesttel. Esetleg dönthetsz úgy, hogy beszélsz a

gyereknek – az ı kifejezéseit használva – a saját fájdalomtestedrıl. Legközelebb, amikor a
gyereket eluralja a fájdalomtest, mondhatod: „Ó! Visszajött. Ugye?” Használd azokat a
szavakat, amiket a gyerek használt, amikor beszélgettetek róla! Irányítsd figyelmét az
érzéseire! A hozzáállásod inkább az érdeklıdés és a kíváncsiság legyen, mintsem a kritizálás
vagy az elítélés.
Nem valószínő ugyan, hogy ez leállítaná a kibontakozóban lévı fájdalomtestet, sıt
akár úgy is tőnhet, hogy a gyerek hallani sem akar téged, a gyerek tudatának a hátterében
mégis maradni fog valamennyi tudatosság, még a fájdalomtest aktív idıszakában is. Néhány
alkalom után a tudatosság már erısebb, a fájdalomtest pedig gyengébb lesz. Növekszik a
gyerek jelenléte. Egy nap aztán az történhet, hogy a gyerek figyelmeztet: eluralkodott rajtad a
te fájdalomtested!
BOLDOGTALANSÁG
Nem minden boldogtalanság származik a fájdalomtesttıl. Egy része új boldogtalanság,
ami mindig teremtıdik, valahányszor nem hangolódsz a jelen pillanatra, valahányszor – így
vagy úgy – letagadod a mostot. Amint felismered, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami
már van, és ezért kikerülhetetlen, attól kezdve megalkuvásmentes „igent” tudsz rá mondani.
Emiatt pedig nemcsak hogy nem teremtesz további boldogtalanságot, hanem még – a belsı
ellenállás megszőnésével – azt is megtapasztalod, hogy ekkor maga az élet támogat.
A fájdalomtest boldogtalansága sohasem áll arányban a látható okkal. Más szóval:
túlreagálja azt. Errıl lehet felismerni, bár többnyire ezt nem a szenvedı alany – a megszállott
személy – látja meg. A súlyos fájdalomtesttel rendelkezı ember könnyen talál okot arra, hogy
nyugtalan, mérges, sértıdött, szomorú vagy rémült legyen. Az olyan, viszonylag jelentéktelen
ügy, amire valaki más csak megrándítja a vállát és mosolyog, vagy amit még csak észre sem
vesz, nála intenzív boldogtalanság okává válik. Természetesen nem az a valódi ok, az csupán
a kiváltó inger szerepét kapja, ami életre hívja a régi, feltorlódott érzelmet. Az érzelem ezt
követıen átvonul a fejbe, s ott fölerısíti és energetizálja az egós elmestruktúrákat.
A fájdalomtest és az ego közeli rokonok. Szükségük van egymásra. A kiváltó
eseményt vagy helyzetet ezt követıen a masszívan emocionális egód szőrıjén keresztül
értelmezed, és annak megfelelıen reagálsz rá. Mindez azt eredményezi, hogy az adott
esemény vagy helyzet jelentısége teljesen eltorzul. A jelent a benned élı érzelmi múlt
szemüvegén keresztül nézed. Más szóval: amit látsz és megtapasztalsz, az nem az
eseményben vagy a helyzetben található, hanem tebenned. Olykor talán valóban ott van az
eseményben, illetve a szituációban, ám a reakciód révén te azt fölerısíted. Ez a reakció, ez a
fölerısítés az, amit a fájdalomtest akar és igényel, amibıl táplálkozik.
A súlyos fájdalomtest által megszállt ember számára sokszor lehetetlen kilépni a maga
torz értelmezésébıl, a súlyosan emocionális „történetébıl”. Minél több negatív érzelem
szerepel a történetben, az annál súlyosabbá és áthatolhatatlanabbá válik. Ezért a történetrıl
nem ismered fel, hogy az csak történet, hanem valóságnak tekinted. Amikor teljesen a
gondolat és az azt kísérı érzelem hatása alá kerülsz, a kilépés már lehetetlen számodra, mert
még csak nem is tudsz arról, hogy létezik „odakint”. A saját „mozifilmed” vagy álmod, a saját
poklod csapdájába záródtál. Számodra az realitás, és emiatt nem is lehetséges semmiféle más
valóság. A reakciód pedig – a te nézıpontodból nézve – az egyetlen lehetséges reakció.
MEGSZAKÍTANI A FÁJDALOMTESTTEL TÖRTÉNT AZONOSULÁST

Az erıs és aktív fájdalomtestő embernek sajátos, egyéni energiakisugárzása van, amit
a többiek rendkívül kellemetlen valamiként érzékelnek. Ilyen személlyel találkozva egyesek
azonnal tovább akarnak állni, vagy legalább minimumra óhajtják csökkenteni a vele való
érintkezést. Valósággal taszítja ıket az illetı energiamezeje. Másokat az ilyen ember
- 66 -
közelében agresszióhullám önt el, gorombán viselkednek vele, szavakkal – sıt olykor akár
fizikailag is – megtámadják. Ez arra utal, hogy van bennük valami, ami rezonál az illetı
fájdalomtestével. Amire ilyen hevesen reagálnak, az bennük is megvan. Az: a saját
fájdalomtestük.
Nem meglepı módon a súlyos és gyakran aktiválódó fájdalomtestő emberek sokszor
találják magukat konfliktushelyzetekben. Azokat persze olykor ık maguk provokálják ki.
Máskor azonban aktívan esetleg nem tesznek semmit, ám a belılük sugárzó negativitás már
elegendı ahhoz, hogy ellenségességet vonzzon be, és összeütközést generáljon. Nagyfokú
jelenlét kell ahhoz, hogy ne reagálj, ha egy ilyen aktív fájdalomtestő emberrel konfrontálódsz.
Ha jelenlevı tudsz maradni, akkor a te jelenléted képessé teheti az illetıt, hogy már ne
azonosuljon a maga fájdalomtestével, és így átélheti a hirtelen fölébredés csodáját. Meglehet,
a fölébredt állapot csak rövid ideig tart majd, de az ébredés folyamata azzal már elkezdıdött
benne.
Az egyik elsı ilyen fölébredés, aminek tanúja lehettem, sok éve történt. Est 11 órakor
megszólalt a kapucsengım. A kaputelefonban szomszédom, Ethel gondterhelt hangját
hallottam: „Beszélnünk kell! Nagyon fontos dologról van szó! Kérem, engedjen be!” Ethel
középkorú, értelmes és igen mővelt asszony volt. Erıs egóval és súlyos fájdalomtesttel
rendelkezett. Serdülıkorában elmenekült a náci Németországból, számos családtagja
koncentrációs táborban pusztult el.
Ethel felkavartan ült le a kanapémra, a kezei remegtek. Leveleket és dokumentumokat
húzott elı a táskájából, és szétterítette ıket a kanapén és a földön. Hirtelen furcsa érzésem
támadt; mintha egy fokozatszabályozós villanykapcsoló a testem teljes belsejét maximális
erıre kapcsolná. Semmi egyéb teendım nem volt, mint nyitottnak, ébernek és intenzíven – a
test minden egyes sejtjével – jelenlevınek lenni. Gondolat- és véleménymentesen néztem rá,
és szótlanul, mindenféle mentális kommentár nélkül hallgattam ıt. Szózuhatag tört belıle elı:
„Ma újabb zaklató levelet kaptam tılük! Ezek bosszúhadjáratot folytatnak ellenem! Segítenie
kell! Együtt kell harcolnunk ellenük! Az aljas ügyvédjük semmitıl sem riad vissza! El fogom
veszíteni az otthonomat! Kisajátítással fenyegetıznek!”
Kiderült, hogy nem volt hajlandó fizetni a közös költséget, mert a ház gondnoksága
nem végzett el valamilyen javítási munkálatot. Erre a gondnokság bírósági perrel fenyegette
meg.
Vagy tíz percig ömlött belıle a szó. Én csak ültem, néztem és hallgattam. Hirtelen
elhallgatott, körbetekintett a kiteregetett papírlapokon, mint aki álomból ébred. Megnyugodott
és meglágyult. Az egész energiamezeje megváltozott. Majd rám emelte a tekintetét, és így
szólt: „Ez egyáltalán nem fontos, ugye?” „Nem, nem az” – feleltem. Néhány percig még ott
ült, majd összeszedte a papírjait, és távozott. Másnap reggel megállított az utcán, és
meglehetısen gyanakvó pillantásokkal méregetett: „Mit csinált maga velem? Évek óta tegnap
éjjel aludtam elıször jól. Úgy aludtam, mint egy csecsemı.”
Azt hitte, hogy „csináltam vele valamit”, holott semmit sem tettem. Talán nem azt
kellett volna kérdeznie, hogy mit csináltam, hanem hogy mit nem. Nem reagáltam, nem
erısítettem meg története realitását, nem tápláltam az elméjét további gondolatokkal, s a
fájdalomtestét további érzelmekkel. Engedtem, hadd élje át, amit éppen átél. A megengedés
ereje a nem beavatkozásban, a nem cselekvésben rejlik. Jelen lenni mindig végtelenszer
hatékonyabb, mint bármi, amit valaki tehet vagy mondhat. A jelenlét olykor szavak
megjelenését vagy cselekvést is eredményezhet.
Ami Ethellel történt, az nem volt tartós tudatváltás, csupán a megpillantása annak,
hogy mi lehetséges, a megpillantása annak, ami már eleve ıbenne volt. A zenben az ilyen
bepillantást satorinak nevezik. A satori a jelenlét egy pillanata, rövid kilépés a fejedben szóló
hangból, a gondolati folyamatokból, illetve azok – érzelemként megjelenı – testi
- 67 -
visszatükrözıdéseibıl. A belsı tágasság megjelenése ott, ahol korábban a gondolat zőrzavara

és az érzelem felkavartsága uralkodott.
A gondolkodó elme képtelen megérteni a jelenlétet, ezért gyakran tévesen értelmezi
azt. Azt mondja: nem törıdsz másokkal, tartózkodó vagy, nincs benned együttérzés, és nem
teremtesz kapcsolatot. Az igazság az, hogy teremtesz kapcsolatot, ám a gondolatnál és az
érzelemnél mélyebb szinten. Történetesen azon a szinten jön létre igazi találkozás. Olyan
valódi összekapcsolódás, ami messze felülmúlja a „kapcsolatot”. A jelenlét csöndes
nyugalmában egyetlen és azonos valamiként érzékeled a benned, illetve a másikban lévı,
formamentes esszenciát. Ismerni önmagad és a másik ember egységét: ez az igazi szeretet, az
igazi törıdés, az igazi együttérzés.
A „NYOMÓGOMBOK”
Némelyik fájdalomtest csak egyfajta kiváltó ingerre vagy helyzetre reagál. Általában
olyanra, amelyik egyféle, a múltban elszenvedett érzelmi fájdalommal rezonál. Ha például a
gyerek olyan szülık mellett nı fel, akik számára a pénzügyek gyakori drámák és összetőzések
forrásai, akkor magába szívhatja a szülık pénzzel kapcsolatos félelmét, és olyan
fájdalomtestet fejleszthet ki, amelyik aktiválódik, valahányszor pénzzel kapcsolatos gond
támad. Felnıttként már jelentéktelen összeg miatt is feszült vagy mérges lesz. Az idegesség
vagy a harag mögött a túléléssel kapcsolatos aggodalom és az intenzív félelem húzódik meg.
Láttam spirituális, tehát viszonylag tudatos embereket, akik amint fölvették a telefonkagylót,
hogy a brókerükkel vagy az ingatlanügynökükkel beszéljenek, azonnal kiabálni, hibáztatni és
vádolni kezdtek. Ahogy minden doboz cigarettán egészségügyi figyelmeztetés olvasható,
talán hasonló szöveget kéne rányomtatni valamennyi bankjegyre és számlakivonatra is: „A
pénz aktiválhatja a fájdalomtestet, és teljes tudattalanságot idézhet elı!”
Az az ember, akit gyerekkorában az anyja, az apja vagy mindkettı elhanyagolt vagy
elhagyott, valószínőleg olyan fájdalomtestet fog kifejleszteni, amelyik minden helyzetben
„bekattan”, ami csak kicsit is rezonál az alapvetı, régi, például bántalmazással kapcsolatos
fájdalmával. Ha a barátja néhány perc késéssel érkezik ki elé a repülıtérre, vagy a házastársa
késve ér haza, az már hatalmas fájdalomtest-rohamot válthat ki belıle. Ha pedig a partnere
vagy a házastársa elhagyja vagy meghal, akkor az általa megtapasztalt érzelmi fájdalom
sokkal nagyobb, mint ami ilyen helyzetben természetes. Pokolian gyötrıdik; hosszan tartó,
elerıtlenítı hatású depresszióban vergıdik; vagy kényszeres jellegő haragot érez.
A hölgy, akit gyerekkorában az apja testileg bántalmazott, azt tapasztalhatja, hogy a
fájdalomteste könnyen aktiválódik, amint bármilyen bensıséges kapcsolatba kerül egy
férfival. Vagy az történik, hogy a fájdalomtestét alkotó érzelem hatására olyan férfihoz fog
vonzódni, akinek a fájdalomteste az apjáéra hasonlít. Ennek a nınek a fájdalomteste
mágnesszerően vonzódik ahhoz a férfihoz, akinél azt érzi, hogy tıle további, ugyanolyan
fájdalom várható. Ezt a fájdalmat tévesen néha szerelembe esésként értelmezi.
Akad olyan férfi, aki nem kívánt gyermekként jött a világra, anyjától nem kapott
szeretetet; törıdést és figyelmet is csak minimális mennyiségben. Olyan súlyos, ambivalens
(kétarcú) fájdalomtestet növesztett, amelyikben kielégítetlen, forró vágyódás él a mamája
szeretete és figyelme iránt, ám ugyanakkor intenzív győlölet is, amiért megvonta tıle azt,
amire ı oly kétségbeesetten áhítozott. Felnıve aztán csaknem valamennyi hölgy társaságában
bekapcsolódik fájdalomtestének „szőkölködése” – az érzelmi fájdalom egy formája –, ami
addiktív kényszerességben nyilvánul meg. Szinte minden nıt meghódít és elcsábít, akivel
csak összetalálkozik, hogy így jusson nıi szeretethez és figyelemhez, ahhoz, ami után a
fájdalomteste sóvárog. Elmondhatjuk, hogy a csábítás szakértıjévé vált, ám amint a kapcsolat
bensıségessé kezd válni, vagy a próbálkozásai elutasításra találnak, elıjön fájdalomtestének
az anyjával szembeni haragja, és elszabotálja a kapcsolatot.
- 68 -
Ha észreveszed fájdalomtested megjelenését, akkor azokat a „nyomógombokat” is

gyorsan fel fogod ismerni, amik aktiválják, akár bizonyos helyzetek, akár mások ilyen-olyan
cselekedetei vagy szavai azok. Amikor ezek a kiváltó ingerek megjelennek, azokat te azonnal
a maguk valóságában látod, és az éberség magas fokozatára kapcsolsz. Egy-két másodpercen
belül az érzelmi reakció, tehát a fájdalomtest is megérkezik, ám az éber jelenlét állapotában
már nem azonosulsz vele. A fájdalomtest tehát nem tud eluralni, nem képes a fejedben szóló
hanggá válni. Ha akkor éppen a partnereddel vagy, akár szóvá is teheted: „Amit most mondtál
(vagy tettél), az beindította a fájdalomtestemet.” Állapodj meg partnereddel, hogy
valahányszor olyant mond vagy tesz a másik, amitıl a fájdalomtestetek bekapcsolódik,
azonnal szóltok! A fájdalomtest így már nem képes megújítani magát kapcsolati drámával, és
ahelyett, hogy az adott ügy tudattalanságba ráncigálna, segíteni fog, hogy teljesen jelenlevıvé
válj.
A fájdalomtest felbukkanásakor valahányszor jelenlevı maradsz, a fájdalomtest
negatív érzelmi energiájának egy része „elég”, és jelenlétté transzmutálódik. A fájdalomtest
maradéka gyorsan visszavonul, és jobb alkalomra vár, hogy újra megjelenjen. Vagyis olyan
alkalomra, amikor kevésbé vagy tudatos. A fájdalomtest számára ez a kedvezıbb alkalom
akkor érkezik el, amikor elveszíted a jelenlétet, például talán néhány pohár ital felhajtása,
vagy egy erıszakos film megnézése után. A legkisebb negatív érzelem, például bosszúság
vagy nyugtalanság, már olyan rés lehet, amin át a fájdalomtest visszatérhet. A
fájdalomtestnek a tudattalanságodra van szüksége. A jelenlét fényét nem viseli el.
A FÁJDALOMTEST MINT ÉBRESZTİ

Elsı ránézésre úgy tőnhet, mintha a fájdalomtest lenne az emberiség új tudatának
megjelenése útjában álló legnagyobb akadály. Elfoglalja az elmédet, irányítja és eltorzítja a
gondolkodásodat, megzavarja a kapcsolataidat, és olyan érzést okoz, mint amikor az egész
energiamezıdet sötét felhı foglalja el. Spirituális értelemben igyekszik tudattalanná tenni,
ami annyit jelent: azt akarja, hogy teljesen azonosulj az elmével és az érzelemmel. Reaktívvá
tesz, eléri, hogy olyat mondj és tegyél, amivel növeled a boldogtalanságot: magadban és a
világban.
Ám ahogy a boldogtalanság növekszik, az az életedben egyre több rombolást is okoz.
A tested esetleg nem bírja már a stresszt, és valamilyen betegséget vagy mőködészavart alakít
ki. Talán baleset ér; valamilyen hatalmas konfliktushelyzetbe vagy drámai jelenetbe
keveredsz, amit a fájdalomtest valami rossz utáni vágya okozott; netán fizikai erıszakot
követsz el. Vagy az egész annyira sokká válik már a számodra, hogy nem tudsz a boldogtalan
éneddel tovább együtt élni. A hamis énnek természetesen része a fájdalomtest.
Valahányszor elural a fájdalomtest, valahányszor nem a maga valóságában látod azt, a
fájdalomtest az egód részévé válik. Amivel csak azonosulsz, a mind egóvá válik. A
fájdalomtest az egyik leghatalmasabb valami, amivel az ego csak azonosulhat. Ugyanígy a
fájdalomtestnek is szüksége van az egóra, hogy azon keresztül meg tudja újítani magát. Ez az
átkozott szövetséges azonban végül romba dıl, ha a fájdalomtest már annyira súlyos, hogy az
egós elmestruktúrák nem megerısödnek tıle, hanem – a fájdalomtest folyamatos kirohanásai
okozta energiatöltés hatására – szétmaródnak. Ugyanúgy, ahogy az elektromos berendezést
mőködteti az elektromos áram, ám a túl nagy feszültség már tönkreteszi.
A súlyos fájdalomtestő emberek gyakran eljutnak egy olyan pontig, ahol már úgy
érzik, hogy az életük kibírhatatlan, hogy több fájdalmat, több drámát már képtelenek elviselni.
Valaki ezt egyszerően és szimplán így fogalmazta meg: „torkig lettem a
boldogtalanságommal”. Akad, aki azt érzi, amit én is éreztem: nem tudnak tovább magukkal
élni*. Ezt követıen a lelki béke válik számukra a legfontosabbá. Akut érzelmi fájdalmuk
*
Eckhart Tolle megvilágosodásának története A most hatalma címő könyvében található.
- 69 -
rákényszeríti ıket, hogy többé már ne azonosuljanak elméjük tartalmával és azokkal a

gondolati-érzelmi struktúrákkal, amelyek a boldogtalan ént megszülik és életben tartják.
Ekkor megtudják, hogy igazi énjük se nem a boldogtalan történetük, se nem az érzett érzésük.
Rádöbbennek, hogy ık a megismerés, nem pedig az ismeret. Ily módon a fájdalomtest
számukra már nem tudattalanságba húzó erı, hanem ébresztı hatás lesz, az a döntı tényezı,
ami a jelenlét állapotába kényszeríti ıket.
Ám annak a példátlan mérető tudatbeáramlásnak köszönhetıen, amelynek a bolygón
manapság tanúi lehetünk, sokaknak már nem kell végigkínlódniuk a heveny szenvedés
mélységeit ahhoz, hogy képesek legyenek felhagyni a fájdalomtesttel való azonosulással.
Valahányszor azt veszik észre, hogy diszfunkcionális állapotba csusszantak vissza, képesek
úgy dönteni, hogy kilépnek a gondolkodással és az érzelemmel való azonosulásból, és
belépnek a jelenlét állapotába. Lemondanak az ellenállásról, elcsendesültek és éberek lesznek,
eggyé válnak azzal, ami van, kívül is, belül is.
Az ember evolúciójának a következı lépése nem feltétlenül következik be, ám
bolygónk történetében elıször fordul elı, hogy az tudatos döntés lehet. Ki hozza meg azt a
döntést? Te. És ki vagy te? Tudat, ami önmaga tudatára ébredt.
KITÖRNI A SZABADSÁGRA
Gyakran megkérdezik tılem: „Mennyi idı kell ahhoz, hogy megszabaduljak a
fájdalomtesttıl?” A válasz természetesen egyrészt az illetı fájdalomtestének a sőrőségétıl,
másrészt a benne megjelenı jelenlét intenzitásától függ. Ám a magadra és a másokra mért
szenvedést nem a fájdalomtest, hanem az azzal történı azonosulás okozza. Nem a
fájdalomtest, hanem a fájdalomtesttel való azonosulás kényszerít rá, hogy újra és újra átéld a
múltat, s az tart a tudattalanság állapotában. Ezért hát fontosabb lenne ezt a kérdést föltenni:
„Mennyi idı kell ahhoz, hogy megszabaduljak a fájdalomtesttel való azonosulástól?”
A kérdésre a válasz: semennyi idı. Amikor aktiválódik a fájdalomtest, tudd, hogy amit
érzel, az a benned lévı fájdalomtest! Mindössze erre a tudásra van szükség ahhoz, hogy
abbahagyd a fájdalomtesttel való azonosulást. És amikor ez megtörténik, a transzmutáció
elkezdıdött. A tudás megakadályozza, hogy a régi érzelem a fejedbe emelkedjen, és átvegye
az irányítást; s nem csupán a belsı párbeszéd fölött, hanem a tetteid és az emberekkel való
kapcsolataid fölött is. Ez azt jelenti, hogy a fájdalomtest többé már nem tud használni téged,
és képtelen önmagát rajtad keresztül megújítani. A régi érzelem ezt követıen egy ideig még
továbbra is ott élhet benned, és idınként fel is bukkanhat. Olykor-olykor az is megtörténhet,
hogy trükkösen rávesz a vele történı ismételt azonosulásra, és elhomályosítja elıled a tudást,
ám nem sokáig. Ha nem vetíted a régi érzelmet helyzetekbe, az azt jelenti, hogy közvetlenül
magadban nézel vele szembe. Meglehet, hogy ez nem kellemes, de azért nem fogsz belehalni.
A jelenléted simán képes elviselni. Az érzelem nem az, aki te valójában vagy.
Ha érzed a fájdalomtestedet, ne hidd tévesen, hogy valami baj van veled! Magadat
problémává tenni? Az ego imádja ezt! A tudás után az elfogadásnak kell következnie. Minden
egyéb újra elhomályosítaná. Az elfogadás azt jelenti, hogy megengeded magadnak, hogy azt
érezd, amit abban a pillanatban érzel, bármi is legyen az. Ez része a most „vanságának”. Nem
lehet vitatkoznod azzal, ami van. Pontosabban szólva éppenséggel lehet, ám ha ezt teszed,
szenvedsz. A megengedés révén azzá válsz, ami vagy: hatalmassággá, tágassággá. Egésszé.
Többé már nem töredék vagy, aminek az ego önmagát érzékeli. Elıemelkedik valódi
természeted, amelyik egy Isten természetével.
Jézus rámutat erre, amikor azt mondja: „Legyetek hát egészek, amint mennyei
Atyátok egész.”1 Az Újszövetségben olvasható „Legyetek hát tökéletesek” az eredeti görög
- 70 -
szó félrefordítása. Az valójában egészet jelent. Tehát nem kell egésszé válnod, hanem légy az
– a fájdalomtesttel vagy anélkül –, aki már vagy!
………………………
- 71 -
Megtalálni azt, aki valójában vagy
HETEDIK FEJEZET
Gnothi Seauton, azaz: Ismerd meg magad! E szavakat vésték Apolló templomának
bejárata fölé Delphiben, a szent jóshelynél. A régi Görögországban az emberek azt remélve
keresték fel a jósdát, hogy megtudhatják, milyen sors vár rájuk, illetve hogy helyzetükben mit
kell tenniük. A belépık zöme valószínőleg nem is tudta, hogy az olvasott szavak mélyebb
igazságra mutatnak rá, mint bármi, amit a jós számukra mondhat. Valószínőleg azt sem
tudták, hogy bármilyen hatalmas kinyilatkoztatást vagy akármilyen pontos információt is
kapnak, mindannak végsı soron semmi hasznát sem látják, az nem menti meg ıket a további
boldogtalanságtól és a maguk teremtette szenvedéstıl, ha nem tudják megtalálni az „Ismerd
meg magad!” felszólításban rejlı igazságot. Azok a szavak kibontva ezt jelentik: mielıtt
bármit is kérdeznél, elıször tedd fel életed legalapvetıbb kérdését: ki vagyok?
A tudattalan emberek – és sokan maradnak egész életükben tudattalanok, élnek az
egójukba zártan – gyorsan megválaszolják, hogy kik ık. Közlik a nevüket, a foglalkozásukat,
az élettörténetüket, testük formáját vagy állapotát, vagy bármi egyebet, amivel azonosulnak.
Mások lelkileg fejlettebbnek tőnhetnek, mert önmagukra ık halhatatlan lélekként vagy isteni
eredető szellemként gondolnak. De vajon ık valóban ismerik magukat, vagy csupán
spirituálisan csengı fogalmakat adtak hozzá elméjük tartalmához? Önmagad ismerete sokkal
mélyebb ügy, mint valamilyen gondolatkészlet vagy hit magadévá tétele. A spirituális jellegő
gondolatok és hitek a legjobb esetben is csak útjelzı táblák, ám önmagukban ritkán
rendelkeznek akkora erıvel, ami képes lenne kimozdítani helyébıl azokat a szilárdan beléd
ültetett – az emberi elme kondicionálását képezı – alapelveket, amik meghatározzák, hogy
kinek gondolod magadat. Önmagad mély ismeretének semmi köze azokhoz a gondolatokhoz,
amelyek az elmédben keringenek. Önmagadat ismerni azt jelenti: a Létben gyökerezni,
ahelyett, hogy elvesznél az elmédben.
AKINEK GONDOLOD MAGAD

Hogy kinek tartod magadat, az meghatározza, hogy mit tekintesz szükségletednek,
hogy mi számít, hogy mi fontos neked az életben. Ami számít neked, az képes lesz kiborítani
és aggasztani. Használhatod ezt ismérvként annak tisztázására, hogy milyen mélyen ismered
magadat. Hogy mi számít neked, az nem feltétlenül ugyanaz, mint amit ezzel kapcsolatban
mondasz vagy hiszel, hanem amit tetteid és reakcióid számodra fontos és komoly dologként
jeleznek. Felteheted hát magadnak a kérdést: milyen dolgok aggasztanak és borítanak ki? Ha
kicsi dolgok képesek aggasztani, akkor az, akinek gondolod magad, pontosan olyan: kicsi. Ez
lesz a tudattalan hited önmagadról. Mik a kis dolgok? Végsı soron minden dolog kis dolog,
mert minden átmeneti.
Mondhatod erre: „Tudom, hogy halhatatlan lélek vagyok”; vagy „Torkig vagyok ezzel
az ırült világgal, mindössze lelki békére vágyom” – míg meg nem csörren a telefon. Rossz hír
érkezik: összeomlott a részvénypiac; meghiúsulhat az üzletkötés; ellopták a kocsidat;
betoppant az anyósod; lemondták az utazást; felbontották a szerzıdést; a párod elhagyott;
több pénzt követelnek; azt mondják, a te hibád. Hirtelen eláraszt a harag vagy a szorongás.
Érdessé válik a hangod: „Nem bírom tovább.” Vádolsz és hibáztatsz, támadsz, védekezel,
bizonygatod az igazadat; és mindez „robotpilóta” üzemmódban történik. Valami tehát
nyilvánvalóan sokkal fontosabb számodra, mint az a lelki béke, amit néhány másodperce
említettél; és hirtelen már halhatatlan lélek sem vagy. Az üzletkötés, a pénz, a szerzıdés, a
veszteség vagy a fenyegetı veszteség fontosabb. Kinek? Annak a halhatatlan léleknek, akinek
magadat mondtad? Nem, nekem. A kis énnek, aki a biztonságot és a beteljesülést olyan
- 72 -
dolgokban keresi, amelyek átmenetiek; és szorongani kezd vagy dühös lesz, mert ott nem
találja. Nos, így viszont legalább megtudtad, hogy valójában kinek gondolod magad.
Ha valóban lelki békét akarsz, akkor a lelki békét választod. Ha a lelki béke neked
mindennél fontosabb lenne, és ha önmagadat valóban halhatatlan lélekként s nem kis énként
ismernéd, akkor kihívást jelentı emberekkel és helyzetekkel találkozva nyugodt és abszolút
éber maradnál. Azonnal elfogadnád a helyzetet, és ily módon eggyé válnál azzal, ahelyett,
hogy elkülönülnél tıle. Ezt követıen ebbıl az éberségedbıl születne meg a reakciód. Az
reagálna, aki vagy (tudat), s nem az, akinek magadat gondolod (a kis én). Reagálásod erıteljes
és hatékony lenne, és nem tenne ellenséggé sem személyt, sem helyzetet.
A világ mindig gondoskodik róla, hogy ne tudd magadat túl hosszan becsapni azzal
kapcsolatban, hogy valójában kinek gondolod magadat. Ugyanis megmutatja, mi az, ami
igazán számít neked. Önismereted valódi mélységének legjobb jelzıje: ahogyan – különösen
kihívások esetén – emberekre és helyzetekre reagálsz.
Minél korlátozottabb, minél beszőkültebben egós a magadról kialakított kép, annál
inkább az egós korlátokat, a tudattalanságot fogod meglátni és figyelni másokban, és arra
fogsz reagálni. A „hibájuk” – illetve amit te a hibájuknak vélsz – lesz számodra az ı
identitásuk. Ez azt jelenti, hogy bennük csak az egót látod meg, és így magadban is azt
erısíted. Ahelyett, hogy másokban keresztülnéznél az egón, te az egóra tekintesz. Ki néz az
egóra? A benned lévı ego.
A nagyon tudattalan emberek a saját egójukat annak a többiekben való
tükrözıdéseként tapasztalják meg. Ha rájössz, hogy amire másokban reagálsz, az benned is
megvan (és néha csak benned), kezdesz egód tudatára ébredni. Ebben a stádiumban arra is
rájöhetsz, hogy azt tetted másokkal, amit hited szerint mások tettek veled. Felhagysz azzal,
hogy magadat áldozatnak tekintsd.
Te nem az ego vagy, ezért amikor a benned lévı ego tudatára ébredsz, az még nem azt
jelenti, hogy immár tudod, ki vagy. Azt jelenti, hogy már tudod, ki nem vagy. Ám ha már
tudod, hogy ki nem vagy, azzal az önmagad ismerése útjában álló legnagyobb akadályt
mozdítottad el.
Senki sem mondhatja meg neked, hogy ki vagy. Az csupán újabb fogalom lenne, s
ezért nem változtatna meg. Ahhoz, hogy az légy, aki vagy, nem szükségeltetik hit.
Történetesen minden hit csak akadály lenne. Még csak felismerés sem kell, mert már eleve az
vagy, aki vagy. Ám valódi kiléted fölismerése nélkül nem ragyogsz bele ebbe a világba. Az a
megnyilvánulatlanban marad, ami – természetesen – a valódi otthonod. Ez esetben olyan
vagy, mint a látszólag szegény ember, aki nem tud róla, hogy 100 millió dolláros bankbetétje
van, így számára a vagyona meg nem mutatkozó lehetıség marad csupán.
BİSÉG
Hogy kinek tartod magad, az azt is mélyen befolyásolja, hogy szerinted mások hogyan
bánnak veled. Sokan panaszkodnak, hogy rosszul bánnak velük. „Nem kapok semmi
tiszteletet, figyelmet, elismerést, megbecsülést – mondják. – A munkámat magától
értetıdınek tekintik.” Ha pedig kedvesek velük, a mögött hátsó szándékot gyanítanak.
„Manipulálni próbálnak! Hasznot akarnak belılem húzni! Senki sem szeret.”
„Én egy szőkölködı ’kis én’ vagyok, aki nem kapja meg azt, amire szüksége van”, ezt
gondolják magukról. Önmaguk e téves megítélése minden kapcsolatukban mőködészavart
okoz. Azt hiszik, ık semmit sem tudnak nyújtani, a világ és a többi ember pedig nem hajlandó
megadni nekik azt, amire szükségük van. Teljes valóságuk illuzórikus éntudatukra épül, ami
helyzeteket szabotál el, és minden kapcsolatot megmételyez. Ha a hiány gondolata –
vonatkozzék az pénzre, elismerésre vagy szeretetre – énképed részévé vált, akkor mindig is
hiányt fogsz megtapasztalni. Ahelyett, hogy értékelnéd az életedben már meglévı jót, csak a
hiányt látod. Minden bıség alapja: méltányolni az életedben már meglévı jót. A tény a
- 73 -
következı: bármirıl is úgy gondolod, hogy azt a világ visszatartja tıled, te tartod azt vissza a
világtól. Visszatartod, mert mélyen belül azt gondolod, kicsi vagy, és semmid sincs, amit
adhatnál.
Javaslom, próbáld ki néhány hétig a következıt, és figyeld meg, hatására miként
változik a valóságod! Bármi is az, amirıl úgy gondolod, hogy az emberek visszatartják tıled
– dicséret, elismerés, támogatás, szeretetteljes gondoskodás stb. –, adj nekik azt! Hogy
magadnak sincs? Nem baj. Tégy úgy, mintha lenne, és meglátod, megérkezik! Röviddel az
után, hogy elkezdesz adni, el fogsz kezdeni kapni! Nem kaphatod azt, amit nem adsz. A
„kiadás” meghatározza a „bevételt”. Bármirıl is úgy gondolod, hogy azt a világ visszatartja
tıled, az valójában már birtokodban van, ám amíg nem engeded meg, hogy „kiadd”, addig
még csak nem is fogsz tudni róla, hogy rendelkezel vele. Ez a bıségre is igaz. A törvény,
miszerint a „kiadás” meghatározza a „bevételt”, Jézus erıteljes képében is megfogalmazódik:
„Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek
öletekbe.”1
Minden bıség forrása valójában nem kívül található, hanem része annak, aki vagy.
Mégis érdemes azzal kezdened, hogy észreveszed és értékeled a kívül lévı bıséget. Figyelj
fel az élet gazdagságára! Amikor a Nap melegét érzed a bırödön, amikor a virágüzlet
bejáratánál sorakozó növények pompáját látod, amikor beleharapsz a zamatos gyümölcsbe,
vagy amikor az égbıl bıségesen hulló vízben ázol. Lépten-nyomon az élet gazdagságába
botlasz. Ennek a téged körülvevı bıségnek a felismerése fölébreszti a benned szunnyadó
bıséget. Ezt követıen hagyd, hogy az kiáradjon belıled! Amikor rámosolyogsz egy idegenre,
máris kis energiakiáramlás történik. Adóvá válsz. Gyakran kérdezd meg magadtól: „Mit
adhatok itt? Miként lehetnék ennek az embernek vagy ennek a helyzetnek a szolgálatára?”
Semmit sem kell birtokolnod ahhoz, hogy bıségben érezhesd magad, ha viszont folyamatosan
így érzel, akkor szinte bizonyos, hogy dolgok érkeznek az életedbe. A bıség csak azokhoz
áramlik, akiknek az már megvan. Ez szinte igazságtalanságnak hangzik, pedig természetesen
nem az, hanem: egyetemes törvény. A bıség és az ínség is belsı állapot, ami aztán a
valóságodként jelenik meg. Jézus ezt így fogalmazza meg: „Mert akinek van, még kap hozzá,
akinek pedig nincs, amije van, azt is elveszik tıle.”2
ISMERNI MAGADAT, ILLETVE ISMERETET SZEREZNI MAGADRÓL

Talán nem akarod ismerni magadat, mert félsz attól, ami kiderülhet. Titokban sokan
attól tartanak, hogy ık valójában rosszak. Ám bármit is derítesz ki magaddal kapcsolatban, az
nem te vagy. Semmi sem te vagy, amit magadról megtudhatsz.
Míg egyesek tehát félelembıl nem óhajtják megtudni, hogy kik is ık valójában, addig
másokban csillapíthatatlan kíváncsiság él. Minél többet szeretnének magukról megtudni.
Talán annyira elkápráztatod önmagadat, hogy évekig jársz pszichoanalízisbe. Kiásod
gyermekkorod minden részletét, titkos félelmeket és vágyakat hozol a napvilágra,
személyiséged és jellemed bonyolult szerkezetének újabb és újabb rétegeit. Tíz év után a
terapeuta talán belefárad személyedbe és történetedbe, és közli, hogy az analízised immár
teljes. Talán egy ötezer oldalas dossziéval bocsát utadra. „Ez mind önrıl szól. Ön ez.” Ahogy
hazacipeled a dossziét, a „végre ismerem magam!” kezdeti elégedettségét hamarosan
hiányérzet váltja fel, és az a sanda gyanúd támad, hogy ennél talán mégiscsak több vagy.
Valóban több vagy, de nem a tények mennyisége vonatkozásában, hanem a minıségi
dimenzió mélységében.
Semmi baj a pszichoanalízissel vagy múltad vizsgálatával, amíg az önmagadról
szerzett ismereteket nem kevered össze önmagad ismerésével. Az ötezer oldalas dosszié
veled, az elméd tartalmával kapcsolatos, amit a múlt kondicionált. Bármit is tudsz meg
pszichoanalízis vagy önmegfigyelés révén, az rólad szól. Azonban az nem te vagy. Az
tartalom s nem a lényeg, nem az esszencia. Az ego túllépése: a tartalomból történı kilépés.
- 74 -
Akkor ismered magad, ha önmagad vagy, és akkor vagy önmagad, ha szakítasz a tartalommal
való azonosulással.
A legtöbb ember önmagát élete tartalma révén definiálja. Minden, amit érzékelsz,
megtapasztalsz, teszel, gondolsz vagy érzel, az tartalom. A legtöbb ember figyelmét teljesen a
tartalom köti le, és azzal azonosul. Amikor azt gondolod vagy mondod, hogy „az életem”,
akkor nem arra az életre utalsz, aki vagy, hanem arra, amelyiked van, illetve amelyiked
látszólag van. Tartalomra utalsz: a korodra, az egészségi állapotodra, a kapcsolataidra, a
pénzügyeidre, a munkádra és az élethelyzetedre, valamint az érzelmi állapotodra. Életed belsı
és külsı körülményei, múltad és jövıd, mind a tartalom világához tartoznak, ahogy az
események is, vagyis mindaz, ami történik.
Mi egyéb létezik, mint tartalom? Az, ami lehetıvé teszi a tartalom létezését: a tudat
belsı tere.
KÁOSZ ÉS MAGASABB SZINTŐ REND

Ha önmagadat csak tartalom révén ismered, akkor azt is tudni véled, hogy számodra
mi jó s mi rossz. Különbséget teszel a „számomra jó” és a „számomra rossz” események közt.
Ez az élet egészének – amiben minden mindennel összefügg, amiben minden eseménynek
megvan a maga szükséges helye és szerepe a teljességben – a töredékes szemlélése. A
teljesség azonban több, mint a dolgok felszínes megjelenése; több, mint a részek összege;
több, mint életed vagy a világ tartalma, bármit is tartalmazzanak azok.
Életünk és a világ néha véletlenszerőnek vagy akár kaotikusnak tőnı eseménysorozata
mögött magasabb szintő rend és cél kibontakozása rejlik. Gyönyörően fogalmazódik meg ez a
zenben: „Hull a hó, minden pehely a megfelelı helyre.” Ezt a magasabb szintő rendet
gondolkozással sohasem érthetjük meg, mert bármit is gondolunk, az tartalom; a magasabb
szintő rend azonban a tudat formamentes világából, az egyetemes intelligenciából származik.
Ám megpillanthatjuk azt, és ami ennél még több, összhangba is hozhatjuk magunkat vele, ami
azt jelenti, hogy a magasabb szintő cél megvalósulásának tudatos résztvevıivé válhatunk.
Ha besétálunk egy erdıbe, amelyet emberi kéz még nem érintett, gondolkodó elménk
mindenütt csak rendetlenséget és káoszt fog látni. Képtelen lesz még csak arra is, hogy
megkülönböztesse az életet (a jót) a haláltól (a rossztól), hiszen ilyen helyen erdıszerte a
rothadó, pusztuló anyagon sarjad az élet. Csak ha eléggé elcsendesültek vagyunk, ha a
gondolkodás zaja elül, akkor ébredhetünk rá, hogy itt rejtett harmónia uralkodik,
megszenteltség, magasabb szintő rend, amiben mindennek megvan a maga tökéletes helye;
hogy nem lehet más, illetve másképp, mint ami, illetve ahogy van.
Az elme kellemesebben érzi magát egy rendezett parkban, mert azt gondolkodva
tervezték meg, az nem a maga természetes módján alakult. Itt tehát olyan rend uralkodik, amit
az elme képes megérteni; az erdıben azonban olyan érthetetlen rend, ami az elme számára
összevisszaságnak tőnik. Az túl van a jó és a rossz mentális kategóriáin. Nem értheted meg
gondolatokkal, ám érzékelheted, ha szélnek ereszted a gondolatot, csendessé és éberré válsz,
és nem próbálod azt megérteni vagy elmagyarázni. Csak ekkor ébredhetsz az erdı
szentségének a tudatára. Amint megérzed a rejtett harmóniát, a szentséget, arra is rájössz,
hogy nem különülsz el tıle, és amikor erre rádöbbensz, akkor annak tudatos résztvevıje lettél.
Ily módon a természet segíthet, hogy újra ráhangolódj az élet egészére.
JÓ ÉS ROSSZ
A legtöbb ember élete valamely pontján ráébred, hogy nem csupán születés,
növekedés, siker, jó egészség, élvezet és gyızelem létezik, hanem veszteség, kudarc,
betegség, öregkor, hanyatlás, fájdalom és halál is. Hagyományosan ezeket „jónak” és
„rossznak”, rendnek és zőrzavarnak nevezzük. Az emberek életének az „értelme” általában
olyan dolgokkal társul, amit ık „jónak” neveznek, ám a jót folyton az összeomlás, a lebomlás,
- 75 -
a zőrzavar; illetve az értelmetlenség és a „rossz” fenyegeti, amikor a magyarázatok csıdöt

mondanak, és az élet már nem érthetı.
Elıbb-utóbb mindenkinek az életébe betör a káosz, akárhány biztosítást is kötött.
Érkezhet az veszteség vagy baleset, betegség, mozgáskorlátozottság, megöregedés vagy halál
formájában. Ám ha zőrzavar tör be valakinek az életébe, és emiatt összeomlik a mentálisan
definiált „élet értelme”, az a magasabb szintő rendbe nyíló kapuvá válhat.
„Hiszen a világ bölcsessége balgaság Isten elıtt” – írja a Biblia.3 Mi e világ
bölcsessége? Gondolati tevékenység és az „értelem”, amit kizárólag a gondolat határoz meg.
A gondolat elszigetel egy helyzetet vagy eseményt, s azt jónak vagy rossznak nevezi,
mintha annak külön léte lenne. Ha valaki túlságosan a gondolkodásra hagyatkozik, akkor a
valósága darabokra töredezik. Ez a feldarabolódás illúzió, ám amíg abba zártan élsz, nagyon
is valóságosnak tőnik. Az univerzum azonban feloszthatatlan egész, amiben minden
mindennel összefügg, amiben semmi sem elszigetelten létezik.
Minden dolog és esemény mélyebb összekapcsolódottsága arra utal, hogy a „jó” és a
„rossz” mentális címkéje végsı soron illuzórikus. Mindig valamilyen korlátozott nézıpontra
utalnak, és ezért csak viszonylagosan és idılegesen igazak. Ezt illusztrálja a bölcs ember
története, aki drága kocsit nyert a lottón. Boldog volt a családja, és örvendeztek a barátai is.
Fölkeresték, hogy megünnepeljék. „Hát nem nagyszerő? – mondták. – Milyen szerencsés
vagy!” Emberünk mosolygott, és csak ennyit szólt: „Meglehet.” Néhány hétig örömmel
vezette az autóját. Egy nap aztán az egyik útkeresztezıdésben részeg sofır hajtott bele az új
kocsijába, s így emberünk, számos sérüléssel, kórházba került. Családtagjai és barátai
meglátogatták, és így szóltak: „No, ez aztán igazi balszerencse.” Emberünk ismét csak
mosolygott, és annyit mondott: „Meglehet.” Amíg a kórházban feküdt, egyik éjjel
földcsuszamlás miatt a háza a tengerbe zuhant. Másnap a barátai ismét fölkeresték: „Hát igen
szerencsés vagy, hogy épp itt feküdtél a kórházban!” Újra azt felelte: „Meglehet.”
A bölcs ember „meglehetje” bármely történés megítélésének az elutasítását jelzi.
Ahelyett, hogy véleményt mondana arról, ami van, elfogadja azt, és ily módon tudatosan a
magasabb szintő rendre hangolódik. Tudja, az elme számára gyakran lehetetlen megérteni,
hogy egy látszólag véletlenszerő eseménynek mi a helye és a célja az egész szövedékében.
Véletlen események valójában nem léteznek, ahogy egymástól elszigetelt, önmagukban és
önmagukért létezı események és dolgok sem. A testedet alkotó atomok egykor csillagok
belsejében izzottak, és még a legapróbb esemény okainak a száma is gyakorlatilag végtelen, s
az egésszel fölfoghatatlan módokon kapcsolódik össze. Ha ki akarnád deríteni bármely
esemény okát, akkor egészen a teremtés kezdetéig kellene visszamenned. A kozmosz nem
kaotikus. Maga a kozmosz szó rendet jelent. Ám benne nem olyan rend uralkodik, amit az
emberi elme valaha is megérthet, bár azt a rendet néha azért megpillanthatja.
NEM TÖRİDNI AZZAL, HOGY MI TÖRTÉNIK

J. Krishnamurti – a nagy indiai filozófus és spirituális tanító – több mint ötven évig
szinte folyamatosan elıadásokat tartott és utazott a világban, hogy megkísérelje átadni szóban
– ami tartalom – azt, ami túl van a szavakon, túl van a tartalmon. Élete vége felé egyik
elıadása során a következı kérdéssel lepte meg hallgatóságát: „Akarjátok-e tudni a titkomat?”
Mindenki rendkívül éberré vált. Hallgatóságának tagjai közül néhányan már húsz-harminc éve
járogattak el az elıadásaira, és még mindig nem sikerült megragadniuk tanítása lényegét. És
erre végre, ennyi év után a mester hajlandó átnyújtani a megértés kulcsát! „A titkom – mondta
–: nem törıdöm azzal, hogy mi történik.”
Nem fejtette ki bıvebben, ezért azt gyanítom, hallgatóinak zöme még zavarodottabb
lett, mint amilyen addig volt. Holott ez az egyszerő állítás rendkívül messzire visz.
Mit jelent nem törıdni azzal, hogy mi történik? Ezt: belül összhangban állok azzal,
ami történik. „Ami történik”, az persze e pillanat „ilyenségére” vonatkozik, ami már mindig
- 76 -
olyan, amilyen. Arra a tartalomra, arra a formára utal, amit ez a pillanat – az egyetlen létezı
pillanat – éppel fölvesz. Összhangban állni azzal, ami van: azt jelenti, hogy belsı ellenállás
nélkül viszonyulok ahhoz, mi éppen történik.
Gondolatban nem nevezem se jónak, se rossznak, csak hagyom lenni. Azt jelentené,
ez, hogy soha többe nem tehetsz semmit, hogy változtass az életeden? Épp ellenkezıleg! Ha
tetteid alapját a jelen pillanatra történı ráhangolódás alkotja, akkor a cselekedeteidet magának
az életnek az intelligenciája támogatja.
ÍGY LENNE?
Hakuin, a zen mester, egy japán városban élt. Nagy megbecsülésnek örvendett. Sokan
keresték fel, hogy meghallgassák spirituális tanítását. Szomszédjának a tizenéves lánya egy
nap teherbe esett. Amikor erre fény derült, dühös szülei szidalmazva faggatták az apa
kilétérıl. A lány végül azt mondta, hogy a gyerek Hakuintól, a zen mestertıl származik. A
dühöngı szülık erre átrohantak Hakuinhoz, s üvöltözve és vádlóan elmondták, lányuk
bevallotta, ı a gyermeke apja. Hakuin csak ennyit mondott: „Így lenne?”
A botránynak híre ment a városban és a környéken. A mester jó híre odalett, ám ıt ez
nem zavarta. Immár senki sem kereste fel. Nem bánta. Amikor a gyermek megszületett, a lány
szülei átvitték Hakuinhoz. „Te vagy az apja, hát tessék, gondoskodj róla!” A mester
szeretettel gondoskodott a gyerekrıl. Egy év múlva a lány szégyenkezve vallotta be szüleinek,
hogy a gyermek apja valójában az a fiatalember, aki a hentesüzletben dolgozik. A szülık
irulva-pirulva keresték fel Hakuint, hogy kimagyarázkodjanak, és a bocsánatáért esedezzenek.
„Borzasztóan sajnáljuk. Azért jöttünk, hogy visszavigyük a gyereket. A lányunk bevallotta,
hogy nem ön az apja.” Hakuin mindössze ennyit mondott: „Így lenne?”, és átnyújtotta a
csecsemıt.
„Így lenne?” válaszával a mester tökéletesen azonosan reagál hazugságra és igazságra,
rossz hírre és jó hírre. Engedi, hogy a pillanat formája – az akár jó, akár rossz – olyan legyen,
amilyen, s így ı nem válik az emberi dráma szereplıjévé. Számára csak ez a pillanat létezik,
és ez a pillanat úgy van, ahogy van. Az eseményeket tehát nem teszi személyessé. İ senkinek
sem az áldozata. Teljesen egy a történéssel, ezért annak többé már nincs fölötte hatalma. Csak
akkor vagy kiszolgáltatva a történésnek, és csak akkor szabja meg a világ, hogy boldog vagy-
e vagy boldogtalan, ha ellenállsz annak, ami történik.
A csecsemı szeretetteljes gondoskodást kap. Az ellent nem állás ereje a rosszat jóra
fordítja. Hakuin – mindig épp azt téve, amit a jelen pillanat igényel – átnyújtá a csecsemıt,
amikor annak jön el az ideje.
Képzeld el röviden, vajon az ego hogyan reagált volna a kibontakozó eseménysor
egyes fázisaiban!
AZ EGO ÉS A JELEN PILLANAT

Életed legfontosabb, elsırendő kapcsolata: kapcsolatod a mosttal. Pontosabban azzal a
formával, amit a most épp fölvesz; tehát azzal, ami van, illetve azzal, ami történik. Ha a
mosttal való kapcsolatod diszfunkcionális, akkor ez a mőködészavar minden kapcsolatodban
és helyzetedben tükrözıdni fog. Az egót egyszerően így is definiálhatnánk: a jelen pillanathoz
való hibás viszonyulás. Most, ebben a minutumban eldöntheted, milyen kapcsolatban óhajtasz
lenni a jelen pillanattal.
Amint elértél egy bizonyos tudatossági szintet (és ha már ezt olvasod, akkor szinte
bizonyos, hogy elértél), képes vagy eldönteni, hogy a jelen pillanattal milyen viszonyban
óhajtasz lenni. Azt akarom, hogy a jelen pillanat a barátom vagy az ellenségem legyen? A
jelen pillanat elválaszthatatlan az élettıl, ezért ekkor valójában azt döntöd el: milyen
kapcsolatban kívánsz lenni az élettel. Ha eldöntötted, hogy a jelen pillanatot a barátoddá
kívánod tenni, akkor az elsı lépés a tiéd: viszonyulj hozzá barátságosan! Bármilyen álruhában
- 77 -
is jön, üdvözöld, és hamarosan megtapasztalod ennek az eredményét! Az élet barátságos lesz

veled; az emberek segítıkésszé, a körülmények támogatóvá válnak. Ez az egyetlen döntés a
teljes valóságodat megváltoztatja! De ezt a döntést újra és újra és újra meg kell hoznod, amíg
mindez természetes létállapotoddá nem válik.
A döntés, hogy a jelen pillanatot a barátoddá teszed, véget vet az egónak. Az ego
ugyanis sohasem állhat összhangban a jelen pillanattal – vagyis az élettel –, mert maga a
természete kényszeríti rá, hogy a mostot semmibe vegye, illetve leértékelje, és annak
ellenálljon. Az ego üzemanyaga az idı. Minél erısebb az ego, annál nagyobb mértékben
uralja az életedet az idı. Ez esetben szinte minden gondolatod a múlttal vagy a jövıvel
kapcsolatos, és éntudatod az identitásod vonatkozásában a múlttól, elégedettséged
vonatkozásában pedig a jövıtıl függ. Az idıhöz kötött tudatállapot mőködési zavarai: a
félelem, a szorongás, az elvárás, a sajnálkozás, a bőntudat és a harag.
Az ego három módon viszonyulhat a jelen pillanathoz: egy elérendı végcél
eszközének, akadálynak vagy ellenségnek tekinti. Vegyük sorra ezeket a mintákat, hogy
amikor valamelyikük megjelenik benned, felismerhesd, és döntésedet újra meghozhasd!
Az ego számára a jelen pillanat a legjobb esetben is csak valamilyen végcél eléréséhez
szolgáló eszköz. Egy jövıbeli pillanathoz visz el, amit az ego a jelennél fontosabbnak tart,
jóllehet a jövı sohasem érkezik el – csupán jelen pillanatként –, tehát az nem több, mint a
fejedben lévı gondolat. Másként megfogalmazva: sohasem vagy teljesen itt, mert mindig
azzal foglalatoskodsz, hogy valahova máshová próbálj eljutni.
Ha ez a minta hangsúlyosabbá válik, ami nagyon gyakran elıfordul, akkor a jelen
pillanatot az ego legyızendı akadálynak tekinti, és akként is kezeli. Ekkor jelenik meg a
türelmetlenség, a frusztráció és a stressz, s kultúránkban nagyon sok embernek ez a
hétköznapi valósága, a szokványos állapota. Az életet – ami most van – ekkor „problémának”
látod, s olyan világban élsz, ahol minden problémát meg kell oldani ahhoz, hogy aztán végre
boldog és kiteljesedett lehess, illetve valóban elkezdhess élni, legalábbis így hiszed. A gond:
minden megoldott probléma egy újabbat hoz elı. Amíg a jelen pillanatot problémának
tekinted, a problémák nem érhetnek véget. „Azzá válok, amivé csak óhajtod – mondja az élet,
illetve a most. – Úgy bánok veled, ahogy te bánsz velem. Ha problémának látsz, probléma
leszek számodra. Ha akadályként tekintesz rám, akadály leszek.”
A legrosszabb esetben, és ez is rendkívül gyakori, az ego úgy bánik a jelen pillanattal,
mintha az ellenség lenne. Amikor győlölöd azt, amit csinálsz, panaszkodsz a környezetedre,
átkozod azt, ami történik vagy történt, vagy amikor belsı párbeszédedben rengeteg a „kéne”
és a „nem kéne”, a hibáztatás és a vádolás, akkor veszekszel azzal, ami van, veszekszel azzal,
ami már adott helyzet. Az életet ellenséggé teszed, ezért az élet azt mondja: „Ha háborút
akarsz, hát háborút kapsz.” A külsı valóságot, ami mindig a belsı valóságodat tükrözi vissza,
ez esetben ellenségesnek találod.
A kulcsfontosságú kérdés, amit érdemes magadnak gyakran feltenni: hogyan
viszonyulok a jelen pillanathoz? Ezt követıen válj éberré, és találd meg a választ! Úgy
kezelem-e a mostot, hogy az nem több, mint egy végcélhoz elvezetı eszköz? Akadálynak
látom? Ellenséggé teszem? Mivel mindig mindössze a jelen pillanat fölött rendelkezel, mivel
az élet elválaszthatatlan a mosttól, a kérdés valójában ezt jelenti: hogyan viszonyulok az
élethez? Kitőnı ez a kérdés ahhoz, hogy leleplezd a benned lévı egót, s hogy önmagadat a
jelenlét állapotába hozd. Bár nem az abszolút igazságot fogalmazza meg (végsı soron ugyanis
te és a jelen pillanat egyek vagytok), e kérdés mégis hasznos, a helyes irányba terelı útjelzı
tábla. Gyakran tedd fel magadnak, egészen addig, amíg idıvel már fölöslegessé nem válik!
Hogyan lépsz túl a jelen pillanattal való diszfunkcionális kapcsolaton? A
legfontosabb, hogy észrevedd azt magadban, a gondolataidban és a tetteidben. Amint
észreveszed, amint meglátod, hogy a mosthoz való viszonyod hibás, máris jelen vagy. A
meglátás a felbukkanó jelenlét. Amint észreveszed a diszfunkciót, az kezd megszőnni.
- 78 -
Egyesek, amikor észreveszik, hangosan felnevetnek. A meglátással érkezik meg a döntés

ereje: a mostra igent mondás választásának a lehetısége, a mostot a barátoddá tevés
lehetısége.
AZ IDİ PARADOXONJA
A felszínen úgy tőnik, hogy a jelen pillant az, „ami éppen történik”. Mivel a történés
folyamatosan változik, azt hihetnéd, hogy életed minden napja sok ezer pillanatból áll,
amelyekben ez, az, amaz történik. Az idı tehát pillantok végtelen sorának tőnhet, amelyek
némelyike „jó”, némelyike „rossz”. Ha azonban közelebbrıl veszed szemügyre, vagyis saját,
közvetlen tapasztalatodon keresztül, akkor rájössz, hogy valójában egyáltalán nincs sok
pillanat. Fölfedezed, hogy valójában mindig csak ez a pillanat létezik. Az élet mindig most
van. Az egész életed ebben az állandó mostban bontakozik ki. Még a múlt és a jövı pillanatai
is csak akkor léteznek, amikor emlékszel rájuk, illetve amikor várod ıket, s ezt úgy teszed,
hogy gondolsz rájuk az egyetlen létezı pillanatban: ebben a pillanatban.
De akkor vajon miért tőnik úgy, mintha sok pillanat lenne? Mert a jelen pillanat
összetévesztetik azzal, ami történik, összetévesztetik a tartalommal. A most tere
összetévesztetik azzal, ami abban a térben történik. A jelen pillanat összetévesztése a
tartalommal nem csupán az idı, hanem az ego illúzióját is okozza.
Itt paradoxonnal állunk szemben. Egyrészt: hogyan tagadhatnánk le az idı valóságát?
Szükséged van idıre, hogy innen oda eljuss, hogy elkészítsd az ételt, fölépíts egy házat,
elolvasd ezt a könyvet. Idı kell ahhoz is, hogy felnıj, hogy új dolgokat megtanulj. Bármit is
teszel, az a jelek szerint idıt igényel. Minden ki van téve az idı múlásának, és végül az idı, ez
a „véres zsarnok” – ahogy Shakespeare nevezi – meg fog téged ölni. Hasonlíthatnád egy
dühöngı folyóhoz, amely magával ragad, vagy tőzhöz, amiben minden elemésztıdik.
Nemrég találkoztam néhány régi barátommal, egy család tagjaival, akiket hosszú ideje
nem láttam. Sokkolt a látványuk. Majdnem megkérdeztem tılük: „Betegek vagytok?! Mi
történt?! Ki mővelte ezt veletek?!” Az anya botra támaszkodva járt, összement, s az arca úgy
összezsugorodott, mint a fonnyadt alma. A lány, aki utolsó találkozásunkkor még tele volt
energiával, lelkesedéssel és a fiatalság elvárásaival, kimerültnek tőnt, belefáradva három
gyermeke fölnevelésébe. Aztán eszembe jutott: csaknem harminc év telt el azóta, hogy
utoljára láttuk egymást. Az idı mővelte ezt velük. Biztos vagyok benne, hogy ık is ugyanígy
megdöbbentek az én látványomtól.
A jelek szerint minden ki van téve az idı múlásának, mégis minden a mostban
történik. Ez a paradoxon. Bárhová nézel, számtalan másodlagos bizonyítékot találsz az idı
realitására – egy rothadó almát; arcod látványát a fürdıszobatükörben, ha azt a harminc éve
készült fényképeddel veted össze –, ám sohasem lelsz közvetlen bizonyítékra, sohasem
tapasztalod meg magát az idıt. Mindig kizárólag a jelen pillanatot tapasztalod meg,
pontosabban azt, ami abban történik. Ha közvetlen bizonyíték alapján foglalsz állást, akkor
azt kell mondanod, hogy nincs idı, hogy mindössze a most létezik.
AZ IDİ KIIKTATÁSA
Képtelenség az egómentes állapotot jövıbeli céloddá tenni, majd tevékenykedni annak
eléréséért. Mindössze még több elégedetlenséget éreznél, még több belsı konfliktust élnél át,
mert folyton azt éreznéd, hogy még mindig nem érkeztél célba, hogy még mindig nem „érted
el” azt az állapotot. Ha az egótól való megszabadulást jövıbeli céloddá teszed, akkor több
idıt adsz magadnak, márpedig a több idı több egót jelent. Vizsgáld meg alaposan, vajon a
„spirituálist keresésed” nem az ego álcázott formája-e! Még a „magadtól” való megszabadulás
is a több iránti vágy maszkírozott megnyilvánulása lehet, ha azt jövıbeli céloddá tetted.
- 79 -
Magadnak több idıt adni szó szerint azt jelenti: további idıt adni énednek.* Az idı – vagyis a
múlt és a jövı – az, amin a hamis, elme teremtette én, az ego él, márpedig az idı az elmédben
létezik. Az nem olyan valami, aminek „odakinn” objektív léte lenne. Az az érzékszervi
érzékeléshez szükséges elmestruktúra, ami gyakorlati célokra nélkülözhetetlen, ám önmagad
megismerésének a legnagyobb akadálya. Az idı az élet vízszintes dimenziója, a valóság
felszíni rétege. Ám létezik a mélység függıleges dimenziója is, ahová csak a jelen pillanat
kapuján tudsz belépni.
Tehát ahelyett, hogy idıt adnál magadnak, távolítsd el azt! Ha kiiktatod elmédbıl az
idıt, kiiktattad az egót. Ez az egyetlen igazi spirituális gyakorlat.
Amikor az idı kiiktatásáról beszélek, az természetesen nem vonatkozik az „óraidıre”,
ami az idı gyakorlati célra történı használata: például találkozó megbeszéléséhez, utazás
megtervezéséhez. Ebben a világban óraidı nélkül csaknem lehetetlen lenne funkcionálni. Én a
pszichológiai idı kiiktatásáról beszélek. A pszichológiai idı jelentése: az egós elme
egyfolytában a múlttal és a jövıvel foglalkozik, és nem hajlandó eggyé válni az élettel oly
módon, hogy a jelen pillanat elkerülhetetlen „vanságával” összhangban élne.
Valahányszor egy, az életre szokásszerően mondott nembıl igen lesz; valahányszor
megengeded ennek a pillanatnak, hogy úgy legyen, ahogy van: idıt és egót is föloldasz.
Ahhoz, hogy az ego életben maradjon, a jelen pillanatnál fontosabbá kell tennie az idıt, tehát
a múltat és a jövıt. Az ego nem tőrheti, hogy baráti viszonyban állj a jelen pillanattal –
leszámítva azt a rövid idıszakot, amikor éppen megkapta, amit akart. Tartósan azonban
semmi sem elégíti ki az egót. Amíg az ego irányítja az életedet, két módon lehetsz
boldogtalan. Az egyik: ha nem kapod meg azt, amit akarsz. A másik: ha megkapod azt, amit
akarsz.
Bármi is van vagy történik, az: a forma, amit a most épp fölvesz. Amíg annak belül
ellenállsz, addig a forma – tehát a világ – áthatolhatatlan gát, amely elválaszt téged attól, aki
te a formán túl vagy; elválaszt attól a formamentes egy élettıl, aki vagy. Amint belülrıl jövı
igent mondasz arra a formára, amit a most fölvesz, az a forma maga válik a formamentesbe
vezetı kapuvá. A világ és Isten közötti elkülönülés feloldódik.
Amikor szembeszegülsz azzal a formával, amit az élet e pillanatban fölvesz; amikor a
mostot eszközként, akadályként vagy ellenségként kezeled, akkor megerısíted saját
formaidentitásodat, az egót. Ebbıl ered az ego reaktivitása. Mi a reaktivitás? Reakciófüggıvé
válni. Minél reaktívabb vagy, annál jobban belegabalyodsz a formába. Minél nagyobb
mértékő a formával történt összegabalyodás, annál erısebb ez ego. A Léted ettıl kezdve már
nem ragyog át a formán, vagy csupán alig.
Azáltal, hogy nem állsz ellen a formának, felbukkan a benned lévı formán túli:
mindent körülvevı jelenlétként, a rövid idejő formaidentitásnál – a személynél – sokkal
hatalmasabb, csöndes erıként. Felbukkan az, ami sokkal mélyebben vagy te, mint a forma
világában bármi is.
AZ ÁLMODÓ ÉS AZ ÁLOM
A nem ellenállás jelenti a kulcsot a világmindenség leghatalmasabb erejéhez. Annak
révén a tudat (a lélek) kiszabadul a formába börtönzöttségébıl. Belül nem ellenállni a
formának – bármi is van, vagy bármi is történik –: a forma abszolút valóságának
megtagadása. Ellenállás hatására a világ és a világ dolgai – köztük a saját formaidentitásod, az
egód is – valóságosabbnak, szilárdabbnak és tartósabbnak tőnnek, mint amilyenek valójában.
Az ellenállás egyfajta súlyossággal és abszolút fontossággal ruházza fel a világot és az egót,
aminek hatására nagyon komolyan veszed magadat és a világot. A forma játékát ez esetben
*
Angolul ez frappánsabb: Giving yourself more time is precisely this: giving your „self” more time.
- 80 -
tévesen a túlélésért folytatott küzdelemnek tekinted, és ha azt annak látod, a valóságod is azzá
válik.
Az ezernyi történés, az ezernyi forma, amit az élet fölvesz, mind tiszavirág-élető.
Valamennyi mulandó. A dolgok, a testek és az egók, az események, a helyzetek, a
gondolatok, az érzelmek, a vágyak, a törekvések, a félelmek, a dráma… jönnek; úgy tőnnek,
mintha mindennél fontosabbak lennének; s észre sem veszed, máris elmúltak, visszaoldódtak
a „semmiségbe”*, amibıl elıemelkedtek. Voltak-e valaha is valódiak? Voltak-e valaha is
többek, mint egy álom, a forma álma?
Amikor reggel fölébredünk, az éjjeli álom szétesik, s mi azt mondjuk: „Ó, ez csak
álom volt! Nem a valóság.” Mégis kellett, hogy legyen benne valami valódi, különben nem
létezhetett volna. A halál közeledtével visszapillantunk az életünkre, és eltőnıdünk: talán csak
álom volt. Akár most is, ha visszatekintesz a tavalyi nyaralásra vagy az egy napja lejátszódott
drámádra, azt tapasztalhatod, hogy az nagyon hasonló a tegnap éjjeli álmodhoz.
Létezik az álom és az álom álmodója. Az álom a formák rövid idıtartamú játéka. Az a
világ viszonylag valós, de nem abszolút valós. Aztán ott az álmodó, az abszolút valóság,
amelyben a formák jönnek és mennek. Az álmodó nem a személy. A személy része az
álomnak. Az álmodó a szubsztrátum (alap), amiben az álom megjelenik, ami az álmot
lehetıvé tesz. Az már a viszonylagos mögötti abszolút, az idı mögötti idıtlen, a formában és
a forma mögött lévı tudat. Az álmodó maga a tudat, aki vagy.
A célunk immár fölébredni az álomban. Ha fölébredettek vagyunk az álomban, az ego
teremtette földdráma véget ér, és egy jóindulatúbb, csodás álom bontakozik ki. Ez az új föld.
A KORLÁTOKON TÚLLÉPVE
Minden ember életében elérkezik az idı, amikor ı a forma szintjén növekedésre és
terjeszkedésre törekszik. Ez történik, amikor igyekszel legyızni valamilyen korlátot, például
testi gyengeséget vagy pénzhiányt; amikor új képességet és tudást sajátítasz el; vagy, amikor
kreatív cselekvés révén valami olyan újat hozol ebbe a világba, ami magad és mások számára
is életet gazdagító hatású. Lehet ez egy zeneszám vagy más mővészi alkotás; egy könyv; egy
általad nyújtott szolgáltatás; valamilyen funkció, amit betöltesz; egy vállalkozás vagy
szervezet, amit létrehozol, illetve amiben fontos szerepet vállalsz.
Amikor jelen vagy, amikor a figyelmed teljesen a mostban van, az a jelenlét beáramlik
a tetteidbe, és átalakítja azokat. Minıség és erı lesz bennük. Akkor vagy jelen, ha a
pillanatnyi cselekvésed alapvetıen nem valami végcél (pénz, presztízs, szerzés) eszköze,
hanem önmagában is kiteljesítı; ha öröm és elevenség van abban, amit teszel. És
természetesen nem lehetsz jelenlevı, amíg nem kerülsz barátságba a jelen pillanattal. Ez a
hatékony, a negativitástól meg nem fertızött cselekvés alapja.
A forma korlátozást jelent. Nem csak azért vagyunk itt, hogy korlátozást tapasztaljunk
meg, hanem azért is, hogy a korlátokon túllépve nıjünk a tudatosságban. Akadnak olyan
korlátok, amiket túl lehet lépni a külsı szinten. Lehetnek az életedben olyan korlátok is,
amikkel meg kell tanulnod együtt élned. Ám azokon csak belül tudsz túllépni. Elıbb-utóbb
mindenki találkozni fog ilyenekkel. Ezek a korlátok az egós reagálás csapdájába zárnak, ami
intenzív boldogtalanságot jelent; vagy a bensıdben föléjük emelkedsz oly módon, hogy
megalkuvást nem ismerve meghajolsz minden elıtt, ami van. Ezek a korlátok ezt a leckét
hivatottak nyújtani. A meghajolás – önmegadás – tudatállapota a függıleges dimenziót nyitja
meg az életedben, a mélység dimenzióját. Ebbıl a dimenzióból ekkor valami beáramlik ebbe
a világba, valami végtelenül értékes, ami máskülönben megnyilvánulatlan maradt volna.
Akadnak olyanok, akik súlyos korlátozottságuk elıtt meghajolva gyógyítókká vagy spirituális
*
Az angol szövegben itt kifejezı szójáték szerepel: a no-thingness szó „semmiséget” és „dologmentességet” is
jelent. (A fordító megjegyzése.)
- 81 -
tanítókká váltak. Mások önzetlenül tevékenykedni kezdenek, hogy csökkentsék az emberi

szenvedést, vagy hogy valamilyen kreatív ajándékot nyújtsanak a világnak.
A hetvenes évek végén mindennap együtt ebédeltem egy-két barátommal a
Cembridge-i Egyetem már diplomások számára szolgáló központjának – ahol tanultam – az
önkiszolgáló éttermében. Idınként feltőnt valamelyik közeli asztalnál egy kerekes székes
férfi, három-négy ember társaságában. Egyik nap éppen velem szemben ült, a szomszéd
asztalnál. Akaratlanul is szemügyre vettem, és ledöbbentett a látványa. Csaknem teljesen
bénának tőnt. A teste csontig lesoványodott, a feje folyamatosan elırelógott. Egyik kísérıje
óvatosan ételt kanalazott a szájába, aminek nagy része visszapottyant a tányérba, amit a
társaság egy másik tagja az álla alá tartott. A kerekes székben ülı férfi idınként értelmetlen,
krákogásszerő hangokat produkált, mire valaki a szájához tette a fülét, majd – meglepı
módon – „lefordította”, amit a férfi mondani próbált.
Késıbb megkérdeztem a barátomtól: „Nem tudod, ki ez az ember?” „Dehogynem! –
felelte. – Matematikaprofesszor. Akik pedig vele voltak, a posztgraduális hallgatói. Súlyos
idegrendszeri betegsége, amyotrophiás lateralsclesosisa van, amitıl a teste fokozatosan
teljesen lebénul. Azt mondják az orvosok, legfeljebb még öt évig húzza. Szerintem ez a
legszörnyőbb sors, ami csak embernek kijuthat.”
Néhány héttel késıbb, amikor távoztam az épületbıl, éppen ı gurult befelé. Ahogy
tartottam neki az ajtót, hogy elektromos kerekes székével be tudjon gördülni, egymásra
néztünk. Meglepve láttam, hogy a tekintete teljesen tiszta. Nyomát sem láttam benne
boldogtalanságnak. Azonnal tudtam: ı szélnek eresztette az ellenállást; megadottan él.
Évekkel késıbb napilapot vettem az újságárusnál, és megdöbbentem, mert egy híres,
nemzetközi hírmagazin címlapjáról ugyanez a férfi nézett rám. Kiderült, nem csak hogy még
mindig életben van, hanem azóta a világ leghíresebb elméleti fizikusa lett. Stephen Hawking.
A róla szóló cikkben szerepelt egy gyönyörő mondat, és ez megerısítette érzésemet, ami sok
évvel korábban a szemébe nézve átjárt. Életével kapcsolatban – hangszintetizátor segítségével
– a következıt mondta: „Hát kaphat ennél valaki többet?”
A LÉT ÖRÖME
Bolygónkon népbetegség a boldogtalanság, illetve negativitás. Ami a külsı szinten a
környezetszennyezés, az a belsı szinten a negativitás. Ott található mindenütt. Nemcsak, ahol
az emberek szükséget szenvednek, de még inkább jelen van ott, ahol az embereknek az
elegendınél több jut. Meglepı? Nem az. A gazdagok még mélyebben azonosultak a formával,
még nagyobb mértékben vesztek el a tartalomban, az ego még szorosabban zárja ıket a
csapdájába.
Az emberek azt hiszik, hogy a boldogságuk a történésektıl, tehát formától függ. Nem
veszik észre, hogy a történés az univerzum leglabilisabb valamije, hiszen folyamatosan
változik. Úgy tekintenek a jelen pillanatra, mint amit valami megtörtént esemény tönkretett,
aminek pedig nem kellett volna megtörténnie; vagy mint ami hiányos, mert valami nem
történt meg, aminek pedig meg kellett volna történnie. Ezért lemaradnak arról a mélyebb
tökéletességrıl, ami elválaszthatatlan része magának az életnek; a tökéletességrıl, ami már
eleve itt található, s ami túl van azon, hogy mi történik vagy nem történik, ami túl van a
formán. Fogadd el a jelen pillanatot, és találd meg azt a tökéletességet, ami minden formánál
mélyebb, és amit az idı meg nem érint!
A Lét örömét, ami az egyetlen igazi boldogság, semmilyen forma, tulajdon, siker,
személy vagy esemény – bármi, ami veled történik – sem hozhatja el számodra. Az az öröm
sohasem érkezhet el hozzád majd egyszer. Az a benned lévı, formamentes dimenzióból
sugárzik elı, magából a tudatból, és így egy azzal, aki vagy.
- 82 -
MEGENGEDNI AZ EGO MEGKEVESBEDÉSÉT

Az ego folyton résen áll, nehogy bármi is csökkentse ıt. Szükség esetén önmőködı
„egoreparáló” mechanizmusok lépnek mőködésbe, hogy az „én” mentális formáját
helyreállítsák. Ha valaki hibáztat vagy megkritizál engem – ami az ego szemszögébıl az én
megkurtítása –, megcsappant éntudatát az ego azonnal megpróbálja kijavítani: önigazolással,
védekezéssel vagy hibáztatással. Hogy az illetınek igaza van-e vagy téved, az az ego számára
már közömbös. Sokkal jobban érdekli önmaga fenntartása, mint az igazság. Ez az „én”
lélektani formájának a konzerválása. Még a szokványos jelenség is, amikor valaki
visszakiabál a neki „hülyét” mondó, másik gépkocsivezetınek, automatikus és tudattalan
egoreparáló mechanizmus. Az egyik leggyakoribb egojavító mechanizmus a harag, ami
átmeneti, ám hatalmas egofelfúvódással jár. Az ego számára valamennyi reparáló
mechanizmus tökéletesen értelmes dolog, holott valójában mind diszfunkcionális. Leginkább
azok, amelyek testi erıszakban és az önámítás féktelen képzelgéseiben nyilvánulnak meg.
Erıteljes spirituális gyakorlat: adott esetben tudatosan hagyni az ego
megkevesbedését, ahelyett, hogy megpróbálnád azt helyreállítani. Javaslom, idırıl idıre
kísérletezz ezzel! Ha például valaki kritizál, hibáztat vagy becsmérlı szavakat vág a fejedhez,
ahelyett, hogy azonnal visszavágnál vagy védekeznél, ne tégy semmit! Hagyd, hogy az
énképed megcsorbított legyen, és figyeld éberen, mit érzel mélyen, belül! Néhány
másodpercig esetleg kellemetlen lesz. Mintha összementél volna. Ezt követıen azonban
egyfajta belsı tágasságot érezhetsz, ami rendkívül eleven. Te magad csöppet sem zsugorodtál.
Történetesen még meg is nıttél. Ekkor lenyőgözı felfedezést tehetsz: rájössz, hogy amikor
valamilyen vonatkozásban látszólag megkevesbedtél, ám arra egyáltalán nem reagálsz – nem
csupán kívül, de magadban sem –, akkor semmi valódi sem kevesbedett meg; rájössz, hogy
„kevesebbé” válva valójában több lettél. Amikor már nem véded, illetve nem kísérled meg
erısíteni a formádat, akkor kilépsz a formával, a mentális énképpel való azonosulásból.
Azáltal, hogy (az ego szemszögébıl nézve) kevesebbé válsz, valójában kitágulsz, és helyet
teremtesz a Létnek, hogy az elıemelkedhessen. Ekkor a látszólag meggyengült formán
átragyoghat az igazi erıd, az, aki a formán túl te magad vagy. Ezt érti Jézus azon, hogy
„tagadd meg magad” vagy „tartsd oda a másik arcodat is”.
Szavai természetesen nem azt jelentik, hogy kérj ütlegelést, vagy hogy válj tudattalan
emberek áldozatává. A helyzet olykor éppenséggel azt követeli meg, hogy félreérthetetlen
szavakkal közlöd ez illetıvel: „Álljon meg a menet!” Egós jellegő védekezés nélkül ERİ lesz
a szavaid mögött, ám reaktív erı nem.* Szükség esetén mondhatsz valakinek határozottan és
egyértelmően nemet, s az „minıségi nem” lesz – ahogy mondani szoktam –, ami mentes
minden negativitástól.
Ha nem óhajtasz különleges személy lenni; ha elvagy azzal, hogy nem emelkedsz ki,
akkor az univerzum EREJÉRE hangolod magad. Ami az ego számára gyengeségnek tőnik, az
történetesen az egyetlen igazi ERİ. Ez a spirituális igazság homlokegyenest ellenkezik
jelenkori kultúránk értékeivel és azzal a viselkedéssel, amire az embereket az kondicionálja.
Ahelyett, hogy hegy próbálnál lenni – tanítja az ısi Tao Te King – „légy az univerzum
völgye!”4 Ily módon visszaállítódtál az „egészségre”, és így „minden megadatik néked”5.
Ehhez hasonlóan Jézus is azt tanítja az egyik példabeszédében: „Ha tehát hivatalos
vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda fogad, ezt
mondja neked: Barátom, menj följebb. Így megtiszteltetésben lesz részed az egész
vendégsereg elıtt. Mert aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki magát megalázza, azt
felmagasztalják.”6
*
A power és a force angol szavak a magyar nyelvben – adott összefüggésben – egyaránt erıt jelentenek.
- 83 -
A gyakorlat másik része: tartózkodj attól, hogy az én megerısítése céljából hencegj, ki

akarj emelkedni. Különlegesnek igyekezz mutatkozni, másokra jó benyomást próbálj tenni,
vagy magadnak figyelmet követelj! Beletartozhat ebbe az is, hogy alkalmasint csöndben
maradsz, amikor mindenki elmondja a véleményét. Figyeld meg, mit érzel!
AHOGY KINN, ÚGY BENN

Ha éjszaka fölnézel a felhımentes égboltra, azonnal és könnyen rájöhetsz egy
igazságra, ami teljesen egyszerő és rendkívül mély. Mit látsz? A Holdat, bolygókat,
csillagokat, a Tejút világító sávját, talán egy üstököst vagy akár a kétmillió fényévnyire lévı,
szomszédos Androméda-galaxist is. Igen, de ha még jobban leegyszerősítjük, akkor mit látsz?
Térben lebegı tárgyakat. Mibıl áll hát az univerzum? Tárgyakból és térbıl.
Ha tiszta éjszakán az égre tekintve nem akad el a szavad, akkor nem igazán nézel,
akkor nem vagy az ott lévı teljesség tudatában. Az esetben valószínőleg csak a tárgyakra
tekintesz, és talán a nevüket keresgéled. Ha az őrbe nézve valaha is éreztél áhítatot – esetleg
mély tiszteletet is – e felfoghatatlan titok láttán, az azt jelenti, hogy egy pillanatra
eleresztetted a magyarázásra és megcímkézésre irányuló vágyadat, és nem csupán a térben
lebegı tárgyaknak, hanem a tér végtelen mélységének is a tudatára ébredtél. Belül eléggé el
kell csendesednek ahhoz, hogy észrevedd a határtalanságot, amelyben ez a számtalan világ
létezik. Az áhítat érzése nem abból a ténybıl ered, hogy ott sok milliárd világ van, hanem az
azokat a világokat tartalmazó mélységbıl.
Természetesen nem láthatod az őrt, ahogy hallani, megérinteni, megízlelni vagy
megszagolni sem tudod. Akkor hát mibıl tudod, hogy egyáltalán létezik? Ez a logikusan
hangzó kérdés már eleve tartalmaz egy alapvetı hibát. A tér – őr – lényege a „semmiség”
(dologmentesség), ezért a szó szokványos értelmében az nem „létezik”. Csak a dolgok –
formák – léteznek. Már az is megtévesztı, hogy térnek vagy őrnek nevezed, mert nevet adva
neki azt tárggyá tetted.
Fogalmazzunk így: van benned valami, ami a térrel rokon; ezért is ébredhetsz a tér
tudatára. Tudatára? Ez nem teljesen igaz, már csak azért sem, mert ugyan hogyan lehetnél a
tér tudatában, ha nincs semmi, aminek a tudatában lehetne lenni?
A válasz egyszerő és ugyanakkor mély is. Amikor tudatában vagy a térnek, akkor
valójában semminek sem vagy a tudatában, csak magának a tudatosságnak – a tudat belsı
terének. Rajtad keresztül az univerzum önmaga tudatára ébred!
Amikor a szem semmi látnivalót sem talál, azt a „semmiséget (dologmentességet)
térként észleled. Amikor a fül semmi hallanivalót nem talál, azt a „semmiséget”
(dologmentességet) csendként észleled. Amikor az érzékszervek, amelyek arra terveztettek,
hogy formát érzékeljenek, a forma hiányával találkoznak, akkor a formamentes tudatot – ami
minden érzékelés mögött meghúzódik, s ami minden érzékelést és megtapasztalást lehetıvé
tesz – már nem homályosítja el a forma. Amikor elmerengsz a tér kifürkészhetetlen
mélységén, vagy közvetlenül napkelte elıtt a csendet hallgatod, valami benned azzal
felismerésszerően rezonál.
Ekkor a tér hatalmas mélységét saját mélységedként érzékeled, és azt az értékes,
formamentes csöndet mélyebben érzed önmagadnak, mint az életed tartalmát képezı dolgok
bármelyikét.
Az Upanisádok, India ısi, szent iratai a következı szavakkal ugyanerre mutatnak rá:
„Amit a szemmel nem lehet látni, ám ami által a szem látni képes: tudd,
hogy egyedül ez a Brahman, a Szellem, és nem az, amit az emberek itt imádnak.
Amit a füllel nem lehet hallani, ám ami által a fül hallani képes: tudd, hogy
egyedül ez a Brahman, a Szellem, és nem az, amit az emberek itt imádnak. … Amit
az elmével nem lehet gondolni, ám ami által az elme gondolkozni képes: tudd,
hogy egyedül ez a Brahman, a Szellem, és nem az, amit az emberek itt imádnak.”7
- 84 -
Az írás szerint Isten formamentes tudat és lényed lényege. Minden egyéb forma, „amit
az emberek itt imádnak”.
A dolgokból és térbıl – „dologságból” és „dologtalanságból”* – álló univerzum
kettıssége egyúttal a tied is. Az épelméjő, kiegyensúlyozott és gyümölcsözı emberi élet: tánc
a valóságot alkotó két dimenzió, a forma és a tér között. A legtöbb ember oly mértékben
azonosul a forma dimenziójával, az érzékszervi érzékelésekkel, a gondolatokkal és az
érzelmekkel, hogy a létfontosságú, rejtett fél hiányzik az életükbıl. A formával való
azonosulásuk az ego csapdájában tartja ıket.
Amit látsz, hallasz, érzel, tapintasz vagy gondolsz, az a valóságnak úgymond csak az
egyik fele. Az forma. Jézus tanításaiban ez egyszerően „a világ” néven szerepel, míg a másik
dimenzió „a mennyek országa” vagy „örök élet” néven.
Ahogy a tér teszi lehetıvé minden dolog számára a létezést, s ahogy csend nélkül nem
lehetne hang, te sem léteznél anélkül a létfontosságú formamentes dimenzió nélkül, ami az
esszenciája annak, aki vagy. Mondhatnánk erre az „Isten” szót, ha azt nem használták volna
oly sokszor tévesen. Jobb szeretem Létnek nevezni. A Lét megelızi a létezést. A létezés
forma, tartalom, „ami történik”. A létezés az élet „elıtere”; a Lét a „háttere”.
Az emberiség közös betegsége, hogy az embereket annyira lekötik a történések, oly
mértékben hipnotizálja ıket a változó formák világa, annyira elmerülnek életük tartalmában,
hogy elfelejtették a lényeget, azt, ami túl van a tartalmon, túl van a formán, túl van a
gondolaton. Annyira „magába szippantja” ıket az idı, hogy megfeledkeztek az
örökkévalóságról, ami az eredetük, az otthonuk, a sorsuk. Holott az örökkévalóság lényed élı
valósága.
Néhány éve Kínában járva egy hegytetın álló sztúpa (buddhista templom) került az
utamba, Guilin közelében. Aranyból készült felirat domborodott rajta. Megkérdeztem kínai
vendéglátómat, mit jelent a felirat. „Azt jelenti: Buddha” – felelte. „De akkor miért két jel áll
ott, s nem csak egy?” – kérdeztem. „Az egyik írásjel azt jelenti: ember. A másik azt: nem.
Együtt a kettı pedig azt: Buddha.” Döbbenten álltam. A Buddhát jelölı írásjelek tehát már
eleve tartalmazzák Buddha egész tanítását, és akiknek van szeme a látásra, azoknak az élet
titkát is. Íme a valóságot fölépítı két dimenzió. A „dologság” és a „dologtalanság”, a forma és
a forma megtagadása, ami annak felismerése, hogy a forma nem az, aki te valójában vagy.
………………………
*
Az angol eredetiben ez kifejezı szójáték: thingness and no-thingness. (A fordító megjegyzése.)
- 85 -
A belsı tér felfedezése
NYOLCADIK FEJEZET
Régi szufi történet regél arról a – valamelyik közel-keleti országban élt – királyról, aki
folyton a boldogság és a csüggedtség állapota között hullámzott. A legkisebb kellemetlenség
már teljesen kiborította, illetve heves reakcióra késztette; és a boldogsága pillanatok alatt
változott csalódássá és kétségbeeséssé. Egy idı múlva belefáradt önmagába és az életbe, és
kivezetı utat keresett. Hívatta a királyságban élı, megvilágosodott ember hírében álló bölcset.
Amikor az megérkezett, így szólt hozzá: „Olyan akarok lenni, mint te. Tudsz-e adni valamit,
ami az életembe kiegyensúlyozottságot, nyugalmat és bölcsességet hozna? Bármennyit is
kérsz érte, megfizetem.”
A bölcs így felelt: „Talán tudnék rajtad segíteni, de annak az ára oly hatalmas, hogy az
egész királyságod sem lenne elegendı a megfizetésére. Ezért hát ajándékként adom, feltéve,
hogy aztán becsben tartod.” A király biztosította efelıl, mire a bölcs távozott.
Néhány hét múlva visszatért, és átnyújtott a királynak egy díszes, nefritkıbıl faragott
ládikát. A király kinyitotta, s abban egy egyszerő aranygyőrőt talált. A győrőbe néhány betőt
véstek. A bevésett szöveg így szólt: „Ez is el fog múlni.” „Mit jelent ez?” – kérdezte a király.
A bölcs így felelt: „Mindig legyen rajtad e győrő! Bármi is történjék, mielıtt azt jónak vagy
rossznak neveznéd, érintsd meg a győrőt, és olvasd el a rajta lévı szavakat! Ily módon
mostantól békességben élsz majd.”
Ez is el fog múlni. Mi teszi ezeket az egyszerő szavakat olyan erıteljessé? Felszínesen
nézve úgy tőnhet, mintha e szavak nehéz helyzetekben ugyan valóban nyújthatnának némi
enyhülést, ám az életben elıforduló jó dolgok örömét is kisebbítenék. „Ne légy túl boldog,
mert ez úgy se tart soká!” – a jelek szerint ezt üzenik e szavak olyan helyzetekben, amit jónak
érzékelünk.
A mondat teljes értelme csak akkor válik világossá, ha két korábban említett történet
összefüggésében vizsgáljuk meg. A zen mester története, aki mindig az „Így lenne?”
szavakkal reagált, azt mutatja, hogy a jó akkor érkezik el hozzánk, ha az eseményeknek nem
állunk ellen. Másként megfogalmazva: ha egyek vagyunk a történéssel. A férfi története, aki
mindenre lakonikusan „meglehettel” reagált, a nem ítélkezés bölcsességére mutat rá. A győrő
története pedig az állandóság hiányára, ami – ha felismerjük – a ragaszkodás elengedéséhez
juttat el minket. Az igazi szabadság és a megvilágosodott élet három oldala: kerülni az
ellenállást, az ítélkezést és a ragaszkodást.
A győrőbe vésett szavak nem azt üzenik, hogy ne élvezd az életedben elıforduló jót;
és nem is csupán az a céljuk, hogy szenvedés idején némi vigaszt nyújtsanak. Az üzenetük
mélyebb: rá akarnak ébreszteni, hogy minden helyzet mulandó, ugyanis minden forma – akár
jó, akár rossz – átmeneti. Amikor fölfogod, hogy minden forma átmeneti, kevésbé
ragaszkodsz hozzájuk, és már nem azonosulsz velük olyan nagymértékben.
Ragaszkodásmentesen élni nem azt jelenti, hogy nem élvezheted a jót, amit a világ felkínál.
Történetesen még jobban élvezed. Hiszen ha már látod és elfogadod minden dolog
mulandóságát és a változás elkerülhetetlenségét, akkor a vesztségtıl való félelem és a jövıvel
kapcsolatos szorongás nélkül élvezheted a világ örömeit – amíg tartanak. Ha nem kötıdsz
semmihez, akkor magasabbról láthatsz rá életed eseményeire, ahelyett, hogy elvesznél
bennük. Olyan leszel, mint az őrhajós, aki látja a Föld bolygót, amelyet hatalmas tér vesz
körül, és észreveszi a paradox igazságot: a Föld egyszerre értékes és jelentéktelen. A
fölismerés, hogy „ez is el fog múlni”, lehetıvé teszi, hogy ragaszkodás nélkül élj, aminek a
hatására új dimenzió lép be az életedbe: a belsı tér. A ragaszkodás felhagyásával, valamint az
ítélkezés és a belsı ellenállás elkerülésével ehhez a dimenzióhoz férsz hozzá.
- 86 -
Amikor többé már nem azonosulsz teljesen a formákkal, tudat – aki vagy – szabadul
ki a formába börtönözöttségébıl. Ez a szabadság a belsı tér megjelenése. Nyugodt csendként,
a bensıd mélyén érzett finom békességként jelenik meg, még valami látszólag rossz
történésekor is. Ez is el fog múlni. Az eseményt hirtelen tér öleli körül. Tér veszi körül az
érzelmi hegyeket és völgyeket, sıt a fájdalmat is. És legfıképpen: tér jelenik meg a
gondolataid között. Abból a térbıl pedig olyan békesség sugárzik, ami nem „evilági”, mert ez
a világ forma, a béke azonban tér*. Ez Isten békéje.
Immár úgy élvezheted és értékelheted e világ dolgait, hogy közben nem tulajdonítasz
nekik olyan fontosságot és jelentıséget, amivel azok valójában nem rendelkeznek. Részt
vehetsz a teremtés táncában, és tevékeny lehetsz anélkül, hogy az eredményen csüngenél, s
hogy oktalanul követelnéd a világtól: „Tégy teljessé! Tégy boldoggá! Add, hogy biztonságban
érezhessem magam! Mondd meg, ki vagyok!” A világtól nem kaphatod meg ezeket, és amint
megszőnnek benned az elvárások, minden önmagad teremtette szenvedés véget ér. Minden
ilyen szenvedés a forma túlértékelésének és a belsı dimenzió föl nem ismerésének a
következménye. Ha ez a dimenzió jelen van az életedben, akkor anélkül élvezheted a
dolgokat, élményeket és az érzékszervi örömöket, hogy azokban elvesznél, hogy belül
kötıdnél hozzájuk. Más szóval: anélkül, hogy a világ függıségében élnél.
Az „ez is el fog múlni” szavak a valóság felé terelnek. Azzal, hogy rámutatnak
minden forma tünékenységére, közvetve az örökre is rámutatnak. Csak a benned lévı örök
képes fölismerni a mulandó mulandóságát.
Amikor a tér dimenziója elvész – pontosabban: számodra ismeretlen marad –, a világ
dolgai abszolút fontossá, komollyá és súlyossá válnak, holott nem azok. Ha a világot nem a
formamentes szemszögébıl nézed, akkor az ijesztı és végsı soron kétségbeejtı hely lesz. Az
ószövetségi próféta bizonyára ezt érezte, amikor így írt: „Minden fáraszt. Nem mondhatja
senki”.1**
TÁRGYTUDATOSSÁG ÉS TÉRTUDATOSSÁG
A legtöbb ember élete zsúfolt, tele van tárgyakkal, tennivalóval, gondolkodnivalóval.
Az életük olyan, mint az emberiség történelme, amit Winston Churchill így jellemzett: „Az
egyik átkozott dolog a másik után”. Elméjük megannyi gondolattól hemzseg, egyik gondolat a
másik után. Ez a tárgytudatosság, ami sok ember elsıdleges realitása, és életük ezért kibillent
az egyensúly állapotából. Ahhoz, hogy az épelméjőség visszatérjen a bolygónkra, és az
emberiség betöltse rendeltetését, a tárgytudatosságot tértudatossággal kell ellensúlyozni. Az
emberiség evolúciójában a következı lépés a tértudatosság megjelenése.
A tértudatosság azt jelenti, hogy tudsz ugyan a dolgokról – ez végsı soron mindig
érzékszervi észlelés, gondolatok és érzelmek ügye –, de emellett a tudatosság egy
„mélyáramlata” is jelen van az életedben. Tudatosság esetén nem csupán a dolgok (tárgyak),
hanem azon tény tudatában is vagy, hogy tudatában vagy a dolgoknak (tárgyaknak).*** Ha az
elıtérben zajló történések közepette a háttérben egyfajta éber, belsı csendet tudsz érezni: hát
az az! Ez a dimenzió mindenkiben megtalálható, csak a legtöbben egyáltalán nincsenek a
tudatában. Néha a következı módon mutatok rá: „Érezni tudod-e a saját jelenlétedet?”
A tértudatosság nem csupán az egótól, hanem a világ dolgaitól való függéstıl, a
materializmustól és az anyagiasságtól való megszabadulást is jelenti. Ennek a világnak
egyedül a lelki dimenzió képes transzcendens, igazi értelmet adni.
*
Az angol nyelvben a tér (space) szó őrt is jelent. (A fordító megjegyzése.)
**
A két bibliai mondat angol megfelelıinek szó szerinti fordítása: „Mindent átitat a fáradtság. Ember szavakba
nem öntheti.” (A lektor megjegyzése.)
***
A fogalmazást magyarul megnehezíti, hogy nyelvünkben ugyanaz a szó (tudatosság) felel meg a két
különbözı angol szónak (awareness, consciousness). (A fordító megjegyzése.)
- 87 -
Valahányszor egy esemény, egy ember vagy egy helyzet felbosszant, annak valódi oka
nem az esemény, az adott ember vagy szituáció, hanem az igazi rálátás hiánya, amit csak a tér
biztosíthat. A tárgytudatosság csapdájába estél, szem elıl tévesztetted magának a tudatnak az
idıtlen, belsı terét. Az „ez is el fog múlni” mondat, ha útjelzıként használjuk, képes ismét
ráébreszteni erre a dimenzióra.
Egy másik, a benned lévı igazság felé terelı mondat a következı: „Bosszúságomat
sohasem az okozza, amit okának vélek.”2
A GONDOLAT ALÁ ZUHANNI, ILLETVE A FÖLÉ EMELKEDNI

Amikor nagyon fáradt vagy, akkor békésebbé válhatsz; lazábbá, mint szokványos
állapotodban. Gondolkodásod ugyanis alábbhagy, s emiatt már nem tudsz emlékezni az elméd
teremtette, problémás énedre. Közelebb kerültél az alvás állapotához. Ha alkoholt iszol, vagy
valamilyen droghoz nyúlsz, az esetben – ha csak az nem kapcsolta be a fájdalomtestedet – egy
ideig szintén lazábbnak, gondtalanabbnak és talán élıbbnek is érezheted magad. Esetleg dalra
fakadsz, vagy táncra perdülsz, ami ısidık óta az élet örömének a kifejezıdése. Mivel ekkor
kevésbé nehezedik rád elméd súlya, meg tudod pillantani a Lét örömét. Talán ezért is nevezik
az alkoholt angolul spiritnek („spiritusznak”, léleknek) is. Ám nagy árat kell fizetni ezért: a
tudattalanságot. Ahelyett, hogy a gondolat fölé emelkedtél volna, az alá zuhantál. Még néhány
pohár ital, és a növényvilág szintjére süllyedsz.
A tértudatosságnak nem sok köze van a kábítószeres „elszálltsághoz”. Mindkét állapot
gondolaton túli. Ez közös bennük. Az alapvetı különbség az, hogy az elsı esetben a gondolat
fölé emelkedsz, a második esetben azonban a gondolat alá zuhansz. Az elıbbi jelenti az
emberi tudat evolúciójában elıttünk álló, következı lépést; az utóbbi a visszacsúszást arra a
szintre, ahol évezredekkel ezelıtt tartottunk.
TELEVÍZIÓ
A tévénézés – világszerte – milliók számára kedvenc szabadidıs tevékenység,
pontosabban „nem tevékenység”. Az átlagamerikai, mire eléri a hatvanéves életkort, tizenöt
esztendeig meredt a tévéképernyıre. Ez az arány sok más országban is hasonló.
A tévénézést sokan „pihentetınek” találják. Figyeld meg magad alaposan, és azt fogod
találni, hogy minél hosszabban marad figyelmed középpontjában a képernyı, annál nagyobb
mértékben függesztıdik fel a gondolati aktivitásod; és ahogy nézed a párbeszédes mősort, a
vetélkedıt, a helyzetkomédiát, sıt akár a reklámot is, aközben elmédben szinte egyáltalán
nem generálódik gondolat. Nemcsak hogy többé már nem is emlékszel a problémáidra, de egy
idıre még meg is szabadulsz magadtól. Hát mi lehet ennél pihentetıbb?
Teremt-e akkor a tévénézés belsı teret? Jelenlevıvé tesz-e? Sajnos nem. Bár elméd
esetleg hosszú ideig nem generál közben semmilyen gondolatot, ám bekapcsolódott a TV-
show gondolati tevékenységébe. Rácsatlakozott a közös elme televíziós változatára, és annak
a gondolatait gondolja. Elméd csak abban az értelemben tétlen, hogy nem termel
gondolatokat. Ám folyamatosan szívja magába a képernyırıl érkezı gondolatokat és képeket.
Ez a hipnózistól nem különbözı, transz-szerő, megnövekedett fogékonysággal járó, passzív
állapotot vált ki. A tévé ezért teszi lehetıvé a „közvélemény” manipulálását, amit a
politikusok, az ilyen-olyan érdekcsoportok emberei és a hirdetık pontosan tudnak, és emiatt
hajlandók dollármilliókat fizetni, hogy téged a fogékony tudattalanságnak ebben az
állapotában kaphassanak el. Azt akarják elérni, hogy az ı gondolataik a te gondolataiddá
váljanak – és általában elérik céljukat.
Tévét nézve tehát hajlamos vagy a gondolat alá zuhanni, nem pedig a fölé emelkedni.
Ebbıl a szempontból a televízió ugyanazt teszi, mint az alkohol és bizonyos drogok. Bár
hatására valamelyest megszabadulsz az elmédtıl, itt is nagy árat fizetsz érte: tudatvesztést. Az
említett drogokhoz hasonlóan ez is erıs függıséget okoz. Fölemeled a távirányítót, hogy
- 88 -
kikapcsold a készüléket, ám azon kapod magad, hogy kikapcsolás helyett végiglépdelsz az

összes csatornán. Félóra vagy egy óra múlva még mindig nézed a képernyıt, még mindig
csatornáról csatornára ugrálsz. A jelek szerint a kikapcsoló gomb az egyetlen, amit az ujjad
valahogy képtelen megnyomni. Tovább nézed a tévét, és általában nem azért, mert valami
érdekesség ragadta meg a figyelmedet, hanem épp azért, mert nem találsz semmi érdekes
néznivalót. Ha már „horogra akadtál”, minél jelentéktelenebb és semmitmondóbb a mősor,
annál inkább függıséget okozó. Ha érdekes és gondolatébresztı hatású lenne, akkor elmédet
ismét saját gondolatok termelésére ösztönözné, ami a tévé indukálta transznál tudatosabb, és
ezért elınyösebb állapot. Figyelmedet az esetben már nem kötnék le teljesen a képernyın
megjelenı képek.
Bizonyos minıségi szint fölött a mősor tartalma valamennyire ellensúlyozhatja, sıt
néha akár meg is szüntetheti a televízió hipnotizáló, elmezsibbasztó hatását. Akad néhány
olyan program, ami sok ember számára rendkívül hasznosnak bizonyult; jobbá tette az
életüket, megnyitotta a szívüket, és növelte a tudatosságszintjüket. Akár még egy-egy
komédia is – bár látszólag nincs benne semmi különös – lehet akaratlanul spirituális hatású
azáltal, hogy karikírozva mutatja meg az emberi butaságot és az egót. Arra tanítanak, hogy
semmit se vegyünk túl komolyan, hogy lazán és vidáman álljunk az élethez, és legfıképp:
nevessünk. A nevetés rendkívül felszabadító és gyógyító hatású. A televíziós csatornák
legtöbbjét azonban egyelıre olyan emberek irányítják, akiket teljesen az ego ural, és ezért a
televízió rejtett célja a te befolyásolásod azzal, hogy elaltat, vagyis tudattalanná tesz. A
tévében azonban hatalmas és nagyobbrészt még kihasználatlan lehetıség rejlik!
Kerüld az olyan mősorokat és reklámokat, amelyek gyors egymásutánban, két-három
másodpercenként váltott képpel támadnak le! A túl sok tévézés és ezek a mősorok
nagymértékben felelısek a manapság világszerte gyerekmilliókat érintı mentális
mőködészavar, az úgynevezett figyelemzavar* kialakulásáért. Ha rövid ideig tudsz csak
figyelni, minden észlelésed és kapcsolatod sekélyessé és örömtelenné válik. Ebben az
állapotban bármit is teszel, bármilyen tevékenységet is folytatsz, abból hiányzik a minıség,
mert a minıséghez figyelem kell.
A gyakori és hosszú tévézés nemcsak tudattalanná tesz, hanem passzívvá és enerválttá
is. Ezért nem az a legfontosabb, hogy ritkán tévézz, hanem hogy az alkalomszerő tévézgetés
helyett válaszd ki azokat a mősorokat, amelyeket meg akarsz nézni! Valahányszor tévézés
közben eszedbe jut, érezd a testedben lévı elevenséget! Azt is megteheted, hogy idınként
tudatosítod magadban a légzésedet. Rendszeres idıközönként vidd el a tekintetedet a
képernyırıl, hogy az ne birtokolhassa teljes mértékben a látásodat! Ne hallgasd a tévét a
kelleténél hangosabban, hogy ne árassza el a hangérzékelésedet! Reklámok alatt nyomd meg a
távirányító hangelnémító gombját! Ne menj aludni közvetlenül a tévé kikapcsolása után, és
pláne ne aludj el tévézés közben!
A BELSİ TÉR FELISMERÉSE

Gondolatok közti terek, elszórtan, valószínőleg fel-felbukkannak az életedben,
meglehet, talán nem is tudsz róla. Az olyan tudat, amit élmények „delejeztek meg”, és arra
kondicionáltak, hogy kizárólag a formával azonosuljon – amit tehát a tárgytudatosság
jellemez –, eleinte szinte lehetetlennek találja majd, hogy a tér tudatára ébredjen. Végsı soron
ez azt jelenti, hogy képtelen vagy önmagad tudatára ébredni, mert folyton valami másnak
vagy a tudatában. A formák folyamatosan elterelik a figyelmedet. Még amikor látszólag
tudatában vagy önmagadnak, akkor is valójában tárggyá tetted magadat, egy
gondolatformává, és így nem magadnak, hanem egy gondolatnak vagy a tudatában.
*
Angolul attention deficit disorder, ami szó szerinti fordításban: figyelemhiányos rendellenesség.
(A lektor megjegyzése.)
- 89 -
Amikor belsı térrıl hallasz, esetleg elkezded azt keresni. Ám mivel úgy keresed,
mintha egy tárgyat vagy egy élményt keresnél, nem leled. Ez a dilemmája mindazoknak, akik
a spirituális föleszmélést, a megvilágosodást keresik. Ezért mondta Jézus: „Az Isten országa
nem jön el szembetőnı módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van vagy amott. Mert az
Isten országa közöttetek van.”3
Ha nem töltöd ébrenléted teljes idejét elégedetlenül, aggódva, szorongva, búskomoran,
kétségbeesve vagy más negatív állapot martalékaként; ha képes vagy élvezni olyan egyszerő
dolgokat, mint az esı vagy a szél hangja; ha meg tudod látni az égen átvonuló felhık
szépségét; ha képes vagy idınként úgy egyedül lenni, hogy közben nem érzed magadat
magányosnak, illetve nem igényeled a szórakozás mentális ingerét; ha olykor azon kapod
magad, hogy szívbıl jövı kedvességgel bánsz egy számodra tökéletesen idegen emberrel
anélkül, hogy tıle bármit is akarnál… mindez azt jelenti, hogy őr támadt a gondolatok
egyébként szakadatlanul áramló folyamában – ami az ember elmetevékenysége –, még ha
csak rövid idıre is. Amikor ez történik, egyfajta jóllétérzés jelentkezik, az életteli békesség
érzése, még ha esetleg csak leheletfinoman is. Az érzés intenzitása a háttérben jelentkezı
elégedettség alig észrevehetı érzése, illetve a „Lét mennyei öröme” között változik. Az
utóbbit India régi bölcsei anandának nevezték. Mivel arra kondicionáltak, hogy csak a
formára figyelj, ezért csupán közvetetten ébredsz ennek az érzésnek a tudatára. Például közös
elem található abban, hogy képes vagy meglátni a szépséget; értékelni tudsz egyszerő
dolgokat; élvezed a saját társaságod; illetve hogy szeretetteljes kedvességgel viszonyulsz más
emberekhez. A közös elem: az elégedettség, a békesség és az életteliség érzése. Ez az a
láthatatlan „háttér”, ami nélkül a felsorolt élményeket nem élhetnéd át.
Valahányszor szépséget, kedvességet érzékelsz, vagy értékeled az életedben
elıforduló egyszerő dolgok jóságát, keresd magadban az élmény hátterét! Ám ne úgy keresd
azt, mintha valamit keresnél! Nem tudod azt „gombostőre tőzni”, mondván: „most megvan!”;
vagy gondolatilag megragadni és valahogyan definiálni. Az olyan, mint a felhıtlen égbolt.
Nincs formája. Tér, rezdületlenség, a Lét édessége, és végtelenszer több, mint e szavak,
amelyek csak útjelzık. Amint azt képes vagy közvetlenül magadban megtapasztalni,
elmélyül. Amikor tehát örülsz valami egyszerő kis dolognak – egy hangnak, valamilyen
látványnak, egy érintésnek –, amikor szépet látsz, amikor mély kedvességet érzel egy másik
ember iránt, érzékeld azt a belsı tágasságot, ami ennek az élménynek a forrása és háttere!
Az elmúlt évszázadok során számos költı és bölcs figyelte meg, hogy az igazi
boldogság – én a Lét örömének nevezem – egyszerő, látszólag érdektelen dolgokban található
meg. A legtöbb ember nyugtalanul igyekszik elérni, hogy valami jelentıs dolog történjen
vele, s közben folyamatosan szem elıl téveszti a „jelentéktelent”, holott valójában az
egyáltalán nem az. A filozófus Nietzsche a mély elcsendesedés ritka pillanatában a következıt
írta: „A boldogsághoz, milyen kevés kell is a boldogsághoz! … a legkisebb dolog precízen, a
leglágyabb, a legkönnyebb dolog, egy gyík zaja, egy lehelet, egy libbenés, egy szempillantás
– a legapróbb dolgokból áll össze a legjobb boldogság. Légy csendes!”4
Miért a „legapróbb dolgokból” áll össze a „legjobb boldogság”? Azért, mert az igazi
boldogságot nem egy dolog vagy egy esemény okozza, jóllehet elsıre úgy tőnik. A dolog
vagy esemény olyan leheletfinom, olyan feltőnésmentes, hogy az a tudatodnak csak apró
részét köti le; a maradék a belsı tér, maga a forma által nem gátolt tudat. A belsıtér-
tudatosság és lényed esszenciája egy és ugyanaz. Másként megfogalmazta: az apró dolgok
formája helyet enged a belsı térnek. Márpedig az igazi boldogság, a Lét öröme, a belsı térbıl,
magából a kondicionálatlan tudatból ered. Ám ahhoz, hogy képes legyél apró, csendes dolgok
tudatára ébredni, csendet kell teremtened a bensıdben. Nagyfokú éberségre van szükség.
Csendesedj el! Nézz! Figyelj! Légy jelen!
Íme egy másik módszer a belsı tér megtalálásához: tudatosítsd magadban, hogy
tudatos vagy! Mondd vagy gondold: „vagyok”, és ne adj e szónak semmi egyebet!
- 90 -
Tudatosítsd magadban a „vagyok” utáni nyugodt csendet! Érzékeld a jelenlétedet, a csupasz,

leplezetlen, fel nem öltöztetett létezésedet! Azt nem érinti meg a fiatal vagy az öreg, a gazdag
vagy a szegény, a jó vagy a rossz, vagy bármi egyéb tulajdonság. Az minden teremtés,
minden forma tágas anyaméhe.
HALLOD-E A HEGYI PATAKOT?

A zen mester csendben gyalogolt egyik tanítványával a hegyi ösvényen. Egy öreg
cédrusfához érve letelepedtek alatta, hogy elköltsék egyszerő, rizsbıl és zöldségbıl álló
eledelüket. Evés után a tanítvány, egy fiatal szerzetes, aki még nem lelte meg a zen titkának
kulcsát, megtörte a csendet: „Mester! Hogyan léphetek be a zenbe?”
Ezzel természetesen azt óhajtotta megtudni, hogy miként léphet be a zen
tudatállapotába.
A mester hallgatott. Csaknem öt perc telt így el, miközben a tanítvány nyugtalanul
várta a választ. Már éppen újabb kérdést akart föltenni, amikor a mester hirtelen megszólalt:
„Hallod-e a hegyi patak hangját?”
A tanítvány nem volt tudatában semmiféle hegyi pataknak. Túlzottan el volt foglalva
azzal, hogy a zen jelentésén gondolkozott. Most, ahogy elkezdett a hangra fülelni, zajos
elméje elcsitult. Elıször nem hallott semmit. Majd gondolkodása megnövekedett éberségnek
adta át a helyét, és hirtelen meghallotta egy távoli, kis patak alig észlelhetı hangját.
„Igen, most hallom” – felelte.
A mester fölemelte ujját, és olyan tekintettel, ami egyszerre volt szigorú és lágy, így
szólt: „Onnan lépj a zenbe!”
A tanítvány megdöbbent. Ez volt az elsı satorija – az elsı megvilágosodás-villanása.
Megtudta, hogy mi a zen, anélkül, hogy tudta volna, mi az, amit tud!
Csöndben folytatták útjukat. A tanítvány lenyőgözte a körötte lévı világ élettelisége.
Mindent úgy tapasztalt meg, mintha azzal életében elıször találkozna. Fokozatosan azonban
újra elkezdett gondolkozni. Az éber csöndet ismét elfedte a mentális zaj, és nemsokára újabb
kérdést tett fel: „Mester! Gondolkoztam. Mit mondtál volna, ha nem sikerül meghallanom a
hegyi patak hangját?” A mester megállt, ránézett, majd ujját fölemelve így szólt: „Onnan lépj
a zenbe!”
A MEGFELELİ CSELEKDET
Az ego ezt kérdezi: hogyan tehetném ezt a helyzetet olyanná, hogy kielégítse az
igényeimet? Vagy: hogyan juthatnék valamilyen más helyzethez, ami kielégíti az igényeimet?
A jelenlét a belsı tágasság állapota. Amikor jelen vagy, ezt kérdezed: hogyan feleljek
meg e helyzet, e pillanat igényeinek? Valójában még csak föl sem kell tenned ezt a kérdést.
Elcsöndesült vagy, éber és nyitott arra, ami éppen van. Ezzel új dimenziót viszel a helyzetbe:
teret. Azt követıen pedig nézel és figyelsz. Ily módon eggyé válsz a szituációval. Ha ahelyett,
hogy a helyzettel szembeszegülve reagálnál rá, inkább egybeolvadsz vele, a megoldás
magából a helyzetbıl fog elıemelkedni. Ekkor valójában nem te, a személy néz és figyel,
hanem maga az éber csend. Ezt követıen, ha cselekvés lehetséges vagy szükséges, akkor
cselekszel. Pontosabban: a megfelelı cselekvés történik meg rajtad keresztül. Az a megfelelı
tett, ami az egész számára megfelelı. Amikor a cselekvés véget ér, az éber, tágas nyugalom
megmarad. Senki sem emeli fel gyızedelmes mozdulattal a karját, s kiált kihívóan „Ez
igent!”-t. Senki sem mondja: „Idenézzetek! Ezt én mőveltem!”
Minden kreativitás a belsı tágasságból származik. Amint megtörtént a teremtés, és
valamilyen formát öltött, vigyáznod kell, nehogy elıbújjon az „én” vagy az „enyém”
gondolata. Ha az eredményedért dicsıséget követelsz magadnak, akkor visszatért az ego, s a
tágasság homályba vész.
- 91 -
AZ ELNEVEZÉS NÉLKÜLI ÉRZÉKELÉS

A legtöbb ember csak felszínesen van az ıt körülvevı világ tudatában, különösen, ha
megszokott környezetében tartózkodik. Figyelmük nagyobb részét ilyenkor a fejükben
karattyoló hang köti le. Sokan élıbbnek érzik magukat utazás közben, ha ismeretlen helyeket,
idegen országokat keresnek fel, mert olyankor az érzékszervi érzékelés – megtapasztalás,
élmény – tudatuk nagyobb részét tölti ki, mint a gondolkodás. Jelenlevıbbé válnak. Sokakat
még ekkor is teljesen a fejükben szóló hang tartja „megszállva”. Érzékelésüket és élményeiket
eltorzítja az azonnali értékítéletük. İk valójában sehova sem utaztak el. Csupán a testük
változtatta meg a helyét, miközben ık ott maradtak, ahol mindig is tartózkodtak: a fejükben.
A legtöbb ember valósága ez: amint érzékelnek valamit, fantoménjük – az ego – annak
azonnal nevet ad, azt értelmezi, valami egyébbel összeveti, kedveli vagy nem kedveli, jónak
vagy rossznak nevezi. Ezek az emberek gondolatformákba, tárgytudatosságba zárva élnek.
Addig nem ébredsz föl spirituálisan, amíg a kényszeres és tudattalan címkézés véget
nem ér benned, illetve amíg annak legalább a tudatára nem ébredsz, és így már meg tudod
figyelni, amikor az történik benned. Ez a folyamatos elnevezgetés az, ami révén az ego –
megfigyeletlen elmeként – a helyén marad. Valahányszor ez abbamarad, sıt már attól is, hogy
a jelenség tudatára ébredsz, belsı tér jelenik meg, és elméd már nem tart megszállva.
Keress valamilyen, a közeledben lévı tárgyat – tollat, széket, csészét, növényt –, és
vizsgáld meg vizuálisan! Tehát mély érdeklıdéssel, szinte kíváncsisággal vedd szemügyre!
Ne olyan tárggyal tedd ezt, amihez erıs személyes emlék főz, ami a múltadra emlékeztet,
például, hogy hol jártál, amikor azt megvásároltad, kitıl kaptad stb.! Az olyan dolgokat is
kerüld, amelyeken felirat olvasható, például könyvet vagy üveget! Az gondolatra ingerelne.
Erılködés nélkül, lazán, ám mégis éberen, add teljes figyelmedet a szóban forgó tárgynak,
minden részletének! Ha közben gondolatok támadnának benned, ne bonyolódj beléjük! Téged
ekkor nem a gondolatok érdekelnek, hanem maga az észlelés aktusa. Ki tudod-e hagyni az
érzékelésbıl a gondolkodást? Képes vagy-e anélkül nézni, hogy közben a fejedben szóló hang
megjegyzéseket tenne, következtetéseket vonna le, összehasonlítana, vagy megpróbálna
valamit kisütni? Néhány perc után hagyd, hogy tekinteted körbevándoroljon a szobában vagy
ahol tartózkodsz, és éber figyelmed „megvilágosítson” minden egyes dolgot, amin csak
megpihen!
Ezt követıen figyelj minden hangra, ami csak hallható! Ugyanolyan módon figyelj
rájuk, ahogy a körötted lévı dolgokat megszemlélted! A hangok egy része talán természetes
jellegő – vízcsobogás, szél, madárdal –, mások embertıl származóak. Némelyik kellemes
lehet, némelyik kellemetlen. De ne tégy különbséget jó és rossz között! Engedd, hogy
mindegyik hang olyan legyen, amilyen, és ne értelmezd ıket! Itt is a laza, ám éber figyelem a
kulcs.
Amikor ily módon nézel és hallgatsz, egy leheletfinom és eleinte nehezen észrevehetı
nyugalomérzés tudatára ébredhetsz. Egyesek a háttérben meghúzódó csöndnek érzik azt.
Mások békességnek nevezik. Amikor a tudatot nem köti le teljes mértékben a gondolkodás,
akkor annak egy része a formamentes, kondicionálatlan, eredeti állapotában marad, ez a belsı
tér.
KI A MEGTAPASZTALÓ?
Amiket látsz, hallasz, ízlelsz, megérintesz és megszagolsz, azok természetesen az
érzékelt tárgyak. Azokat tapasztalod meg. De ki az alany, a megtapasztaló? Ha erre most
például azt feleled, hogy: „Nos, természetesen én vagyok az alany, a megtapasztaló, tehát
Jane Smith, 45 éves amerikai fıkönyvelını, elvált asszony, két gyermek anyja”, akkor
tévedsz. Jane Smith a megtapasztalás tárgya, és minden egyéb, Jane Smith mentális
fogalmával azonosított dolog is a megtapasztalás tárgya s nem az alanya.
- 92 -
Minden élménynek három lehetséges összetevıje létezik: érzékszervi érzékelés;

gondolatok vagy mentális képek; és érzelmek. A „Jane Smith, 45 éves amerikai
fıkönyvelını, elvált asszony, két gyermek anyja” mind gondolat, és ezért része annak, amit e
gondolatok gondolásának a pillanatában tapasztalsz. Ezek és minden egyéb, amit csak
magadról mondani és gondolni tudsz, valójában a tárgy, s nem az alany. A megtapasztalás,
nem pedig a megtapasztaló. Ezernyi további definíciót (gondolatot) tehetsz ezekhez hozzá
még magadról, és ily módon bizonyára növeled önmagad megtapasztalásának összetettségét
(valamint pszichiátered bevételét), ám ezen az úton nem fogsz eljutni az alanyhoz, a minden
megtapasztalást megelızı megtapasztalóhoz, aki nélkül nem lehetne megtapasztalás.
Ki hát a megtapasztaló? Te vagy az. És te ki vagy? Tudat. És mi a tudat? Ezt a kérdést
nem lehet megválaszolni. Amint megválaszolod, meghamisítottad, újabb tárggyá tetted. A
tudat, amit hagyományos szóval léleknek nevezünk, nem ismerhetı meg a szó szokványos
értelmében, és hiábavaló is azzal próbálkozni. Minden megismerés a dualitás világában
történik, tehát az alany és a tárgy, az ismerı és az ismeret világában. Az alany, az én, az
ismerı, aki nélkül semmi sem lehetne tudott, érzékelt, gondolt vagy érzett: örökre ismeretlen
kell hogy maradjon. Azért, mert az énnek nincs formája. Csak formát lehet megismerni, ám a
formamentes dimenzió nélkül a forma világa nem létezhetne. Az én az a fénylı őr, amiben a
világ megjelenik, majd letőnik. Az az őr az élet, aki vagyok. Az idıtlen. Én idıtlen, örök
vagyok. Ami abban az őrben, abban a térben történik, az viszonylagos és idıleges: élvezet és
fájdalom, nyereség és veszteség, születés és halál.
A belsı tér felfedezésének útjában álló legnagyobb akadály ugyanaz, ami a
megtapasztaló megtalálásának legnagyobb akadálya is: olyan mértékben elbővölıdni az
élménytıl, hogy abban elveszel. Ez azt jelenti, hogy a tudat elvész a saját álmában. Annyira
magába szippant minden gondolat, minden érzelem és minden élmény, hogy valójában
álomszerő állapotban létezel. Évezredek óta ez az emberiség szokványos állapota.
A tudatot ugyan nem ismerheted meg, ám lényedként a tudatára ébredhetsz.
Közvetlenül érzékelheted azt bármely szituációban, bárhol is tartózkodsz. Itt és most is
érzékelheted saját jelenlétedként, belsı térként, amelyben az ezen a könyvoldalon sorakozó
szavakat észleled, és azok gondolatokká válnak. Ez a mögöttes „vagyok”. A szavak, amiket
olvasol és gondolsz, képezik az elıteret, ám a „vagyok” az alap, a minden élményhez,
gondolathoz és érzéshez szolgáló, mögöttes háttér.
A LÉLEGZET
Fedezd fel a belsı teret azáltal, hogy a gondolkodás folyamában „réseket” teremtesz!
Idırések nélkül a gondolkodásod ismétlıdı jellegő, ihlet nélküli, lapos és minden kreatív
szikrától mentes. Olyan, amilyen ma még a bolygón élı legtöbb emberé. Ne törıdj azzal,
hogy milyen hosszúak ezek a rések! Néhány másodperc már elég jó. Fokozatosan, maguktól
hosszabbodnak meg, anélkül, hogy ennek érdekében bármilyen erıfeszítést is kéne tenned.
Idıtartamuknál fontosabb, hogy gyakran iktasd be ıket, hogy napi tevékenységedet és
gondolataid folyamát minél több rés tarkítsa.
Valaki nemrég megmutatta nekem egy nagy spirituális szervezet éves
programkínálatát tartalmazó prospektusát. Átlapozva azt meglepıdtem, milyen sok érdekes
tanfolyamot és mőhelymunkát kínálnak föl. Svédasztalra emlékeztetett, arra a skandináv
büfére, ahol ínycsiklandó ételek hatalmas választékából szedegethetsz tetszésed szerint. Az
illetı megkérdezte, tudnék-e ajánlani a kínálatból egy-két kurzust. „Nem is tudom –feleltem.
– Valamennyi érdekesnek tőnik. Egy dolgot azonban tudok – tettem hozzá. – Légy tudatában
a légzésednek olyan gyakran, amilyen gyakran csak tudsz, valahányszor csak eszedbe jut!
Tedd ezt egy éven át, és az nagyobb mértékben alakít majd át, mintha ezt az összes
tanfolyamot elvégeznéd. Ráadásul ez ingyenes.”
- 93 -
Ha tudatában vagy a légzésednek, az elvonja figyelmedet a gondolkodásról, és teret

teremt. Ez a tudat létrehozásának az egyik módja. Bár megnyilvánulatlanként a tudat
teljessége már létezik, mi azért vagyunk itt, hogy tudatot hozzunk ebbe a dimenzióba.
Légy légzésed tudatában! Figyeld meg a lélegzés érzését! Érezd, ahogy a levegı be- és
kiáramlik! Figyeld meg, hogyan tágul kissé, majd húzódik össze mellkasod és hasad a be- és a
kilégzés közben! Egyetlen tudatos lélegzés elegendı ahhoz, hogy némi teret teremtsen ott,
ahol korábban csak szakadatlanul követte egyik gondolat a másikat. Ha napközben többször
tudatosítod egy-egy lélegzetedet (kettıt-hármat még jobb), az kitőnı módszer ahhoz, hogy az
életedbe teret vigyél.
Ha esetleg több órán keresztül a légzésedre figyelve meditálsz is – amit egyesek
megtesznek –, akkor is elegendı mindössze egyetlen légvételed tudatában lenni. Egynél
többnek ugyanis nem is lehetsz a tudatában. A többi már emlékezés vagy elvárás, tehát
gondolat. A lélegzés valójában nem olyasmi, amit teszel, hanem olyan, aminek a tanúja vagy,
ahogy az megtörténik veled. A légzés ugyanis magától zajlik. A testben mőködı intelligencia
végzi. Mindössze annyi a teendıd, hogy figyeled annak megtörténését. Ebben nincs erılködés
vagy erıfeszítés. Azt is vedd észre, ahogy egy pillanatra leáll a folyamat, különösen a kilégzés
végén, amikor az újabb belégzés elıtt egy pillanatnyi nyugvópont van.
Sok ember természetellenesen, felszínesen lélegzik. Minél nagyobb mértékben
tudatosítod légzésedet, annál inkább helyreáll annak természetes mélysége.
Mivel a lélegzetnek mint olyannak nincs formája, azt ısidık óta egyenlınek
tekintették a lélekkel, a formamentes, egy élettel. „Akkor az Úristen megalkotta az embert a
föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élılénnyé.”5 A lélegezni szó
német megfelelıje – atmen – az ısi indiai (szanszkrit) Atman szóból származik, ami a
bennünk lakó isteni lelket, tehát a bennünk élı Istent jelenti.
Mivel a lélegzetnek nincs formája, ez az egyik oka, hogy légzéstudatossággal
rendkívül hatékonyan vagy képes teret vinni az életedbe, tehát eredményesen tudsz tudatot
generálni. Kitőnı „tárgy” meditáláshoz, pontosan azért, mert nem tárgy, hiszen nincs alakja
vagy formája. A másik ok, hogy a lélegzet az egyik legfinomabb és látszólag jelentéktelen
jelenség, a „legkisebb dolog”, ami Nietzsche szerint a „legjobb boldogságot” alkotja. Hogy
aztán használod-e a légzéstudatosságot tényleges, formális meditációhoz, azt már te döntöd el.
A formális meditáció azonban nem pótolja a tértudatosság hétköznapi életben történı
alkalmazását.
Ha tudatában vagy a légzésednek, az a jelen pillanatba kényszerít, ami minden belsı
átalakulás kulcsa. Valahányszor tudatosítod lélegzésedet, tökéletesen jelen vagy. Azt is
észreveheted, hogy képtelenség egyszerre gondolkozni és lélegzésed tudatában lenni. A
tudatos légzés leállítja elmédet. Ám szó sincs arról, hogy transzba kerülnél, vagy hogy félig
már aludnál! Teljesen éber vagy. Nem zuhansz a gondolkodás alá, hanem a fölé emelkedsz.
És ha közelebbrıl szemügyre veszed, azt találod, hogy ez a két dolog – teljesen a jelen
pillanatba lépni, illetve tudatvesztés nélkül abbahagyni a gondolkodást – valójában egy és
ugyanaz: a tértudatosság megjelenése.
ADDIKCIÓK (SZENVEDÉLYBETEGSÉGEK)
A régóta fennálló, kényszeres viselkedési mintát addikciónak nevezhetjük, ami szinte
lényként vagy alszemélyiségként él benned. Olyan energiamezıként, ami idınként teljesen
eluralkodik fölötted. Még elméd, tehát a fejedben szóló hang irányítását is átveszi, s az így az
addikció hangjává válik. Azt mondhatja: „Nehéz napod volt: megérdemelsz egy kis élvezetet.
Miért tagadnád meg magadtól az egyetlen örömöt, ami még az életbıl számodra megmaradt?”
És ily módon, ha a tudatosság hiánya miatt azonosultál a belsı hanggal, azon kapod magad,
hogy odalépsz a hőtıszekrényhez, és már nyúlsz is a csokoládéval vastagon bevont
tortaszeletért. Más alkalmakkor az addikció teljesen kikerülheti a gondolkodást: például
- 94 -
váratlanul azon kapod magad, hogy cigarettafüstöt eregetsz, vagy italt kortyolgatsz. „Hogy
került ez a kezembe?!” Ahogy elıhúztad zsebedbıl a doboz cigarettát, majd rágyújtottál; vagy
ahogy italt töltöttél a poharadba: ezek teljesen tudattalanul kivitelezett cselekedetek voltak.
Ha valamilyen kényszeres viselkedésminta jellemez, pl. dohányzás, túlzott evés, ivás,
tévénézés, internetezés, vagy bármi egyéb, akkor a következıt teheted. Amikor észreveszed
magadban a kényszeres igény megjelenését, megállsz, és három tudatos légvételt teszel. Ez
tudatosságot generál. Ezt követıen légy néhány percig – benned lévı energiamezıként –
magának a kényszeres, heves vágynak a tudatában! Tudatosan érezd az igényt, hogy fizikailag
vagy mentálisan magadhoz akarsz venni valamit, illetve a vágyat, hogy valamilyen
kényszeres viselkedést produkálj! Azt követıen ismét vegyél néhány tudatos lélegzetet!
Ekkor azt érezheted, hogy a kényszeres vágy egy idıre eltőnt. Vagy azt tapasztalod, hogy az
még mindig föléd tornyosul, és nem tudsz mást tenni, mint ismét engedelmeskedsz neki. Ne
csinálj belıle problémát! Tedd az adott szenvedélyedet a leírt módon tudatossággyakorlatod
részévé! A tudatosság növekedésével az addiktív viselkedésminták gyengülni fognak, majd
végül szertefoszlanak. Arra azonban ügyelj, hogy minden olyan gondolatot nyakon csípj,
amelyik igazolni igyekszik az addiktív viselkedést – sokszor ravasz érvekkel –, amint az
elmédben az felbukkan! Kérdezd meg ilyenkor magadtól: most ki beszél? És rá fogsz jönni,
hogy a szenvedély beszél. Amíg ezt tudod, amíg elméd megfigyelıjeként jelen vagy, addig
kisebb az esélye annak, hogy trükkösen rávegyen: azt tedd, amit ı akar.
BELSİTEST-TUDATOSSÁG
Egy másik egyszerő, ám igen hatékony módszer az életedben történı térteremtéshez
szorosan kapcsolódik a lélegzéshez. Azt tapasztalod majd, hogy érezve a levegı finom be- és
kiáramlását, valamint mellkasod és hasad emelkedését és süllyedését, a belsı tested is
tudatosul benned. Ezt követıen átviheted figyelmedet a lélegzésrıl erre az egész testedben
szétterjedten meglévı elevenségérzésre.
A legtöbb embert oly mértékben lekötik gondolataik, annyira azonosulnak a fejükben
karattyoló hanggal, hogy már nem érzik a bennük lévı életteliséget. Ha képtelen vagy érezni a
fizikai testedet éltetı erıt, magát az életet, aki vagy: ez a legsúlyosabb megfosztás, ami csak
érhet. Ez esetben nemcsak a belsı jóllét természetes állapotát helyettesíteni próbáló
pótszereket kezdesz keresni, hanem valami olyant is, ami elfedi azt a folyamatos
nyugtalanságot, amit akkor érzel, amikor nem állsz kapcsolatban azzal az elevenséggel, ami
pedig mindig rendelkezésre áll, csak az emberek többnyire észre sem veszik. Sokak számára a
pótszer: a drog okozta feldobottság; az érzékszervek túlingerlése például extrém hangos
zenével; az izgalom, a borzongás vagy valamilyen veszélyes tevékenység; vagy a szexmánia.
Sokan még a kapcsolati drámát is az igazi életteliségérzés pótlására használják. A háttérben
folyamatosan meglévı nyugtalanságérzés elfedésére bevetett legkeresettebb pótszer a
bensıséges kapcsolat: egy férfi vagy egy nı, aki majd „boldoggá tesz”. Természetesen ez
egyúttal az egyik leggyakrabban megtapasztalt „csalódás” is. És mikor a belsı nyugtalanság
idıvel ismét a felszínre kerül, az illetı emiatt általában a partnerét hibáztatja.
Vegyél most két vagy három tudatos lélegzetet! Figyeld meg, találsz-e ezt követıen
magadban egy kis elevenségérzést, ami átjárja egész belsı testedet? Másként megfogalmazva
a kérdést: érzed-e a testedet belülrıl? Érezd rövid ideig tested egy-egy részét! Érezd a
kezedet, majd a karodat, a lábfejedet és az egész alsó végtagodat! Képes vagy-e érezni a
hasadat, a mellkasodat, a nyakadat és a fejedet? Mi a helyzet az ajkaddal? Van-e benne élet?
Ezt követıen tudatosítsd belsı tested teljes egészét! Kezdetben talán jobban érzed mindezt, ha
a gyakorlathoz behunyod a szemed. Aztán amikor már érezni tudod a belsı testedet, nyisd ki
a szemed, nézz körül, és közben továbbra is érezd a testedet! Bizonyára akad olyan olvasó is,
aki azt tapasztalja, hogy még csak be sem kell csuknia a szemét, e sorok olvasása közben is
képes érezni a belsı testét.
- 95 -
BELSİ ÉS KÜLSİ TÉR

Belsı tested nem szilárd, hanem tágas. Az nem a fizikai formád, hanem az az élet, ami
a fizikai formát élteti. Az az értelem, ami megteremtette és fenntartja a testet, ami egyidejőleg
több száz olyan rendkívül bonyolult funkciót tud összerendezetten irányítani, aminek az
emberi elme csak csöppnyi töredékét képes megérteni. Amikor ennek a tudatára ébredsz,
valójában az történik, hogy ez az intelligencia ébred önmaga tudatára. Ez az a megfoghatatlan
„élet”, amit egyetlen tudós sem talált még meg, mert az maga az a tudat, amelyik ıt
megtalálni igyekszik.
A fizikusok felfedezték, hogy az anyag látszólagos szilárdsága valójában
érzékszerveink teremtette illúzió. Ez arra az emberi testre vonatkozóan is igaz, amit mi
formának érzékelünk és gondolunk, holott 99,99%-a valójában üres tér. Az atomok méretéhez
képest ilyen hatalmas őr található az atomok között, és ugyanekkora őr tátong minden egyes
atom belsejében is. A fizikai test nem több, mint „félreérzékelése” annak, aki vagy. Számos
vonatkozásban a kinti őr mikrokozmikus változata. Hogy némi fogalmat alkoss az égitestek
közti hatalmas térrıl, gondolj erre: a másodpercenként 300 000 km-es sebességgel haladó
fény egy bı másodperc alatt ér a Holdról a földre; a Nap fénye kb. nyolc perc alatt ér ide.
A legközelebbi őrszomszédunkról – a Proxima Centauri nevő csillagról, amely a mi
Napunkhoz legközelebb esı Nap – 4,5 évig utazik a fény, amíg a Földre ér. Hát ilyen
hatalmas a minket körülölelı tér. Aztán ott van az intergalaktikus tér, amelynek mérete
minden értelmet meghalad. A mi galaxisunkhoz legközelebbi, Androméda galaxisból a fény
2,4 millió év alatt ér el hozzánk. Hát nem döbbenetes, hogy a tested éppoly tágas, mint az
univerzum?
A fizikai testedrıl tehát – ami forma –, abba mélyebbre tekintve, kiderül, hogy
lényegében formamentes. Tested így a belsı térbe vezetı átjáróvá válik. Bár a belsı térnek
nincs formája, mégis rendkívül eleven. Az az „üres tér”: élet a maga teljességében, a
megnyilvánulatlan Forrás, amibıl minden megnyilvánuló származik. Hagyományos
megfogalmazással ezt a Forrást Istennek nevezzük.
A gondolatok és a szavak a formák világához tartoznak, emiatt a formamentest nem
fejezhetik ki. Ha tehát azt mondod: „érzem a belsı testemet”, az tulajdonképpen gondolat
teremtette „félreérzékelés”. Valójában az történik, hogy a testnek tőnı tudat – az a tudat, aki
vagyok – önmaga tudatára ébred. Amikor többé már nem tévesztem össze valódi lényemet az
„én” idıleges formájával, akkor a határtalan és az örök dimenziója – Isten – ki tudja fejezni
magát „rajtam” keresztül, és vezetni tud „engem”. Egyúttal megszabadít a
formafüggıségemtıl. Ám a pusztán intellektuális felismerés, illetve hit, miszerint „én nem ez
a forma vagyok”, nem segít. A kulcsfontosságú kérdés így szól: képes vagyok-e ebben a
pillanatban érzékelni a belsı tér jelenlétét? Ez valójában a következıt jelenti: képes vagyok-e
érzékelni a saját jelenlétemet; még pontosabba: a jelenlétet, aki vagyok?
De egy másik útjelzı segítségével is megközelíthetjük ezt az igazságot. Kérdezd meg
magadtól: „Tudatában vagyok-e a pillanatnyi történésen kívül magának a mostnak, annak az
élı, idıtlen belsı térnek, amiben minden történik?” Bár ennek a kérdésnek látszólag semmi
köze a belsı testhez, meglephet, hogy a most terének tudatosítása révén hirtelen mennyivel
elevenebbnek érzed majd magadat belül. Érezd a belsı test elevenségét! Azt az életteliséget,
ami a Lét örömének lényegi része. Be kell lépnünk a testbe, hogy felülemelkedhessünk rajta,
hogy rájöhessünk, nem a testünk vagyunk.
Amennyire a hétköznapi életed lehetıvé teszi, használd a belsıtest-tudatosságot arra,
hogy teret teremts! Amikor vársz; amikor valakit meghallgatsz; amikor megállsz, hogy
megnézd az égboltot, egy fát, egy virágot, a partneredet vagy a gyermekedet; érezd közben a
benned lévı elevenséget! Ez azzal jár, hogy figyelmed, illetve tudatod egy része formamentes
marad, s csak a maradéka áll a formák külsı világának a rendelkezésére. Valahányszor így
„lakod” a testedet, az „horgonyként” segít, hogy jelen tudj maradni a mostban.
- 96 -
Megakadályozza, hogy elvesszél a gondolkodásban, az érzelmekben, illetve a külsı

helyzetekben.
Valahányszor gondolkozol, érzel, érzékelsz és megtapasztalsz, tudat születik bele a
formába. Tudat reinkarnálódik egy gondolatba, egy érzésbe, egy érzékszervi érzékelésbe, egy
élménybe. Az újjászületések köre, amibıl a buddhisták kitörni óhajtanak, valójában
folyamatosan zajlik, és abból kizárólag a jelen pillanatban – a most erejével – tudsz kilépni. A
most formájának teljes elfogadásával összhangba kerülsz belül a térrel, ami a most lényege.
Az elfogadás révén belül tágassá válsz. Ha a forma helyett a térre hangolódsz: ez hoz valódi
rálátást és egyensúlyt az életedre, illetve az életedbe.
ÉSZREVENNI A RÉSEKET
A nap során különbözı dolgok folyton változó sorát látod és hallod. Amikor
megpillantasz vagy meghallasz valamit – különösen, ha az számodra szokatlan látvány vagy
hang –, az elsı pillanatban, még mielıtt az elme megnevezné vagy értelmezné a látottakat
vagy hallottakat, általában az éber figyelem idırése jelenik meg, amelyben az észlelés
történik. Ez a belsı tér. Idıtartama emberenként változó. Könnyen észrevétlen marad, mert
ezek az idırések a legtöbb embernél rendkívül rövidek, talán egy másodpercesek, vagy még
annál is rövidebbek.
A következı történik: valamilyen új látvány vagy hangzás jelenik meg, és ezért az
észlelés elsı pillanatában a szokásos gondolatáramlás rövid idıre megszakad. Tudat terelıdik
el a gondolattól, mert az érzékszervi észleléshez tudatra van szükség. A nagyon szokatlan
látvány vagy hang „elakaszthatja a szavadat” még belül is, tehát hosszabb idırést teremthet.
Ezeknek az idıréseknek a gyakorisága és idıtartama határozza meg, hogy milyen
mértékben tudod élvezni az életet, milyen mértékben tudsz belsı összekapcsolódottságot
érezni más emberekkel és a természettel. Azt is meghatározza, hogy milyen mértékben vagy
mentes az egótól, mert az ego hatására egyáltalán nem vagy a tér dimenziójának tudatában.
Amikor tudatosulnak benned ezek a rövid, természetes módon megjelenı, majd idıvel
egyre hosszabbá váló idırések, egyre gyakrabban tapasztalod meg annak örömét, hogy
gondolkodás nélkül – vagy minimális gondolkodással – tudsz érzékelni, észlelni. A körötted
lévı világ ekkor frissnek, újnak és elevennek érzıdik. Minél inkább az elvonatkoztatás és a
fogalmizálás mentális szőrıjén keresztül érzékeled az életet, a körötted lévı világ annál
élettelenebbé és laposabb válik.
VESZÍTSD EL MAGAD, HOGY MEGTALÁLD MAGAD!

A belsı tér akkor is minden esetben megjelenik, amikor lemondasz formaidentitásod
hangsúlyozásának igényérıl. Az az ego szükséglete. Nem valódi igény. Ezt már röviden
említettem. Valahányszor e viselkedésminták egyikét elengeded, a belsı tér megjelenik.
Valódibb módon leszel önmagad. Az ego szemszögébıl ugyan úgy tőnik majd, mintha
elvesztenéd önmagadat, holott az igazság ennek épp az ellenkezıje. Jézus azt tanította, hogy
el kell veszíteni magadat ahhoz, hogy önmagadat megtaláld. Valahányszor szélnek ereszted e
viselkedésminták valamelyikét – a háttérbe „tessékeled” azt, aki a forma szintjén vagy –:
teljesebben emelkedik elı az, aki a formán túl vagy. Kevesebbé válsz, ezért több lehetsz.
Íme néhány módszer, ahogy emberek tudattalanul megpróbálják hangsúlyozni a
formaidentitásukat. Ha elég éber vagy, képes lehetsz észrevenni magadban ezeknek a
tudattalan mintáknak némelyikét: elismerést követelsz valami tettedért, és mérges vagy
bosszús leszel, ha azt nem kapod meg; figyelmet igyekszel szerezni azzal, hogy a
problémáidról beszélsz, vagy elmondod betegséged történetét, vagy jelenetet rendezel;
elmondod a véleményedet, holott senki sem kérdezett, és az nem változtatja meg a helyzetet;
jobban foglalkoztat, hogy a másik mit gondol rólad, mint az illetı, ami azt jelenti, hogy az
embereket „egotükörként”, illetve „egofokozóként” használod; megpróbálsz lenyőgözni
- 97 -
másokat a tulajdonoddal, a tudásoddal, a jó megjelenéseddel, a társadalmi rangoddal, a testi

erıddel stb.; ideiglenes „egofelpumpálást” idézel elı valami vagy valaki ellen irányuló
haragos reakcióddal; személyes sértésnek veszel dolgokat, megbántódsz; céltalan (gondolati
vagy szavakba öntött) panaszkodással bizonygatod, hogy neked van igazad, a másiknak pedig
nincs; látszódni, illetve fontosnak tőnni akarsz.
Ha fölfedeztél magadban ilyen viselkedésmintát, javaslom, végezz el egy kísérletet!
Derítsd ki, vajon milyen érzés és mi történik, ha szélnek ereszted ezt a viselkedésmintát!
Egyszerően dobd el, és figyeld meg, mi történik!
A tudat generálásának egy másik módja: háttérbe tessékeled azt, aki a forma szintjén
vagy. Fedezd fel azt a hatalmas erıt, ami rajtad keresztül a világba áramlik, amikor felhagysz
formaidentitásod hangsúlyozásával!
A CSEND
Azt mondják: „A csend az a nyelv, amin Isten beszél, és minden egyéb hibás fordítás.”
A csend valójában egy másik szó a térre. Az életünkben valahányszor csenddel találkozunk,
és ha azt tudatosítjuk magunkban, az össze fog kapcsolni minket a bennünk lévı formamentes
és idıtlen dimenzióval, ami túl van a gondolaton, túl van az egón. Lehet ez a természet világát
átjáró csend, hajnalban a szobádban honoló csend, vagy a hangok közti csendes idırések. A
csendnek nincs formája, ezért gondolkodással nem ébredhetünk annak tudatára. A gondolat
forma. Tudatában lenni a csendnek azt jelenti: csendben lenni. Csendben lenni azt jelenti:
gondolat nélkül tudatosnak lenni. Sohasem vagy mélyebben és valóságosabban önmagad,
mint amikor elcsendesülsz. Ekkor az vagy, aki még azelıtt voltál, hogy magadra öltötted
volna ezt a személynek nevezett testi és gondolati formát. Ekkor egyúttal az is vagy, aki azt
követıen leszel, hogy a forma megszőnik. Amikor elcsendesülsz, az vagy, aki az idıleges
léteden túl vagy: tudat. Kondicionálatlan, formamentes és örök.
………………………
- 98 -
Belsı célod
KILENCEDIK FEJEZET
Belsı célod
Amint felülemelkedsz a puszta megélhetésen, életed értelme és célja rendkívül fontos

kérdéssé válik. Sokan úgy érzik, hogy elvesznek a napi rutintevékenységekben, és ez
akadályozza meg ıket abban, hogy „jelentıs” életet éljenek. Egyesek azt hiszik, hogy az élet
elhalad mellettük, vagy már el is haladt. Mások úgy érzik, hogy súlyosan korlátozza ıket a
számos elvárás, amiket velük szemben a munkájuk, a családjuk eltartásának feladata, illetve a
pénzügyi vagy az élethelyzetük támaszt. Egyeseket a heveny stressz, másokat a heveny
unalom emészt. Akadnak, akik az ırült cselekvés lázában, mások a tunyulásban vesznek el.
Sokan áhítoznak a gazdagság ígérte szabadságra és növekedésre. Mások már élvezik a
gazdagság nyújtotta viszonylagos szabadságot, és rájönnek, hogy még az sem elegendı
ahhoz, hogy életüknek értelmet adjon. A valódi cél megtalálását semmi sem helyettesíti. Ám
életed valódi vagy elsıdleges célját a külsı szinten képtelenség megtalálni. Az ugyanis nem
azzal függ össze, amit teszel, hanem azzal, aki vagy. Más szóval: a tudati állapotoddal.
Ezért a legfontosabb, hogy fölismerd: életednek belsı és külsı célja is van. A belsı cél
a Létre vonatkozik, és az az elsıdleges. A külsı cél cselekvésre vonatkozik, és az
másodlagos. Míg ez a könyv fıleg a belsı célodról szól, addig ez és a következı fejezet azzal
a kérdéssel is foglalkozik, hogy életedben miként hozhatod összhangba a külsı és a belsı célt.
A belsı és a külsı azonban annyira összefonódik, hogy szinte lehetetlen úgy beszélni az
egyikrıl, hogy közben ne utaljunk a másikra.
Belsı célod a fölébredés. Ilyen egyszerő. Ezen a célon a bolygón élı összes többi
emberrel osztozol, mert ez az emberiség küldetése. Belsı célod az egész – az univerzum és
annak megjelenıben lévı intelligenciája – céljának kulcsfontosságú része. Külsı célod az
idık folyamán változhat, és az egyénenként más és más. Külsı célod teljesítésének alapja:
megtalálni belsı célodat, és arra hangolódva élni. Ez az igazi siker alapja. E ráhangolódás
nélkül – erıfeszítés, küzdelem, eltökéltség és kemény munka vagy ügyeskedés révén – ugyan
el tudsz érni ezt-azt, ám az ilyen igyekezetben nincs öröm, és minden esetben a szenvedés
valamilyen formájába torkollik.
FÖLÉBREDÉS
A fölébredés olyan tudatváltás, melynek során a gondolkodás és a tudatosság
kettéválik. A legtöbb ember számára ez nem esemény, hanem folyamat, amelyen
keresztülmegy. Még az a kevés ember is, akik hirtelen, drámai és látszólagos
visszafordíthatatlan fölébredést élnek át, keresztül fog menni egy folyamaton, amelyben az új
tudati állapot fokozatosan minden tevékenységükbe beáramlik, azokat átalakítja, s ily módon
beépül az életükbe.
Ha már fölébredtél, akkor nem veszel el a gondolkodásodban, hanem fölismered, hogy
te a gondolkodás mögötti tudatosság vagy. Ettıl kezdve a gondolkodás már nem végezheti
önzı, független tevékenységét, melynek eredményeként téged megkaparint, és az életedet
irányítja. A gondolkodást tudatosság váltja fel. A gondolkodás életed irányítójából
tudatosságod szolgájává minısül át. A tudatosság: tudatos kapcsolat az egyetemes
értelemmel. Egy másik szó rá a jelenlét, ami: gondolat nélküli tudat.
A fölébredés megkezdıdése kegyelmi aktus. Megtörténtét nem tudod létrehozni,
ahogy arra felkészíteni sem vagy képes magadat, illetve afelé vivı érdemeket sem tudsz
győjteni. Nem létezik a logikus lépések odavezetı csinos sora, jóllehet az elme imádná az
ilyent. Nem kell ahhoz elıször arra méltóvá válni. Elıbb történhet meg a bőnössel, mint a
szenttel, bár ez nem szükségszerő. Ezért állt szóba Jézus mindenféle emberrel, s nem csupán a
- 99 -
Belsı célod
tiszteletre méltóakkal. A fölébredés érdekében mit sem tehetsz. Bármit teszel, az az ego mőve
lesz, aki legbecsesebb tulajdonaként a fölébredést, a megvilágosodást óhajtja pluszként
önmagához adni, hogy ez által többé és nagyobbá váljon. Fölébredés helyett ez esetben a
fölébredés fogalmát adod az elmédhez, illetve a fölébredt avagy megvilágosodott embernek a
gondolati képét, s azt követıen igyekszel annak az imázsnak megfelelıen élni. Ha egy olyan
képnek megfelelıen élsz, amit magadról megformáltál, vagy amit mások alakítottak ki rólad,
akkor hiteltelenül élsz; az csupán egy másik tudattalan szerep lesz, amit az ego elıad.
Ha azonban semmit sem lehet tenni a fölébredés érdekében; ha az vagy megtörténik,
vagy nem, akkor ugyan miként lehetne az életed elsıdleges célja? Hiszen nem jelenti-e a cél
szó közvetve azt, hogy azzal kapcsolatban tehetsz is valamit?
Csak az elsı felébredés, a gondolatmentes tudat elsı megpillantása történik kegyelmi
megadatás révén, anélkül, hogy azért te bármit is tennél. Ha ezt a könyvet érthetetlennek vagy
semmitmondónak találod, akkor veled az még nem történt meg. Ha azonban benned valami
reagál rá, ha valahogyan fölismered a könyvben lévı igazságot, az azt jelenti, hogy a
fölébredés folyamata megkezdıdött. Ettıl kezdve azt már nem lehet visszafordítani, bár az
ego képes késleltetni. Akadnak majd olyanok, akiknél e könyv elolvasása indítja be a
fölébredés folyamatát. Másoknál a könyv funkciója az, hogy segítsen észrevenniük: már
elkezdtek fölébredni; s hogy a folyamatot fölerısítse és felgyorsítsa. E könyv másik
funkciója, hogy segítsen az embereknek felismerni önmagukban az egót, valahányszor az
megpróbálja visszaszerezni az irányítást, illetve elhomályosítani a megjelenı tudatosságot.
Egyeseknél a fölébredés akkor történik meg, amikor hirtelen tudatosul bennük, hogy
milyenfajta gondolatok is járnak szokásszerően a fejükben – különösen az ismétlıdı negatív
gondolatok –, amelyekkel egész életükben azonosultak. Hirtelen ott a tudatosság, ami
tudatában van a gondolatnak, ám annak nem része.
Mi a kapcsolat a tudatosság és a gondolkodás között? A tudatosság az a tér, amiben a
gondolatok léteznek, amikor a tér önmaga tudatára ébredt.
Ha már átéltél akár villanásnyi tudatosságot vagy jelenlétet, akkor azt elsı kézbıl
ismered. Az többé már nem csupán egy, a fejedben lévı fogalom. Ezt követıen már tudatosan
hozhatsz döntést arról, hogy jelenlétben élj, vagy inkább a haszontalan gondolkodásban
merülj el. Meginvitálhatod életedbe a jelenlétet, más szóval: teret teremthetsz. A fölébredés
kegyelmével azonban felelısség is jár. Megpróbálhatsz úgy tenni, mintha semmi sem történt
volna; vagy megláthatod annak jelentıségét, és felismerheted, hogy a tudatosság megjelenése
a legfontosabb dolog, ami csak történhet veled. Ezt követıen életed elsıdleges célja az lesz,
hogy megnyisd magadat a megjelenı tudatnak, s hogy annak fényét e világba behozd.
„Szeretném megismerni Isten elméjét – mondta Einstein. – A többi részletkérdés.” Mi
Isten elméje? Tudat. Mit jelent ismerni Isten elméjét? Tudatosnak lenni. Mi a részletkérdés?
A külsı célod, és ami külsıleg történik.
Amíg tehát arra vársz, hogy az életedben valami jelentıs dolog történjen, nem veszed
észre, hogy megtörtént már veled a legjelentısebb valami, ami csak emberrel történhet:
megkezdıdött benned a gondolkodás és a tudatosság kettéválásának a folyamata.
Sokan, akik a fölébredés folyamatának kezdeti fázisain mennek keresztül, többé már
nem biztosak abban, hogy mi is a külsı céljuk. Ami a világot hajtja, az ıket már nem
ösztönzi. Tisztán látva civilizációnk ırültségét, az ıket körülvevı kultúrától némileg
elidegenedve érezhetik magukat. Egyesek úgy érzik, hogy két világ közti „senki földjén”
tengıdnek. Már nem az ego irányítja ıket, ám a megjelenıben lévı tudatosság még nem épült
be teljesen az életükbe. A belsı és a külsı cél még nem forrott össze.
PÁRBESZÉD A BELSİ CÉLRÓL

A következı dialógus számos olyan beszélgetést sőrít magába, amelyet azokkal
folytattam, akik életük valódi célját keresték. Valami akkor igaz, ha legbelsıbb Léteddel
- 100 -
Belsı célod
rezonál, és azt fejezi ki; ha összhangban áll belsı céloddal. Ezért irányítom
beszélgetıpartnereim figyelmét elıször a belsı és elsıdleges céljukra.
– Nem tudom, pontosan mit, de valamilyen változást akarok az életemben.
Fejlıdni akarok; valami értelmes dolgot csinálni, és igen, az azzal járó bıségre és
szabadságra is vágyom. Valami jelentıset akarok tenni, valamit, ami kihat a világra. De
ha azt kérdeznéd tılem, hogy pontosan mi is az, amit akarok, azt kéne felelnem: nem
tudom. Tudsz-e segíteni, hogy megtaláljam életem célját, küldetését?
– Az a küldetésed, hogy itt ülj és beszélj hozzám, mert itt vagy és ezt teszed.
Amíg föl nem kelsz, és valami mást nem teszel. Akkor már az válik a céloddá.
– Ezek szerint az a küldetésem, hogy a következı harminc évben az irodai
szobámban üljek, amíg nyugdíjba nem megyek vagy el nem bocsátanak?
– Most nem az irodádban ülsz, ezért nem ez a küldetésed. Amikor az irodai
szobádban ülsz, és az ottani tevékenységedet folytatod, akkor az a célod. Nem a
következı harminc évre, hanem arra a pillanatra.
– Azt hiszem, félreértjük egymást. Számodra a küldetés azt jelenti, amit éppen
teszel. Számomra az életemet átfogó célt jelenti, valami nagyot és jelentıset, ami
értelmet ad annak, amit teszek, valamit, ami igazán számít. Az irodában a papírok
tologatása nem ilyen. Ezt biztosan tudom.
– Amíg nem vagy tudatában a Létnek, addig az „értelmet” csak a cselekvés és a
jövı dimenziójában keresed. Tehát az idı dimenziójában. És bármilyen „értelmes” vagy
kiteljesítı dolgot is találsz, az semmivé fog foszlani, vagy kiderül róla, hogy önámítás.
Az idı azt minden esetben elpusztítja. Minden „értelem”, amit azon a szinten találunk,
csupán viszonylagosan és idılegesen igaz.
Ha életednek például a gyerekedrıl való gondoskodás ad értelmet, mi történik
azzal az „értelemmel”, amikor a gyerekeknek már nincs szükségük rád, és talán már
meg se hallgatnak? Ha a másokon való segítés ad értelmet az életednek, akkor
olyanoktól függesz, akik nálad rosszabbul vannak eleresztve. Szükséged van rájuk,
hogy az életed továbbra is értelmes maradjon, és önmagaddal kapcsolatban benned jó
érzés élhessen. Ha arra vágysz, hogy kitőnj, gyızz, vagy ilyen-olyan tevékenységben
sikert arass, mert ez jelenti életed értelmét, mi történik, ha sohasem nyersz, vagy ha
gyızelemsorozatod egy nap véget ér, amire bizton számíthatsz? Akkor képzeletedhez
vagy az emlékeidhez kell fordulnod, hogy életedbe valami soványka értelmet vigyél,
holott azok erre alkalmatlanok. Hogy bármilyen területen is „vidd valamire”, az csak
akkor nyer értelmet, ha több ezer vagy több millió ember található, aki „nem vitte
valamire”. Tehát ahhoz, hogy életed értelmet nyerhessen, „kudarcot valló” emberekre
van szükséged.
Mindezzel nem azt állítom, hogy értéktelen lenne másokat segíteni,
gyermekeidrıl gondoskodni, vagy valamilyen területen kiválóságra törekedni! Sok
ember külsı céljának ezek lényeges elemei. Ám a külsı cél önmagában mindig
viszonylagos, labilis és mulandó. Tehát nem azt mondom, hogy ne vegyél részt ilyen
tevékenységekben, csak azt, hogy kapcsold össze ıket a belsı, elsıdleges céloddal,
hogy tetteidbe mélyebb „értelem” áramolhasson.
Ha nem az elsıdleges küldetésedre hangolódva élsz, az esetben bármilyen céllal
állj is elı – akár a menny Földön való megteremtésével –, az az ego célja lesz, vagy az
idı elpusztítja. Elıbb-utóbb szenvedéshez fog vezetni. Ha figyelmen kívül hagyod belsı
célodat, akkor bármit is teszel – még ha tevékenységed látszólag spirituális is –, annak
kivitelezési módjába az ego bekúszik, és így a hogyan elrontja a végeredményt. A
közismert mondás, miszerint „A pokolba vezetı út jó szándékkal van kikövezve”, erre
az igazságra mutat rá. Más szavakkal megfogalmazva: nem a célkitőzéseid vagy a
cselekedeteid az elsıdlegesek, hanem az a tudati állapot, amelybıl azok származnak.
- 101 -
Belsı célod
Elsıdleges küldetésed beteljesítése teremti meg az új valóság, az új föld megalapozását.

Ha már ez az alap megvan, akkor külsı célod spirituális erıvel telik meg, mert céljaid
és szándékaid egybeesnek az univerzum fejlıdési irányával.
A gondolkodás és a tudatosság szétválása, ami elsıdleges célod középpontjában
található, az idı kiiktatása révén valósul meg. Természetesen itt nem az idı gyakorlati
célokra való használatáról beszélek, amikor például megbeszéled egy találkozás
idıpontját, vagy megtervezel egy utazást. Nem óraidırıl, hanem pszichológiai idırıl
beszélek, ami lényegében az elme mélyen rögzült szokása, hogy az élet teljességét a
jövıben keresse, ahol azt képtelenség megtalálni, s hogy semmibe vegye az egyetlen
pillanatot, amelyben ahhoz hozzá lehet férni: a mostot.
Ha életed fı küldetéseként tekintesz arra, amit éppen teszel, illetve ahol éppen
vagy, akkor kiiktatod az idıt. Ez hatalmas erıt ad. Ha a cselekvésedbıl kiiktatod az
idıt, az a belsı és a külsı célodat, a Lét és a cselekvés közti kapcsolatot is létrehozza.
Ha kiiktatod az idıt, kiiktatod az egót. Bármivel foglalkozol, azt rendkívül jól fogod
csinálni, mert maga a cselekvés kerül figyelmed középpontjába. A tetted ekkor már
csatornává válik, amin keresztül tudat lép be e világba. Ez azt jelenti, hogy a
cselekvésedben minıség jelenik meg, még a legegyszerőbb tettedben is, mint amikor
például lapozod a telefonkönyvet, vagy keresztülmész a szobán. A lapozás fı célja a
lapozás; másodlagos célja: egy telefonszám megtalálása. A szobán történı áthaladás fı
célja a szobán történı áthaladás; a másodlagos cél, hogy a szoba túlsó végében kezedbe
vegyél egy könyvet. És abban a pillanatban, ahogy kezedbe veszed a könyvet, az válik a
fı céloddá.
Talán emlékszel még az idı korábban említett paradoxonjára: bármit is teszel, az
idıbe telik; mégis mindig most van. A belsı célod tehát az idı kiiktatása, viszont a
külsı célod szükségszerően tartalmazza a jövıt, s ezért nem létezhet idı nélkül. Ám az
mindig másodlagos. Valahányszor szorongsz vagy feszült vagy, a külsı cél vette át az
irányítást, s te szem elıl tévesztetted a belsı célodat. Megfeledkeztél róla, hogy a tudati
állapotod az elsıdleges, minden egyéb másodlagos.
– Ha így élnék, az nem akadályozná meg, hogy valami nagy dolog elérésére
törekedjek? Attól félek, hogy leragadnék, és életem hátralevı részében jelentéktelen,
apró dolgokat tennék, amiknek nincs súlyuk. Attól félnék, hogy sohasem emelkedem a
középszerőség fölé, sohasem merek valami nagyot tenni, nem teljesítem ki a bennem
rejlı lehetıségeket.
– A nagy dolog olyan apró dolgokból születik, amiket tisztelnek és gonddal
végeznek. Mindenkinek az élete valójában apró dolgokból tevıdik össze. A nagyság
gondolati elvonatkoztatás és az ego egyik kedvenc képzelgése. A paradoxon: a nagyság
megalapozása a jelen pillanat apró dolgainak a megbecsülése, nem pedig a nagyság
ideájának a hajszolása. A jelen pillanat mindig apró abban az értelemben, hogy mindig
egyszerő, ám abba zártan rejlik a leghatalmasabb erı. Akárcsak az atomban, amelyik az
egyik legapróbb dolog, mégis elképesztıen nagy erıt tartalmaz. Csak a jelen pillanatra
hangolódva férsz hozzá ehhez az erıhöz. Vagy pontosabb lenne úgy fogalmazni: az
ekkor fér hozzád, és rajtad keresztül ehhez a világhoz. Jézus erre az erıre utalt, amikor
azt mondta: „a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van”. És: „Magamtól nem
tehetek semmit.”1 A szorongás, a feszültség és a negativitás elválaszt ettıl az erıtıl.
Visszatér az illúzió, miszerint te elkülönülsz attól a hajtóerıtıl, ami a világmindenséget
mőködteti. Újra egyedül érzed magad, küzdesz valami ellen, vagy megpróbálsz ezt-azt
elérni. De vajon miért jelent meg a szorongás, a feszültség és a negatititás? Mert
elfordultál a jelen pillanattól. És azt miért tetted? Mert azt gondoltad, hogy annál valami
fontosabb. Megfeledkeztél a fı küldetésedrıl. Egyetlen apró hiba, egyetlen tévedés a
szenvedés világát teremti meg.
- 102 -
Belsı célod
A jelen pillanaton keresztül hozzáférsz magának az életnek – amit

hagyományosan „Istennek” szoktak nevezni – az erejéhez. Amint elfordulsz attól, Isten
megszőnik életedben realitás lenni, s ami számodra megmaradt, az csupán Isten
gondolati fogalma, amelyben egyesek hisznek, illetve amit mások tagadnak. Még az
istenhit is csupán gyönge pótszere Isten, életed minden pillanatában megnyilvánuló, élı
valóságának.
– De a jelen pillanattal való teljes harmóniában élés nem jelenti-e minden
„mozgás” megszőnését? Hát nem azzal jár-e a célkitőzés, hogy a jelen pillanattal való
összhang átmenetileg megszakad, és aztán – a cél elérését követıen – egy magasabb,
összetettebb szinten újra összeáll? Úgy képzelem, hogy a termıtalajon át felfelé
nyomakodó facsemete sem lehet tökéletes összhangban a jelen pillanattal, mert célja
van: nagy fává akar válni. Talán, amikor már elérte kifejlett állapotát, akkor
összhangban fog élni a jelen pillanattal.
– A facsemete nem akar semmit, mert ı egységben van a teljességgel, és a
teljesség rajta keresztül cselekszik. „Nézzétek a mezık liliomait, hogyan nınek: –
mondja Jézus – nem fáradoznak, nem szınek-fonnak, mégis, mondom nektek, még
Salamon sem volt dicsısége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.”2 Azt
mondhatnánk, hogy a teljesség – az élet – azt akarja, hogy a facsemete fává váljon, de a
facsemete nem az élettıl elkülönülı dolognak látja magát, és önmagának ezért semmit
sem akar. İ egy azzal, amit az élet akar. Ezért nem aggódik vagy szorong. És ha
fiatalon meg kell halnia, könnyedén meghal. Ugyanúgy adja át magát a halálnak, ahogy
az életnek. Érzékeli, bármilyen haloványan is, hogy a Létbıl ered, a formamentes és
örök, egy életbıl.
Akárcsak az ısi Kína taoista bölcsei tették, Jézus is azért irányítja figyelmünket
elıszeretettel a természetre, mert abban olyan erı munkálkodását látja, amivel az
emberek elvesztették a kapcsolatukat. Az a világmindenség teremtı ereje. Jézus azzal
folytatja, hogy: ha Isten az egyszerő virágokat ilyen szépségbe öltözteti, mennyivel
inkább fog téged. Ezzel tehát azt mondja: a természet az univerzum evolúciós erejének
gyönyörő kifejezıdése, és ha az emberek összhangba kerülnek az a mögött meghúzódó
értelemmel, ık ugyanazt az elırelendítı erıt még magasabb, még csodálatosabb szinten
fogják kifejezni.
Légy hát hő az élethez azzal, hogy hő van a belsı célodhoz! Amint jelenlevıvé
válsz, és ily módon teljessé abban, amit teszel, cselekedeteid spirituális erıvel töltıdnek
meg. Eleinte talán nincs észlelhetı változás abban, amit teszel, annak csupán a hogyanja
módosul. Az elsıdleges célod most az, hogy lehetıvé tedd a tudat beáramlását abba,
amit teszel. A másodlagos cél az, amit adott esetben a cselekvésed révén el akarsz érni.
A cél fogalma korábban mindig a jövıvel kapcsolódott össze, most azonban egy
mélyebb cél létezik, ami kizárólag a jelenben, az idı kiiktatása révén található meg.
Amikor találkozol valakivel – a munkahelyeden vagy bárhol másutt –, add neki
a legteljesebb figyelmedet! Ott alapvetıen már nem személyként, hanem a tudatosság,
az éber jelenlét tereként vagy jelen. A másik emberrel folytatott beszélgetés eredeti célja
– venni vagy eladni valamit, információt kérni vagy átadni stb. – immár másodlagossá
válik. A köztetek megjelenı tudatosság tere válik az interakció elsıdleges céljává. A
tudatosságnak ez a mezeje fontosabb lesz, mint az, amirıl beszéltek; fontosabb, mint a
szóban forgó fizikai vagy gondolati tárgyak. Az emberi lény* fontosabbá válik, mint az
evilági dolgok. Ez nem jelenti, hogy elhanyagolnád azt, amit gyakorlati szinten meg kell
tenned. A cselekvés történetesen nem csak könnyedebben, de még erıteljesebben is
valósul meg, ha a Lét dimenzióját méltányoljuk, és az így elsıdlegessé válik. Az új
*
Az angol being szó létet és lényt is jelent. (A fordító megjegyzése.)
- 103 -
Belsı célod
földön a kapcsolatok legalapvetıbb vonása, hogy megjelenik bennük a tudatosságnak ez

az emberek közti, egyesítı tere.
– Akkor a siker csupán holmi egós jellegő illúzió lenne? Hogyan mérhetjük az
igazi sikert?
– A világ erre így felelne: az a siker, ha eléred azt, amit elterveztél. Azt mondja,
hogy akkor vagy sikeres, ha gyızöl, s hogy bármely siker elengedhetetlen összetevıje
az elismerés és/vagy a gazdagság megszerzése. Az említettek mindegyike vagy
némelyike általában a siker mellékterméke, de nem a siker. A siker hagyományos
fogalma tevékenységed végeredményével foglalkozik. Egyesek szerint a siker a kemény
munka és a szerencse ötvözetének vagy az eltökéltségnek és a tehetségnek az
eredménye, illetve annak, hogy a megfelelı idıben a megfelelı helyen légy. Noha ezek
bármelyike jelentıs szerepet játszhat a sikerben, annak mégsem a lényege. Amit a világ
nem mond meg neked, mert arról nem is tud, hogy: nem válhatsz sikeressé. Csak sikeres
lehetsz. Ne hagyd, hogy egy ırült világ bebeszélje neked, hogy a siker más is lehet, mint
egy sikeres jelen pillanat! És az meg micsoda? Amikor a minıség egyfajta érzése
jellemzi tetteidet, még a legegyszerőbbet is. A minıség velejárói a tudatosságot kísérı
gondosság és figyelem is. A minıséghez pedig szükség van a jelenlétedre.
Tegyük fel üzletember vagy, aki kétévnyi idegeskedéssel és feszült erılködéssel
végül összehoz valamilyen terméket vagy szolgáltatást, amit aztán sokan megvesznek,
és az temérdek pénzt hoz. Ez siker? A hagyományos fogalmak szerint igen. Valójában
azzal töltöttél két évet, hogy negatív energiával szennyezd a testedet és a földet; hogy
nyomorult állapotba hozd magadat és a körötted levıket; és mindez sok olyan emberre
is kihat, akikkel személyesen nem is találkoztál. Valamennyi ilyen tevékenység mögött
az a tudattalan feltételezés húzódik meg, hogy a siker egy jövıbeli esemény, s hogy a
végeredmény igazolja a hogyant. Ám a végeredmény és a hogyan valójában egy. És ha
a hogyan nem eredményezett emberi boldogságot, akkor a végeredmény sem fog. A
végsı eredmény, ami elválaszthatatlan a hozzá kapcsolódó cselekedetektıl, már
megfertızıdött azoktól a tettektıl, s ezért további boldogtalanságot fog teremteni. Ez a
karmikus tett, ami a boldogtalanság tudattalan fenntartása.
Amint azt már tudod, másodlagos avagy külsı célod az idı dimenziójában
található, ám a fı célod elválaszthatatlan a mosttól, ahhoz tehát ki kell iktatnod az idıt.
Hogyan békíthetı hát össze a két cél? Úgy, hogy felismered: egész életutad végül is a
jelen pillanatban megtett lépésbıl áll. Mindig is csak ez az egy lépés létezik, ezért hát a
legteljesebb figyelmedet adod neki. Ez nem jelenti, hogy ne tudnád, hová tartasz;
csupán azt, hogy ez a lépés az elsıdleges, a végcél a másodlagos. És hogy a végcélhoz
érve majd mit találsz, az mindig ennek az egy lépésnek a minıségétıl függ. Másképp
megfogalmazva: hogy mit tartogat számodra a jövı, az a mostani tudati állapotod
függvénye.
Amikor a cselekvés a Lét idıtlen minıségével itatódik át: az a siker. Amíg nem
áramlik Lét a tetteidbe, amíg nem vagy jelen, bármit is teszel, el fogsz benne veszni. A
gondolkodásban és a külsı történésekre való reagálásaidban is elveszted magadat.
– Pontosan mit értesz azon, hogy „elveszted magadat”?
– Lényed esszenciája: a tudat. Amikor a tudat (te) teljesen azonosult a
gondolkodással, és ezért elfelejti lényegi természetét, elveszti magát a gondolatban.
Amikor olyan gondolati-érzelmi képzıdményekkel azonosul, mint akarás és félelem –
az ego elsıdleges hajtóerıi –, akkor ezekben elveszti önmagát. A tudat akkor is elveszti
önmagát, amikor cselekvéssel és a történésre adott reakcióval azonosul. Ez esetben
minden gondolat, minden vágy és félelem, minden tett és reagálás azzal a hamis
éntudattal itatódik át, amelyik képtelen érzékelni a Lét egyszerő örömét, s annak
helyettesítésére azért élvezetet, illetve néha fájdalmat keres. Ez a „Létfelejtésben” való
- 104 -
Belsı célod
élés. Ebben az állapotban, tehát, amikor nem emlékszel arra, hogy ki is vagy valójában,
minden sikered csupán tőnı káprázat. Bármit is érsz el, hamarosan újra boldogtalan
leszel, vagy figyelmedet teljesen leköti valamilyen újabb probléma vagy dilemma.
– Hogyan jutok el belsı célom felismerésétıl odáig, hogy rájöjjek, mit kell
tennem külsı szinten?
– A külsı cél egyénenként nagyon különbözı lehet, és egyetlen külsı cél sem
örök élető. Ki van téve az idınek, és késıbb valamilyen más cél váltja majd fel.
Egyénenként az is nagyon különbözı, hogy életed külsı körülményeit milyen
mértékben változtatja meg az, ha a fölébredés belsı célja mellett kötelezed el magad.
Egyeseknél ekkor – hirtelen vagy fokozatos – szakítás következik be munkájukkal,
élethelyzetükkel, kapcsolataikkal; valamennyi mély változáson megy keresztül. A
változások némelyike magától indulhat el. Tehát nem gyötrelmes döntéshozatali
folyamat, hanem hirtelen ráeszmélés vagy felismerés eredményeképp: „Ezt kell
tennem!” A döntés „késztermékként” érkezik meg; nem gondolkodás, hanem
tudatosulás révén. Egy reggel arra ébredsz, hogy tudod, mit tegyél. Akadnak, akik
például azon kapják magukat, hogy egyszerően kisétálnak ırült munkahelyi vagy
élethelyzetükbıl. Mielıtt felfedeznéd, hogy külsı szinten mi a neked való, mielıtt
kiderítenéd, hogy mi az, ami beválik, mi az, ami az ébredı tudattal kompatibilis, talán
azt érdemes tisztáznod, hogy mi nem jó neked, mi nem mőködik, mi nem fér össze a
belsı céloddal.
Másfajta változás érkezhet hirtelen, kívülrıl. Egy véletlen találkozás új
lehetıséget és növekedést hozhat az életedbe. A régóta fennálló akadály vagy konfliktus
megszőnhet. Veled együtt a barátaid is keresztülmennek ezen a belsı átalakuláson; vagy
elsodródnak tıled. Egyes kapcsolatok véget érnek, mások elmélyülnek. Talán
elbocsátanak a munkahelyedrıl; vagy ott a pozitív változás közvetítıjévé válsz.
Házastársad elhagy; vagy kapcsolatotok a bensıségesség új szintjére emelkedik.
Némely változás felszínesen nézve negatívnak tőnhet, ám hamarosan rájössz, hogy
valójában ezáltal valami új megjelenéséhez teremtıdött meg a tér az életedben.
Adódhat egy olyan idıszak, amikor még nem érzed magad biztonságban, amikor
még bizonytalan vagy. „Mit tegyek?” Ahogy azonban az ego már nem irányítja az
életedet, a – mindenképp illuzórikus – külsı biztonság iránti lélektani igényed csökken.
Képes vagy bizonytalanságban élni, sıt még élvezed is azt. Amikor megbékélsz a
bizonytalansággal, életedben végtelen lehetıségek nyílnak meg. Azt jelenti ez, hogy
tetteidben már nem meghatározó tényezı a félelem, és többé már nem akadályoz meg
abban, hogy – változás kezdeményezése céljából – cselekedj. Találó Tacitus, római
filozófus megfigyelése: „A biztonság iránti vágy minden nagy és nemes vállalkozással
szemben áll.” Ha számodra a bizonytalanság elfogadhatatlan, akkor az félelembe fordul.
Ha viszont tökéletesen elfogadható, akkor megnövekedett elevenséggé, éberséggé és
kreativitássá alakul át.
Sok évvel ezelıtt, erıs, belsı indíttatás hatására, magam mögött hagytam egy
olyan tudományos pályát, amit a világ „ígéretesnek” nevezne, és a teljes
bizonytalanságba léptem be; amibıl néhány év után elıemelkedett spirituális tanítói, új
inkarnációm. Sokkal késıbb ismét valami hasonló történt. Indíttatás érkezett, hogy
adjam fel angliai otthonomat, és költözzek Észak-Amerika nyugati partjára.
Engedelmeskedtem a késztetésnek, bár nem tudtam az okát. Ebbıl a bizonytalanságból
tett lépésbıl született meg A most hatalma, amelynek nagy része Kaliforniában és Brit
Columbiában íródott, miközben nem volt saját otthonom. Gyakorlatilag nem
rendelkeztem jövedelemmel. A megtakarított pénzembıl éltem, ami gyorsan fogyott.
Valójában minden gyönyörően összejött. Épp akkor fogyott el a pénzem, amikor már
- 105 -
Belsı célod
majdnem befejeztem a könyv megírását. Vettem egy lottószelvényt, amivel nyertem

ezer dollárt, s az további egy hónapra fedezte a kiadásaimat.
Nem kell azonban mindenkinek átélnie külsı körülményeinek drasztikus
változását. A lehetıségek sorának másik végén azok az emberek találhatók, akik a
helyükön maradnak, és továbbra is azt teszik, amit addig tettek. Esetükben csak a
hogyan változik, nem pedig a mi. Nem a félelmük vagy a szokás hatalma miatt történik
ez így. Amit ık tesznek, az már tökéletes eszköz a tudat számára, hogy általa e világba
jusson, s ezért nincs szüksége másra. Ezek az emberek is az új föld megszületését
segítik.
– Nem ennek kéne történnie mindenki esetében? Ha a belsı célod az, hogy eggyé
válj a jelen pillanattal, akkor miért kéne bárkinek is azt éreznie, hogy ott kell hagynia
jelenlegi munkájáét vagy élethelyzetét?
– Hogy eggyé válsz azzal, ami van, az nem jelenti, hogy ne kezdeményezhetnél
változtatást, vagy hogy képtelenné válnál a cselekvésre. Ám a tettre ösztönzı erı
mélyebb szintrıl, nem pedig az egós akarásból vagy a félelembıl fakad. Ha belül a jelen
pillanatra hangolódsz, akkor tudatod megnyílik, és összhangba hozza azt az egésszel,
aminek a jelen pillanat szerves része. Ezt követıen már az egész, az élet teljessége
cselekszik – rajtad keresztül.
– Mit értesz „egészen”?
– Az egész egyrészt tartalmazza az összes létezıt. Az a világ, a kozmosz. Ám az
összes létezı – a mikrobáktól az emberi lényeken át a galaxisokig – valójában nem
különálló dolgok, illetve entitások, hanem az egymással összekapcsolódó, több
dimenziós folyamatok hálójának a részei.
Két ok miatt nem látjuk ezt az egységet, és hisszük a dolgokat egymástól
különállóknak. Az egyik az érzékelés, ami a valóságot arra redukálja, ami
érzékszerveink szerény teljesítményével számunkra hozzáférhetı; tehát amit képesek
vagyunk látni, hallani, szagolni, ízlelni és tapintani. Ám amikor értelmezés vagy
gondolati címkézés nélkül érzékelünk – ami azt jelenti, hogy érzékelésünkhöz nem
adunk hozzá gondolatot –, akkor már érezni tudjuk az észlelésünk révén különállónak
tőnı dolgok mélyebb összekapcsolódottságát.
Az elkülönültség másik, komolyabb oka: a kényszeres gondolkozás. Az
univerzum valójában akkor esik számunkra darabokra, amikor bezáródunk a kényszeres
gondolkodás szüntelen folyamába, és elveszítjük képességünket, hogy érezzük minden
létezı összekapcsolódottságát. A gondolkodás a valóságot élettelen töredékekre
szabdalja. A valóság ilyen hiányos szemlélésébıl rendkívül korlátolt és romboló
cselekvés származik.
Létezik azonban az összes létezı összekapcsolódottságánál még mélyebb szint is
az egészhez. Azon a mélyebb szinten minden egy. Ez a Forrás, a megnyilvánulatlan egy
élet. Ez az az idıtlen értelem, ami az idıben kibontakozó univerzumként nyilvánul meg.
Az egész a létezésbıl és a Létbıl, a megnyilvánultból és megnyilvánulatlanból, a
világból és Istenbıl áll. Amikor tehát összhangba kerülsz az egésszel, az egész
összekapcsolódottságának és céljának, s a tudat e világba való beáramlásának tudatos
részévé válsz. Ennek következtében már sokkal gyakrabban következnek be spontán,
téged támogató történések; véletlen találkozások; koincidenciák és szinkronicitások
(látszólag véletlen egybeesések). Carl Jung a szinkronicitást „akauzális összekapcsoló
elvnek” nevezte. Ez azt jelenti, hogy az ilyen események között a mi felszíni
valóságszintünkön nincs oki kapcsolat. Ez a látszat világa mögött meghúzódó értelem
külsı megnyilvánulása, egy mélyebb összekapcsolódottság, amit elménk nem képes
megérteni. Ám ezen intelligencia – a kivirágzó tudat – kibontakozásának tudatos
résztvevıi lehetünk.
- 106 -
Belsı célod
A természet az egésszel a tudattalan egység állapotában létezik. Ez a magyarázat

például arra, hogy a 2004-es szökıár-katasztrófában gyakorlatilag egyetlen vadállat sem
pusztult el. Mivel az embereknél ık szorosabb kapcsolatban állnak a teljességgel,
képesek voltak sokkal elıbb megérezni a közelgı cunamit, mint ahogy azt látni vagy
hallani lehetett, s így maradt idejük visszahúzódni a magasabban fekvı területekre. De
talán ez is csak emberi nézıpontból tőnik így. Valószínőleg csak egyszerően azon
kapták magukat, hogy magasabban fekvı területekre vonulnak. Azt tenni emiatt: az
elme így szabdalja fel a valóságot. A természet azonban tudattalan egységben él az
egésszel. Az a célunk és a rendeltetésünk, hogy új dimenziót hozzunk ebbe a világba,
azáltal, hogy tudatos egységben élünk a teljességgel, és tudatos összhangban az
egyetemes értelemmel.
– Képes-e az egész az emberi elmét olyan dolgok teremtésére, illetve olyan
helyzetek létrehozására használni, amelyek összhangban állnak annak céljával?
– Igen. Valahányszor inspiráció (ihletettség) van, ami azt jelenti „in spirit” –
lélekben –, valamint lelkesedés, ami azt jelenti „Istenben”*, olyan teremtı erı lép
színre, ami messze felülmúlja azt, amire az egyszerő ember önmagában képes.
………………………
*
A lelkesedés szó magyarázata a következı fejezetben szerepel. (A fordító megjegyzése.)
- 107 -
Új föld
TIZEDIK FEJEZET
Új föld
A csillagászok arra utaló bizonyítékokat találtak, hogy az univerzum tizenötmilliárd

éve egy hatalmas robbanással jött létre, és azóta is tágul. Nemcsak tágul, hanem összetettsége
is növekszik, egyre differenciáltabbá válik. Egyes tudósok azt is feltételezik, hogy ez az
egységtıl a sokféleség felé haladó változási folyamat végül megfordul. Az univerzum
tágulása leáll, majd elkezd összehúzódni, míg végül visszatér a megnyilvánulatlanhoz. Ahhoz
a felfoghatatlan „semmiséghez”, amelybıl elıemelkedett; és a születés, tágulás, összehúzódás
és halál ciklusai újra és újra megismétlıdnek. Mi célból? „Miért bajlódik az univerzum a
létezéssel?” – kérdezi a fizikus Stephen Hawking, miközben szembenéz a ténnyel, hogy a
kérdésre egyetlen matematikai modell sem adhat választ.
Ha azonban belülre is tekintesz, s nem csak kifelé, akkor fölfedezed, hogy egyaránt
van belsı és külsı célod, s mivel te a makrokozmosz mikrokozmikus tükrözıdése vagy, ebbıl
következik, hogy az univerzum is rendelkezik belsı és külsı céllal, amelyek a tieidtıl
elválaszthatatlanok. Az univerzum külsı célja, hogy formát teremtsen, és megtapasztalja a
formák interakcióját: a játékot, az álmot, a drámát, vagy nevezd, aminek akarod. Belsı célja,
hogy ráébredjen önmaga formamentes esszenciájára. Ezt követi a külsı és a belsı cél
összebékítése: áthozni ezt az esszenciát – a tudatot – a forma világába, és ezáltal átalakítani a
világot. Ennek az átalakításnak a végsı célja messze meghaladja mindazt, amit az emberi
elme el tud képzelni vagy meg tud érteni. Ennek ellenére e bolygón most ez az átalakítás a
ránk osztott feladat. Azaz: a külsı és a belsı cél összebékítése, a világ és Isten
összehangolása.
Mielıtt megnéznénk, hogy a világmindenség tágulásának és összehúzódásának mi a
jelentısége a te életedre vonatkoztatva, tudnod kell, hogy az univerzum természetérıl
mondott egyetlen állításomat sem szabad abszolút igazságként kezelni! A végtelent nem
magyarázhatják meg sem fogalmak, sem matematikai képletek. Egyetlen gondolat sem képes
magába foglalni a teljesség hatalmasságát. A valóság egységes egész, ám azt a gondolatok
töredékekre szabdalják. Ez alapvetı félreértésekre ad alkalmat, például arra, hogy a dolgok és
az események egymástól elkülönülnek, vagy hogy ez az oka annak. Minden gondolat
valamilyen nézıpontot képvisel, és minden nézıpont – természetébıl adódóan – korlátozást is
jelent, ami végsı soron azzal jár, hogy a gondolat nem lehet igaz, legalábbis nem abszolút
módon. Csak az egész igaz, ám az egészet nem lehet mondani vagy gondolni. A gondolkodás
korlátain túlról nézve – és ezért az emberi elme számára nem érthetıen – minden most
történik. Minden, ami valaha volt vagy lesz, az most van, kívül az idın, ami gondolati
építmény.
A viszonylagos és az abszolút igazság illusztrálására lássuk a napkeltét és a
napnyugtát. Amikor azt mondjuk, hogy a nap reggel fölkel, és este lenyugszik, ez igaz, de
csak relatíve. Abszolút mércével mérve ez hamis állítás. Csak a bolygó felszínén vagy az
ahhoz közel elhelyezkedı megfigyelı korlátozott nézıpontjából kel fel és nyugszik le a nap.
Ha kint lennél, messze a világőrben, akkor látnád, hogy a nap se nem kel föl, se nem nyugszik
le, hanem folyamatosan ragyog. Ám ennek tisztázását követıen is beszélhetünk napkeltérıl és
napnyugtáról, továbbra is láthatjuk és megfesthetjük szépségét, verset írhatunk róla, holott
tudjuk, hogy itt relatív s nem abszolút igazságról van szó.
Folytassuk hát azzal, hogy röviden megvizsgálunk egy másik relatív igazságot: az
univerzum formába jövetelét, majd a formamenteshez való visszatérését – ami tartalmazza az
idı korlátozott nézıpontját –, és lássuk, mi a jelentısége ennek a saját életedre vonatkozóan.
A „saját életem” fogalma, persze, egy másik, szintén gondolat teremtette, korlátozott
- 108 -
Új föld
nézıpont, egy másik viszonylagos igazság. Végsı soron nem létezik olyan, hogy a „te
életed”, mert te és az élet nem két dolog vagytok, hanem egy.
ÉLETED RÖVID TÖRTÉNETE

Az univerzum világba manifesztálódása, majd visszatérése a megnyilvánulatlanhoz –
tágulása és összehúzódása – két univerzális mozgás, amit nevezhetünk távozásnak és
hazatérésnek. Ez a két mozgás sokféleképpen tükrözıdik az egész világegyetemben: például
szíved folyamatos kitágulásában és összehúzódásában, vagy lélegzeted be- és kiáramlásában.
Az alvás és az ébrenlét ciklikusságában is ott található. Éjjelente, anélkül, hogy tudnál róla,
visszatérsz minden élet megnyilvánulatlan Forrásába, amikor belépsz a mély, álomtalan alvás
fázisába; s azt követıen, reggel – feltöltıdve – ismét megjelensz.
Ez a két mozgás, a távozás és a visszatérés, minden ember életciklusában is
tükrözıdik. „Te” úgymond a semmibıl, hirtelen jelensz meg e világban. A születést a
kitágulás követi. Nem csupán fizikai értelemben növekedsz, hanem tudásban, tettekben,
tulajdonban és megtapasztalásban is. Hatáskörzeted kitágul, és az élet egyre összetettebbé
válik. Olyan idıszak ez, amikor fıleg a külsı célod megtalálásával és kergetésével
foglalkozol. Ez általában együtt jár az ego növekedésével, ami azonosulás valamennyi elıbb
említett dologgal, és így a formaidentitásod egyre határozottabbá válik. Ez annak is az ideje,
amikor az ego hajlamos a külsı célt – a növekedést – birtokolni. Az ego azonban – szemben a
természettel – nem tudja, hogy mikor álljon le a növekedés hajszolásával, s ezért
csillapíthatatlan étvággyal akar többet.
Ám aztán, épp amikor már azt hiszed, hogy sikerrel jártál, hogy idetartozol, beindul a
visszatérés mozgása. Egyre több ismerısöd hal meg, olyanok, akik világod részei voltak.
Majd gyengül a fizikai formád; a hatáskörzeted összezsugorodik. Ahelyett, hogy több lennél,
most kevesbedsz, amire az ego egyre intenzívebb szorongással vagy depresszióval reagál. A
világod elkezd összehúzódni, és azt tapasztalod, hogy többé már nem uralod a történéseket.
Ahelyett, hogy hatnál az életre, most az élet hat rád azzal, hogy fokozatosan redukálja a
világodat. A formával azonosult tudat most a „naplementét”, a forma fölbomlását tapasztalja
meg. Majd egy nap te is eltőnsz. A karosszéked még mindig ott áll. Ám nem te vagy benne,
csupán az üres tér. Visszatértél oda, ahonnan – mindössze néhány éve – megérkeztél.
Minden ember élete – valójában minden létforma – egy-egy világot képvisel, az
univerzum önmegtapasztalásának egy-egy egyedi módját. És amikor a formád szétfoszlik, egy
világ – a számtalan világok egyike – véget ér.
A FÖLÉBREDÉS ÉS A VISSZATÉRÉS MOZGÁSA

Az ember életében a visszatérı irányú mozgás – a forma gyengülése, illetve szétesése,
ami például idıskor, betegség, rokkantság vagy valamilyen személyes tragédia következtében
történik meg – hatalmas lehetıséget hordoz a spirituális fölébredésre. Tehát a tudat formával
történt azonosulásának megszüntetésére. Mivel a mai kultúránkban rendkívül kevés a
spirituális igazság, ezért nem sokan ismerik fel ennek a lehetıségét, és ezért, amikor az
megtörténik velük vagy hozzátartozójukkal, azt hiszik, hogy valami borzasztó nagy baj van,
hogy olyasmi történik, aminek nem lenne szabad megtörténnie.
Civilizációnkban hatalmas az emberi állapottal kapcsolatos tudatlanság, márpedig
spirituálisan minél tudatlanabb vagy, annál többet szenvedsz. Sok ember számára, különösen
Nyugaton, a halál nem több mint elvont fogalom, és ezért sejtelmük sincs arról, hogy mi
történik az emberi formával, amikor az a széteséshez közelít. A legtöbb megrokkant és
megöregedett embert idısek otthonába dugják. A holttesteket, amelyeket egyes régebbi
kultúrákban közszemlére bocsátottak, nálunk elrejtik. Próbálj csak holttestet látni, és azt
tapasztalod, hogy az gyakorlatilag törvénybe ütközik, kivéve, ha az elhunyt a közeli
- 109 -
Új föld
családtagod. A halottasházakban még sminket is tesznek az arcra. A halálnak csak a

megszépített változatát tekintheted meg.
Mivel a legtöbb ember számára a halál csupán elvont fogalom, ezért egyáltalán nem
készülnek fel a forma rájuk is váró felbomlására. Amikor az közeledik: sokk, értetlenség,
kétségbeesés és hatalmas félelem a reakció. Többé már semminek sincs értelme, hiszen
minden értelem és cél, amit az élet eddig számukra tartogatott, az a fölhalmozással, a sikerrel,
az építéssel, a megvédéssel és a kielégülés tudatával kapcsolódott össze. Az a kiáradó
mozgással és a formával – tehát az egóval – történt azonosulással asszociálódott (társult). A
legtöbben képtelenek bármiféle értelmet találni abban, amikor az életük, a világuk lebontódik.
És mégis – potenciálisan – itt mélyebb értelem található, mint amikor a kiáradó mozgás zajlik.
Az emberek életébe a spirituális dimenzió hagyományosan épp az öregkor
megkezdıdésével, veszteség vagy személyes tragédia révén lép be. Más szóval: a belsı céljuk
csak akkor bukkan elı, amikor a külsı céljuk összeomlott, és az ego kagylóhéja kezd
repedezni. Az ilyen események a visszatérés kezdetét, a forma szétesése felé haladást
reprezentálják. A legtöbb ısi kultúrában – bizonyára intuitíve – megértették ezt a folyamatot,
s ezért az idıs embereket méltányolták és tisztelték. İk a bölcsesség tárházai voltak, akik a
mélység azon dimenzióját szolgáltatták, ami nélkül egyetlen civilizáció sem maradhat sokáig
életben. A mi kultúránkban, amelyik teljesen azonosult a külsı dimenzióval, és mit sem tud a
lélek belsı világáról, az öreg szó többnyire negatívan cseng. A „használhatatlan” fogalommal
egyenértékő, és ezért szinte sértés valakire azt mondani, hogy öreg. A szó elkerülése végett
olyan szépítı kifejezéseket használunk, mint: idıs, idısebb, rangidıs. A bennszülötteknél a
„nagymama” óriási tekintélyő családtag. A mai „nagyi” legjobb esetben is csak aranyos.
Miért tekintik az öregembert haszontalannak? Mert öregkorban a hangsúly a cselekvésrıl a
Létre tevıdik át, és a mi civilizációnk, amelyik elveszik a tettekben, semmit sem tud róla. Azt
kérdezi: „Lét? Azzal meg mit lehet csinálni?”
Egyes emberek esetében a növekedés és tágulás kiáradó mozgását hirtelen szakítja
meg a visszatérés látszólag korán jelentkezı mozgása, a forma felbomlása. Olykor ez csak
idıleges megszakítás; más esetekben végleges. Úgy hisszük, hogy a fiatal gyerekeknek nem
kéne szembetalálkozniuk a halállal, ám tény, hogy egyes gyerekekkel ez történik. Szembe kell
nézniük egyik vagy mindkét szülıjük betegség vagy baleset okozta halálával, vagy akár a
saját haláluk lehetıségével is. Akadnak gyerekek, akik olyan rendellenességgel születnek, ami
súlyosan korlátozza életük természetes kitágulását. Vagy viszonylag fiatal korukban jelenik
meg az életükben valamilyen komoly korlát.
A kiáradó mozgás megszakadása akkor, amikor annak még „nem kellett volna
megtörténnie”, az adott személynél potenciálisan korai spirituális fölébredést idézhet elı.
Végsı soron semmi olyan nem történik, aminek nem kellett volna megtörténnie. Ezzel azt
mondom: semmi olyan nem történik, ami nem része a nagyobb egésznek és a nagyobb egész
céljának. Tehát a külsı cél leomlása vagy megszakadása elvezethet oda, hogy megtalálod a
belsı célodat, és ennek következtében felbukkanhat az a mélyebb külsı cél, ami összhangban
áll a belsıvel. A sokat szenvedett gyerekek gyakran válnak az életkoruknál érettebb
fiatalokká.
Ami elvész a forma szintjén, az megtérül a lényeg szintjén. Az ısi kultúrák és
legendák „vak látnok” és „sebesült gyógyító” tradicionális figuráiban a forma szintjén
elszenvedett hatalmas veszteség vagy fogyatékosság a lélekhez vezetı kapuvá vált. Amint
közvetlen élményt szereztél minden forma labilitásáról, valószínőleg többé már nem fogod
túlértékelni a formát, s így nem veszel el annak hajszolásában, illetve az ahhoz való
ragaszkodásban.
Mai kultúránkban épp csak kezdik felismerni azt a lehetıséget, amit a forma szétesése,
és különösen az idıs kor hordoz. A legtöbb ember errıl a lehetıségrıl tragikus módon
lemarad, mert az ego ugyanúgy azonosul a visszatérés mozgásával, mint ahogy a kiáradó
- 110 -
Új föld
mozgással azonosult. Ez pedig az egós kagylóhéj megkeményedésével jár, tehát inkább

összehúzódással, mintsem megnyílással. A megcsappant ego ezt követıen hátralevı napjait
siránkozással és panaszkodással tölti, a félelem, a harag, az önsajnálat, a bőntudat, a
hibáztatás, illetve egyéb negatív gondolati-érzelmi állapot csapdájába szorulva. Vagy olyan
elkerülési stratégiát alkalmaz, mint amilyen az emlékekbe kapaszkodás, a múlton való
révedezés és nosztalgiázás.
Ha valakinél az ego már nem azonosul a visszatérı irányú mozgással, akkor az
öregkor vagy a közeledı halál azzá válik, aminek terveztetett: a lélek birodalmába vezetı
kapuvá. Találkoztam olyan öreg emberekkel, akik e folyamat élı megtestesítıi voltak.
Sugárzóvá váltak. Gyengülı formájuk áttetszıvé vált a tudat fénye számára.
Az új földön az öregkort mindenütt megbecsülik, és nagyra értékelik majd, mint a
tudat virágzására szolgáló idıszakot. Azok számára, akik még mindig elveszve bolyonganak
életük külsı ügyei közt, ez a késıi hazatérés idıszakává válik, amikor ráébrednek belsı
céljukra. Sok más embernek pedig a fölébredési folyamat fölerısödését és betetızıdését
jelenti majd.
A FÖLÉBREDÉS ÉS A KIÁRADÓ MOZGÁS

Az egyén életének a kiáradó mozgással járó, természetes kitágulását eddig jellemzıen
az ego birtokolta, és a saját növekedésére használta. „Nézd, én mit tudok csinálni! Te ezt
úgysem tudod!” – mondja a kisgyerek a másiknak, ahogy fölfedezi teste növekvı erejét és
képességeit. Ez az ego egyik elsı kísérlete arra, hogy önmaga megnöveléséért azonosuljon a
kiáradó mozgással és a „több, mint te” fogalmával, s hogy önmagát mások lealacsonyításával
tegye erısebbé. Természetesen ez az ego számos téveszméje közül csupán az egyik elsı.
Ám, ha tudatosságod növekszik, és életedet többé nem az ego irányítja, akkor a belsı
célodra történı ráébredéshez már nem kell megvárnod, hogy öregség vagy személyes tragédia
révén a világod összezsugorodjon, illetve összeomoljon. Ahogy kezd megjelenni a bolygón az
új tudatosság, egyre kevesebb ember szorul már megrázó élményre ahhoz, hogy fölébredjen.
İk akarattal ölelik magukhoz a fölébredés folyamatát, jóllehet még a növekedés kiáradó
mozgásában, a tágulásban járnak. Ha a ciklust már nem birtokolja az ego, akkor a spirituális
dimenzió ugyanolyan erıteljesen jut be ebbe a világba a kiáradó mozgás (gondolat, szó,
tevékenység, alkotás), mint a visszatérés mozgása (a csönd, a Lét és a forma fölbomlása)
révén.
Mostanáig az emberi értelmet, ami az univerzális intelligenciának csupán apró része,
eltorzította és hibásan használta az ego. Erre mondom: „az ırültség szolgálatába állított
értelem”. Az atom széthasításához óriási értelem kell. Ezt az értelmet atombombák
megépítésére és felhalmozására használni azonban már ırült vagy a legjobb esetben is
szélsıségesen unintelligens dolog. Az ostobaság viszonylag ártalmatlan valami, ám az
intelligens ostobaság már rendkívül veszélyes. Ez az intelligens ostobaság – melyre számtalan
nyilvánvaló példát lehetne felsorolni – az, ami fenyegeti emberi fajunk fennmaradását.
Az egós mőködészavar ártó hatása nélkül értelmünk teljes összhangba kerül az
egyetemes értelem kiáradó ciklusával és teremtı szándékával. A formateremtés tudatos
résztvevıivé válunk. Nem mi teremtünk, hanem az egyetemes értelem teremt rajtunk
keresztül. Nem azonosulunk az alkotásunkkal, s ezért nem veszünk el tevékenységünkben.
Megtanuljuk, hogy a teremtés aktusához ugyan szükség lehet a legintenzívebb energiára, ám
az nem jelent „kemény munkát” és stresszt. Meg kell értenünk a stressz és az intenzitás közti
különbséget, de errıl lesz még szó. Az erılködés vagy a stressz azt jelzi, hogy az ego
visszatért, ahogy a fölmerülı akadályra adott negatív reakciónk is erre utal.
Az ego akarása mögött meghúzódó erı „ellenségeket” teremt, tehát azonos
intenzitású, ellenkezı erı formájában jelentkezı reakciót. Minél erısebb az ego, annál
erısebb az emberek közti elkülönültségtudat. Kizárólag azok a tettek nem okoznak ellenkezı
- 111 -
Új föld
reakciót, amelyek célja: mindenki javára tenni. Azok magukba foglalók (inkluzívak), nem
kizáróak (exkluzívak). Összekapcsolnak, nem pedig elválasztanak. Azok a tettek nem az „én”
országomért, hanem az egész emberiségért; nem az „én” vallásomért, hanem a tudat minden
emberben történı megjelenéséért; nem az „én” fajomért, hanem minden érzı lényért és az
egész természetért történnek.
Azt is tanuljuk, hogy a tett, noha szükséges, külsı valóságunk létrehozatalában csupán
másodlagos tényezı. A teremtésben az elsıdleges faktor a tudat. Bármilyen aktívak lehetünk,
bármennyi erıfeszítést is tehetünk, világunkat a tudati állapotunk teremti meg, és ha ezen a
belsı szinten nincs változás, akkor nem létezik az a mennyiségő tett, ami bármi változást is
hozna. Az esetben csak ugyanannak a világnak a módosított változatát teremtenénk meg újra
és újra, olyan világot, ami az ego külsı visszatükrözıdése lenne.
A TUDAT
A tudat már eleve tudatos. Az a megnyilvánulatlan, az örök. Az univerzum azonban
csak fokozatosan válik tudatossá. Maga a tudat idıtlen, és ezért nem fejlıdik. Sohasem
született és nem hal meg. Amikor a tudat megnyilvánult univerzummá válik, akkor látszólag
ki van téve az idınek, és látszólag evolúciós folyamaton megy keresztül. Emberi elme
képtelen teljesen megérteni e folyamat okát. Ám önmagunkban megpillanthatjuk ezt a
folyamatot, és annak tudatos résztvevıi lehetünk.
A tudat a forma megjelenése mögötti intelligencia, a szervezı elv. A tudat már
évmilliók óta készít formákat, hogy rajtuk keresztül kifejezhesse magát a megnyilvánultban.
Bár a színtiszta tudat megnyilvánulatlan birodalmát tekinthetnénk egy másik
dimenziónak, az nem különül el a forma e dimenziójától. A forma és a formamentes
egymásba hatol. A megnyilvánulatlan tudatosságként, belsı térként, jelenlétként áramlik bele
ebbe a dimenzióba. Hogyan teszi ezt? Az emberi formán keresztül, amelyik tudatossá válik, s
betölti küldetését. Az emberi forma erre a magasabb célra teremtetett, és ahhoz egyéb formák
milliói készítették elı a terepet.
Tudat inkarnálódik a megnyilvánult dimenzióba, vagyis az formává válik. Amikor ezt
teszi, álomszerő állapotba jut. Az intelligencia megmarad, ám a tudat már nincs önmaga
tudatában. Elveszti magát a formákban, azonosul a formákkal. Úgy is le lehetne ezt írni, hogy:
az isteni leszáll az anyagba. Az univerzum evolúciójának e stádiumában a teljes kiáradó
mozgás ebben az álomszerő állapotban zajlik. Fölébredés futó pillanatai csak az egyedi forma
szétesésekor adódnak, tehát a meghalás idején. Ezt követıen kezdetét veszi a következı
inkarnáció, a formával való következı azonosulás, a következı egyedi álom, ami része a
kollektív álomnak.
Amikor az oroszlán széttépi a zebra testét, akkor a zebraformába inkarnálódott tudat
leválasztja magát a szétesı formáról, és egy rövid pillanatra ráébred tudatként való lényegi,
halhatatlan természetére; majd azt követıen azonnal alvásba zuhan vissza: újra inkarnálódik
egy másik formába. Amikor az oroszlán megöregszik, és többé már képtelen vadászni, ahogy
az utolsót lélegzi, ismét megtörténik a pillanatnyi fölébredés, amit egy újabb forma álma
követ.
Bolygónkon az emberi ego képviseli az egyetemes alvás végsı stádiumát, a tudat
formával történı azonosulását. A tudat fejlıdésében ez szükséges stádium volt.
Az emberi agy egy magasan differenciált forma, amin keresztül tudat lép be e
dimenzióba. Körülbelül százmilliárd idegsejtet (neuront) tartalmaz, ugyanannyit, mint ahány
csillag található a galaxisunkban, amit tekinthetünk makrokozmikus agynak. Az agy nem
teremt tudatot, hanem a tudat teremtette meg az agyat – a legösszetettebb földi formát –
- 112 -
Új föld
önmaga kifejezésére. Ha az agyad megsérül, az nem azt jelenti, hogy te tudatot vesztettél*.
Azt jelenti, hogy azt a formát a tudat már nem tudja használni ahhoz, hogy belépjen e
dimenzióba. Nem veszíthetsz tudatot, mert lényegedet tekintve te tudat vagy. Csak olyan
dolgot veszíthetsz el, ami a tiéd, de képtelenség elveszíteni valamit, ami te magad vagy.
FÖLÉBREDT CSELEKVÉS
A tudat bolygónkon zajló fejlıdésében a következı stádium külsı aspektusa a
fölébredt cselekvés. Minél közelebb kerülünk jelenlegi evolúciós stádiumunk végéhez, az ego
annál diszfunkcionálisabbá válik, ugyanúgy, ahogy pillangóvá alakulása elıtt a hernyó is
diszfunkcionális lesz. Ám az új tudatosság már a régi szétesése közben megjelenıfélben van.
Az emberi tudatfejlıdésben egy jelentıs esemény közepén járunk, ám a ma esti
hírekben errıl nem fogsz hallani. Bolygónkon – és ezzel egyidejőleg a galaxisunk számos
részében és talán azon túl is – a tudat ébredezik formaálmából. Ez nem azt jelenti, hogy
minden forma (a világ) megsemmisülne, bár jó néhány formával szinte bizonyosan ez fog
történni. Azt jelenti, hogy a tudat most anélkül kezdhet formát teremteni, hogy magát
elvesztené benne. Képes önmaga tudatában maradni, még aközben is, hogy formát teremt,
illetve tapasztal meg. Miért kéne folytatnia a forma teremtését és megtapasztalását? Annak
öröméért. Miként teszi ezt a tudat? Fölébredt embereken keresztül, akik megtanulták a
fölébredt cselekvést.
A fölébredt cselekvés: összhangba hozni külsı célodat (amit teszel) a belsı céloddal
(fölébredni és ébren maradni). A fölébredt cselekvés révén eggyé válsz az univerzum kiáradó
irányú céljával. Tudat áramlik be rajtad keresztül ebbe a világba. Beáramlik a gondolataidba,
és megihleti ıket. Beáramlik a tetteidbe, irányítja és erıvel ruházza fel ıket.
Nem az dönti el, hogy betöltöd-e rendeltetésedet, amit teszel, hanem ahogyan azt
teszed. S hogy miként teszed, amit teszel, az a tudati állapotodon múlik.
Fontossági sorrended megfordul, ha tetted célja maga a cselekvés lesz; pontosabban:
amikor a tudat áramlata „folyik” abba, amit teszel. A tudat áramlata határozza meg a
minıséget. Másként megfogalmazva ezt: bármilyen helyzetben és bármit is teszel, tudati
állapotod az elsıdleges tényezı; a helyzet és a tetted a másodlagos. „Jövıbeli” sikered attól a
tudati állapottól függ – és attól elválaszthatatlan is –, amelybıl a tetteid erednek. Az vagy az
ego reaktív ereje; vagy a fölébredt tudatosság éber figyelme. Minden valóban sikeres
cselekvés az éber figyelemnek ebbıl a mezejébıl származik, s nem az egóból és a
kondicionált, tudattalan gondolkodásból.
A FÖLÉBREDT CSELEKVÉS HÁROM MÓDJA (MODALITÁSA)

A tudat háromféleképpen áramolhat a tetteidbe, és így rajtad keresztül ebbe a világba;
három modalitás szerint tudod életedet összhangba hozni az univerzum teremtı erejével. A
modalitás a tetteidbe mögöttesen beáramló és a cselekedeteidet az e világban megjelenıben
lévı, fölébredt tudattal összekapcsoló energia frekvenciáját jelenti. Cselekedeted
diszfunkcionális és az egótól származó lesz, ha nem e három modalitás valamelyikében
történik. Napközben ezek változhatnak, bár életed egy-egy stádiumában valamelyikük
dominálhat. Bizonyos helyzetekben az egyik vagy a másik modalitás megfelelı.
A fölébredt cselekvés modalitásai: elfogadás, élvezet és lelkesedés.
Mindegyikük a tudat bizonyos rezgési frekvenciáját képviseli. Éberen kell ügyelned,
hogy bármit is teszel – a legegyszerőbbtıl a legösszetettebb feladatig terjedıen –, azt a három
modalitás valamelyikének megfelelıen tedd. Ha nem az elfogadás, az élvezet vagy a
*
Az angol szövegben itt kettıs jelentéső kifejezés (lose consciousness) szerepel, ami tudatvesztést és
eszméletvesztést is jelent. (A fordító megjegyzése.)
- 113 -
Új föld
lelkesedés állapotában cselekszel, akkor közelebbrıl megvizsgálva azt találod majd, hogy
valójában szenvedést teremtesz magad és mások számára.
ELFOGADÁS
Amit nem vagy képes örömmel tenni, azt minimum el tudod fogadni. Így: „ezt kell
tennem”. Az elfogadás azt jelenti, hogy: „jelenleg ez a helyzet, ez a pillanat ezt a tettet igényli
tılem, így hát készségesen megteszem”. Már hosszan beszéltem arról, hogy mennyire fontos
belül elfogadni azt, ami éppen történik. Elfogadni azt, amit éppen tenned kell, az ugyanennek
az elfogadásnak a másik oldala. Például valószínőleg nem leszel képes élvezni, amikor éjjel,
zuhogó esıben, minden településtıl távol autód defektes kerekét lecseréled – lelkesedésrıl
nem is szólva –, ám elfogadást bele tudsz vinni. Az elfogadás állapotában cselekedni azt
jelenti, hogy békességben teszed, amit teszel. Ez a békesség leheletfinom energiarezgés, ami
aztán beleáramlik a tettedbe. Elsı ránézésre az elfogadás passzív állapotnak tőnik, valójában
azonban aktív és kreatív, mert valami teljesen újat hoz ebbe a világba. Az a békesség, az a
finom energiarezgés: tudat; és az egyik út, amin a tudat bejut e világba: az önmegadott
állapotban végzett cselekvés, amelynek egyik arculata az elfogadás.
Ha tevékenységedet képtelen vagy élvezni, és elfogadást sem tudsz belevinni, akkor
állj le! Különben nem vállalsz felelısséget azért az egyetlen dologért, amiért valóban
felelısséget tudsz vállalni: tudati állapotodért, ami történetesen az egyetlen olyan dolog, ami
igazán számít. És ha nem vállalsz felelısséget a tudati állapotodért, nem vállalsz felelısséget
az életért.
ÉLVEZET
A megadással végzett tettel együtt járó békesség az életteliség érzésévé válik, ha
ténylegesen élvezed is azt, amit teszel. Az élvezet a fölébredt cselekvés második modalitása.
Az új földön az emberek tettei mögötti ösztönzı erıként az akarást az élvezet fogja fölváltani.
Az akarás az ego azon téveszméjébıl ered, hogy te egy különálló darabka vagy, aki nem
kapcsolódik a minden teremtés mögött álló erıhöz. Az élvezeten keresztül magába ebbe az
egyetemes teremtı erıbe kapcsolódsz bele.
Amikor a múlt és a jövı helyett a jelen pillanatot teszed életed középpontjává, akkor
drámai mértékben megnı a képességed – és azzal életed minıségének szintje is – arra, hogy
élvezni tudd azt, mit éppen teszel, az öröm a Lét dinamikus oldala. Amikor az univerzum
teremtı ereje önmaga tudatára ébred, az örömként nyilvánul meg. Nem kell arra várnod, hogy
valami „értelmes” dolog jelenjen meg az életedben, hogy aztán végül élvezhesd azt, amit
teszel. Több értelem van az örömben, mint amennyire valaha is szükséged lesz. A „várom,
hogy elkezdhessek élni” szindróma a tudattalan állapot egyik leggyakoribb illúziója. Sokkal
nagyobb a valószínősége, hogy életedbe beköszönt a külsı szintő kitágulás és pozitív
változás, ha élvezni tudod azt, amit már teszel, mintha valamilyen változásra várnál, hogy
aztán elkezdhesd élvezni azt, amit teszel. Ne kérj az elmédtıl engedélyt arra, hogy élvezhesd
a tevékenységedet! Mindössze seregnyi érvet kapnál tıle, hogy miért nem élvezheted azt.
„Most nem – mondja majd az elméd. – Hát nem látod, hogy elfoglalt vagyok? Nincs rá idı.
Talán holnap elkezdheted élvezni…” Az a holnap sohasem érkezik el, ameddig nem kezded el
élvezni azt, amit most teszel.
Ha azt mondod, hogy élvezettel teszem ezt vagy azt, az valójában téveszme, mert úgy
tünteti fel, mintha az öröm abból származna, amit teszel, holott nem ez a helyzet. Az öröm
ugyanis nem a tettedbıl származik, hanem bensıd mélyébıl áramlik bele a tettedbe, és ily
módon ebbe a világba. A téveszme, miszerint az öröm abból származik, amit teszel,
szokványos, ám veszélyes is, mert azt a hitet teremti meg, hogy az öröm olyan dolog, amit
valami másból – például tevékenységbıl vagy dologból – lehet megszerezni. Így ezt követıen
a világtól várod, hogy örömöt, boldogságot adjon neked, holott arra képtelen. Ezért él sok
- 114 -
Új föld
ember állandó frusztrációban. A világ nem adja meg nekik azt, amire szerintük szükségük
van.
Aztán mi a kapcsolat a tevékenységed és az öröm állapota között? Bármilyen
tevékenységet élvezni fogsz, amiben teljesen jelen vagy; bármilyen tevékenységet, ami nem
csupán valamilyen végeredmény elérésére szolgáló eszköz. Valójában nem magát a
kivitelezett cselekvést élvezed, hanem az abba beáramló mély életteliség-érzést. Az az
életteliség egy azzal, aki vagy. Ez azt jelenti, hogy amikor élvezettel teszel valamit, valójában
a Lét örömét tapasztalod meg, annak dinamikus oldaláról. Ez a magyarázata, hogy bármi,
amit élvezettel teszel, a minden teremtés mögött álló erıvel kapcsol össze.
Íme egy spirituális gyakorlat, ami életedbe erıt és teremtı kitágulást visz majd. Írj
listát sok olyan hétköznapi rutintevékenységedrıl, amit gyakran teszel! Vegyél bele olyan
tevékenységet is, amit nem tartasz érdekesnek, amit unalmasnak, fárasztónak, bosszantónak
vagy terhesnek ítélsz! Olyant azonban ne írj bele, amit utálsz, vagy amitıl irtózol! Az utóbbi
tevékenységet vagy elfogadással érdemes végezni, vagy abba kell hagyni. A listán szerepelhet
például: utazás munkába és munkából, élelmiszer-vásárlás, nagymosás, vagy bármi egyéb,
amit a napi munkádban fárasztónak vagy terhesnek találsz. Ezt követıen, valahányszor ezeket
a tevékenységeket végzed, hagyd, hogy azok az éberség közvetítıi legyenek! Légy
tökéletesen jelen abban, amit teszel, és érezd magadban az éber, eleven nyugalmat és a
csendet a tevékenység hátterében! Hamarosan azt tapasztalod majd, hogy amit a
megnövekedett tudatosság eme állapotában teszel, az ahelyett, hogy terhes, fárasztó vagy
bosszantó lenne, történetesen élvezetessé válik. Hogy pontosabban fogalmazzak: amit élvezel,
az valójában nem a külsı cselekedet, hanem a tudatnak a tevékenységbe beáramló belsı
dimenziója. Ez: a Lét örömének megtalálása a tetteidben. Ha azt érzed, hogy az életedbıl
hiányzik az „értelem”, vagy életed túl terhes vagy fárasztó, akkor az arra utal, hogy ezt a
dimenziót még nem hoztad be az életedbe. Még nem vált fı céloddá, hogy tudatos légy abban,
amit teszel.
Az új föld úgy jelenik meg, hogy egyre több ember fedezi fel élete fı küldetését:
behozni a tudat fényét e világba; és ezért bármit is tesznek, azt a tudat „szállítóeszközeként”
használják.
A Lét öröme a tudatosnak lenni öröme.
A fölébredt tudat aztán átveszi az egótól a kormányrudat, és elkezdi irányítani az
életedet. Majd azt tapasztalhatod, hogy a már hosszú ideje végzett tevékenységed természetes
módon kezd valami sokkal nagyobba átmenni, amikor azt már a tudat erısíti.
Egyesek, akik alkotó tevékenységükkel sok ember életét gazdagítják, egyszerően azt
teszik, amit a legjobban élveznek, anélkül, hogy tevékenységükkel bármit el akarnának érni,
vagy bárkivé akarnának válni. Például zenészek, mővészek, írók, tudósok, tanárok, építészek,
vagy új szociális vagy – megvilágosodott – vállalati struktúrák megvalósítói. Olykor néhány
évig a hatáskörzetük kicsiny marad; majd az történhet, hogy hirtelen vagy fokozatosan
teremtı megerısítés áramlik tettükbe, és a tevékenységük oly mértékben kitágul, ami minden
korábbi elképzelésüket túlszárnyalja, és számtalan embert érint meg. Az élvezet mellé
intenzitás társul a tevékenységükhöz, és azzal olyan kreativitás ihleti meg ıket, ami messze
felülmúlja azt, amit egy közönséges ember véghez tud vinni.
De ne hagyd, hogy ez a fejedbe szálljon, mert ott fönt az ego maradéka rejtızhet!
Továbbra is közönséges ember vagy. A rendkívüli az, ami rajtad keresztül érkezik e világba.
Ám azon az esszencián osztozol minden lénnyel. Hafiz, a XIV. századi perzsa költı és szufi
mester gyönyörően fejezi ki ezt az igazságot: „Egy lyuk vagyok a furulyán, amelyen Krisztus
lehelete áramlik át. Hallgasd e zenét!”1
- 115 -
Új föld
LELEKESEDÉS
Aztán létezik a kreatív manifesztálásnak egy másik módja is, ami azoknak adatik meg,
akik hőek maradnak fölébredésük belsı céljához. Egy nap hirtelen tudják, hogy mi a külsı
céljuk. Hatalmas víziójuk támad, egy küldetés, és attól kezdve annak megvalósításán
dolgoznak. Céljuk, illetve víziójuk valamilyen módon általában kapcsolódik ahhoz, amit
kisebb léptékben már – élvezettel – tesznek. Ekkor bukkan fel a fölébredt cselekvés harmadik
módja: a lelkesedés.
A lelkesedés azt jelenti, hogy tevékenységedben intenzív élvezetet találsz, amihez
hozzátevıdik egy cél vagy vízió, ami felé munkáddal haladsz. Ha célt adsz tevékenységed
élvezéséhez, akkor az energiamezı, illetve a rezgési frekvencia megváltozik. Bizonyos fokú
„szerkezeti feszültség” adódik ekkor az élvezethez, és így az lelkesedéssé válik. A lelkesedés
táplálta teremtı tevékenység magaslatán elképesztı intenzitás és energia kerül tevékenységed
mögé. Nyílnak érzed magad, amelyik a cél felé száguld, és közben élvezi a repülést.
A kívülállónak úgy tőnhet, mintha stresszben tevékenykednél, ám a lelkesedés
intenzitásának semmi köze a stresszhez. Akkor válsz feszültté, ha jobban akarod, hogy célba
érj, mint amennyire azt óhajtod tenni, amit teszel. Az élvezet és a „szerkezeti feszültség” közti
egyensúly ez esetben felborult, az utóbbi javára. A stressz általában azt jelzi, hogy az ego
visszatért, s te leválasztod magadat az univerzum teremtı erejérıl. Helyette csak az egós
akarás ereje és a túlfeszítés található, és „keményen kell dolgoznod”, hogy teljesíts. A stressz
mindig gyengíti annak a tevékenységnek a minıségét és hatékonyságát, amit a hatása alatt
végzel. Szoros kapcsolat található a stressz és a negatív érzelmek – például szorongás és harag
– között is. A stressz a test számára mérgezı hatású, és az derült ki, hogy az úgynevezett
degeneratív kórképek – például a rák és a szívkoszorúér-betegség – egyik fı oka.
A stresszel ellentétben a lelkesedésnek magas az energiafrekvenciája, és emiatt
rezonál az univerzum teremtı erejével. Ezért mondta Ralph Waldo Emerson: „Egyetlen
hatalmas eredményt sem értek el lelkesedés nélkül.”2 A lelkesedés szó az ógörög en és Theosz
(Isten) szavakból született. Az enthousiazein (lelkesedés) szó azt jelenti: „egy istentıl
megszállottnak lenni”. Lelkesen azt tapasztalod majd, hogy nem kell mindent magadnak
megtenned. Történetesen semmi jelentıset sem vagy képes magad megtenni. A tartós
lelkesedés a teremtı energia hullámát hozza létre, és azt követıen már csak annyi a teendıd,
hogy „meglovagold a hullámot”.
A lelkesedés óriási erıt visz tetteidbe, s emiatt mindazok, akik nem fértek hozzá ehhez
az erıhöz, lenyőgözve merednek „teljesítményedre”, és azt egyenlınek hiszik veled. Te
azonban tudod az igazságot, amire Jézus e szavakkal mutatott rá: „Magamtól nem tehetek
semmit.”3 Az egós akarással szemben, amelyik az akarás intenzitásával egyenes arányban álló
mértékő ellenkezést teremt, a lelkesedés sohasem ellenkezik. Nem konfrontatív.
Tevékenysége nem teremt gyızteseket és veszteseket. Mások bevonására, nem pedig
kizárására épül. Nincs szüksége arra, hogy embereket használjon és manipuláljon, mert a
lelkesedés magának a teremtésnek az ereje, s ezért nem kell valami másodlagos forrásból
energiához jutnia. Az ego akarása mindig elvenni próbál valamitıl vagy valakitıl; a
lelkesedés a saját bıségébıl ad. Ha a lelkesedés akadályba ütközik – kedvezıtlen helyzet
vagy együtt nem mőködı emberek formájában –, akkor sohasem támad, hanem kikerüli azt,
vagy megengedéssel és átöleléssel a szembeszegülı energiát támogató erıvé, a rosszakarót
baráttá változtatja.
Lelkesedés és ego nem létezhet együtt. Az egyik megléte feltételezi a másik hiányát. A
lelkesedés tudja, merre tart, ám ugyanakkor mélyen egy a jelen pillanattal, önmaga
elevenségének, örömének és erejének a forrásával. A lelkesedés semmit sem akar, mert
semminek sincs híjával. Egységben van az élettel, és bármennyire is dinamikusak legyenek a
lelkesedés ihlette tevékenységek, azokban nem veszted el magadat. És a tevékenység
- 116 -
Új föld
közepette is mindig marad a „kerékagynál” egy csöndes, nyugodt, de intenzíven eleven tér,
„békességmag”, ami mindennek forrása, ám ami érintetlen.
Lelkesült állapotban teljes összhangba kerülsz az univerzum kiáradó, teremtı elvével,
ám anélkül, hogy azonosulnál annak teremtményeivel, tehát az egóval. Ahol nincs
azonosulás, ott nincs ragaszkodás, ami a szenvedés egyik hatalmas forrása. Ha a teremtı
energia hulláma tovasiklott, a szerkezeti feszültség ismét csökken, ám tevékenységed öröme
megmarad. Senki sem képes állandóan lelkesedésben élni. Késıbb a teremtı energia új
hulláma érkezhet, és megújult lelkesedést eredményezhet.
Amikor a forma fölbomlása felé irányuló, visszatérı mozgás megkezdıdik, a
lelkesedés már nem szolgál téged. A lelkesedés az élet kiáradó ciklusához tartozik. Kizárólag
megadással tudod magadat összhangba hozni a visszatérı mozgással, a hazaúttal.
Összefoglalva: ha élvezed tevékenységedet; és ehhez olyan cél vagy távlat társul, ami
felé haladsz: lelkesedés születik. S noha van célod, figyelmed gyújtópontjában továbbra is az
adott pillanatban végzett tevékenységednek kell maradnia, különben kibillensz az egyetemes
céllal kialakult összehangolódottságból. Vigyázz, hogy célod, illetve víziód nehogy önmagad
felfújt imázsa legyen, tehát az ego rejtett formája, például: filmsztár, híres író vagy gazdag
vállalkozó akarsz lenni! Arról is gyızıdj meg, hogy célod nem valaminek a megszerzésére
irányul! Például: tengerparti ház, saját cég, tízmillió dolláros bankszámla. Önmagad
fölnagyított képe, vagy a vízió önmagadról, ahogy már rendelkezel ezzel-azzal: ezek mind
statikus célok, s téged ezért nem erısítenek. Ehelyett gyızıdj meg arról, hogy céljaid
dinamikusak, tehát olyan tevékenység felé irányulnak, amit végzel, s amely révén más
emberekhez és az egészhez kapcsolódsz. Ahelyett, hogy magadat híres színésznek, írónak
vagy egyébnek látnád, képzeld el, ahogy munkáddal számtalan embert inspirálsz, és
gazdagítod az életüket! Érezd át, ahogy tevékenységed nem csak a saját életedet, hanem
számtalan más ember életét is gazdagítja, illetve elmélyíti! Érezd magad „kapunak”, amin
keresztül energia áramlik minden élet megnyilvánulatlan Forrásából mindenki hasznára!
Mindez azt jelenti, hogy a célod vagy víziód – az elme és az érzés szintjén – ekkor
már valóságként él benned. A lelkesedés az az erı, ami a mentális tervet átviszi a fizikai
dimenzióba. Ez az elme teremtı használata, és ezért nincs benne akarás. Azt nem tudod
manifesztálni, ami akarsz; csak azt, amivel már rendelkezel. Kemény munkával és
erıfeszítéssel esetleg megszerezheted azt, amit akarsz, ám ez nem az új föld módszere. Jézus
átnyújtotta a kulcsot az elme teremtı használatához és a forma tudatos manifesztálásához: „ha
imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban
teljesül kérésetek.”4
A FREKVENCIATARTÓK
A formába irányuló, kiáradó mozgás nem minden emberben azonos intenzitású.
Vannak, akik erıs ösztönzést éreznek arra, hogy építsenek, teremtsenek, tevékenykedjenek,
eredményt érjenek el, hatást gyakoroljanak a világra. Ha tudattalanok, akkor persze az egójuk
veszi át az irányítást, és a kiáradó ciklus energiáját a saját céljaik elérésére használják. Ez
azonban óriási mértékben csökkenti a rendelkezésükre álló teremtı energia hozzájuk
áramlását, és így egyre inkább arra szorulnak, hogy „erıfeszítéssel” kapják meg azt, amit
akarnak. Ha tudatosak azok, akikben a kiáradó mozgás erıs, rendkívül kreatívak lesznek.
Mások, miután a felnövésükkel együtt járó kitágulás lezajlott, olyan életet élnek, ami
ránézésre jelentéktelen, és meglehetısen passzívnak tőnı, viszonylag eseménytelen.
Természetük szerint ık befelé fordulóbbak, és esetükben a formába irányuló, kiáradó
mozgás minimális. İk inkább hazamennének, mint otthonról el. Nem él bennük erıs vágy a
tevékenykedésre vagy a világ megváltoztatására. Ha akad bennük némi ambíció, annál tovább
általában nem mennek, mint hogy olyan tevékenységet találjanak, ami bizonyos fokú
függetlenséghez juttatja ıket. Némelyikük nehezen tud beilleszkedni e világba. Néhányan
- 117 -
Új föld
elég szerencsések ahhoz, hogy „menedéket” találjanak maguknak, ahol viszonylag védetten
meghúzódhatnak; például rendszeres jövedelmet biztosító állást vagy apró, saját üzleti
vállalkozást. Vannak, akik ahhoz éreznek ösztönzést, hogy spirituális közösségben vagy
kolostorban éljenek. Némelyikük „lemorzsolódik”, és annak a társadalomnak a peremén él,
amelyikkel nem sok közösséget érez. Akadnak olyanok is, akik kábítószerhez fordulnak, mert
e világban élni számukra túl fájdalmas. Mások végül gyógyítók vagy spirituális tanítók – azaz
a Lét tanítói – lesznek.
Az elmúlt korokban ıket valószínőleg elmélkedıknek vagy befelé fordulóknak
nevezték volna. A mai civilizációnkban a jelek szerint nincs számukra hely. A megjelenıben
levı új földön azonban a szerepük ugyanolyan kulcsfontosságú lesz, mint az alkotóké, a
cselekvıké, a reformereké. Az ı funkciójuk: lehorgonyozni a földön az új tudat frekvenciáját.
„Frekvenciatartóknak” nevezem ıket. Azért vannak itt, hogy tudatot generáljanak a
hétköznapi élet tevékenységeihez, a többiekkel folytatott interakcióik, valamint egyszerően a
létezésük révén.
Ily módon mély jelentéssel ruházzák föl a látszólag jelentéktelent. Az ı feladatuk:
tágas csöndet hozni e világba azzal, hogy minden tettükben tökéletesen jelen vannak.
Tevékenységükben, még a legszimplábban is, tudat és ezért minıség figyelhetı meg. Céljuk:
mindent szentül tenni. Mivel minden egyes személy szerves része a kollektív emberi tudatnak,
ezért sokkal mélyebben hatnak a világra, mint az az életük felszínén látható.
AZ ÚJ FÖLD NEM UTÓPIA

Vajon az új föld ideája nem csupán egy újabb utópisztikus vízió? Egyáltalán nem.
Minden utópisztikus vízióban megtalálható a mentális kivetítés egy jövıbeli idıpontja,
amikor majd minden jó lesz, amikor meg leszünk mentve, amikor majd béke és harmónia
uralkodik, s a problémáink véget érnek. Sok ilyen utópisztikus vízió akadt már. Némelyikük
csalódással, némelyikük katasztrófával végzıdött.
Minden utópisztikus vízió középpontjában ott található a régi tudatosság fı szerkezeti
diszfunkciója: a megváltásért a jövıbe tekinteni. A jövı azonban kizárólag gondolatformaként
létezik, az elmédben. Amikor tehát a megváltásért a jövıbe tekintesz, akkor tudattalanul a
saját elmédtıl várod a megváltást. A forma csapdájában vergıdsz, ami: az ego.
„Új eget és új földet láttam”5 – írja a bibliai próféta. Az új föld számára az alap az új
ég: a fölébredt tudat. A föld – a külsı valóság – annak csupán a kinti visszatükrözıdése. Az új
ég és ezzel együtt az új föld megjelenése nem olyan jövıbeli esemény, ami majd szabaddá
tesz minket. Semmi sem tesz bennünket majd szabaddá, mert erre csak a jelen pillanat képes.
Ez a felismerés a felébredés. A felébredésnek jövıbeli eseményként nincs értelme, mert a
felébredés a jelenlét felismerése. Az új ég – a fölébredt tudat – tehát nem egy elérendı,
jövıbeli állapot. Az új ég és az új föld megjelenıben van ebben a pillanatban benned, és ha
nincsenek megjelenıben ebben a pillanatban, akkor azok nem többek egy, a fejedben lévı
gondolatnál, és így egyáltalán nincsenek megjelenıben. Mit mondott Jézus a tanítványainak?
„Mert az Isten országa közöttetek van.”6*
A hegyi beszédben Jézus megjósol valamit, amit mind a mai napig kevesen értettek
meg. Azt mondja: „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”7 A Biblia modern
verziójában a „szelíd” szót „alázatosnak” fordították. Kik a szelídek vagy alázatosak, és mit
jelent az, hogy övék lesz a föld?
A szelídek az egótlanok. İk azok, akik ráébredtek önmaguk esszenciális, valódi
természetére – tudat voltukra –, és ezt az esszenciát minden „másban”, minden létformában is
észreveszik. Önmegadott állapotban élnek, és ezért érzik egységüket az egésszel és a
*
Ez a logikai lépés csak akkor érthetı, ha tudjuk, hogy a Biblia angol fordításában az „ég” és az „Isten országa”
kifejezést ugyanaz a szó (heaven, magyarul: menny) jelöli. (A fordító megjegyzése.)
- 118 -
Új föld
Forrással. Megtestesítik azt a fölébredt tudatot, ami bolygónkon az élet valamennyi aspektusát
megváltoztatja, a természetet is beleértve, mert az élet a földön elválaszthatatlan attól az
emberi tudattól, amely észleli azt, és interakcióba lép vele. Ebben az értelemben lesz a föld a
szelídeké.
Új faj jelenik meg a bolygón. Most jelenik meg, és az te vagy!
………………………
- 119 -
A szerzırıl
A szerzırıl
Eckhart Tolle ma élı spirituális tanító, aki egyetlen konkrét vallásnak vagy
tradíciónak sem a követıje. Írásaiban és elıadásain egyszerő, ám mély üzenetet juttat el a régi
mesterek idıtlen és bonyodalommentes világosságával: létezik kiút a szenvedésbıl, létezik út
a lelki békéhez. Tolle sokat utazik, hogy tanítását világszerte megismerhessék. Vancouverben,
Brit Columbiában él.
………………………
- 120 -
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
ELSİ FEJEZET .........................................................................................................................1
Az emberi tudat kivirágzása .......................................................................................................1
FELIDÉZÉS ...............................................................................................................................1
E KÖNYV MEGÍRÁSÁNAK CÉLJA ...............................................................................................2
AZ ÖRÖKÖLT DISZFUNKCIÓNK (MŐKÖDÉSZAVARUNK) ............................................................4
A MEGJELENİBEN LÉVİ ÚJ TUDATOSSÁG ................................................................................5
SPIRITUALITÁS (LELKISÉG) ÉS VALLÁS ....................................................................................7
AZ ÁTALAKULÁS SÜRGİSSÉGE ................................................................................................8
ÚJ ÉG ÉS ÚJ FÖLD .....................................................................................................................9
MÁSODIK FEJEZET...............................................................................................................10
Az ego: az emberiség jelenlegi állapota ...................................................................................10
AZ ILLUZÓRIKUS ÉN ...............................................................................................................10
A HANG A FEJBEN ..................................................................................................................12
AZ EGO TARTALMA ÉS SZERKEZETE .......................................................................................13
A DOLGOKKAL VALÓ AZONOSULÁS .......................................................................................14
AZ ELVESZETT GYŐRŐ ...........................................................................................................15
A BIRTOKLÁS ILLÚZIÓJA ........................................................................................................16
AKARÁS: A TÖBBRE IRÁNYULÓ IGÉNY ...................................................................................18
AZONOSULÁS A TESTTEL .......................................................................................................19
ÉREZNI A BELSİ TESTET ........................................................................................................20
A LÉTFELEJTÉS ......................................................................................................................20
DESCARTES TÉVEDÉSÉTİL SARTRE MEGLÁTÁSÁIG ...............................................................21
A MINDEN ÉRTELMET MEGHALADÓ BÉKE ..............................................................................21
HARMADIK FEJEZET ...........................................................................................................23
Az ego „magva” .......................................................................................................................23
A PANASZKODÁS ÉS A MEGBÁNTÓDÁS ...................................................................................23
REAKTIVITÁS ÉS SÉRELMEK ...................................................................................................25
„NEKEM IGAZAM VAN, İ TÉVED” ..........................................................................................25
EGY ILLÚZIÓ VÉDELMÉBEN ....................................................................................................26
IGAZSÁG: RELATÍV VAGY ABSZOLÚT?....................................................................................27
AZ EGO NEM SZEMÉLYES VALAMI ..........................................................................................28
A HÁBORÚ AZ EGYFAJTA GONDOLKODÁSMÓD .......................................................................29
BÉKESSÉGET AKARSZ VAGY DRÁMÁT? ..................................................................................30
AZ EGÓN TÚL: A TE VALÓDI IDENTITÁSOD .............................................................................30
MINDEN SZERKEZET LABILIS .................................................................................................31
AZ EGO IGÉNYE A FÖLÉNY ÉRZÉSÉRE .....................................................................................31
AZ EGO ÉS A HÍRNÉV ..............................................................................................................32
NEGYEDIK FEJEZET.............................................................................................................33
Szerepjátszás: az ego számos arca ...........................................................................................33
GONOSZTEVİ, ÁLDOZAT, SZERELMES ....................................................................................33
AZ ÖNDEFINIÁLÁS SZÉLNEK ERESZTÉSE ................................................................................34
ELİRE MEGSZABOTT SZEREPEK .............................................................................................35
IDİLEGES SZEREPEK ..............................................................................................................36
AZ IZZADT TENYERŐ SZERZETES............................................................................................36
A BOLDOGSÁG MINT SZEREP KONTRA VALÓDI BOLDOGSÁG ...................................................36
ANYASÁG ÉS APASÁG: SZEREP VAGY FUNKCIÓ? ....................................................................37
TUDATOS SZENVEDÉS ............................................................................................................39
A TUDATOS SZÜLİI VISELKEDÉS ............................................................................................39
- 121 -
Tartalomjegyzék
GYERMEKED „FELISMERÉSE” ................................................................................................40

A SZEREPJÁTSZÁS FÖLADÁSA ................................................................................................41
A PATOLOGIKUS (KÓROS) EGO ...............................................................................................42
A „HÁTTÉR-BOLDOGTALANSÁG”...........................................................................................43
A BOLDOGSÁG TITKA .............................................................................................................44
AZ EGO KÓROS FORMÁI .........................................................................................................45
MUNKA EGÓVAL, ILLETVE ANÉLKÜL .....................................................................................47
AZ EGO A BETEGSÉGBEN ........................................................................................................48
A KOLLEKTÍV EGO .................................................................................................................48
A HALHATATLANSÁG KÉTSÉGBEVONHATATLAN BIZONYÍTÉKA .............................................49
ÖTÖDIK FEJEZET ..................................................................................................................50
A fájdalomtest ...........................................................................................................................50
AZ ÉRZELEM SZÜLETÉSE ........................................................................................................50
AZ ÉRZELMEK ÉS AZ EGO .......................................................................................................52
AZ EMBERI ELMÉJŐ KACSA ....................................................................................................53
A MÚLT CIPELÉSE ..................................................................................................................53
AZ EGYEDI ÉS A KÖZÖS ..........................................................................................................54
HOGYAN ÚJÍTJA MEG MAGÁT A FÁJDALOMTEST?...................................................................55
HOGYAN „TÁPLÁLKOZIK” FÁJDALOMTESTED A GONDOLATAIDBÓL? .....................................56
HOGYAN TÁPLÁLKOZIK A FÁJDALOMTEST A DRÁMÁBÓL? .....................................................57
A SŐRŐ FÁJDALOMTESTEK.....................................................................................................58
A SZÓRAKOZÁS, A MÉDIA ÉS A FÁJDALOMTEST .....................................................................58
A KOLLEKTÍV NİI FÁJDALOMTEST .........................................................................................59
NEMZETEK ÉS EMBERCSOPORTOK FÁJDALOMTESTE ..............................................................60
HATODIK FEJEZET ...............................................................................................................62
Kitörni a szabadságra ..............................................................................................................62
JELENLÉT ...............................................................................................................................63
A FÁJDALOMTEST VISSZATÉRÉSE...........................................................................................64
FÁJDALOMTEST A GYEREKEKBEN ..........................................................................................65
BOLDOGTALANSÁG ...............................................................................................................66
MEGSZAKÍTANI A FÁJDALOMTESTTEL TÖRTÉNT AZONOSULÁST ............................................66
A „NYOMÓGOMBOK” .............................................................................................................68
A FÁJDALOMTEST MINT ÉBRESZTİ ........................................................................................69
KITÖRNI A SZABADSÁGRA .....................................................................................................70
HETEDIK FEJEZET ................................................................................................................72
Megtalálni azt, aki valójában vagy...........................................................................................72
AKINEK GONDOLOD MAGAD ..................................................................................................72
BİSÉG ...................................................................................................................................73
ISMERNI MAGADAT, ILLETVE ISMERETET SZEREZNI MAGADRÓL ............................................74
KÁOSZ ÉS MAGASABB SZINTŐ REND ......................................................................................75
JÓ ÉS ROSSZ ...........................................................................................................................75
NEM TÖRİDNI AZZAL, HOGY MI TÖRTÉNIK ............................................................................76
ÍGY LENNE? ...........................................................................................................................77
AZ EGO ÉS A JELEN PILLANAT ................................................................................................77
AZ IDİ PARADOXONJA ...........................................................................................................79
AZ IDİ KIIKTATÁSA ...............................................................................................................79
AZ ÁLMODÓ ÉS AZ ÁLOM .......................................................................................................80
A KORLÁTOKON TÚLLÉPVE ....................................................................................................81
A LÉT ÖRÖME ........................................................................................................................82
MEGENGEDNI AZ EGO MEGKEVESBEDÉSÉT ............................................................................83
- 122 -
Tartalomjegyzék
AHOGY KINN, ÚGY BENN .......................................................................................................84

NYOLCADIK FEJEZET .........................................................................................................86
A belsı tér felfedezése...............................................................................................................86
TÁRGYTUDATOSSÁG ÉS TÉRTUDATOSSÁG .............................................................................87
A GONDOLAT ALÁ ZUHANNI, ILLETVE A FÖLÉ EMELKEDNI.....................................................88
TELEVÍZIÓ .............................................................................................................................88
A BELSİ TÉR FELISMERÉSE ....................................................................................................89
HALLOD-E A HEGYI PATAKOT? ..............................................................................................91
A MEGFELELİ CSELEKDET .....................................................................................................91
AZ ELNEVEZÉS NÉLKÜLI ÉRZÉKELÉS......................................................................................92
KI A MEGTAPASZTALÓ? .........................................................................................................92
A LÉLEGZET ...........................................................................................................................93
ADDIKCIÓK (SZENVEDÉLYBETEGSÉGEK) ...............................................................................94
BELSİTEST-TUDATOSSÁG ......................................................................................................95
BELSİ ÉS KÜLSİ TÉR .............................................................................................................96
ÉSZREVENNI A RÉSEKET ........................................................................................................97
VESZÍTSD EL MAGAD, HOGY MEGTALÁLD MAGAD!................................................................97
A CSEND ................................................................................................................................98
KILENCEDIK FEJEZET .........................................................................................................99
Belsı célod................................................................................................................................99
FÖLÉBREDÉS ..........................................................................................................................99
PÁRBESZÉD A BELSİ CÉLRÓL...............................................................................................100
TIZEDIK FEJEZET ...............................................................................................................108
Új föld .....................................................................................................................................108
ÉLETED RÖVID TÖRTÉNETE ..................................................................................................109
A FÖLÉBREDÉS ÉS A VISSZATÉRÉS MOZGÁSA .......................................................................109
A FÖLÉBREDÉS ÉS A KIÁRADÓ MOZGÁS ...............................................................................111
A TUDAT ..............................................................................................................................112
FÖLÉBREDT CSELEKVÉS .......................................................................................................113
A FÖLÉBREDT CSELEKVÉS HÁROM MÓDJA (MODALITÁSA)...................................................113
ELFOGADÁS .........................................................................................................................114
ÉLVEZET ..............................................................................................................................114
LELEKESEDÉS ......................................................................................................................116
A FREKVENCIATARTÓK ........................................................................................................117
AZ ÚJ FÖLD NEM UTÓPIA ......................................................................................................118
………………………
- 123 -
Jegyzet
Jegyzet
ELSİ FEJEZET
1
Jelenések könyve 21:1 és Izajás könyve 65:17
MÁSODIK FEJEZET
1
Máté 5:3
2
Filippieknek írt levél 4:7
HARMADIK FEJEZET
1
Lukács 6:41
2
János 14:6
3
Halevi, Yossi K., „Introspective as a Prerequisite for Peace”, New York Times, 2002 szeptember 7.
4
U.S. Department of Justice, Bureau of Justice Statistics, Prison Statistics, 2004 júniusa
5
Einstein, Albert, Mein Weltbild, 25th Edition (Frankfurt: Ullstein Verlag, 1993), 42. Eckhart Tolle fordítása
NEGYEDIK FEJEZET
1
Shakespeare, William, Macbeth. Segnet Classic Edition (New York: New American Library). Sylvan Barnet
szerkesztésében
2
Shakespeare, William, Hamlet. Segnet Classic Edition (New York: New American Library). Sylvan Barnet
szerkesztésében
HATODIK FEJEZET
1
Máté 5:48
HETEDIK FEJEZET
1
Lukács 6:38
2
Márk 4:25
3
Korintusiaknak írt I. levél 3:19
4
Tzu, Lao, Tao Te Ching, 28. fejezet
5
Ugyanott, 22, fejezet
6
Lukács 14:10-11
7
Kena Upanishad
NYOLCADIK FEJEZET
1
Prédikátor könyve 1:8
2
A Course in Miracles, Workbook, Part i, Lesson 5 (California: Foundation for Inner Peace, Glen Allen,
1990), 8.
3
Lukács 17:20-21
4
Nietzsche, Friedriche, Thus Spake Zarathustra: A Book for All and None (New York: Viking, 1954), 288
5
Teremtés könyve 2:7
KILENCEDIK FEJEZET
1
János 5:30 és János 14:10
2
Máté 6:28-29
TIZEDIK FEJEZET
1
Hafiz, The Gift (New York: Penguin, Arkana, 1999). Daniel Ladinsky fordítása
2
Emerson, Ralph Waldo, „Circles” in Ralph Waldo Emerson: Selected Essays, Lectures, and Poems (New York:
Bantam Classics).
3
János 5:30
4
Márk 11:24
5
Jelenések könyve 21:1
6
Lukács 17:21
7
Máté 5:5
………………………
- 124 -

Eckhart Tolle - Új Föld

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Eckhart Tolle - Új Föld

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Az emberi tudat kivirágzása

Az emberi tudat kivirágzása

hoztak. Ha a „megvilágosodás” szót a hagyományosan elfogadottnál tágabb értelemben

E KÖNYV MEGÍRÁSÁNAK CÉLJA

AZ ÖRÖKÖLT DISZFUNKCIÓNK (MŐKÖDÉSZAVARUNK)

A MEGJELENİBEN LÉVİ ÚJ TUDATOSSÁG

szenvedés vége. Ezen átalakulás leírására a megszabadulás és fölébredés szavak is

Félrelökték az élettelenítı fogalmizálás és a mentális hitrendszerekben gondolkodás egymásra

SPIRITUALITÁS (LELKISÉG) ÉS VALLÁS

azonosulnak mentális álláspontjukkal, mint bármely politikai ideológia követıi, akik a

Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

szavakkal együtt számolva), hanem az egyik legfélrevezetıbb is. A szokványos, hétköznapi

AZ EGO TARTALMA ÉS SZERKEZETE

A DOLGOKKAL VALÓ AZONOSULÁS

Bármit is talál az ego, amihez hozzákötıdhet, az csupán helyettesítıje annak a Létnek,

„Boldogok a lélekben szegények – mondta Jézus –, mert övék a mennyek országa.”1

AKARÁS: A TÖBBRE IRÁNYULÓ IGÉNY

Nem csupán a hibátlan vagy csaknem tökéletes testő emberek hajlamosak

ÉREZNI A BELSİ TESTET

szüntelen és kényszeres gondolkozás áramlása. Amikor minden gondolat teljesen leköti a

DESCARTES TÉVEDÉSÉTİL SARTRE MEGLÁTÁSÁIG

A MINDEN ÉRTELMET MEGHALADÓ BÉKE

elvétetnek tıled, akkor az az ego összeomlásához is vezethet, mivel az ego: azonosulás a

A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és

„NEKEM IGAZAM VAN, İ TÉVED”

„kapzsi gazdagokkal”, a „lusta munkanélküliekkel”, a munkatársaiddal, az exházastársaddal, a

EGY ILLÚZIÓ VÉDELMÉBEN

IGAZSÁG: RELATÍV VAGY ABSZOLÚT?

AZ EGO NEM SZEMÉLYES VALAMI

A HÁBORÚ AZ EGYFAJTA GONDOLKODÁSMÓD

BÉKESSÉGET AKARSZ VAGY DRÁMÁT?

AZ EGÓN TÚL: A TE VALÓDI IDENTITÁSOD

MINDEN SZERKEZET LABILIS

AZ EGO IGÉNYE A FÖLÉNY ÉRZÉSÉRE

ezért megrögzött pletykások. Továbbá: a pletyka gyakran tartalmaz másokra vonatkozó,

Szerepjátszás: az ego számos arca

GONOSZTEVİ, ÁLDOZAT, SZERELMES

mintában föllelhetı, például a panaszkodásban, a sértettségben vagy a bántalmazottságban.

AZ ÖNDEFINIÁLÁS SZÉLNEK ERESZTÉSE

ELİRE MEGSZABOTT SZEREPEK

AZ IZZADT TENYERŐ SZERZETES

A BOLDOGSÁG MINT SZEREP KONTRA VALÓDI BOLDOGSÁG

ANYASÁG ÉS APASÁG: SZEREP VAGY FUNKCIÓ?

iránti vágyuk meghiúsul – ahogy az általában történik –, akkor elkezdik a gyereküket

A TUDATOS SZÜLİI VISELKEDÉS

A PATOLOGIKUS (KÓROS) EGO

igazam” látszólag megtámadhatatlan, erıdítményszerő, mentális „hadállását”. Ha látnád a

AZ EGO KÓROS FORMÁI

eszelt ki, hogy az a folyamatosan fennálló, mögöttes félelem indokoltságát alátámassza. A

MUNKA EGÓVAL, ILLETVE ANÉLKÜL

A HALHATATLANSÁG KÉTSÉGBEVONHATATLAN BIZONYÍTÉKA

A legtöbb ember gondolkodása akaratlan, automatikus és ismétlıdı. Nem több, mint

csalódottságba –, ha az esemény véget ér, vagy ha az nem teljesítette az ego elvárásait. A

AZ EMBERI ELMÉJŐ KACSA

HOGYAN ÚJÍTJA MEG MAGÁT A FÁJDALOMTEST?

HOGYAN „TÁPLÁLKOZIK” FÁJDALOMTESTED A GONDOLATAIDBÓL?

HOGYAN TÁPLÁLKOZIK A FÁJDALOMTEST A DRÁMÁBÓL?

A SZÓRAKOZÁS, A MÉDIA ÉS A FÁJDALOMTEST

A KOLLEKTÍV NİI FÁJDALOMTEST

A nıi princípium* elnyomása – különösen az utóbbi kétezer évben – lehetıvé tette az

NEMZETEK ÉS EMBERCSOPORTOK FÁJDALOMTESTE

a fájdalomteste. Ugyanez a magyarázata annak, hogy a fiatalabb országoknak, például

A fájdalomtesttıl való megszabadulás azzal a felismeréssel kezdıdik, hogy van

következményeit megszenvedik. İk nem állnak összhangban az univerzum evolúciós